Nagyon nem vicces mikor heregolyó nagyságú jég esik a fenti magaslatokból, amiket inkább tudnék jégkockáknak, vagy egyenesen már jégtömböknek nevezni és örülhet az ember ha épp nem tartózkodik kint az utcán, hogy aztán jól fejbe vágja egy jéghere és azzal majdhogynem ott is marad, nem kell fel többet, vagy csak órákkal később miután az utcákon lezúduló esővíz jóformán az árokba mossa. És oké, hogy van biztosítás meg minden szar, de ha fejbebasz a jég, akkor ha kifizetik a fejemen púposodó sebet se fog kevésbé fájni. Persze van fájdalomcsillapító, minek rinyálni, mi?
Szerencsére ez nem velem történik meg, ami jó, ellenben ott könyökölök új házunk jó szigetelésű ablaka előtti párkányon és közel felálló szőrszálakkal az újonnan megnőtt hajamat tépem és imádkozok kétségbeesetten, hogy túlélje az autóm a vihart, miközben tudom, hogy nem fogja, mert akkorákat csattannak motorháztetején és amúgy kb. már mindenhol az esőcseppek és jégdarabok, hogy szívesen pofon verném én magam, amiért nem álltam be a garázsba erre a pár órára se, míg hazajöttem ebédelni.
Természetesen annak rendje és módja szerint totál káros lett a kocsi, úgyhogy vihetem szervizbe és ahogy értesülök a fickóknál, egy jó darabig nem is lesz autóm, mivel annyi munkát hozott nekik a vihar, hogy hiába jöttem egyből vele, így is csak sokadik vagyok a listában. Bátorkodok elköszönéskor rákérdezni azért az árra és mit ne mondjak, kicsúszik belőlem egy halk "anyád", mivel is finoman jelzem, hogy ez egy kicsit sok, holott most ahogy elnézem, lehet én is helyre tudnám hozni a kárt. Már mindegy, elintéztem duplán magamnak, hogy hetekig buszozgassak, ami esti műszak után nem vajmi kecsegtető, de fiatalkoromban - igen, ezt érzem - is így éltem, most se lesz gond, Natalienak meg szüksége van a saját autójára és nem fogom elkunyerálni előle, mikor örülök, hogy újra kezd vezetgetni, még ha csupán rövid távokon is.
Így hát gyalog megyek el a metrómegállóig, ahhoz, ahonnan lehetőleg a tömegközlekedés hazavisz majdnem hazáig, ez persze a szerviztől igencsak messze van. De legalább ma már nem dolgozok és az ég se szakad rá a fejemre.
Azon viszonylag kevesek közé tartozom a társadalomban, akik körültekintően járják az utcákat és nem csak látják a betűket, hanem értve olvasnak.


Valahonnan ismerős. Már túlmegyek rajta, de azért csak megállok már, hogy jobban szemügyre vegyem, legalább addig, amíg rájövök, hogy miért kellene nekem erre emlékeznem. Megközelítem a bejáratot lassan már hunyorgó szemekkel a sötétben fénylő felirat láttán, mikor beugrik a dolog. Kétségtelenül korai még berúgni, de nem kell nekem késő éjjelnek lenni ahhoz hogy igyak, annyira meg nincs korán, hogy ne legyenek már egyébként is bent mondjuk egy jó kis buli előtti alapozással.
Bemegyek. Nem vezetek, nem dolgozom, alkoholszükségletemet pedig ki kell elégítenem, úgyhogy a pulthoz sétálok és leszólítom az egyik lányt.
- Helló, Cameron ma dolgozik? - Egyáltalán jó helyen vagyok és tényleg itt dolgozik egy Cameron? Legnagyobb örömömre bólint. - Szólnál neki, kérlek? - Míg ő előhalássza nekem a kínait, én azok röhögök, hogy vajon mennyire festek hülyének, hogy itt egy csoda szőke cica és én elküldöm egy csávóért. Gimisként hogy rácuppantam még az ilyen alkalmakra...
