J E L E N  2 0 1 8
~ A Manhattani lakásomból néztem, ahogyan a nap felkel. Ma jött el a betörés napja, amit ha elvégzek, olyan eszközöket nyerhetek, amik segítenek Theonak… Majdnem tíz éve annak, hogy találkoztam vele. Sosem hittem volna, hogy valaha is találkozom ennyire karizmatikus férfival, mint Ő. Amikor az utcán megláttam, már akkor tudtam, hogy igen, ő az, akire szükségem van. Aztán eljött a felismerés pillanata, és egy ideig ellenfélként néztem rá, de mindvégig ott volt az a bizonyos vágy, szikra, amiről tudtam, bármelyik pillanatban fellángolhat… Meg is történt, és még szenvedélyesebb volt, mint hittem. ~

M Ú L T  2 0 0 8
Elégedetten nyújtóztam el az ágyamban, miközben a nap első sugarai megvilágították az aprócska lakást. Hm, micsoda éjszaka volt! Rodrigo értette a dolgát, az már biztos. Ki is Rodrigo? Egy édes kis mexikói csoda, akivel múlt éjjel lepedő akrobata mutatványokat gyakoroltunk, elég sokat. Mit mondjak? Tehetséges. Még csak tizennyolc éves vagyok, nem sok szexuális tapasztalattal, (hála a múltamat érintő eseményeknek, amibe most nem mennék bele) így sokat kell gyakorolnom. Milyen ribancosan hangzik, igaz? Nem kell ítélkezni a szex egészséges dolog (bizonyos fokig). Felkelek az ágyból, és az ablakhoz sétálok, hogy onnan nézzem az ébredező New York képét. Csodálatos, már amennyire Brooklyn az lehet. Egy napon majd a túlparton fogok élni, Manhattan csodálatos csillogásában, és gazdag leszek. Ez az egyetlen célom, másom már nem maradt.
- ¡Buenos días! – köszön nekem mosolyogva, és nagyokat nyújtózva Rodrigo. Hátra fordulok az ágyam felé, és egy erőltetett mosollyal köszönöm.
- Neked is. – válaszolom neki, miközben végigméri a pucér testem. Legeltesd csak a szemed szépfiú, mert többet biztosan nem látod!
- Szóval a kijáratot ismered, örültem, igazán jó élmény volt. – válaszolom komolyan, mire az arcára fagy a mosolya. Nem erre a válaszra számított.
- Esetleg lezuhanyozhatnék? – kérdezi, mire nagyot sóhajtok.  
- Nem. Eddig tartott a mi kis kalandunk. Szóval tipli van. – mutatok neki az ajtó felé. A szemeit meri rám forgatni, miközben kikel az ágyból, és öltözködni kezd.
- Ne duzzogj, tudtommal megkaptad tegnap este az ajándékod. – mutatok végig a testemen, amit ő ismét végigmér.
- Ez igaz. – mondja komolyan. – Nem is zavarlak tovább. – feleli arrogánsan, és becsapva az ajtót távozik. Wow, micsoda díva! Azt hittem, hogy mivel férfiből van, örülni fog, hogy csak egy éjszakára kell, de ez a latin szerető másban reménykedett úgy látom. Majd kiheveri, gondolom vállat vonva, majd felveszem az egyik selyem köntösöm, és leülök a gépem elé. Látom, hogy e- mail érkezett, így rákattintok. Egy meghívót tartalmaz, egy bűvész műsorra. Milyen bizarr, igaz? Nos, aki ebben a szakmában van, tudja, hogy mit takar. Semmi köze nincs ennek a bűvészekhez, ez egy megbízás, ebben biztos vagyok. Kaptam jelszót is, amivel beléphetek. A pontos címet sem mondják el, azt is fejtörőbe rejtik. Aki elég okos, csak az juthat el oda, ami rám igaz, ugyebár. Hamar meg is fejtem a rejtvényt, és tudom, hová kell mennem. Az ember lánya sosem lehet óvatos, hiszen akár csapda is lehet, így mindenre felkészülök. Ismerem New Yorkot, mint a tenyerem, így fejben már menekülési útvonalat tervezek a helyszínről.
Este hatkor lesz a „bűvész show”, így még van időm felkészülni. Veszek egy ellazító fürdőt a kádban, miközben bekapcsolom a zenelejátszóm, és megszólal Enrique Iglesias csodálatos hangja. Ezek a latin szeretők nagyon érzelmesek. Biztosan Rodrigonak is ő a példaképe, ércelődöm magamban. Csak szeretne olyan jó lenni… de ebben most nem mennék bele. Nagyot sóhajtok, amikor eszembe jut a múlt éjszaka. Tényleg jól éreztem magam, élcelődés, ide, vagy oda, csak a reggelem lehetett volna jobb. Jöhetne végre olyan férfi, az életemben, aki méltó ellenfelem. Tudják mit mondanak a kívánságokkal? Csak óvatosan… nekem is gondolkodnom kellett volna, mielőtt ilyet kívánok, mert megkaptam.

~ Utólag belegondolva, hálás is vagyok a sorsnak érte, hiszen ha sosem találkozom vele, ki tudja, ma hol lennék… Ezért is kellett neki segítenem, és ezért is gondolok annyit a múltunkra… és arra a napra, mikor megismertem Őt. Egy biztos, az életem teljes fordulatot vett. Bárcsak újra ott lennénk, és átélhetném vele azt a sok szenvedélyt… bárcsak. Hiába tagadom, hiányzik, és átkozott legyek, ha nem segítek rajta. Ennyivel tartozom neki. ~

Szóval nagyon izgatott voltam a megbízásért, hiszen tizennyolc évesen éppen kezdett beindulni a karrierem tolvajként. Már az FBI is felfigyelt rám, és ez igencsak hízelgő volt. Egy éve még egy bárban vonaglottam a rúdon, erre most hírhedt lettem. A hosszabb útvonalon indultam el, hátha valaki követne, és közben óvatos is voltam. Mikor a Times Square-nál kijöttem a metróból, egy pillanatra elidőztem ennek a térnek a látványában, egészen addig, amíg belém nem jött valaki. New York, mit mondhatnék, itt ilyen az élet, és az emberek. Ez a férfi mégis elnézést kért, csak egy pillanatra láttam az arcát, nem lehetett sokkal idősebb nálam. Az a mosoly… talán már akkor levett a lábamról. Volt benne valamiféle rejtett elegancia, amitől vonzó volt számomra, pedig nem éppen volt az esetem, de jóképű volt, nagyon, és első meglátásra kifinomultnak tűnt. Egy kis ideig még útközben is rá gondoltam, annyira a hatása alatt voltam. Aztán, mikor a Central Parkhoz értem ismét észrevettem őt, haladtam az útvonalamon, de ő is igen sietett. Ez volt New York, itt mindenki, de az ő léptei mégis másnak tűntek. Nem mondom, hogy követtem, de pontosan arra haladt, mint én terveztem. Lassan egyre sötétebb lett, én pedig igyekeztem kirázni őt a fejemből. Biztosan véletlen, és most úgy is koncentrálnom kell. Szóval haladtam a tervezett útvonalon, több átszállással, és végül elértem Bronxba. Hosszú út volt, de sosem árt a biztonság. Azonban ő is pontosan ott szállt ki, ahol én. Kezdett az egész gyanús lenni, de nem akartam rémeket látni, elvégre másik ötven ember szállt le arról az átkozott metróról. Ez a munka ezzel jár, sosem lehet elég óvatos az ember.
Végre a célomhoz értem, és az elhagyatott raktér épülethez, amit nagyon jól őriztek, azonnal észrevettem a biztonsági kamerákat. Az igazi meglepetés az volt, mikor a rejtélyes idegen is megjelent mellettem, szerintem pont olyan döbbent arcot vághattam, mint ő. Elindultam a bejárat felé, de ő is jött.
- Ön is rajong a bűvész előadásokért? – fordultam felé kérdőn. Ennyit arról, hogy a megbízás az enyém, biztosan valamilyen bizarr állásinterjú lesz ez is, ahol felmérik a tudásunk. Nem rajongtam az egészért hirtelen, de kellett a pénz, hiába szerettem egyedül dolgozni.

❋

Tiana & Theo

A New York-i metrót csak a londoni képes felülmúlni, emlékeim szerint legalábbis, a londoni nőkről viszont ugyanez már messze nem mondható el.

