Azt hiszem, a tengerészgyalogos apámnak köszönhető, hogy meglehetősen egyenes jellemű nőszemély lettem. Sőt. Már-már túlságosan őszintének mondanám magam, mert általában mindent kimondok, amit gondolok tetszik-e az a másiknak vagy sem. Másokkal ellentétben simán kiállok az igazamért bárkivel szemben és mivel rosszul viselem az igazságtalanságot, mindig is én voltam az, aki mások helyett is beszélt. Emiatt aztán előfordult, hogy a feletteseim gyűlöltek, de akadtak olyanok is, akik épp emiatt kedveltek.
Az őszinte és egyenes mivoltom ellenére a munkám során adódik, hogy a cél szentesíti az eszközt, azaz szükségessé válik, hogy megvezessek valakit, hogy manipuláljam a másikat vagy épp hazudjak neki, de az idők során képes lettem mindezt külön kezelni. Sokat segített ebben a pofára esésem is, de erről majd később.
Makacs vagyok, ami az akaratom érvényesítését illeti és hajlamos vagyok még akkor is kötni az ebet a karóhoz, ha már nincs semmi remény arra, hogy nekem lesz igazam. Sokszor épp ennek köszönhető az, hogy megoldok egy ügyet, amiről mindenki más azt gondolja, hogy esélytelen de adódik olyan helyzet is, mikor végül szembesülnöm kell azzal, hogy nem lett igazam és fülem-farkam behúzva duzzogok az asztalomnál.
Kíméletlen és kemény is tudok lenni, ha a helyzet úgy kívánja, de úgy általában inkább vagyok barátságos, mint ellenséges. Ha nem vívja ki valaki a haragomat vagy a gyűlöletemet, akkor el vagyok én bárki társaságában és, ha nem munkáról van szó, még egész vicces is tudok lenni. Mindenhez van hozzáfűznivalóm, mindenről van véleményem és képes vagyok bármiből viccet csinálni. Hát röviden ez lennék én.

Mint már említettem, az édesapám tengerészgyalogos volt, mostanra pedig már nyugállományba került. Amikor születtem, épp Floridában laktunk és már megelőzött három évvel a bátyám, de ezekre az időkre egyértelmű ugye, hogy nem emlékszem. Arra viszont igen, amikor nyolc éves koromban Texasba költöztünk és bár eleinte nagyon nem tetszett, hogy el kellett hagyni Floridát, végül egészen megkedveltem Galvestont.
Már kamaszként egyértelmű volt számomra, hogy rendőr vagy katona leszek, ami legfőképpen a bátyámnak és az apámnak volt köszönhető, hiszen egyenlő arányok ide vagy oda, édesanyám tanárnő volt, azzal a pályával pedig cseppet sem szimpatizáltam, ráadásul nagyrészt fiúkkal nőttem fel, mert a bátyám mindig vitt magával mindenhova.
Szóval, az anyám tanárnő volt. A gimi alatt egyenesen rühelltem, hogy épp ezt a hivatást választotta, mert baromi cikinek éreztem, hogy ott tanít a suliban. Természetesen mindig elvárta mindkettőnktől, hogy tökéletesen példamutató gyerekek legyünk, de se én se a bátyám nem voltunk szentek, úgyhogy voltak viták bőven, ahogy akkor is, mikor már épp beletörődött, hogy a lánya rendőr akar lenni, én pedig közöltem, hogy mégse.
A szerelem hülye dolgokra tudja rávenni az embert, legalábbis engem olyannyira elvakított húsz évesen, hogy képes voltam minden addigi tervemet felrúgni az áhított személy miatt. Öt évvel volt idősebb nálam Cole és akkor még nem tűnt fel, hogy nem épp olyan ember, mint amilyennek a rózsaszín ködön keresztül láttam. Én csak azt láttam, hogy imádjuk egymást, összeköltözünk és három év együttélés után még mindig együtt tervezgetjük az életünket. A következő pillanatban pedig egy pisztolyt találtam az éjjeliszekrényben, jó pár kiló kokaint ide-oda elrejtve a lakásban és egy férfit, aki nem is az, mint akinek hittem. Ha valaha lettem volna annyira beteg elméjű, hogy felvéssem a bakancslistámra a "csukassuk le a saját pasinkat" részt, akkor azt kipipálhattam volna, mert a vége az lett, hogy az igazságérzetem erősebbnek bizonyult és én magam tanúskodtam ellene a bíróságon, még akkor is, ha a szívem majd széthasadt. Hiszen tényleg, igazán, őszintén szerettem, de képtelen lettem volna olyasvalakivel élni, aki valójában egy bűnöző. Hogy nézett volna rám az apám, ha valaha megtudta volna, hogy miféle alakkal élek együtt? A bátyám? A családom? Hogy néztem volna tükörbe én? Életem legnehezebb döntése volt, de ezt éreztem helyesnek. Sosem felejtem el Cole tekintetét, mikor a tanúk padján ültem és beszéltem. Az a pillantás kellő löket volt ahhoz, hogy elköltözzünk onnan örökre, mert az utolsó mondata az volt hozzám, hogy "amint kikerülök a sittről, meg foglak látogatni".
A szüleim -főleg az apám- nevetségesnek tartották az ötletet, miszerint költözzünk el onnan jó messzire, viszont hónapokkal Cole lecsukása után is sorra kaptam tőle a leveleket. Mindez csak arra volt jó, hogy a félelmem már egészen rettegéssé fejlődjön, így végül belátták, hogy igazam van. Családostól, mindenestől Marylandbe költöztünk én pedig onnan New yorkba. A Cole-al történtek visszatérítettek az eredeti tervem felé, így végül jelentkeztem a New York-i Rendőrakadémiára és miután elvégeztem, pár év szolgálat után a nyomozói vizsgát is megcsináltam. Nyugodtnak viszont így sem nevezhetem magam, mert közeleg a dátum, amikor Cole szabadul ettől pedig egyenesen rettegek, mert félek, hogy be fogja tartani az ígéretét. A rettegésemet viszont igyekszem jól elrejteni mások, főleg a bátyám elől, mert nem akarom, hogy aggódjon értem. Főleg, mivel már boldogan éli a saját életét, ami némi hatással van rám is, ugyanis van egy hét éves unokahúgom, akit imádok és előfordul néha, hogy elhozzák hozzám, hogy én vigyázzak rá. Olyankor valahogy sikerül megfeledkeznem mindarról, amit a munkám során látok és még Cole se jut eszembe ideig-óráig. Fogalmam sincs mit tennék, ha valóban megjelenne az ajtómban és csak remélni tudom, hogy azóta már rég elfelejtett és jobb dolga is akad, mint engem felkutatni.