Amit mások mondanak róla
◊ Furcsa felfogású; teljesen másképp gondolkozik, mint a többiek
◊ Nem érdekli őt mások; képes a mondatuk közepén elkezdeni teljesen másról beszélni, és otthagyni őket egyetlen szó nélkül
◊ Álmodozó; inkább tennie kéne azért, hogy elérje azt a sok mindent, ami a fejében kevereg
◊ Meleg vagy hardcore bromance rajongó; állandóan a két fiú barátjával van. Az egyiknek mindig külön figyelmet szentel
◊ Jó megjelenésű; mindig az alkalomnak megfelelően öltözik, sosem jelenik meg elhanyagolt külsővel
◊ Udvarias, egy ideig; ameddig a másik képes fenn tartani az érdeklődését, addig nagyon udvariasan és tisztelettudóan viselkedik
◊ Túl sokat vállal; egyetlen szabad perce sincs, amit önmagára szánna
◊ Világlátó; mégis kit visznek el a szülei nyaralni Párizsba? Egyiptomról nem is beszélve
◊ Fociőrült; a kedvenc csapata minden meccsét megnézi, és ő maga is nagyon szívesen focizik - egyedül, vagy másokkal egyaránt
◊ Magának való; sokszor inkább az egyedüllétet választja, mint hogy a többiekkel ebédeljen

Amit Lee Shin gondol önmagáról
◊ Célratörő; pontosan tudja, hogy mit szeret, és igyekszik elérni azt. Ha nem is mindig úgy, hogy az látványos lenne
◊ Gondoskodó; szereti, ha mások boldogok és mindent megtesz azért, hogy ebben neki is szerepe lehessen
◊ Segítőkész; akár az önkéntes munkáról, akár csak a családról van szó. Mindig ott van, ha valakinek szüksége lenne rá
◊ Vidám; nem aggódik az élet nagy dolgain, hanem inkább élvezi azt
◊ Álmodozó; sok magában elhangzott mondata kezdődik azzal, hogy "Mi lenne, ha..."
◊ Nem fél az újtól; de legalábbis képes váltani, ha ezzel másokat segíthet
◊ Szereti a kávét; de sajnos nem tudja, hogyan kell elkészíteni, így csak kapszulás kávéfőzője van
◊ Különc; szeret olyan emberekkel ismerkedni, akiknek nem lehet egy oldalban elmondani az életüket

Amit Mrs. Darcy kutyája gondol
◊ Jó illata van; ezért szereti körbeugrálni Shint
◊ Kedves; mindig szívesen elviszi őt egy sétára, akkor is, ha ez nagyon korán van
◊ Jó ízlése van; nagyon jól tud jutalomfalatot választani - mindig a legfinomabbat veszi
◊ Mosolygós; ahányszor felnéz rá, állandóan vigyorra húzódik a szája
◊ Társasági lélek; tényleg mindenki ismer. Még a hajléktalanoknak is köszön
◊ Ért a kutyákhoz; Igen, ott vakarj, ez nagyon jó!