Kamaszkorom egyik emblematikus színhelyéről beszélünk, hiszen hol is találhatna az ember jobb gyakorlópályát a zsebtolvajlás művészetéhez? A felszínen már teljesen más szabályok érvényesek, és ha már itt tartunk, flörtszempontból sem utolsó terep. Véletlennek álcázott, vissza-visszatérő pillantások, sejtelmes üzenetek, vagy éppen zavarba ejtően szándékos farkasszem-párbaj egy szemközt ücsörgő szépséggel… bolond, aki nem tudja értékelni az életet.
A zsebtolvajlásból mára kinőttem, de ez utóbbi szokással azért nem hagytam fel. A tudósoknak nem biztos, hogy eladnám az ötletet, de a szégyenlős mosollyal lesütött női pillantások, vagy épp a játékos viszontreakciók, állítom, legalább olyan kimeríthetetlen energiaforrás, mint mondjuk a szolárenergia. Ma este úgyis dolgozom. Nem jön majd rosszul.
Leszállás előtt megakad a tekintetem egy barna hajkoronán, a nő a tőlem bal oldali ajtónál ácsorog, nem sokat látok belőle, ha nem szólítja meg valaki, talán egy ideig arra fecsérelném az időm, hogy megpróbálnám elképzelni az arcát, amit valószínűleg sosem láthatok már. Aki New Yorkban él, hamar megtanulnia, hogy itt bizony szeszélyesek a pillanatok, csak hogy aztán legalább ilyen gyorsan meg is feledkezzenek róla, és az egész életüket azzal töltsék, hogy megpróbálják uralmuk alá vonni a teljes irányítást.
Annak az ismeretlen utasnak köszönhetően viszont egy fél pillanatra mégis felém fordult, én pedig úgy döntöttem, hogy ha már megfosztattam a következő tíz perces, önkéntes feladványomtól, új kihívást állítok magam elé: lopok tőle még egy pillantást, ezúttal csak és kizárólag saját magamnak. Ő úgysem vett még észre, egyelőre, mikor kiérünk a Times Square-re, véletlennek álcázva, mintha csak roppantul sietnék valahová, és figyelmetlenül számítanám ki a mozdulatot, beleütközöm, hogy aztán rögtön tovább is lépve, bűnbánóan visszaforduljak felé.
- Bocsásson meg. – Ahogy találkozik a tekintetünk, halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ami részben a szépségének adózik, részben pedig a pillanatnyi gyengeségemnek, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
Ennyit arról, hogy kinőttem a zsebtolvaj-bizniszből. Bemelegítésnek nem árt. A meglepetés viszont engem is elér, ahogy nem sokkal később megpillantom a Central Park egyik ösvényén. Mintha nem is hinnék a szememnek. Létezik ekkora véletlen? Vagy csak ennyire szerencsés napom van?
Zsebre teszem a kezem, és néhány másodpercre lehajtom a fejem, a lassan feketébe olvadó zöld gyepre fókuszálva, meg sem próbálva elrejteni a mosolyt, ami az arcomra költözött. Nem ígérkezik rossz estének a mai. Már csak a megbízásnak kellene hasonlóan jól alakulnia. Nem koncentrálok rá, de azért tudom, hogy jelen van bennem egy bizonyos fokú, kellemetlen izgatottság a megbeszéléssel kapcsolatban. Nem dolgoztam még csapatban, nem szeretem, ha társakkal kell bajlódnom. Azt sem állítom, hogy az ördögtől való dolog, de személy szerint nem tudom úgy kiaknázni az előnyeit, mint amennyi rizikófaktort cserébe behozna. És valahol mélyen ideges is vagyok miatta, talán azért foglalom le magam ennyi mindennel út közben. Ezt a melót viszont csak így lehet… Ezzel meg kell barátkoznom, és ami egyelőre ennél is fontosabb, meg kell győznöm őket, hogy rám bízhatják a feladatot.
Mikor a bronxi metrókijáratnál is beúszik a látómezőmbe az ismeretlen hölgy, azért már kezdem kapizsgálni, hogy ez akár több is lehet, mint véletlen. Nem azzal a szándékkal kezdem követni, hogy kövessem – remekbe szabott mondataim egyike –, de ezúttal szándékosan lemaradok tőle, és elhatározom, hogy amennyiben nem tér el nagyon a saját irányomtól, engedélyezek magamnak egy kis kitérőt. Most már felkeltette a kíváncsiságomat. Ám meglepetésemre, hamar rájövök, hogy nem csupán hasonló útvonalon halad, de éppen azzal a céllal utazta át a fél várost, mint én magam.
- Nagy szenvedélyem. De leginkább akkor, ha én vagyok a bűvész. – Hagyom, hogy előrelépjen, a tekintetem végigköveti a mozdulatait. Még nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy örüljek-e ennek a váratlan fordulatnak, vagy inkább mégsem.
- Az időzítés kiváló, de ha nem tévedek, egy apró trükkre még szüksége lesz a belépéshez – ül ki az arcomra egy titokzatos mosoly, mert most, hogy hirtelen megértettem a helyzetet, az is rögtön összeállt, hogy mit találtam a zsebében a Times Square-en.
A belépő kódot szintén egy feladványban rejtették el, szándékosan olyan hosszúságút, amit csak egy autista lenne képes megjegyezni. És a szezám is csak akkor tárul, ha valóban megfelelő sorrendbe rendeztük a számjegyeket, ám hiába nyúl a sajátja után. Ha felém fordul, már csak a játék kedvéért is, úgy teszek, mintha épp akkor varázsolnám elő az apró tárgyat az ujjaim közül, ami történetesen a feljegyzett adatit rejti. Nem is értem, hogy nem jutott eszembe hamarabb, pedig általában én is ezzel a technikával dolgozom, egy magára valamit is adó tolvaj sosem a telefonján tárolja a szükséges információkat, sokkal inkább egy látszólag értéktelennek tűnő, teljesen hétköznapi tárgyat bűvöl meg erre a célra. Bár ez is talán ízlés kérdése most már. A rejtélyesen elrendezett számokat láttam a kis szuveníren, mégsem esett le, hogy erről van szó.
- Az érdekesség kedvéért engedje meg, hogy vázoljak egy szituációt. Tegyük fel, hogy a jelenlegi helyzetben valami rejtélyes okból kifolyólag meg szeretne szerezni tőlem valami fontosat. Hogyan próbálná meg? – vonom fel az egyik szemöldököm várakozóan. Nem tagadom, egy kicsit máris élvezem a helyzetet.

