Idegesen, szinte a saját szívverésemet hallva kapaszkodom minden erőmmel az ülés karfájába. Körmeimet a sötétkék műbőrbe vájva szorítom a műanyag és fém keverékét. Sokszor repültem már életem során, de mindig is ideges voltam a felszállást megelőző percekben. Amikor gyerekként repültem, sokszor aggodalmaskodtam azon, hogy lezuhan a gép; hát mégis mennyi filmet készítettek légikatasztrófákról?! Emlékszem, egyszer pont az Államokba repültünk egy nyáron, az utazást megelőző este pedig pont egy ilyen filmet néztünk meg. Egy cseppet sem nyugtatott meg. Éppen eléggé féltem így is a hosszú levegőben töltött óráktól, erre még a film is rátett egy jó nagy lapáttal. Ez a félelmem, azt hiszem, felnőtt koromra sem múlt el teljesen. Még most is megfordulnak bennem hasonló gondolatok, amik egészen szédülés közeli állapotba sodornak. Szemeimet lehunyom, ajkaimat erősen összepréselve döntöm hátra a fejemet és várok az indulásra, ami egyelőre nem történik meg. Nem bírom sokáig mozdulatlanul ebben a pozícióban. Kíváncsian nyújtogatom a nyakam az ablak felé, hátha látok valamit, ami kint történik, de innen pont semmi rálátásom nincs a kinti dolgokra. A beépített kijelzőn lévő órára pillantok, ami szerint már öt perce el kellett volna indulnunk. Ezzel csak annyi a problémám, hogy kerek öt perccel több ideje idegeskedem. Az idegességemet némi türelmetlenkedés is fűszerezi, ami csak újabb öt perc után enyhül; a gép lassan kitolat a kifutóra, viszont egy gyors felszállás helyett lassú „taxi” következik. A pilóta bemondja, hogy hat gép van előttünk, akik még nem szálltak fel, csak utánuk hagyhatjuk el a kifutót. Mélyet sóhajtok, a fejemet ismét hátra döntöm, továbbra is a karfába kapaszkodom, mintha ezen múlna az életem. Néhány perc múlva, amikor a gép kanyarodni kezd, és hallhatóan hangosabban zúgnak a turbinák, még egyszer ellenőrzöm, hogy a biztonsági öv eléggé az üléshez présel-e. Csak erre a pár pillanatra szakítom meg az aktív kapaszkodás és marokerősítés folyamatát.
De jó lenne most nem egyedül ülni itt.
Igazából sosem utaztam még egyedül repülőn, ami szintén egy óriási stressz faktor. Kicsit elveszettnek érzem magam, főleg, amikor a folyosó túloldalán helyet foglaló párra nézek. Egymás kezét fogják, a nőn látszik, hogy nagyon fél. A férfi mosolyogva próbálja nyugtatni, rajta egy csepp rémület sem látszik – vagy csak nem mutatja. Mindenesetre a – színlelt vagy nem színlelt – nyugalom látszata beválik. A nő hangosan nevetni kezd valamin, biztos valami vicceset mondott a férfi, amivel eltereli a gondolatait a felszállásról. Egy pillanatra még én is elmosolyodom, amilyen jóízűen nevet a barna hajú, harmincas évei közepén járható, kicsit pufók, de kedves arcú nő. A mosolyom azonban lefagy az arcomról, a tekintetemet pedig elkapom róluk, amikor a repülő érezhetően nagyobb sebességre kapcsol. Ha lehet, akkor még erősebben kapaszkodom, amikor elhagyjuk a biztonságot jelentő talajt. A levegőben lenni, átrepülni az óceánt felett tudván, hogy bármikor katasztrófa történhet, borzasztó ijesztő. Ahogy kezd vízszintesbe állni a gép, a biztonsági öv bekapcsolására figyelmeztető lámpa kialszik, lassan engedek a szorításon. Mélyen beszívom a levegőt, a gyomrom kezdi visszanyerni eredeti méretét, a torkomban eddig termetes helyet elfoglaló gombóc pedig lassacskán zsugorodik össze. Hevesen dobogó szívem szintén kezd a normál ritmusba visszatérni. Az első osztály kényelmének és privilégiumának köszönhetően nem kell végig ülnöm az utat – ezt pedig azonnal ki is használom. A fejem fölött lévő tárolóból előveszem a stewardessek által kiadott pokrócokat, az ülésemet ággyá alakítom egy gombnyomással, az előre odakészített párnát a fejem alá tömködöm, és nagyjából a huszonharmadik bárány után elveszítem a fonalat.
- Kisasszony – a kedves, halk hangon kívül finom, lágy érintést érzek a vállamon, de egyelőre nincs erőm reagálni. – Kisasszony – szólít meg ismét a légiutaskísérő.
- Igen? – kérdezem álmoskásan, résnyire nyitott szemekkel.
- Negyven perc múlva leszállunk, lassan kezdünk ereszkedni. Ezt a papírt – kihajtja a tálcának és asztalnak is használható felületet, a kis fecnit pedig lerakja oda – legyen szíves kitölteni. A vámon fogják kérni.
- Rendben, persze, köszönöm – bólogatok kómásan. A fiatal nő egy biztató mosoly után tovább halad. Feltornázom magam, a háttámlát kicsit feljebb emelem, figyelmesen elolvasom a kis kék papírt, amin virít a U.S. Customs and Border Protection felirat. Annyi rémhírt hallani az amerikai vámosokról, hogy inkább figyelmesen, kétszeri olvasás után kezdem csak el kitölteni a rublikákat, nehogy bele tudjon kötni bármibe is. Bár, ha nagyon akar, úgyis bele fog kötni valamibe. Egészen hamar telik az idő, az utasok feje fölött lévő biztonsági övet jelző kis lámpa is felvillan. Az ablakon kinézve már egészen közelről látni New York City városát. Ámulattal nézem a hatalmas épületeket, a kis világító pontokat, a felhőkarcolókat. Izgatottsággal tölt el, hogy mindezt hamarosan közelről is láthatom, egy egészen más szemszögből. Minden fokozatosan nagyobbnak látszik, a kis világító pontok már autók fényszórói, a hatalmas épületek pedig még hatalmasabbak.
Itt minden olyan nagy.
Már egészen közelről látni a fák lombjait, az aszfalton a felfestést, a sétáló embereket. Egyszer csak mindez viszont eltűnik, helyette végtelen hosszúságú kifutó, reptéri járművek és más gépek úsznak be a képbe. Egyre közelebb és közelebb kerülünk a landoláshoz, a földet érés pillanatában pedig a gyomrom megint ugyanolyan kicsi lesz, mint felszállás előtt, a torkomban pedig ott az a fránya gombóc is. Ez viszont mégis kellemesebb, a legkevésbé sem kétségbeejtő érzés.
Izgulok.
Izgulok, mert itt dolgozhatok, itt lehetek rezidens, ráadásul valami olyat csinálok most, ami teljesen az én ötletem volt. Egy hirtelen jött gondolat volt az egész, aztán ahogy egyre többet és többet agyaltam rajta, annál jobban akartam. És most itt vagyok, a gép kerekei súrolják az aszfaltot, hirtelen lassulni kezdünk, rázkódni, míg végül csak gurulunk. Másrészt pedig azért is izgulok, mert hónapok után újra fogom látni Pierre-t. A vőlegényem öccsét, aki annak ellenére, hogy a sógorom lesz nem is olyan sokára, mégis olyan gondolatokat ébreszt bennem, amiket legszívesebben letagadnék. Nem vagyok vak, feltűnt, hogy mennyire szokott nézni. Többször is előfordult már. A baj csupán az, hogy az én tekintetem is néha a kelleténél tovább időzött rajta. Vajon ez neki feltűnt?
Amikor a gép végre megáll, az utasok rohamtempóban kezdik kipakolni a dolgaikat a felső tárolókból; mintha valami verseny lenne, hogy ki száll le elsőnek a gépről. A soromat kivárva, egy őszülő, kölnitől szinte már bűzlő férfi mögött hagyom el a gépet és lépek a senki földjére. Kihalt folyosók és kanyargós útvesztők után egy sokkal nagyobb és zajosabb térbe érünk. Egy nő hangosan kiabálva tereli az érkezőket a megfelelő sorokba. Több fülkében ülnek a vámosok, akik szigorú tekintettel mérnek végig mindenkit, aki betenni készül a lábát Amerikába. Az útlevelemet szorongatva lépek oda, ahova a fekete egyenruhát viselő nő utasítja. Nem áll előttem senki, csak a fülkénél sorakozik egy kilenc tagú család. Mindenkitől egyesével ujjlenyomatot vesz és mindenkiről képet készít a férfi. Valószínűleg mindent rendben talál, mert a nagy létszámú család boldogan veszi el a feléjük nyújtott útleveleket. Miután felszabadul a fülke előtti rész, az ott ücsörgő férfi int, hogy én jövök. Minden szükséges papírt átadok, az összes kérdésére készségesen felelek. Nincsen semmi rejtegetni valóm. Mivel már nem először vagyok itt, ezért ujjlenyomatot nem vesz, csak egy képet készít, aztán utamra is enged. Megkönnyebbülve lépek tovább. Ez már végre Amerika. Alig tudom eljutni, hogy végre itt vagyok.
A kis bőröndömet magam előtt gurítva haladok, amerre a nyilak mutatják, hogy kijussak a csomagokért. Az álom még nem ment ki belőlem teljesen – vagy csak a jetlag kezd fejbe verni –, ezért szemeimet dörzsölgetve próbálom magam irányba állítani. A tömegen keresztül, végül feltűnik a fickó, aki jetlag ide vagy oda, széles mosolyt csal az arcomra. Integetek neki, közben átverekszem magam az embereken, hogy oda juthassak hozzá. Még távolról alaposan végig mérem, így talán nem olyan feltűnő, az ezt követő gondolataimat pedig inkább elzárom az agyamnak egy olyan mély zugába, ahonnan remélhetőleg soha többet nem kerülnek elő.
- Szia – köszönök neki széles vigyorral. A bizonytalansága kicsit rám is átragad. Megöleljem vagy ne? Meg kéne, de... Végül kicsit ügyetlenkedve, lábujjhegyre állva átölelem, de nem túl szorosan, nehogy még a végén felsőn keresztül is megérezze a kalapáló szívemet.
Oké, Marion, állj le, nemsokára feleségül mész a bátyjához! Térj észhez!
- Végig aludtam, szóval mondhatjuk, hogy jó volt – bólogatok még mindig mosolyogva. – Ó! – Meglepetten veszem el a színes kis csokrot. Erre nem számítottam. – Nagyon tetszik, köszönöm. – Nem elég, hogy már a puszta közelségétől is zavarban vagyok, erre még virágot is hoz? Ha szívinfarktusban fogok huszonhat évesen meghalni, akkor az az ő hibája lesz. – Két nagy bőrönd – fordulok a csomagkiadó felé. – Mármint nagy. Nagyon nagy. – Valamiben azért el kellett hoznom a cuccaimat, amikhez mindenképp ragaszkodtam. Nem egy-két hétre jöttem ide, szóval pakoltam ezt-azt.
