Lilah && Hailee

Azért jó, ha az embernek vannak barátnői, mert amikor az ember nem tudja, mit csinál, van, aki tudja helyette.

Jó ideje ne mhallottam már Dahliaról, ami miatt igazából nem haragudhattam rá. Lényegében nekem is akadt elég dolgom ahhoz, hogy ne tudjam felvenni vele a kapcsolatot. Az egyik oka a dolognak az volt, hogy általában vagy télen, vagy nyáron találkoztunk, mivel ő akkoriban járt Dallasban. Lényegében már elég régóta ismer engem és a családomat is, ezért mondhatni biztos voltam benne, hogy ő egy azon barátaim köreiből, akivel bármikor ott tudnám folytatni a félbemaradt beszélgetéseinket, ahol abbahagytuk. Soha nem lennék képes azért haragudni rá, mert egy ideje nem kerestük egymást, hiszen én magam is tudom, hogy minden kapcsolat két emberen áll.
Egyrészt, amikor megismerkedtünk, még mind a ketten fiatalabbak voltunk. Én még otthon éltem, és bár vezettem egy háztartást már elég fiatalon, plusz gyereket neveltem – Henry mindig sok figyelmet igényelt – de emmellett még mindig több időm volt sms-eket vagy éppen Facebook üzeneteket otthagyni neki, mint most. Nyilvánvaló volt, hogy valószínűleg nála is ez lehetett a helyzet, ezért semmi okom nem volt arra soha, hogy haragosan gondoljak rá.
És, hogy most mégis miért jutott eszembe ő? Nos hát... Lényegében azért, mert úgy alakult, hogy egy Delilah nevű nőszemély keresett fel, aki az ő képeit használta. Először eléggé nehezemre esett elhinni, hogy tényleg ő az illető, és rendesen kivert a frászt. Egy ideje már paranoiás voltam, amiért az előző ügyvéd, aki mellett jelöltként dolgoztam, hát enyhén szólva is úgy vetett bele a kis krokodilokkal teli verembe, hogy még úszni sem tanított meg. Ezáltal rákényszerültem arra, hogy gyilkosokat, erőszaktevőket, és hasonló, embernek nem nevezhető alakokat próbáljak meg védeni... Ami általában nem is jött össze, de ezen a végeredményen nem is kifejezetten lepődtem meg.
Egy Brooklyn-i barátnőm unszolására, és az ő segítségével végül viszont sikerült találnom valakit, aki a segítségemre lehetett, viszont enyhe megdöbbenéssel hát... Nos vettem tudomásul, hogy sajnos pontosan azt a férfit sikerült elkapnom, akitől végül a fizetésemet is kapom. Ha pedig mindez nem lenne elég, a szállodaigazgatóval is elég rendhagyó módon ismerkedtem meg, szóval mindez már gyanakvóvá tett a lány üzenetével kapcsolatban.
Első körben azt gondoltam, hogy valami perverz lehet, aki pont az amúgy teljes mértékben gyönyörű barátnőm képeit használja fel, és ezért is lepett meg, amikor megpillantottam az üzenetet. Viszont nagyjából fél óra veszekedés után végre kaptam tőle egy hangfájlt is, ami egy kicsikét megnyugtatott, de ettől függetlenül azonnal az egyik Manhattan-i kávézóba rendeltem a nőszemélyt.
- Kicsit elmegyek... Majd jövök – pillantottam Hwanra, miközben kihúztam a hajamból a gumit, és párszor átfésülgettem a szőke tincseket, majd némi szájfényt magamra kenve, fel is pattantam, hogy megindulhassak a hotelhez közeli kávézó felé, ahova megbeszéltük a nőszeméllyel a találkozót. Én magam sem tudtam, hogy mire számítsak, ezért a liftben a gyorshívóba raktam Hwan számát, hátha valami furcsa zsákos emberrel beszéltem volna le egy laza randevút az ebédszünetemre. Kezdtem már annyira belehergelni magam a témába, hogy szinte éreztem, ahogyan már-már akarattal kezdtem el keresni a saját gyilkosom alakját az utcán, és mindenkibe láttam valami rosszat, ami miatt képtelen voltam hát konkrétan normálisan áthaladni a zebrán.
Pont ezért is, mivel előbb odaértem a helyre, mint Lia, gyorsan szerváltam is magamnak egy kávét – szigorúan feketét – mert hát ugye valamiben meg kell halni, és akkor vigyen már el a szívbaj... Inkább az, mint valami elcseszett maszkos gyilkos.
Talán ezen okok miatt is lepődtem meg akkor, amikor ténylegesen megpillantottam a lány sötét haját és magas – hozzám képest majdnem mindenki az – vékony alakját. Egy ideig csak szemléltem, reménykedve, hogy nem fog eltűnni és valami szőrös szatírrá változni, emiatt pedig legszívesebben lekevertem volna magamnak egy pofont. Némi fáziskéséssel sikerült végül felállnom a helyemről, és odamenni hozzá, hogy átölelhessem a derekát.
- Na mivan, elveszett madárkám? – motyogtam a hajába, ahogyan magamhoz szorítottam a testét – Nem mellesleg remélem tudod, hogy baromira ijesztő volt ez az egész játék veled... Eddig a pillanatig meg voltam győződve arról, hogy most fognak elrabolni!
Egy kicsit meg is csóváltam a fejem, majd sóhajtva szorítottam rá a kezére és húztam le a székre. Én magam is tudtam, hogy nyilvánvalóan oka lehetett annak, hogy nevet változtatott és ilyen hirtelen bukkant fel újra.
- Hogyan szólítsalak? – suttogtam oda, majdhogynem hangtalanul neki – És mi történt? Azt hiszem pár dolgot le kell tisztáznunk, hogy képben legyek a dolgokkal. Kinyírtál valakit?
A kérdést nem szimplán a hirtelenjében kialakult paranoiám okozta, egyszerűen tényleg nem tudtam elképzelni, hogy ha huszonpár évig semmi baja nem volt a nevével és a személyazonosságával, akkor most így hirtelenjében mi az isten történhetett. Vetettem rá pár kíváncsi pillantást, de egyelőre nem tettem fel több kérdést, tűrtőztettem magam. Pontosan tudtam, hogy azzal nem jutunk előbbre, ha most mindent egyszerre a nyakába zúdítok.

750 szóban || remélem tetszik    || ruha

Kezdetben igyekeztem magam abba a hitbe ringatni, hogy könnyű lesz magam mögött hagyni mindent és mindenkit, aki csak Dahlia Salernoként az életemhez tartozott. Hogy egyszerű lesz új életet kezdeni teljesen új emberként, egy ismeretlen városban, ahol éppen a zsúfoltság az, ami sikerül rejtve maradnom a családom és a Chicagóhoz kötő emberek elől. Hamar rá kellett azonban döbbennem, hogy ez az egész korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan egy tizenhat éves lány kitalálta. Annak köszönhetően, hogy a családom nyakig merült a törvényen kívüli akciókba, az új személyazonosságomat gyakorlatilag pillanatok alatt sikerült megalkotnom. Valójában a mai napig csodának tartom, hogy a férfi nyomán, akinek a papírokat és Delilah Barker-t köszönhetem nem sikerült megtalálniuk. Máskor azon kapom magam, hogy úgy érzem, talán nem is kerestek soha. Az ilyen alkalmakkor igyekszem magam megnyugtatni azzal, hogy természetes, ha kicsit paranoiásan állok a helyzethez, hiszen apám mégiscsak az, aki és nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem egy ellensége hajlandó lenne kihasználni a helyzetet, ha kiderülne, hogy élek és virulok.
Tizenhat éves voltam, amikor elszöktem otthonról és hetek kellettek csupán, hogy rettentő magányosnak érezzem magam. Az őrületbe kergetett, hogy fogalmam sem volt róla mit gondolhat az apám, anyám és gyakorlatilag mindenki, aki az olajozottan működő gépezetben számított arra, hogy én is csatlakozom a piszkos üzletekhez. Aztán meg ott volt az egész kazetta B oldala, azok az emberek, akiket a barátaimnak tekintettem, akiknek egy szót sem szólhattam arról, hogy egyik napról a másikra el fogok tűnni és új életet kezdeni, valahol az Államok másik felén. Nem volt senki, aki tanácsokkal láthatott volna el, vagy ha van is őrangyalom, aki tíz éve segít abban, hogy ne derüljön ki ki vagyok valójában, még nem fedte fel magát nekem. De bevallom, erősen kétlem, hogy lenne bárki is, aki fegyverrel az oldalán ne apám mellett állna, akinek hiába van a listáján végtelen mennyiségű gonoszság, mindig a fő pénzforrás marad. És ki ne maradna hűséges a pénzhez?
Amiből gyakorlatilag én is bőven kivettem a részem, amikor egy táskányi készpénzzel távoztam otthonról. De tíz évvel később és egy butik tulajdonosaként már bátran állíthatom, hogy azt a piszkos pénzt beforgattam és jó célokra fordítottam. Kezdetben persze nem volt így, mert sokáig próbáltam fenntartani a látszatot legalább a nem Chicagóban élő barátaim előtt. Ilyen volt Hailee is, akivel akkor ismerkedtünk össze, amikor először jártam Dallasban. Kedvem sincs belegondolni vajon milyen ügyeket intézhetett akkoriban apám, amikor néha ott jártunk. Akkor döntöttem úgy, hogy most, évekkel később újra felveszem vele a kapcsolatot, amikor kiderült számomra, hogy jogi pályán mozog. Gyakorlatilag minden segítséget hajlandó lennék elfogadni, csak hogy abból a két hónapja kapott képeslapból ne legyen semmi több. Egyedül abba nem gondoltam bele, hogy nehéz lesz őt meggyőzni, ha hirtelen Delilah-ként állok elé és nem pedig úgy, ahogyan ő eredetileg ismer. Beletelt néhány próbálkozásba, de sikerült elérnem, hogy hajlandó legyen velem találkozni az ebédszünetében.
Cikázó pillantásom első körben olyan gyorsan szalad végig a kávézó vendégein, hogy nem veszem észre őt, csak második alkalommal, amikor már felém tart. Ölelése egyszerre megnyugtató és kelti fel bennem újfent a paranoiát, mégis viszonzom. - El sem hiszed milyen jó újra látni téged! - Képtelen vagyok nem mosollyal az arcomon rá pillantani, hiszen olyan ez, mintha visszautaztam volna az időben, oda, amikor még minden sokkal egyszerűbb volt és mindketten fiatalabbak voltunk. - Ne haragudj! Egyszerűen csak fogalmam sem volt róla hogyan kellene elmagyaráznom ezt az egészet. Valószínűleg nem is hittél volna nekem... - Mély sóhaj tör ki belőlem, olyasmi ez, amit soha nem osztottam még meg senkivel. Nem akartam emlékezni a múltamra és a legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha elzárom az egészet egy dobozba, valahol az emlékeim mélyén és soha többet nem beszélek róla. De mióta tudom, hogy valaki megtalált, újra meg újra kinyílik a doboz.
Leülök vele szemben és próbálom megnyugtatni magamat, hiszen nem látok gyanús arcokat magunk körül és a rendőrség sem rontott még ránk. - Delilah-nak - felelem, egy apró, hivatalos bólintás közepette. Hallom a kérdéseit és fel is fogom őket, mégsem tudok rögtön válaszolni, mert soha nem fogalmaztam még meg a válaszokat, még magam számára sem. - Nem, dehogyis. Nem öltem meg senkit - finom mosoly jelenik meg a szám szegletében. - Hidd el, szívesen elmondanék neked mindent, de.. Nem akarlak bajba keverni, mert fogalmam sincs mi folyik a színfalak mögött. - Nagyot sóhajtok. Hogyan is magyarázhatnám el mi történt az elmúlt években és miről tudok, ha azzal csak bajba keverem őt? - Lehet, hogy ez az egész találkozó is egy hatalmas hiba volt - idegesen túrok bele a hajamba, néhány hosszú tincset a hátam mögé dobok, figyelve a pincér felénk közeledő alakját. Kérek tőle egy americanót, és a kezemet tördelve próbálok annyi lélekjelenlétet összeszedni, hogy folytatni tudjam.

