Úgy viselkedtem az elmúlt pár napban mint aki megtébolyult jó dolgában. Nem egyszer és nem kétszer jártam végig a fejemben azt a beszélgetést, ami kiforgatta magából az életemet és olyan gondolatok rabságába kényszerített, ahonnan a menekülésem esélyei jócskán lecsökkentek. Szerettem volna újra meg újra elismételni neki mennyire elszúrtam és egyetlen perc sem telt azóta úgy, hogy ne éreztem volna magamat kegyetlen rosszul, amiért nem gondolkoztam és tettem vallomást már jóval előbb ennél a pontnál. Ha képes lettem volna az idő kerekét visszaforgatni, hogy változást hozzak el és ez a perc sose következzen be, hát megtettem volna, de mivel ez már felülmúlta a képességeimet, így egyszerűen csak azon kattoghatok mivel tehetem jóvá. Látványos szenvedéseimet Hannah tette elviselhetőbbé, aki napról-napra egyre nagyobbnak tűnt, pedig még csak mintha tegnap lett volna, hogy az ajtó elé rakták le őt és meggondolatlanságból rám bízták ennek a tüneménynek az életét. Jelen pillanatban ő volt az egyetlen, aki visszatartott attól, hogy megbolonduljak ebbe a nagy házba, ami szinte már a saját erődömmé vált, amióta Jake sem keresi a társaságomat. Bármelyik oldalról is nézem, a képletbe vagy az életembe valami hibádzik. Valami vagy valaki mindig elszúrja az események menetét és ha jobban megnézem az egész képet, rá kell jönnöm, hogy ez a valaki csakis én lehetek. Kezdem úgy érezni, hogy már a lányom is jobban kijön a szomszéd nénivel, aki néhanap átnéz hozzánk, amióta kettesben maradtunk a csöppséggel. A vak is látja, hogy nem vagyok egy mintapéldánya az Év apukája címnek és bár ezt nem mondta a szemembe az öreglány, azért enyhén körülírva befenyített, hogy bármi is baja esik Hannahnak, valószínű tesz egy szívességet az emberiségnek és eltöröli létezésemet a föld színéről. Én tökre jó ötletnek találtam ezt, mert ha valójában ilyen dolog történne, önként jelentkeznék erre a feladatra és csinálnám végig hősiesen, így úgy gondolom meglehetősen fair alkut kötöttünk az öreglánnyal. Kopogások hallatszanak a bejárati ajtón, így a kezembe kapom a mosolygó szerencsecsomagot és vele együtt rongyolok le a lépcsőn, hogy miután megbizonyosodtam arról, hogy nem most akar valaki az életemre törni, kitárjam Mrs. Scavo előtt az ajtót. - Csirkefogó. - bosszúsan pillant fel rám, de tekintete egyből ellágyul, ahogyan Hannahra néz. - És a legédesebb tündér a világon. - gügyög neki, én pedig teszek egy lépést hátra, hogy a tőlem jóval kisebb hölgyet beengedjem a házba. - Én is örülök a találkozásnak, Berta. - dünnyögöm magam elé, mert már rég hidegen hagyja a létezésemet. Erről beszéltem. Elsőre még nevezhetjük véletlennek is a dolgot. Másodikra már elgondolkozik az ember, hogy azért csak-csak valami hiba van a gépezetben, de harmadszorra is ugyanaz a tendencia? Egyértelművé teszi, hogy ki a főkolompos ebben a sztoriban. - Egy órára muszáj lesz elugranom, de sietek vissza. - kapom fel a kocsikulcsomat a kezembe, de már rég nem osztottak ebben a darabban főszerepet, sőt még mellékszereplőként sem feleltem meg. - Nem kell sietned aranyom, jól megleszünk. - azért egy mosolyt kapok ajándékba, így megnyugszom, hogy talán őt még elbűvölhetem páratlan személyiségemmel. Kedveltem őt, mert őszinte véleményt kaptam tőle és ugyanakkor a kezdeti kételkedésem ellenére bebizonyította, hogy nem a hátsószándék vezérli, akárhányszor átnéz hozzánk. Egyszerűen bármennyire is jó gyereknek tart engem és tudja, hogy idővel beletanulok az apa szerepbe, mégsem bízik abban, hogy jó munkát végeznék. Állítása szerint ő már öt gyereket felnevelt és mindegyik sikeres a munkájában, ezért Hannahból sem lesz akkora mocsok, mint én vagyok. Azért azt hozzáteszi, hogy ennek ellenére kedvel, én viszont nem fogom letörni a lelkesedését azzal, hogy márpedig a lányom eléggé valószínű az én személyiségemet fogja nagyrészben örökölni és ez nem tudom, hogy állati rossz lesz nekem vagy egy igazi, szerencsés flótás leszek. - Peluscsere megvolt és már evett is. - hadarom gyorsan és közelebb lépek hozzájuk, hogy egy puszit nyomjak Hannah fejére. - Akkor kezdhetek mindent elölről. - sóhajt