In the city that never sleeps, a lot can happen int he shift
A főnököm ostoba, és nem tudom szebben megemészteni a történteket, mert ha ott maradtam volna a futáson, vagy visszamentem volna a kórházba, ahogyan először is szerettem volna, akkor nem keveredek bele a húga kisded játékaiba, és nem kell illegális feladatokat ellátnom. Az életmentésnél nem válogathatunk, nyilván nem hagytam volna elvérezni a férfit, de amint végeztünk, hívtam volna a rendőrséget, mert ez lett volna a helyes. Mindketten tudjuk, hogy a lány nem mondott igazat, vagyis én biztos vagyok benne. Miért kellene lenyelnem ezt a békát is? Az elmúlt napokban csak gyűlt bennem a feszültség a bárban történt események miatt. Nem mertem többet személyesen kérdezni az akkori estéről, de éreztem, hogy hazudik nekem, ahogyan a barátja is, és nem szerettem, ha valaki titkolózik előttem. A felettesem, ez egyértelművé tenné, hogy ne kérdőjelezzem meg a tetteit, de mi értelmük, ha nem látja át a kockázatot, és hogy mekkora veszélyt akasztott a nyakunkba? Csendben szedem össze a felszerelésünket, és segítem fel a vállamra, nem kell, hogy idejöjjön, a parancsból értek, hogy induljunk, nem kell a számba adnia a szavakat, de őszintén odakint sem szeretném folytatni a megkezdett beszélgetést, de valahogyan néhány száz méter után nem bírom ki, és mégis szélnek eresztem a véleményemet. Nem kell, hogy igazat adjon nekem, vagy megértse az álláspontomat, egyszerűen nem akarok úgy lefeküdni, hogy ne tisztáztam volna a helyzetünket. A magyarázata, miszerint nem hisz a húgának nem könnyít a lelkemen, mert társaságunk akad. Három ballonkabátos úriember zárja össze a kettősünket, és támasztja a hátamnak a puska csövét. Hallgatásra bír, sosem kerültem még olyan szituációba, ahol ilyen módon fenyegettek volna meg. Mit tehetnék? Ha ellenállok, akkor lelőnek, így csak lehunyom a szemhéjamat, és elszámolok kettőig, de nem én vagyok az, aki végül megtöri a csendet, hanem a velem tartózkodó férfi. Senki nem fogja elhinni egyetlen szavát sem, az imént utaltam rá elég hangosan, hogy tudunk a dologról, és ha van egy kis eszük, akkor meg fogják keresni a sérültet. Sejtettem, hogy nem helytállóak a lánynak a felvetései..melyik rendőr hagyná ott abban a nyomorult épületben a beépített emberét? Nem értettem a történetet, még a munkáját is homály fedte, de nem a törvényes kereteken belül dolgozik, ha képes volt idecsődíteni a bátyját, és a nyakunkra hozni a bajt eme társasággal. Engedelmeskedve indulok meg abba az irányba, ahova mondják, nem nézek a másik félre, egyszerűen még mindig nem fogtam fel, hogy egy pisztolyt nyomtak nekem, és bármelyik pillanatban, ha úgy döntenek, akkor lepuffantanak, és vége lesz a dalnak. Ekkor érzem át igazán azoknak az embereknek a helyzetét, akik nap mint nap kerülnek hasonló helyzetbe, és ezáltal kockára is teszik az életüket másokért. Gyönyörű…ekkora baromságot kitalálni, hogy leléptek. A húga vagy vasággyal nyom hatvan kilót, akkor sokat mondtam, és biztosan nem lenne képes felszívódni ennyi idő alatt, de vannak még csodák, vagy már készültek rá, hogy eltűnjenek, mint a kámfor. A visszatérés nem kellemes, a berendezés nem változott egy cseppet sem, csak az a különbség, hogy valóban nincsenek jelen az emlegetett szamarak. Eddig észre se vettem, hogy egy szoba is társul a nappali mellé, de amint belépünk, már jönnek is az utasítások. Fél órát kap a főnököm, hogy előkerítse a húgát, és a sérültet, különben nekem lőttek. A lökés sem segít rajtam, azonban a táskát valahogy elfelejtik elvenni tőlem. Nem tűnik fel a másik szerencsecsomagnak sem, ezért lehajolok, és kiemelek belőle pár injekciós tűt, amikor beront az egyik gorilla. - Elnézést, de ez itt maradt. – mutat a vörös életmentő felszerelésre, és kikapja a kezemből, de sikerül a hátam mögé rejteni a bontatlan csomagokat, és egy kis fiolát. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mit tulajdonítottam el, de úgy teszek, mint aki nagyon meg van rémülve. Kifújva a levegőt, nem is figyelek arra, hogy mit mond a felettesem, csak a telefont látom a kezében. - Biztosan nem mászok emeletet. – rázom meg a fejemet, és szemmagasságba emelem a fiolát. Morfium…ez telitalálat…ha nagyobb adagot szívok fel, akkor az egyiket ki lehetne ütni, de a többivel mit csináljunk? - Köszönöm a szentbeszédet, de azzal már nem segít, ha feltételes módban beszél, mert itt vagyok, és belekevertek mindketten. – sóhajtok egyet, és a fogammal bontom fel a csomagot, hogy a fiola tetejébe szúrhassam a tűt. Nem agyalom túl a dolgokat, most az a cél, hogy életben maradjunk. – Ennyit arról, hogy a húga megbízható. Nekem van egy ötletem. – mutatom fel a kis szerzeményemet, aztán a fürdőig sétálok. – Hárman vannak, az egyiket ki tudom vele ütni, de a másik kettőt másképpen kellene lefegyvereznünk. Mit szólna ahhoz, ha eljátszanánk, hogy rosszul vagyok…mondjuk pánikroham, és kellene egy kis nyugtató a táskából? Addig elterelem a figyelmét, és a másik nyakába szúrja, vagy én teszem meg, és megszerezzük a fegyvert? A húga nem fog jönni, és csodálkoznék, ha más megoldásunk lenne. Szorít az idő. – pillantok fel a kék szemekbe. Nem tudom hogyan sikerült megőriznem a nyugalmamat, de még észnél vagyok, és nem tudom elképzelni, hogyan juthatnánk kis másképpen.
