Ash & Isa

New York állandóan pezseg. Akárhová megy az ember, legyen délután négy, vagy hajnali két óra, biztosan talál olyan programot, ami a kedvére való, jó szórakozás. A lehetőségek gyakorlatilag végtelenek. Bár különösebben nem kell bizonygatnom a barátnőm Ashley számára, hogy megéri New York-ban maradnia - mert magától is elég nyomós oka van rá -, mégis bizonyos mértékig kötelességemnek érzem, hogy újra meg újra megerősítsem a döntését.
A jó döntését, amit akkor is meghozott, amikor hagyta, hogy elrángassam magammal, valami a manhattaniek által alig ismert szomszédság két napos fesztiváljára, ami a környéken teleaggatott plakátok és molinók alapján nem pusztán finom ételekkel, de jó zenével is fog szolgálni számunkra. Az utca két oldalán felállított bódékról nem is beszélve, ahol hirtelenjében látok kézzel készült ékszerektől kezdve egészen különleges füstölőket is.
- Éhes vagy? - fordulok oda Ash-hez, felvont szemöldökkel. Bevallom őszintén, az ide vezető úton jómagam még egyáltalán nem voltam az, ellenben most, hogy már legalább öt perce akárhová fordulok, valamilyen ételt látok, kezdek megéhezni. - Vagy mivel szeretnél kezdeni? A koncertekig még van időnk. - Rápillantok a telefonomra, ami állandóan a kezem ügyében van, kivéve ha éppen edzésen vagyok, vagy a suliban egy-egy érdekesebb órán.
Bár amerikai vagyok és mindig is annak tekintettem magam, jól tudom, hogy a szüleim egy egészen más kultúrkörből származnak, még ha ennyi idősen nem is gyakorolják már annyira azokat a hagyományokat, amiket gyerekkorukban a szüleik és nagyszüleik ismertettek meg velük. Én már annyira más neveltetésben részesültem, hogy egészen új élmény egy-egy más nemzetiségek lakta szomszéd ünnepségén részt venni. De talán éppen a kultúrák keveredése miatt szeretem annyira New Yorkot. Európát az építészete miatt, az Egyesült Államokat pedig a diverzitása miatt. Persze egyiknél sem feledkezhetünk meg a csodaszép tájakról, de azoknak jelenleg nincs köze a fesztiválhoz.
- Ha megunjuk akár be is ugorhatunk később Jamey-ékhez. Ma van a házibulija - jegyzem meg mosolyogva, miközben néhány lépéssel közelebb sétálok az egyik bódéhoz, ahol millió színű álomfogó vár megvételre.

Eleinte egyáltalán nem voltam oda az anyám azon ötletéért, miszerint költözzek hozzá egy időre azért, hogy megpróbáljuk bepótolni az általa elvesztegetett majdhogynem 18 évet, sem pedig azért, hogy a megszokott és nyugodt szülővárosom helyett egy ismeretlen és emberekkel telezsúfolt nagyvárosban éljek hónapokig. Aztán, ahogy megismertem a lányokat és Mathiast, minden addigi előítéletemet elvesztettem. Azon az egyen kívül, hogy az anyámat még mindig egy önző nőszemélynek tartottam, amiért a születésemkor magát helyezte előtérbe, az édesapámat és engem, velünk együtt pedig a régi életét viszont bármilyen negatív érzelem nélkül képes volt maga mögött hagyni. Mindezt valószínűleg soha sem fogom neki megbocsájtani. De talán ez nem is annyira meglepő tőlem...
Szóval, amióta Isabelt, Jennie-t, Skye-t és Milát megismertem, azóta egy csapásra megváltozott az életem és vele együtt a véleményem magáról a költözésről, arról, hogy az édesapám nélkül, egy másik városban éljek azzal a nővel, aki születésemkor elhagyott, de mégis az anyámnak vallja magát. Részben miattuk döntöttem úgy, hogy New York-ban szeretnék maradni még egy darabig, másrészt viszont az is a pozitív irányba növelte az ezzel kapcsolatos mércémet, hogy igazából kezdtem megszeretni magát a várost is. Mivel egész eddigi életemben egy alig 30 000 fős kisvárosban éltem, ezért nem sikerült megtapasztalnom azt az életérzést, amit egy vibráló nagyváros tud nyújtani az ember lányának. New York viszont szinte első látásra megfogott magának és én egészen egyszerűen beleszerettem.
Éppen ezért nem is tiltakoztam, amikor Isabel felajánlotta, hogy látogassak el vele egy kisebb street food fesztiválra. Enni úgyis szeretek, ki az, aki nem, és a zene fajtájával sincsen nagy gondom, szóval örömmel mondtam neki igent.
- Őszintén? Egész nap nem ettem, nehogy véletlen valamit ne tudjak kipróbálni a felhozatalból. - nevetek fel válaszul a kérdésére. - Szóval én a kóstolásra szavazok. Igazából már ki is szúrtam egy ínycsiklandó illatokat árasztó kézműves hamburgeres standot, ha szeretnéd, kezdhetünk akár ott is, aztán megihatnánk egy meggysört is. - kacsintok rá meggyőzésképpen. Na, nem mintha annyira győzködni kellene majd, legalábbis szerintem.
- Jamey? - kezdem el harapdálni a szám sarkát, amíg azon gondolkodok, hogy kire is gondol Isa. - Sajnos a névmemóriám még mindig a régi, borzalmas vagyok a keresztnevek megjegyzésében. Szóval, kisegítesz, hogy ki is ő?