egyet beletörődően Mrs. Scavo, de látva a közel sem lelkes tekintetemet egyből elmosolyodik. - Csak vicceltem, fiam. Na nyomás és sötétedés előtt érj haza. - dorgál meg, mintha legalább egyike lennék a focicsapatnyi gyerekének, én pedig már sietek is ki az ajtón, hogy egy olyan beszélgetésbe kezdjek bele, amiről fogalmam sincsen, hogy mit tartalmaz majd. A lakáshoz eljutni nem nagy tudománynak hat, a kocsiból kiszállni azonban annál nagyobbnak tűnik. Párszor még dobolgatok ujjaimmal a kormányon, aztán végül csak megemberelem magamat és nekiiramodok a már ismerős épületnek, hogy ha szükséges, térden állva csússzak bocsánatkérésért. Magam sem tudom, hogy ezzel a mutatvánnyal sikerrel járnék vagy komplett hülyét csinálnék magamból. Az első kopogás bátortalanabbra sikerül és túlságosan is halkra, hogy bárki is észrevegye, így ismét bepróbálkozok és várok. Az ajtófélfán ütöm el az időt, amíg az ajtó ki nem nyílik, de a számomra kedves vonások helyett egy másik lánnyal találom szembe magamat. Nem kell túl sokat matekoznom ahhoz, hogy kitaláljam kivel hozott össze a szerencse, de mielőtt azt hinné, hogy valami beteg állat vagyok, aki mások lakása elé áll és csendbe figyeli az ott lakókat, bele is kezdek ittlétem okába. - Hello. Te biztosan Flor vagy, ha nem tévedek. Dorian..úgy emlékszem nem találkoztunk még. - a kezemet nyújtom felé bemutatkozásom békejeleként, de már izgága módon áttekintgetek a válla felett. - Raelyn esetleg itthon van? - kérdezek rá nyíltan, de addig nem moccanok, amíg választ nem kapok a kérdésemre.
Amióta Rae beköltözött a lakásba lényegében alig voltam egyedül, leszámítva persze, amikor műszakban volt, de azért mindig tudtam, hogy legfeljebb huszonnégy óra, és újra lesz mellettem valaki. Rettentő önző dög vagyok, mert az egész világnak az lenne a legjobb, ha meg tudnék lenni teljesen egyedül, de bármennyire is próbálkozok, előbb-utóbb rá kell jönnöm, hogy nagyon is igénylem a társaságot. Viszont sajnos bárki, aki kapcsolatba lép velem potenciális veszélyben van. Ha valami baja esik Rae-nek, akkor az csak is és kizárólag az én hibám lesz, hiszen ő semmit sem követett el, csak azt, hogy hozzám költözött be albérletbe. Ennek viszont nem kellene olyan bűnnek lennie, ami miatt baja eshet, a legrosszabbra pedig még csak gondolni sem akarok. A mostohabátyám, Marco egy állat, az egész családjával együtt, és elvileg ebben az évben szabadul, bár itt azért vannak olyan körülmények, amik miatt akár hosszabbítás, de akár rövidítés is megeshet a kiszabott tíz évére vonatkozóan. Rae előtt is próbáltam titkolni kezdetben, de volt egy pont, ahol már nem lehetett tovább elhallgatni előle, sőt, sosem lett volna szabad, de féltem, hogy mit fog gondolni. Nagyon nehéz megnyílnom bárki előtt, és legszívesebben örökre kitörölném a mostohacsaládomnál töltött időt az életemből, nemhogy még beszéljek is róla valakinek. Rae-nek viszont joga volt megtudni, hogy milyen veszélyt hoztam a fejére, így amikor elárultam neki, hogy ki is van a nyomomban, felajánlottam neki, hogy, ha szeretne, elköltözhet, és még segítek is neki bármiben, amiben csak szükségét érzi. Ezt viszont egyelőre visszautasította, és hagytam neki. Egyrészt, mert még nincs szabadlábon (egyelőre) a mostohabátyám, részben pedig azok miatt a biztonsági rendszerek miatt, amiket Ryan szereltetett be az FBI finanszírozásával. Egyszerre nem lehetett mindent megcsinálni így csak nem régen készült el minden, így az egész kégli olyan, mint egy erődítmény. A bérház bejárati ajtaja és a mi lakásunk ajtaja felé egy-egy kamera van beszerelve, ami két laptophoz van kötve; az egyik a mi lakásunkban van, hogy bármikor rá tudjunk nézni, a másik Ryan lakásában van, hogy végszükség esetén ő is tudja, hogy mi történik. Amikor először mondta, hogy milyen változtatásokat tervez, ez verte ki nálam a legjobban a biztosítékot, mert azt hittem, hogy másoknak is lesz hozzáférése, hiszen neki nincs ideje, hogy egész nap a monitort figyelni, de szerencsére nem így tervezte ő sem. A biztonsági és golyóálló bejárati ajtó és ablakok engem valahogy nem zavartak, de Rae-t azért kicsit