Már nyoma sincsen a nap elején tanúsított pozitív hozzáállásomnak és erre rengeteg külső tényező nyomja rá a bélyegét. Kezdetben a Leroy-testvérek, majd a gyakornokok és végül a húgom. Ma olyan, mintha mindenki arra játszana, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Régen volt már, hogy igazán elvesztettem a fejemet és elengedtem az irányítást önmagam felett. Évek munkája van ebben és mégis nap, mint nap olyan érzés, mintha egy vékony kötélen egyensúlyoznék a higgadtság és a dühkitörés között. Figyelmeztettek, hogy ez ilyen lesz, mégis ennek ellenére enyhítettek a vizslatás képletes pórázán. Egyetlen kikötésük volt csak csupán: ha tehetem, kerüljem a túlságosan kizökkentő helyzeteket. Eddig jól szerepeltem, mégis a hátamba fúródott fegyver csöve azt érezteti velem, hogy ezután búcsút inthetek az eddig elért 'sikereimnek.' Első körben azon vagyok, hogy Charityt mentsem ennek az őrületnek a közepéből, amibe kevertük.. kevertem őt. Ha eddig kételkedtem abban, hogy valakinél beüt a Nash féle féktelen őrület, amely édesapánk munkáját segítette éveken keresztül, akkor most már egész erős bizonyítékot nyertem arra, hogy Harrietnek elment a józan esze. Nem tudom mi történhetett odaát, fogalmam sincsen egy tanúvédelem hogyan zajlik le, de nem is számít azok után, hogy ők kint vannak, mi pedig be vagyunk zárva egy szobába és egyetlen mentőkötelünk egy olyan bizonytalan információ melynek nem vagyunk tudatában. Honnan a fenéből tudhatnám a húgom merre van? Úgy értett a gyors felszívódáshoz ahogy a rejtőzéshez, mint még senki más, szóval ha akarnám se tudnám őt megtalálni. Mindezek ellenére teszek egy gyenge próbát, hogy legalább a kint lévők érezzék az együttműködést. - Őrültség is lenne megpróbálni. - jegyzem meg ismételten az ablakot pásztázva, hogy kizárjak minden lehetséges verziót a lelépésre..Charity lelépésére. Mert igen, talán jobban aggaszt, hogy ő itt van velem, mintsem a saját biztonságom. Tekintetbe véve azt, hogy már nem ez az első alkalom, amikor ha nem is közvetetten és nem is szándékosan veszélybe sodortam az életét más sem jár a fejemben, mintsem az, hogy ő a lehetőségünk legjobb végkimenetelével megússza. Nem az emberekhez fűzött kötődésem ösztönöz, mert már egy ideje letettem az ezzel bajlódásról, hanem a múltbéli tetteim elkerülése. Azok a tényezők, amelyek miatt úgy érzem, mintha egy ismétlődő forgatókönyvbe keveredtem volna, amelyben a rossz fiú szerepét rám szabták. Nem reagálok a szavaira, helyette azt a melléktevékenységet figyelem, amit jelenleg művel és amihez nem sokkal később magyarázat, pontosabban egy ötlet is társul. - Ez beválhat. - felelem fejben átgondolva mindezt, jóllehet közel sem veszélytelen az egész, tekintetbe véve a három fegyverest odakint. Mindezek ellenére a gondolataim megállíthatatlanul pörögnek - Én intézem a fegyvert, magáé a morfium. - nézek le a kezében lévő tűre, mert hallani sem akarom, hogy a fegyver közelébe megy. Az már más, hogy engem is határozottan óva intettek tőle a kérdéses viselkedésem miatt, de ez legyen a legkisebb gondunk jelenleg. - Ha mindez elkezdődik, úgy intézem, hogy legyen lehetősége az egyik barmot ártalmatlanítani a morfiummal. Remélem kitűnő színészi képességekkel rendelkezik, mert ehhez a tervhez szükség is lesz rá. - az ajtó felé pillantok, végül vissza a lányra. Megvan az esélye, hogy nem jövünk ki ebből jól, de talán ugyanennyink van az érem másik oldalához is. A negyed óránkból még öt percünk marad összesen, ezért bele is vágunk a tervbe. Charity színjátéka közben az ajtóhoz lépek és tenyeremmel jelzek annak lapján, mire az ajtó nyílni kezd, én pedig az ágyhoz vezetett lányra mutatok. - Pánikrohama van és nyugtatóra lesz szüksége, mielőtt rosszabbul lenne. - a férfi először rá, majd rám néz. - Mi közöm van nekem ehhez? - Talán az, hogyha bármilyen komolyabb baja esik, maga sem kapja meg az információkat, amiket keres. - meg amik az én birtokomban sincsenek, de erről nem kell tudniuk. - Márpedig az, hogy itt tart minket egyet jelent azzal, hogy más ötlete nincs a megtalálásukra. Csak behozok egy gyógyszert és ennyi. - egy ideig hezitál, végül ellép az ajtótól. - Szükség lenne valakire, aki ott van vele addig és azonnal jelez, ha komolyabb változást érzékel. - jól sejtettem, hogy a főnök nem maga fogja elintézni a 'piszkos munkát', amikor beküldi az egyik emberét, helyette inkább engem kísérget. Merem remélni, hogy Charity odabent megoldást talál majd a pasas kiiktatására. - Csak semmi trükközés. - jelez nekem gyorsaságra biztatva a fegyverével, miközben a nyugtatót halászom elő és töltök meg vele egy újabb fecskendőt. Az ajtónál egy fegyveres áll, de sokkal inkább leköti a telefon babrálása, mintsem a mi társaságunk és ez talán jól is jön nekünk. Már csak azért is, mert a főnök is észreveszi és egyből a tagra rivall rá. Ezt kihasználva a nyugtató mellé észrevétlenül kesztyűt is csúsztatok a zsebembe. - Mehetünk. - fordulok felé, de még mielőtt beérhetnénk az ajtón, veszek egy mélyebb levegőt és valamiféle most vagy soha alapon fordulok úgy, hogy a fegyvert tartó kezét kicsavarjam. A meglepetés erejét kihasználva szúrom bele a nyugtatóval töltött fecskendőt és mielőtt harmadik társuk felfogná a történéseket, magammal húzom befelé a már eszméletlen tagot. Az ajtót becsukom magunk után és egy széket tolok a kilincs alá, amíg ki nem találjuk hogyan iktassuk ki a harmadikat. - Ezt vegye fel. - adom át neki az egyik kesztyűt. - Nem hagyhat ujjlenyomatot a fegyveren. - magyarázom meg tetteim miértjét, melyet az ajtón keresztül történő lövés szakít félbe. - Vigyázzon! - kiáltom el magamat és Charityt a földre rántom azzal a lendülettel, majd testem fedezéke alá húzom a további lövések elől. - Nem sérült meg? - pillantok le rá, de ekkor figyelek fel csak a combom környékét érintő izzó fájdalomra. - A rohadék eltalált. - körülnézek és csak addig nyújtózok, amíg el nem érem az egyik pasas fegyverét. - Húzódjon hátrébb és maradjon mögöttem. Ha előbb bejut, már tudom mit fogok vele művelni. - életembe nem volt fegyver a kezemben és nem is voltam az ilyen erőszak híve, de most úgy érzem egy jobb ötlet híján ez az egy választásunk maradt.