Akkor szereti a bűvészetet, ha ő a bűvész? Még egy ekkora öntelt barmot! Első benyomás: Elégtelen. Ezt pedig tovább fokozza azzal az ostoba húzásával, hogy ellopta tőlem a kódokat. Egy pillanatra le is döbbenek, mikor „elővarázsolja” a kulcstartóm, amin a kódokat rejtettem el, és szinte érzem, ahogyan a düh szétárad az ereimben. Igazság az, hogy önmagamat is okolom, hiszen profi vagyok, az egyik, ha nem a legjobb, erre ez a brit akcentussal beszélő ficsúr ellopja tőlem a kódokat. Tőlem! Ez felettébb kiakasztó, és frusztráló! Az, meg, hogy még ultimátumot is szab, hogyan mit tennék, hogy visszakapjam, még inkább feldühít. Nyugalom Tiana, már nagyobb seggfejekkel is elbántál, menni fog ez a teaivó fish & chips ficsúr is. Ennyire ostobának hisz, hogy bedőlök a játékának? Illetve… most figyeljenek.
Közelebb lépek hozzá, egészen zavaróan közel, és egy pillanatra elveszek a kék szemeiben. Közben huncut mosolyt ejtek felé, és végigsimítok a karján.
- Mondja csak, szépfiú… ennyire ostobának hisz, hogy csupán egy helyen tároljam a kódokat? – kérdezem tőle elégedett vigyorral, majd a füléhez hajolok, és kicsit bele is harapok a fülcimpájába.
- Amatőr hiba. – búgom a fülébe, majd ellököm magamtól, egy elégedett mosoly keretén belül, majd leveszem a bőrkabátom, és a kis brit édespofára dobom. Ezután a kapu elé sétálok. Előveszem a táskámból a kis UV lámpám, majd megvilágítom a karom a biztonsági kamera előtt, amire ráírtam a kódokat. Ezt neked Nagy Britannia, most is az USA győzött! A kapu kinyílik, és mielőtt besétálnék, még egy elégedett vigyort ejtek a drága felé. Még elkapom a morcos tekintetét, mielőtt becsukódna a kapu, bár mintha elismerés is csillogna a tekintetében, vagy csak beképzelem?
Mikor belépek egy szinte üres helyiségben találom magam, ahol csak egy nagy piros függöny, valamint egy morcos ábrázatú izomagy van. Végigmér, majd szétnyitja a függönyt, ami egy újabb helyiségbe vezet, ahol sötét van, és füst szag. Hirtelen a húszas évek Amerikájában – esetleg egy Al Capone filmben -  találom magam, és egy pillanatra még az is eszembe jut, hogy talán álmodok. Elvégre az egész úgy néz ki, mintha egy filmbe csöppentem volna, és valljuk be, melyik univerzumban lenne képes engem bárki meglopni? Egyikben sem. De a valóság arcon csap elég hamar, mikor a karomba csípek, és nem ébredem fel. Ez kemény… szóval nem álmodom, és az a brit ficsúr tényleg meglopott. Igaz, meg is kapta érte a magáét.
- Légy üdvözölve Főnix. – szólal meg egy öltönyös
negyvenes, barna hajú férfi, olyan mosollyal, hogy rosszul leszek. Műmosoly ezerrel. Mindenki az 1920-as évekre jellemző öltözékben van.  A pincérek, a vendégek, mindenki. Egy igen elegáns hölgy pedig a pódiumon énekel korabeli jazz számot.
– Kérem, kövess. – válaszolja, és leültet az asztalhoz, ahol már hárman ülnek. Eléggé különböznek, de mind átlagos embernek néz ki. A latin macsó, aki kacsingat rám, a  középkorú dáma, aki lassan összenőtt a cigijével, illetve egy köpcös férfi, aki a homlokát törölgeti, mert izzad, és láthatóan izgul is. Zavartan néznek engem, már már gyanúsan. Gondolom ők is meg lettek hívva. Remek. Mi ez, osztálytalálkozó? Rossz érzés fog el, mégis leülök. Alig foglalom el a helyem, az én drága zsebtolvajom is megjelenik, és persze mellém foglal helyet, miért is ne. Igyekszem nem rá figyelni, sőt szándékosan kerülöm a tekintetét. Még egy nő érkezik, korombeli, csak szőke, és amolyan műnő. Helyet foglal, miközben beképzelten végigmér minket, utána pedig megkezdődik a show, azt hiszem. Egy újabb öltönyös férfi jelenik meg, és az asztalfőhöz sétál. Aztán jön a rizsa szöveg, hogy miért is vagyunk itt, és, hogy ez, egy verseny, a legjobb kettő, pedig csatlakozhat a bandához. A versenyeket viszont imádom, afféle adrenalint érzek, és vágyat, hogy én legyek a legjobb. A szabály egyszerű. Hatan vagyunk, és 3 párt fogunk alkotni. Csapatban dolgozzak valakivel? Kizárt! Mégsem tehettem ellene semmit.
- Most kérem, a hölgyek húzzanak a cilinderből, amelyik úrnak a művésznevét kihúzzák, az lesz a partnerük. – ez ugye valami vicc? Mondja valaki, hogy tényleg csak álmodom! A szemeim forgatva kelek fel a helyemről, és húzok elsőnek. Kihúzom a nevet, és csak pislogok. Ez komoly? Mégis ki a fene használ ilyen nevet? Amikor azonban meglátom, hogy az én sunyi tolvajom jelentkezik, hogy ő az, lefagyok. Mégis mit ártottam én ma az univerzumnak? Biztos valamit, hogy éppen ezzel a dögös pasival rakott össze. Azt mondtam dögös? Khmm, idegesítőt akartam mondani. Azonban a tény, hogy máris dögös pasiként gondolok rá, felettébb zavarba ejtő.

❋

Tiana & Theo

Leginkább magamról tudom, hogy ha jó tolvaj vagy, az még nem jelenti automatikusan, hogy kivédeni is ugyanolyan sikerrel ki tudod az ellened irányuló akciókat. Nem vagy olyan könnyű préda, mint egy gyanútlan átlagember, de a tolvajlás művészete sajnos vagy nem sajnos csak az egyik irányba működik kiemelkedő hatásfokkal. Ellene nehéz felvértezned magad. Ettől függetlenül látom a kis hölgyön, hogy érzékenyen érinti ez az apró csíny, amit még csak nem is tudatosan követtem el ellene. Bár attól függ, honnan nézzük…
Tőle akartam szuvenírt szerezni, szóval a lopás nagyon is szándékos, de a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy ő is szakmabeli lehet. Ez a tény pedig, amennyire meglep, éppen annyira szórakoztat is. Csípem az élet humorérzékét.
Az arcán átsuhanó sértődött vonások viszont – ó, igen, azért az egó is érzékeny terület nálunk, mint minden más művészeti ágban – amilyen gyorsan megjelentek, olyan hamar tova is tűnnek, mikor felém lép, már nyoma sincs rajta neheztelésnek, vagy bármi hasonlónak. Belenéz a szemembe, méghozzá olyan közelről, ami egészen intim jeleneteket idéz az emlékezetembe, ha valaki idáig jut nálam, vagy enged ilyen közelségbe engem, a folytatás már szinte nem is kérdéses. A gondolataim közé beúszik egy csók illúziója, erre készülne? Végül is én állítottam kihívás elé, és ha csakugyan ezt tervezi, talán még vissza is adnám neki a kódokat. Nem egy rossz üzlet. A szépsége magához vonzotta a pillantásom, már a metró tömegében is, egy röpke csók pontosan olyasmi, ami ellen nem tiltakoznék. Egy tizedmásodperc erejéig lejjebb is pillantok az ajkaira. Nem szándékosan. Majd vissza is térek rögtön a mélybarna íriszekhez.
A mosolya ravasz, tele játékos sejtelmességgel, az érintése a csábítás eszköztárából válogat, felismerem, de egyelőre nem teszek ellene: hagyom kibontakozni, hiszen felkeltette a kíváncsiságomat, nagyon is érdekel, hogy mi lesz a következő lépése. Épp csak arra figyelmeztetem magam, hogy ne képzeljem el, amit sajnos nem sikerült maradéktalanul betartanom.
A szavai viszont egy csapásra kijózanítanak, ahogy meghallom, elmosolyodom, és leheletnyi halkan és röviden is elnevetem magam. Ügyes trükk volt. Tetszett. És most már tudom, mi a következő lépés: ellép tőlem, kiélvezve, hogy néhány pillanatig elbizonytalanított, ám ekkor újabb meglepetés ér: ahelyett, hogy visszább húzódna, még közelebb hajol. Érzem, ahogy a lehelete végigcirógatja a fülem, amire pedig abszolút nem számítok, hogy meg is érint. Ettől a szemtelenül érzéki harapástól pedig olyan izmaim rándulnak össze, amiket nem láthat, még csak nem is érintett. De mindez csak pár másodpercig tart, aztán ellöki magát tőlem, a felém dobott bőrkabátot az utolsó pillanatok egyikében kapom el.
Tűzről pattant teremtés, annyi bizonyos. Egyelőre nem kommentálom a történteket, csak a mimikámról olvashat, amit egy halvány, bujkáló mosoly, és a tekintetemben megcsillanó, apró elismeréssel vegyes hadüzenet jellemez. Ez még lehet nagyon is izgalmas ma este.
Nem sietek utána, elvégre úgyis egy felé tartunk. Megvárom, amíg besétál, a tekintetem végigköveti, ahogy eltűnik a kapu mögött, és elkapom a hátraküldött vigyorát is.
Szóval élvezte.