Lilah && Hailee

Azért jó, ha az embernek vannak barátnői, mert amikor az ember nem tudja, mit csinál, van, aki tudja helyette.

Talán nem túl szép dolog, de általában nem szoktam azokon az ismerőseimen kattogni, akikkel jó ideje nem tarottam a kapcsolatot még akkor sem, ha éppen barátságot ápoltunk korábban. Ennek igazából nem rosszindulat volt az oka, szimplán csak mindig volt elég teendőm, ami miatt nem feltétlenül tudtam arra koncentrálni, hogy kivel hogyan tartsam a kapcsolatot. Mindig úgy voltam vele, hogy önmagam vagyok az egyetlen, akire teljes mértékben számíthatok, de ettől függetlenül persze a családommal és azokkal az emberekkel tartottam a kapcsolatot, akik körülvettek. Mindig túl sok volt a tanulnivaló, kevés az idő, plusz sokat utazgattam az egyetemre, mert az ismerőseim és barátaim zöme new york-i volt. Szóval kifejezetten nehéz időszak volt, amin keresztülmentem és csak nyaranta illetve a szünetekben volt arra időm, hogy hazamehessek Texasba, és találkozzak az ottani barátokkal.
Dahlia viszont ilyen téren más volt... Ő teljesen kiesett, hiszen a chicagoi származása miatt sem volt időnk találkozgatni, szóval lényegében lemorzsolódtunk egymás társaságából. Nem mondom azt, hogy egyszer sem gondoltam rá, és nem hiányzott nekem, viszont gondoltam, hogy van oka annak, hogy nem keres engem. Amúgy is, az ilyen dolgok két emberen állnak, szóval én is legalább annyira hibás voltam azzal kapcsolatban, hogy nem álltunk szóba évekig, mint ő. Mert ugyanúgy ráírhattam volna két jogszabály között, amikor hisztizve vertem a fejem az falba.
Viszont a mostani felbukkanása elég aggasztó volt. Egyrészt az álnév miatt is, és bár titkon sejtettem azt, hogy a rég nem látott barátnőm fog eljönni a találkozóra... De belegondolva, ha ezt elmondtam volna apának, minden bizonnyal idiótának nevezett volna, és kitépi az összes létező hajamat. Mert tényleg felelőtlen dolog volt ez az egész. Mivel egy gyönyörű lányról van szó, simán lehetne valami szőrös perverz is, aki látni akart, és az ő képeit felhasználva próbált meg kicsalogatni a sarokból...
De minden kétségem elszállt, amikor a lány lépdelt felém. Bár idősebb lett, ettől függetlenül az arca és szépsége elárulta... Bár jó sok idő eltelt a legutolsó találkozásunk óta, és mind a ketten változtunk valamennyit, ettől függetlenül egyáltalán nem esett nehezemre felismerni őt.
- Téged is jó látni – sóhajtottam fel halkan, ahogyan végül magamhoz szorítottam a testét, majd eltoltam magamtól, és lesimítottam azokat a tincseket, amiket összeborzoltam a nagy ölelkezés közben – Illetve pontosítanék! Jó téged látni, és nem egy perverz disznót, akitől tartottam.
Mert azért eléggé pörgős tempót vett fel mostanában az életem. Megismertem egy csomó új embert, akikke igyekeztem is többé kevésbé jó viszont kialakítani... És ez alapvetően változóan jött össze. Sok munkatársam nem nézte jó szemmel azt a közvetlen viszonyt, amit megengedtem Hwannal szemben, ami engem kifejezetten zavart... Szinte biztos voltam benne, hogy ilyen olyan pletykák ezért elindulhattak, és hát a legszomorúbb a dologban, hogy volt valóságalapja ezeknek... De mindegy. Amíg csak mi tudjuk, addig nincsen gond a dologgal, és igazából nem érdekem nem megbízni a férfiban. Neki ugyanannyira kellemetlen lenne, ha ez kitudódna, mint nekem.
- Erre van esély – bólintottam komoly arccal arra, amit mondott – De itt vagyok. Szóval végül... Szerintem ígyis úgyis ez lett volna a dolog végkimenetele.
Mert attól függetlenül, hogy egy kicsit ijesztő volt a helyzet, hülyeség lett volna azt állítani, hogy nyugodt lelkiismerettel tudtam volna maradni, ha nem keresem fel őt. És hát a kíváncsiságom meg túl nagy volt ahhoz, hogy ne menjek bele egy találkozóba... Pontosan tudtam, hogy nyilvános helyen senki nem tehet semmit velem, és azért elég sok ember volt ahhoz, hogy valaki itt akarjon ártani nekem... Bár néhány eset után már nem lepődnék meg azon, hogy akár meg is sérülhettem volna.
A név dologra csak egy bólintással jeleztem neki, hogy legyen. Én magam sem voltam hülye, tudtam, hogy valószínűleg valamibe belekeveredhetett, és végül ezért kényszerült rá a névváltoztatásra. Ha nem így lenne, akkor nyilvánvalóan engedte volna, hogy Dahlianak szólítsam, de nincs mese... Át kell állítanom az agyam a Delilah-ra. Biztos voltam benne, hogy meg fogom szokni egy idő után, ha ez volt neki egy új kezdet... Nem én leszek az, aki elveszi ezt tőle.
- Az már jó. – bólintottam arra, amit mondott – Akkor nem kell túl nagy csávából kihúzni.
Azt amit mondott viszont kénytelen voltam mérlegelni. Igazából én magam sem akarok bajba keveredni, de csak nem hagyhatom, hogy ő csak úgy... Nos tönkremenjen ebben az egészben. Akármennyire próbált erősnek mutatkozni, tudtam, hogy ha tényleg akkora a baj, hogy nem beszélhet róla, akkor bizony elég hamar össze fog roppanni. Lehet, hogy most még elbír vele, de nem hinném, hogy sokáig így lesz ez, és tudnia kell, hogy ettől függetenül számíthat rám.
- Nézd – nyúltam át az asztal felett, hogy megfoghassam a kezeit – Akkor csak annyit mondj el, amennyit biztonságosnak találsz. De bármi is történt... Ügyvéd leszek egy éven belül, ami annyit jelent, hogy járok tárgyalásokra. Ilyen téren meg tudlak védeni.
Persze lehet, hogy nem ilyen kis semmiségről van szó... Éppen ezért egyelőre nem akartam mondani ezen túl semmit, mert majd úgyis beavat a témába. De ettől függetlenül tudnia kellett, hogy mellette állok és valamilyen szinten... Nem csak egy védtelen nő vagyok jelenleg.
- Mi a legrosszabb, ami történhet velem, amiért találkoztunk? – billentettem félre a fejem – Hidd el, hogy ha valaki el akarna tenni láb alól... Előbb négyelném fel, és szórnám a tetrészeit egy folyóba, minthogy hozzám érjen. Nem vagyok annyira törékeny, mint amilyennek tűnök, szóval verd is ki szépen a kis fejedből, hogy hiba volt találkozni... Inkább csak próbálj beavatni, mert így nem fogok tudni neked segíteni.
Meg nem fogom tudni, hogy mihez kérjek segítséget... Mert tartottam tőle, hogy kevés leszek ahhoz, amit hallani fogok az elkövetkezendő percekben.