- Jut eszembe – pördülök meg hirtelen és fordulok Pierre-rel szembe. – Lucas üdvözöl és mondta, hogy valamikor majd ő is kijön. – Valószínűleg arra kíváncsi, hogy az öccse mennyire „viseli gondomat”, de hiába próbáltam megnyugtatni... Az ő makacs fejével nehéz beszélni néha. Lebeszélni dolgokról pedig egyenesen lehetetlen.
Rá kell döbbenjek, hogy a gyomrom nem csak az idegesség miatt akkora, mint egy borsó. Hosszú órákat töltöttem a repülőn, amiket sikeresen átaludtam.
- Figyelj... – mielőtt folytatni tudnám, a gyomrom hangos korgással jelzi, hogy valóban nem ártana valamit ennem. – Kicsit kezdek éhes lenne, szóval... Nem ehetnénk valahol valamit? – kérdezem félénken, hiszen nem tudom, milyen tervei voltak mára. Az is lehet, hogy csak ki akart rakni a lakásánal, hogy mehessen utána tovább a dolgára, én pedig a frenetikus ötletemmel keresztbe vágom a napját.

Amikor felvetettem, hogy mi lenne, ha az Államokba utaznék egy időre, a szüleim egy cseppet sem tűntek boldognak az ötlettől. Igazság szerint Lucas arcáról sem az öröm rítt le először.
- Nem – tiltakozott anyám szinte azonnal.
- Felejtsd el – társult hozzá apám szigorúan méregetve. Mély sóhajjal, csípőre tett kézzel álltam velük szemben éppen az érveimet magamban összegyűjtve, hogy miért is lenne ez nekem jó, amikor Lucas lépett közénk.
-Biztos vagy benne? – kérdezte kicsit félve a választól, a szüleim pedig egyből elképedt arcot vágtak. Lucas első reakciója miatt arra gondolhattak, hogy melléjük fog állni, az ő álláspontjukat fogja képviselni, de nem így lett. Anyám és apám meglepett arca és Lucas félig-meddig támogatása pedig megcsillantotta azt a bizonyos reménysugarat. Lelkesen bólogattam, kezeit megfogva húzam közelebb magamhoz.
- Teljesen biztos – jelentettem ki határozottan a szemeibe nézve. Nem egy öt perces beszélgetés eredményeként sikerült elszakadnom tőlük, hosszú harcok árán jutottunk el arra a szintre, hogy anyám még csomagolni is segített. Felnőtt emberként kiálltam a saját tervem mellett, talán most először nem engedtem, hogy valaki eltereljen egy másik irányba, befolyásoljon vagy csírájában elfojtson bennem valamit. Ezt nagyon akartam, ezért még a szüleimnek is képes voltam hetekig ellent mondani, még Lucas és köztem is volt egy kisebb-nagyobb szóváltás, ami engem is meglepett. Nagy lelkesen keresgéltem már a tökéletes lakást, amikor közölték velem, hogy Pierre fog rám „vigyázni”. Természetesen azonnal ellenkeztem, mivel nincs szükségem bébiszitterre, ráadásul... Nem voltam benne biztos, hogy Pierre társaságában szeretnék tölteni éveket. Elég a családi összejövetelek alkalmával, az asztal túloldalán látni őt, már akkor is, mintha ezer pillangó próbálna kiszabadulni a gyomromból. Egy fedél alatt vele? Szerettem volna elkerülni, de ez volt a feltétele a kis kiruccanásomnak, így hát belementem.
A jetlag és a hosszú út kicsit fájó fejjel, de örömittasan lépek oda a váróban ácsorgó férfi elé. Tétován közelítjük meg egymást és ölelkezünk néhány pillanatig, de ennek gyorsan vége szakad. Talán jobb is így.
- Azt hiszem, egy kicsit elaludtam a nyakam – nyomogatom meg hátul a csigolyák mellett. – De ezt leszámítva nem volt rossz.
Egy kissé megviselt, színes virágcsokrot nyom a kezembe, amitől azonnal széles mosoly kúszik az arcomra. Ez a kedvesség és figyelmesség... Kicsit a bátyjára hajaz, de Pierre mégis egészen más. Nem ismerem úgy, mint Lucast, de minden mozdulatából, a testbeszédéből, a szavaiból egyértelmű, hogy ő teljesen más.
- Iiiiigen – válaszolok kicsit elnyújtva, amikor meglátom az arcát. Nem dobja fel túlságosan a tény, hogy a bátyja is ide fog látogatni valamikor, hiába próbálja leplezni. Valami konfliktus van közöttük, amiről nem tudnék? Vagy csak rossz napja van? – Nem mondta, mikor jön, csak azt, hogy valamikor – vonogatom a vállamat. – Gondolom, majd megbeszéli veled – magyarázom tovább, de érzem, hogy az előbbi reakció után semmi jóra nem számíthatok, úgyhogy inkább befogom a számat és egyelőre nem emlegetem fel Lucast. Inkább rá sem kérdezek, miért lett ennyire gondterhelt Pierre, nem akarok olyan témára tapintani, ami nem rám tartozik vagy érzékenyen érintheti. Nem tudom, mi játszódhat le kettejük között, én pedig nem szeretném beleütni az orromat abba a kettejük dolgába.
- Nem, nem hiszem – csóválom a fejemet egyre kevésbé mosolyogva. Ez a beszélgetés – vagy csak ez a téma – kezd egyre kínosabb lenni, én pedig elég kellemetlenül érzem magam. Már megbántam, hogy említést tettem Lucas esetleges érkezéséről ilyen hamar. – Ő... Tudom... De... Nem vagyok nyalókás típus – húzom el a számat a bizarr feltételezésén. Úgy tűnik, nem csak én érzem kínosan magam. Remélem, az elkövetkező időszak nem végig ilyen lesz.
- Micsoda? – nézek rá kikerekedett szemekkel. – Viccelsz? Ez... Tökéletes. Nem kellett volna festést tartani miattam, tényleg. De köszönöm – hálálkodom halvány mosollyal. Most meg kéne ölelnem? Az az előbb már elég zavarbaejtőre sikerült, így csak tétován állok vele szemben. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindent fog csinálni csak azért, mert ide utazom. Mármint... Festeni? Fehér falak között is tudok aludni. Ez bőven több, mint amire számítottam tőle. Finoman jelzem neki, hogy az út alatt egészen megéheztem – mivel sikeresen átaludtam mindkét étkezést a repülőn. Abban reménykedtem, hogy pihenés után talán nem lesz olyan, mintha légkalapáccsal vernék a fejemet, de tévedtem. Ráadásul a nyakam is elaludtam. Inkább enni kellett volna...
A helyemről egy tapodtat sem mozdulva várom meg, amíg Pierre intézkedik a csomagok ügyében. Figyelem a körülöttem sürgő-forgó emberek áradatát, a kisebb és nagyobb családokat, az újságárusnál kígyózó sort, az elveszett csomagok pultjánál ácsorgókat. Gyerekek suhannak el jobbról és balról, a szülők próbálják utolérni őket, de jobbára csak előrenyújtott karral hadonásznak az alig derékig érő csöppségekért, akik minden apró helyen áttornázzák magukat, hogy egy kicsit szabaduljanak a szüleiktől és rosszalkodhassanak. Pont egy ilyen vironc gyerkőc szalad belém hátulról, ami miatt majdnem elveszítem az egyensúlyomat. A kisfiú négy éves lehet. Már szaladna is tovább, amikor a pillanatnyi megingását kihasználja az apja és szigorúan förmed rá valamilyen számomra idegen nyelven. Az anyuka addig sokszorosan elnézést kér, én pedig biztosítom róla, hogy nem történt semmi baj, de még egészen addig sajnálkozik, amíg a férfi alapos fejmosást tart a kis szökevénynek. Mikor Pierre visszaér és karját nyújtja, egy pillanatra meglepetten meredek rá. Néhány tétova másodperc után végül bátortalanul belé karolok.
- Quel gentleman vous êtes – jegyzem meg halványan mosolyogva. Látszik, hogy csak megjátssza az úriembert, de ennek ellenére is mosolyt csal az arcomra, még ilyen fáradtan és fejfájósan is.
- Ó, dehogy – legyintek szabadon maradt kezemmel. – Sőt, imádom az olasz konyhát. Még jobban is, mint a sajátunkat, de ezt Lucas előtt ne hangoztasd majd – súgom oda halkan, mint valami hétpecsétes titkot, amiről senkinek sem szabadna tudnia. A nyálelválasztásom rohamosan kezd beindulni a tészta említésére, úgyhogy remélem, nem lesz dugó a városban, de ez New York, itt sosem lehet tudni. – Nem vagyok se vega, se vegán, se semmi ilyen. Esetleg te? – szegezem neki a kérdést, hiszen biztos valamilyen indokkal kérdezte meg. A váróból kiérve megcsap a város tömény szaga, hirtelen annyi zaj ér, hogy azt sem tudom, merre kapjam a fejemet.
- Elhiszed, hogy egy kicsit jó nélkülük lenni? – fordulok felé elgondolkodva. – Rég voltam így távol tőlük egyedül. Persze, nem vagyok egyedül, de azért mégis. Utoljára akkor voltam pár napnál tovább nélkülük, amikor tizenhárom éves koromban elküldtek egy lány táborba – húzom el a számat, ahogy beugrik a régi, de cseppet sem kellemes emlék. Hosszú évek teltek el azóta, én is sokat változtam, de ha valaki a legjobb emlékeimről kérdezősködik, akkor ezt eszem ágában sincs felhozni. Anyám jó ötletnek tartotta, mert amolyan „nyári iskola” volt, amivel még nem is lett volna bajom, hiszen mindig is lelkesen szívtam magamba a tudást, de csak lányok összezárva... A lányok teljesen mások, mint a fiúk. A fiúk abban a korban keménykednek, esetleg összeverekednek, de a lányok... A lányok, ha akarnak, nagyon gonoszak tudnak lenni. – Képzelheted, milyen lehet negyven lány három hétig összezárva – csóválom a fejemet, de végül nem tudok nem elmosolyodni rajta. Nagyjából a tábor első napján kialakultak a klikkek, amik a következő három hétre egészen szoros szövetségekké alakultak. Egymást hecceltük, a tanárok ellen követtünk el csínytevéseket, nem egyszer az éjszaka közepén keltettek fel mindenkit az éppen aktuális bűn tettesét keresve. Na jó, így visszagondolva, akármennyire is borzasztónak tűn akkor – és még most is –, ahhoz képest tudok rajta mosolyogni. Ott volt például, amikor Bette Charpentier, az egyik tanár – aki mindig ugyanabban a zöld nadrágban volt, és a nyakában hordta azt a nagyon kifakult, piros kendőjét is – egy este a szobák ellenőrzésénél kapott egy vödör hideg vizet a nyakába, amint kinyitotta az ajtót. Abban a pillanatban ez nagyon viccesnek tűnt, viszont másnap, amikor mindenki után nekünk kellett elmosogatni, annyira már nem volt poénos. Ettől függetlenül azért voltak jó pillanatok, és Bette Charpentier igenis megérdemelte azt a vödör vizet.
