Kevés dolog van a világon, amit legalább annyira szeretek, mint a kislányomat, vagy épp a munkámat. Sőt, néha a környezetem még azt is megkérdőjelezi, hogy a kettő közül melyiket is sorolom előrébb. Holott köztudott tény és alapvető igazság, hogy minden szülő imádja a gyerekét. Hiába ragadok sokszor a munkahelyemen és jár gyakran az eszem az aktuális kiadói feladatom, projektjeim körül, mindig Morgan lesz számomra a legfontosabb, és ezt egyik szerzőm sem változtathatja meg. Azonban ha kellene találnom még valamit, életem két legfontosabb dolga mellett, akkor gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy bizony a cipőkért odáig meg vissza vagyok. Na nem olyan őrült black friday módon, hogy képes legyek órákig sorba állni, vagy éppenséggel még verekedni is egy-egy párért. Sokkal inkább olyan Carrie Bradshaw-féle módon, hogy arcpirító összegeket is képes vagyok kiadni értük, nem kímélve a lakásom, illetve a szekrényeim befogadó képességét. Ha egyszer kirabolnának, előbb gazdagodna meg a betörő a végtelen mennyiségű cipőkollekciómból, mintsem a pótolható mennyiségű ékszereimből, vagy a szükséges technikai eszközökből - amelyek sokkal inkább szolgálják a lányom és a szüleim szórakoztatását, mint a sajátomat. Bevallom őszintén, hogy bár szeretném azt állítani magamról, hogy nem vagyok idegen a legújabb trendektől és online dolgoktól, először talán mégis volt bennem egy kis kétség azt illetően, hogy valaki teljesen idegennel üzeneteken keresztül üzleteljek cipőket illetően. Mégis, mire megbeszéltük a találkozót és váltottunk néhány üzenetet Yvonne-al - akinek a kollekciójánál egyébként csodásabb cipőket régen láttam utoljára -, valahogy eloszlott bennem minden kétség a dolog lebonyolítását illetően. Sőt, kifejezetten jókedvűen hagytam ott - ezúttal időben - a munkámat, hogy a korábban üzenetben megkapott címre érhessek a megbeszélt időpontban. Persze valószínűleg anyám, aki az ügyeletes gyerekfelvigyázó nem örült volna annyira annak, hogy éppen azért vigyázhat az unokájára és töltheti vele a délután egy részét, mert a lánya cipők után koslat, de még szerencse, hogy elfelejtettem őt felvilágosítani arról, hogy miért is érek haza szokásomhoz híven; későn. A biztonság kedvéért a tömegközlekedés helyett inkább a taxizást választom, mert így sokkal kisebb esélye maradt annak, hogy út közben esetleg eltévedhetek - amivel kapcsolatban már a legutóbbi, könyvfesztiválos esetnél is megtanultam, hogy jobb lenne, ha megtanulnék végre normálisan térképet olvasni. Őszintén még büszkének is érzem magamat, amikor sikerül a megbeszélt időpont előtt két teljes perccel kiszállnom a taxiból, fizetés után, így el sem lehetne rontani a jókedvemet, amivel az ajtóhoz megyek, hogy becsengessek.
Azt hiszem egyszer mindenkinél eljön az ideje annak, hogy változást eszközöljön az életét illetően. Le kell mondani bizonyos dolgokról, s míg ezt sokan a szénhidrát vagy éppen a vörös hús esetében teszik meg, esetleg magáról a húsról mondanak le mondván szegény kis állatkák nem azért születnek erre a világra, hogy aztán mi barbár emberek megegyük őket, addig mások ruháktól, könyvektől és egyéb csecsebecséktől vesznek megható búcsút. Jelen esetben be kellett látnom azt, hogy a gardrób szekrényem – mely nem mellesleg felér egy nagyobb lakás több négyzetméteres szobájával – az utóbbi időkben kifordult önmagából. Soha nem éltem gyűjtögető életmódot, nem szeretek mindent bepakolni az otthonom bizonyos szegleteibe csak azért, mert képtelen vagyok lemondani róluk, esetleg úgy vélem, hogy na majd egyszer még jó lesz valamire. Majd felveszem azt a neon zöld, amúgy több mint tizenöt centis sarokkal és hozzá passzoló platformmal ellátott cipőt, mert miért ne? Na nem! Milyen hakninak kell összeszerveződnie ahhoz, hogy én még egyszer magamra húzzam azt az amúgy saját magam által tervezett lábbelit? Minimum álarcos bálnak… és nem azért, mert annyira röhejes lenne, vagy lehetetlenségnek látom azt, hogy egy ruhát, egy cipőt többször is felvegyek valahova. Egyszerűen az egy bizonyos alkalomra, egy gálára lett tervezve, és való igaz, nem kifejezetten illik az én stílusomhoz… arról nem is beszélve, hogy miként mutatnánk Dae Wonnal egymás oldalán? Eleve az ő magasságához megközelítőleges az enyém, csupán pár centi van közöttünk az ő javára. Namármost ha én felveszek még egy tizenöt centis sarokkal mímelt cipőcsodát, azt hiszem… azt hiszem, háromszor körberöhögnének minket tekintettel arra, hogy már így is kellően magasak vagyunk. De, hogy még jóval magasabb legyek nála, azt még én is soknak tartom. És akkor még itt van egy csepp kis bökkenő, aki miatt megint csak ellehetetlenedek a magas sarkaktól. Az elkövetkezendő kilenc hónapot nem szeretném billegő bokával átvészelni csak azért, hogy ezzel