Nem sokkal később, én is a múltad idéző hangulatba csöppenek, bevallom, meg is lepődöm ezen a pazar körítésen, de úgy látszik, meg akarják adni a módját. Ahogy a bársonyfüggönyt félrehúzzák előttem, mintha egy korabeli varietészínház és egy jazzbár furcsa egyvelegébe lépnék be. Az első, ami szembetűnik, az apró színpadszerű emelvény, a csinos ruhába bújtatott, karcos hangú művésznő, valószínűleg, mert ő kapja a legtöbb megvilágítást, majd az asztalok, és a teremre jellemző, lassú, de a háttérben meg nem álló jövés-menés. Sokan vannak. A várakozásaimhoz képest túlságosan is.
Az öltönyös fickó azt kéri, kövessem, és az érzékeimet ekkor éri el a terem második fő jellemvonása: a füstös félhomály, ennek mondjuk kevésbé örülök, a korszak tömény – és számomra fojtó – dohányfellege mindig is zavarta és elnehezítette a légzésemet, de itt ahogy elnézem, nem csak hogy majdnem minden pasas szájából szivar lóg, a színpad felől olykor úgy gomolyog a füst, mintha tényleg valami bűvészshow lenne készülőben.
- Uraim – biccentek, ahogy megérkezek az asztalhoz, elég tarka társaság, bizonyára ők is azért vannak itt, amiért én. – Üdvözlöm a hölgyeket – az utolsó szóra a tekintetem a mellettem helyet foglaló kisasszonyon állapodik meg.
- A nagy sietségben Hamupipőke elhagyta a cipellőjét – célzok a bőrdzsekire, már csak neki címezve, rajta kívül úgysem tudja más, miről is beszélek. – Már csak egy herceget kell találnia, akitől vissza is kapja.
Nem hagynak sokáig unatkozni minket, épp szivarral kínál a köpcös figura, amit udvariasan el is utasítok, mondván, ez afféle babona nálam: csak a siker után szokásom rágyújtani. Végszóra pedig meg is érkezik, aki elregéli nekünk a részleteket, szóval mégiscsak együtt kell dolgoznunk, épp ettől tartottam. De hogy még versenyeztetnek is… nem bízzák a véletlenre. Ez viszont szimpatikus. Ahogy végignézek a társaságon, azt latolgatom, hogy mégis melyikükkel dolgoznék a legszívesebben, de nem egyszerű a kérdés. Aki megválaszolja, az pedig nem más, mint Hamupipőke.
- The Great Danton – hangzik fel piros ajkai közül. El is mosolyodom az arckifejezéséből olvasva, úgy látszik, a mai sikersorozatunk tovább folytatódik. Ami a nevet illeti, nem ez a művésznevem, egyelőre nem használok ilyet, inkább álnevekkel dolgozom, ha pedig mindenképp ilyesmit kérnek, hát keresek valami alkalomhoz illőt. Ha különösen sziporkázom, általában inkább szellemesre veszem a figurát, de bárhogy is, a tökéletes trükköt a mai napig imádom.
Szóval Főnix. Valahonnan hallottam már ezt a nevet, de így hirtelen még nem jut eszembe, mit is kellene kapcsolnom hozzá. Volt egy nagy alakítása, azt hiszem, amiről hamar elterjedt a hír. Rá fogok jönni.
Miután meglettek a párok, a feladat ismertetése következik: egy különösen értékes ékszer szettet kell eltulajdonítanunk egy nemrég New Yorkba érkezett házaspártól. A helyszín pedig nem más, mint a város egyik legelitebb luxushotelje. Amin meglepődök, hogy minden pár más kihívást kap, de ennek talán az az oka, hogy ne egymást ellen kezdjünk játszmázni, hanem a feladatra koncentráljunk. És az összedolgozásra. Nem mondják ki, de szerintem itt most elsősorban nem is a siker a lényeg, persze elengedhetetlen, de látni akarják, hogy képesek lennénk-e beilleszkedni közéjük az igazi projekt érdekében, ami miatt mindannyian eljöttünk ma este.
- Minden feladat éjféltől veszi kezdetét. A szükséges részelteket még az este során eljuttatjuk önökhöz, addig is, legyenek a vendégeink, és élvezzék a show-t – zárja az előadást a pasas egy színpadias kézmozdulattal. – Szánják arra ezt a pár órát, hogy egy kicsit megismerjék a társukat.

Ahogyan már említettem, valamit ma ártottam az univerzumnak, mert minden ellenem szólt. Tudom, tolvajként ne csodálkozzak ugye? Hát pedig azt teszem. Ez a pasas pedig egyre inkább idegesítő. Micsoda beképzelt művésznevet választott. A tökéletes trükk filmből a The Great Danton, aki Hugh Jackman karaktere volt, és bűvész. Ha ez nem beképzeltségre utal, akkor semmi sem. Már most utáltam a fickót. Imádtam ezt a filmet, tény, de elrontotta nekem azzal, hogy ilyen nevet választott ez a beképzelt angol ficsúr. Nagyon nem örültem, hogy vele kell teljesítenem ezt a feladatot. Együtt dolgozni ezzel a pojácával nagy kihívás lesz, pedig tudok bánni a beképzelt férfiakkal, és a kihívásokat is szeretem. Most mégsem tudtam jól gondolni, erre az apró szövetségre, hiszen ő is tolvaj volt, és egyáltalán nem bíztam benne. Igyekszem azonban most nem erre gondolni, hanem a feladatra koncentrálni, mert nyerni akarok. Minden pár más feladatot kap, hogy ne akadályozzuk egymást, így mi egy különleges nyakláncot, a hozzá tartozó fülbevalóval kell, hogy ellopjunk. Gondolom az is a kihívás része lesz, hogy ne lépjünk le vele, ha a banda tagjai akarunk lenni. Nekem nem okoz majd gondot, de vajon a királynő hű alattvalójának is menni fog? Sok kockázatot vállaltam ez miatt a megbízás miatt, és kezdek abban kételkedni, hogy megéri, mégsem hátrálok meg. Ha egyszer benne vagyok, véghez viszem. Igyekszem póker arcot vágni, mikor egy show man szerű fazon ismerkedésre invitál minket. A partnerem felé fordulok, és a póker arcnak azonnal lőttek.
- Ez a Hamupipőke nagyot tud harapni, jobb, ha ezt észben tartja a közös munkánk alatt, Mr. Jackman. - szólalok meg, és közben szúrós tekintetemmel találkozhat. Beképzelt ficsúr!
A színpad felé nézek, ahol egy nő kezdi el énekelni Marion Harris - The Man I Love című számát, ami az 1920-as években igen népszerű volt. Legalább hitelesek, ezt meg kell mondani. A számon viszont elgondolkozom.


Ma mindenki hercegnőkről és hercegekről beszél? Eléggé idegesítő, bár sejtem, hogy azért adták le ezt a számot, mert férfi-nő párosokba osztottak minket. Ez viszont már szánalmas. Újra az engem meglopó férfi felé fordulok, és egy pillanatig elidőzök arcvonásaiban, ahogyan az éneklő nőt nézi. Jóképű, egy angolhoz képest meg végképp. Kifinomult stílusa van, és az arcvonásai markáns, mégis finom látszatot tárnak elénk. Hiába tiltakozom, igen is bejön nekem, és ha más körülmények között találkozunk, még le is fekszem vele, ebben biztos vagyok. Csak sajnálatos módon nem így alakult. A show közepe felé vacsorával kínálnak minket. Én közben óvatosan néha felpillantok az asztaltól, hogy ismét szemügyre vegyem. Nagyon tetszik, de mégis annyira idegesítően elégedett vigyora van, hogy legszívesebben letörölném a képéről. Hihetetlen mennyire vegyes érzelmet tud kiváltani belőlem ez a férfi, pedig csak most találkoztunk. Mikor a desszert érkezik, találunk benne USB kulcsot, amin pár alap információt megtalálunk, a show vezetője szerint. Aztán ismét el is tűnik a színfalak mögött, én pedig azonnal a társamra nézek, kezemben az USB-vel. Igen, a „társam”, ezen nincs mit szépíteni, ha győzni akarunk, csak egymásra számíthatunk. Aztán az órámra pillantok, eredeti női Rolex, gyémánt berakású, szóval drága. (ne kérdezzék honnan szereztem, szerintem adja magát a helyzet). Tíz perc múlva éjfél. Nemsokára indul a kettőnk kis akciója. A szívem a torkomban dobog, és érzem, hogy az adrenalin ismét szétárad az ereimben. Ezért az érzésért csinálom ezt, egyszerűen imádom. Valahogy ez kimutatkozik az arcomon is, mert egy apró mosolyt ejtek a bűvész fenegyerek felé.
- Kérem, induljanak el a kijárat felé, amit csupán éjfélkor hagyhatnak el. – szólal meg a porondmester féle pasas. Ismét összenézek a társammal, majd maradék négy emberrel együtt elindulunk kifelé.
Az egész annyira ironikus, tisztára mint Szilveszter éjjel, várjuk, mikor lesz éjfél, csak itt a csók helyett, mindenki futni kezd, esetleg kapkodni, de azt is el tudom képzelni, hogy verekedni. Nem éppen magamra célzok, hanem erre a furcsa csapatra.
- Ha éjfélt üt az óra, induljon el balra, három saroknyira innen van egy ír kocsma, ott megnyitjuk a fájlokat biztonságosan. Ismerem a tulajt. – válaszolom, majd kézen fogom őt, és felnézek azokba az imádnivaló kék szemekbe. Furcsa érzés kerít hatalmába a keze, és a tekintete hatására, de gyorsan lerázom magamról, hogy koncentrálhassak. Az első gondolatom a lakásom lenne, ahol van védett laptopom, ami titkosított, de nem bízom még ebben a férfiben annyira, hogy elvigyem oda. Azonban az ír barátom más tészta. Benne sem bízom teljesen, sőt, ha jobban belegondolok, én senkiben sem. Nevezzük szakmai ártalomnak. Azonban Liam O'Connellről tudni illik, hogy ha pénzről van szó, megbízható, csak ő is kapjon belőle. Még jó, hogy nálam volt a Rolex órám, és némi kp… Nincs gond, majd lopok magamnak egy újat. Közben megszólal a harang, ami azt jelzi, éjfél van, én pedig csak remélni tudom, hogy ez az új idegen, aki ennyi fejfájást okozott már most nekem, hallgatni fog rám, és elindul a kocsma felé.