A kis belső nosztalgia után érdeklődve vizslatom a kint taxiért sorban ácsorgó családokat, párokat, nőket és férfiakat. Néhányan egész kicsi bőröndökkel sorakoznak a járdán, páran hatalmasokkal – nagyjából akkorákkal, mint amekkorákkal én is érkeztem. Egy férfi valami kütyüvel a kezében kérdezgeti a várakozókat, aztán valamelyik taxira rámutat.
- Nem is emlékszem, mikor jártam itt utoljára – merengek el ismét egy kicsit a múltban. – Négy vagy öt éve. Akkor is anya jött igazából munka miatt a Fashion Week-re, mi csak jöttünk vele. De borzasztó unalmas volt apámmal mászkálni, nagyrészt kocsiból nézni a várost. – Apám nem az a fajta, aki szeret sétálgatni, várost nézni, jobb szereti kényelmesen, hátradőlve nézni a látnivalókat, erről pedig még miattam sem mondott le, így jórészt sötétített üveg mögül láthattam a hatalmas épületeket, az utcai táncosokat, az este is fényáradatban úszó Times Square-t és társait. Remélem, most ez másként lesz.
- És egyébként... Veled minden rendben? – érdeklődöm tekintetemmel Pierre arcát fürkészve. Hónapok óta nem láttam, nagyjából fél éve már annak a vacsorának, amikor találkoztunk. Akkor is inkább csak néhány lopott pillantást tudhattunk egymásénak a család körében, mintsem egy nyugodt beszélgetést.

Otthon csak fokozatosan jutott el a tudatomig, hogy valóban kiköltözöm egy időre az Államokba, messze a hazámtól, messze a szüleimtől, a barátaimtól, a vőlegényemtől és mindentől, ami ismerős. Mindentől, ami oda köt, ami megszokott, ami a mindennapjaim szerves része. A megszokottól való eltérés némi félelmet keltett bennem eleinte, aggodalomra adott okot. Sokszor tettem fel magamnak a kérdést: tényleg jó ötlet elutazni egy lényegében idegen országba, ahol valami olyasmibe csöppenek bele, amit egyáltalán nem ismerek? A válasz viszont mindig ugyanaz volt: igen. Ez a kettősség egészen addig tombolt bennem, amíg fel nem szálltam a repülőre. Utána már nem néztem vissza, csak előre. Amíg ki nem léptem otthon az ajtón, többször hátra lestem a vállam fölött, a ház minden egyes zugát alaposan az agyamba véstem, mintha örökre búcsúznék. Persze jól tudom, hogy ez nem így van, de azért nem kis vállalkozásra szántam magam ezzel az úttal. Idővel azt is be kellett látnom, hogy nem olyan rossz dolog, hogy Pierre mellettem lesz. Itt ő az egyedüli biztos pontom. Ha ő nem lenne, akkor teljesen elveszettnek érezném magam ebben a hatalmas, folyton nyüzsgő és pörgő városban. Az pedig egyenesen rémisztő lenne. Sosem voltam egyedül, pláne nem egy ilyen helyen. Ennek már csak a gondolata is ijesztő... De most, hogy itt vagyok... Valahogy mégis más. Egyedül sem lenne olyan rossz itt. Ez nem azt jelenti, hogy panaszkodom. Egyáltalán nem, sőt! Viszont azonnal magával ragadott már a reptéren érezhető pezsgés, az a jókedv és vidámság, ami az emberekből árad. A teljesen más mentalitás és szemlélet már régebben is feltűnt, amikor anyámékkal voltunk itt. Sokkal pozitívabban állnak mindenhez, folyamatosan mosolyognak. Egyetlen egyszer találkoztunk voltban olyan eladóval, aki nem volt kedves, de azt a nőt leszámítva mindenki rendes volt velünk. Segítőkészek, készségesek és mindenből próbálják kihozni a maximumot. Egy kiruccanás vagy üzleti utazás viszont meg sem közelíti azt, amikor azért jön ide az ember, hogy itt éljen. Ez megadja azt a pluszt, ami miatt rám is átragad egy kicsi ebből a pozitivitásból, fejfájás ide vagy oda.
A kisfiú okozta incidens után türelmesen várom Pierre-t, aki nagyban intézkedik az egyik pultnál. Szerencsére hamar végez, így nem kell sokáig díszvirágot játszanom a váró közepén. Mosolyogva indulok el mellette a parkoló irányába, közbe mindent alaposan szemügyre veszek. Szeretnék minél többet látni, minél többet megtapasztalni a városból, mielőtt még az időm nagy részét egy kórház falain belül fogom tölteni. Annyit szeretnék magamba szippantani addig New Yorkból, amennyit csak lehetséges – mint egy tipikus turista. Amikor fogadalmat tesz a hallgatásáról, halkan felkuncogok. Sokkal szabadabbnak érzem magam, mint otthon. Nincs itt se az anyám, se az apám... Talán, ha Lucas itt lenne, akkor sem lennék ilyen felszabadult, úgyhogy őt is rá kell biggyeszteni erre a listára. Szóval... Nincs itt se az anyám, se az apám, se a vőlegényem, se senki, aki egy picit is befolyásolhat bármiben. Úgy érzem magam, mint egy madár, akit éppen kiengedtek a kalitkából. Egy nagyon szép aranykalitkából, de hiába van aranyból a kalitka, attól még az kalitka.
- Tetűfélét? – torpanok meg egy pillanatra és értetlen arcot vágva nézek Pierre-re. – Ezt talán tényleg nem akarom tudni – csóválom meg a fejemet, de nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Annyira undorító és groteszk, hogy muszáj nevetnem rajta. – Vagy talán mégis... – gondolkodom el egy kicsit tekintetemet az égre emelve. Mélyet sóhajtok, mintha valóban gondolkodnék, de aztán csak megrázom a fejemet. Éhes vagyok, kívánom is az ételt, és szeretném, ha ez így is maradna. Viszont tényleg érdekel, hogy milyen okból kifolyólag evett tetvet – ami csakugyan bizarr és groteszk –, úgyhogy talán egy másik alkalommal majd rákérdezek.
- Igen, igen, azt tudom, hogy férfi vagy – bólogatok serényen.
De még milyen férfi!
Na jó, Marion, állítsd le magad de nagyon gyorsan!
Ilyenre még csak gondolnom sem szabadna. Ő nem tudhatja, mi jár a fejemben, de már csupán a gondolattól és a tudattól, hogy ilyenek jutnak eszembe, zavarba jövök. Hirtelen elkapom a tekintetem és alsó ajkamat beszívva a lábaimat nézem, amíg rendezem arcvonásaimat. Hüvelykujjammal megpiszkálom a gyűrűsujjamon díszelgő fehérarany gyűrűt, aminek a közepén egy apró kék gyémánt tündököl. Én túlzásnak tartom személy szerint. Mármint magát a gyémántot. Gyönyörű szép, ráadásul kék, ami a kedvenc színem, Lucas pedig ezzel tisztában van. Amikor az ujjamra húzta, nem is tudtam azonnal mit mondani. Igazából még most sem nagyon tudok...
Tökéletes? Erre sem tudok mit mondani. Legfeljebb hevesen ellenkezhetnék, mert messze nem vagyok tökéletes, rengeteg a hibám, egy fél füzetet tele lehetne írni velük, de annyira nem számítottam erre Pierre-től, hogy sikerült belém fojtani a szót. Az autóját meglátva elkerekednek a szemeim.
- Hű, szép darab – legeltetem tekintetem elismerőn az ezüst szépségen. Óvatosan szállok be, szinte félve, nehogy valami olyan dologhoz nyúljak, amihez nem kéne, vagy megkarcoljam, vagy nem is tudom, csak szimplán kárt tegyek egy ilyen drágaságban.
Nagyban mesélem neki a lánytáboros elményeimet, amik egy életre megtaníttatták velem: sok lány egy helyen összezárva csak problémát tud okozni, legyenek kicsik, kamaszok vagy akár felnőttek. Sok nőt összezárni egyszerűen nem jó. Mindig lesz valami súrlódási talaj, ami aztán konfliktushoz vezet. Teljesen mindegy a kor. A nőknél ilyen szempontból nem számít a kor. A nő fiatalon és idősen is nő. Együttérzés helyett viszont olyan megjegyzést teszi, amibe én magam pirulok bele. A hangsúly mindent elárul arról, milyen gondolatok kavaroghatnak a fejében. Néhány másodpercre fel is függesztem vele a beszélgetést, amíg sikerül összeszednem magam. Szerencsére ő szünteti meg a ránk telepedett csendet.
- Irigylem őket – ha nekem a körmöm kinézete lenne a legnagyobb problémám... Tényleg irigylem azokat, akiknek erre van idejük és erejük. Érdeklődve figyelem a környezetet, ahogy haladunk a kocsiban, még a fák és az autók is vonzzák a tekintetemet. Az autóknál különösen furcsa, hogy számos kocsinál az index piros, de ezt is az amerikai jellegzetességekhez sorolom magamban. Amikor felajánlja, hogy körbevezet a városban, felcsillannak a szemeim. Nem titkolt vágyam egy kicsit turistásat is játszani, ha már itt vagyok, hiszen a szabadon töltött időm eléggé korlátozott egyelőre. Az ajánlata viszont egyszerre tűnik bizarrnak és veszélyesnek, mellette pedig izgalmasnak és hívogatónak. Tekintetével fogva tartja az enyémet és már éppen szóra nyitnám a számat, amikor a mögöttünk lévő autó hangos dudája megszakítja a pillanatot. Ijedtemben előre fordulok és szemeimet az útra szegezem. A káromkodást elengedem a fülem mellett. Otthon nem sokszor hallok ilyen cifraságokat, de őszintén szólva annyira nem zavar, ha neki jól esik kiadni magából. A „turistás” programokat ráérünk később megbeszélni, ezért inkább más vizekre evezek. Érdekel, hogy van, mi a helyzet vele, mik történtek vele az elmúlt hónapokban, amióta nem találkoztunk, ezért megpróbálom ebbe az irányba terelni a beszélgetést, de elég sabolonos választ kapok, egészen addig, amíg fel nem hozza ezt az egész kórházas dolgot.