érzékenyen érintették, és tudom, hogy paranoiásnak gondolt engem is és Ryant is. Ő viszont nem tudja, hogy a mostohacsaládomtól, habár csempészetből éltek, a gyilkolás sem állt soha túl messze, bár tudtommal Marco még nem ölt, de azok, amiket velem csinált, lehet, hogy rosszabbak voltak. Valahol ezért is örültem a múltkor Rae hűtőn hagyott üzenetének, miszerint pár napra Dorianhez költözik, akivel még igaz, nem találkoztam személyesen, de Rae nem mondott róla semmi rosszat, sőt, kifejezette áradozott róla, és még néhány képet is mutatott róla. Ez valahogy természetes volt, ráadásul legalább annyira hasznos is lehet bármikor, mint az, hogy Rae és Ryan is megismerték egymást. Sosem lehet tudni, mikor jön jól, ha ismerjük egymás ismerőseit. Ma nem kell bemennem dolgozni, de azért van munkám, mert hazahoztam egy jelentést, ami sürgős határidős, de már nem volt tegnap időm bent megcsinálni. Jobb is, hogy valami eltereli a figyelmemet, mert így egyedül félek, becsavarodok. Még jó, hogy még mindig nem csináltattam meg az itteni fegyvertartásimat, és így a pisztolyom is még mindig Tío washingtoni lakásában van. Ezzel tudom legjobban minimalizálni, hogy véletlen lelövök valakit. Hiába felejtkeztem bele a munkába, még így is meghallom az elég vérszegényre sikeredett kopogást, hiszen a nappaliban vertem tanyát, de már reflex nálam, hogy teljesen elnémulok ilyenkor. Amikor viszont eszembe jut a kamera, egyből a hozzá tartozó laptophoz megyek, és megnézem, ki lehet az. Ha jól látom Dor az, csak azt furcsállom, hogy Rae nincs vele, de ezen most nem akadok fenn. Na, ugye, hogy milyen jó, hogy Rae még képeket is mutogatott róla? Különben simán ott állhatna, amíg rá nem un. Meghallom a második kopogást is, ami már azért kicsit erőteljesebb, de előtte azért lejjebb csukom a laptop fedőlapját, és csak utána nyitom ki a bejárati ajtót, de még mindig csak résnyire, hogy, ha baj van, vissza tudjam zárni, és a nyílásba az én lábam kerül, hogy más ne tudja ezt a lépést már megtenni. Sokszor hallani, hogy a betörők így akadályozzák meg, hogy vissza tudják a lakók csukni az ajtót. A valóságban is Doriannak tűnik, nem csak a kamerában, de amikor bemutatkozik, akkor nyugszom meg teljesen, és szélesebbre tárom az ajtót. - Szia, Dorian! Igen, én vagyok Flor - fogadom el a felém nyújtott jobbot egy kedves mosoly kíséretében. - És valóban, mi még nem találkozunk - erősítem meg ezt a megállapítását is. Jobban megnézve kicsit feszültnek tűnik, amitől kicsit ideges leszek, és valahogy az sem nyugtat meg, hogy folyton a lakásba nézeget. - Rae? - kérdezek vissza értetlenül, mert ezek szerint csak az én fantáziám lódult el másik irányba. - Rae-t én azóta nem láttam, és nem is beszéltem vele, mióta „néhány napra” - teszem idéző jelbe az időintervallumot - a Te lakásodra költözött - mondom én is most már feszülten Rae miatt. - Dorian, hol van Raelyn? - kérdezem egyre idegesebben, és eszembe sem jut, hogy még mindig az ajtóban állunk. „Ugye nem Marco talált ránk? Ugye nem?” Csak ezek a gondolatok jutnak eszembe, hogy Rae-nek miattam esik baja.
Vajon minden rendező, forgatókönyvíró meg ehhez hasonló nagyágyú így készül fel élete nagy szereplésére, akárcsak én? Teljes sötétségben tapogatózva, azt se tudva mi legyen a következő lépése és egyszerűen rábízva a véletlenre, mintha az majd megoldaná a helyzet reménytelenségét? Kétlem, de talán valahol ösztönzőbb ilyen módon tekinteni arra a helyzetre, amibe hamarosan fejest ugrok, mint úgy, hogy: haver, ezt úgyis elcseszed. Teljes nagybetűkkel és vastagon szedve, hogy még véletlenül se téveszd szem elől a hibáidat. Egyébként belegondolva nem tudom az emberek miféle jószágból lettek összerakva, de többségünk jobban érzi magát, hogyha lát egy rajta kívülállót ugyanolyan szorult helyzetbe kerülni, akárcsak saját maga. Mintha kárörvendők lennénk és örülnénk más nyomorúságának, holott a mélyebb tartalmat megnézve közel sem erről van szó. Egyszerűen csak ezzel azt érezhetjük, hogy nem is vagyunk olyan egyedül, mert az a másik szerencsétlen is elszúrta, nem csak te. Erről a kis tökmag éveim jutnak az eszembe, amikor