Ash & Isa

Rengeteg fontos dolog van az életben, s számomra a sport és a családom mellett a barátaim jelentik a triumvirátus harmadik legfontosabb elemét. Tűzbe mennék értük, még úgy is, hogy az én közegem a víz. Bár tizenévesen az élet nagy dolgai még előttünk állnak és sokszor csak a rossz jegyek és csúnya szakítások miatt kell ott lennünk egymásnak, én mégis úgy gondolom, hogy mindaz amit most megteszünk egymásért, később is megfizetődik majd a kapcsolatunkban és segít abban, hogy ne tűnjünk el a szélrózsa minden irányába, ha végzünk a gimiben.
Persze eszemben sincs még ilyesmiken gondolkodni, főleg jelenleg, amikor Ash-el tölthetem a délutánt, aki nélkül már képtelen lennék elképzelni az unalmas hétköznapokat és iskolában töltött időt. Furcsa belegondolni, hogy milyen könnyedén a része lett az életemnek. De legfőképp talán arról feledkezem meg, hogy bármikor dönthetne úgy is, hogy itt hagyja New Yorkot és a nőszemélyt, aki igyekszik anyaként tetszelegni Ash számára. Tudom, hogy nem sok beleszólásom van a barátnőm életébe, de ha kicsit is nyom a latba, hogy próbálom vele megszerettetni még inkább a várost, akkor akár a napom huszonnégy óráját is hajlandó vagyok vele tölteni. Meg egyébként is, simán hajlandó lennék bármelyik barátnőmet a közelemben tudni a nap minden órájában.
- Ezt az elhivatottságot szeretem csak igazán! - Mondom vigyorogva. - Meggyőztél. Minden, amit az előbb kiejtettél a szádon, egyszerűen tökéletesen hangzik... - elnevetem magam, mert hát komolyan, kinek ne tetszene bármilyen ötlet, amiben szó van kézműves hamburgerekről és meggysörről? Ha mégis létezne olyan ember, aki egy ilyen ajánlatra képes nemet mondani, az valószínűleg nincs teljesen az eszénél. - Mondd, hogy nincs túl nagy sor a kiszemelt helynél, mert ez a rengeteg finom illat csak még éhesebbé tesz! - Szenvedő arckifejezéssel fordulok oda Ash-hez, habár sejtheti, hogy nem fogok helyben megpusztulni az éhségtől, de mégis sokkal kellemesebb, ha ésszerű időn belül megkapjuk, amire vágyunk, mintha hosszú percekig kell álldogálnunk egy több méteres sorban.
- Louis-t ugye nyilván ismered... - kezdek bele a magyarázatba, azon törve a fejem, hogyan is a legegyszerűbb megmagyaráznom. A szavaim mellett finom mosoly jelenik meg az arcomon, amikor a barátomat említem. - Szóval az Ő egyik volt osztálytársának a tesója Jamey. - Hamar pontot is teszek az i-re a magyarázatommal, de nem tudom elég lesz-e, így folytatom: - Brooklynban laknak és irtó szép a hátsókertjük. Ú.. vagy talán úgy egyszerűbb elmagyaráznom, hogy ő az a srác, aki fel akarta szedni Milát a legutóbbi bulin.