- Micsoda? – fordulok felé felvont szemöldökkel. – Kórházba? – kérdezem aggodalmasan. – Vércukorszint mérésre? – Azt hiszem, valamiről nagyon lemaradtam az elmúlt időszakban, mert úgy közli, mintha erről vagy tudnom kéne, vagy pedig a világ legtermészetesebb dolga lenne. Némi magyarázatot várok tőle az elhangzottakra, mert eddig nem igazán sikerült megnyugtatnia. – A tűktől amúgy én is félek, ami ironikus... Amikor először kellett infúziót beadnom egy néninek, csak negyedjére sikerült – húzom el a számat, miközben jönnek vissza az emlékek. – Szegény, mint egy tűpárna, olyan volt. – Borzasztó sokat ügyetlenkedtem a gyakornoki évem alatt, nagyrészt az ilyenek miatt. Eleinte még a kezembe venni is féltem a tűt, de mára már megszoktam. Csak felém ne közelítsen vele senki!
Viszonylag hamar húzódunk le az útról egy réginek tűnő épület mellé. Tipikus olasz színekben tündököl a hely, kicsit viharvertnek is tűnik, de mégsem taszító. Erről az jut eszembe, amikor régen egyszer anyukám megpróbált pitét sütni, de szétesett, viszont az íze jó volt; csúnya, de finom. Az étteremről is ezt jut eszembe: nem a külcsínnyel próbálja hívogatni a vendégeket, hanem azzal, ami benne van. Amint belépünk egy heves férfi lép elénk. Hangosan üdvözli Pierre-t, az egyedi megnevezésén pedig muszáj kacagnom. Szimpatikus fickó, bár elsőre kicsit ijesztő ez a nagy hév, amivel fogad minket. Nem ehhez vagyok szokva. A gyors bemutatkozás után egy olyan asztalhoz vezet minket, ahonnan közvetlen kilátás nyílik az étterem melletti zöld területekre.
- Köszönöm – mosolygok Pierre-re, amikor alám tolja a széket. – Hangulatos – ismerem el bólogatva. Szemeimet legeltetem közben a berendezésen, amiről csak egy dolog jut eszembe. – Pont olyan hely, ahova Lucas be sem tenné a lábát – húzom el a számat a csúf igazságon. A vőlegényem nem az a fajta, aki ilyen étteremre akár rá is nézne. Ahol nincs dress code, oda nem is megy. – De nagyon tetszik egyébként – mosolyodom el ismét. Jobb lenne Lucast egy időre kivernem most a fejemből, de nehéz nem az öccséhez hasonlítani. – Főleg a beceneved – kuncogok halkan államat megtámasztva. – Egyébként... – mielőtt folytatni tudnám hangos pittyegéssel jelzi a telefonom, hogy üzenetem jött. Aztán még egy. Aztán még egy. Aztán még egy. Sóhajtva nyúlok be a táskámba a kis kütyü után. A kijelzőn a vőlegényem neve villan fel. – Lucas az. – Megnyitom az üzeneteket és egyből legalább tíz kérdéssel nyit. Mint egy kérdőív... Vagy inkább vallatás. Gyorsan, tömören és röviden válaszolok neki, aztán elrakom a mobilomat. – Ne haragudj, de tudod milyen... Ha nem válaszolnék, akkor az lenne a baj – amint elsüllyesztem a telefonomat a táskám mélyére, azonnal megcsörren. Előveszem, bár nehezemre esik. Lucas hív. Egy darabig csak nézem a kijelzőt, aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve kinyomom. Gyorsan le is némítom, hogy ne zavarhasson tovább. – Eddig egyetlen egyszer volt, hogy kinyomtam, utána egy hétig hallgattam miatta – pillantok fel Pierre-re, mintha valami bűntényt követtem volna el. – Lehet, ezek után nem is kell olyan sokat várni arra, hogy ide jöjjön. – Igazából élvezem a helyzetet. Olyat csináltam, amit normál körülmények között nem tennék meg. Mint egy rossz gyerek, aki valamilyen csínyt követ el, de titkon élvezi, hogy "tilosban jár".

Az itteni levegő már most egészen megmagyarázhatatlan, már-már furcsa hatással van rám. Felszabadultabbank érzem magam, mint otthon – itt nincsenek apám által kiszabott szabályok, nincs a sarkamban valamelyik öltönyös góréja, nincs itt anyám, és nincs itt Lucas sem. Utóbbi meglepő mód okoz némi örömöt. Nem érzem, hogy minden pillanatban meg kell felelnem valamilyen elvárásnak, amit ő állít fel. Ez furcsa, mert eddig sosem gondolkodtam így róla, sosem éreztem így. De most, hogy tudom, milyen amikor nem ott vagyok, nem velük vagyok egy fedél alatt, mintha egy egészen más szemszögből látnám a világot. Mintha hirtelen kitágult volna minden. Felszabadító ez a nagy távolság, habár azt képzeltem, hamar hiányolni fogom őket, hiszen mégiscsak ők a családom, akik mellett felnőttem, akikkel szinte minden nap találkozom, akik mindig mellettem vannak. Most először vagyok tőlük ilyen messze – azt a bizonyos tábort leszámítva –, viszont azt érzem, jó döntést hoztam. Eddig is sejtettem, de az itt eltöltött néhány perc elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek róla. Életemben először álltam a sarkamra, de már épp itt volt az ideje. Felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni, mi jó nekem, mit szeretnék csinálni és hol szeretném azt csinálni. Jelenleg pedig egy kis távolság tőlük, ami jó nekem.
A sok fekete autó közül azonnal kitűnik Pierre kocsija – nem egy tucat darab, habár itt nem igazán látni „rosszabb” autót; mindegyik drága darabnak tűnik, de ez az ezüst négykerekű igencsak feltűnő szerzemény. Még sosem ültem ilyenben, eddig mindig apám valamelyik sofőrje vitt A-ból B-be valamilyen hatalmas, általam csak a méretekből fakadóan hajónak becézett fekete szedánnal. Lucas autója is azokhoz hasonló, sajátom pedig sosem volt – még csak jogosítványom sincs, pedig mennyit nyaggattak érte! A jogosítvány hasznos. A jogosítvány nem árt. Jó lenne, ha megszereznéd a jogosítványt. Mindenkinek van, csak neked nincs, nem érzed, hogy el kéne menned egy tanfolyamra? Egy időben a szüleim folyamatosan piszkáltak miatta, de nem volt rá időm. Gimnázium alatt kedvem sem volt hozzá, aztán túlságosan lefoglalt az egyetem – a rengeteg tanulnivaló, a sok vizsga, a gyakorlat... Néha örültem, ha aludni haza tudtam menni.
Pierre „képletes” megjegyzésén jót mosolygok. El is hiszem, hogy ez ilyen autó aztán megy, ha az ember megtalálja a gázpedált. Végülis ez sportkocsi, vagy mi. És itt el is apad a szakértelmem.
Meglepetten hallom a a kórházi látogatásokról tett panaszát. Még csak nem is tudtam róla, hogy valamiféle betegsége lenne. A mosolyom egy rövid időre eltűnik az arcomról, hiszen komolynak tűnik a dolog.
- Nem, nem említette – rázom meg a fejem. Furcsállom, hogy Lucas egy szót sem szólt erről, hiszen azt hittem, mindig mindent megosztunk egymással, ami a családban történik – legyen az az övé vagy az enyém. Éppen ezért is ér váratlanul Pierre magyarázata. Hiába próbálja elpoénkodni, most nem nevetek. Nem tűnik annyira komolynak, mint azt sejtettem, de egy ilyen dolog bármikor rosszabbra fordulhat. Ez nem egy megfázás, amit pár nap alatt kihever az ember, nem egy egyszerű láz, ami egy-két pirula hatására elmúlik. Mélyet sóhajtok. Kikívánkozik belőlem a szakmaiság és a hegyi beszéd, de visszafogom magam, mert valószínűleg már hallotta párszor és nem kíváncsi rá még egyszer. Inkább elengedem a témát – egyelőre.
A tűktől való félelmünkben hasonlítunk, bár ez az én esetemben nem annyira szerencsés, tekintve, hogy nap mint nap kell a jövőben ilyen apró, hegyes eszközökkel dolgoznom. Az elmúlt egy évben egészen megbarátkoztam velük, de ha belém akarják szúrni, akkor képes vagyok hevesen tiltakozni és stresszlabdát nyomogatni.
- Ó, sosem vallanám be egyiküknek sem – vágom rá szinte azonnal. Ha az orvos fél a tűtől, akkor a betegtől mégis milyen jogon várnánk el, hogy teljes nyugalommal hagyja magát szurkálni? – Még szerencse, hogy te nem vagy a betegem, különben valószínűleg orvost akarnál váltani – mosolyodom el a végén. A gyakornoki évemben elég sokat szerencsétlenkedtem eleinte a vénákkal, de a végére azért belejöttem, szereztem némi gyakorlatot, szóval nem sápadok el abban a pillanatban, amikor tűt fogok a kezemben. Nem sokkal később Pierre lehúzódik a forgalmas útról és egy kicsit ütött-kopott épület mellett állunk meg, a színek pedig egyértelműen elárulják, hogy ez az olasz étterem, ahova érkeztünk. A férfi, aki fogad minket tipikus olasznak tűnik; temperamentumos, bohókás, hangos és közvetlen. Ez az egész hely teljesen más, mint amilyenekhez otthon hozzászoktam. Általában a szüleim és Lucas miatt is mindig puccosabb, elegánsabb éttermekbe jártunk, ahova a férfiaknak minimum ingben, a nőknek pedig valamilyen csinos ruhában vagy kosztümben érdemes megjelenni. Ez kis olasz étterem szöges ellentéte azoknak, viszont pont ezért tetszik is.
- Az biztos – bólogatok hevesen. – Vagy megvenné és teljesen átalakítaná – gondolom tovább a vőlegényemből kiindulva. Képes lenne megvenni az egész helyet, lecserélni a személyzetet, a berendezéseket, az étlapot... szóval mindent. Olyan helyet csinálna belőle, amit az átlagember valószínűleg nem engedhetne meg magának, és egészen más vendégkört vonzana ide.
- Miért, mi lesz ha tovább nevetek? – kérdezem pimaszul a „fenyegetés” után. Arcomon győzelemittas mosoly terül szét, hiszen tudom, hogy engem nem bántana, ahogy esetleg az olasz barátjával tenné azt.
A jó hangulatot egy pillanatra a telefonom pittyegése töri meg. Gyorsan biztosítom Lucast, hogy minden rendben, de az írásos válasszal nem elégszik meg, ezért szinte azonnal hív is. Némi tétovázás után kinyomom a telefont, ami után azonnal bűntudatom lesz, de kicsit élvezem is, hogy valami olyat csinálok, amit egyébként nem tennék. Még csak most érkeztem, a gondolataimat pedig nem akarom egyből Lucas köré fonni. Majd később visszahívom, csak megérti. A lenémított telefont eldugom a táskámba, nehogy ismét valami – vagy valaki – megzavarjon minket. Tényleg rossz kislány lennék ezért? Nem válaszolok, de az egyre vörösebb arcom elárul helyettem mindent. Zavartan tűrök egy tincset a fülem mögé, amíg összeszedem magam. Torkomat köszörülve emelem fel tekintetemet.