896 szóban || remélem tetszik    || ruha

Megfordult már a fejemben az is, hogy talán túl önző vagyok, amikor csak magamra gondolok és arra, hogy magamat menteni tudjam a családom elől. Hiszen az apámmal kapcsolatos információk pusztán törekedékének ismeretében is inkább elmenekültem az egész elől, ki tudja mikre képes még, miket rejtegetett előlem gyerekként. Tisztában vagyok vele, hogy ez a tudás talán fontos lehetne, ha besétálnék vele egy rendőrségre, de még így tíz év távlatában sem bízom meg annyira a rend őreiben, mint egy átlagos állampolgárnak kellene. Gyerekkoromban gyakran jártunk Texasba, és ha apám keze elér addig, akkor biztosan vannak ismerősei és kapcsolatai New Yorkban is. Eszemben sincs megpróbálni aláásni őt, mert a végén csak én jönnék ki rosszul a dologból. Már így is eléggé félek attól, hogy mi lesz a következő lépése annak, aki azt a bizonyos képeslapot küldte. Épp elég, ha a régi életem darabkáját Hailee személyében kapom meg, és bevallom már abban sem vagyok biztos, hogy ez jó ötlet volt. De ő talán tud nekem néhány tanácsot adni, ami segít a jó úton maradni és legálisan megoldani, hogy továbbra is nyugodtan élhessem az életem. Távol Chicagótól és az alvilági akcióktól.
Valamilyen szinten bánom, hogy nem volt annyi eszem, hogy ne kezdjek el túlságosan kötődni ehhez a városhoz. Lehettem volna okosabb, de senkinek nem kívánok olyan életet, amelyben semmilyen támpontot nem tudhat magáénak az illető. Most pedig ha futnom kellene, gyakorlatilag mindent és mindenkit magam mögött kellene hagynom, amit szeretek.
Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam, amikor Hailee megosztja velem, hogy akármennyit is bizonygattam neki az üzeneteimben, hogy én bizony én vagyok, élt benne a félsz, hogy mégis más jelenik majd meg a találkozón. Bevallom őszintén, én sem biztos, hogy nyugodt lélekkel jöttem volna el fordított esetben. De nem érzem magam olyan különös módon kiemelkedő embernek, hogy bárki megpróbálja az én arcommal valaki másnak álcázni magát. Legalábbis az elmúlt években igyekeztem, hogy így legyen, nincs szükségem a felesleges felhajtásra magam körül. Még ha apám kívánságát is követtem volna, és jogi pályára lépek sem éreztem volna magam biztonságban, mert gyakorló jogászként ott lenne a nevem és még talán az arcom is mindenhol. Jól megvagyok én a boltomban és az önkéntességgel. - Tényleg ne haragudj, kérlek. Fogalmam sincs hogyan kellett volna elmondom ezt, mert... hát akkor tényleg talán csak még hihetetlenebbnek tűnik az egész. - halvány mosoly költözik az arcomra, miközben a fülem mögé simítok néhány tincset a sötét hajamból. - Ötletem sincs miért akarná bárki az én arcomat használni. De örülök, hogy sikerült mégis meggyőznöm téged. - Őszintén szólva nem csak azért kerestem meg, mert tanácsot akarok tőle. Meglepődve tapasztaltam ugyan, hogy a városban él, mert hajlandó lettem volna akár Texasba is elmenni hozzá, vagy az ország bármelyik pontjára. Bár hosszú ideje nem láttuk egymást, de róla tudom, hogy feltétel nélkül megbízhatok benne, nem kell attól tartanom, hogy leleplez bárkinek is.
- Te sem félsz egyébként sok mindentől, akármilyennek is tűnt a helyzet, mégis eljöttél. - Mosolyogva nézek rá. Ha mondanám, el sem hinné mennyire értékelem, hogy nem rázott le valamilyen hirtelen - és lényegében teljesen jogos - indokkal. Sajnos az emberiség elért egy olyan szintre, amikor az ember már abban sem lehet biztos, hogy ha egy régi ismerőse is keresi meg, akkor az biztosan ő, még ha más néven is. - De ha már itt tartunk, mondd csak, esetleg van kitől tartanod, aki így akarna rávenni téged egy találkozóra? Mondd, hogy nincs igazam... - kérdő pillantásom az arcára szegeződik, ugyanis valamilyen szinten mulatságos lenne, ha a kommunikáció nélkül töltött évek ellenére most mindketten egyszerre kerültünk volna hasonló helyzetbe. Ugyanis egy perverz zaklató és egy ismeretlen zsaroló már-már ugyanaz a kategória. Legalábbis az én szótáramban nagyon hasonló helyet foglalnak el.
- Ó jajj, Isten ments, hogy ilyesmibe keveredjek. - Megrázom ugyan a fejem, hiszen nagyon is távol áll tőlem az, hogy valakit bármilyen módon megöljek. És különben sem lenne rá okom. Mégsem említem meg, hogy bár nem öltem meg senkit, otthon van egy fegyverem, mert valljuk be, ebben az országban nevetségesen könnyen hozzá lehet jutni. De az egész fegyver témára úgy tekintek, mint hirtelen felindulásban elkövetett beszerzésre és magam sem tudom, hogy egyáltalán képes lennék-e meghúzni a ravaszt, ha olyan helyzetbe kerülnék. Sokszor az adott helyzetben derül ki, mire is képes az ember. Sokkal inkább kívánom azonban magamnak és mindenkinek, akivel az évek során összeismerkedtem itt New Yorkban, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe. Rettenetes érzés a sötétben tapogatózni, amikor fogalmam sincs róla mit akarhat az, aki megtalált.
- Rendben - halvány mosoly játszik az ajkaimon, a hangulatom mégsem túlságosan kedélyes, a szemeimben még mindig ott a kétség, amit legbelül is érzek az egész miatt. Megszorítom Hailee kezeit, miközben igyekszem összeszedni  fejben, hogy mi az, amit megoszthatok vele, lelkiismeretfurdalás nélkül. Megőrülnék, ha miattam történne vele valami. - Talán az lesz a legegyszerűbb, ha először azt magyarázom meg, hogy miért ezen a néven kerestelek fel. Szóval... - Mély levegőt veszek és a szemeibe nézek. - Az elmúlt években azért sem találkoztunk és tűntem el teljesen egy ideje, mert...Tíz éve gyakorlatilag elszöktem otthonról. - Nehéz kimondani mindezt egy hatalmas gombóccal a torkomban, de talán mindig elkezdeni a legnehezebb. - Olyasmiket tudtam meg a családomról, de főleg apámról, aminek nem akartam a részese lenni. Ezért is kellett nevet változtatnom, hogy ne találjon meg. Bár... - gondterhelt sóhaj tör ki belőlem, összevonom a szemöldökeimet, ahogyan az asztal egy pontját bámulva eszembe jut a borítékban érkezett képeslap, Chicagóból. - Bevallom őszintén, ez az egész névváltoztatás nem volt teljesen legális. - Felpillantok, az egykori barátnőm pillantását keresve, aki talán mostantól egyszerű bűnözőnek tekint, hiszen nem vagyok jobb náluk.
- Csak azért féltelek, mert én sem vagyok benne biztos, hogy mire lenne képes apám, ha esetleg megtalálna. Mert... Azt hiszem, hogy valaki tudja, hogy ki vagyok. Kaptam egy képeslapot, otthonról, Chicagóból. De semmi többet, és most fogalmam sincs mit kellene tennem... - Zavartan fúrom mindkét kezemet a hajamba, legszívesebben kitépnék néhány hajszálat, annyira frusztrál ez az egész helyzet és a tehetetlenség. Mintha csak kísérleti egérként várnám, hogy lesújtson a legrosszabb.

Lilah && Hailee

Azért jó, ha az embernek vannak barátnői, mert amikor az ember nem tudja, mit csinál, van, aki tudja helyette.