Mindig is nehézkesen ment a reggeli kelés. Sosem fogom megérteni, hogy miért egyeztem bele, hogy reggel hatkor már ott leszek Mrs. Darcy, a kedves szomszéd néni lakásánál, hogy fülig érő vigyorral elvigyem sétálni a lábtörlőjét. Akarom mondani kutyáját. Az a szőrmók nem nagyobb a két tenyeremnél, és az embereknek van pofájuk kutyának hívni. Akárhogy is nézzük, az egy plüssállat, ami néha nyüszítésszerű hangokat ad ki, mikor éhes, és körbeugrálja az idegeneket, abban reménykedve, hogy elviszik őt sétálni.
Végre elértem az ébresztőmet. Bíztam benne, hogy nem a szundi gombra nyomtam, mert akkor zuhanyzás közben az egész házat felveri az a masina. Nem egyszer történt már, hogy csak annyit hallottam, hogy nyílik az ajtó, valaki hangosan káromkodva lekapcsolta az ébresztőt, majd utána becsapódik a szobaajtó. Ilyenkor tudom, hogy aznap hazafele jövet be kell ugranom pizzát venni, különben fejemet veszik a reggeli incidens miatt.
Zuhanyzás közben végiggondolom, vajon mi lesz Mrs. Darcy kutyájával, ha egyszer már etetni sem lesz képes. Mivel a gazdája után engem lát a legtöbbször, nagy esélyt látok arra, hogy nekem adja. Ha ez bekövetkezik, tényleg el kell költöznöm innen, mert az a kutya hiperaktívabb, mint én, mikor tteokbokkizni megyünk a Yeji-piacon.
Ugyan nem vagyok tősgyökeres szöuli, de a szüleim sokszor jártak be a fővárosba Suwonból. Apa amúgy is majdnem, hogy itt élte az életét. Sokszor nagyon későn végzett a munkával, így volt egy kisebb lakása, ahol bármikor ott maradhatott éjszakára. Anya viszont nem szerette, ha apám távol marad, így inkább bekocsikáztunk Szöulba, majd vállalva, hogy éjnek évadján hazavezet, inkább eljöttünk apáért. Ilyenkor sok kisebb kitérőt is tettünk, amíg arra vártunk, hogy apa végezzen a munkával. A kedvencem mindig is a tteokbokki hely volt, de nagyon szerettem a királyi palota körül vagy Cheonggyecheonnál sétálgatni. Anya ugyan inkább a csendes, turistamentes parkokat kedvelte, de én mindig szívesen sétálgattam az amerikai vagy európai emberek közt. Annyira mások voltak. Akkor még nem is sejtettem, hogy 21 évesen én is az Amerikai Egyesült Államokba költözök.
Elzártam a csapot, és kiléptem a zuhanyzóból. A tükörben található fűtés miatt nem kellett aggódnom a lecsapódott pára miatt, hiszen már most is tökéletesen láttam magamat benne. Közelebb hajoltam, és megérintettem. Ha már arról beszéltem, hogy mennyire szerettem az általam érdekesnek és másnak, akár furcsának is gondolható emberek közt, akkor itt meg kell említenem egy másik személyt is, akinek egy, az enyémhez nagyon hasonló sebhely volt az arcán.
Jeong Ah In  közel sem mondható átlagos embernek. Nem csak amiatt, mert néha elábrándozik, vagy mert rohamai vannak. Ritka olyan embert találni, aki minden hibáddal együtt szeret téged. Vele pedig pontosan ez történt.
Én sem voltam az a kimondottan normális gyerek. Szívesen ábrándoztam arról, hogy milyen lesz majd az élet, ha felnövök. Már kiskorom óta szívesen segítettem másoknak, és soha nem kértem érte semmit. Ezt rengetegen furcsállták, és azt mondták, hogy semmire sem fogom vinni az életben, mert ha csak adok, de nem kérek, akkor kiszipolyozom magam, és nekem nem marad már semmi, csak a fájdalom. Azonban ebben nagyot tévedtek. Nekem az az öröm, ha adok, és nem az, ha kapok. Sosem éreztem még, hogy kiszipolyoznának; sokkal inkább feltölt az érzés, hogy valakit mosolyogni látok.
Aznap, mikor megismertem Ah In-t, akkor is csak furcsa pillantásokat kaptam. Mindenki hátrébb húzódott, mert féltek a vér látványától, ami az egész arcát beborította. Azonban nekem csak az járt a fejemben, hogy ez így nem jó, valamit tennem kéne. Viszont túl fiatal voltam ahhoz, hogy bárhogy is segíteni tudjak neki, így csak közelebb léptem, és felé nyújtottam a gumicukros zacskót. Ő pedig úgy meredt rám, mintha legalábbis bolond lennék.
A furcsa gondolkodásom miatt engem is kiközösítettek sokszor, meg Ah In-t is. Talán ezért is lettünk olyan gyorsan barátok. Azután rengeteget lógtunk együtt. A sebhelyünket is együtt szereztük, mikor az előző alkalomból nem tanulva, ismét felelőtlenül játszottunk a parkban. Akkor nagyon jó ötletnek tűnt, hogy meghajtjuk a hintákat, mi leülünk a homokba, majd mikor a hinta visszajön, mi az utolsó pillanatban elhajolunk. Azonban egyszer túl korán jött a hinta, és arcon talált engem. Emlékszem Ah In ijedt pillantására, majd kiáltani akartam, hogy vigyázzon, de akkor már túl késő volt; őt is arcon kapta a saját hintája. Egy pillanatra mindketten a sebre szorítottuk a kezünket, majd én elnevettem magamat. Azóta bizonyítékunk van róla, hogy egyikünk sem egyedül bolond - mi ketten együtt vagyunk furcsák.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Az önkénteskedés nem ingyenmunka, hanem az időnk, a tudásunk, a tapasztalatunk, a lelkesedésünk adományozása egy jó ügy számára.