- Csak nehogy engem is magával vigyen. – Mivel nem volt túl boldog az utazás ötletétől, ezért kinézem belőle, hogy engem is hazarángat, ha netán tényleg úgy adódna. Nem érdekelné a munkám, a véleményem, csak fogna és vinne. Ez szinte biztos. Kevésnek tűnik az én telefonom lenémítása, ugyanis ezúttal Pierre mobilja csörren meg. Sejthettem volna. Lucas nem az a típus, akit csak úgy le lehet rázni. Nem is értem, miért nem jutott ez a lehetőség is eszembe. Aggodalmas arccal, kicsit tartva a következményektől hallgatom a beszélgetésüket. Mármint Pierre részét, hiszen Lucast nem hallom. Képzelem, mennyire ideges lehet, amiért kinyomtam. A válaszok alapján igazi vallatás folyik, de szerencsére Pierre látszólag tudja kezelni. Ettől függetlenül tudom, hogy még nekem is kell majd vele beszélnem, elsőnek pedig egészen biztosan azt fogja felhozni, hogy ugyan miért nyomtam ki.
- Köszi, hogy lerendezted. És bocsi, amiért téged zaklatott. Gondolom, minden vágyad volt vele beszélni – húzom el a számat, amiért miattam Pierre-t nyaggatta Lucas. – De egyébként hova akarsz vinni? – kérdezem kíváncsiskodva, ha már így megemlítette. Addig úgysem hagyom nyugodni, amíg el nem árulja. A gyomrom megint hangosan jelez némi elemózsia iránt. Várakozóan fordulok a konyha irányába, mint aki a megváltót várja. Néhány pillanat hatalmas lendülettel libben ki az ajtón a férfi, aki fogadott minket, karján pedig két méretes tányér pihen. – Ha én ezt mind megeszem, akkor ma már nem megyünk sehova – jegyzem meg a hatalmas adagokat figyelve. Éhes vagyok, de azért mindennek van határa. – Viszont ez nem biztos, hogy most jót tesz neked, ugye tudod? – vonom fel szemöldökömet Pierre-re sandítva. Igen, a betegségére utalok. Egészen biztosan közölték vele az orvosok, hogy illene változtatnia egy-két dolgot az étrendjében. Ha ő nem figyel az ilyenekre, akkor majd én fogok. Micsoda szerencse, hogy itt vagyok neki!

Van valami különös varázsa ennek a helynek. Nem a legpuccosabb étterem, ahol valaha jártam, mégis annyira barátságos és hangulatos, hogy az embernek az jut eszébe, itt egészen biztos szívvel-lélekkel főznek, nem pedig csak odahánynak valamit a tányérra. Talán nem díszítik agyon az ételt, de itt nem is az a lényeg. Ide nem flancoskodni jön az ember, hanem jól lakni.
- Ó, szép ajándék – ámuldozom a rövid történet hallatán. Ha én egy ilyen ajándékot kapnék valaha, egészen biztos nem engedném ki a kezeim közül, még egy Lucas-félének sem, aki aztán tényleg rengeteg pénzt felajánlana érte, ha nagyon akarná a helyet.
- Nem fogsz csak úgy visszaengedni a munka miatt? – kérdezem mosolyogva? – Nagyon kedves tőled, hogy így törődsz a karrieremmel és a világlátásommal – hangsúlyozom ki ezeket, hiszen ő is ezt a kettőt hozta fel indoknak. Hallottam a hangján, hogy azért másra is gondol... de lehet, csak én képzelődöm, és tényleg csak ezek miatt nem engedne haza.
- Igen, azt gondoltam, hogy itt be, ott ki. – Kicsit irigykedem, ami miatt ennyire lazán tudja kezelni a bátyját és az ő hóbortjait, ha ezt hóbortnak lehet egyáltalán nevezni. Nekem sosem ment, mindig is tartottam a következményektől. Lucasnak van ez az érdekes véleménye a férfi-nő kapcsolatról, ami mondhatni egészen régimódi, szóval én nem tehetem meg, hogy ilyen egyszerűen kezeljem. Örülök, hogy Pierre viszont ennyire könnyedén veszi ezt az akadályt. Ha én ezt csinálnám, ez a gyűrű valószínűleg nem virítana az ujjamon.
Próbálok kíváncsiskodni, mit tervezett estére, ha már így elárulta a Lucas előtt titkos tervét, de úgy tűnik, nem hajlandó beavatni.
- Hát, ami azt illeti – egy pillanatra gondolkodó arcot vágok, aztán szemeibe nézek. – Elég sok a programom, de megpróbállak besűríteni, ha gondolod – folytatom pimaszul, államat egyik kézfejemen támasztva. – Ha feltétlen ragaszkodsz hozzá...
Miután gyomrom ismét hangosan jelzi az evés idejét, tekintetemmel a konyha felé fordulok. Úgy nézek az ajtóra, mint egy vágyakozó gyerek. Jelenleg úgy is érzem magam. Nem kell sokáig sóvárognom, az olasz férfi két tányérral a kezén indul meg az asztalunk felé. Elénk teszi a méretes adagokat és kitölti az italt.
- Rouge? - kérdezem oldalra biccentett fejjel, miután a férfi magunkra hagy minket. - Nagyon olyan neve van a helynek, mint amitől tartanom kéne. Mintha bele akarnál vinni valami...rosszba - találgatok finoman puhatolózva, hátha legalább a hely jellegét elárulja. Próbálom komoly tekintettel leplezni kíváncsiságomat, de a hangomból talán hallja, hogy az izgatottság beszél belőlem.
Tudja, hogy nem kéne ilyet ennie, ha nagyon foglalkozna az egészségével, de jól láthatóan nem igazán érdekli az állapota. Rosszalló pillantást vetek rá, ehhez pedig jó lesz hozzá szoknia, amíg itt vagyok. Csak most érkeztem ugyan, ezért nem kezdek bele a hegyi beszédbe, de ha ő nem figyel oda az étrendjére, akkor a jövőben ez a nemes feladat rám fog hárulni. Ezzel kapcsolatos terveimet egyelőre nem kötöm az orrára, nehogy egyből ellenkezzen.
Hozzá hasonlóan megemelem a poharat, miután tölt némi bort, majd az övéhez koccintom.
- És arra, hogy remélhetőleg nem megyek az idegeidre – teszem hozzá kuncogva. Félig meddig ugyan egy család vagyunk már, de még nem ismer annyira, mint ezek után fog. Az is lehet, hogy összeférhetetlen ellentétek alakulnak ki kettőnk között majd, az is lehet, hogy pár hét vagy hónap után a pokolra fog kívánni, esetleg ő rak fel az első hazafelé tartó gépre. Nem kizárt, de bízom benne, hogy nem így lesz. Mielőtt kortyolnék, csak beleszagolok a pohárba, ahogyan apám tanította évekkel ezelőtt. Emlékszem még, nagyjából tíz éves lehettem, amikor kitalálta, hogy neki az új hobbija a borászat lesz. Azt mindig is tudtam róla, hogy oda meg vissza van a borokért, szeret kóstolókra járni és kritikát alkotni róluk, ráadásul egészen sokat tudott erről a világról azt megelőzően is, hogy önmaga is beállt volna a szőlőtermesztők sorába. Amióta az eszemet tudom, azóta álmodozott egy pincészetről, ahol a minőség semmiképp nem megy a mennyiség rovására, és ahol mindenki talál magának tetszőt. Aztán egyik nap úgy állított haza, hogy végre szeretne valami olyannal is foglalkozni, ami kikapcsolja, ahol levetheti az öltönyt és feltűrheti az inge ujját. Anyám természetesen támogatta ebben, hiszen semmi akadálya nem volt apám fantáziájának kibontakozására; sem anyagi, sem bármi egyéb. A bordeaux-i borvidék méltán híres a jó borokról, jó pénzért meg ugye minden eladó, szóval apám itt tett szert egy nem túl nagy, de a vágyait teljes mértékben kielégítő területre. Közvetlen a szőlő mellett felhúzatott egy faházat; természetesen ennek it hatalmasnak kellett lennie, hiába lett volna elég egy egészen emberi méretű. A berendezését már anyámra bízta, ő az ilyenekhez mindig jobban értett. Apám itt tényleg sosem viselt öltönyt, hanem inkább kockás inget, aminek az ujját mindig feltűrte. Az elegáns nadrágot farmerra cserélte, a fekete alkalmi cipőjét valami kényelmesebbre. Sokkal többet láttam mosolyogni, mint otthon. Anya is képes volt elszakadni a munkájától, bár eleinte nehéz szívvel tette. Én pedig szerettem oda járni, mert ott kicsit mindig visszakaptam a szüleimet. Nem egy gondterhelt politikus jött be az ajtón, nem a vázlatokba, szabásmintákba és anyagokba belemerült divattervezőt néztem, aki megállás nélkül pörög, hanem a szüleimet, akik néha képesek átlag ember módjára viselkedni. Ezt pedig nagyon szerettem. A vidék csöndes volt, nyugodt, hatalmas sétákra alkalmas. A naplemente Bordeaux-ban varázslatos, mindig megbabonázott. Volt, hogy együtt néztük a tornácon ülve. Igazán itt éreztem azt, hogy egy család vagyunk. Emlékszem az első alkalomra, amikor apám bort kóstoltatott velem. Anyám felháborodott arca még a mai napig előttem van. De hát még kiskorú! Aztán persze csak belekortyoltam, amíg ők egyezkedtek. Tizennégy lehettem, és az első korty után elkezdtem fulladni, ez buktatott le. Anyám azonnal kivette a kezemből a poharat, megitatott velem vagy egy liter vizet, meg valamit belém tömött. Mintha detox szintre ittam volna magam... Mindig is ilyen volt: túl aggodalmaskodó, túl féltő. Másnap anyának váratlanul haza kellett utaznia az egyik új kollekciója miatt, apámmal pedig kettesben maradtunk, így pedig már semmi akadálya nem volt egy kis kóstolónak. Pont úgy csináltam mindent, ahogyan ő is; először körkörös mozdulatokat tettem magam előtt az öblös pohárral, aztán beleszagoltam. Apám mindig különböző jelzőkkel látta el a számomra ugyanolyan szagú italokat, amiért csodáltam. Évek múlva nekem még mindig ugyanolyanok. Csakis a jelzőáradat után lehetett kortyolni; de nem nagyot, mindössze akkorát, hogy az ízét érezzük. Nem mondtam ki, de szerintem látta rajtam, hogy nem ízlik. Megint köhögni kezdtem, félre is nyeltem. Apám először nem volt elájulva a reakciómtól, utána pedig szabályosan kinevetett, aztán nem csak a saját adagját, de még az enyémet is megitta. Évekkel később, még mindig követem ezt a rutint, nem mintha nagyon értenék hozzá, de nem tizennégy éves fejjel már legalább nem fulladok meg, amint egy kis alkoholt iszom. Belekortyolok a pohárba, a bor pedig egészen kellemes ízű. Nem tudom mindenféle jelzőkkel ellátni ugyan, de az arcomon elterülő mosoly elárulhatja, hogy ízlik.
