Shin & Ah In

Nem kifejezetten voltam oda azokért a napokért, amikor korán kellett kelnem a suli miatt. Általában késő estig kukorékoltam, gyakoroltam valami dalt, videót vágtam, vagy éppenséggel a rég elkészítésre váró beadadóimon dolgoztam. Ilyenkor mindig kifejezetten fáradt voltam, sőt sajnos sokszor közbeszólt egy-egy epilepsziás roham is, ami alatt most nem feltétlenül a látványos rángatózásra gondolok.
Nem éreztem otthon súlyosnak a tudatvesztésemet, és pont ezért sikerült kisétálnom egy autó elé. Itt jött képbe az, hogy se az orvosok, se a szüleim nem hitték el, hogy nem szándékosan tettem ezt. Lényegében ugyanez történt akkor is, amikor cserediákként lelöktem egy srácot a lépcsőn. Arra sem emlékeztem, ahogyan a balesetem esetében se igazán tudtam mit kezdeni a perrel fenyegetőző és háborgó sofőrrel. Azt már inkább hozzá sem tettem, hogy lényegében velem ordibált, amikor ő nem tartotta be a szabályokat, ami a sebességet illeti... Na mindegy.
A tegnapi napomra sem emlékeztem tisztán. Egy ideje megpróbálkoztam azt, hogy leírom, ami ilyenkor történik velem, de egyáltalán nem működött a dolog. Magam sem voltam teljesen tisztában azzal, hogy ilyenkor pontosan mi zajlik le a fejemben, így maradt az utálatos bizonytalanság... Amitől szépen lassan kezdtem elveszíteni a józan ítélőképességem.
Ahogy felültem az ágyamban, csendesen szipogtam párat, majd töröltem le az arcomon folyamatosan legördülő kis könnycseppeket. Össze kell szednem magam, és be kell mennem az óráimra. Ha normális dolgokat csinálok, attól én is normálisnak érzem magam... Normálisabbnak, mint amilyen vagyok.
Erőnek erejével keltem ki az ágyamból, amibe ugyan vonzó lett volna visszazuhanni és még tovább sajnálni magam. Ahogy felengedtem a rolót, kis hunyorgásra kényszerültem, mivel erősen tűzött be a napfény az ablakomon. Nem mondanám, hogy ettől mondjuk jobb kedvem lett, de egy kis mosolyt erőltettem az arcomra, és így indultam el neki a reggeli zuhanyomnak. Ezután megejtettem egy arcmosást, aztán rögtön nekimentem a fejem tetején, össze vissza álló tincseknek a hajvasalómmal is, hogy legalább valahogy kinézzek. Hajfixálóra lényegében azóta nem költöttem, hogy Amerikában vagyok, mert pofátlan magabiztossággal használom Dae Ilét, ha arról van szó. Mostanában viszont szokásom egy sapkát húzni a fejemre, aztán felaggatni magamra a szokásosan unalmas ruháimat és úgy indulni neki a napnak. Ettől kicsit otthonosabban érzem magam, hiszen Szöulban időjárástól függetlenül képesek az emberek kötött sapkákat hordani.
Ma reggel megúsztam az emiatt járó megjegyzéseket, mert mire leszenvedtem magam a konyhába, addigra már a bátyám elhúzta a belét itthonról. Igazából ez általában így ment. Én csak felkaptam a kajára szánt, kikészített pénzt a pultról – tudta, hogy nem szokásom reggelizni és gondoskodni akart rólam, én pedig nem akartam akkora farok lenni, hogy még ezt is megtagadjam tőle – és elindultam a suli felé. Az út nagyrészét metroval tettem meg, ami leginkább arról szólt, hogy a Spotifyt nyúztam, és minden egyes The Vamps dalt átpörgettem. Az utóbbi időben a fiúk zenéje sokszor tette ki a kedvenceim listáját. És pont még mielőtt elkezdtem volna valami olyat hallgatni, amit tényleg nagyon szeretek, el kellett hagynom a fedélzetet.
Alig pár saroknyit sétáltam csak, és oda is értem a sulihoz. Nem nagyon figyeltem az emberekre, a reggeli magamra erőltetett jókedv érdekében igyekeztem az egész testtartásommal azt sugallni, hogy nem kérek senkiből.