Már említettem hogy sokan elítélnek az önkéntes munka miatt.  Pedig nekem az egyik kedvenc szabadidős elfoglaltságom az az, hogy segítek olyanokon, akik (vagy amik) nem tudnak segíteni önmagukon. Már nagyon kiskorom óta jobban vártam a barátaim és a családom születésnapját, mint a sajátomat. Ilyenkor mindig izgága módon azt vártam, hogy bontsák már ki az ajándékomat. A köszönetért, a hálás arcért éri meg minden perce annak, ha adunk.
Ezért is döntöttem el, hogy abban a pillanatban, hogy törvényesen is jelentkezhetek önkéntes munkára, megteszem. Először csak a helyi turistalátványosság körül segítettem. Kiszedtem a gazt, felszedtem az elhagyott szemetet és takarítottam az épületeket és a falakat.
Egy nap azonban édesanyám ismét elvitt engem Szöulba, amíg apára vártunk. Kiültünk a folyópartra, és megláttam, hogy pár fiatal épp egy óriási szeméthalmot próbál meg kihalászni a folyóból. Odafutottam hozzájuk, és megkérdeztem, miben segíthetek. Ők csak néztek rám bambán, hogy mit keresek én ott. Egyre csak azt emlegettem, hogy én úgy szeretem a folyót, ahogy van; nem akarom, hogy szemét csúfítsa el, és láttam, hogy a fiatalok egyedül nem boldogultak. Végül megengedték, hogy velük együtt, nevetve próbáljuk meg megtisztítani a folyót. Nem egészen tíz perc múlva sikerült is eltávolítanunk a nagy rakást a vízből. Én ugyan a derekamig csurom vizes lettem, anyám pedig nem bírt hálistenkedni, hogy mégis hogy képzeltem ezt, de nekem nagyon jó érzés volt segíteni.
Mikor sétáltunk a metró irányába, az egyik fiatal utánam futott, és egy papírdarabot nyomott a kezembe. Egy név és egy telefonszám volt rajta, amit még aznap este felhívtam. Kiderült, hogy ez a cég csupán Szöulban van jelen, de ez nem jelentett problémát. Hétvégente felutaztam a nagyvárosba, és segítettem, ahol csak tudtam.
Először csak a szigeteken és parkokban szedtem szemetet, mint kis alsóbbrendű segítő. Azonban az önkéntesek gyorsan cserélődnek, mivel mindenki azt gondolja, hogy ez csak ingyen munka, és hogy sok helyen ezért fizetnek is. Én sosem értettem, hogy miért kéne azért pénzt elkérnem, hogy tiszta maradhasson a város. Ezt minden embernek magától meg kéne tennie, nem pedig önkénteseket kellene beszervezni erre a feladatra. De ha mindenki úgy gondolkodna, mint én, akkor nem lenne probléma a szemetelés, nem igaz?
A főnök egy nap behívott magához az irodájába. Azt mondta, nagyon büszke arra, ahogy dolgozok, így szeretné, ha mostantól én lennék az az ember, aki elosztja a csapatokat a napok kezdetén, és felügyelném őket, hogy minden flottul menjen. Ekkor voltam 19 éves, és borzasztóan büszke voltam magamra, hogy előléptettek. Onnantól kezdve én voltam az arc, akit mindenki ismert az önkéntesek közül. Minden reggel összegyűjtöttem őket, és kisebb csapatokra osztottam őket; ügyelve rá, hogy ne ugyanazokkal az emberekkel dolgozzanak nap, mint nap. Így megelőztem a klikkek és a versengés kialakulását. A versengéssel semmi gond nem lett volna, de volt rá példa, hogy azzal végződött, hogy az egyik csapat kiszakította a másik csapat szatyrát, még több gondot okozva ezzel a többi önkéntesnek. Mióta kézbe kaptam az irányítást, azóta ilyen gond nem volt.
Ha még mindig Koreában élnék, lehet, hogy megtaláltam volna a jövőmet ennél a cégnél, de a dolgok másképp alakultak.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Az ember egyedül nem kezdhet új életet. Mindenkinek szüksége van egy útitársra, egy játszótársra, ha úgy tetszik, hogyha mi eltévednénk, ő mindig lássa az utat, hogyha vesztésre állnánk, akkor ő segítsen a küzdelemben.

