Arcyl & Anja

We are the same.

Általában nem lelkesedtem a lótifuti szerepért s azért, hogy órákat töltsek a new york-i dugóban, de amióta a bizonytalanságom egyre csak nőtt bennem, azóta szerettem elveszni a város nyüzsgő forgatagában és kissé távol maradni az irodától. Így történt meg az, hogy ma önként s dalolva jelentkeztem a futár szerepére, amivel szerintem még a saját apámat is sikerült meglepnem. Bár valószínűleg örült annak, hogy lesz pár szabad órája, nyugta tőlem és nem ütöm bele az orromat mindenbe. A többi cégnél nem lesznek ilyen szerencsések. Ám a kezdeti lelkesedésem a nap felére bőségesen alább hagyott és ebédidő tájékán már sokkal inkább unottan tértem be a soron következő céghez, mintsem frissen és üdén. Tulajdonképpen ide nem is annyira a Hall & Schneider megbizatásából jöttem, hisz nem volt semmi aláíratni való papír, sem végzés, amelyet át kellett volna adnom. Tavaly ilyenkor lehetett valami közös ügye a két vállalatnak és mikor a minap iratokat rendeztem, akkor akadt a kezembe néhány fontos feljegyzés, melyekből az eredeti példányokat a korábbi gyakornok vagy asszisztens sikeresen elfelejtett átküldetni ide. Ezt a feladatot is magamra vállaltam, bízva abban, hogy majd valaki olyannak kell átnyújtanom a papírokat, aki mit sem tudott erről az ügyről és akit egy csipetnyit sem fog érdekelni, hogy ezek a dokumentumok miért csak most kerültek át ide. Ha meg mégis olyannal találkoznék, aki képben van, nos hát akkor kénytelen leszek bevetni apám trükkjeit és lehengerelni őket, hogy ne terjesszék rossz hírünket.
Mivel azonban nem először fordultam meg ebben az imponáns épületben és jól ismertem az irodák közötti járást, itt akartam kihasználni az alkalmat és kiugrani a mosdóba felfrissíteni magamat, hogy ne lestrapált félnótásként térjek vissza apám cégéhez. A folyosón található mosdót épp takarították, ezért az egyik tárgyaló privát mellékhelyiségét vettem célba, ahol kézmosás közben adtam hálát a recepción dolgozó hölgynek, aki kézséggel, problémamentesen átvette tőlem korábban az iratokat. Már pont indultam volna kifelé a mosdóból, amikor erősebb hangvételű párbeszédre lettem figyelmes s amit semmiképpen sem szerettem volna félbeszakítani. Első blikkre azt mondtam volna, hogy a cég alapítói vitatták meg egymással a nézeteltérésüket, másodjára már feltételezni véltem, hogy a beszélgetés egyik szereplője fiatalabb volt, mint a másik, harmadjára meg már úgy hittem, hogy egy trónbitorlóval nézett szembe a cég ura. De ez mind-mind puszta feltételezés volt csupán, s igazából hallgatózni se akartam, mindössze rosszkor voltam rossz helyen a tárgyaló és a mosdó válaszfalát pedig nem hangszigetelték annyira, mint kellett volna. Vártam néhány percet, miután csend nehezedett rá a tárgyalóteremre az utolsó szót követve, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, épp csak annyira, hogy ki tudjak lesni rajta, de sajnos nem az a kép fogadott amire vártam. Azt hittem, már egyedül leszek és nem tartozom elszámolással senkinek, erre szemben találtam magam egy fiatal férfival, aki az egyik székbe süllyedt s gondterhelt arccal nézett maga elé. Sajnálatos módon az ajtó hangosan nyikorogva nyílt ki, így további rejtőzésre nem volt lehetőségem, ezért felvettem a legbájosabb pókerarcomat és mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, egyenesen kisétáltam a mosdóból a tárgyalóba s biccentettem egyet a férfi felé.
Feltett szándékomban állt se szó, se beszéd nélkül elhaladni mellette, úgy tenni, mintha az ég világon nem hallottam volna semmit sem, de ahogy közelebb értem hozzá valamiért megesett rajta a szívem. Vagy csak őrült késztetést éreztem arra, hogy olyan valaki dolgába üssem az orrom, ami aztán végképp nem tartozott rám.
- Ne haragudj, nem akartam hallgatózni, csak takarították a kinti mosdót és tudtam, hogy itt is van egy, ezért bejöttem, amikor meg meghallottam a hangokat, nem akartam zavarni és kijönni. Tudom, elég kínos, de tényleg nem állt szándékomban kihallgatni bármit is - most, hogy ezt tisztáztam, jöhetett a kotnyeleskedés. - Minden bizonnyal én vagyok most az utolsó, akitől tanácsot szeretnél kapni, de hadd mondjak valamit - kihúztam az egyik széket és leültem tőle nem messzire. A táskámat szépen magam mellé helyeztem és felkönyököltem az asztalra.  - Nem ismerem a vita részleteit, fogalmam sincs melyik félnek adnék igazat, ha hallanám a teljes történetet, de nekem úgy tűnt, hogy fontos számodra ez a cég. Ha pedig fontos és törődsz vele, ha azt akarod, hogy stabil lábakon álljon és erős legyen és mindehhez van egy elképzelésed, ami szerinted a helyes irány ahhoz, hogy mindezt elérjétek... akkor senkinek ne hagyd, hogy eltántorítson - nem kérte, mégis kapott egy fél TED buzdító beszédet, bár a fejemben mindez sokkal jobban hangzott, mint így kimondva. Mivel csendbe burkolózott, nem erőltettem tovább a beszédet, hanem inkább felálltam, készen az indulásra. - Ne haragudj, nem akartam zavarni  - szabadkoztam és közben azon gondolkoztam, miért is vetemedtem én ilyesmire. Általában a családom baja elég szokott lenni a számomra, idegenekkel ilyen szinten már nem akartam foglalkozni, de szinte én is éreztem azt a mázsás súlyt, ami az ő vállaira nehezedett, ezért gondoltam azt balga mód, hogy támaszként tudok szolgálni neki. De talán ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hisz ebben sohasem voltam jó. Osztogattam én a tanácsaimat kéretlenül is mindenkinek, s mindig azt hittem, hogy milyen segítőkész vagyok, de lassacskán erre se ártana rájönnöm, hogy ez mind mekkora hülyeség. Nem segítettem én soha senkinek, csak még inkább összekuszáltam a dolgokat.