Azonban egyetlen pillantást mégis vetettem felfelé, még mielőtt teljesen az épület bejáratához értem volna, aminek hála szerencsém volt megpillantani a legjobb barátaim egyikét, ahogyan két kávét szorongat a kezében és rám vigyorog. Párat pislogtam és próbáltam rájönni, hogy most csak az epilepszám lett-e súlyosabb és határozottan őt hallucinálom magam elé... Vagy pedig tényleg betartotta az ígéretét és képes volt utánam jönni? Még mielőtt ténylegesen realizáltam volna, hogy mit csinálok, éreztem, ahogyan lassan elmosolyodok és hirtelen komfortosabban érzem magam a bőrömbe. A tartásom már nem volt görnyedt, és a kezeimet is kivettem a zsebemből, ahogyan lassan felé kezdtem el lépdelni.
- Hát te? – tettem fel a kérdést kíváncsian, miközben próbáltam feldolgozni a látványt és elfojtani a vágyat arra, hogy a combomat kezdjem el csipkedni. Vajon tényleg itt lenne? A fiúk képesek lennének megérezni azt, hogy mikor van szükségem rájuk?
- Mi ez? – intettem a fejemmel a kezében tartott, színes kis pohárkák felé, de itt már nem bírtam ki, kénytelen voltam elnevetni magam. Ismét sikerült akaratlanul is rám ragasztania teljesen azt az idegesítő jókedvét – Most randizunk az első óra előtt, vagy el is lógjuk azt? Egyáltalán... Tényleg ideköltöztél, vagy csak meglátogattál?
Magam sem tudom, hogy mennyit befolyásolhattak a tegnap este történései, mindenesetre, még mielőtt bámit mondhatott volna, közelebb vontam magamhoz és kicsit megveregettem a hátát, miközben üdvözlésképp megöleltem őt.

Shin & Ah In

Kezdtem egészen hozzászokni ahhoz az egyedülléthez, amire a bátyám miatt voltam kárhoztatva. Lényegében idegesített ez a dolog, hiszen reménykedtem benne, hogy minden, amit korábban tapasztaltam, majd egy varázsütésre megszűnik. Lényegében ugyanazt folytattam, amit otthon, csak éppen a hely változott, én pedig arra szorultam rá, hogy idegen nyelven társalogjak mindenkivel. Nincs ezzel baj, elég jól megtanultam angolul – annak ellenére, hogy így sem ismerek minden egyes szót – meg legalább tudok gyakorolni egy idegen nyelvet. Ugyanakkor magamra voltam utalva, mert a bátyámat maximum vacsorakor kaptam el, vagy éppenséggel hétvégén, de minden egyes alkalommal a telefonját bújta.
Én pedig morcos kistesóként folyamatosan a szívemre veszem ezeket az eseteket. Hogy ne vettem volna, amikor hiába volt ott a pénztárcájában a kiskori képem, ha lényegében két szót nem tudtunk váltani egymással? Nem egyszer fordult elő hasonló, ami miatt lényegében nagyon durván ki voltam már. Emiatt pedig egyre magányosabbnak éreztem magam, hiába volt itt velem Sunwoo is. Lényegében az otthon magába foglal egy helyet, ahol az ember nem fázik, van mit ennie és ha éppenséggel a szeretteivel él együtt, akkor egy olyan környezet fogadja, ahol jól érzi magát. Én a bátyám mellett nem így vagyok, és már egyre nehezebb magamban tartani a gondolataimat.
Mivel még csak nemrég jöttem, meg kell próbálnom érte is. Nyilvánvalóan nehéz összehangolnia a dolgait, amit nekem meg kell értenem... Akkor is, ha ez nem tetszik, vagy nehéz. Az már számomra pozitív volt, hogy a tanulmányaimba nem szólt bele, így lényegében falazott arról nekem, amit csináltam.
Viszont igazán akkor mosolyodtam el először, mikor megpillantottam Shin arcát. Ezt is csak most realizáltam magamban, hiszen nagyon kevés olyan ember van a környezetemben, akik el tudják érni, hogy úgy igazán mosolyogjak. Amikor megjelennek a kifejezetten mély nevetőráncok a szemeim körül, azok pedig kis résnyire szűkülnek össze. Amikor tényleg valaki csak a tiszta személyével meg tud mosolyogtatni.