In the city that never sleeps, a lot can happen int he shift
A napom első felével már nem is tudok érdemben foglalkozni, mert az életem, és a főnököm élete a tét a húga hibájából kifolyólag. Vitatkozhatnék vele, de nem jutnánk előre, és a szorult helyzetünkből sem jutnánk ki, ha most a dühömet tartanám elsőre. A megérzéseimre kellett volna hagyatkoznom, és legközelebb nem fogom figyelmen kívül hagyni, ha lesz legközelebb. A férfi a szobát átkutatva próbálkozik a hívásokkal, de nem sokra megyünk vele, a testvére már biztosan messze jár, és a másik férfi életét igyekszik megóvni. Nem ismerem a kettőjük viszonyát, el sem tudom képzelni, hogy milyen lenne, ha Sophie keverne hasonló bajba, de az biztos, hogy arra törekednék, hogyan tudnék neki segíteni, így oldódik bennem a harag, és megpróbálom más szemmel nézni a felettesemet is, akinek ugyanaz lenne a célja, hogy mindketten élve jussunk ki. A tekintetem az ablakra vezetem, de amíg a kiutat keresi, nekem már máson járnak az agytekervényeim. A kezemben van a megoldás kulcsa a kis fiolával, de majdnem elveszik, amikor berontanak hozzánk, és a felszerelés legnagyobb részét elcsenik. Megijedek, az agyam ugyan működik, de csak a szerencsén múlik, hogy nem bukok le a tervemmel, mielőtt megoszthatnám a társammal. Nash képtelen tiszta fejjel ötletelni, mert az egyik rosszabb, mint a másik, amit felajánl, így beavatom az enyémbe, és megvárom, hogy reagáljon rá. Túl sok időnk nem maradt a megszabottig, és nem kívánok egy hullazsákban távozni, mondván, hogy bátor akartam lenni, de úgy, hogy közben nem csinálok semmit a menekülés ügyében. A válasz ugyan nem riposzt formájában érkezik eleinte, hanem bólogatással, de kezdetnek nem rossz. Fojtott hangon beszélek hozzá, a két ujjam közé csippantom a tűt, és szívom fel a morfium egy nagyobb hányadát vele. - Igazán? – mondjuk nem készültem fel a másik eshetőségre, de előbb meg kell szereznünk a pisztolyt, hogy előnyben legyünk, és legyen időnk a menekülésre. - Nem vagyok színésznő, de a gimiben játszottam a drámakörben, ha ez mond valamit. – mosolyodom el, de közben a torkomban dobog a szívem. A jelzésre várok, aztán összekuporodom a földön, és hangos sírást mímelve kezdődhet a műsor. A könnyek nem jönnek, de azért rángatózom, ahogyan illik, és félre is beszélek, miközben alig kapok levegőt. A hátam mögé rejtem az egyik kezemet, hogy legyen majd időm támadni, amíg ide nem ér Nash a másik férfival. Nem akarnak hinni neki, ezért hangosabban kiabálok, hogy jöjjenek be, mert meg fogok fulladni, és túl kicsinek érzem a szobát, levegőre van szükségem. A perifériámról elkapom a szekundumot, mikor betoppan az egyik fegyveressel. - Kérem, segítsen… - könnyezek, és most egy csillagos ötöst adok a teljesítményre, ha már nem kaptam sosem négyesnél jobbat Mrs. Winters óráin. A férfi lehajol hozzám, és mikor a pillantásunk találkozik, akkor előrántom az injekciós fegyvert, és a nyaki vénájába mártom. Nem tart soká a művelet, tíz másodpercen belül elterül mellettem, és a felettesemnek van ideje megfosztania a pisztolytól. - Még ketten maradtak. – szólalok fel, a fülem zúg, de most nem adhatom meg magam annak a félelemnek, ami munkál bennem. Később ráérek azzal foglalkozni, hogy elmenjek önvédelmi órákra, vagy beszerezzek egy fegyvert az ilyen esetek végett, de az is megtette volna, ha elhozom otthonról a paprika spray-t, amit apa vett nekem a báros incidens után. Időközben dr. Nash ártalmatlanítja az egyik tagot, de a harmadik megmarad. Átlépek az eszméletlen faszkalap fölött, ő meg behúzza a másikat, és azonnal jelez, hogy vegyem fel a kesztyűt. – Ezzel kicsit elkésett. – dobom vissza neki, már nem ússzuk meg ennyivel, és nem is akarom annyiban hagyni az ügyet, ha kijutottunk, de akkor neki ez nem esik le, de nem fogadok szót. A lövésre egyikünk sincs felkészülve, nekem csak a hang marad meg, aztán a földön kötök ki, a főnökömmel egyetemben, aki a testével védelmez. – Mi történt? – szólalok meg ziláltan, de csak most vesszük észre, hogy eltalálták. – Én jól vagyok, de maga nincs. – tartom vele a szemkontaktust, de nincs idő a teketóriázásra. A fegyvert fölém tartja, és az egyik kezén támaszkodik meg, lövésre készen…ezt meg én tartom nevetségesnek. Az ajtóba érkezik újabb kettő golyó, és a zár meg is adja magát, mint a mesékben. Másodpercekkel később döntésre kényszerülök. Dr. Nash a fájdalom miatt nem igazán tartja stabilan a fegyvert, ezért én vagyok az, aki kirántja a kezéből, és nem gondolkodva eresztek kettőt abba a férfiba, aki megölni készül minket, de végül az ő lesz az áldozat. A fülemben még hallom a dördülést, de előttem csak a férfi fekszik egy golyóval a fejében, és eggyel a mellkasán. Most öltem meg valakit. Minden háttérzajjá alakul át, nem érzékelem a külvilágot sem…ez nem történhet meg.
Sokszor meglehetősen nehéz elképzelni magunkat egy szituációba, átélni adott körülményeit, egészen addig, amíg a közepébe nem találjuk magunkat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy túszejtés áldozata leszek..leszünk rezidensemmel együtt. A kórház ehhez képest egy átlagos sétakocsikázásnak hat, amikor az életünk három idióta elmeállapotától és szegényes döntéseitől függ. A szobába zárnak minket és a húgom megjelenését próbálják követelni. Ha Harriet még mindig önmagához és az elveihez ragaszkodik, akkor tisztában vagyok vele, hogy a föld alól sem tudnám őt előkeríteni, ennek ellenére a próbálkozásom nem hagy alább, hogy telefonhívást kezdeményezzek felé. Elvégre ma is ő felhívott, ezért csak nem lehetetlen őt is elérni, de minél tovább hallgatom a monoton kicsörgés búgását, annál inkább válik reménytelenné az egész, hogy