Freddie


&& Georgia

Fagyirazziára fel!

Április. A madarak vidáman csicseregnek, a fák javában rügyeznek, a tavasz pedig ömlesztve, nagy csomagban hozza magával a meleget is. Igen, ez utóbbit még a felhőkarcolók közé is be tudja suvasztani a többivel ellentétben. Idilli hangulat, mi?
Eközben egy fiatal lány azt követeli a taxistól, hogy dudálja le minden előttük haladni próbáló autós fejét, hogy elérjen a hangzavar a dugó okozójáig is, hogy tudtára adhassa nemtetszését - noha kétséges, konkrét személy-e egyáltalán. Hogy találtad ki, hogy ez én vagyok?
Sértődötten huppanok vissza az ülésbe összefonva a karjaimat magam előtt. A taxis nem túl vevő az ötletemre, egyre csak azt hajtogatja: Hagyjam már abba, mit rontom itt a levegőt? Éppencsak, hogy nem biggyeszt a végére még valami kedves jelzőt is, érzem, hogy megvan rá az indíttatása, még ha nem is mondja ki hangosan, csak maga elé motyogja. Seggfej. Abbahagyom én, tessék nézni és ámulni.
- Viszlát - mondom mosolyogva a visszapillantó tükörbe, mikor a kezem már az ajtónyitón nyugszik, amit megrántok magam felé, és kiszállok a kocsiból. Nevetve szaladni kezdek, ahogy csak a lábaim bírják, a taxis persze vadul ordít és mutogat, hiszen úgy sejti fizetés nélkül léptem meg, és hagytam magára. Még nem tudja, hogy az ajtó oldalába gyömöszöltem egy keveset. Hiszen mégiscsak a munkáját végzi, nem tehetem meg, hogy elveszem a kenyerét miközben miattam áll a dugóban, de nekem végigvárni nincs időm. Sosincs időm.
Valahol alant metrómegállót hajkurászok, már valamivel türelmesebben várakozok. Ilyen ez, mindig megtréfál a tömegközlekedés, vagy én őt, attól függ melyikünknek sürgősebb a dolga. Most úgy döntöttem az enyém az. Engedek egy megfáradt nénit leülni, megragadom a kapaszkodót. Gyorsít, majd csikordul a fék, az ajtó nyílik, egy nagyobb tömegben átsuhanok rajta. Fel a lépcsőn idegenektől kérek elnézést, s ki-ki a maga szájíze szerint kotródik odébb, vannak, akik morognak, mások biztatóan mosolyognak, egyeseket bambaságukból verek fel, mint a bocit, mikor a messzeség látványában veszett el, viszont a napi rutin érzéketlenséget szül. Nekem is így kellene végighaladnom, szitkozódva? Képtelen lennék rá. Oké, a dugó kivétel, az az állóvízből is kihozná a csúcsragadozót.
Átfutok a zebrán a zöld jelzés alatt, befordulok a sarkon, s végigszlalomozok az emberek között. Megérzem: boldog vagyok. Az állatkertben meglepi várt, muffinsokaság fogadott, az a néhány, amit hamar felfaltunk, mindenki kacagott, a szedett-vedett kis bagázs is fagylaltot lakmározott, mikor felborítottuk az asztalt, még mindig fáj az oldalam, csak meg ne tuda senki sem, és bajuk ne essen. Átlagos nap volt, mindenki másnak olyan, mint a többi, nekem viszont mégis különleges. S a földön landolt nyalánkságot most Freddie váltja be, reményeim szerint, ha nem, utasítani fogom, szinte hallom: akaratos fruska - susogja valaki a gondolataimban.
- Freddie! - lihegem kifulladtan, ahogy a találkahelyünkre érek. A térdeimet fogom, és rájuk nehezedek, igyekszem lassítani a lélegzetvételem a felszökött szaporáról. De hol van Frederick? Felegyenesedem és tovább baktatok. Vagy fél órát késtem, megérteném, ha itthagyott volna, de egyre bizonygatom magamnak: Rick? Ugyanmár! Ő nem ilyen. Vagy mégis? - szólal meg a vészjelző, ezzel szemben nem pánikolok, nem látom értelmét. Erősen elgondolkozom ezt a helyszínt adtam-e meg, de nincs mit tenni. Vagyis... A telefonomért nyúlok, s tárcsázom a számát. Az eget kémlelve várom a választ, ami talán nem is az lesz, amire számítok.