   Arcyl & Anja

We are the same.

Sohasem tudtam befogni a számat és kimaradni más emberek dolgaiból  - ez amolyan Anja Schneider jellegzetesség volt, ám mentségemre szóljon, hogy sosem a megbántás vagy épp a rosszakarat vezérelt, inkább csak segíteni szerettem volna. De legtöbbször ezt nem a megfelelő szavakkal és hangsúllyal kommunikáltam a delikvensek felé, aminek következtében mindig sikerült magamra haragítanom valakit. A megérzéseim  - de legfőképp Arcyl Lowden arckifejezése  - pedig azt súgták, ez jelen esetben sem lesz másképp.
- Sajnálom - más esetben nem kezdek rögtön mentegetőzésbe, most azonban szem előtt tartva az esetleges jövőbeli üzleti kapcsolatokat, mindenképp ezt kellett tennem. Főleg miután ennyire hűvös fogadtatásban részesített, a magázódásról nem is beszélve. Tisztában voltam én is azzal, hogy hivatalosan még nem mutattak be minket egymásnak és mindeddig csak látásból ismertük a másikat, de azt hittem a helyzet komolyságában a tegeződés  - amit a köztünk lévő kevés korkülönbség miatt volt merszem megelőlegezni  - egyfajta bizalmat sugároz majd felé. Nos, tévedtem.
Legyintettem a szabadkozását hallva, hisz minden joga meg volt ahhoz, hogy dühös legyen és ennek hangot is adjon, kettőnk közül ugyanis én voltam az, aki megint kéretlenül belekontárkodott a másik életébe.
- Mindannyian kénytelenek vagyunk megküzdeni a saját démonjainkkal. - reményt próbáltam sugározni felé, de egyre nehezebben tudtam jól megfogalmazni a gondolataimat, aminek köszönhetően csak olyan okosságok jutottak eszembe, amelyeket a legtöbb filmben kliséként ellőttek már előttem. - Jó volna, ha biztosak lehetnénk a dolgunkban, nem igaz? Hogy tényleg megéri megtenni azokat a dolgokat, amiket most helyesnek gondolunk és nem csak évekkel később tudnánk meg, hogy jó döntést hoztunk-e. - egy kissé még magamat is elgondolkodtattam ezzel. Ha hinnék abban, hogy a jósnők ténylegesen képesek a jövőt látni, már rég befizettem volna magam egyikükhöz és kiderítettem volna, hogy mi lesz velem az elkövetkezendő öt-tíz évben. Vajon apa mellett fogok dolgozni akkor is? Vagy hálátlan leszek és saját ügyvédi irodát nyitok? Egyáltalán megszerzem én valaha a jogi diplomát? Amint ezek a kérdések befészkelték magukat a gondolataimba, én úgy kezdtem el egyre nehezebben venni a levegőt. Csak nehogy még egy pánikroham rám törjön, főleg ne itt és most... inkább nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el, csak ne kelljen ezt megint egy idegennek végigasszisztálnia.
- Ugyan, ne törődjön vele! Maga még mindig nem olyan pocsékul mutatkozott be, mint ahogy én tettem. - próbáltam kizökkenteni magamat a gondolataim fogságából és inkább üres fecsegés mögé bújtatni a kezdődő rosszullétemet. - Remélem nem okoztam túl nagy kellemetlenséget - néztem fel rá bocsánatkérően, miközben azon gondolkoztam, vajon mivel tudnám jóvá tenni az okozott károkat. - Legközelebb ha erre járok, mindenképp hozok Önnek egy békéltető kávét vagy sütit. - nem hittem, hogy majd ez fogja megmenteni a jó kapcsolatot, amit a két cég ápolt, de egy kezdetleges, kedves gesztusnak talán megteszi.
- Ettől függetlenül tényleg komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam. Álljon ki az elvei mellett és a saját belátása szerint cselekedjen, még ha ez ellenkezik a szülői elvárással is. A világ fejlődik és könnyen lehet, hogy az örökös szemléletmódja fogja majd felvirágoztatni a céget. - ahhoz képest, hogy megfogadtam többet nem szólok bele a dolgaiba, csodásan megszegtem a magamnak tett fogadalmamat. Ezt felismerve pedig nem maradt más hátra, mint menekülőre fogni a dolgot. - Bocsánat, sosem tudom mikor kéne már abbahagyni. - ezzel már fel is álltam a székről, hogy mielőbb magamra vehessem a kabátomat, megszabadulva végre ebből a magam okozta kellemetlen helyzetből.