rossz jegyet vittem haza és úgy védekeztem a szüleim előtt, hogy azt mondtam xy is ugyanolyan jegyet kapott. Mármint komolyan, ez miben jobb? Megnyugtatja a szülőt, hogy nem csak a te gyereked marha, hanem a másé is és akkor nem azon kattog a drága anyuka meg az apuka, hogy totálisan elszúrták a nevelését a gyereknek? Nem tudom, de abban a helyzetben, amikor példaképeim vizslató tekintete meredt rám, félelmemben úgy éreztem ez működni fog. Ez olyan vágott sebre sebtapasz esete lehetett és talán egy részem most is annak a gyereknek érzi magát. Belegondol abban, hogy a nagyok is buktak már el ilyen csúfosan és ezen felbuzdulva már könnyebben megy az is, hogy kiszálljak a kocsiból és eljussak az ajtóig, habár valahol úgy zajlik ez le kívülről nézve, hogy két lépés fel, elbizonytalanodás, majd négy lépés hátra. Aztán végül csak elszámolom magamat, mert mire feleszmélek, ott állok az ajtó előtt és úgy kopogok, mintha attól félnék, hogyha kinyílik az ajtó, valaki orrba vág. Mert ez is megeshet, és mert valószínű megérdemelném, de azért kellemes biztosan nem lenne betört orral meg a béka segge alatt lévő büszkeséggel hazakullogni. Az ilyet az ember nem fogadja el egykönnyen és nem én leszek az első, aki csak úgy beletörődik. A második kopogás már emberesebbre sikeredik, de nagy meglepetésemre nem az általam keresett és bálványozott nőszemély áll ott egy kis idő elteltével, hanem valaki egészen más. Számomra ismeretlen, habár a józan ész és a logika összekombinálásával csak-csak sikerül összeraknom a teljes képet és ráhibáznom a lány kilétére. - Nem is értem, hogy hoztuk ezt össze. - tanácstalanságomba bököm ki ezt a szöveget, mert nem vagyok az a nagy menő ismerkedős fajta. Néha elgondolkoztató, hogy fel kellene lapoznom egy olyan könyvet, ami a normális emberi kapcsolatokat taglalja meg hogy miképpen kellene végleg magunk hagyni az ősember korszakot. Biztosan mások ezt zsigerből csinálják, de akadnak olyanok is, mint például én, akiknek nem árt néhány jó tanács, mielőtt végképp kilökjük őt védtelenül a nagyvilágnak csúfolt vadonba. A kérdésemre egy újabb kérdés a válasz és már éppen mondanám azt, hogy akkor én veszek egy éles kanyart és nem zavarok tovább, de a félreértésből hirtelen egy kezdődő pánik lesz úrrá Flor vonásain, én pedig ahelyett, hogy felvenném a nyúlcipőt, egyszerűen javítok megfogalmazáson. - Úgy volt, majd útközben változott a terv, de nincs pánik, Rae jó helyen van csak azt hittem már, hogy hazajött azóta. - magyarázom el, hogy ne essünk túlzásokba, ha nem muszáj, a részletekbe viszont nem megyek bele. Pontosan tudom hol van, de nem akarok beavatni senkit se, ha esetleg Rae egyedüllétre vágyik, ami leginkább ellenem szól, de akkor ebben az esetben vissza is kanyarodhatunk a korábbi eszmefuttatásomhoz, miszerint csoportban jobb szenvedni, mint egyedül. - Biztonságban van Flor, ne aggódj. - teszem hozzá nyugodtabban és megtámasztom mancsomat az ajtófélfán. - Te azért megleszel? - kérdezem meg lassan és egyben óvatoskodva, nehogy nála is átlépjem a túlságosan tolakodó határt, de mielőtt továbbállnék és nem rontanám tovább itt a levegőt, úgy érzem az az értelmes, ha megbizonyosodok arról, hogy akire előbb a szívbajt hoztam az teljesen rendben lesz a továbbiakban is. Ez már azért valamiféle javulásnak is betudható, nemde? Az ősemberek biztosan nem éreztek empátiát, egyszerűen ha gondot okoztál számukra, fejbe vertek egy bottal és sorsodra hagytak, de félreértés ne essék, nekem meg sem fordult ilyesmi a fejemben ezalatt a pár perc leforgása alatt.