a húgomra számítsak ezekben a percekben. Társaságomra nézek és igyekszek felé nyugtató szavakat intézni, mintha ez elvenné annak az élét, amibe kevertem őt. Mert másra nem foghatom. Nem mutogathatok ujjal a járókelőkre és húzhatom rájuk tetteim következményeit, hiszen én voltam az, aki ide hozta őt és bármennyire is hihetetlennek is tűnik számára, elég nagy bennem az ösztönzés, hogy én leszek az a személy is, aki segít neki abban, hogy kikeveredjen ebből a helyzetből. A kezdeti tanácstalanság ötlethiánnyal keveredik, de ő úgy tűnik jobban kapcsol ebben a helyzetben és mire észbe kapok, már a morfiummal töltött injekciós tűt lengeti előttem. Tudom, hogy amire készülünk egy hatalmas nagy őrültség és ötvenszer beszélném le magunkat, ha úgy érezném lenne más esélyünk a szabadulásra. Márpedig az idő ketyeg, a negyed óra sem lesz véges és amikor visszaérnek, mi pedig nem tudunk felmutatni semmit se, feleslegessé válunk számára. - Tarolni fog. - biztatom őt és az én hangom is kedvesebb, ám túl sok mosolyt én nem ígérhetek a részemről. Első sorban már csak azért sem, mert túlságosan feszült és koncentrált vagyok arra, amit készülünk ahhoz, hogy képes legyek bármiféle más érzelmet kipréselni magamból. Ennek ellenére próbálom vele éreztetni, hogy hiszek benne és remélhetőleg ezzel ő is tisztában van. Mindketten tartunk ettől a helyzettől, de megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni belőle - már ha létezik egyáltalán olyan oldala ennek. Charity bele is kezd a pánikrohamra utaló jelek produkálásába, én pedig teszem a dolgomat, hogy előrelendítsem a folyamatot. Nem tudom, hogyan alakul ez, mit fogunk tenni a végén vagy egyáltalán élve kikeveredünk innen vagy sem, de őszintén bízok az utóbbi verzióban és ez az, ami előrehajt azokban a percekben is, amikor a második emberük is a padlóra hull most már általam. A táskában lévő kesztyűt átdobom a lánynak, én pedig egyből felveszem, hisz ha a fegyver a kezünkbe kerül, nem árt ha nem hagyunk rajta ujjlenyomatot. Nem mintha nem hemzsegnének itt amúgy is a jelenlétünk bizonyítékai, de legalább egy olyan tárgyon ne legyen hagyjon nyomot, ami ki tudja hány bűncselekményhez volt köthető. Már éppen felvázolnék valamit, hogyan vethetünk véget a harmadik fél próbálkozásainak is - aki elsőre egy címeres idiótának tűnt - de a lövés-sorozat elvonja a figyelmemet és mindent felülmúlóan csak az jár a fejemben, hogy Marshallt védjem a szobába záporozó golyók elől - én viszont nem vagyok ennyire szerencsés. A combomba fúródó golyó éles fájdalmat sugároz szét és baromira éget ahhoz, hogy csak nehezen tudjam figyelmen kívül hagyni. Nem mellesleg a mozgás is csak korlátozottan megy így, mert minden mozdulat olyan, mintha valaki élvezetből rátenyerelne a sebemre, de ennek ellenére már a fegyverért nyújtózok és felkészülök a szobába érkezőre. Amikor viszont ez megtörténik, az események felgyorsulnak és már csak arra leszek figyelmes, hogy a férfi elterül a földön, a ravaszt viszont nem én húzom meg, hanem a közelemben lévő rezidensem. Hátratekintek rá, de a rémület könnyen festi érzelmeit arcának vonásaira, ami bennem is erősebbé válik, ahogyan észreveszem, hogy a kesztyű nincs rajta. - Marshall. - ejtem ki a nevét, de képtelen levenni a tekintetét a tőlünk távolabb lévő férfi élettelen testéről. - Marshall, figyeljen rám.. - újra próbálkozok, de hasztalan. Óvatosan ejtem tenyerem fogságába a kezét és ugyanilyen mértékben irányítom lejjebb azt, ami után megszerzem tőle a fegyvert és távolabb lököm magunktól. - Charity. - ejtem ki most már ki a keresztnevét, amivel úgy tűnik sikerül megragadnom egy röpke időre a figyelmét, amit azon nyomban ki is használok, mielőtt nem kalandozik el újra. - Tudom, hogy sok ez így egyszerre, de muszáj koncentrálnia egy keveset és segítenie nekem, hogy kijussunk innen. - feljebb helyezkedek és élesebben szívom be a levegőt ennek hatására, azonban most veszem csak észre, miszerint a kezem még mindig az ő kezén van rajta. Enyhén megszorítom neki, hogy éreztessem vele, nincs egyedül ebben a helyzetben, még ha tisztában vagyok vele, hogy ez rettenetesen kevés annak elodázásához, ami lejátszódhat benne. - Kétlem, hogy a szomszédok ne hallották volna meg a lövést és nem vetne jó fényt ránk, ha így találnának ránk. - lesek körbe a szobában és direkt említem a helyzetünket többesszámban. Elvégre mindannyian nyakig vagyunk a közepében és amúgy sem hagynám, hogy egyedül vigye el a balhét. Már az is megfordul a fejemben a nagy inkább megoldok mindent egyedül helyzetemben, hogy kihasználom apám rendőr birói mivoltát ahhoz, hogy mindezt megússzuk. Elvégre túszul ejtettek minket, Charity pedig csak önvédelemből lőtt, ami még mindig keserű felismerés számomra. Nekem kellett volna meghúznom a ravaszt, nem neki. - Muszáj ellátnunk a sebemet, mert így nem fog sokra menni velem és jó lenne azelőtt lelépni innen, mielőtt magukhoz térnek. - pillantok le a combomra, miután fejemmel a kiütött tagok felé biccentek, és őszintén szólva még az is megfordul a fejemben, hogy inkább ledőlök ide és arra kérem, hogy hagyjon itt a sok szerencsétlennel, mert csak hátráltatnám őt. - Menni fog, Charity. Itt vagyok és bízom magában. - a szemeim az ő íriszeit kutatják és remélem ez pillanatnyilag elterelő lesz számára addig, amíg el nem hagyjuk ezt az átkozott helyet. Bár van egy sejtésem, hogy azok után, amiken keresztülment miattam, szívesebben eresztene belém is a töltényből egy darabot, mihelyst kikerült sokkos mivoltából. Abba már bele sem gondolok, hogy miképpen fogunk erre magyarázatot adni a kórházban vagy mennyi időre tiltanak el a munkától az állapotomat illetően.