- Akkor jegyezd csak meg: ha finomabbnál finomabb ételekről van szó, rám mindig, minden körülmények között számíthatsz! - nevetek fel, miközben rákacsintok a barátnőmre. Valóban, az éhség az egyik olyan érzés az életemben, aminek, ha akarnék sem tudnék ellentmondani. Na, nem mintha szeretnék. Az evés egyszerre nyugtat meg és telít el melegséggel, és a genetikámnak hála vagyok olyan szerencsés is, hogy mindez ne hasson ki túlságosan is a testemre és az alakomra. Különben már nagyon nagy bajban lennék...
Isabel kérdésére visszanézek a vállam felett a már említett standra, ahol egy nem túlságosan jelentős, de mégis legalább 6 fő emberből álló sort pillantok meg. - Hát, rettentően szívesen mondanám, hogy nincs, de azért valljuk csak be, egy ilyen rendezvény sajnos nem a látogatottság hiánya miatt híres. Szóval, ha még képes vagy pár percet várni arra az ínycsiklandó hamburgerre... - mutatok az ételre, amit éppen a sor elején álló férfinak adnak a kezébe. - Akkor azt javaslom álljunk csak be abba a sorba.
Ha Isabel beleegyezik, akkor már sorban állás közben válaszolok a kérdésére. A barátjára természetesen emlékszem, de ez a Jamey gyerek úgy látszik annyira nem volt maradandó emlék a számomra, ezért tanácstalanul rázom a fejemet. Egészen addig, amíg a barátnőm Milát nem említi. - Á, így már rémlik. Az a srác, aki elől majdhogynem bujkálnunk kellett egész idő alatt. - bólintok szélesen mosolyogva. Visszaemlékezve, sajnos sok ember nem ért a szép és a nem szóból... - De amúgy semmi jónak nem vagyok elrontója, szóval, ha később is úgy gondolod, átnézhetünk hozzá meg a házibulijába is. Csak érjek haza időben, mielőtt a majdnem mostohaapám riasztja a rendőrséget vagy, ami még rosszabb, ő saját maga indul a keresésemre... - húzom el a számat, miközben a szemeimet forgatom. Amióta Sharon külföldön tartózkodik, Mathias előszeretettel igyekszik az ő felfogása szerint tökéletesen alakítani a Reynolds ház urának szerepét, amibe legnagyobb bánatomra az apafigura gyakorlása is egyre inkább beletartozik...

Ash & Isa

- Ó, ezt mindenképpen megjegyzem. - Jókedvű vigyor terül el az arcomon, mert az elvárt esetekben sokkal inkább azon kellene fanyalognunk, hogy nehezen találunk itt olyan opciót, ahol kalóriaszegény, cukormentes, Isten-tudja-milyen-mentes és diétának megfelelő opciót az evésre. Na de az nem a barátnőm meg én lennénk. Személy szerint az evést az élet kevés jó dolga közül az egyik legjobbnak tartom, habár sokszor nem látszik rajtam, hogy így gondolnám.
- Azt hiszem kibírom - jegyzem meg nevetve, csak mert valljuk be, hogy az étel illata, na meg a sor elejéről elszédelgő fickó kezében megpillantott látványa alapján is abszolút megér egy kis várakozást. - Valószínűleg nem is hátrány, hogy itt áll a sor, elgondolkodnék, hogy mi baja lehet az ételnek, ha senki nem akarja megvenni. - Magyarázom különösebb odafigyelés, vagy cél nélkül. - De akkor sem lennék a helyükben. Rettentő lehet napokig egy millió embert kiszolgálni, megállás nélkül. - Persze biztosan van a vendéglátós szakmának is szépsége. Biztosan.
Bólintok a sorban állással kapcsolatos javaslatra és teszek is pár lépést az említett sor felé, csak hogy ténylegesen is az említett étel megszerzése felé közeledjünk. - Iiigen, pontosan. - Bólintok néhányat és a korábban az arcomon látott, őszinte mosoly ezúttal eltűnik. Vannak emlékek, amelyek idővel megszépülnek és talán ez is egyike lesz azoknak, de jelenleg még nem tartozik sem a kellemes, sem feltétlenül a vicces kategóriába. Habár el kell ismernem, hogy az a fajta bujkálás, amit a barátnőimmel végrehajtottunk aznap este, kifejezetten vicces volt.
- Szupi! - Mosoly költözik az arcomra, és feljegyzem ezt is a gondolatban vezetett jegyzetfüzetembe. - Habár akkor majd a többieknek is szólhatunk, hátha arra majd ráérnek. Bár kétlem, hogy Milának lenne kedve visszamenni oda - nevetés tör ki belőlem, mert szinte látom magam előtt vörös hajú barátnőm arcát, amikor meghallja az ajánlatot. - Különben is... Van itt elég program nekünk, hogy jól szórakozzunk. Azt pedig végleg nem akarom, hogy bajba kerülj miattam a börtönőrödnél - elhúzom a számat a magyarázatom végén, mert bár hirtelen nem találtam jobb jelzőt a férfira, mégis eléggé ráillik a leírás.
- Egyáltalán miért szállt annyira rád? Felnőtt vagy már és különben is együtt vagyunk. Összefogott Sharonnal, hogy együtt készítsenek ki? - felvonom a szemöldököm, s közben a rendelések felvételével és teljesítésével mozduló sorhoz is igazodom, teszek pár lépést előre. - Ráadásul nincs joga hozzá, hogy ő alkossa neked a szabályokat.