Egyetemistaként sem voltam hivalkodó lány, annak ellenére sem, hogy kikerültem az óvó, meleg családi légkörből. Ennek minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy előttem egyetlen péda volt egész életemben, egy apafigura, egy férfi, akinek bár volt szíve, ettől függetlenül keményre és szigorúra nevelt. Ezt leginkább akkor vettem észre magamon, amikor az öcsémről volt szó, ugyanis amikor valami hülyeségen törte fejét, sokszor ugyanazt a hangnemet használtam vele szemben, amit apám szokott megütni. Pont ezért vagyok szinte biztos, hogy az én gyerekeim is szigorúan lesznek nevelve.
Mindenesetre, mivel az egész eddigi életemben azt hallgattam, hogy „az én lányom nem lesz kurva”, meg mindenféle hasonló szövegelésben volt részem, nagyon sokáig mondhatni a világ egyik legerkölcsösebb lánya voltam. Szerencsére apám elég könnyen meg tudta velem értetni, hogy vigyáznom kell magamra, amiért sok idióta rohangál a világban, és könnyedén megsérülhetek.
Mindezt lényegében akkor sikerült teljes mértékben felrúgni, amikor megismertem azt a bizonyos férfit, aki mellett most már minden egyes napom lényegében egy kínszenvedéssé változott. Mert akármennyire szeretném elfojtani a gondolataimat, akármennyire nem akarok férfiként tekinteni rá, már én magam is érzem, hogy ez nem lesz annyira egyszerű feladat. És részben apám pont ettől akart megvédeni... Hogy ne adjam magam könnyen a srácoknak, mert sokszor nem gondolják komolyan, és lényegében én sérülök meg ilyenkor.
A mostani helyzet viszont ennél egy kicsit több. Alapvetően soha az életben nem igazolok vissza olyan embereket a közösségi média egyetlen felületén sem, akiket nem ismerek. Ebben a helyzetben mondjuk határozottan közrejátszik az is, hogy rengeteg Gyilkos elméket és dokumentumfilmet néztem, ami miatt lényegében paranoiás lettem, és a környékünkön egyre gyakrabban tűnik fel egy bizonyos alak, aki mindig ugyanabban a ruhában ólálkodik a lakásunknál. Az autómat már jó ideje nem is használtam, és Hwan is kezdi sejteni, hogy valamiben sántít a történetemm, szóval lényegében bármikor lebukhatok... Szóval ez a helyzet sehogy sem volt jó.
Viszont ott volt a maradék 1%nyi esély, ami beigazolódni látszott abban a pillanatban, amikor megláttam a barátnőmet a kávézó asztalánál. Most már jóval nyugodtabb voltam... Már amennyire ebben a helyzetben az lehet az ember. Tartottam tőle, hogy bajba keveredett, és azért kellett nevet változtatnia Dahlia-nak. Delilah-nak. Még nem igazán tudtam hozzászokni az újdonsült személyazonosságához.
- A lényeg, hogy itt vagyunk, nem? – vontam meg a vállam egy halk sóhaj kíséretében – És ha bármire szükséged van... Ha tudok segíteni, akkor megpróbálok, de ahhoz őszintének kell lenned, Lilah.
Egyszerűbb volt lebecézni őt. Mivel korábban is Liának szólítottam leginkább, így valami ahhoz hasonlatos becenevet akartam kreálni neki, hogy ne buktassam le. Bár valamennyire mantráznom kellett magamban a szót, ettől függetlenül még mindig könnyebb volt így, mint befeszülve ülni és akadozva beszélgetni vele, vagy szándékosan kerülni a nevét.
- Ne tudd meg mennyi őrült állat van, akik így szedik az áldozataikat – suttogtam oda neki, teljesen átszellemülve – Elvileg minden 10. ember pszichopata ebben a világban. Innentől kezdve így kéne gondolkoznod.
Azért egy kis vigyort az arcomra költöztettem, ahogyan ezt kimondtam, de ettől függetlenül valahol elég para volt a dolog. Lehet, hogy Hwan is valami... Ted Bundy szerű férfi... És még azt sem mondhatnám rá, hogy túl jó ember, mert az agyalágyult sorozatgyilkos is úgy megvezette a környezetét, hogy szinte csoda volt nézni.
- Nem sokon múlt, hogy ne jöjjek – vallottam be neki őszintén a dolgot – Viszont tudtam, hogy talán van arra esély, hogy tényleg te vagy, és ezek az álnév dolgok nem viccesek. Nem lett volna tiszta a lelkiismeretem, ha esetleg bajban hagylak.
És itt nem csak saját magamról van szó. Bele sem akarok gondolni abba, hogy vajon miről lehet szó az ügyével kapcsolatban, de nyilvánvalóan be fog majd avatni... Már ha erre lesz egyáltalán esély. Fel voltam rá készülve, hogy pár részletet azért ki fog hagyni, de nem tudtam hibáztatni érte. Nyilván azért a biztonságom is fontos neki.
- Maradjunk annyiban, hogy nem túl szalonképes helyen dolgoztam eddig, ami miatt... Akár meg is ölhetnek – vontam meg a vállam, mintha ez az egész egy semmiség lenne. Igazából én magam is tisztában vagyok azzal, hogy komolyabban kéne vennem az egész zaklatásos ügyet, ami körülöttem megy, de amíg a családomat nem fenyegetik meg, addig nem vagyok hajlandó foglalkozni a dologgal... Csak reménykedek, hogy le fog állni az illető.
Amikor a gyilkosság téma előtérbe kerül, lényegében azonnal hárítja is a dolgot. Amúgy sem néztem volna ki belőle ilyen szintű brutalitást, és én magam is csak vicceltem, de ettől függetlenül is megkönnyebbültem, amiért nincs szó ilyesmiről. A történetét hallgatva viszont próbáltam lehetőleg tartani a pókerarcom és azt mutatni neki, hogy minden a legnagyobb rendben van... Még annak ellenére is, hogy nem teljesen természetes dolog otthonról lelépni tinédzserként.
- Nekem nem árthat – biztosítottam először arról, ami nyilvánvaló volt – Túl fontos helyen dolgozok ahhoz, ráadásul ha kinyírnak, minden bizonnyal a főnököm sittre vágja az apádat. Szóval ettől nem kell tartanod, mert nem történhet meg, túl sok ügyvéd között dolgozom, akik felelősséget vállalnának értem... Ilyen téren biztosítva vagyok. A képeslap meg gondolom nem volt megcímezve, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az apád küldte, szóval nyugodj meg. Szerintem nem így jelentkezne be hozzád az öreg, ha lebuktál volna.
Finoman szorítottam rá a kezére, majd mivel a pincér lassan megérkezett, inkább elhúztam a kezem, és még mielőtt megszólalhatott volna, én magam adtam le a rendelésünket.
- Két feketét kérünk meg egy-egy szelet narancsos sajttortával. Semmi mást – figyeltem, ahogyan lassan felírja a rendelésünket, majd lelép, én pedig csak akkor fordultam vissza Dahliahoz, amikor már hallótávolságon kívül volt a srác.
- Miben segíthetek neked? – reménykedtem benne, hogy valamit ki tudunk találni. Bár a bíróságra vinni a dolgot nem kifejezetten lehetne pont az illegális személyazonossága miatt, és abba nem is folynék bele még jelöltként, mert nekem is gondolnom kell a saját családomra... Henryre, aki még kölyök, és így vagy úgy, de fel kell nevelnem őt. Ettől függetlenül talán tudok neki intézni valamit, amivel ezt az egész dolgot le tudjuk zárni.

955 szóban || remélem tetszik    || ruha

Valószínűleg nem lett volna butaság aggódnom amiatt, hogy Hailee vajon hisz-e nekem, és hajlandó lesz-e egyáltalán találkozni velem, amikor tulajdonképpen már évek óta nem láttuk egymást. Biztosan én sem örültem volna, ha valaki úgy keresett volna meg egy ismerősöm képével, hogy közben a neve nem egyezik azzal, akit én ismerek. Tény, hogy amit feltöltünk a netre, tulajdonképpen bárhol máshol felhasználhatóvá válik, de az ember nem gondol bele ilyenekbe, amíg nem találkozik maga is hasonló helyzettel. Különben meg miért is gondolkoznánk ilyesmin, amikor egy normál ember életében általában nincs szükség szökésre és névváltoztatásra. Ráfoghatnám arra is, hogy amikor történt, még sokkal fiatalabb és tapasztalatlanabb voltam, de ha valamit megtanultam az apámtól, akkor kétség kívül az egyik dolog az, hogy ne hagyjak nyomot. Akárhogy igyekeztem is, valószínűleg nem lehettem olyan ügyes, különben nem kaptam volna meg azt a képeslapot. Amiért most tulajdonképpen még amiatt is elfelejtettem aggódni, hogy talán Hailee nem jön el.
Ha nem avanzsálódtam volna egy paranoiás nőszeméllyé az elmúlt néhány napban, valószínűleg még inkább tudnék örülni annak, hogy a sors egy városba sodort bennünket Haileevel, mert a gyerekkorom egyik fénypontja volt, amikor Texasba mentünk és alkalomadtán találkoztunk. Gyerekkorban nem értjük még igazán sem az idő múlását, sem a távolságot, ami szétválaszt egy-egy kapcsolatot, vagy barátságot. De bevallom őszintén az elmúlt tíz évben azért volt olyan, hogy azon gondolkoztam, mennyi hiányoznak a régi barátaim, legyen itt szó éppen Haileeről, vagy a chicagói emberekről.
- Igen, tényleg ez a legfontosabb. - Mély levegőt veszek, aztán kipréselek magamból egy mosolyt, mert a nőnek igaza van. Fel sem igazán tudom fogni, hogy valaki olyan számára, aki Dahliaként ismert meg, most milyen lehet, hogy Delilahként ülök vele szemben. Nem a név teszi az embert, ugyanakkor a szokások nehezen kopnak. Na meg elég furcsa lehet, hogy csak úgy feltűnök, miután sokáig a híremet sem hallotta. - Csak tudod kicsit tartok ettől az egésztől. Na meg őszintén szólva sosem gondoltam, hogy ilyesmivel kell majd keresselek... Nem így akartam újra kapcsolatba kerülni veled. - Mert magam sem tudom, hogy mi lesz a következő lépés, és pontosan ki a célpont.
- Jesszusom, honnan veszel ilyen statisztikákat? Én inkább nem akarom tudni, hogy mennyi esélyem van meghalni, csak amíg leszaladok a sarki boltba.. - halk nevetés tör ki belőlem, sokkal inkább a felvázolt helyzet abszurditásának hála, mint ténylegesen a saját szórakozásomnak hála. Ugyanis eszemben sincs jelenleg őszintén nevetni. Főleg nem azon, amit Haileenek készülök elmondani.
- Igazából még meg is értettelek volna, ha nem jössz. Ráadásul én kevertem magamat ebbe a helyzetbe, szóval az lenne fair, ha megoldanám magamnak. - Mélyet sóhajtok, mert teljesen komolyan gondolom a szavaimat. Újra megkérdőjelezem a saját döntésemet, mégpedig azt, hogy a mai napon egyáltalán itt vagyunk, de kifejezetten Hailee. Hirtelen újra úgy érzem, hogy nem kellett volna belerángatnom mindebbe, még akkor is, ha egyelőre csak a segítségét szeretném kérni, vagy a tanácsát. Ugyanis benne megbízom annyira, hogy tudjam; nem lesz az első dolga a rendőrségre szaladni és feladni engem, amiért tíz évvel ezelőtt olyan utat választottam, amilyet.
- De azért ugyan van valaki, aki mindettől meg tud védeni? - Pillantásom kérdőn vizslatja a barátnőm arcát, mert egyszerre kezd el bennem feszülni az aggodalom iránta, és a döbbenet, hogy mi nők milyen könnyedén kerülünk olyan helyzetekbe, ahol rögtön a testi épségünk mellett akár az életünk is fenyegetve van. Elborzaszt a felismerés, hogy hiába tűnik úgy, hogy az emberiség fejlődik és előre halad, még mindig történnek olyan dolgok - mindennapi szinten -, amelyek a középkorban is elítélendők voltak. - Hailee, most mondtad, hogy mennyi pszichopata járkál teljesen szabadon. Tedd meg kérlek, hogy vigyázol magadra, jó? - Eszemben sincs anyáskodni felette, de még csak kioktatni sem szeretném. Egyszerűen csak akkor lennék nyugodt, ha tudom, hogy biztonságban van.
- Rendben, ennek azért örülök. - Bólintok egyet határozottan, miközben sikerül felfognom a szavait, és a zakatoló szívemig is eljut az információ, hogy nem kell még a barátnőm miatt is aggódni.
Habár csak azért, mert ő elég határozottan bízik a törvény erejében és a jog uralmában, én még érzek némi kételyt magamban azzal kapcsolatban, hogy mindezek mennyire jelentenek száz százalékos életbiztosítást, ha élet-halál kérdésről van szó. - De akkor ki küldhette? - vonom fel a szemöldökeimet kérdőn. Mert én magam hiába próbáltam választ találni erre az egyszerű kérdésre, nem találtam más logikus magyarázatot apámon kívül. - És egyáltalán mit akarhat tőlem? Azt nem hiszem, hogy ekkora véletlen lenne, és csak félreértés az egész. Az, hogy nincs rajta üzenet is elég sokatmondó önmagában... - Idegesen túrok bele a hajamba, mert minél inkább ezen jár az agyam, annál inkább pánikba esem.  
Csendben hallgatom, ahogy Hailee pillanatok alatt és markánsan leadja a rendelésünket a pincérnek, s csak a kezeimet tördelem, amíg a hallgatóságunk hátat nem fordít az asztalunknak, hogy elkészítse a rendelést. - Tulajdonképpen egyelőre azt hiszem csak a tanácsodat szeretném kérni. - Kezdek bele újfent nehézkesen, mert magamban sem sikerült eléggé lerendeznem ahhoz az egész helyzetet, hogy konkrét lépésekkel álljak elő. Különben sem akarom kihasználni Haileet. - Egy részét valószínűleg én magam is el tudom intézni. Tényleg nem szeretnélek annyira belekeverni, hogy neked ebből bármilyen formában problémád adódhasson. - Halvány mosolyt villantok rá. - Szóval, ami... - mély levegőt veszek, hogy valamelyest összeszedjem magam. - Jelenleg leginkább foglalkoztat, az az, hogy mekkora annak az esélye, hogy van bármi mód arra, hogy az egész jelenlegi személyazonosságom legálissá váljon és el tudjam simítani a régi életem és a jelenlegi közötti kapcsolatot? Egyáltalán van erre lehetőség?  