- Nem rossz, nem rossz – bólintok elismerően végül. A kis ízelítő után aztán végre rávetem magam a hatalmas adag tésztára, a gyomrom pedig azonnal meghálálja. Az első pár falat után szólalok csak meg, addig némán tömöm magamba az ízletes spagettit. – Mmmmm... Ez viszont határozottan isteni – olvadozok két falat között. – Ez a hely az új kedvencem.

Pierre annyira más, mint a bátyja. Mintha Lucas totális ellentétével találnám szemben magam. Lucas az örök jófiú, a jól fésült, folyton elegáns, hivalkodó órát viselő, feltűnően drága ruhákat hordó, Pierre viszont... annyira más világ. A viselkedése is teljesen más. Valahogy azt érzem, itt inkább önmagam tudok lenni – legalábbis ez az itt töltött rövid idő ezt támasztja alá. Viszont abban is más, hogy fittyet hány arra, mi lenne jó neki. Lucas szinte betegesen odafigyelne arra, mit eszik, mit iszik és mennyit – ami a ló másik oldala, de még mindig jobb, mint a semmi – nem úgy, mint Pierre, aki látszólag egyáltalán nem foglalkozik az egészségével. Ez egy kicsit bosszant a foglalkozásomból adódóan, és úgy tűnik, én sem igazán tudok ebben az esetben hatást gyakorolni rá. Még nem. Most csak csöndben elengedem további megjegyzések nélkül, de jól az eszembe vésem, hogy erre jobban oda kell figyelnem. Még akkor is, ha eleinte nem lesz túl hálás miatta. Valószínűleg nyaggatásnak és szekálásnak fogja venni, egy idő után még az agyára is fogok menni szerintem a sok “szabállyal”, de idővel talán még hálás is lesz. Talán.
- Hmm... – egy pillanatra elgondolkodó arcot vágok, hogy húzzam egy kicsit az idegeit. – Nem – csóválom meg végül a fejemet. – A világért sem tennék ilyet – mosolyodom el a végén. Nem vallom be neki, de nekem is örömet okoz, hogy így alakult az ittlétem. Amennyire ellenkeztem eleinte, most annyira tölt el örömmel. Ez az öröm viszont keserédes, mert az ujjamon virító súlyos jelkép folyton emlékeztet rá, hogy záros határidőn belül valaki másnak fogok örök hűséget fogadni. Szeretem Lucast, nem arról van szó, de... Az a baj, hogy ott van az a fránya de. És az a fránya de Pierre-nek köszönhető. A lopott pillantásoknak a családi vacsorák alkalmával. Annak, hogy most itt vagyok, ráadásul az ő lakásában fogok lakni. Annak, hogy mellette már most egy egészen más világ tárult a szemeim elé, ami tetszik. De nem ő a vőlegényem, szóval ezeket a gondolatokat nagyon gyorsan ki kell vernem a fejemből.
Csak meglepetten pislogok, amikor arra kér, hogy dobjam el a határidőnaplómat.
- Tessék? - kérdezek vissza egy oktávval magasabb hangon, de ahogy folytatja, úgy tisztul ki a kép. Illetve nem, nem tisztul ki. Sőt, egészen zavaros. Minden nap vele kezdődik és vele ér véget? Lényegében ez fog történni, ha egy fedél alatt fogunk élni, de az az érzésem, ő másra célozhat. Mondhatjuk női megérzésnek, ami általában nem szokott cserben hagyni. Ragaszkodik hozzám. Jól hallottam? Ezt tényleg kimondta? Vagy csak nyelvbotlás volt? Hirtelen nem tudok mit mondani, viszont érzem, ahogy emelkedő vérnyomásomnak hála az arcom elvörösödik. Elkapom a tekintetemet, az ölemben tartott, éppen idegességemben tördelt kezeimet nézem. És megint ott a gyűrű, ami szinte minden ilyen pillanatból fájdalmasan visszaránt a valóságba; bókok, kósza gondolatok és vágyak, lopott pillantások ide vagy oda, hamarosan hozzámegyek Lucashoz. Apám az oltár elé fog vezetni, nekem pedig ki kell mondanom - ha nehéz szívvel is - a boldogító igent. Boldogító? Részben. Semmiben sem szenvedek hiányt Lucas mellett, okom panaszra nincsen. Figyelmes, alapjában véve kedves és udvarias, tisztában van az illem legfontosabb szabályaival, intelligens, művelt, mindig naprakész az aktualitásokból, tudja, hogy kell lekenyerezni az embereket. Ő volt az első, aki nem a nagyhatalmú politikus és a híres divattervező lányát - na meg a pénzt - látta meg bennem, hanem önmagam miatt akart megismerni. Talán pont ez fogott meg benne. Eleinte folyamatosan a kedvemben járt, elhalmozott bókokkal, kedves szavakkal, virágokkal. Sokszor eljártunk kettesben valahova, mint a normális párok. Aztán ezek az apró dolgok kezdtek elmaradni, megritkulni, majd teljesen megszűntek. Nem arról van szó, alkalmanként ajándékokkal nem fukarkodik, de... Nem ugyanolyan, mint régebben. Viszont kihátrálni már késő a kapcsolatból, úgyhogy bele kell törődnöm ebbe. Ahogyan abba is, hogy számunkra valószínűleg továbbra is csak lopott pillantások maradnak.
Nagyon titokzatos az esti terveit illetően, ami meg sem közelíti azt, amit Lucasnak mondott a telefonban. Nem fogunk aludni... A hely nevét, ahova menni készül ugyan elárulja, de ezzel nem leszek sokkal okosabb. Feltehetően ezért is mondta el végül. Tisztában van vele, hogy nem ismerem az itteni helyeket, ezért ennyi miatt még nem vesztette el a meglepetés erejét. Már maga a név elég beszédes, de az az érzésem, hogy nem egy csendes kis klubba akar menni, ahol a legnagyobb veszélyt az jelenti az emberre, ha a szénsavas ásványvíz véletlen felszökik az orrába. Nem, egészen biztos nem ilyen helyre megyünk, a véleményemnek pedig hangot is adok.
- Igen, pont úgy - vágom rá színlelt komolysággal. - Ezt még a kockás inggel sem tudod leplezni - jegyzem meg immár mosolyogva az ingére mutatva. Semmi kivetnivalóm nincs a plaid ellen, bár kevés embernek áll jól. De még így is kinézem belőle, hogy valami olyanba akar belerángatni, amit magamtól nem csinálnék. Vagy Lucasszal nem csinálnék. De még csak eszembe sem jutna. Szinte izgat a kíváncsiság az esti program miatt, de aztán megint elárul egy apró részletet.
- Óóó - bólintok elismerően. - Akkor viszont egy zuhany nem árthat előtte. - Utoljára az út előtt volt alkalmam fürödni és már nagyon igénylem, hogy lemoshassam magamról, ami idáig rám ragadt. Na meg ha valóban annyira elit a hely, ahogy Pierre állítja, akkor valami normális ruhát sem ártana felvenni az egyszerű, de a repülőút kényelmét nagyban fokozó farmer és pulóver helyett.
A koccintás után úgy vetem rá magam az elém kirakott ételre, mint talán még soha. Ahogy eddig nem igazán engedhettem meg magamnak, mivel mind apám, mint anyám nagyon ragaszkodnak az illem és az etikett bizonyos pontjaihoz. Az asztali etikett pedig mindkettőnek különös heppje. Még jó, hogy most nem látnak, különben valószínűleg letagadnának, én viszont kihasználom az eddig nem mindennapi lehetőséget. Egy pillanatra azonban abbahagyom a falatozást, amikor Pierre nevetgélve jegyzi meg, hogy látszik, mennyire ízlik a tészta. Mindössze nyelek egy nagyot, de lefagyva nézek rá az asztal fölött. Gondolom nem erre számított. Futólag vetek egy pillantást az ő tányérjára; tényleg alig fogyott még, ha fogyott egyáltalán valamennyi, míg én ütemesen pusztítom az előttem lévő adagot. Különösebb megjegyzés nélkül folytatom a falatozást valamivel lassabban, nem pedig úgy, mint akit hetek óta éheztetnek.
- Ez ellen nincs kifogásom – csóválom meg a fejem, amikor felhozza, hogy még többször el kell hoznia ide a jövőben. Ez egy olyan felajánlás, amit bolond lennék visszautasítani. – Akkor azért ilyen finom – elmélkedem a tésztáról, aminek az eredete igen sok mindent megmagyaráz. Sejtettem, hogy nem a sarki boltban kapható tésztát főzik ki egy fazékban.
- Érdemes, de az egészségedre is érdemes néha odafigyelni – jegyzem meg jelentőségteljes pillantást vetve rá. – És ne próbálkozz a színjátékkal, nem hat meg – folytatom komolyan, de nem bírom ki sokáig mosolygás nélkül.
- Elhiheted, hogy én sem a George Clooney Vészhelyzetben nyújtott alakítása miatt választottam ezt a pályát. Igazából nekem az a sorozat annyira kimaradt, hogy nem is tudtam, hogy Clooney benne van. Pár éve anyám hívta fel rá a figyelmemet, mert szerinte ez “alapműveltség” – magyarázom kezeimmel macskakörmöket rajzolva a levegőbe. Anyám annyira oda meg vissza van azért a fickóért, szerintem az összes filmjét látta, mindent tud róla, amiről egy normális embernek egyébként fogalma sincs. Nem értek vele egyet. A “Clooney összes” nem alapműveltség.
Már a vacsora vége felé járunk, amikor Pierre egy érdekes kérdést tesz fel. Érdeklődve nézek rá, mielőtt válaszolnék, hátha kapok némi magyarázatot, de be kell érnem a kérdéssel.
- Láttam már, ahogy mások táncolják, de én még sosem próbáltam – árulom el a kész tényeket. – Miért kérdezed? – puhatolózom egy kicsit, bár van egy olyan tippem, hogy ennek is az esti programunkhoz van közve. – Azt ne mondd, hogy tudsz táncolni... – Nem nézném ezt ki belőle, pláne egy ilyen táncot. Mielőtt még válaszolni lenne lehetősége, tovább bombázom. – Mi vette rá erre? Mármint... Téged mi tudott erre rávenni? – Nem nézném annak a táncos típusnak. – Várj... Valami nő van a dologban? – kérdezem felvont szemöldökkel. Egyrészt valóban így gondolom, másrészt pedig így hátha elárul egy kis részletet a magánéletéről is, mivel arról nem tudok sokat.