Ez a hirtelen nyakamba szakadt magány valahogy furcsán rosszul érint, de nem tudom, miért. Voltam már egyedül, ráadásul ebben a lakásban is. Hiszen, amikor New Yorkba költöztem, valahol éppen ez az önállóságra való törekvés motivált, és akkor nem is zavart, mondhatni még élveztem is egy kicsit az egyedül létet. Akkor leginkább az albérleti díj volt, ami rákényszerített a lakótársra, de most már ez nem akadály, hiszen már nem pincérnőként dolgozok, hanem egy állami cégnél, van tanítványom is, ráadásul még néha mindig be-besegítek Lynnek, ahol azért még mindig jó jattot lehet összeszedni, akár egy nap alatt is a napi béren felül. Rae nélkül viszont most már nem olyan jó egyedül lenni, túl sok időm van gondolkozni, a gondolkodás pedig nekem árt, legfőképpen az idegeimnek. Igazából ki sem akarom számolni, hogy a lakótársam mikor költözött ki átmeneti jelleggel, de nekem már egy örökké valóságnak számít ez is. Zavarni viszont a világ minden kincséért sem zavarnám. Hiszen még mit mondhatnék neki, amikor azzal a férfivel van, akit szeret, hogy „Szia! A lakótársad, aki mellett életveszélyben vagy, önző módon szeretne újra látni, mert hiányzol neki.” ez baromság. Meg kell szoknom a dolgot, hiszen rajtam kívül, azt hiszem, mindenkinek jobb, ha egyedül vagyok. És tessék már megint elkalandoztam a munkámtól. Nem értem az agyamat komolyan mondom. Itt van a jelentés, ami szépen készül, szinte már az egész megvan, csak az összegzés legvége hiányzik, de mégis, ha megállok egy pillanatra, hogy átgondoljam minden benne van-e, csak az jár a fejemben, hogy Marco hónapokon belül szabadul és meg akar majd találni. Hogy, ha megtalál, újra kezdődnek azok a szenvedések, amiket mellette, mellettük kellet átélnem, és amik egy részéről még a mai napig sem tudtam beszélni senkivel. Ráadásul lehet pont ezért kapott kevesebb büntetést, lehet, ha elmondtam volna mindent, ő sem szabadult volna ki soha, mint a szülei. Erővel kényszerítem magam a munkámra, de mivel elvesztettem a fonalat, így át kell olvasnom megint, hogy mi van benne és mi nincs. A kopogás viszont egyből újra Marcot juttatja az eszembe, és csak azért nem telefonálok egyből Ryannek, mert eszembe jut a kamera, és nem akarom fölöslegesen őt sem idegesíteni, megvan neki is a saját élete. Elképzeléseimmel ellentétben viszont az ajtóban nem a mostohabátyám áll, hanem Dorian, Rae nélkül. Igazából nem gondolok először semmi rosszra, mert lehet Rae-nek szüksége van valamire, de ő valamiért nem tudott hazaugrani, és Dort kérte meg, ebben pedig nincs semmi szokatlan. Látszik rajta, hogy kicsit zavart, de ezzel nem foglalkozok. - Valóban elég fura, de szerintem már éppen itt volta az ideje, hogy én is megismerjem Rae szívének választottját - mosolygok rá kedvesen, nem is sejtve a jövetelének valódi indokait. Dorral, ha nem tudnám kicsoda ő, első ránézésre, azt hizem, nem szívesen futnék vele össze az utcán, de tudva azt, amit tudok, nyugodtabbnak érzem magam. A vállam fölött való eltekintgetésre viszont az ajtónyitás után megtalált kezdeti nyugalmam kezd elpárologni. A kérdése, ami viszont a barátnőm és lakótársam hollétére utal, egy kisebb pánikot vált ki belőlem. Sőt, lehet nem is kisebbet, mert kezdem érezni, hogy egyre jobban eluralkodik rajtam a tehetetlenség, és egyre zavarosabbak a gondolataim, de még küzdök a józan eszemért, és még kérdezni is tudok, azt hiszem, hogy értelmesen is, ráadásul angolul, ami azért bizonyítja, hogy még azért magamnál vagyok, valamennyire. Meggyőződésemmel ellentétben viszont ezeknek a pánikrohamoknak a leküzdésén még bőven van mit csiszolnom, mert vendégem látszik és hallatszik is, hogy nagyon sürgős nyugtatásra van szükségem. Szerencsére még tisztán átjut minden szava a kezdeti ködön, és - szerintem - egy teljesen normális aggódás veszi át a helyét. Viszont most valamiért hajlamos vagyok hinni neki, amikor azt mondja, „Biztonságban van”, talán pont a nyugodt hangsúly és az eddiginél nyugodtabb tartása miatt. Becsukom a szemem és veszek egy mély lélegzetet, hogy kavargó gondolataim, a zakatoló szívverésem csillapodjon és a pattanásig feszült izmaim is kicsit el tudjanak ernyedni. - Persze, megleszek - mosolygok rá kedvesen, hogy azért ő is megnyugodjon. - De gyere beljebb nyugodtan - állok félre az ajtóból, hogy be tudjon jönni, és ne a küszöbön beszéljük meg a dolgokat, mert azért még van kérdésem bőven. És, amikor beljebb jön, akkor bezárom jó alaposan az ajtót, és a kulcsot a mellette lévő kisasztalra teszem. - Foglalj helyet, és érezd magad otthon - gondolom, a lakást már ismeri, így nem kell körbevezetnem. - Kérsz valamit enni, inni…? - kérdezem tőle félbehagyva, bár gondolom azért az már megfigyelhette, hogy attól függetlenül, hogy lányok vagyunk, azért van itthon alkohol is, mint a sör és a bor, így, ha szeretne azzal is tudok szolgálni. És csak a válaszai után térek rá Rae „kiköltözésének” napjára. - Dorian, most őszintén, mi történt az alatt az idő alatt, amíg Rae megírta nekem azt a levelet - utalok most a hűtőn hagyott üzenetre - és eljutottatok volna a lakásodra? - kérdezem tőle értetlenül, miközben visszatérek a konyhából, azzal, amit ő kért, és a magamnak kitöltött egy pohár édes vörös borral. Nem iszok túl gyakran, de most határozottan érzem, hogy erre nagy szükségem van.