Széles mosollyal az arcomon bólintok egyet Isabel ígéretére és a fejemben már rögtön olyan programötletek kezdenek el körvonalazódni, amik így vagy úgy, de valahogy mégiscsak az evéssel kapcsolatosak. Nem tehetek róla, sem pedig ellenük, úgy látszik tényleg örökké éhes gyomorral voltam és vagyok is úgymond beprogramozva.
- Reméltem, hogy ezt fogod mondani, mert nehezen bírtam volna rávenni magam, hogy ne gondoljak többet egy tripla cheddar sajtos és karamellizált hagymás hamburgerre. És az összes feltétet még nem is soroltam fel hozzá... - nevetem el magam. - De való igaz, bármennyire is jól hangzik sok kis ingyen falat egy pár órás munkáért, azért én sem szívesen lennék a helyükben. Ez a sok ember valószínűleg egyszerűen az agyamra menne...
A sor felé lépkedve, majd beállva a végére, szinte megállás nélkül folytatjuk a már megkezdett beszélgetésünket. Az említett fiú miatt valóban nem sikerült túlságosan jól az az este, annak ellenére sem, hogy a parti elején még egészen jól éreztem magam, ami azért valljuk be, az esetemben elég ritka pillanat. De a barátnőimnek még ezt is sikerül elérniük nálam akkor is, ha egy házibuliban éppen valami számomra teljesen értelmetlen diszkózenére táncolunk. - Végül is, ahogy gondolod. Ha szeretnél menni, akkor szívesen veled tartok, de, ha nem, akkor itt is maradhatunk, biztos vagyok benne én is, hogy kitalálunk valami jó kis elfoglaltságot magunknak. - kacsintok rá a lányra. - Mathias miatt meg te ne aggódj, ha nem ezt a házibulit, akkor biztos vagyok benne, hogy más okot is könnyen talál arra, hogy eljátssza az aggódó mostohaapát. - vonom meg a vállaimat, miközben a szemeimet forgatva grimaszolok egyet, majd a barátnőm kérdéseire sóhajtok egy nagyot. - Hát, fogalmam sincs. Egyszerűen nem tudok rajta kiigazodni. Vagy Sharon leendő férjét játssza, vagy pedig úgy viselkedik, mint a kiállításon. Nem is tudom, hogy valójában melyik szerep áll neki jobban, de az már biztos, hogy kiválóan ért hozzá, hogy az idegeimre menjen vagy zavarba hozzon, esetleg mind a kettőt egyszerre tegye. - vallom be neki. Isabel az egyik olyan személy az életemben, aki a kezdetektől fogva szó szerint mindent tud az anyám vőlegényével való zavaros kapcsolatomról. Én pedig nemcsak a megértéséért és a hallgatásáért, de azért is kimondottan hálás vagyok neki, amiért elfogadja a Mathias iránti érzéseimet és nem ítél el sem azokért, sem pedig az anyám iránt indított kis bosszúhadjáratomért.
És hála Istennek, nemcsak a beszélgetésünk, hanem a sor is egész gyorsan halad, már csak egy házaspár választ el minket az áhított hamburgerektől.