Lilah && Hailee

Azért jó, ha az embernek vannak barátnői, mert amikor az ember nem tudja, mit csinál, van, aki tudja helyette.

Attól függetlenül, hogy mindig barátságos ember voltam, számomra a nyarak és a téliszünetek jók voltak Texasban. Lényegében férfiak vettek körül egész életemben, gondolok itt példának okáért arra, hogy apám vízvezetékszerelő. Ez azért határozta meg nagyon az életemet, mert ő maga abban a házban nőtt fel, ahol mi is Henryvel, és a legjobb barátai mind az utcában éltek. Így mondhatni a szomszédai voltak az üzlettársai, akikkel megcsinálták a kis vállalatukat. Persze nekik is volt családjuk, meg asszonyuk, de ettől függetlenül én nem sokat láttam őket egy időben és mondhatni csak a fiúkkal játszottam, amikor összeeresztettek minket... Mert egész életemben csak férfiak vettek körül, ezért velük lényegében jobban szót tudtam érteni gyerekként.
Ez akkor változott meg, amikor megismertem Dahliat. Ő volt lényegében az első barátnőm, és mivel senki sem tudott ránk vigyázni akkoriban, apa magával vitt engem és Henryt hozzájuk. Emlékszem, ahogyan az öcsém kezét szorongattam, és mind a ketten túl félénkek voltunk ahhoz, hogy az akkor még szintén kislány Liahoz szóljunk. Végül ő jött oda hozzánk és adott egy rajzot apának, amiért megcsinálta a vezetékeket, ez pedig máig ki van szúrva a kis parafatáblájára a dolgozószobájában.
- Ez most lényegtelen – ráztam meg a fejem a szabadkozása hallatán – Így hozta az élet, szóval alkalmazkodnunk kell a helyzethez... De csak akkor tudok segíteni már amennyire lehetséges az, ha valamennyire azért beavatsz.
Persze én magam is tudtam, hogy Henry és apa miatt vigyáznom kéne magamra meg arra, hogy mibe keveredek, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, amit az öreg tanított nekem. Mérges lenne rám – és én is magamra – ha egy régi barátot konkrétan faképnél hagynék azért, mert bajba került. Főleg úgy, hogy látom rajta mennyire kétségbe van esve.
- Túl sok gyilkos elmék, és megtörtént esetekről szóló dokumentumfilm – eresztettem meg egy halvány mosolyt, miközben megforgattam a szemeimet – Ez az én dilim tudod. Aztán később pedig csodálkozom azon, hogy mennyire nem vagyok képes arra, hogy éjszaka nyugodtan aludjak. Felkelek a legkisebb neszre, mert attól tartok, hogy a statisztika által igazolt személyek a szobámban vannak.
Azt már nem tettem hozzá, hogy volt is dolgom ilyen alakokkal pont az előző mentorom miatt. Szerencsétlennek van elég baja és pont nem azzal érném el a kellő hatást, ha azt kezdeném el éreztetni vele, hogy mellettem sem lesz biztonságban... Meg annak is már egy ideje, hogy közöm volt azokhoz az ügyekhez, szóval ha úgy vesszük... Teljesen tiszta vagyok már ilyen téren, nem kell őt feleslegesen felspilázni.
- Már itt vagyok, szóval szeretném ha beavatnál – jegyeztem meg nyomatékosan– Tisztában vagy azzal, hogy egyedül valószínűleg nem tudod megoldani a dolgokat, azért kerestél meg. Én pedig szerencsére elég jó helyen dolgozom jó mentorral, szóval lényegében nincs mitől aggódnod.
A mentor szóba persze így is egy kicsit belepirultam. Lényegében még mindig nem tudtam rendesen kezelni azt az ügyet, de... Türelmes voltam magammal szemben. Szerettem volna hozzászokni ehhez az egész helyzethez és reménykedtem benne, hogy lassan sikerülni is fog a dolog. Egy kicsit meg is legyezgettem az arcomat a kezeimmel, mert most éppen nem annak van itt az ideje, hogy az én szerelmi drámáimról szövegeljünk, utána pedig a teljes figyelmemet csak a barátnőm felé fordítottam.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy az esetek nagy részében nem vagyok egyedül – mondtam neki – Tudod, szórakozni nem igazán van időm, a lakótársam meg általában otthon van. De minden ajtót és ablakot zárok, szóval bejönni elvileg nem tud senki hozzám.
Én magam is tudtam, hogy talán szólnom kéne erről a dologról Hwannak, de egyelőre nem mertem. Lényegében ugyanaz a dolog miatt, amiért ő is ennyire bizonytalanul keresett meg engem... Nem akarok másokat belekeverni, vagy azt kivívni, hogy mondjuk az öcsémet kezdje el támadni a férfi. Mert akkor azt hiszem én fogom puszta kézzel kinyírni az alakot.
Mindezektől függetlenül valahogy végül mégis sikerült megnyugtatnom Lilaht... Dahliat. Még nem tudom, hogy magamban hogyan kéne szólítanom őt, de idővel majd igyekszem átszokni az új nevére, ami így is valamennyire hasonlított a régihez. Nem is értem miért kételkedtem ennyire benne, bár... Most jelenleg egy paranoiás picsa szintjén állok.
- Nekem van egy olyan érzésem, hogy az apád nem így akarna ütni rajtad – sóhajtottam fel végül – Viszont valaki tud rólad az biztos. Ez pedig a jelenlegi helyzetben sehogy sem fog pozitívan kijönni, mivel gyakorlatilag bújkálsz.
Mindezzel valószínűleg ő maga is tisztában volt,viszont én a magam részéről meg voltam győződve arról, hogy ez nem valaki lesz a múltjából. Sokkal inkább tartottam valószínűnek azt, hogy a zaklatója inkább az apja ellensége lehet és rajta keresztül akar az öreghez eljutni, vagy valami ilyesmi... Egyelőre egy üres képeslap még vajmi kevés ahhoz, hogy bármit megtudjunk a dologról, itt most... Várni kell, hogy lép-e még a másik fél.
- A legális út alatt jogit értesz, ugye? – pillantottam rá, a szám szélét rágcsálva – Hát ha emlékszel arra, hogy ki volt a közbenjáród annak idején és meg tudjuk találni, megejthetünk vele egy beszélgetést... Ez az, amit egyelőre meg tudok neked ígérni.
A helyzet önmagában nem tűnt túlságosan rózsásnak, mert nyilvánvalóan az ipse nem adja majd meg magát túl könnyen. És ez a személyazonosság dolog csak még több kérdést vet fel bennem.
- Hivatalos papírjaid vannak? Érvényes személyi és iratok? Vagy a hamissal élsz? – a hangomat halkabbra fogtam, ahogyan hozzá kezdtem el beszélni, és intettem is neki, amikor megláttam a szemem sarkából felénk közeledni a pincért – Szóval ami azt illeti, megadhatnád a körmösöd számát, mert én a sajátommal nem vagyok túl elégedett.
Figyeltem, ahogyan lassan leteszi elénk a rendelésünket, a tökéletesen manikűrözött kezeimet pedig az asztal alá rejtettem. Lehet, hogy átlátszó volt a próbálkozásom, de a jelenlegi helyzetben valahogy ez tűnt a legésszerűbb döntésnek. Lényegében már ténylegesen kezdett túl nagy szintet ölteni a paranoiám, amiért a pincérben is rosszakarót kezdtem el látni, de jobb az elővigyázatosság és sokkal ésszerűbbnek tűnt egy látszólagos tématerelés valami csajos dologra, mint kussban várni, hogy letegye elénk a dolgokat a srác.