In the city that never sleeps, a lot can happen int he shift
Az események kereszttüzében létezem, felfoghatatlan ez a sorozat, a mai nap, de valamiért az elmúlt öt perc..már nem is órákban mérem a véget, hanem másodpercekben. Az idő vaskereke megállt, a fogas íjak egyesével kerülnek be a helyére, és állítják meg az egész szerkezetet. Kis porszem vagyok, de a velem történő folyamat meghatározza az életem láncolatának folytatását. A fegyvert magamhoz ragadva kényszerítem ki ama énemet, aki ölni fog, aki nem az orvos, aki nem Charity, hanem egy másik személyiség. Mindenkinek benne van, mert ha a szükség úgy hozza, akkor nem várhatunk a segítségre, és én most nem várhatom el a sérült felettesemtől, hogy jól célozzon, vagy akár az élete árán védjen meg, ami feleslegessé válik, amint golyót kap a fejébe, mert én fogok következni. Meghúzom a ravaszt többszörösen, nem mérem fel a károkat, sem, hogy éppen elveszek egy másik életet. Ez most más, nem a kórházban vagyok, csak megtörténik velem, és nem tudom irányítani a fejleményeket, mert visszafordíthatatlan rosszat teszek. Az esküm semmisé avanzsálódik, megkérdőjelezhetném a cselekedetem, de már késő. Lőhettem volna a lábába, de az egyik a mellkasába érkezik, a másik meg a fejébe. Mit tettem, mi ez a kétségbeejtő látvány? Elhalkul minden, de nem eszmélek fel semmilyen zajra, mereven tartom előre az arcomat, és az élettelen férfit bámulom, mint egy jelenést. A fegyver a kezemben lóg, nincs rajtam kesztyű, csak nézem a kioltott életet, a testet, mely nem fog megmozdulni már. A másik kettőt ártalmatlanítottuk, de őt nem tömtem tele nyugtatóval, hanem egyenesen célozva, hidegvérrel puffantottam le. Édesanyám egy régi dala játszódik le az agyamban. A kiságyam fölött dúdolta, talán az első emlékeim egyike, talán így reagál a szervezetem a szörnyűségre, amit elkövettem. Homályos ködbe visz, a látóterem elhomályosul, és a mama kedves arca rémlik fel. Akkor még sokkal fiatalabb volt, nem rajzolódott ki az arcvonásaira az idő múlása, még friss anyaként működött. Végtelen szeretet árad a szemeiből felém, mindennél jobban érzem, hogy a világa közepe vagyok. Megnyugszom a dalra, kiejtem a kezemből a pisztolyt, és csak akkor térek vissza a jelenbe, amikor valaki mellettem többször ismétli el a nevemet, és óvatosan a kezemre fekteti a sajátját. A testi érintkezés megakadályozza, hogy a sokk eluralkodjon rajtam, és önkéntelenül vezetem rá a tekintetem arra a férfira, aki megsérült, aki a főnököm, de most csak egy ember, akárcsak én. - Innen, kijutni? – kérdezek vissza gépiesen, tudván, hogy nem vagyok jól, de elég, hogy lássam, ő sincs másképpen, mint én, csak maximum meg tudta őrizni a lélekjelenlétét, amit nekem nem sikerült. – A mama…ismeri az édesanyámat? Hallom a hangját, és láttam…én hallottam a rég elfeledett dalt. Hiányzik…én csak, nem tudok. – leülök a fenekemre, magam mellé ejtem a másik szabad kezem, és nem húzom el a rabul ejtetett sem, mert képtelen vagyok összeszedetten viselkedni. Sosem jártam még hasonló cipőben, nem öltem meg senkit azelőtt. - A lövés, igen…én csak…ugye nem volt annyira hangos? – kísértetiesen kezdek afelé menni, hogy hisztérikus rohamot kapjak, nem vagyok önmagam, elveszek ugyan pár percre a kék szempárban, de nem segít, hogy itt fekszik alig néhány méterre tőlem a halott férfi. - A sebét? – talán ostobának gondol, de kitágult pupillákkal vezetem rá a barna íriszeimet, és igyekszem felmérni a helyzet súlyosságát. – Eltalálta…a térde…és a combja…nagyon vérzik. – nem tudom, hogy miért, de ez egy kicsit kizökkent, és elindul a folyamat, hogy felébredjek a transzból. – Egyedül nem fogom tudni ellátni, és ezt mindketten tudjuk…Dr…én csak, most. – ha segít, akkor a keresztnevén szólítom meg, nem szokásunk, de azt hiszem, hogy ma sok minden felülíródik közöttünk, és kár lenne most a kórházi hierarchiával foglalkozni. – Clayton…vagy Clay…én felhívom dr. Leroy-t. A közelben kell lenniük, ugye megérti…hogy ehhez kevés vagyok. – nem ismerném be, hogy halálra vagyok rémülve, de rám tör a remegés, így összeszorítom az ajkaimat is, és elhúzódom a közeléből, hogy tapogatózva leljek rá a telefonjára. – Ez lesz a megoldás, ő segít kivinni magát innen. Bízik benne, ugye? – tudom, hogy más választásunk nincsen, ezért amikor ráakadok a mobilra, akkor a második számot ütöm fel a listázott számokból, és hagyom, hogy kicsöngjön. – Dr. Leroy… - szólalok meg, idegenül hat a hangom, de azonnal jön a felelet. – Dr. Marshall…történt valami? – érdeklődik feszült hangon. – Jól van Clay? – folytatja tovább, ezért bátorítólag lesek át a sérült orvosra. – Egyelőre jól van. Ide tudna jönni, ha megadok egy címet? Kérem…ne hozzon senkit magával. Ketten vagyunk, de Clay…megsérült, és segítségre van szükségem, hogy kiszedjem a golyót. – avatom bele a titkunkba, mire végre olyan válasz jön, ami megkönnyíti a beszélgetést. – Mondja a címet. – gyorsan eldarálom, és már le is teszem, vagy bontódik a vonal, abban nem vagyok biztos, de kifújom a bent tartott levegőt. – Áthozom a táskát a másik szobából. – szédelegve állok fel, és lépek át a holttest felett minden erőmet összeszedve, hogy ne hányjak, vagy hagyjam itt a felettesemet. Nemsokára össze is szedem a szétszórt eszközöket, és azokkal együtt sétálok vissza, figyelmen kívül hagyva az abszurd környezetet. – Van még lidokain, meg érszorító, az kelleni fog. – helyeselek inkább magamnak, és a térdeimre támaszkodva szedem elő az érzéstelenítőt, és szívok fel egy 3 mg-ot. – A felkarjába jó lesz? – ha engedélyt ad rá, akkor felgörgetem a pulcsiját, és beadom neki az injekciót, de közben már leszorítom a sebet is, hogy megakadályozzam az elvérzés lehetőségét. – Így jó lesz? – a visszaigazolásra nem jut idő, mert megérkezik a harmadik kerekünk, és trappolva indul a keresésünkre. – Clay….merre vagytok? – halkan kikiabálok, de nem mozdulok mellőle, mert félek, hogy nem elvérzik a kezeim alatt. – Dr. Leroy ide.. – még be sem lép, de már látszik az arcán a döbbenet. – Mi a jó isten történt, itt? Az egy… - bólintok helyeslően, és ha túl van az első sokkon, akkor magunkhoz hívom. – Meglőttek? – akad ki, de kibújok belőle az orvos, és hamar méri fel az esélyeket. – Ki kell szednünk. – én is tudom, már véres a kezem, lassan átázunk. – Adtam érzéstelenítőt, ott a táska… megtudjuk csinálni. – magamat is győzködöm a pozitív változókról.