Ash & Isa

Egyáltalán nem bánnám, ha minden héten, vagy éppenséggel egybefolyóan, mindig lenne valamilyen gasztró esemény a városban, amin hasonlóan a mostanihoz és részt tudnánk venni. Más élmény egy zenei fesztivállal kombinált street food helyektől hemzsegő helyen levadászni a vacsoránkat, mint kiválasztani egyet a millió étterem közül és ott bandázni. Simán benne van a pakliban, hogy egyébként létezik ilyen dolog, egyszerűen csak nekem nincs tudomásom róla. Pedig milyen jó lenne legalább minden hétvégén egy kis időt azzal tölteni, hogy finomabbnál finomabbnak tűnő ételek közül válogassunk!
- Anyám... - Nagyot sóhajtok, mintha csak épp a legszebb álmomat írta volna le a szavaival. - Ha az edzőm megtudja, a lábamnál fogva fog felkötni, de most komolyan, ki tudna erre nemet mondani? - Na meg különben is, az esetek nagy többségében teljesen rendben van a kalóriabevitelem és a táplálkozásom is. Egy-egy kilengés pedig hébe-hóba, szökőévente egyszer abszolút belefér. - Habár tény, hogy a hagymáért nem vagyok odáig, de engem már a sajt részénél megvettek - vigyorodom el jókedvűen.
- Tutira. - Értek egyet nagyokat bólogatva, csak hogy még inkább megerősítsem. - Gondolod, hogy akik itt dolgoznak, képesek ugyanúgy nézni egy hamburgerre, amikor otthon is azt csinálnak? - Személy szerint én biztosan poszttraumás stressz szindrómában szenvednék, ha csak megemlítené a családom.
- A múltkori élmények után igazából már félnék visszamenni, hiába vannak mások a társaságban, akik egyébként jófejek - vonom meg a vállaimat tanácstalanul. A legszebb az egészben, hogy még örülhetünk is neki, ha az ehhez hasonló dolgok jelentik az életünkben jelenleg a legnagyobb problémát.
- Elképesztő az a fickó, komolyan! - Értetlenségemnek igyekszem hangot adni, de elég felháborodottra sikerül a megjegyzés. - Nem is tudom, Ash. Rövid ideje ismeritek egymást, szerintem ennek köze sincs az apai ösztönhöz. - Ez egyszer biztos. Főleg annak tudatában, hogy hogyan viselkedett akkor, amikor legelőször találkoztak. - Igazán eldönthetné mit akar pontosan. Tök ciki lenne, ha még a végén Sharonnak is feltűnne ez az egész. - Kikerekednek a szemeim, mert eddig ez az eshetőség fel sem merült bennem. - Bár amennyire a veled való kapcsolatát félregondolja, szerintem ez sem tűnne fel neki, akkor sem, ha komolyabb lenne - magyarázom, majd nevetve pillantok barátnőmre. Legalább annyira szeretném megfejteni a helyzetet, mint Ash, habár még csak nem is vagyok annyira részese, mint ő. De tény, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha nem kellene azon törnünk a fejünket, hogy mit akarhat tőle pontosan Mathias. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a férfi egyenes lenne.
- Hmm, kérjük ugyanazt? - Fordulok felé gyorsan, mikor látom, hogy az előttünk álló házaspár lassan végez a rendelésével és annak átvételével is.

- Ha szeretnéd, vihetünk neki is egy hamburgert, hátha megenyhül tőle. - kacsintok a barátnőmre, amikor az edzőjét kezdi emlegetni, miközben elgondolkodok rajta, hogy ugyan ki lenne az a nem normális egyén, aki ellenállni tudna egy ilyen kaliberű finomságnak? - A nyers hagymáért amúgy én sem, de karamellizálva bármikor meg tudnám enni, pláne, ha hozzáadunk még egy kis ropogós baconszeletet is. - sorolom tovább a nálam számba jövő feltétlehetőségeket, majd az éhség és a körülöttünk keringő illatok egyre erőteljesebb tudatában akaratlanul is megnyalom az alsó ajkamat.
A kérdésére kicsit elgondolkozva tekintek a fabódéban álló személyzet tagjaira. - Hát, fogalmam sincs. Az is meglehet, hogy otthon inkább nem is esznek hamburgert, annyira elegük van már belőle. - vonom meg a vállaimat bizonytalanul. - Bár én nem tudnám elképzelni magamról, hogy valaha is képes lennék megunni ezeket a finomságokat. - rázom meg a fejemet nevetve és éhes tekintettel nézem, amint elsétál mellettünk egy nagyjából velünk egykorú fiú egy igencsak méretes hamburgerrel a kezében.
- Rendben van, ahogy gondolod. Igazából nekem is sokkal több kedvem van kettesben maradni veled itt, minthogy egy újabb házibuliban valaki megintcsak lehányja a cipőimet. - idézem fel fintorogva az egyik közös éjszakánk emlékét, amit inkább jobb szeretnék elfelejteni, mert talán az egyik legundorítóbb pár perce volt az eddigi életemnek, ezért nem is szokásom sokszor megemlíteni.
Mathiast viszont annál inkább. Ugyanis, amióta az anyám elutazott külföldre, csak még inkább zavarossá vált a viselkedése; az egyik percben még minden tőle telhetőt elkövet, hogy minél jobban az idegeimre menjen, a másik pillanatban pedig már zavarba is hoz egy újabb szívet melengető kis bókjával. Lehet, hogy csak én vagyok ennyire idióta, hogy nem igazán tudok választ találni arra a kérdésemre, hogy miért is viselkedik velem így, de az, hogy beszélhetek róla és kiadhatom magamból a gondolataimat vele kapcsolatban, azért igen sokat segít rajtam és a helyzetemen. Éppen ezért nagyon hálás vagyok a barátnőimnek azért, amiért ennyire megértőek velem és képesek akár századjára is végighallgatni az értetlenkedésemet a leendő mostohaapám miatt. - Ne haragudj rám, hogy megint róla beszélek, de... egyszerűen képtelen vagyok őt kiverni a fejemből, hiába is próbálkozom rajta. - rázom meg a fejemet kissé zavartan, mikor megint Sharon és Mathias válik beszédtémává. - De éppen ez az egyik oka annak, hogy egyre inkább azt érzem, van még valami más dolog is a háttérben. - utalok vissza Isabel szavaira, amikkel a kettőnk közötti ismeretségre céloz. - Kíváncsi lennék, hogy mit találnék, ha egy kicsit kutakodnék a múltjában... Szerinted titkolhat valamit?
- Naná! Egy dupla húsos, tripla sajtoshoz mit szólsz? Persze, csak és kizárólag hagyma nélkül, ha már nem szereted. A maradék választható feltétet meg rád bízom, rakjunk össze egy igazi Isashley burgert. - csapom össze a tenyeremet izgatottan, majd az éppen fizető férfira tekintek.