Másodpercek leforgása alatt történik mindaz, hogy a mindjárt szívinfarktust kapok állapotból átesek a lónak arra a túloldalára, ahol is már ismerkedősebb hangvitelt kell megütnöm a nem olyan idegen, de ismeretlen hölgy előtt. Számíthattam volna rá, hogy találkozni fogunk előbb vagy utóbb, noha ezt eddig egészen jól elkerültük. Mint valami kémfilmekben, ahol a két főszereplő nem lehet egy helyen vagy azokba a szuperhősös esetekben. Amikor Superman magára kap egy szemüveget és senki sem ismeri fel, holott mikor a világot menti meg, egyszerűen csak lekerül róla ez a kiegészítő, plusz még kap egy belőtt sérót, de még így sem vágja senki sem, hogy a két személy baszki egy és ugyanaz. Persze jó, értem én, ha mindenkinek feltűnne, akkor a film 5 percnél tovább tartó időtartamot sem élne meg, így el kell a nézők előtt húzni azt a bizonyos mézesmadzagot. És bár most úgy tűnhet, hogy ellenzem ezt a kategóriát, de erről szó sincs. Egyszerűen próbáltam magyarázatot találni, hogy miért nem lehettünk eddig a pontig Florral egy helyen, ugyanabban az időben. Bár kétlem, hogy mi is ugyanazok a személyek lennénk, mint ahogyan ezekben a klasszikusokban bemutatják azt, de a mai világban már nem lepődnék meg semmin sem. - Az ő szíve választott volna engem? Én inkább úgy mondanám, hogy a szerencsétlenségeim miatt akadtunk össze, de tény, az első sokkal filmbeillőbbnek hangzik. - gondolkozok el egy röpke másodpercre és bár azt nem ígérhetem meg, hogy első körben valójában megismer majd, de az már haladás az emberi kapcsolatok fejlesztésének történetében, hogy tudjuk egymás nevét. Félsiker. Azért valahol az sem éppen esik rosszul, hogy mostanság ezen a címen tartanak számon, mint 'Rae szíve választottja'. Lehet a következő alkalommal, ha úgy döntök, ismét színesítem majd a testemen lévő palettát, ez a szöveg lesz, amit magamra varratok. Nem hittem volna, hogy ennyire könnyű őt kibillenteni a nyugalmi állapotából, mégis nekem sikerül összehoznom, ezért mielőtt szegény totálisan kiakad, gyorsan ki is magyarázom az elhangzottakat a kellemetlenebb változók elkerülésének érdekében. Egyikünknek se lenne jó, hogyha még rosszabbul lenne. Ámbár eleinte kissé furán hat a túlzott aggodalma, miután felidézem mindazokat, amelyeket Rae mondott korábban, már nem is annyira tűnik meglepőnek a reakciója. Fordított esetben talán én sem cselekedtem volna másképp. - Megnyugtató. - félmosolyt ejtek, ám a beljebb invitálását élből elutasítanám és már azon vagyok, hogy ezt szavakban is kifejezzem, amikor is a belső kisördög belemászik kusza gondolatmenetem közé és a hátsószándékra hívja fel figyelmemet. - Pár perc kitérőből nagy probléma csak nem lehet. - komolytalankodok, noha nem lehetek abban biztos, hogy vevő rá. Nem sokan rezegnek ugyanazon az elmesíkon, akárcsak én és sokakat egyenesen dühítenek az ilyen megszólalásaim. Ami pedig a maradásomat illeti, esetleg mélyebben elmerülhetünk az egész nem túl nyugtató veszélyek témában, hátha megtudok olyat, amitől nyugodtabban megy a reagálás minderre. - A Big Brother már adásban van? - értem itt ezalatt a kamerákat meg a biztonsági rendszert és még tudja tököm, hogy még mik a jövőbeli tervek, mert mikor legutóbb itt jártam, akkor ennek még nem volt nyoma. Azóta viszont változhattak a dolgok és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy akkor Raelynnel mi voltunk a legyőzhetetlen szuper páros, most meg szólóban nyomom. Elszomorító. Kényelembe helyezem magamat, de az italt most kihagyom és elutasító