951 szóban || remélem tetszik    || ruha

Jól tudom, hogy ha már  eddig eljutottunk, hogy mindketten itt vagyunk és egyáltalán felmerült a beszélgetésben, hogy esetlegesen az egykori barátnőm segítségére lesz szükségem - akivel egyébként meglehetősen kellemes érzés újra találkozni és egészen megnyugtató is, hogy a kezdeti bizalmatlanság ellenére ilyen könnyedén sikerül egy hullámhosszra kapcsolódnunk - akkor butaság lenne visszavonulót fújni és megálljt parancsolni magamnak abban való elhatározásomban, hogy egyszerűen segítséget kérjek tőle. Az elmúlt jó pár évem arról szólt, hogy hogyan tudok a saját lábamon, teljesen egyedül boldogulni, de tény, hogy emellett igyekeztem is visszaadni másoknak azáltal, hogy önkénteskedni jártam idősek mellé, amikor az időm engedte. Habár ez a része jelenleg teljesen jelentéktelen.
Be kellett látnom, hogy muszáj vagyok utánajárni minden opciónak, amit csak ebben a helyzetben megtehetek magamért, ugyanis nem szándékoztam olyan könnyedén megtörni és feladni mindazt, amit már megteremtettem magamnak. Habár nyilván az eredendő "bűn" attól még nem lesz semmissé, apám összeherdált vagyonának és az abból járó örökségemnek hála lehetek ott ma, ahol.
- Nyilván, ebben igazad van - bólogatva értek egyet, mégis gondterhes sóhaj tör ki belőlem. - Egyszerűen csak nagyon nehéz nekem úgy beszélni erről, hogy.. Nos az az igazság, hogy nem igazán beszéltem még erről senkivel. - Egyszerűbb őszintének lenni. Egy ilyen helyzetben, mint a jelenlegi is, valóban felesleges lenne elhallgatni bármit is, így már jobb, ha a legelejétől kezdve teljesen őszintén vagyok. Még a végén a saját hátsómba rúgnék bele, ha kihagyok valamit.
- Eszemben sem lenne ilyen statisztikákat, vagy akár csak sorozatokat is követni. A végén csak az őrületbe kergetném magam vele. - Nyilván nem mond hülyeséget, amikor azt mondja, hogy a veszély ott leselkedhet bármelyik sarkon és nem válogat, amikor áldozatokról van szó. Ettől függetlenül valószínűleg minden emberben megvan az az érzés, hogy miért épp velem történne ilyesmi, egészen addig, amíg meg nem történik. Ezt igyekszünk viszont most elkerülni. - Le kellene állnod kicsit ezzel, még a végén az őrületbe kergeted magad. - Aggódó pillantást vetek rá. Egyáltalán nem akarom kioktatni, vagy megmondani neki, hogy mit kellene csinálnia, egyszerűen csak mennyivel többet ér az, hogy nyugodtan aludjon éjszaka, mint hogy paranoiában élje le az életét?
- De ha csak egy kicsit is kellemetlen helyzetbe hozna, amit mondani fogok, vagy amivel kapcsolatban netán a tanácsodat kérem, kérlek csak állíts le és el is felejthetjük a dolgot. - Teljesen komoly vagyok. Eszemben sincs olyasmibe keverni, aminek én sem látom még a végét. Nehezen tudnék megbirkózni a saját lelkiismeretemmel, ha tudnám, hogy miattam történik a törékeny nővel bármi is.
- Ez azért kicsit megnyugtat - őszinte mosoly kúszik az arcomra. Tény, hogy értelmetlen lenne úgy élnünk az életünket, hogy a saját árnyékunktól is félünk. Ellenben vitathatatlan, hogy olyan vakmerőnek sem előnyös lenni, hogy ne legyenek félelmeink. Amíg egészséges félelem él bennünk, addig minden rendben van. Tény, hogy bennem az utóbbi időben ez a bizonyos félsz már egészségtelen mértékeket öltött, de az, hogy azóta semmi egyéb nem történt, még csak újabb nyomot vagy üzenetet sem kaptam, egészen az idegeimre ment. Ha pedig az egyik útja annak, hogy a stressztől ne forduljak fel az, hogy most itt kell lennem és megosztanom Haileevel, amit muszáj, akkor ám legyen.
- De ha nem apám, akkor ki lehet az? - Teszem fel a kérdést, amit már annyiszor feltettem magam és mégsem sikerült választ találnom rá. - Gyakorlatilag évek óta semmi közöm apámhoz, vagy a családomhoz. Nem akarok róluk hallani, nem is követem, hogy mit csinál jelenleg. Nem kaptam tőle egy hívást sem, egy üzenetet sem. - Kétségbeesett vagyok. Mert nem találok logikus magyarázatot. - Nem is tudom. Bujkálok? Ha meg akart volna találni, akármikor megtehette volna, hidd el megvannak az eszközei... - Mélyet sóhajtok, mert magamnak is be kell látnom, hogy ez az igazság. Hihetem magam akármilyen ügyesnek, apám biztosan ügyesebb.
- Igen. Emlékszem rá. - Határozottan bólintok. - A probléma csak az, hogy az még Chicagóban volt. De azt hiszem van egy kapcsolat itt, New Yorkban is, ha ez segít valamit. - Reménykedve, kérdőn pillantok Haileere, valamelyest tartva is attól, hogy pontosan milyen választ kapok most tőle. A legkevésbé arra vágyom, hogy most, hogy már úgy érzem felcsillant a remény, egyszerűen meg is öljük azzal, hogy kiderül: tulajdonképpen nincs választásom.
- Nos, tulajdonképpen... - Felpillantok, a közeledő pincérre fókuszálok, majd mosolyogva fordulok vissza Haileehez, ami tulajdonképpen egészen őszinte, mert el kell ismerni, hogy zseniálisan váltott témát. - Szívesen átküldöm neked a számot. Nagyon ügyesen dolgozik az a nő és remélhetőleg még időpontja is akad - magyarázom neki úgy, mintha a világ legfontosabb dolgai közé tartozna egy jó manikűr. Ami persze lehet, hogy egyesek számára tényleg így van, de mi jelenleg nem ezért vagyunk itt. Nem felejtem el megköszönni a srácnak, hogy kihozta a rendelést, a korábban feltett kérdésekre való válasszal azonban várok, amíg nem kerül hallótávolságon kívülre. Csak vissza ne jöjjön megkérdezni, hogy ízlenek-e a kávék!
- Ez bonyolult. - Gondterhelt sóhajt hallatva igazítom meg a hajam, néhány tincset a vállam mögé söprök, majd lehalkítva a hangom folytatom: - Nyilván Dahliaként nem lettem halottnak nyilvánítva, egyszerűen csak.. eltűntem. A papírjaim mind érvényesek és hivatalosak, egyszerűen csak... Nincs anyakönyvi kivonatom. Ergó papírjaim vannak, de Delilah Barker nem született meg huszonhat éve.

Lilah && Hailee

Azért jó, ha az embernek vannak barátnői, mert amikor az ember nem tudja, mit csinál, van, aki tudja helyette.