❋

Tiana & Theo

 Közös munka.
Hát mit mondjak, nem repesek az örömtől. Még ha igazság szerint számítottam is valami hasonló húzásra, elvégre – ezek szerint – mindannyian egy és ugyanazon cél miatt vagyunk itt: hogy betársuljunk a nagyfickók közé mindössze egyetlen, de megismételhetetlen akció erejéig. Ehhez a lopáshoz egy ember kevés, legyen bármilyen profi, az összedolgozás elkerülhetetlen. És meg is adják a módját ezzel a… nem is tudom, minek nevezzem. Fogadás? Megbeszélés? Flancolás?
Furcsa helyre és még furcsább társaságba csöppentem, de a nap legkülönösebb mozzanata mégis ezzel a kis pimasz hölggyel való összetalálkozásom volt, most pedig kiderül, hogy ő lesz a partnerem. Mondja valaki, hogy nincs ebben valami mágikus! Ahogy rám pillant, a tekintetében éledő tűz rögtön biztosít róla, hogy erre a fordulatra ő sem számított, mi több, nincs is épp elragadtatva ettől az eredménytől. Én csupán halvány mosollyal, rezignáltan veszem tudomásul, és ahogy pár másodpercre találkozik a tekintetünk, megbillentem felé a borospoharam, mintha csak láthatatlan koccintást imitálnék, az újdonsült teamünkre. Azért látom, hogy irigykednek rám, és bevallom, ha nem munkáról lenne szó, kicsit sem bánnám, hogy ezzel a szépséggel bármit is együtt kell csinálnom. De ez most más terep. És valójában ez a vonzó külső csak nehezíti a dolgom. Az előbb is átvert néhány pillanatra, és képes volt megszerezni – majd lekötni – a teljes figyelmem, ami annyira nem kedvező indító felállás. Társam ide vagy oda, azt remélem, senki nem várja el tőlem, hogy megbízzak benne. Azt önmagamon kívül senkiben sem szoktam, pláne ha szakmabeliről van szó. Ő pedig első ránézésre még a szokásos, gyanúsan titokzatos tolvajocskákon is túltesz.
- Hogy is feledkezhetnék meg róla – húzódnak apró mosolyra az ajkaim a megjegyzése nyomán. Szóval Mr. Jackman? Eredetileg arra készültem, hogy a filmbeli főszereplő nyomán Robert Angier-nek hívatom magam, de ha már így szólított, elfogadom ezt a verziót is.
- Ezek szerint kedveli a filmet. És Mr. Jackmanért is oda van? – kóstolgatom egy kicsit, kihasználva a név jelentette pillanatnyi kettősséget. Talán nagyképűséget szűr le belőle, belőlem, de igazából ebben nem is akarom elbizonytalanítani. Olyan típusú nőnek vélem, akit így lehet a leghatásosabban irányítani. Ha előbb felkelti a figyelmét az ember. Egy kicsit felbosszantja és dacol vele. Majd meghódítja. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
A Főnix. Csak tudnám, honnan rémlik a neve. Nem az általánosságot kutatom, egy konkrét eset ingerli a memóriám, de egyelőre sehogysem ugrik be. A tűzmadár hasonlat mindenesetre egészen találó.
- Szép óra – siklik az én pillantásom is a csuklóján ülő ékszerre, nem kételkedem benne, hogy lopott, szóval egyben egy apró dicséret is. Közben megkapjuk az USB kulcsot, ami a további információkat rejti. Úgy látszik, a technika megszállottjai ezek a fickók. Remélem, feltörni semmit sem kell rajta, mert a zárakat leszámítva ez nem igazán az én terepemnek számít.
Végül elindulunk a kijárat felé. Mintha egy kis izgalmat látnék rajta.
- Először is, ha már egy csapat lettünk – te jó ég, kimondani is idegen –, javaslom, hagyjunk fel a magázással. A Hugh-nak nincs elég tartása, szólíts inkább mégis Robertnek – fordulok felé, arra várva, hogy ő is elárulja, hogyan hívhatom a továbbiakban, csak aztán reagálok a többire.
- Egy kocsma? – ráncolom a homlokom, elsőre nem hangzik olyan meghitt és „biztonságos” helynek, de végül is, miért ne. Átverni úgysem hagyom magam, így az elején végképp nem. Én egy hotelszobát akartam javasolni, de ezt az ötletet megtartom még későbbre. És ezen halványan el is mosolyodom. Ekkor megfogja a kezem, nem kis meglepetésemre, és a tekintetem azonnal az övére téved.
- A csók miatt izgulsz, vagy alig várod, hogy együtt dolgozhassunk? – kérdem egy hamis mosollyal, éppen mielőtt éjfélt üt az óra, majd nem sokkal később már úton is vagyunk az általa említett irányba. Pár sarok és valóban elérjük a helyet.
- Csak utánad. Hagylak érvényesülni – tessékelem be, miután kitárom előtte az ajtót. Elvégre az ő ismerőse. Még nem tudom, hogyan is képzelte el ezt a kis üzletet, de kicsit sem bánom, hogy megfigyelhetem, hogyan dolgozik. Jelenleg minden információ hasznos, ami vele van összefüggésben.
Így vagy úgy, de végül tényleg hozzájutunk az útbaigazításhoz. A feladat pedig elsőre is izgalmasnak tűnik. Four Seasons Hotel. Egy különösen értékes ékszer szettet kell eltulajdonítanunk, egy két napja érkezett ausztrál pártól.
- Nocsak, még lakosztályt is kapunk. – Mégpedig az övékkel szemköztit, a szomszédos toronyban. A rendelkezésre álló idő öt nap. Ezalatt nem hagyhatjuk el a szálloda területét, a lopást pedig csak az ötödik napot követő első vagy második nap kísérelhetjük meg.  Sem előbb, sem később.
- Tehát durván egy hétről van szó – mondom ki hangosan is a nyilvánvalót. Egy hét ezzel az ördögi nőszeméllyel egy luxusszállóban, egyetlen szobával, egy meglehetőst komplikált feladattal. És egy csábító ékszerrel, amit odaadni legalább annyira nehéz lesz, mint megszerezni. Valóban teszteli a kitartást és az elhivatottságot.
- Akkor talán indulhatunk is. Hívok egy taxit. – Az útmutatás szerint a hotelben minden költséget egy megadott névre kell terhelnünk. Hát, ez így végképp pazar.
- De előtte kérünk egyet a legerősebb italból – fordulok Liamhez még indulás előtt. – Mivel a munkára nem ihatunk, ebben elég babonás vagyok, kénytelenek vagyunk a bimbózó románcunkra koccintani – mondom ezt úgy, hogy abból szinte süt a diszkrét szemtelenség.