válaszomat azért egy udvarias köszönöm odabiggyesztésével is megspékelem. Ő viszont úgy tűnik a borral barátkozik meg éppen és ez sok jót nem sejtet, közöm azonban túl sok nincs hozzá. Amikor felhozza az üzenetet, úgy érzem totális végem lesz. Nem egy tündéri, édes nőszemély? Én is kaptam tőle pár ehhez hasonlót, bár egyes üzenetváltások tartalmát nem lenne szerencsés a hűtőre kitűzni. Bele.Fogok.Pusztulni. - Mondjuk úgy, hogy kinyitottam azt a nagy számat és a következménye nem volt éppen örömteli. - fintort vágok, de másképp nem tudnám ezt megmagyarázni. - Volt valami, amit korábban már el kellett volna mondanom neki, de túl gyáva voltam hozzá. Most meg mondhatjuk azt, hogy két pofára ehetem azt, amit főztem. - egy szóval se mondom, hogy nem érdemlem meg, de azért tényleg kegyetlenül mocsok módon érzem magamat miatta. A méltó jutalmam vagy büntetésem. - Itt minden flottul megy vagy egyszerűen azok táborát erősíted, aki minden délután elkortyolgat egy-két pohár bort a 'nyugiperceiben'? - vágom, előbb azt mantráztam, hogy nincs közöm hozzá, de azért a kíváncsiság mégiscsak egy olyan dög, amely addig furkálja-szurkálja az oldaladat, amíg bele nem ütöd az orrodat más dolgába. Aztán meg szépen és ártatlanul elsunnyog, ha betörik azt.
Ahhoz képest, hogy megígértem Ryannek, hogy annyit leszek itthon, amennyit csak tudok, és Rae is itt lakik hivatalosan, és már hónapok óta jár Doriannal, furcsa, hogy még nem találkoztunk személyesen. Bár az tény, hogy volt néhány alkalom, amikor mind a ketten a lakásban voltunk, csak mivel ők elvonultak, én is behúzódtam a szobámba, ha nem volt különösebb dolgom kint, és utána valahogy elkerültük egymást, pedig nem volt szándékos, legalább is részemről biztos, hogy nem. - Az, hogy néhány alkalommal esetleg el kellett látnia és e miatt találkoztatok gyakrabban nem feltétlen indokolja, hogy egymásba is gabalyodtatok - szándékosan nem mondom, hogy „szerettek”, mert nem tudom, hogy egymás előtt felvállalták-e akár saját maguk előtt is, és nem én szeretném elárulni. - Általában az én tapasztalataim szerint az ilyenek még a barátságot sem feltétlen vonzzák maguk után - mosolygok rá bíztatóan, hogy ne becsülje le magát. Őt nem ismerem, de Rae-t igen, és nem hiszem, hogy megint olyan rosszul választana, mint az első alkalommal. Ha magamból indulok ki, akkor nekem már az is elég lenne, ha önmagamért szeretne valaki, és nem akarna megváltoztatni vagy azt elérni, hogy minden az ő akarata szerint történjen. Itthon még nem tört rám eddig pánikroham, és lényegében egészen szépen meg is úsztam eddig, a New Yorkban töltött idő alatt, és néha-néha már azt is hittem, hogy gyógyult vagyok. A legdurvábbat talán akkor éltem meg, amikor Ryan először bukkant fel az életemben, na, akkor, ott, ha Ő nem olyan felkészült és sokat látott, biztos, hogy komoly bajom lett volna, és nem úszom meg mentő nélkül. A többi ahhoz képest szinte semmi nem volt, bár utána azért még jó néhány alkalommal kerülgetett, így rá kellett jönnöm, nem gyógyultam meg. Dor „tudatlansága” Rae hollétére vonatkozóan, a korábbi sötét, Marcos gondolataimmal összevegyítve pedig egy újabb roham szélére sodornak. De most még vagyok annyira magamnál, hogy irányítani tudjam, és nem akarom sem magamat, sem őt kellemetlen helyzetbe hozni, így megpróbálok uralkodni magamon, és legalább kifelé mutatni, hogy jól vagyok, még akkor is, ha érzem, hogy ettől még azért kissé messze vagyok. Tudom, hogy Rae tud magára vigyázni, és egyelőre hagyom, hogy Dorian szavai megnyugtassanak. A pánik meg ráér később is, majd, ha bevallja, gőze sincs, hogy hol van a barátnőm. De kell pár perc, hogy ezt a szintet is elérjem. Kicsit még nehéz úgy fókuszálnom a külvilágra, mint normális állapotomban, de még így is észreveszem rajta, hogy először szeretné visszautasítani, hogy bejöjjön, de végül valami mégis meggyőzi, bár nem tudom, hogy mi. Vajon ennyire rosszul nézek ki? Persze erre a kérdésemre nem kapok választ, és nem is karok rákérdezni, mert a végén még a saját csapdámba esek, és véletlen lebeszélem, hogy bejöjjön, akkor viszont nem fogom megtudni mi is történt, és