Láttam már el sérülteket, nem is keveset életem során. Voltak közöttük komolyabbak, kevésbé maradandóak, de mindegyiknél tudtam mi a teendőm abban az esetben, hogy ellássam őket. Ösztönösen voltam tudatában annak melyik lépést kell tennem a másik után és a soron következő részletei sem voltak homályosak. Azonban sosem kerültem még az érem másik oldalára, amikor én szorulok ellátásra. Abban az esetben az ember másra sem tud koncentrálni csak arra a testében szerteágazó fájdalomra, mely egy pontból indul ki, mégis az egész lényét teljes mértékben felemészti. Mikor a műtőben vagyok, ösztönösen tudom mi a dolgom, de most a körülmények összezavarják tudatomat és képtelen vagyok másra koncentrálni, mint a combomat ért lövésre és a közelemben lévő rezidensemre, aki másodpercekkel ezelőtt húzta meg a ravaszt és vette el egy másik ember életét. Tekintetem felkúszik arcára, kezemmel megragadom az övét, hogy legalább a fegyver távolabb kerüljön tőlünk. Nem akarok belegondolni ebbe. Elmerengeni a zavaros gondolataimban, melyet a környezetünkben fekvő három férfi jelenléte okoz és a megoldás kutatása, miszerint nem ártana mielőbb kijutnunk innen. Elvégre az időnk nem véges és a morfium hatása is egyszer elmúlik, addigra viszont nem lenne szerencsés a közelben lennünk. Jelenlétemet igyekszem tudatosítani Charityben, de a sokk hatása amely a tetteinek következményeként lett rajta úrrá elég nehezen engedi csak, hogy áttörjem azokat a bizonyos falakat és megragadjam a figyelmét. Mégis arra a másodpercnyi időre mikor ez sikerül, csak összefüggéstelen válaszokat kapok és az édesanyja iránti ismeretségemről érdeklődik. - Ismerem, de hé..Charity..minden rendben lesz. Kijutunk innen. - enyhén kételkedek a szavaimban, ennek ellenére kimondom őket. Persze, idővel és megannyi akadállyal később egyszer talán csak ráfoghatjuk állapotunkra, hogy egészen stimmel minden, de hogy valójában rendben is lesznek a dolgok vagy csak azt éreztetjük magunkkal? Eléggé kérdéses. Én viszont ezekben a percekben csak azokat a szavakat próbálom hangoztatni, amikkel nyugodtabbá tehetem neki az ittlétet, melyekkel egy kis időre magamhoz vonhatom figyelmének egy töredékét és elterelhetem azt a szobában lévő társaságaink eléggé súlyos jelenlétéről. - Reménykedjünk benne, hogy nem volt. - nem cáfolom meg, ugyanakkor nem is értek egyet a lövés hangjával kapcsolatban. Az én hallásom még mindig nem tért igazán magához, szóval úgy gondolom ha nem is lennének képesek beazonosítani mitől származott a hang, egy enyhe puffanás-szerűséget biztos észlelhettek. Márpedig ez nem egy olyan ház, ahol sokan megfordultak volna előttünk, emiatt pedig az is gyanús lehet, hogy mégis miért is szűrődik ki innen bármilyen hangforrás? - Eléggé rosszul fest, nem? - aligha látszódik mosolynak, ami az arcomra varázsolódik egy másodperc erejéig, amíg az arcára tekintek fel, végül pedig én is visszafordulok a nem túl biztató látványhoz. - Lehet kellene valamit kezdenünk, hogy ne legyen ennyire visszataszító. - más módon próbálom rávezetni őt, egyszerűbben vagy magam sem tudom miképpen fogalmazzam meg ezt, de úgy tűnik, lassan egy nyelvet beszélünk és egy ponton vagyunk a történet ezen részén. Lassú tiltakozásba is kezd ezáltal, amelyre ösztönszerű reagálásként én is kifejteném egyet nem értő szavaimat, de minél több szó hagyja el az ajkait, közöttük az én nevem is, annál inkább állok el ettől. - Hívja fel nyugodtan. Bízom benne. - ahogyan egy részem benne is, ezt viszont úgy érzem nem éppen a megfelelő alkalom megvitatni, ezért ehelyett csak a kétségeit oszlatom el afelől, hogy rossz döntést hozna Leroy bevonásával a történetünkbe. Gondolom a plafonon lesz örömében, hogy még egy olyan titok szakad a nyakába a múltkori után, amiről mélyeket kell hallgatnia, az meg sose volt igazán az erőssége. Victor megérkezéséig Charity az, aki igyekszik elodázni a nagyobb rossz elkerülését, én pedig csak bólintok és ezzel egyben helyeselek is, ha kérdése akadna. Szavaimmal viszont takarékra kapcsolok, hiszen azt leszámítva, hogy próbálom tartani magamat, eléggé nehézkesen és enyhén már koncentrációm csökkenésével élem meg az itt töltött perceket a vérveszteség miatt. A mi munkánknak megvan az az előnye(?)..nem is tudom, hogy ez lenne a helyes szó erre vagy sem, hogy többségünk olyan helyzetekben is képes reagálni az adott körülményekre, melyekben mások lefagynának. Ösztönszerű és egyben a sejtünkbe ivódott tudás ez, amit a józan elménket elhomályosító külső tényezők mögött is az agyunk tettekben történő reagálás folyamán ad a tudtunkra. Mindannak ellenére, amin Charity keresztülmegy, mégis képes meghozni helyes döntéseket, még ha úgyis érezte korábban, miszerint neki nem menne a seb ellátása. Leroy egyszemélyes mentőserege nem érkezik számunkra is megválaszolatlannak tűnő kérdések nélkül, de amikor a lövésemre kérdez, úgy sandítok fel rá, mint aki örömmel tekerné ki a nyakát az érkezőnek. - Téged is megfognak, ha nem szeded ki ezt a nyamvadt golyót belőlem. - mérgelődök magamban, ösztönösen lereagálva kérdését, de többre nem futja tőlem. Túlságosan is elcsigázottan érzem magamat ahhoz, hogy most ne legyek némileg hálás akár a rezidensemnek, akár pedig a kollégámnak, aki már magára se veszi a szavaimat. A következő percek eléggé kaotikusnak tűnnek az én szemszögemből és bár a fájdalom tompábbnak érződik az érzéstelenítő hatására, a gondolataim is hasonló állapotban vesződnek. Érzékelem az engem körülvevő készületeket, még nagyjából fel is fogom a Charity és Victor között történő beszédfoszlányokat, de többségében minden annyira összefüggéstelen. Mintha egy burokban léteznék a külvilágtól elzárva, amelyből könnyen repit vissza a valóságba, amikor Victor nekiáll a golyó eltávolításának a combomból és csak az érzéstelenítő meg a lélekjelenlétem fog vissza attól, hogy eltörjem a kezét, ha még egyszer hozzámér. - Szükségszerű ilyen barbár módon..csinálnod? - szűröm ki fogaim között a kérdést, de piszkosul kellemetlen az egész helyzet, amelyet még én sem teszek egyszerűbbé azzal, hogy magyarázok mit és hogyan kellene tennie Victornak, mindezt viszont csak a megszokás mondatja velem. Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy értelmesek is az elhangzottak vagy sem. - Eldugulnál már végre, Nash? - rivall rám, én pedig megadom magamat és a továbbiakban egy szót sem hallatok, ez viszont még rosszabb állapotba sodor. Nem akarok erre koncentrálni, tehetetlennek lenni, de annyira kiveszett belőlem az összes energia, hogy nem is igazán marad más választásom. Kissé összefolynak a percek, de csak Victor hangját hallom meg hogy valami olyat magyaráz, hogy most már jó lenne innen lelépni, és hogy ezt biztos meg kell magyaráznunk neki, én viszont csak egy pontra mutogatok a földön, erre persze nem igazán figyel, miközben felsegít korábbi helyemről. Jobban leköti az, hogy önmagához híven a száját jártassa. - Marsh.. - kezdek bele, de aztán csak összeszedem erőmet, hogy ennél értelmesebben reagáljak. - Char..a fegyver. Nem hagyhatjuk itt. - siklik rá pillantásom, miközben arra koncentrálok, hogy tartsam magamat, meg a kollégámba is kapaszkodjak, mielőtt ismételten a földön köthetnék ki. Valahol most a korábban összegzett terveim és a teendők listája kavarodik fejemben és csak némely pontját képes a külvilág felé hangoztatni, noha egyelőre nem fogom fel értelmét annak, amit mondtam, de valahol mégis úgy érzem ez lenne a helyes lépés.