Erre a férfire szavak sincsenek. Vagy igen? A seggfej, nagyképű, irritáló, dögös… Helytálló. Várjunk csak az utolsó honnan jött? Miért találom jó pasinak, és miért vonzódom hozzá? Talán, mert pimasz és nagyképű, pont ez esetem.
- Köszönöm. – mondom, mikor megdicséri az órám, és biztos vagyok benne, hogy sejti honnan van. A Hugh Jackmenes riposztjára viszont nem reagálok. Már csak az hiányzik, hogy gúnyolhasson érte. Nem fogom kimutatni neki.
- Szóval Robert, hm. – mondom elgondolkodva, de azt lesheti, hogy én elmondjam, neki a nevem. Kétlem, hogy neki is ez lenne az igazi, hiszen a karakterhez is köze van.
- Talán egy napon eláruljuk egymásnak az igazi nevünk, de az nem most lesz. – kacsintok rá, de aztán folytatja a szövegelést. Amikor az éjfél előtti csókról beszél, minden akaraterőmre szükség van, hogy ne mutatkozzon ki az arcomon, és erre sem reagálok. Igyekszem a mi kis küldetésünkre koncentrálni.
Amikor beérünk a bárba Liam már mosolyogva köszönt. Felnézek zöldes szemeibe, amiken látszik, hogy tényleg örül annak, hogy lát. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert tudja, pénzhez jut. Szerencsémre nem az igazi nevemen szólít, mivel nem ismeri, bár annak sem örülök, hogy felfedte az egyik álnevem „Robert” előtt. Nekem nem trükkös, mint neki, hogy filmből lenne, egyszerűen csak tetszik ez a név.
- Angela! – kiállt Liam, én pedig legszívesebben jól tökön rúgnám. Köszönöm igazán. Nos, az Angela név, főleg az angyali jelentés nem éppen illik rám, de éppen ezért tetszett meg.
- Szia Liam. – mosolygok rá, és nem szívesen. - Ő itt egy barátom Robert. – mutatom be a rejtélyes partnerem. – Szükségünk lenne a segítségedre. – teszem hozzá, és azonnal megjelennek a dollár jelek a barátom szemében.
- Én szívesen tenném, de nyakamon vannak a zsaruk… - kezd el nem létező kifogásokat gyártani, de én már tudom hogyan bánjak vele.
- Tessék.– válaszolom egy erőteljes szemforgatás közepette, majd átnyújtom neki az órám.
- … de kit érdekelnek a zsaruk, nem igaz? – nevet fel, majd int, hogy kövessük. Bevezet minket az irodájába, én pedig szépen lassan elmesélem neki, hogy kéne egy gép. Elővesz egyet, ami titkosítva van, majd a kezembe nyomja, és magunkra hagy. Felnyitom a laptopot, beteszem az USB kulcs, és meglátom az adatokat, az én drága partneremmel együtt. Kicsit sem lelkesít a tény, hogy egy hotel szobában kell laknom vele. Azonban legalább annyi, hogy fizetik a számlánk. Ezt ki fogom használni. A gondolatim mégis a közös ágy lehetősége köti le.
- Hát ez igazán remek. – mondom nagyot sóhajtva, mikor olvasom a többi részletet. Egy hét vele, egy szobában? Akárhogy is nézem, ez sok intimitással jár, ami ennél is zavaróbb az, hogy csak olyan ötlet jut eszembe a házaspár átverésére, amiben nekünk is egy párt kell alakítani. Remélem ez a brit szépfiú jól tud csókolni. Egy pillanatig elidőzök rajta, majd zavartan megköszörülöm a torkom. Gyorsan letörlök mint a gépről, és beleteszem a táskámba. Erre nem lesz már szüksége Liamnek. Ezután kimegyünk a bárba. Robert persze inni akar, miért is ne, na és mire? Bimbózó románc mi? Adok én neki mindjárt olyat!
- Inkább menjünk. Majd leintek egy taxit. – forgatom meg a szemeim. – Nincs időnk iszogatni, ha nem tűnt volna fel.
- Szóval gyere. – nézek rá kérdően.
- Ugyan Angela, hagyd már a pasid kicsit pihenni. – szól be nekem Liam. A pasim? Köszi, Liam, igazán. Már majdnem beszólok neki, hogy nem a pasim ez a brit arrogáns… seggfej, de aztán mégsem. Ideje a színjátéknak.
- Tudod, már szeretném, ha ágyban lennénk. – mosolygok Liamre, majd sunyi képpel Robert, vagy akárhogy is hívják felé nézek. – Pucéran. – kacsintok Robertre. Szinte látom, ahogyan Liam elmosolyodik, de nem igen érdekel, csak Robert reakciójára vagyok kíváncsi. Nesze neked te okostojás!
- Mit szólsz drágám? – kérdezem tőle kacéran, és közben végigsimítok a karján.
- Szeretnél  velem ágyba bújni? – hajolok közelebb és a fülébe suttogok.

❋

Tiana & Theo

Valamikor a 2008-as New Yorkban...

Úgy látom, a kisasszony nagyon is megválogatja, hogy mit óhajt meghallani, és mi az, amit inkább jótékony feledésre ítél. Egyelőre úgy a mondataim fele esik ez utóbbi kategóriába, és ez halvány, átsuhanó mosolyt csal az arcomra. A látszattal ellentétben ennyire zavarban lenne, hogy így kezelné a szituációt? Vagy máris falra mászik tőlem, és most is épp azt igyekszik elhitetni magával, hogy csak egy kupac illatosított levegő vagyok? Abban viszont egy pillanatig sem kételkedem, hogy ezerszer szívesebben dolgozna egyedül, akárcsak én, és csak nem kívánt nyűgnek tartja a jelenlétemet. Lesz itt mit összecsiszolni. Igazi dörzspapír lesz belőlem, mire ennek az egész történetnek vége lesz.
De jelenleg mindennél jobban akarom ezt a melót. Ha ez az ára… hát ez. Legalább a vizuális igényeim wellnesselnek egy kicsit, ha már az idegeimnek nehezített pálya jutott.
Kóstolgatja a nevem, de én hiába figyelek, az övé bizony nem érkezik meg. Szóval így állunk. Azt hiszem, az előbbi elméleti taktikát itt az ideje a gyakorlatba is átültetni: valahányszor az idegeimet feszegeti a hölgyemény, inkább elengedem a témát, és a külső adottságaira koncentrálok. Ezúttal a vörösre rúzsozott ajkaira pillantok, melyek dúsan, lágy ívbe hajló tökéletességgel hívogatják a céltalan tekinteteket.
- Alig várom ezt a bűvös napot – kezdek bele lassan a válaszba, és a tekintetem felkormányozom az övébe. – De addig egy választottal is beérném. Szerintem nagyban növelné a hatékonyságunkat, ha valahogy meg tudnám szólítani a társam. – A hangom és a tekintetem egyaránt kizökkenthetetlen.
Már-már meglepő módon minden különösebb nehézség nélkül megérkezünk a bárba, amit említett. És a Liamnak keresztelt fickóba, úgy látszik, szorult annyi férfiszolidaritás, hogy rögvest felfedi előttem annak a nőnek a nevét, akivel tulajdonképpen én érkeztem. Angela? – Csak számomra van ebben némi ellentmondás? – jegyzem meg csak úgy, hogy ő hallja, de nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy ez lenne az eredeti neve. Biztosan választott, de hogy hogy jutott eszébe pont angyalnak keresztelni magát, arra ötletem sincs.
- Helló, Liam – üdvözlöm, egész jól elszórakozva rajta, hogy micsoda pozíciót kaptam. De azon az igaz barátságon is, ami csak úgy árad belőlük. Azért az óráért tényleg nagy kár.
- Nocsak, máris barátok lettünk? – említem fel Angelának ezt a csodás bemutatást, mikor már bent vagyunk a kis szobában. – Ha ilyen tempóban haladunk reggelre már a menyasszonyom leszel. – De attól tartok, az elégedettségem túlságosan kiül az arcomra. Túl szemtelen vagyok vele, pedig általában nem szoktam rögtön ennyire feszegetni a húrt, de ő valahogy ezt hozza ki belőlem. Reagálok rá, már az elejétől fogva, amikor megpillantottam abban a metrókocsiban.
Az adatokat olvasgatva, úgy látom, nincs elragadtatva a feladattól. Ami engem illet, én már elengedtem ezt a részét a dolgoknak. Néhány apróságot leszámítva elég jó alkalmazkodó vagyok. Nem hinném, hogy bármivel is meg tudnának lepni. Tehát friss házaspárt kell alakítanunk? És tényleg ráhibáztam az előbb. Ezen el is vigyorodom.
- Pompás. A lánykérést a jakuzziban tartjuk. Remélem, azért majd meglepődsz a kedvemért. Utálom, ha számítanak rá – bolondozok vele, már csak azért is, mert látom, hogy nincs ínyére a dolog. Még nem volt elég ideje hozzászokni a gondolathoz. Kíváncsi leszek, meddig lesz velem ennyire frigid és elutasító. Bár az a hirtelen váltás… pár órával korábban, mikor egyszerre értünk a kapuhoz, egyáltalán nem tűnt hűvösnek, mi több, lehet, csak a meglepetés ereje tette, de egész zavarba ejtően hatott rám. Nem is értem, hogy lehetnek ekkora hangulatingadozásai egyik pillanatról a másikra. Furcsa egy lány, annyi biztos. Nagyon furcsa. És… egészen formás. A pillantásom elkerülhetetlenül végigsiklik rajta, ahogy magam elé engedem, és visszamasírozunk a bárrészre. Itt viszont van még egy kis dolgom Liammel, mielőtt tovább indulnánk. Türelmesen végighallgatom Angelát, de ahelyett, hogy válaszolnék neki, bizalmasan a férfihoz fordulok, ám a hangomon nem halkítok, hogy ő is jól hallja a témát.
- Mondd csak, Liam, úgy látszik, ti már régóta ismeritek egymást. Ez a kis hölgy mindenben ennyire… gyűri a tempót? – nézek rá úgy, hogy ne kelljen hozzátenni: ha érted, mire gondolok. Épp arra játszok, hogy a fickó fejében a következő lépcsőfokra taszigáljam magam, és az egyik barátból az aktuális partnerig avanzsáljak, ami sikerül is, de arra nem számítok, hogy Angela ismét fölém licitál. Nem is kicsit. Miközben ellejti ezt a kis műsort, nem is vagyok biztos benne, hogy elsősorban melyikünknek is szól, Liamnek vagy nekem.
Atya világ. A szemeimet azért erőszakkal kell visszafogni, hogy ne kerekedjenek. Hogy szeretnék-e vele lefeküdni, párdon, ágyba bújni ma este, pucéran, persze, nem kérdőjeles.
- Jobb programot el sem tudnék képzelni ma estére. Drágám – még mielőtt lefelejteném, és a tekintetem előbb a karomon simító ujjaira vándorol, majd a felém hajoló arcára siklik. Nagyon csábos, az biztos, és ha itt helyben lenne az a bizonyos ágy, ő pedig csakugyan hiányosabb öltözékben pózolna, nem hiszem, hogy sok időt töltenék vonakodással, de az a helyzet, hogy momentán ez csak egy gyönyörű ígéret, a lassan esküvői tanunkká fogadott Liam jelenlétében, én pedig kétszer nem dőlök be ugyanannak a trükknek.
- De nagy udvariatlanság lenne, ha nem innék egy kortyot Liammel – intek is neki közben, hogy gyorsan-gyorsan töltsön valami rövidet –, ha már ő az első barátod, akinek bemutattál. Még egészen friss a románc – magyarázom közben Liamnek, nehogy itt nekem lemaradjon valamiről.
- Sőt. Tőled is az. Szóval még egyet kérünk – csak ezek után pillantok vissza újdonsült partneremre, hogy felmérjem a vonásait. Egy tízes skálán vajon mennyire kíván a sírba? De én most akkor is pertut akarok inni ezzel a Liammel, és nő legyen a talpán, ha ebben megakadályoz.
- Legurítjuk, és már megyünk is. Ne félj, édes, majd út közben kiengesztellek – fűzöm még hozzá, mert hát végül is ezzel is csak gyakorlunk, ha már azt kell eljátszani, hogy egy pár vagyunk, inkább itt bénázzuk el, mint élesben.
Ha így, vagy úgy, végeztünk a bárban, és csakugyan leinti azt a taxit, kinyitom neki az ajtót, majd beszállok mellé a másik oldalon.
- Szóval? Mit tehetek érted, drágám? – teszem hozzá ezt a kis szócskát a poén kedvéért. Én megígértem, hogy kiengesztelem, és mindig betartom a szavam, szóval a kérdés, hogy mit kíván.