Sosem tudtam pontosan elképzelni azt, hogy milyen lehet Dahlia élete, viszont mindig úgy éreztem, hogy ő jobban járt, mint anno mi a testvéremmel. Sokkal több mindent engedhettek meg maguknak, mert példának okáért, nekünk nemhogy Chicagóban, amúgy se nagyon volt nyaralónk, ezek a dolgok miatt pedig sokszor irigy voltam rá. Csinosabbak és jobb minőségűek voltak a ruhái az enyémnél, és valahogy az egész lány veszettül gyönyörűnek tűnt a számomra. Persze ezt akkor és most sem esett kifejezetten nehezemre legyűrni magamban, hiszen egyáltalán nem vagyok egy irigykedő típus, ami azt illeti. Örültem neki, hogy nem kellett a jelenlegi életemnél egy sokkal rosszabbat élnem és bár nem volt egyszerű nagyon sok minden, de ettől függetlenül hálásnak kell lennem édesapámnak. Lényegében soha semmiben nem állta az utamat, aminek hála tanulhattam, most pedig egy elég neves iroda sorait erősítem, még ha a cégjog nem is kifejezetten érdekel. Sokkal inkább lennék nyitott a büntetőjog iránt, de hát ez már más kérdés. Nem baj, ha egy kicsit van lehetőségem másba is belekóstolni.
- Semmi gond nincs – sóhajtottam fel halkan ahogyan igyekeztem egy kicsit rászorítani a fiatal nő kezére velem szemben – Valahogy az egészet megoldjuk majd... Csak bízz bennem, kérlek.
Az, hogy miként fogjuk a dolgot ténylegesen elsimítani... Nos arról még nekem sem volt fogalmam. Pont azért, mert megvoltak a saját ügyeim, amibe egyáltalán nem akartam másokat belekeverni. Mivel a támadások közvetlenül engem érintenek, így semmi okom nincs arra, hogy ezekről jelezzek bármit az apámnak az öcsémnek, vagy a főnökömnek. Dahlia helyzete valahol lényegében ugyan ilyen... Igazából szívesen kérnék segítséget a dologhoz Hwantól, de mivel valószínűleg nem úsznám meg a férfi kérdéseit, ez az opció nem játszik. Teljesen felesleges mások nyakába egy plusz problémát akasztani, és mivel én már vállaltam azt, hogy megoldom magamtól a dolgot, így nem igazán lesz más választásom, mint egyedül véghezvinni. Teljes mértékben meg tudtam érteni azt amin a barátnőm keresztülment, mivel én is hasonló cipőben jártam, még ha a helyzetünk nem is ugyanaz volt.
- A jogi pálya mellett az ember érdeklődési köre elég tág határokat kezd el súrolni – vontam meg finoman a vállam, miközben kis mosolyra húzódtak az ajkaim – Nálam például így jön ki a kellemeset a hasznossal fajta pihenés. Olyan ügyeket nézek, amiből tanulhatok, ellenben üröm az örömben, hogy éjszakánként nem alszok annyira nyugodtan, mint korábban.
Persze ez az egész szórakoztató sok ember számára, amíg meg nem történik a baj. Szívesen olvassuk és nézzük más emberek történeteit, viszont ha oda kerülünk, hogy minket sodor az élet nehéz helyzetben, csak pislogunk, mint hal a szatyorban. Próbáljuk azzal áltatni magunkat, hogy az egész szituáció nem velünk történik meg, de lényegében feleslegesen tesszük a dolgot. Pont ezért örülök neki, hogy Lilah mert tőlem végül segítséget kérni, még ha nem is feltétlenül lehetett könnyű meghozni ezt a döntést számára.
- Talán igazad van – bólintottam egyet, hogy lezárhassam a témát. Igazából már lényegében megtettem ezt a dolgot, de egyelőre nem kifejezetten akartam részletezni, hogy miért. Megvan neki a maga problémája a képeslappal és a családjával, az enyémre nem feltétlenül van szüksége... Illetve én legalább annyival könnyebb helyzetben vagyok, hogy vannak sejtéseim a személyről, aki figyelemmel követi az életemet egy ideje... Még akkor is, ha nem láttam az arcát egyetlen alkalommal sem.
- Persze, és nézzem végig, ahogyan leszedálnak – bólintottam egyet arra, amit mondott, majd a lehető legkomolyabb arckifejezésemet vettem elő – Nem vagyok az a fajta. Talán van némi gyengepontom és vesztenivalóm a családom miatt, de nem hiszem, hogy annyira bele tudnék keveredni, hogy ők támadási felület legyenek. Amíg Henry és apa nincsenek veszélyben, addig nem igazán történik, hogy velem mi történik. Csak oldjuk meg az egész dolgot.
Nem hiszem, hogy ezzel a válaszommal elégedett lesz, de igazából kifejezetten nem is érdekelt a dolog. Utáltam azokat az embereket, akik képesek voltak szarban hagyni egymást, és mivel nem is tartoztam ehhez a réteghez, lényegében hallani sem akartam más variációról. Lassan kortyoltam egy aprót a kávémból, miközben minden figyelmemet a nő felé fordítottam. Meg kellett ismernem a részleteket ahhoz, hogy segíteni tudjak neki.
- Csinálunk majd egy listát az ismerőseidről, akik esetleg lehetségesen szóba jöhetnek – válaszoltam a kérdésére – Viszont épp ezért gondolom, hogy nem az apád lehet az. Mert ha meg akart volna találni, valószínűleg nem burkoltan teszi, hanem egyszerűen utánad küld valakit és ha kell erőszakkal hazarángat. Ez a történet nem lesz ennyire egyszerű, és nem hinném, hogy a dolgok mögött az apád áll.
Egyáltalán nem állt szándékomban megijeszteni őt. Szimplán csak úgy éreztem, hogy az érem minden egyes oldalára rá kell világítanunk ahhoz, hogy reálisan tudjuk kezelni a problémát. Ez az én álláspontom volt, és mivel egyáltalán nincs nyom, amin elindulhatnánk, bőven lehetséges az is, hogy tévedek. Mert ezt csak a logikámra támaszkodva tudtam kikövetkeztetni.
- Igazából elég könnyen lekenyerezhetőek lehetnek az ilyen alakok – válaszoltam – Szóval add meg az elérhetőségét, és kiderítem, hogy kitől kaptad a személyazonosságod anélkül, hogy lebuknál a dologgal.

- Szuper köszönöm – mosolyodtam el, majd miközben a pincér pakolta az asztalunkra a csészéket, továbbfűztem a manikűrtémát, hogy ne legyen üresjárat a beszélgetésben – Az enyém sajnos szülési szabadságra megy, így muszáj új után néznem.
Amint lelépett a pincér, rögtön ejtettem is a felesleges nyihogást a körmökkel kapcsolatban, mert nyilvánvalóan nem az volt a mérvadó most a beszélgetésünk során.
- Akkor szükséged lesz egyre – suttogtam oda neki, kicsit közelebb hajolva, hogy jobban meghalhassa a szavaimat – Nyilván a saját halálodat megrendezni nem lenne túl egyszerű, de nem rohangálhatsz úgy, hogy a folyamatokat csak félig végezted be.
Egy halk sóhajt hallattam csak, majd végiggondoltam az egész szituációt, ami a helyzetet illeti. Lényegében csak meg kellett semmisíteni mindent, ahol Dahliaként szerepel, az iskolai évkönyvektől kezdve, de pont ez volt a dologban a nehéz. Honnan szedjünk össze ekkora mennyiségű papírt, hogyan hallgattassunk el ennyi tanút?
- Nézd, van sok pénzed? – tettem fel a kérdést neki, mert erről beszélni kellett – Mert akkor könnyebben megoldható minden. Ha nincs, akkor a rögösebb utat kell választanunk, de először határozottan meg kell semmisíteni a fontosabb dolgokat veled kapcsolatban és beszerezni az új anyakönyvi kivonatot... Utána gondolhatunk a többire.
Egyelőre nem akartam se áltatni, viszont kegyetlenség lett volna a fejéhez vágni, hogy mennyire nehéz lesz ezt a dolgot megoldani. Mivel nem tudjuk, hogy kivel állunk szemben – az illető pedig sajnos határozottan több mindent tud rólunk, mint mi róla – lényegében ismeretlen veszélyforrásként kell tekinteni erre az egészre. A hatóságok bevonása pedig jelen helyzetben lehetetlen úgy, hogy a velem szemben ülő nő az ne sérüljön sehogyan se.

1 048 szóban || remélem tetszik    || ruha

- Természetesen bízom benned. - aprót bólintok, hogy ráerősítsek a szavaimra. Azt azonban én sem teszem hozzá, hogy egyrészt azért van ez így, mert jelen helyzetben nem is lenne más választásom, mint olyasvalakire támaszkodni, akit már régóta ismerek... Másrészt meg még annak ellenére is így van ez, hogy egyébként nagyon rég volt utoljára, amikor így egymással szemben ültünk egy asztalnál. Nagyon sok mindenről lemaradtunk egymás életében, amit más barátságokban - már ha szabad a mi kapcsolatunkat annak nevezni és én azt mondanám, hogy igenis megtehetjük -, nem élnek át az emberek. De muszáj belátnunk, hogy a mi ismeretségünk sosem volt az a megszokott fajta, hiszen nem szomszéd kislányok voltunk, akik megpillantották egymást a hátsókertben, vagy egy oviba jártak. Még csak azt sem mondhatjuk el, hogy minden nyáron találkoztunk volna, mert előfordult olyan is, hogy nem így volt, különösen tizenhat éves korom óta. Ennek ellenére is bízom abban, hogy ami gyerekkorunkban mégis kialakult közöttünk - gondolok itt a barátságra, amit ha lehet, szeretnék tényleg annak tekinteni -, az most is megmaradt és bízhatunk egymásban.
Eszemben sincs olyasmibe keverni őt, ami miatt baja eshet ő, vagy netalántán a családja. Nyilván ez nehéz feladat úgy, hogy fogalmam sincs pontosan mitől kell tartanom. De ahogyan mondani szokás, jobb félni, mint megijedni. Igenis tény azonban, hogy hiába a találkozónk, ha nem osztok meg vele elég információt és ötletem sincs hol találnék másik olyan ügyvédet, akiben megbízom és hajlandó is nekem segíteni. Valószínűleg sehol.
- Erre szokták mondani, hogy szakmai ártalom, nem gondolod? - finom mosoly kúszik az arcomra. - Ha nem alszol jól, én a helyedben inkább olyasmivel tölteném az időm, ami inkább megnyugtat. - Vagyis: vigyázzon magára. Épp elég veszélyes önmagában a világ, ha nem szükséges, ne háborgassuk a saját épségünket. Még a végén akaratlanul is sikerül bevonzani a rossz dolgokat, arra pedig valljuk be, egyikünknek sincs jelen helyzetben szüksége.
- Csak annyit kérek, hogy vigyázz magadra, jó? Van olyan, akinek tudsz szólni, ha baj lenne, ugye? - Talán sok lesz lassan, hogy ennyi mindent kérek tőle a mai alkalommal, de egyszerűen nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha tudnám, hogy baj van. Kifejezetten az agyamra ment már az az üldözöttség, amit a képeslap óta érzek, mert azóta sem érkezett újabb jel. Én pedig kezdem úgy érezni, hogy minél inkább próbálkozom azzal, hogy valahogyan felkészüljek arra, ami következhet, csak egyre inkább meggondolatlan döntéseket hozok és semmi értelme annak, amit csinálok. Túl bonyolult és fárasztó ez az egész, nekem pedig szükségem lenne már egy kis pihenésre, hogy ha csak fél pillanatig is, de hátra dőljek és átgondoljak mindent.
- Nem várom el, hogy miattam bajba kerülj, akár a munkád terén, vagy szimplán csak mert ismerjük egymást. - Ebben megingathatatlan vagyok. Habár ez a találkozó lehet hiba és ezzel Hailee is felkerül a radarra, ha van ilyenje az illetőnek, aki elkezdett velem szórakozni... De legalább figyelmeztettem. - Azt én is szeretném. -  Bólintok. Nem mondom el neki, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy a legegyszerűbb talán az lenne, ha simán hazamennék Chicagóba. Apám biztosan megtalálna, ha nekem nem is sikerülne őt, habár gyakorlatilag kétlem, hogy ne menne. Akkor választ kapnék néhány kérdésre és talán el is rendeződne ez az egész.
- Talán épp ez a baj... - mély sóhaj tör elő belőle, miközben az összekulcsolt kezeimet vizslatom. - Lehet, hogy vannak emlékeim azokról az emberekről, akik körülvettek minket Chicagóban, de annyi minden változott azóta. Fogalmam sincs mi történhetett ott velük, a mostani életem pedig... Én igyekeztem elővigyázatos lenni. Barátaim is alig vannak. - Keserédes nevetést hallatok, s finoman megrázom a fejem. Ha meg kellene próbálnod választ adni arra, hogy miért történik ez velem, nem tudnék értelmes magyarázatot adni. Egyedül az lehet az oka, hogy az vagyok, akinek születtem.
- Nyilvánvalóan. De amikor... - lehalkítom a hangom, nehogy véletlenül olyasvalakinek is a fülébe jussanak a szavai, akinek nem kellene. - A hűséged a szeretteid biztonságát kockáztatja... Apám sosem volt túlságosan megbocsátó típus. - Nem mondok semmi konkrétat, de talán egy pillantás is elég ahhoz, hogy tudja mire gondolok.
- Kellemetlen. - szúrom közbe a hirtelen jött manikűrös téma kapcsán, s jót mosolygok a tényen, hogy már-már mesteri szinten intézzük úgy ezt a beszélgetést, mintha csak államtitkokról lenne szó.
- Igen. Sejtettem, hogy tizenhat éves fejjel nem sikerült mindent átgondolnom és elintéznem, de miért tíz évvel később kell seggbe rúgnia a dolognak? - Halkan felnevetek, s megcsóválom a fejemet. Milyen szívesen cserélnék most egy átlagos életre, átlagos szülőkkel és az egész káosz nélkül.
- Attól függ. Nem panaszkodom - megvonom a vállaimat, mert tény, hogy elég szép összeggel jöttem el még Chicagóból és bár nyilván nem kell arra gondolni, hogy szórhatom a pénzt kedvemre - eszemben sem lenne ezzel is feltűnést kelteni -, de ha kell, van mihez nyúlni. - Azt mondod megoldható az anyakönyvi kivonat... De mennyire egyszerűen?