- Szia! - látom meg a név tulajdonosát, s nyújtom felé kezem, hogy így módon is üdvözöljem. - Látom nem ütött el semmi. Lenne egy sör, ha már úgyis erre járok... - mondom az ezt megelőző állapotomhoz képest - amikor is tökre ki voltam akarva - tök jófej srácként, most valahogy sikerül egész jókedvvel beszélgetnem.

Leltározás. Ha valamit utáltam a munkámban, az határozottan ez a része volt, mert ilyenkor nem elég, hogy általában ketten dolgoztunk, és elúsztunk, mint a kurva élet, még nyugodtan megszámolni sem tudtam a pultban vagy a rakiban a dolgokat, mert Lexi beúszott és mennem kellett segíteni. Emiatt persze kicsit mérges is voltam, de nem a lányra. Nem dolgozott itt annyira régóta, ezért nem is értem, hogy miért kellett szerencsétlent iderángatni egy leltáros éjszakára, de igyekeztem csak a szokásos bunkó stílusomat hozni, és nem a nyakába rakni azt a frusztrációmat is, amiről lényegében nem tehet.
- Sokat fejlődtél – dicsértem is meg végül, vigyorogva – Azt hiszem a mai egy remek alkalom arra, hogy mindezt tudd tetézni, szóval Kicsikém... Komolyan boldoggá tenne, ha nem kéne még ötször megjelennem, mert különben szopunk, és mind a ketten számolhatunk már zárás után... Remélem tudod, hogy senki nem fogja nekünk kifizetni azt, amit pluszban itt töltünk.
Én pedig egyedül nem fogok szenvedni az tuti... Mert ketten dolgozunk is. Tény és való, hogy kéne egy harmadik ember, vagy rábízhatnák a szőke lányra a számolgatást, mert azért én személy szerint olyan szinten retardáltnak nem tartom, hogy ne tudjon maximum háromszázig elszámolni, de ettől függetlenül ezt így mondták nekünk... Szóval nincs mese, csinálni kell a dolgot.
- Ötvenhat, ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc... – tapogattam végig, hangosan számolva a sörösrekeszeket, felvéve egy kabátot is a munkaruhámra, mert elég hideg van a hűtőnkben sajnos. A sör pedig az egyik legjobban eladott termékünk, szóval mindig volt belőle bőven.
- Cameron!
- Hatvankettő... Mi van? – kiáltottam hátra türelmetlenül a lánynak, aki valószínűleg már hozzászokhatott ehhez mert a szeme sem rebbent.
- Egy srác téged keres itt – én persze rögtön arra gondoltam, hogy talán Tae Oh lehet az, de... Nem, annak nem sok értelme van. Nem tudja pontosan, hogy merre dolgozom.
- Ki a fasz kíváncsi rám ilyenkor, komolyan? – morogtam az orromon, majd a kezemben tartott cetlire ráfirkantottam a megszámolt rekeszek bűvös számát, még mielőtt elfelejtettem volna azt, majd kibújtam a kabátomból, és úgy mentem előre a pulthoz.
Legnagyobb meglepetésemre a mentős srác tért be, aki annak idején még a szobámba is bejött. Egy ideje már nem láttuk egymást, én pedig sokkal jobb színben meg erőben vagyok azóta, hogy utoljára találkoztunk, plusz a hajam is visszanőtt azon a helyen, ahol kénytelenek voltak eltávolítani annak érdekében, hogy rendesen tudják összevarrni... Mi több, meg is váltam a hosszú tincsektől, szóval most ilyen félig borotvált fejjel nyomom, és bár még mindig nem nevezhető kevésnek meg rövidnek a hajam, ettől függetlenül jóval könnyebb az élet, mint azzal a lobonccal, amivel rendelkeztem. Nem is igazán tudom elképzelni, hogy őt hogyan nem zavarja a sajátja.
