Talán három napja dolgozhattam, éppen az eligazításra vártam egy műanyagpoharas kávé mellett, amikor véletlenül fültanúja lehettem egy nő (később megtudtam a nevét is, Sarah) és a kapitány között. Nem terveztem annál a két másodpercnél tovább hallgatózni, amit véletlenül kaptam el a folyosón haladva, de aztán ott ragadtam az iroda előtt, a résnyire nyitva maradt ajtó mellett, a falnak dőlve. Túl érdekes volt a téma ahhoz, hogy csak úgy fütyörészve elsétáljak.
Nem volt nehéz kitalálni már csak a főnököm hangsúlyából sem, hogy nem izgatja túlzottan a dolog; ő nem akart túlmenni Brooklynon, amit meg tudtam érteni, de ha egyszer ilyen lehetőséget dobnak az ölébe? Azért nyugtatásul elkérte a nő nevét és telefonszámát, mondván, hogy ha „időnk engedi” majd felhívja, aztán elküldte. Éppen csak sikerült arrébb mennem, mikor kinyílt az ajtó és még akkor sem buktam le, mikor a nap végén kiszedtem a szemetesből az összegyűrt papírfecnit.
Most pedig, hogy szabadnapos voltam, végre intézkedhettem. Már megbeszéltem a találkozót Sarahval telefonon pár napja, bár nagyon röviden és tömören: azért keresem, amit a főnökömnek mondott pár napja, tudnánk-e találkozni, mikor, hol; pont. A megbeszélt kávézó előtt találtam meg a tökéletes parkolóhelyet (ritkaság, ismerjük be), kétszer is megnéztem, bezártam-e a kocsit, aztán a zsebembe mélyesztettem a kulcsot és bementem. Nem volt nagy hely, egy kis tér csupán, a pultnál vártak ketten a rendelésükre, az egyik asztalnál egy fiatal pár ült, a másiknál… gondolom Sarah, nem láttam az arcát. Célirányosan mentem az asztalhoz, megálltam előtte és halvány mosollyal pillantottam le rá, mielőtt halálra rémíteném.
- Sarah Shaw? – kérdeztem rá, hátha kínosan arrébb kell majd állnom, de amint igenlő választ kaptam, újabb mosolyt küldtem felé. – Tobias Holbrook – nyújtottam neki kezet egy határozott kézfogásra, majd leültem vele szemben. A pult mögött várakozó pincérnő ráérősen kisétált az asztalhoz és köszönés nélkül, várakozóan pillantott le rám. – Egy capuccinot – hadartam el a rendelésem, majd újból Sarahra néztem.
- Tudom, hogy furcsa, hogy így kerestem meg, de – kezdtem a magyarázatba, megvakartam a tarkóm. – Igazából most civilben vagyok itt – ismertem be, most ugrik a majom a vízbe. – de segíteni szeretnék. Elfogadja a segítségem?
Furcsa dolog történt velem az egyik nap. Azon ritka pillanatokat élvezhettem koszos kis lakásomban, amikor tiszta ésszel tudtam gondolkozni. Ereimben alig folydogált károsító gyógyszer, tudatomnál voltam teljesen. Emlékszem, hogy a nappali közepén ülve széjjel nézve, elegem lett. Egyszerűen csak elegem lett az életem ezen állásával. Dühös és mérges lettem, olyannyira, hogy kihasználva az alkalmat felkaptam táskámat és ahogy voltam, talán kissé lepukkanva viharoztam ki a lakásból. A rendőrségre akartam menni, de nem. Bronxban nem tehettem meg, tudom, hogy beépített megfigyelői vannak. Azon ritka alkalomra szántam el magam, mely eddig oly kevésszer adatott meg: kimozdultam városunk leglepukantabb környékéről. Nem tudom, hogy meddig mentem, hogy merre jártam, csak azt, hogy már nem ott voltam. Máshol. Másféle rendőrségen. Olyan helyen, ahol nem érhet utol. Ahogy lenyomtam a bribékfogó kilincsét már kezdtem megbánni a dolgot. A recepciónál, ahol megkérdezték, hogy miért is jöttem, már kezdtem kételkedni az egészben, mégis, úgy voltam, hogy végigcsinálom. Nem csak magam miatt: Manócskám miatt is. Gyorsan eligazítottak egy fejes emberhez. Hebegve-habogva adtam elő a történetem neki, mely… Süket fülekre talált. Oh, Sarah, mégis mit hittél? Habogva, remegő ajkakkal kértem tőle sűrű bocsánatot, amiért ide merészekdtem. Lehajtott fejjel, orromat megtörölve viharoztam ki az irodájából. Nem néztem fel, nem néztem körbe, egyenesen csak kijöttem onnan. Pár háztömbnyit szaladtam, majd felszállva a metróra otthonig meg sem álltam. Remegve, könnyes szemekkel nyitottam ki lakásom ajtaját. Mégis mit képzeltem? Ha ezt megtudja… Ha rájön… Nem csak nekem, de az egész eddigi életemnek vége szakad. Oh, hogy mennyire ostoba voltam. Gondoltam ezt akkor. Pár nappal később furcsa sms-t kaptam. Az ijedelemtől felsikoltottam, szerencsémre Troy nem volt a közelembe. Fogalmam sem volt, hogy mit csináltam, annyi gyógyszert tömtem magamba… Halvány emlékeim vannak egy találkozóról, melynek nyomait kitöröltem készülékemből. Vagy lehet, hogy ezt álmodtam? Nem tudom. Mégis most itt ülök várva valakit, kire halványan emlékszem csak, mely épp az imént említett rendőrségi incidensemet beszéltük volna? Talán, de az utóbbi órákban már ebben sem vagyok biztos. Kávémat papírpohárba kikérve egy-két szem gyógyszert dobok bele. Szükségem van rá, hogy gondolkozni tudjak. Mire az első kortyot ízlelem, hirtelen megállnak az asztalomnál. Szelíd mosollyal az arcomon állok fel, hogy üdvözöljem a… Fiút. - Igen, én vagyok – mosolygok kedvesen és kezét elfogadva lágyan viszonzom erős szorítását. Enyhén félrehajtott fejjel figyelem őt is, s valahogy Prütyöm jut eszembe. Lelkemet elárasztja a félelem, ugye nem róla hozott rossz hírt? Kérdésére azonban értetlen pislogásba kezdek. - Elnézést nem teljesen értem. Segíteni? Mégis mibe? – hajolok kissé előre, alkarommal az asztalon megtámaszkodva, tenyereim között a papírpoharat fogva.
Kezdőlap