Nem vagyok valami lelkes a viselkedése miatt, de akarva, akaratlanul is mosolyra húzódik a szám, mikor úgy bánik velem, mintha tényleg a barátnője lennék. Ezzel csak az a baj, hogy azonnal el is képzelem azt, ahogyan jakuzziban vagyunk, vagy éppen a kiengesztelését. Lenne pár tippem, szó, mint száz. Főleg mikor kiejti a „drágám” szót… Szerencsére amilyen a modora, nagyban rásegít abban, hogy ne gyengüljek el mellette. Nem beszélve arról, hogy nyerni akarok, de nagyon!
- Mit tehetsz értem? – nézek rá értetlenül a taxiban.
- Mondjuk hamarább eljöhettünk volna a bárból, és nem kellett volna szórakoznod velem, seggfej. – felelem komolyan, és karba tett kézzel elfordulok tőle.
- Szerencséd, hogy utálok veszíteni, mert már most nem éri meg nekem ez a verseny, tekintve, hogy mennyire az idegeimre mész. – fordulok felé morcosan, majd újra vissza az ablak felé, miközben Bronx utcáin visz végig a taxi, majd eléri Manhattant. A Four Seasons Hotelben van szobánk foglalva már az álneveinken. Közben eszembe jut, hogy talán nem ártana átöltöznöm, hogy úgy is nézzek ki, mint egy igazi gazdag kellékfeleség. Szerencsére kaptunk ruhát is, így a taxiban nekiállok öltözködni.
- Ne merj kukkolni. – mutatok Robertre fenyegetően, bár tudnám minek, úgy is látni fog fehérneműben, mivel egy párt alakítunk. – Vagy csinálsz, amit akarsz. –teszem hozzá, majd nekiállok vetkőzni. Inkább oda sem nézek.
- Mit csinál hölgyem? – kérdezi zavartan a sofőr.
- Dámázok. Mégis mit gondol? Kérem, az utat figyelje, és ne a visszapillantót. – figyelmeztetem a sofőrt is. Mocskos férfiak, bár ebben semmi új nincs főleg nem nekem. Azok után, amit átéltem, ahonnan elkerültem, mégis mit hittem? Mindegy is… élvezzék a műsort, amíg tehetik. Gyorsan öltözöm fel a koktél ruhába. A hajam is gyorsan feltűzöm, majd jöhet az ékszer, és woala. Reméljük beválik. Beteszem a táskába a farmert, topot, és a bőrkabátom, majd behúzom a cipzárt, és Robert felé fordulok. Minden az arcára van írva, de inkább nem szólok.
Mikor odaérünk, kipattanok a taxiból, és megvárom, hogy mellém lépjen az én drága álférjem, majd együtt induljunk el a hotelbe. Hatalmas üvegajtó, és emberek, akiknek az öltözékük felbecsülhetetlen. Az ilyen élet után vágyom én is, és bizony addig fogok lopni, amíg össze nem jön.
- Indulhatunk drágám? – fordulok felé, majd miután biccent, elindulunk a recepció felé. Egy pillanatra elidőzik a tekintetem az előtéren. Modern, mégis elegáns. Odamegyünk a recepcióhoz, és miközben várom, hogy a „férjem”ként intézkedjen, körbe pillantok ismét a hatalmas előtéren. Annyira csodálatos! Mi lenne nagyobb inspiráció a gazdagságra, mint ez a kristály csilláros aranyozott előtér? Meseszép! Hűen tükrözi a modern és a régies eleganciát az eklektikus stílusával. Inkább emlékeztet egy régi gengszter film díszletére, mégis nagyon bejön ez a stílus. Bár azt hiszem éppen illik hozzánk, elvégre mi is azok lettünk. Tolvajok lennénk, én pedig a legjobb akarok lenni.
A szobába érve lepakolom a táskám, majd az ágyra huppanok, széttárt karokkal.
- Ezt nevezem luxusnak. Ki hitte volna, hogy mások meglopása ekkora buli is lehet. – kuncogom el magam, majd felülök, és Robert felé fordulok.
- Nos, van valami terved, férjem? Mikor, és hol férkőzünk a célpontok bizalmába? – kérdezem buja mosollyal.
- Mert nekem akad pár. – teszem hozzá csibészen, majd a kezembe veszem a hotel prospektusát.
- Holnap bor árverés lesz. Licitálhatunk. Vagy itt van a jótékonysági bál… Igen ez jobban hangzik. Beöltözünk, és elbűvöljük őket. – vigyorodom el.
- Mit szólsz férjecském? – fordulok hozzá pillogva. Ideje komolyan vennem ezt az egészet, és ideje elrejtenem, mennyire idegesít néha. Nem csúszhat hiba a számításainkba.

~ ✩ ~

Tiana & Theo

Valamikor a 2008-as New Yorkban...