- Helló – eresztettem meg végül valami vigyorszerűséget, ahogyan odamentem hozzá és a pult felett, amúgy rohadtul szabálytalanul átnyújtottam a kezem neki. Lényegében egymással sem foghatunk kezet, mert lazán keresztfertőzést csinálunk, de itt a csap, öt percig sem tart megmosni, és pont nem neki kell bemutatni azt, hogy mennyire fontos a higénia az ő vagy az én munkakörömben.
- Csapoltat szeretnél, vagy üvegeset? Mind a kettőből Finback, Piperworks, és Anderson valleynk van. Én magam nem iszom, de az utóbbi kettőt nagyon viszik.
Persze simán lehet, hogy ő ezeken kívül más márkát szeret inkább, de valamifajta ajánlatot mégiscsak akartam tenni neki. Igazából elméletben rohadt jól tudtam, hogy milyen piáink vannak, csak sosem kóstoltam őket, mert nem ihatok... De őszintén nem is nagyon hiányzik.
- És igen... Szerencsére még rendben vagyok – adtam egyfajta visszaigazolást arra, amit mondott nekem – Veled minden okés?
Gondoltam itt arra, hogy nyilvánvalóan stresszes lehet a munkája... Legalábbis számomra az lenne, de talán van ő annyira hidegvérű, hogy bírja a gyűrődést... Nem tudhatom. Ettől függetlenül valahogy el kellett indítani a társalgást és feltett szándékom volt átvenni a pultot a lánytól addig, amíg a férfi itt tartózkodik.
- Lexi drágám – simítottam is a vállára a tenyerem – Folytasd a leltárt nyugodtan, hogy tudj egy picit pihenni, mi meg haladjunk. A mi titkunk marad.
Cinkosan rá is kacsintottam a lányra. Szerintem maximum egy két eltérést lenne képes csinálni, abba pedig senki sem fog belehalni.

Nem mindig tudom megtervezni az életemet, holott rendszerető embernek tartom magam, de még így is számtalanszor előfordul, hogy csak a munkabeosztásomat jegyzem meg és semmi mást, nem hogy még legyen egy tiszta képem arról, hogy mi lesz velem a holnapi napom folyamán. Jelenben ennél is keszekuszább a helyzet, hiszen meglátok egy bárt és érzem, hogy szólít, hívogat, hogy nekem oda be kell mennem, mert van egy kósza gyanúm, hogy ennek a nevét mondta ki Cameron a kórházi ágyon fekve, ami azt jelenti, hogy a helyiség tartogat számomra egy ingyen sört. Valójában csak lassan sodródok az alkohol vadászat felé, ott még nem tartok, hogy alkoholista legyen és reményeim szerint azért azt nem is fogom hagyni, különösen Benji születése előtt. Azzal nyugtázom magam, hogy késő nyári idő van, jól jön valami hűsítő, egy sör pedig kell, mert arra mindenkinek szüksége van, a benne lévő vitaminokról nem is beszélve.
Gyorsan kiderítem, hogy jó helyen járok, sőt még az illetékes srác is a terepen tartózkodik. Kényelmesen támaszkodom a pultnak egyik kezemmel, míg szemügyre veszem a bár belső felét. Léptek zajára fordulok vissza a pult felé és meglátom a fiút, jóval jobb és nem kicsit szebb állapotban, mint legutóbbi alkalmunkkor. Ez számomra egészen új, nem sok betegemet láttam hetekkel, hónapokkal később is meggyógyultan, ám felettébb jó érzéssel tölt el, hogy míg nemrég én itattam róla a vért, addig most már teljesen jól van.
Köszönés után kezet fogunk, aztán gondoltam jelzem felé, hogy nem felejtek, nem úgy, mint egyébként de... mindegy is, mert látom rajta, hogy pontosan emlékszik rám és arra is, hogy miért vagyok itt. Tetszik a határozott és tudatos kérdése.
- Csapolt Anderson valleyt szeretnék, adjunk csak az ízeknek - felelem, majd rákönyökölök a pultra  és figyelem, ahogy csapolja az arany italt.