Azt hittem, nehezebb lesz elszakadni az otthoni dolgoktól. A repülőre felülve az izgatottság mellett azért ott tombolt bennem némi honvágy is, hiszen olyan embereket hagytam magam mögött, akiktől eddig sosem voltam távol hosszabb időre, ráadásul már nem csak a szüleimtől kellett búcsúznom, hanem a vőlegényemtől is. A honvágy viszont fokozatosan szorul háttérbe, mert már most jól érzem magam itt. Furcsa, itt minden más, az emberek is másnak tűnnek. Minden sokkal nagyobb, minden annyira “amerikai”. Ráadásul olyan nyelven beszélnek körülöttem, ami nekem nem az anyanyelvem. Eddig ahhoz voltam hozzászokva, hogy ha hallom az utcán beszélgetni az embereket, minden egyes szót ki tudok venni, itt viszont nehezen kapom el a foszlányokat, csak arra tudok igazán odafigyelni, amit én mondok, vagy amit nekem mondanak. Idő kérdése és bizonyára megszokom, hogy nem az anyanyelvemet kell használnom elsődlegesen.
Az esti programunk egyelőre rejtély előttem, még a hely neve sem árul el sokat; viszont hangzás alapján nem olyannak tűnik, ahova az emberek az erkölcsük felturbózására mennek - sokkal inkább az ellenkezőjét sejtem. Véleményemet ki is fejtem, ezen pedig a kockás ing sem változtat, amit jelenleg visel. A következő falat a torkomon akad, amikor prezentálni akarja, mit is rejt az a bizonyos ing. A félrenyelést követő köhögés közepette nem kerüli el a figyelmemet a keze, amivel a felső gombját piszkálja, mintha ki akarná gombolni. Hevesen csóválni kezdem a fejem, ami a köhécselés miatt egyre vörösebb - legalább leplezi a zavarom miatti pirulást. A pohárért nyúlok, hogy leöblítsem a torkomat, két korty után meg végre meg is tudok már szólalni.
- Nem kell, elhiszem - biztosítom róla a pohár fölött felé pillantva. Ismét kortyolok egyet, majd sóhajtva teszem le az italt. Egy kis szünet után folytatom az evést. Igazából… egyrészt valóban elhiszem, hogy heti háromszor lejár edzeni, másrészt viszont felcsigázta a fantáziámat most ezzel. Még csak eszembe sem szabadna jutnia ennek, de szívesen szemügyre venném, mit takar az ing. Részletesen… minden porcikáját…
Bolond vagy, Marion, nagyon bolond!
A vállamon ücsörgő angyalka jobb belátásra bírja fantáziámat, a nem illő gondolataimat pedig gyorsan elkergeti, mielőtt még tovább járna az eszem olyan dolgokon, amiken nem kéne.
- Elkényeztetsz… - jegyzem meg mosolyogva, miután felsorolja, mi mindent vásárolt, hogy nekem kényelmesebb legyen az ittlétem. - Biztos szokatlan lehet ennyi női holmit látni a saját fürdődben. - Amennyire tudom, nincsen jelenleg kapcsolata, de talán a válaszból ez is ki fog derülni.
- Az - értek vele egyet sűrűn bólogatva Clooneyt illetően. - Bár én őt sem kedvelem igazából - vallom be a másik színész iránti szimpátiám hiányát. - Ő olyan… - néhány pillanatig elgondolkodva keresem a megfelelő szót rá. - Olyan otromba, vagy nem is tudom… - fintorodom el a végén. - Viszont még sosem hallottam senkit Clooneyt alzheimeres orángutánnak hívni - kacagok fel halkan. - Nem értem, mit esznek rajta annyian - sóhajtok értetlenül. Annyian vannak oda azért a fickóért, de valószínűleg velem van a baj, ha engem nem vonz. Engem más férfiak vonzanak. Nincs kifejezetten egy típus, ami vonzalmat vált ki belőlem, de ha lenne, akkor biztosan nem a Clooney típus lenne a befutó.
Nem kerüli el a figyelmemet Pierre tányérjának otthagyott tartalma, amit kicsit furcsállok.
- Mégsem érdemes annyira bűnbe esni? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Csak nem az egészséged érdekében hagyod ott a maradékot - cukkolom egy kicsit, bár már szinte számítok a nemleges válaszra. Pierre-rel ellentétben én az utolsó falatokat is elpusztítom, aztán jóllakottan dőlök hátra. Aki nem tudná, hogy mindössze teleettem magam, az nagyjából négy hónapos terhesnek saccolna. A tésztát a maradék pár korty borral leöblítem.
Érdekes témát hoz fel Pierre a bort kortyolgatva. Érdeklődve pillantok rá, hátha kapok némi magyarázatot is, de hiába. Valóban tudok táncolni, de a kizomba olyan, amivel még nem próbálkoztam. Első ránézésre azt mondanám, hogy Pierre sem, de a jelek szerint tévedésben vagyok.
- Nem gondoltam volna - ismerem el bűnbánó arccal. Azt tudom, hogy Lucas otthon van a táncokban, de mivel olyan sok dologban különböznek egymástól, ezért megalapozva hittem azt, hogy ebben is. A hangjából és a reakciójából ítélve viszont egészen sértésnek vette. Nem is értem, mi késztethette arra, hogy megtanuljon bármilyen táncot. Egyetlen tippem van, ami eszembe jutott, ezt pedig el is árulom neki. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy nő miatt sajátított el némi tudást.
- Persze, mint a ma született bárány - mondom enyhe éllel a hangomban. Pierre ártatlan? Ugyan. Rá van írva az arcára, hogy beletrafáltam a közepébe. Ezzel párhuzamosan pedig némi irigységet érzek az ismeretlen nő iránt. Nem tudom, miért, de mégis... Rá tudta venni a táncra. A férfiakat általában nagyon nehéz ilyenekre rávenni, Pierre pedig olyannak tűnik, akit különösen nehéz rávenni. De ezek szerint csak a megfelelő ember kell hozzá, és máris lesz benne hajlandóság. Valószínűleg nagyon különleges lehetett az a lány. Én pedig irigy vagyok, amiért az a lány ilyen különleges volt számára. Ha másról lenne szó, hidegen hagyna...
Verd ki a fejedből, de nagyon gyorsan!
El is hessegetem inkább a gondolatot, ezt a mérgező és gyomorgörcsöt okozó gondolatot.
Már épppen szabadkozni kezdenék, amikor egy mozdulattal belém fojtja a szót. Csak értetlenül pislogok utána, amikor elindul az asztalunktól a pult felé. Összevont szemöldökkel figyelem, amint tesz-vesz egy darabig a pult takarásában. Azt is furcsának találom, hogy senki nem szól miatta neki. Ráncba futott homlokkal pásztázom a helyiséget, de az alkalmazottak úgy teszik tovább a dolgukat, mintha megszokott dolog lenne ez tőle. A jelek szerint az. Ennyire jóban lenne az olasz famíliával? Elég szoros kapcsolat kötheti őket össze, ha ennyire szabadon jár-kel az étteremben. Nagyon úgy tűnik, hogy belemerült valamibe. A jobb rálátás reményében kicsit felemelkedem a székemről, de sajnos így sem látom, mit ügyködik Pierre. Mielőtt feltűnne a túlzott kíváncsiságom, visszaülök a helyemre és igazgatni kezdem az egyébként így is tökéletesen a helyükön lévő evőeszközöket amolyan pótcselekvésként. Néhány perc elteltével kellemes, ütemes dallamok ütik meg a fülemet. Fejemet érdeklődve emelem fel az asztal lapjáról és figyelem, amint Pierre gyors léptekkel vágtat vissza hozzám. Meglepve meredek a felém nyújtott kézre; erre nem számítottam. Szinte elfelejtek levegőt is venni, amíg habozva ülök tovább a székemen. Tekintetem a kezéről arcára siklik, majd vissza a felém nyújtott tenyérre. Végül elfogadom a felkérést, bár elég bizonytalanul.
- Jobb ha tudod, hogy amatőrrel van dolgod - figyelmeztetem előre, mielőtt még bármit is csinálna. Ugyan van némi fogalmam a kizombáról, már láttam másokat így táncolni, de én még sosem próbáltam. Nem tudom, Pierre mégis mire számít most tőlem, vagy mit akar kihozni ebből a helyzetből. Elég lett volna, ha azt mondja, hogy tud táncolni. Elhittem volna. Ehhez képest most be is akarja bizonyítani. Egyelőre csak annyit ért el, hogy borzasztó kínosan érzem magam a váratlan helyzet miatt. Attól tartok, túl sokat vár most el tőlem, én pedig csalódást fogok neki okozni. És igazából fogalmam sincs, miért stresszelek azon, hogy csalódást fogok neki okozni, mert nem kéne ezen gondolkodnom, hiszen ő "csak" a vőlegényem testvére, de... De mégis ez jár a fejemben. És megint az a fránya gyomorgörcs. Belül végtelenül dühös vagyok magamra, amiért ilyen hatással van rám Pierre. Nem szabadna ezt engednem. Ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Még csak ma érkeztem, de már ilyen gondolatok motoszkálnak a fejemben. Valószínűleg csak meg kell szoknom, hogy folyamatosan a közelében vagyok, utána már jobb lesz. Könnyebb. Elvileg, ha hozzászokunk valamihez, akkor egy idő után már szinte észre sem vesszük. Mintha nem is lenne ott, nem is éreznénk. Egy idő után nem foglalkozunk vele. Ebben bízom. Ez az egyetlen reményem az elkövetkező két évre. Illetve az ujjamat díszítő súlyos gyémánt, ami folyton emlékeztet a dolgok rendjére.

Annyira filmbeillő jelenet, amikor valaki pont akkor mond a másiknak valami enyhén megbotránkoztatót, sokkolót vagy csak egyszerűen meglepő dolgot, amikor az a másik pont iszik vagy rág. Igazi szerencsétlen pillanat, amiből aztán kívülről első blikkre komikus jelenet kerekedik; az a bizonyos másik köhög, próbál levegőhöz jutni, a félrement falatot helyre tenni, közben a feje vörösödik az erőlködéstől és az oxigénhiánytól, emellé pedig még próbál megszólalni is. Ebben a helyzetben én vagyok az a szerencsétlen másik, aki Pierre ádáz mód odaszúrt kérdésének az áldozata. Annyira meglepett vele, de azt hiszem, jobban teszem, ha szépen lassan hozzászoktatom magam az ilyenekhez. Nem otthon vagyok, nem a pedáns, szavait a legapróbb részletekig megválogató bátyjával vagyok itt, nem a vőlegényemmel beszélgetek, aki ilyen elejtett mondatokat még a legrosszabb rémálmában sem ejtene ki a száján. A leendő sógorommal – ebbe belegondolni is borzasztó – ülök egy asztalnál, ráadásul nála fogok élni. Nem Lucasnál. Pierre-nél. Néhány korty bor után sikerül végül levegőhöz jutnom és értelmesen megszólalnom. Biztosítom róla, hogy elhiszem, amit állít még akkor is, ha magán hagyja az inget. Igazából nem panaszkodnék egyébként, ha röntgen szemem lenne, amivel átláthatnék azon az ingen. A kelleténél jobban felcsigázta a fantáziámat azzal az apró mozdulattal, amikor a legfelső gombbal játszott, de az eszem még a helyén van, ezért gyorsan rendre intem magam, a gondolataimat pedig igyekszem olyan mélyre elzárni, amennyire csak lehet. Szeretnék ezen tovább lépni, de Pierre nem hagyja annyiban. Tovább provokál, szemtelenül húzza az idegeimet.