Hát, ezen már aligha tudok segíteni. De nem értem, mért gondolja úgy, hogy szórakoztam vele. Már nyilván szórakozás ez az egész helyzet, hogy néhány órája találkoztunk először, most pedig egy szerelemes párocskát kell alakítanunk, de ebből szerintem ő éppen úgy kiveszi a részét, mint én magam.
- Ne duzzogj, életem, legalább gyakoroltunk egy kicsit, mielőtt a nagyközönség elé lépnénk. Civódásban már szerintem verhetetlenek leszünk – jegyzem meg bujkáló mosollyal, ahogy megpróbálom kibékíteni, igazából nem tudom, miért, de ösztönösen jön.
Értetlenül nézem, hogy miért a taxiban kezd el öltözködni, mikor eddig ott lett volna az alkalom a bárban, külön szobában, mondjuk addig, amíg én megiszom azt a kortyot. Nők. Ami azt illeti, ő se megy kevésbé az én idegeimre, de egyelőre ezek szerint jobban leplezem. Az én szövetkabátom tetőtől talpig takar, szóval elég csak a cipőt átvennem, a többit ráérek majd a hotelszobában.
- De hisz’ a férjed vagyok – említem meg homlokráncolva, ahogy azt kéri, forduljak el, és nehezen küzdöm le az arcomra kívánkozó mosolyt. Aztán jót mulatok a sofőr reakcióján is, ekkor már tényleg elvigyorodom. Nem dámázik, inkább drámázik, ez valamivel pontosabb lenne, de nem szólok most már semmit, és mivel úriember vagyok, nem is nézek oda. Lesz nekünk még nászéjszakánk, babám.
Ahogy kiszállunk a taxiból, viszont diszkréten végiglegeltetem rajta a szemem, és mielőtt felé nyújtanám a karom, elhintek neki egy bókot. Tényleg kéjutazás a szemnek ez a nő. Annyi a kár, hogy olykor beszél is.
Miután a recepciónál megkapjuk a kulcsokat, elfoglaljuk a lakosztályunkat, ami történetesen éppen a megfigyelésre váró külföldi házaspáréval szemben helyezkedik el, ők ugyanis a hotel másik épületszárnyában vannak elszállásolva, a megbízóink nem véletlenül ezt a helyet foglalták le nekünk.
Míg Angela az ágyra heveredik, és az jobbnál jobb ötleteket gyártva lapozgatja a programfüzetet, addig én kiveszek a minibárból egy kisüveges whiskyt.
- Kérsz valamit? – kérdem meg tőle is, és amit mond, szervírozom is. Én magam nem tötyörészek a pohárral, ahogy kibontom, bele is kortyolok az üvegbe. A skótban sosem csalódom. Ha már egész éjjel felleszek, hogy megfigyeljem ezt a gerlepárt, akkor ehhez igazán jó társ lesz. Anélkül sosem fogok semmilyen akcióba, hogy előtte nem szánok egy kis időt a felderítésre, és ez most sem lesz másképp, remélem, a cukorfalat feleségemnek sem járnak más tervek a csinos kis fejében. De az alapján, hogy ő is holnapi programokról beszél, ezt máris valószínűsítem.
Már csak az a kérdés, hogy hogy bírom ki vele összezárva úgy tizenkét órán keresztül. Ha a társam lenne, akiben megbízom, megegyeznénk, hogy váltva figyelünk, és addig a másik aludni is tud egy keveset, de mivel egyáltalán nem bízom benne, nem kérdés, hogy az egész melót én csinálom.
Kisétálok a szomszédos helyiségbe, és felkapcsolom a villanyt, hogy aztán elég fény szűrődjön be a pazar hálószobánkba, miután visszatérve, idebent lekattintom a fényt.
- Upsz. Bocsi – jövök rá, hogy nem jelentettem be előre. Még szoknom kell ezt a párban dolgozunk felállást. – Nem mintha bárki is megfigyelne minket, de azért nem árt az óvatosság – mégsem szívesen kukkolnám a szemközti szobát, úgy hogy közben rám is rám látnak.
- A jótékonysági bál jó lesz – választok a felvetései közül. Ott talán majd meg is ismerkedhetünk velük. Azzal leülök a whiskymmel az üvegfal mellett lévő fotelbe, és kinyújtom a lábam az előttem ácsorgó asztalkára. Kiveszem a táskámból a távcsövet, és rá is közelítek vele a megfelelő szobára. A fényből eddig is láttam, hogy bent vannak, de nem vettem ki elég élesen, hogy mit is csinálnak pontosan. – Na és, te mit fogsz csinálni, édesem? – kérdem Angelától is mellékesen, mert fogalmam sincs, mit tervez ma estére.
- Nocsak, úgy látszik, nem lesz unalmas éjszakám – kommentálom neki is meglepetten az eseményeket. – Egy tízes skálán szerinted mennyire normális, ha Mrs. Nolan ápolónő jelmezben van?

Tiana & Theo

Valamikor a 2008-as New Yorkban...

Nem kispályás a csajszi, üvegből issza a whiskyt. Ilyet még sosem láttam. Pedig szívesen öntöttem volna neki pohárba is, ha kéri, de nem tagadom, van benne valami szexi. Sokatmondó pillantással nézek rá, de nem szólok semmit, csak elfoglalom a pozíciómat az ablak melletti fotelben.
És nem is marad sokáig titokban előttem, mivel tölti a drága szabadidejét a pár. Hát, ez élménydús programnak ígérkezik. Ígérkezne, ha Angela nem tulajdonítaná el a távcsövemet.
- Mi az, nem hiszel nekem? – firtatom bujkáló mosollyal, és ahogy felé fordulok, a pillantásom önkéntelenül végigszalad rajta. Ami szép, az szép, ezt el kell ismerni.
- Vagy azt hitted, én fantáziálok? – teszem hozzá szemtelenül, de arra aztán végképp nem számítok, hogy az ölembe ül. A két tenyerem megtámasztom a fotel karfáján, készen rá, hogy kissé feljebb húzódjak, hogy mindkettőnknek kényelmesebb legyen, de mivel a lábaim a velem szemközti asztalkán trónolnak, ez jelenleg nem is olyan egyszerű feladat. Mit művel?
- Nem bánom… – ismétlem utána ezt a két szócskát, teljesen másra célozva, mint ő. És ha már itt az orrom előtt nézelődik, a pillantásom újra megakad a koktélruha vonalain, amit a taxiban olyan sietősen átvedlett. A dekoltázsába hajló ékszer különösen szép darab. És ügyesen vezeti a tekintetet. De ahogy lejjebb pillantok, meg kell állapítanom, hogy ott sem takar túlságosan sokat. Feltűnő jelenség lesz ebben holnap. Már csak arra kell vigyázni, hogy addig nehogy valami baja essen ennek a csodaszép ruhakölteménynek.
- Kiábrándító dolgok… - jegyzem meg szórakozottan, ahogy kommentálni kezdi a látott eseményeket, és valóban megpróbálok baromi kiábrándító dolgokra koncentrálni, mielőtt még túlságosan elkalandoznék. Igyekszem úgy ülni, hogy még véletlenül se mozduljak.
- Jó – válaszolom automatikusan, pedig nem is értem, miért mondom ezt, hiszen éjjellátóm nekem is van a táskámban, de most már mindegy. Azért valamelyest megkönnyebbülök, mikor feláll rólam, és feltűnésmentesen feljebb is tornázom magam egy kicsit, mielőtt még hirtelen visszaülne.
Míg zuhanyzik, átgondolok ezt-azt, példának okáért, hogy ezzel most tulajdonképpen kikezdett velem? Vagy ez neki így teljesen természetes volt? Játszadozna? Borzalmasan idegesítő nőszemély, ehhez semmi kétség nem fér, de azt úgy látszik, tudja, hogyan hívja fel magára a figyelmet, és azt is, hogy mihez kezdjen ezzel a figyelemmel. A holnapi bálon ezek hasznos tulajdonságok lesznek, de addig még itt van előttünk egy éjszaka, meg úgy kompletten a holnapi nap, én pedig nagyon remélem, hogy nem folytatja tovább ezt a kis játékot, mert… nem garantálom, hogy teljes mértékben oda tudok koncentrálni a feladatra. Pedig most a munka az első. De szerintem amúgy is csak a határokat tapogatja.
Mikor visszatér, ismét kémlelő üzemmódban vagyok, a kérdésére csak megvonom a vállam.
- Semmi lényegesről. Ez szerintem eltart még néhány óráig. Nagyon benne vannak, de a korbácsról szerencsére lemondtak – húzom meg ismét a whiskym, és felé fordulok.
- Azt ugye tudod, hogy itt én alszom? – célzok a törölközőjét látva erre az ígéretes franciaágyra itt a szoba közepén. Nem fogok egész éjjel itt ücsörögni, a hátam tönkre is menne tőle, viszont… – Szükségem van erre a szobára a tökéletes rálátás miatt. – A szomszédos szobában is van egy ágy, bár kétségkívül nem ennyire fullos, mint ez, de hát, nincs mit tenni. Így jön ki a lépés.