Ash & Isa

- Megnézném az arcát, amikor a kezébe nyomjuk a kaját! - Jóízűen nevetek fel, csak mert nagyon is el tudom képzelni, ahogyan az aprócska nő, aki maga is tapasztalt a szinkronúszásban, na meg abban, hogy a benne résztvevő fiatal lányoknak mi mindenről kell olykor lemondaniuk - időbeosztást és szükség esetén diétát illetően is -, lereagálná a helyzetet. Nyilván nem agyunk pórázon tartva és nem figyelik minden egyes lépésünket, vagy étkezésünket, a legtöbb lány egyébként is mindig a megfelelő súlyban mozog. Az ünnepek környékén, vagy éppenséggel nyaranta pedig mindenkivel előfordul, hogy felszalad egy-két kiló, amit könnyen meg lehet oldani néhány intenzívebb edzéssel, vagy magával a ténnyel, hogy nem minden hétvégén megy buliba az illető. Csak mert köztudott, hogy a röviditalok tele vannak felesleges kalóriával, ami semmilyen sportot űző személy számára nem túl jövedelmező.
- Hallottál már róla, hogy vegánoknak is csinálnak bacont? Ne kérdezed hogyan, annyira nem mentem bele... - Mindentudó pillantást vetek Ashre, közben pedig egy legyintéssel írom alá a téma fontosságát. - De vajon van olyan finom, mint az eredeti?
- Igazad lehet - bólintok mosolyogva a válaszára. Fogalmam sincs hogyan, de nemrég az utamba akadt egy videó, amiben be volt vágva egy részlet arról, hogy néhány ember milyen kiakadást képes produkálni csak azért, mert mondjuk a kedvenc gyorséttermükben néhány napig nem működik a fagylalt gép. Remélhetőleg itt a fesztiválon dolgozó személyzetnek nem kell hasonlót tapasztalnia.
- Ennek örülök. - Felelem őszinte, széles mosollyal az arcomon. A legtöbb barátnőm ugyan már évek óta ismerem, de úgy érzem, hogy Ash-el nagyon hamar sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Talán mert látszott rajta, hogy nem ismeri még ki magát teljesen a New York-i mindennapokban, vagy egyszerűen csak mert olyan személyiségekkel lettünk megáldva, hogy szimplán klikkelünk. Akárhogy is legyen, én nagyon örülök neki, hogy egyáltalán adott egy komolyabb esélyt a városnak és maradt.
Ennek a kötődésnek a nagyszerű megnyilvánulása például az is, hogy mennyire szívesen hallgatom meg minden barátnőmet arról, hogy mi is zajlik a mindennapjaikban, amikor nem vagyunk együtt. Azt hiszem ez nem is kérdés, hiszen ki hallgatná meg az embert, ha nem a barátai? Ezért is csípek bele finoman Ash karjába, mielőtt közölném vele, hogy mit gondolok: - Na ne viccelj már! Akkora rejtély az a pasi, hogy látod, még ketten is kevesek vagyunk ahhoz, hogy megfejtsük. De attól függetlenül még ugyanúgy szeretem meghallgatni, ha van valami, hátha tudok segíteni... - A korábbi piszkálódás és csipkelődés helyett ezúttal finoman átölelem a karját és megsimogatom picit. A szóbeli támogatásom mellé jár egy kis fizikai is.
- Én azt mondom, tutira titkol valamit! - Határozott bólintással erősítem meg a szavaimat. - Normális férfi, aki úgy néz ki, mint ő, nem akar olyannal lenni, mint Sharon... Már megbocsáss. - Elhúzom a számat a végére. Eszemben sincs megbántani őt, vagy különösebben kritizálni az anyját, de meg kell mondjam, az a nő nem lopta be magát a szívembe.
- Húú! Na ezt már szeretem! - nevetek fel jókedvűen a hirtelen kitalált saját fantáziánk által megformált hamburger ötletére. - Mit szólsz a chilihez? Vagy inkább jalapeño? Vagy mondjuk tükörtojás és bacon?
Szerencsére a sor elejére már úgy kerülünk, hogy sikerül kilottóznunk, hogy pontosan mit is akarunk a burgerekbe és már csak az a része van hátra, hogy el is készüljenek. - Meghívlak. - Mosolyogva pillantok előbb Ashre, majd villámgyorsan nyújtom oda a szükséges bankjegyeket a megfelelő embernek, hogy a barátnőmnek véletlenül se legyen ideje tiltakozni.