- Biztos – bólogatok hevesen, még mindig a korábbi “traumából” felépülve. – De ha ennyire be akarod bizonyítani, akkor talán edzés közben megnézlek. – Nem hiszem el, hogy ezt kimondtam. Gyorsan, mielőtt még rákontrázhatna, inkább tovább viszem a témát. – Én mondjuk a kardiót preferálom. Futni a szabadban, meg hasonlók. – Remélem, nem akad fenn az előbbi mondatomon, hiszen így is majdnem elsüllyedek már, amiért egyáltalán ez kicsúszott a számon. Az pedig csak tetézi, hogy szinte látom magam előtt őt edzés közben. Már önmagában a  képzeletbeli látvány eléggé imponáló, hát milyen lehet a való életben?! Sürgősen ki kell vernem ezt a fejemből.
A sok pipere holmi, amivel készült, egy kicsit talán túlzás, hiszen én is hoztam a saját dolgaimat, ráadásul egy gyors bevásárlástól sem esne le a gyűrű az ujjamról, ha arról van szó, de panaszra nincs okom a felkészültség miatt. Egyszerűen csak nem számítottam rá. Ahogy látványosan végigmér tetőtől talpig, egy pillanatra belém fojtja a szót. Lányos zavaromban egy tincset a fülem mögé tűzök, hirtelen megszólalni sem tudok. Az a tekintet annyira igéző. Ha nem jutnának eszembe folyamatosan helytelen gondolatok és nem pirulnék bele minden második pillanatban, talán le sem venném róla a szemem, hiszen most kiváltságos helyzetben vagyunk. Ez nem egy családi vacsora, nem egy olyan összejövetel, ahol az egész família ott van, és mindenki elvárja tőlünk, hogy játsszuk a szerepünket. Most csak magunk vagyunk; az összejöveteleken csak egy-egy lopott pillantást engedhettünk meg magunknak, most viszont... Most viszont gond nélkül elveszhetünk egymás tekintetében hosszú másodpercekre. Senki sem szól meg érte, legfeljebb az a kis belső hang figyelmeztet, ami folyamatosan Lucasra emlékeztet. Lucasra, aki olyan, mint egy köztünk lévő hatalmas, de régi téglafal, ami néhol lyukacsos. Én pedig félve ugyan, de néha átpillantok a túloldalra. A pipere holmik miértjére adott kis kiegészítés egészen megmagyarázza a dolgok állását. Gondolhattam volna, hogy az otthoniak keze van benne.
- Hát persze – jegyzem meg félhangosan. Sosem szerettem, ha úgy kezeltek, mintha ezüst tálcán kéne mindent elém rakni, mert még egy bevásárlást sem tudok elintézni magamtól. Amennyire csak lehet, szeretek önálló lenni és magam intézni a dolgaimat úgy, ahogy én szeretem. Azt hittem, legalább itt nem kell majd ilyenek miatt fájjon a fejem, de elég naiv voltam. Az ő kezük még idáig is elér. Mindez nem Pierre hibája, ő aztán tényleg nem tehet semmiről. Neki hálás vagyok, amiért mindenben a kedvemben jár. Még többet is tesz, mint ami elvárható lenne. Sokkal többet. – Köszönöm – hálálkodom halványan mosolyogva. Képzelem, milyen lehet neki ennyi furcsa, mindenféle illatos és szagos, színes, formás kis dolgot, kencét, dobozt látni a saját fürdőszobájában. Gondolom eddig volt ott egy-két tipikus pasis holmi... Ehhez képest én belibbenek ide, és egy csettintésre tele lesz az összes polca olyan dolgokkal, amikről eddig még csak fogalma sem lehetett. Amikor az ellenkezőjét állítja, összevont szemöldökkel nézek rá. Olyan gyorsan vágja rá... Akkor ezek szerint van valakije? Nem, mintha sok közöm lenne hozzá, vagy ez engem bármilyen formában érintene... Csak... Meglepő. Meglepő lenne, ha mellőzné a komikus folytatást, így viszont egyből kitisztul a kép. Lecsapta a kihagyhatatlan magas labdát, amit felé dobtam. Még ezt is szoknom kell.
Csak elkerekedett szemekkel nézek rá, amikor az alkalmi nőügyeit ecseteli nekem. Bólogatok, mintha természetes lenne, hogy nekem ilyeneket mesél valaki, de elég kínosan érzem magam. Tisztában vagyok vele, hogy férfi, ebből kifolyólag pedig vannak igényei, de valahogy mégsem szeretném ezeket a sztorikat hallani. Nem tölt el jó érzéssel, akármennyire is igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy meg sem érint. Abba belegondolni pedig, hogy az elkövetkező nem rövid, viszont elég hosszú időszakban, amikor nála fogok lakni, feltehetően nem fog erényövet hordani, hanem kielégíti az igényeit – ami egyébként teljesen normális dolog, még csak fel sem róható neki – valami nővel... Hát, ez sem jó érzés. Na mindegy.
Természetesen nem kerüli el a figyelmemet a tányérján hagyott maradék, miközben az én tányéromról az egész adag eltűnt. Fordított felállást gondoltam volna.
- Úgy tűnik, gyakrabban kell akkor azt a lelkiismeretet felébreszteni – vonom meg a vállam egyszerűen. Ha ennyire hatásos ez, akkor többször kell alkalmazni. Úgy tűnik, minden makacssága ellenére azért valamennyire beválik.
Rövid időre eltűnik a pult mögé, de nem látom, hogy mit csinál, csak a végeredménnyel szembesülök; zenét keresett, hogy bizonyítsa tánctudását. Egyenesen megrémít a váratlan helyzet. Tétován nyújtom felé a kezemet, bizonytalanul állok fel a székről, és még figyelmeztetem is, hátha ezzel le tudom beszélni a táncról. De nem, csak biztosít róla, hogy ő fog vezetni. Válaszként csak bátortalanul elmosolyodom, de nem érzem magam jobban. Általában szívesen táncolok másokkal, mivel szeretek táncolni, mozogni, Pierre közelsége azonban egy pillanat alatt kizökkent. Szinte minden izmomat egyszerre feszítem meg, amikor közelebb von magához. Kínzóan közel van, az érintése meg egyenesen borzongató. Jó értelemben. A kettőnk között lévő csökkenő távolságot figyelem, amikor állam alá nyúlva emeli meg a fejemet. Elveszek a tekintetében, le sem veszem róla a pillantásomat. De nem azért, mert a tánc így követeli meg; képtelen vagyok nem őt figyelni. Szabad kezemet vállára csúsztatom, amikor pedig a lábát megérzem combjaim között, hirtelen összerezzenek. A mosolyát viszonzom, és amikor vezetni kezd, próbálok már nem annyira befeszülni. Nagyon nehéz mellette elengedni magam, de igyekszem.
- Ó... – Nem gondoltam volna, hogy egy sztriptíztáncostól tanulta el ezeket a lépéseket, bár igazából alapvetően nem feltételeztem semmit, de talán valami diszkrétebb, vagy komikusabb válaszra számítottam. Mondjuk, hogy elveszített egy fogadást, ezért tánciskolába kellett járnia egy darabig. Ahogy a mellkasához von, ahogy a fülembe suttog... Amikor biztos vagyok benne, hogy nem látja az arcomat, egy rövid időre lehunyom a szemeimet és élvezem a pillanatot, amit a kellemes, de egyben kínzó közelsége, a tánc által megkövetelt testi kontaktus okoz. – Kíváncsi voltam – válaszolom a kérdésére röviden, mivel a miértre nem tért ki. Magamtól pedig nem fogok. Már csak azért sem, mert nem tudnám, hogy adjak értelmes magyarázatot rá, hazudni viszont nem kenyerem, se nem szokásom. Legyen annyi elég, hogy igen, érdekelt, ki tanított ezt neki.
A szám nagyon gyorsan véget ér – vagy csak nekem tűnik nagyon rövidnek. Nehezen szakadok el tőle, legszívesebben visszalépnék, fejemet a mellkasára hajtanám és csukott szemmel lépegetnék tovább.
- Jó partnerrel ez sem olyan nehéz – mosolyodom el huncutul.
- Remélem is, ha már ennyire titokzatos vagy – pillantok rá jelentőségteljesen, amolyan “ajánlom, hogy igazad legyen” nézéssel. Pierre-t ismerve azonban biztos vagyok a felejthetetlen estében, és abban is, hogy Lucasnak erről nem kell tudnia. Amikor indulni készülünk, megjelenik az olasz férfi, aki marasztalna minket még egy kávéra legalább, de Pierre ragaszkodik az induláshoz. Egy kávé talán jól esett volna még, de azt később is lehet inni. Pierre olyan hévvel megy kifelé az étteremből, ami meglep, ezért a bejáratnál még a vállam fölött visszafelé mutogatok.
- Fizetni nem... kell? – kérdezem bátortalanul, de a két férfi viszonyát tekintve talán feleslegesen. A kocsihoz érve behuppanok a kényelmes ülésre és hátradőlök. Most kezd leérni a vacsora, kezd elnyomni a nagy adag tészta, úgyhogy hamarosan tényleg esedékes lenne egy kávé, ha nem akarok már majd a zuhany alatt elaludni. Izgatottan dörzsölöm össze tenyereimet, amikor végül elindulunk az étteremtől. Kíváncsi vagyok, milyen az a titokzatos hely, ahova később megyünk majd. Sokat nem sikerült kipuhatolóznom, de ezzel már inkább nem is próbálkozom, hiszem kétlem, hogy bármi egyebet elárulna a továbbiakban.
- Jut eszembe – pillantok rá hirtelenjében. – Hoztam neked otthonról valamit. Feltéve, ha nem tört össze... Csak apróság, de nem akartam üres kézzel jönni – vonom meg a vállam. Annyi mindent köszönhetek neki már most is, pedig nemrég szállt csak le a gépem, nekem meg eszem ágában sem volt üres kézzel jönni. A körülmények miatt nem tudtam semmi nagy, flancos dolgot hozni, csak valami kicsit, de olyat akartam, ami igazán hazai, ezt pedig talán értékelni is fogja. – Viszont zuhany után majd innék egy kávét, ha nem gond – bököm ki végül, ami már egy ideje a fejemben járt. – Azt hiszem, pont annyit sikerült ennem, amennyitől simán el tudnék aludni bármelyik percben, ezt pedig egyikünk sem akarhatja, hiszen terveid vannak estére – mosolyodom el szélesen. – Mondjuk, nem tudom, mi lehet az a nagy terv – sóhajtok színpadiasan a mondat közepette. -, de biztos nem lenne érdemes átaludni.