-  Betegséged miatt nem iszol, vagy más okai vannak? - Megértem a tapasztaltak után, de vannak akik egyéb indokkal sem fogyasztanak alkoholt és még mindig fogalmam sincs, hogy nem esetleg vallási dolgok játszanak pluszban közre. Tulajdonképpen nem sok mindent tudok róla, csak hogy odaadja a veséjét a haverjának, vagy talán szerelmének, én nem tudom már, csak azt, hogy nagyon kötődik ahhoz a másik sráchoz és már ez is önmagában egy jó ok arra, miért ne alkoholizáljon, meg még vérzékeny is... tyű ha. Én már tuti halott lennék a helyében csak mert a napi egy esti sörömhöz azért ragaszkodom.
- Jah, minden rendben. Volt egy-két baromság, ami megkeverte szépen a lapjaimat, de megy az élet és ez a fontos. - Egyelőre nem tudom, hogy miként kalkuláljam a beszélgetést, igyak és menjek, vagy hosszabb időre is tervezzek, leginkább Cameronhoz fogok tán igazodni, hisz nincs különösebb dolgom, de feltartani sem akarom illetlenül, főleg hogy bejöttem egy ingyen sörért.
Közben hallgatom, ahogy elrendezik egymás között az élet munka részét, az istenért se szólalnék meg, ez az ő dolguk, de mint látom, Cameron éppen most rendezte le, hogy nyerjen magán helyben valamennyi időt. Oké, akkor leülök.
- Látom rendesen keresztbe tettem nektek - vonom le a következtetést sármos mosollyal. - Jól megy az üzlet?

Én a magam részéről egyáltalán nem számítottam arra, hgoy majd Aston ténylegesen be fog térni a bárba, de lényegében még pont időben tette, mert szerencsémre sikerült Hudsontól viszonylag békésen elválni. Persze ragaszkodtunk ahhoz mind a ketten, hogy az egy hónapos ledolgozást tényleg legálisan csináljam meg, utána pedig egy „ha bárkinek bármit elköpsz Tao, akkor kinyírlak” féle alamizsnával fog az utamra engedni. Persze a fenyegetést már előre megkaptam, én a magam részéről pedig csak reménykedtem abban, hogy Evelyn tényleg van annyira megbízható, amennyire azt állítja, és nem kell csalódnom benne... Mert sajnos elkövettem azt a hibát, hogy annyira engedtem csak közel magamhoz, hogy ezáltal csalódást tudjon nekem okozni a későbbiek során. Mindenesetre tartottam tőle, hogy a mentős srácnak csak a későbbiek során lesz arra kapacitása, hogy beüljön a pulthoz, emiatt pedig nem fogunk már itt találkozni. Igazából ha valami, akkor az őszinteségem mindig egy fontos tulajdonságom volt, és rosszul érezném magam, ha egy hazug embernek tartana ezek után... Mindenesetre innentől kezdve kezd ironikussá válni a helyzet, mert a legjobb barátomnak meg lényegében összebeszéltem mindent.
- Gondolom jól választottál – ejtettem meg egy kis vérszegény mosolyt, miközben megengedtem az Anderson csapját egy pohárba. Lényegében már annyira rutinos voltam a mozdulatban, hogy nem is kellett figyelnem azt, amit csinálok, pontosan tudtam hogy mikor kell lejjebb húznom a poharat, hogy ne lógjon a habba vagy a sörbe a csap.
- A betegségem miatt – bólintottam arra, amit mondott – Sajnos van már olyan mértékű, hogy bizonyos dolgok így kiessenek a repertoárból. Pár korty sört még elbírnék, de ha valami töményt tolnék le a torkomon, akkor pattannának az erek az orromban és nekiállnék vérezni, mint az állat. A drogok nos... Azt nem tudom, hogy a cigivel vagy a drogokkal ezek hogyan működhetnek.