- Hát, én is. El sem tudom képzelni a reakcióját. Mondjuk, egy április elsejei tréfának nem is lenne rossz ötlet. Csak szólj, ha egyszer véletlen meg szeretnéd valósítani. - kacsintok rá. Igaz, hogy nem vagyok egy nagy tréfamester, de a barátnőmért bármire képes lennék, egy jó mókának pedig ki tudna nemet mondani? Mostanában amúgy is annyira kell egy kis nevetés az életembe, mintha csak levegő és víz lenne.
Megrökönyödve nézek fel Isabelre, amint a szalonna veganizálásáról kezd el beszélni. - Fogalmam sincs, hogy szeretném-e tudni mit és hogyan tesznek meg ennek érdekében. Nekem mindig is kicsit furcsa volt, hogy ennyire igyekszenek különféle alapanyagokkal pótolni a húst. Ennyi erővel akár a kenyeret is megpróbálhatnánk sertéshúsból sütni... - ráz ki a hideg egy pillanatra, majd a barátnőm reakcióját megelőzően, mégiscsak elnevetem magam. - Na, végülis mindegy ki mit és hogyan szeret, a lényeg az, hogy maga az étel tényleg finom legyen.
- Viszont mostanában egyre gyakrabban gondolkodok el azon, hogy mi lenne, ha végre felavatnánk Sharon lakását egy házibulival. Elég régóta lakom már nála, de eddig soha nem volt rá még alkalmam, most viszont senki nem tilthatja meg, hogy meghívjak 1-2 embert egy kisebb összejövetelre. - karolok bele a barátnőmbe, miközben még egy lépést megteszünk a sorban. - Szóval, nagyon örülnék, ha te is ott lennél a lányokkal együtt, annak meg még inkább, hogyha megkérhetnélek rá, hogy segíts megszervezni. Tudod, nem igen vagyok még otthon a partik világában. - vörösödök el egy kicsit. Néha még mindig nem érzem magam teljes jogú nagyvárosi lánynak, de talán nem is olyan nagy baj, ha egy kicsit mindig is megmaradok majd a vidéki szomszédlánynak.
Mégis, mikor a lányok társaságában vagyok, akiket mostmár bátran és büszkén nevezhetek a legjobb barátnőimnek, úgy érzem, hogy nem is volt olyan rossz döntés az anyámhoz költözni, bár ezt azért az édesapámnak nem szívesen ismerném be, nehogy véletlen fájdalmat okozzak neki ezzel. Persze, a lányokkal kötött barátságom miatt valószínűleg rendkívül boldog lenne, de, ha tudná a másik okát annak, hogy végül a városban maradtam...
- El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy rád, vagyis rátok találtam. - bizonygatom ki tudja hányadjára Isának, miközben a karjánál fogva egy kicsit közelebb húzom magamhoz és megölelem.
Mathiasra visszatérve viszont csak egyre inkább zavartabb leszek, amiért nemcsak én, de a barátnőm is látja, hogy valami nem stimmel a helyzettel, mégsem tudja egyikőnk sem, hogy mi is a baj. - Hát, nem tudom, Isa. Teljesen igaz, amit mondasz, de fogalmam sincs, hogy mi lehet Mathias titka. Lehet, hogy soha sem fogom megtudni... - vonom meg a vállaimat, majd enyhén lemondó sóhajjal engedem, hogy a barátnőm meghívjon egy hamburgerre, a jalapeno és chili szószok különös keveredésének megízleléseként.
Percekkel később már a saját hamburger verzióinkkal állunk meg a sarkon egy asztalnál, kicsit távol az emberek forgatagától. - Uram isten, ez borzasztóan finom! Mintha csak a mennyországba kerültem volna. - lehunyt szemekkel élvezem az összeérő ízeket, de, amint kinyitva azokat nemcsak a barátnőm arcképe tárul elém, hanem jó pár méterrel arrébb az út túloldalán egy ismerős alakra figyelek fel, kicsit elkomorodok. - Ezt nem hiszem el! Túlságosan nagy kérés lett volna, hogy legalább a lakáson kívül ne találkozzak vele?