Shin egy volt a kevés emberből, aki már csak a jelenlétével hasonlókat ért el nálam. Sokan nem is értették, hogy miként lehetünk barátok, hiszen jellemileg eléggé eltérünk egymástól, de talán pont ez volt a dolog kulcsa. Kiegészítettük a másikat.
- Ezt csak azért csináltad, mert nem bízol bennem, mi? – hiába volt a kérdés kicsit kötekedő, a hangom vidám volt, ahogy feltettem neki – Pontosan tudod, hogy még a vizet sem tudom felforralni rendesen a ramenhez, ezért utánam jöttél. Féltettél és aggódtál értem.
A vége csak civódás volt, a mosolyom pedig csak szélesebb lett, amikor elmondta, hogy pontosan mi van a kis poharakban. Annak idején sokat teáztunk, vagy éppenséggel ittunk banános tejet a sulikezdés előtt, ha nem hasonlóképpen, koffeinmentes lattéval lepett meg. Én pedig csak remélni tudtam, hogy a laktózra is odafigyelt, pusztán biológiai okok miatt. Tény és való, hogy az ázsiaiak amúgy sem képesek túl sok tejet megemészteni, ezért nálunk majdhogynem minden laktózmentes, de én ha lehet így fogalmazni... Igazán selejtes példány vagyok. Mivel rengetegszer a gyógyszeremet is elfelejtem bemenni, ettől a mennyiségű tejtől pedig egész nap a vécén ülnék.
- Meglepő módon nem késtem el, pedig simán megtehettem volna - kicsit megvakargattam a tarkómat, aztán finoman böktem meg a fiú vállát [color#6b4f40]– Te pedig még engem is megelőztél. Van hol laknod? Ha nincs jöhetsz akár hozzám is, úgyis régen láttad Hyungot.[/color]
Szinte biztos lennék abban, hogy meg sem ismerné már Shint. Hiába maradtak ugyanazok a vonások, lényegében rám is úgy nézett, mintha egyenesen szellemet látott volna. Eléggé megsértődnék, ha a legjobb barátomat felismerné, engem pedig nem... Azt pedig csak remélni tudtam, hogy ő más véleménnyel lesz Sun Woo-ról, mint anyáék voltak. Bár lényegében az ő érdeke a dolog, mert tartósan nem igazán tudtak tőle eltiltani így sem. Illetve majd lassan nem ártana feltenni valami zenét Soundcloudra sem, amihez határozottan szükségem lesz a fiúk segítségére is.
- Hát, ha érdekelnek a törzsi vallások, akkor bejöhetsz az előadásunkra – vontam meg a vállam – A bal oldalamon egy egész csinos lány ül, a másikon pedig egy srác, aki nagyjából egy fejjel magasabb nálam és háromszor olyan széles, mint én. Választhatsz, hogy melyikük ölébe akarsz ülni.
Ha nekem ajánlották volna fel ugyanezt, határozottan Saffront mondom. Tartom magam ahhoz, hogy straight heterok nem léteznek, de ettől függetlenül én erősebben húzok a lányok felé.
- Randizunk – jelentettem ki végül határozottan, finoman megfogva a kabátja ujját, hogy elhúzhassam az útból – Úgysem ettem semmit. Meghívlak, kaptam egy százdollárost csak kajára.
Sosem mondtam el a tesómnak, hogy ez a pénz túl sok, és ha rendelek magamnak egész napra, akkor is marad valamennyi. Ellenben szívesen elsunnyogtam azt, hogy visszaadhassam neki a pénzt. Legalább ma normálisan meg lesz etetve Shin is, nem igazán gondolom, hogy Dae Il ellenére lenne. Hármunk közül ő a legnagyobb és ő eszi a legtöbbet, tehát alapjáraton befoghatja, mi fejlődésben levő szervezetek vagyunk.
- Te jó vagy az ilyenekben – finoman karoltam át a vállát, miközben kifelé sétáltunk az egyetemről – Ismersz valami jó reggelizőhelyet a környéken? Szia Saffron!
Mosolyogva köszöntem oda történetesen a bal oldalamon ülő lánynak, aki egyetlen durcás pillantást vetett felém. Minden bizonnyal fáradt volt ahhoz, hogy leálljon velem vitázni, de ettől függetlenül is szórakoztató volt, ahogyan felhúzta az orrát és elhúzott mellettünk.
- Ő a padtársam – magyaráztam meg gyorsan Shinnek a helyzetet, hogy képbe kerüljön – És történetesen gyűlöl.