Lilah && Hailee

Azért jó, ha az embernek vannak barátnői, mert amikor az ember nem tudja, mit csinál, van, aki tudja helyette.

- Akkor jó – mosolyodtam el egy kicsit – Meg fogjuk oldani az egészet.
Azt, hogy ezt miképp fogjuk kivitelezni az már egy másik kérdés volt. Biztosan nem lesz túl könnyű kör, viszont én a magam részéről soha nem tudtam volna cserbenhagyni egy barátot. Talán éppen ezért is jöttem el most. Ha egyszer az életben el fogok bukni a szakmában az biztosan azért lesz, mert mindent az érzelmeim alapján csinálok. Lehetek alapvetően bármilyen okos és hidegfejű, ha esetlegesen családtagról és barátról van szó, akkor nehezen gondolkozom hideg fejjel. Persze elég fiatal vagyok és még csak a szakvizsgámmal foglalatoskodok, így megváltozhatok. Nyilvánvalóan ez nem egy olyan szakma, amibe az ember könnyen belerázódik, de egy kicsit úgy érzem, hogy a családcentrikusságom miatt nekem különösen nehéz dolgom van. Túlságosan korán kellett felnőnöm és megtanulni gondoskodni apáról és Henryről. Ha ez nem történt volna meg, akkor minden bizonnyal a szomszéd néni vagy apu főztjén éltünk volna egész életünkben. Az előbbi dologgal nem lett volna probléma, az utóbbi már más eset volt. Szerintem mindenki szívesebben éhezne inkább, minthogy egy annyira maszkulin férfi kajáját egye, amit apa ért. Csodálatos ember a hibái ellenére nem arról van szó. Bármit megjavít és tökéletes, mind a kettőnk hőse, de ettől függetlenül a konyhában sosem állt helyt. Egyszer kellett főznie az öcsémre, szegény gyerek meg addig sírt, amíg eltakarítottuk előle az ételt.
- Azt hiszem én nem szeretem azokat a dolgokat, amik megnyugtatnak – halkan sóhajtottam fel, miközben megcsóváltam a fejem – Lényegében a születésem óta gyereket nevelek, ezért lehetek ennyire defektes. Talán el kellene kezdenem jógázni.
Nem mintha az én problémáim felérnének most az övéivel. Én hála az égnek rendelkezem egy elég szerető családdal, aminek hála át tudok vergődni minden kis apróságon. Persze a vőlegényem más helyzet volt, mert azt se Henrynek, se apának nem mondtam még el. Igyekeztem lefoglalni az agyamat munkával, de nem túl egyszerű ezt úgy megtenni, hogy közben a főnököm mellettem ül és úgy vonzza a tekintetemet, mint a mágnes. Tehát mindenhogy megvoltak a dolgok árnyoldalai. Illetve az egész szituáció azzal kapcsolatban, hogy valaki megfigyel engem... Nos kifejezetten megbonyolította a helyzetet. Főleg azért, mert volt tippem rá, hogy ki az.
- Nem lesz baj. Van ki segítsen – persze én magam sem voltam benne biztos, hogy ez így van. Viszont amíg nem fajult tettlegességig az ügy, addig én magam sem tudtam mit csinálni a dologgal. Annak nem láttam értelmét, hogy rendőrt hívjak, hiszen mire kiérnének minden bizonnyal eltűnne az ember. Nem állítottam, hogy nem aggódok, de egyelőre ennél többet nem tehettem. Bármennyire is szörnyű volt, várnom kellett.
- Ha meg is történik már nem tudunk mit tenni – úgy rántottam meg a vállam, mintha tényleg semmiség lenne az egész. Nem akartam, hogy emiatt érezze rosszul magát. Teljesen önszántamból jöttem ide azzal a szándékkal, hogy segíteni fogok neki. Mindezt tettem annak ellenére, hogy más néven írt rám, csak a képeit ismertem fel. Eltelt tíz év, de ettől függetlenül a vonásai nagyrészt élesen éltek bennem, illetve voltak az arcának jellegzetességei, amiket nehéz lenne elfelejteni. Nem akartam, hogy miattam is aggódnia kellett, illetve valószínűleg még nem is fogtam fel az egész helyzet súlyát meg komolyságát. Minden bizonnyal akkor jövök majd rá arra is, hogy baj történhetett volna, amikor már késő lesz. Ha az irodában ülve elkezd remegni a kezem, mert belegondoltam abba, hogy jelen helyzetben át is verhetett volna a saját problémám forrása.
- Akkor talán jobb is, hogy most találkoztunk – szögeztem le – Nehéz lehet ezt a terhet cipelni. Nem élhetsz így.
Az kicsit megnyugtatott, mikor kitértünk a pénzbeli dolgokra. Legalább attól nem kell aggódnom, hogy mondjuk éhezne, vagy hasonló. Úgy néz ki, hogy okosabb volt amikor eljött, mint sokan lettek volna, de ezt bizonyítja az is, hogy még csak most derült fény a kilétére. Igazából szerintem nem is nagyon lehet elbújni senki elől. Egyetlen mód van rá, de ezt nem akartam a fejéhez vágni. Így vagy úgy, de meg kell majd küzdenünk a múltjával. Nem fog az csak úgy eltűnni a semmibe, mintha meg sem történt volna. Sajnos az is csak egy dolog, hogy ő látszólag az egészet lezárta, mivel ha az édesapja vagy az, aki jelenleg zaklatja nem gondolja így, már megnehezíti a dolgot.
- Itt van a bonyodalom – dőltem hátra a székemben – Szerintem csak hivatalos úton tudjuk megszerezni, kivéve ha van olyan családtagod, akiben nagyon megbízol. Kétlem, hogy bárkinek kiadnák. A lényeg, hogy meg kell semmisíteni és csinálni egy új hamisat.
A mondatom végét ismét elhalkítottam annyira, hogy lehetőleg csak mi ketten halljuk az egész társaslgás lényegét. Hála az égnek még ha nem is voltak sokan, volt akkora alapzaj, hogy elnyomja a szavaimat más fülek elől.
- Utána kell néznem pár dolognak – mert sajnos nem vagyok a szakmám mestere még, bőven vannak lyukak a fejemben, amit nem ártana befoltozni – De amint sikerül valamit kiderítenem erről, jelentkezni fogok. Illetve megpróbálok tanácsot kérni hozzá anélkül, hogy lelepleznélek... Még nem tudom hogyan, de igyekszem majd.
Tisztában voltam azzal, hogy Hwantól ilyesmiket kérni nem lesz könnyű. Hiszen neki is a munkája és a vi az első. Az, hogy van egy bojtára, akit talán kedvel egy kicsikét, meg elégedett a munkája nem jelenti azt, hogy illegális vizekre evezne. Még akkor sem, ha ezzel valakit megmenthet.

875 szóban || köszöntem     || ruha