Ah In bejelentette, hogy elköltözik. El sem tudtam képzelni, ez mivel fog járni. Együtt jártunk iskolába, együtt játszottunk, együtt kerültünk bajba, és együtt vittük el az összes balhét. Ezek után nem létezett az, hogy ő és én. Csupán az létezett, hogy mi. Bambán bámultam magam elé, miközben felvettem egy követ a földről, és messze hajítottam. Abban a pillanatban megértettem, hogy továbbra sem kell nélkülöznöm a legjobb barátom, annak az embernek a társaságát, aki mindennél jobban megért engem. Abban a pillanatban eldöntöttem: vele tartok.

A repülőn értettem meg, hogy mire is vállalkoztam. Elhagyom a családomat, a barátaimat, az állásomat, mindent. Új életet fogok kezdeni, de egyszerűen nem hagyhattam magára Ah In-t. Nem, amikor bármikor kijöhet rajta a betegség, és a családján kívül csak én voltam az, aki tudta, hogy ez milyen is.
Először kiabálni akartam vele. Majd csak szó nélkül elsétáltam, miután eldobtam azt a követ. Azonban aznap este már szóltam neki, hogy én is vele megyek.
Megtudtam, hogy Ah In a New York University-re jelentkezett, így én is ott kezdtem el keresgélni. Az önkéntes múltammal és a jól megírt motivációs levelemmel felvételt nyertem a Környezetvédelmi mérnök szakra. Szerencsésnek mondhatom magamat, amiért mindig is jó tanuló voltam, így könnyedén elfogadtak, mint nemzetközi diákot. Az egyetem második félévében már tiszta volt a tanáraimnak, hogy szívesen bejárnék olyan órákra is, amik nekem nincsenek közvetlenül beépítve az órarendembe. Így sikerült relatíve gyorsan bejutnom az Oceanográfia specializációra, ahol azt tanulhattam, ami a legjobban érdekelt.
Nem is tudom, hogyan vagyok képes mindezek mellett még szociális életet is élni, és önkénteskedni is. Azt azonban elárulom, hogy sokkal kevesebb önkéntes munkát vállalok, mint Koreában. Több céggel is kapcsolatban állok, de itt inkább csak alkalmi munkásként vagyok jelen, mint aktív önkéntesként. Havonta 2-3x elmegyek takarítani az óceánt, vagy a New Yorkot körbevevő folyót; de arra is volt már példa, hogy adománygyűjtésen vettem részt karácsony tájékán, és azokat szállítottam ki egy társasággal.
Azzal, hogy elkezdtük az egyetemet, belekerültünk az amerikai bulizás központjába is. Sosem vetettem meg az alkoholt, lévén apám már kiskorom óta szeretett esténként kisebb adagokban némi alkohollal itatni, hogy megtanuljam, mi a jó pia, és mi az, amitől inkább kifussak a házból. Ezzel azt is megelőzte, hogy a legolcsóbb borral és sörrel hullarészegre igyam magam egy-egy ilyen partiban.
Néha Ah In-t is sikerült magammal rángatnom, bár őt nehezebb rávenni az ilyenekre. Olyankor nyitott szemmel ül egy fotelben, és elutasít minden alkohollal teli italt.  Olyankor jövök én a képbe, és whisky-kólával, vagy vodka-naranccsal kínálom. Azt persze senkinek nem kell tudnia, hogy amikor keverem az italt, akkor az alkoholos üvegeken rajta marad a kupak, így csak szimplán valamilyen egészségtelen, cukros ital van a pohárban. Ez a trükk mindig bejön, ha sokat cukkolnak, hogy mi miért nem iszunk alkoholt, mint a többiek.