In the city that never sleeps, a lot can happen int he shift
Az agynak van egy különleges adottsága, méghozzá az, hogy megvédi a tulajdonosát a káros behatásoktól. Jól példázza ezt az enyém is miután eldördül a fegyver, és megölök egy ártatlan embert. Nem is az, de ilyenkor másképpen reagálunk, hiszen az emberi életek között nem válogathatunk. El kellett volna kábítanom, esetleg lábon lőni, de nem fejen, és mellkason. A kis eszem felmondja a szolgálatot, és sejtelmes köddel burkol be. Nem szoktam sokkos állapotba kerülni, de ennél jobb dolog nem is történhetne velem, mert ha tudatában lennék a cselekedeteimnek, akkor holnaptól a zárt osztályon kezelnének, és sosem válna belőlem szakorvos. Az egész nap egy elcseszett kirakós, szembementem a főnökömmel, veszekedtem a munkatársaimmal, de végső soron úgy zártam, hogy megöltem egy másikat…mármint élőlényt. Anya régi altatódala andalít el, és ölel körbe, hogy ne engedjek a rossznak. Meg kell őriznem a józanságomat, de olyan vékony az a határ, ahol ez működne. Egyetlen érintés, és szó hoz vissza a jelenbe. A kék szempár sokat sejtet, a lelkemben keresgél válaszok után, de láthatja rajtam, hogy mennyire sérült, szinte már selejt árucikk lettem az évek múlásával. A munkában alkalmazott álarc lehullik, egy kislány vagyok jelenleg, aki nem tudja, hogy mitévő legyen. Az orvosi mivoltom nem számít ezekben a percekben, de sajnos rá kell jönnöm, ha még sokáig élvezem az agyam vendéglátó, és óvó ölelését, akkor meghal még egy ember. A főnököm csúnyán vérzik, nem sürget, de felhívja a figyelmemet rá, hogy minél előbb le kellene lépnünk, ha nem akarunk bajba kerülni. Az agytekervényeim zakatolnak, és megoldásért kutatok, mely annyira egyértelmű. A golyót egyedül nem tudom kiszedni, ehhez kell egy másik orvos is, és nem marad más, mint Leroy. A barátság fura helyzeteket szül, de nem tétlenkedem, hanem azonnal tárcsázom, és kapcsolatba lépek vele. A másodpercek peregnek, elmondom neki a címet, ahova várom, és ezután lázas keresgéléssel szedem elő az érszorítót, mellé az érzéstelenítőt is. Nem fogom megijeszteni a felettesemet, már jócskán veszített annyi vért, hogy lassan az eszméletlenség határát súrolja. A folyamatra koncentrálok, mégis egy hatalmas kő gurul le a szívemről, amint megérkezik a másik fél is. Leroy nem kérdez túl sokat, ezzel értékes előnyt szerez nekünk. Képtelen vagyok teljes mértékben odafigyelni, de igyekszem a legjobbat nyújtani. A golyót nem én szedem ki, azt se tudom, hogy mi lenne a helyes, egy-két eszközt össze is keverek, de most nem jönnek a szitkozódások. Ennyire kiülne az arcomra, hogy félek, hogy nem dolgoztam fel az előbbi cselekményszálakat? Ó, mit tettem…direkt kerülöm a pillantásommal a másik oldalt, egyetlen feladat a cél, hogy élve kijuttassuk Clay-t. Ízlelem a nevét, a kórházon belül nem merném letegezni, de azt hiszem ma már ez sem érdekel senkit. - Charity…mindjárt készen vagyunk. Kimegyünk a parkoló elé, és hívok mentőt. A közelben kell lennie Raffael-nek, és a társának. – célozza nekem az üzenetet, de nem felelek szavakkal. A végén összeszedem a használt cuccokat, és az egyik nejlonba csomagolom be. Nash már nincs magánál, az ébrenlét mellett harcol, de túlságosan sokat vett ki belőle a sérülés. A tekintetem kapkodom, mikor barchobát játszunk, de rájövök, hogy mit akar. – A fegyver…igen. – remegő ujjakkal emelem fel, és csúsztatom be a táskámba. Rezignáltan pillantok előre, nem figyelek semmire, csak meg akarok szabadulni a gyilkos légkörtől. A főnökömet az egyik oldalról én, a másikról a barátja támogatja ki. A légzése felszínes, aggódom, hogy sokáig húztam az időt. Még egy kis idő, és hamarosan kint vagyunk. – A telefon bent maradt. – ijedek meg, ezért kettesben hagyom őket, és kettesével szedve a lépcsőfokokat szerzem meg a készüléket. Lemerevedem, nincs szívem, de végigpillantok a halotton. A szemei a semmibe néznek, a szőnyegen már egy kisebb vértócsa alakult ki. Szörnyen nehezen szakadok el, de mire leérek, már ott is vannak az ismerős kollégák. – Mi az isten történt Dr. Nash-el? – jönnek a kérdések, de Leroy a kezében tartja a gyeplőt. – Lelőtték egy támadás közepette. Sietnünk kell. Marshall üljön be hátra, és keressen morfiumot. A kórháznak szóljanak, hogy készüljenek három egység 0-ás vérrel, meg egy műtővel. – innentől kezdve az események összemosódnak. A többiek teszik a dolgukat, egy báb vagyok, aki csak a parancsra hallgat. A kórház nincs messze, szinte kivágódik az ajtó, hiszen az egyik kollégájuk van életveszélyben. Ekkor minden szabály átíródik, a semmiből tűnik fel Harper is, nem fogják fel, amit látnak. Elállok az útból, csak a pillantásom vetül az eszméletlen orvosra. Az órák megnyúlnak, a táskát nem engedtem át másnak, nem akartam, hogy megtalálják a fegyvert. Valamikor este kilenc után a szekrényem mélyén pihent a bizonyíték, én meg túl voltam már egy kihallgatáson. Nem kérdeztek sokat, látták rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Elmeséltem, hogy segíteni szerettünk volna, de csak eljátszották, és utána kiraboltak minket. A pénztárcámat kidobtam útközben, hogy legyen valami hihető történetünk. Még most sem értem, hogyan sikerült. A személyzet egy emberként imádkozik, én csak azt tudom, hogy ma kudarcot vallottam. Alice feladta a néma harcát, most már az ő vállának dőlve fohászkodom magamban, hogy élje túl…ne haljon meg miattam. Valamikor este tizenegy után érkeznek a hírek. A nehezén még nincs túl, de bizakodnak. Fogalmam sincs, hogy lesz reggel…
Másnap hajnali hét
Egy percet sem aludtam, nem is tudtam volna az események fényében. Kaptam egy pokrócot, és megengedték, hogy az ágya mellett virrasszak. Leroy sem maradt el, állandóan nézte az értékeit, de én csak magam elé roskadva figyeltem a mellkasának mozgását. A legjobb érsebész állt a rendelkezésére, az apját is értesítették. A térdeimet felhúzva fektetem rá az államat, és fürkészem a felkelő napot ebből a távolságból. Erőt veszek magamon, és odasétálok, hogy egy kicsit másra is figyeljek. A tegnapi napon sok minden megváltozott. Már soha nem leszek olyan, mint azelőtt.