Mert az előbbire soha egyetlen szált sem gyújtottam rá, amiért aktívan sportoltam, az utóbbi pedig nos... Igazából elég hamar letettem arról, hogy kísérletezgetni kezdjek a tiltott kábszerekkel, ha már az alkohol is tabunak számított. Nem lenne túl imponáló betolni egy spanglit, és utána meg összevérezni a díler kanapéját.
- De amúgy régen versenyszerűen úsztam... Bajnok voltam, meg minden, ami miatt megint nem ihattam – vontam meg a vállam – Tudod, egy sör, egy heti edzésedet tönkreteszi. A kettő sajnos együtt nem játszik.
Annak idején én pedig a sportot elég komolyan gondoltam. Lényegében az volt az álmom, hogy hivatásos sportoló leszek, az edzőim szerint elég jó eredményekkel is rendelkeztem, ami miatt középiskolában sokat versenyeztem, és általában az első három helyezés közül valamelyik meg volt. Lényegében apám, mint hájas vénember nem igazán támogatta azt, hogy komolyabban is foglalkozni kezdjek a témával, mert az ő szeme előtt csak a cég és az örökség lebegett végig.
- Aha... Akarsz róla beszélni? – támaszkodtam meg a pulton. Lényegében 17 éves korom óta dolgozom itt, ami annyit jelent, hogy öt éve hallgatom különböző emberek, semmitmondó rinyálását, ami miatt már lassan lelki segélyszolgálatnak érzem magam. Mert ugye az a jó, ha a másiknak lehetséges tanácsot is adni, ezáltal szimpátiát keltünk a vendégben, és visszajön... Meg az apja faszát annak, aki ezt kitalálta. Attól függetlenül, hogy ilyen gusztustalan munkát végzem, még én magam is ember vagyok. Esendő, halandó, ugyanolyan problémákkal, mint a drága vendég, aki piálás helyett inkább pszichológusra kéne költse a pénzét. Ismerőst persze szívesen meghallgatok, és a magam elbaszott módján még a tanácsadással is megpróbálkozom, de... Mit kezdjek egy csapatnyi, idegen, életunt alkoholistával, most komolyan?
- Áh, igazából csak havi leltár van – vontam meg a vállam a kérdésére – Annyira nem durva, csak valamiért a főnökség ténylegesen hülyének nézi szegény lányt, pedig csak szőke... Igazából lehet én becsülöm túl, amiért szembemegyek az akaratukkal, de szerintem maximum háromszázig lazán el tud számolni akár tíz alkalommal is... Én meg úgyis rutinosabb vagyok itt elől, szóval lényegében valamilyen szinten jót tettél, mert talán sikerül is ma időben bezárni. És hát ja, nem megy rosszul... Néha mehetne jobban is. Alkalmazottként az én fizetésem igazából mindenhogyan fos.
Mert lényegében ez volt az igazság. Egyáltalán nem panaszkodva mondtam ezt neki, miközben elé löktem a piát, csupán csak tényt közöltem. Kettőnk közül számomra az ő munkája sokkal inkább ijesztőbbnek tűnik. Lehet neki ez viszont a rutinja miatt már meg sem kottyan, meg azért alapvetően elég nyugodt természetű valakinek tűnik.

Ha valaki azt gondolná, hogy totál elfelejtettem, hogy van egy csávó, akit az párbillió mentésem egyikén a kórházba vittem, akkor teljesen helyén való az állítása és ebből következik, hogy az általa felvetett bár neve és helye is törlődött úgy az agyamból, mintha sosem történt volna meg, de ugyan, ez igazán elnézhető egy olyan embernek, akinek vérének adrenalinszintje állandóan a normálérték másfélszerese. De mit ad isten, pont erre jártam és pont oldalra néztem a megfelelő percben és így már beugrott, hogy mintha erről beszélt volna egy talán Cameron nevű csávó, lehet összeállt a kép és ha már úgyis rühellek tömegközlekedni, húzom még az időmet azzal, hogy megtérek ide.