Amerika annyira más, mint az, ahonnan jöttem. Valamiért itt mindenki mindenkinek a barátja akar lenni. Azzal, hogy New York-ban kötöttem ki, megkönnyítettem a saját dolgomat, mivel nem néztek ki csupán azért, mert ázsiai vonásokkal rendelkeztem. Nem én voltam az egyetlen, aki ugyanúgy Dél-Koreában látta meg a napvilágot. Sokan azért jöttek oda hozzám, mert ők a korealisztika szakon tanultak, viszont első kézből szerettek volna többet tudni a szülőhazámról.
Az egyetemi napok általában hasonlóak teltek: óráról órára jártam, ebédszünetben a két haverommal lógtam, néha óraközi szünetben egy morcos tag a falnak nyom, azt követelve, hogy mi baja van Ah In-nak, de ez nála természetes volt. Máskor ugyanennek a srácnak a kezéből kapom ki a cigit, hogy rossz dolog, és csak elrontja a tisztességes férfiakat. Általában halálos nézés a válasz. A legérdekesebb az amerikai életben az volt, hogy ez egy teljesen új élmény volt. Itt ugyan nem láttam magam előtt a jövőmet, és nem azt hallgattam látástól vakulásig, hogy "Hol szeretnél majd dolgozni és karriert építeni?", hanem itt én magam alakítottam a sorsomat. Így legalább volt mentségem, hogy miért nem kerestem még egy jól fizető állást, és kezdtem el rögtön dolgozni az egyetem mellett némi pénzért. Szerencsére nem olyan családból jöttem, ahol meg kellett volna húznunk magunkat, plusz a második félévtől ösztöndíjat is kaptam a tanulmányaimért.

Meglepő volt, hogy itt senki sem nevezett kifejezetten bolondnak. Persze, itt se illettem bele teljesen a társadalomba, de voltak körülöttem nagyobb jelenségek is a suliban. De hogy miért gondolom azt, hogy bolondnak hisznek?
Mindig is egy kicsit más voltam, mint a többiek. A legkiszámíthatatlanabb pillanatokban mosolyodtam el, vagy nevettem fel egy magamban megfogalmazott viccen. Sokszor elfeledkeztem arról, hogy beszélgetek valakivel, mivel sokkal érdekesebbnek találtam mondjuk a katicát, ami a vállán ült. Ilyenkor felvettem a katicát, megfordultam, és elkezdtem játszani vele. Mikor a katica elrepült, általában visszafordultam ahhoz a személyhez, akivel beszélgettem, de addigra eltűnt. Meglepetten szoktam körbenézni, és sosem értettem, hogy miért hagytak magamra. Emellett sokszor elképzeltem, hogy milyen lehet például megmászni a Fuji hegyet, vagy szárnyakon repülni a felhők felett. Általában álmodozás közben nem figyeltem a külvilágra, így megesett, hogy nekimentem egy oszlopnak vagy egy fának. Persze eldugott mosolyokat kaptam érte, és azt, hogy mindenki olyan gyorsan próbált meg kitérni az utamból, amilyen gyorsan csak tudott.

Összességében nem bántam meg, hogy Ah In után jöttem. Sun Woo pedig csak hab volt a tortán. Így a végén csak a családomat kellett otthon hagynom. De ez az élet sokkal inkább megfelel. Alig várom, hogy megtudjam, mit hoz a jövő.