Egy másodperc töredékrészéig, ahogyan próbálom realizálni a környezetemben történteket és kizárni a fülem csengését, mely a lövés után még mindig kellemetlenségeket okoz, magával ragad a tehetetlenség nyomasztó érzése. Az az egyveleg, melyet legutóbb évekkel ezelőtt éreztem utoljára az autó-balesetnél, amikor is hiába próbáltam segítségére lenni a fiamnak, nem tehettem. Arra köteleztek, hogy csak várjak és malmozzak a többi hozzátartozóval együtt, amíg ítéletet nem hoznak az állapotával szemben, holott a műtőben kellett volna lennem vele. Egy bizonyos részem, az ami még a józanságomért volt felelős megértette a szabályokat, de elfogadni már nem volt képes. Nem tudta magában elraktározni mindazt az elutasítást, hogy élete legnehezebb perceiben nem tehet semmit és az évek amelyeket orvosi pályán maga mögött hagyott pusztán csak civil formájára redukálják le, akit kegyetlenül mar végig minden egyes perc elteltével a várakozás és a tétlenség pillanata. Most hasonló érzések kavarognak bennem, de nem engedem, hogy felülkerekedjenek rajtam. Egyszer már megtettem és végzetes lett, másodszor nem követhetem el ugyanazt a hibát. És bár a combomat szétfeszíti a fájdalom, az elmémet pedig elködösíti a vérveszteség okozta mámorittas valóság, attól még belekapaszkodok a valóság azon szeleteibe, amellyel segítséget nyújthatok a sokkban lévő rezidensemnek. Egy másodpercig talán még magamnak is vallomást teszek azzal kapcsolatban mennyire befolyásolja a tetteimet az aggodalom, amit az irányába érzek. Az a fajta tartás a jövőben történő következményektől, ami akkor realizálódik bennem csak igazán, amikor a fegyver eldördül, Charity pedig képtelen szembenézni a tetteivel. Szeretnék a segítségére lenni, nyugalmat kölcsönözni neki és bár sosem voltam az emberi érzelmek nagy mestere, ahogyan azt sem tudtam melyik lenne a megfelelő szó az arra ítélendő pillanatban, ennek ellenére régi énem utolsó darabkáit egy kupacba összetolva meritek belőle ihletet és úgy szólok hozzá, hogy azzal ne zaklassam fel még jobban, ellenben az én állapotom egyre inkább válik kaotikussá és ezt minden egyes sejtem erős hullámokban érzékeli. Mire Leroy megérkezik, már csak félig vagyok jelen kettejük társalgásában, de a düh továbbra is ott dolgozik bennem és újra felszínre löki azt a fajta késztetést, ami lehetetlennek érzi, hogy ne tegyek semmit. Megmaradt energiámmal kollégámat találom be, aki ugyan figyelmen kívül hagyja próbálkozásomat, én viszont előszeretettel kapaszkodok ebbe az érzésbe és tartok ki vele addig, amíg el nem hagyjuk ezt a porfészket a maga átkozott történéseivel egyetemben. Még képes vagyok felfogni a mentő jelenlétét és megnyugtatni magamat, hogy Charity megértette mit szándékozok vele közölni a fegyverrel kapcsolatban, de utána az összes energiám szertefoszlik, hogy helyét valami olyan megfoghatatlan zsibbadtság vegye át, ami túlságosan erősnek bizonyul ahhoz, hogy küzdjek ellene, mégis orvosi énem mintha tisztában lenne azzal, hogy pontosan mi is vár rám ezek után.
*** Szokták hangoztatni, hogy addig nem értheted a másik min megy keresztül, amíg nem járod le ugyanazt a távot az ő cipőjében..vagy valami ehhez hasonló megfogalmazás. Úgy érzem most kezdem csak igazán érteni mitől válnak kevésbé együttműködővé és sokkal inkább nyűgössé a páciensek egy reggeli ébresztés után, amit ugyan a másik oldalról elég nehéz elfogadni és türelemmel végigcsinálni, ellenben innen, valami időérzéket elvesztő valóságban megragadva én is hasonlóképpen ugyanazt kívánom, hogy meg ne próbáljon senki sem hozzám érni. Különös és egyben rettenetesen idegesítőnek találom ezt a fajta energiavesztést, ami nem hagy elég lehetőséget arra, hogy kiszabaduljak innen. Vajon ki mondana nekem ellent ezzel kapcsolatban? Ha megpróbálnám egyszerűen felküzdeni magamat fekvő pozíciómból és elhagynám minden hűhó nélkül a termet. Ilyenkor akár egy másik okosságot is lehetne hangoztatni, miszerint az orvosok a legrosszabb betegek, akik képtelenek még a saját jó tanácsukra sem hallgatni, amit csakugyan látástól-vakulásig hangoztatnak pácienseiknek. Gyógyulási folyamat, sok pihenés, egyéb kellemes következmények, amik fontosak ahhoz, hogy valaki teljes mértékben felépüljön, de majd kikúrálom magamat valahogy. Elvégre orvos lennék vagy mi a fene. Mozdulok egyet az ágyon és most felmérem a környezetemet. Az infúziós állványt, a gépek most már határozottan idegesítő monoton hangját és ezt a steril szobát, ami úgy egyébként nem zavarna, mert sosem voltam oda a színekben pompázó környezetért, de ezt a kényelmetlen ágyat biztosan kivágnám a fenébe úgy ahogy van. Nyugtalan vagyok és a mellettem lévő kis szekrény szélébe kapaszkodok meg, hogy ezáltal feltornászhassam magamat ebből a kidőlt fa effektusból, aminek az lesz a következménye, hogy a rajta lévő pohár egyenesen a földön landol és a szilánkok szétszórtan hevernek a padlón. - Pompás.. - sóhajtok egyet, de ekkor látószögembe bekúszik egy másik jelenlévő látványa, akire azon nyomban rávezetem tekintetemet és akit eddig sikerült a nagy szökési - egyben kudarcba fulladt - kísérletem közben teljesen figyelmen kívül hagynom. - Charity. - egyfajta öröm, meglepettség meg valami a lebukás miatti védekezés csendül fel hangszínemben, ami a következő szavaim során sem veszik el. - Annyira örülök, hogy itt van, legalább segíthet kijutni ebből a szobából. Mennyi órát is sikerült itt feküdnöm? - magamban számolgatni kezdek. - Túl sok, én nem érek rá erre.. - bukik ki belőlem ez a fajta ellenkezés, majd felnézek arcának vonásaira, amikbe valahogy most nem ellenérzésekkel együttvéve merülök el. Mindig is ennyire kifejezően barnák voltak a szemei? Mert eddig meg voltam arról győződve, hogy kékeknek könyveltem el őket. - Magának elmondom, hogy utálom a kórházakat. Nem dolgozni benne természetesen, hanem itt feküdni, szóval tényleg jó lenne a környezetváltozás.. - folytatom tovább, de mintha vonzana, hogy többször merüljek el akár arcának vonásaiban, akár pedig úgy teljes egészében a látványában, mint amennyire az normális lenne tőlem. - Maga..szóval hogy érzi magát? - nem túl értelmesen teszem fel ezt a kérdést, de az emlékképek megrohamoznak és határozottan úgy érzem ő rosszabb állapotban volt még nálam is, pedig én voltam az, akit akkor a lövés érte. Most az egyszer viszont meglep, hogy nem csak udvariasságból teszem fel a kérdést, hanem határozottan érdekel a válasza is.
Kezdőlap