Innentől megy minden a maga gördülékeny útján és egyhamar a kezemben találom az ingyen sörömet, hisz ami jár az jár, de amúgy leszarom, mert fizetnék is érte, ennyibe nem halok bele még egy kocsiszerelő után sem.
- Aha, hát azért ha egy mód van rá, ne próbáld ki azokat, vagy legalább a társaságomban - felelem a cigire meg a drogra, ha valami gáz lenne, akkor helyben legyen a segítség és ezzel amúgy tudat alatt definiálom is, hogy engem baromira nem érdekel, hogy ki mit szed vagy szív, amíg azt nem viszi túlzásba és mondjuk nem a húgomról van szó, aki történetesen már rég túlzásba vinni. Na de ő egy másik téma. - A nikotin talán még nem csapna szét, meg pár egészen nyugtató hatású drog, utóbbiban mondjuk nem vagyok biztos, mert annyi szart kevernek bele adalékként, hogy inkább kerüld. Az ilyen ecstasy és társaitól szerintem két percig nem bírnád ki vérzés nélkül. - De ennyit erről, úgyis azt csinál amit akar, mondjuk egészen értelmes fazon, akinek tán nem az az életcélja, hogy elhagyja magát. Hozzáteszem, nekem sem az, csak sosem sikerül úgy boltba mennem, hogy ne akasszak le egy újabb doboz dohányt. Iszok néhány nagy kortyot és kellemesen sóhajtok fel levegőért a kellemes, enyhén kesernyés ízvilág után.
- Amúgy látszik rajtad - mutatok a mellkasára, mikor az úszást meséli. Aztán kérdez engem, én meg mondom, hogy akkor most vagy elmesélem az egész életemet, mert azt nem ismeri és ebből megtudja, hogy mi van velem, vagy azt mondom, hogy minden rendben és semmi különös, de akkor meg megint ott vagyunk ahol az emberi kapcsolatok szakadnak.
-  Balfasz voltam és kint hagytam a jégesőben a kocsit, aztán most vihettem a szervizbe, hogy kivákuumozzák a mélyedéseket. Ennyi lényegében. - Megint iszok. Szeretném azt mondani, hogy össz-vissz ennyi a problémám, de a többi nem olyan, amit el lehetne mondani. Mindenkinek van minden szar baja, plusz jómagam nem tartozok azon faszik közé, akik ki tudják könnyedén önteni a problémáikat, mintha csak lehánynának valakit öt tequila után. Nekem pont azzal segít valaki, ha eltereli a gondolataimat és így ellazulhatok ideig-óráig.
Ellenben ahogy hallom a két helyi beszélgetését, lehet rosszkor jöttem. Vagy egy bár esetében ilyen nincs? Baszki de örülök, hogy nekem nem kell ilyen faszságokat csinálnom, mint leltárazás...
- Miért, talán a Cambridge Egyetemen kellene lediplomáznia, hogy ne nézzék le, vagy mi? - Ezt nem szeretem, meg amúgy is ha jó csaj meg még szőke is, akkor tanítsák meg csapolni és jönnek a pasik dögivel. - Át tudom érezni a fizetést. Évekig szenvedtem Brooklynban, majd átjöttem Queensbe és hirtelen kitisztult az ég. Nem mintha itt sok pénz vinnék haza, de nem panaszkodom, mert legalább nem baszogatnak, hogy mit hogy csináljunk, mert elhiszik, hogy jobban értünk az életmentéshez, mint az, aki csak a számítógép előtt osztja az észt. Ami meg a felelősséget illeti, hát nem kell sokat értekezni arról, hogy rajtam van-e nagyobb felelősség, aki egy még tán menthető félhullát kapar össze, vagy azon, aki a pénzt küldi a mentőautó finanszírozására. És hát sokszor nem az kapja a több lóvét, akin nagyobb a felelősség... - Na de nem panaszkodok, csak beszélgetek. Legyintek is és iszok újabb nagy kortyokat. Hát baszki, ilyen ez a show-biznisz.