Ash & Isa

- Lassan valamivel úgy is el kell búcsúznom tőle, ha már nem versenyezhetek többet. Az tuti emlékezetes lenne, ha elé állnánk egy ilyen tervvel - mesélem vigyorogva. Nincs kétségem afelől, hogy az edzőm hosszú ideig emlegetné még, ha valóban kiviteleznénk ezt a röptében összedobott kis tervet. Legfőképpen azért, mert a csínytevés nem megszokott módja a szinkro csapat elhagyásának. Sokkal inkább jellemző az, hogy nem csak az edző, de az adott versenyző is kap valamilyen kedves ajándékot, ami emlékeztetheti a közösen eltöltött időre. Ezzel kapcsolatban viszont az is igaz, hogy semmi ilyesmit nem terveztem még, olyan messzinek tűntek azok a napok, amikor végleg le kell majd mondanom a kedvenc sportomról abban a formában ahogyan most űzöm. Nem akartam, hogy az ajándékválasztás folyamata egyszerűen közelebb hozza az egész végét, ugyanakkor persze azzal is tisztában vagyok, hogy csak mert én csukva tartom a szemem a probléma miatt, az még nem szűnik meg létezni.
- Fujj, most belegondoltam, hogy az hogy nézne ki és milyen íze lenne. - Előbb látványosan úgy csinálok, mint akinek épp borsódzik a háta a hallottaktól, majd mégis kitör belőlem a nevetés, Ash-el együtt. - Láttam valami videót erről, még Bill Gates is benne volt, de annyira nem mentek bele a részletekbe, hogy pontosan hogy csinálnak ilyen termékeket. Mindenesetre tényleg fura. - Mert persze a technológia fejlődése önmagában nem hiba, de a jó dolgok mellett ugyanannyi fura kombináció is feltalálásra kerül. Utóbbiaktól pedig újra meg újra csak eláll a szavam.
- Remek ötletnek hangzik. Különösen, ha nincs aki leállítsa - jelentem be mosolyogva. Nem mintha néha az hátráltató tényező lenne, hogy éppenséggel mit gondolnak a szülők, vagy mit nem. Ha nincsenek a városban, alig van olyan dolog, ami megakadályozhat minket porontyokat abban, hogy kedvünk szerint hívjunk át pár barátot az üres lakásba. - Persze, hogy ott leszek és még szép, hogy örömmel segítek! - Egyre inkább szélesedő mosoly társul a válaszom mellé, amikor Ashre pillantok.
- Én is örülök neki, hogy egymásra találtunk, na meg, hogy úgy döntöttél, hogy maradsz. -  Hangom tele jókedvvel, miközben igyekszem viszonozni az ölelését. Sosem éreztem úgy, hogy kicsivel is különlegesebb lennék amiatt, mert született New York-i vagyok, így nem jelentett problémát teljesen ismeretlen emberekkel is nyíltan ismerkedni. Persze csak kevésszer volt olyan szerencsém, hogy olyan emberekre találjak, mint Ashley, akit már a barátnőmnek tekintek, nem szimplán új ismerősnek.
Az pedig a legkevesebb, hogy épp ebből az okból igyekszem odafigyelni mindarra, ami Ashnek fontos. S ha olyan dolgokról van szó, akkor megpróbálni segíteni a megoldásukban. - Ha kiderül valami, mert olyasmit mond, esküszöm lenyomozzuk - jegyzem meg nevetve. Lehet, hogy a különböző social media platformokon ez már-már a specialitásomnak számít, de a való életben azért nem lehet olyan egyszerű lenyomozni valakit, mindenféle tapasztalat nélkül. Mindenesetre megpróbálni meg lehet, még akkor is, ha csak a magunk módján tesszük. Meg persze ha szükség van rá.
Egyelőre azonban a hasunk megtömésével tölteném az időt, hiszen azért jöttünk ide. Az elméletek gyártása és az emlegetett buli tervezése tulajdonképpen várhat. - Máris megérte eljönni! - Értek egyet, miután lenyeltem az aktuális falatomat. Újabb harapással próbálkozom meg, amikor Ashből kitör a panasz, én pedig kíváncsi pillantással fordulok arra, ahová néz. - Mmm! - igyekszem minél hamarabb leküzdeni a falatot, miközben  összevont szemöldökkel vizsgálódom az út túloldala felé. - Ugye az Mathias és nem a szemem káprázik? De várj.. Ki az vele? - Egészen izgatottan fordulok oda a barátnőmhöz, mielőtt folytatnám: - Ash, utána kell járnunk kivel van és miért!