Június. A madarak vidáman csicseregnek, amikor nem zúdul ránk és rájuk mindenhonnan az esővíz, akkor olyan kánikulát vernek vissza a kirakatok meg az irodák üvegei, hogy megfulladsz tőle, de a madarak tényleg boldogok, a mókusok kaját lopnak, a kutyák a tűzcsapra pisilnek és a parkokban elkapják a frizbiket, az emberek meg állatkertbe és piknikezni járnak. Idilli hangulat, mi? Eközben egy fiatal lány azt követeli a taxistól, hogy dudálja le minden előttük haladni próbáló autós fejét, hogy elérjen a hangzavar a dugó okozójáig is, hogy tudtára adhassa nemtetszését - noha kétséges, konkrét személy-e egyáltalán. Hogy találtad ki, hogy ez én vagyok? Sértődötten huppanok vissza az ülésbe összefonva a karjaimat magam előtt. A taxis nem túl vevő az ötletemre, egyre csak azt hajtogatja: Hagyjam már abba, mit rontom itt a levegőt? Éppencsak, hogy nem biggyeszt a végére még valami kedves jelzőt is, érzem, hogy megvan rá az indíttatása, még ha nem is mondja ki hangosan, csak maga elé motyogja. Seggfej. Abbahagyom én, tessék nézni és ámulni. - Viszlát - mondom mosolyogva a visszapillantó tükörbe, mikor a kezem már az ajtónyitón nyugszik, amit megrántok magam felé, és kiszállok a kocsiból. Nevetve szaladni kezdek, ahogy csak a lábaim bírják, a taxis persze vadul ordít és mutogat, hiszen úgy sejti fizetés nélkül léptem meg, és hagytam magára. Még nem tudja, hogy az ajtó oldalába gyömöszöltem egy keveset. Hiszen mégiscsak a munkáját végzi, nem tehetem meg, hogy elveszem a kenyerét miközben miattam áll a dugóban, de nekem végigvárni nincs időm. Sosincs időm. Valahol alant metrómegállót hajkurászok, már valamivel türelmesebben várakozok. Ilyen ez, mindig megtréfál a tömegközlekedés, vagy én őt, attól függ melyikünknek sürgősebb a dolga. Most úgy döntöttem az enyém az. Engedek egy megfáradt nénit leülni, megragadom a kapaszkodót. Gyorsít, majd csikordul a fék, az ajtó nyílik, egy nagyobb tömegben átsuhanok rajta. Fel a lépcsőn idegenektől kérek elnézést, s ki-ki a maga szájíze szerint kotródik odébb, vannak, akik morognak, mások biztatóan mosolyognak, egyeseket bambaságukból verek fel, mint a bocit, mikor a messzeség látványában veszett el, viszont a napi rutin érzéketlenséget szül. Nekem is így kellene végighaladnom, szitkozódva? Képtelen lennék rá. Oké, a dugó kivétel, az az állóvízből is kihozná a csúcsragadozót. Átfutok a zebrán a zöld jelzés alatt, befordulok a sarkon, s végigszlalomozok az emberek között. - Freddie! - lihegem kifulladtan kopogtatva a szerelőműhely ajatján. Aztán a térdeimet fogom, és rájuk nehezedek, igyekszem lassítani a lélegzetvételem a felszökött szaporáról. De hol a nyavalyában van a bátyám? Gyerünk, nyiss már ajtót! Vagy fél órát késtem, megérteném, ha itthagyott volna, de egyre bizonygatom magamnak: Rick? Ugyanmár! Ő nem ilyen. Vagy mégis? - szólal meg a vészjelző, ezzel szemben nem pánikolok, nem látom értelmét. Most nő van nála, vagy csak éppen zavarok? - Freeeed! Meg fog olvadni a sorbet, tudod milyen nehéz dobozosat találni!?
Ma nincsen versenyem, a pályára se kell kimennem, sőt valójában semmi programom sincsen, szabadnapom van. Mit csinál ilyenkor egy normális ember? Pihen. Mit csinál ilyenkor Fred? Elmegy dolgozni. Szóval igen, itt vagyok a műhelyben, és csak én, senki más. Hirtelen egy rikácsoló hang üti meg a fülemet miközben egy régi – és igen csak giccses – fehér Mercedes cabrio alatt fekszem. A hangról rögtön tudom, hogy a Georgie-é. Meg valójában nem is rikácsoló, de a húgom szóval teljesen nyugodtan jellemezhetem így. Alapvető emberi jog a vallásszabadság mellett a testvérek cikizése is. Törvény is van róla. Mikorra is beszéltem meg vele a találkozót? Fogalmam sincsen. Ő biztosan tudja. A hangjából ítélve nem mostanra. Lassan kimászok a kocsi alul. Azért nem akarom nagyon elsietni a dolgokat. Hagy várjon még egy kicsit. Az orrom alatt persze már most vigyorgok. Vajon meddig tudom húzni? Azért még előtte egy rongyban megtörlöm a kezemet, hogy ne tiszta dzsuvásan kerüljek elé. Mondjuk ha meg ránézek a rongy állapotára, akkor lehet hogy a helyzetet még rosszabbá tettem. Mindegy, majd ha beengedtem, akkor elmegyek kezet mosni. Mosolyogva kinyitom az ajtót és rögtön az ajtófélfának dőlök, ezzel elzárva előle a bejutás lehetőségét. – Szia Georgie. Szóval hoztál nekem fagyit? Milyen jó testvér vagy. – Még mindig vigyorgok, talán még jobban. Egyszerűen kiveszem a kezéből a fagyit és a kezemet az ajtó kilincsre rakom. Pont a kedvencem. Ez a csajszi nagyon jól ismer engem. Próbálok teljesen komoly arcot vágni, ami vagy sikerül, vagy nem. – Akkor hát viszlát – Egyszerűen elkezdem becsukni az ajtót az orra előtt. Na erre mit fog lép? Istenem, ezért még kapni fogok tőle. De szerintem full megéri a tekintete miatt. Vajon tényleg elhitte? Remélem. Majd az utolsó pillanatban megáll a kezem és újra vigyorgok. – Vagy te is szeretnél kapni a fagyimból? – Meg se várom a választ, az ajtó újra kitárul és én arrébb lépek, hogy elférjen mellettem. Az ajtón lévő “nyitva” táblát megfordítom. Nem akarom, hogy most bárki is zavarjon. Rajta kivül nem is várok mást, de egy új ügyfél még bármikor megjelenhet. Hozzám viszont csak olyanok járnak, akik kifejezetten az én szaktudásomat akarják. Azok meg tudnak várni. – Bocs a rumli miatt. Ritkán fogadok itt vendégeket. – Nem mintha olyan rend szerető személy lennék. Ez van, ha az ember több helyet is az otthonának tekinti. Mindenhol ott hagyok magamból egy keveset. Az egyik székhez lépek és egy tiszta (!) törölközővel letörlöm, hogy a drága húgom leülhessen. Egy igazi gavallér vagyok.
Kezdőlap