emeljem ki és bizonygassam nőies alakomat, amúgy tagadhatatlanul hosszú lábaimat. Jó lesz nekem a lapos talpú is. Ezen és még sok más okból kifolyólag vagyok kénytelen lemondani a kis cipőcsodáimról. Bevallom, nem sűrűn dúsítom személyemmel az interneten „kereskedő” emberek népes társaságát, most mégis úgy láttam – főként az időhiányra hivatkozva -, hogy a legegyszerűbb módja ez lesz. Ilyen módon hozott össze az élet – vagy éppen a cipők – a nagy lábbeli fanatikus Cassievel. Legalábbis az sms-ek alapján ezt tudtam leszűrni. Nem láttam értelmét annak, hogy kiválogassam azt a cipőgarmadát, amit lepasszolni szándékozok valakinek, sokkal inkább azokat különítettem el, amiket megakarok tartani. Azt hiszem jelen esetben ez tűnt a legokosabb és leggyorsabb megoldásnak, így a nagyszobában csak és kizárólag azok a cipők vannak már csak, amit az visz, akinek szüksége van rá. Az egész napos serénykedés záróakkordjaként még átpakolok néhány frissen sült süteményt az üveg kínálóra, mikor is felcsendül a csengő ismerős, játékos dallama. Pillantásom automatikusan siklik sütő kijelzőjén lévő számsorra. - Milyen pontos – bújok ki a kis fehér kötényemből, ami csak a biztonság kedvéért van rajtam. Jó ideje már annak, hogy magam tevékenykedek a konyhában, de ettől függetlenül akaratlanul is össze tudom maszatolni magam egy készülő szósszal vagy éppen sütemény masszájával. Apám, az utóbbi időkben milyen fontos szereplője lett az életemnek a süti… mire eljutok addig, hogy Dae Wonnal közöljem a hírt, már gurulni fogok. Halk léptekkel indulok el az ajtó irányába, majd tárom azt ki a jövevény előtt széles, jókedvű mosollyal kísérve a mozdulatot. - Cassie, igaz? Fáradj beljebb – lépek hátrébb, hogy ne a küszöbön toporogjunk, mint két tojógalamb. Bent tágasabb.
Ezer meg egy guru és életvezetési tanácsadó ad hangot abbeli véleményének, hogy mi emberek hosszú ideje abszolút rosszul éljük az életünket. Minden időnket a munkánkba fektetjük, hogy fenn tudjuk tartani a háztartásunkat, a gyerekeinket, a családunkat vagy épp a háziállatainkat – kinek mi jutott és hogyan érzi jól magát. Nyolc, s gyakran tíz-tizenkét órákat töltünk a munkahelyünkön, ez jár a fejünkben a metrón és még a hétvégék sem telhetnek el anélkül, hogy ne kellene egy-két e-mailre azonnali határidővel válaszolni. A nyugati társadalmak kolonca, hogy a kapitalizmus olyasfajta körforgásba hajtotta az embereket, amelyből nehezen pillantunk tovább egy nap huszonnégy órájánál és míg a pénzt gyűjtjük, hogy jó életünk lehessen, elfelejtünk igazán azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek a szűkös huszonnégy órában is elhozhatják számunkra az apró örömöket. Nem mondom, hogy maradéktalanul sikeres vagyok abban, hogy tudatosan koncentráljak egy-egy dologra, ami a munkámon kívül boldoggá tesz, ellenben az is tény, hogy újabban igyekszem tényleg minőségi időt tölteni a gyerekemmel és kötelességemnek is érzem, hogy úgy legyek mellette, hogy később, amikor felnőtt lesz, majd úgy emlékezhessen vissza a gyerekkorára, hogy összességében pozitív volt. Nyilván, ha valaki keményvonalas konzervatív azt mondhatja, hogy apa nélkül felnőni márpedig nem túl pozitív, de bátran válaszolnék mindenkinek ezzel kapcsolatban, hiszen nem én kértem, hogy Morgan édesapja lépjen le. Gyáva volt, velem ellentétben, aki nem vagyok félős, hogy egyedül kell felnevelnem a lányom. Csak azért pedig nem fogok belemenni mindenféle kapcsolatba, hogy legyen egy apa figura Momo életében, hiszen ott van neki a nagypapája. Ellenben, ha önzőnek kell lennem és csak magamra kell gondolnom, akkor nagyon könnyű kitalálni, hogy mi is az, ami a hétköznapokban apró örömöket okoz nekem minden alkalommal. A cipők. Nem tudom, hogyan létezhetnek olyan nők, akik nincsenek odáig az ipar bármelyik nagyágyújáért, legyen szó sportos viseletről, vagy bokacsavaróan magas sarkakról. Még egy egész irodában töltött munkanapot is feldob, ha tudom, hogy legalább ketten megdicsérték közben a cipőmet. Valószínűleg ezért is voltam olyan lelkes a megbeszélt találkozó és néhány új cipő ígéretének hála. Örömmel konstatáltam hát, amikor kitárult előttem az ajtó, hogy nem tévedtem el nagyon, sőt a megfelelő helyre csengettem be. – Így van. Akkor nem tévedtem el… - Nehéz is lett volna, a megadott pontos címet eltéveszteni, de már nem lehetek bizonyos a saját szerencsémben és abban, hogy New York szorgos taxisofőrjeit milyen kritériáknak feleltetik meg. – Köszönöm – mosolyogva toppanok beljebb az invitálás mentén, s közben azon jár az agyam, hogy mennyire abszurd is ez a helyzet. Vagy éppenséggel nem az és csak én vagyok túl öreg hozzá harmincegy évesen, hogy egy ilyen találkozót teljesen normálisnak tekintsek? - Nem szeretnék sokáig zavarni. Hű, nagyon szép lakás.
Kezdőlap