Rae miért nem nála van. Ez, ha nem lenne a múltam, tök mellékes lenne, de így nem tudok csak úgy szemet hunyni a dolog felett. - Majd kitalálunk közösen valami hihető magyarázatot, hogy miért bolt szükséged erre a kitérőre - próbálok én is hozzá hasonló módon reagálni, bár nem tudom mire is gondol pontosan. Ha arra, hogy mások arra fognak gondolni, hogy köztünk történni fog valami olyan, aminek nem kéne, akkor az engem teljesen hidegen hagy. Rae bízik bennem ennyire, vagy legalább is nagyon remélem, hogy bízik ennyire, mert soha senkit nem árulnék el ilyen aljas módon. - Nem, de itt két lány lakik, és ez nem Manhattan legbiztonságosabb környéke - jön csípőből a hülyeség belőlem, mert nem tudom, Rae mit árult el neki és mit nem. E mellett valóban igaz, amit mondtam, mert ez Queens egy nyugodtabb és biztonságosabb része, azért össze sem lehet hasonlítani Manhattan elit negyedeivel. A többi biztonsági dolgot meg még nem is látta… - Biztos, nem kérsz semmit? Csak miattam nem kell udvariaskodnod - erősítem meg a dolgot, mert nem szeretném, ha azért érezné magát kellemetlenül, mert csak én vagyok itthon. Ráadásul nem csak alkohol van a házban. Amikor viszont az üzenetet említem, valami átsuhan az arcán, de nem tudom beazonosítni. Lehet csak a mostani állapotom miatt, de lehet, más miatt nem jövök rá, bár az sem elképzelhetetlen, hogy nem is az üzenet az oka. Még nem tértünk ki a lakótársammal arra, hogy volt-e már bátorsága bevallani kedvesének, hogy ő tulajdonképpen még házas, és én akarom Doriant felvilágosítani erről. Viszont ennek a NEM tudásnak köszönhetően, nem igazán tudom mi olyat titkolhatott el Dor, ami Rae-ből ezt váltotta ki. Valahogy viszont szeretném megtudni a választ, mert Rae eddig szinte a föld felett járt, és szeretném, ha ugyan ilyen állapotban találkoznék vele legközelebb. - Nem akarok tolakodó vagy rámenős lenni, de talán lehetséges, hogy, ha elárulod mi volt az a nagy titok, amit eltitkoltál, akkor tudok tanácsot is adni - ajánlom fel neki a segítségemet, és próbálok a legkevésbé pofátlannak tűnni. De kényszeríteni sem akarom, hogy olyat mondjon el, amit nem szeretne. Mi még nem ismerjük egymást, és, ha a kedvesének sem mondta el, akkor lehet, nekem sem akarja majd, bár az is elképzelhető, hogy egy idegennel másabb ezt a „valamit” megbeszélnie. Elvigyorodom a kérdésére, de lehet inkább zavaromban, mint örömömben. Rae-től nem halhatta, hogy alkoholista hajlamaim lennének, mert attól függetlenül, hogy néha megiszok egy-egy pohár valamit, a rendszeresség a legkisebb mértékben fedezhető fel benne. Hiszen van, hogy hónapokig eszembe sem jut, utána meg van, hogy egy-két egymást követő nap is megiszok egy-egy deci bort vagy egy pohár sört. - Volt, hogy fél évig még csak rá sem néztem alkoholra, tehát nem hiszem, hogy bármilyen tábort erősíteni próbálnék - mosolygok rá kicsit zavartan. Egy kicsit jobban megnézem Doriant, és arra kell következtetnem, hogy ő inkább rendelkezik olyan háttérrel, mint én, így lehet később ő lesz az, akire leginkább számíthatok majd, hogy Rae biztonságban legyen. Viszont nehéz még így is erről beszélnem, így kicsit kerülő úton próbálom megtudakolni, hogy mit gondol az itt látottak és tapasztaltak után.
Azt az időszakot, amikor is legtöbbször találkoztam az angyalkámmal eléggé sötét foltként tudnám jellemezni, néha enyhén random megvilágosodásokkal telve. Ha nem éppen valami baj elől próbáltam menteni a hátsómat, akkor éppen magamat kevertem valami oltári nagy hülyeségbe, amelynek az lett az eredménye, hogy ellátásra szorultam. Ilyenkor jött képbe Rae és a szakértelme, ámbár soha nem beszélgettünk el úgy igazán, mert mihelyst komolyabbra fordulhattak volna a dolgok, én egyszerűen felszívódtam a helyszínről. Tény és való, nem éppen a legjobb ismerkedési módszernek tudható be mindez, de akkoriban a legszerencsésebbnek minden bizonnyal ez volt nevezhető. Ahhoz, hogy ne keverjek bele még több ártatlant az én kusza világomba, szükség volt arra, hogy távolságot tartsak tőlük. Aztán egyszer csak úgy alakult, hogy elmosódtak ezek a határok és talán túlságosan is mélyen belemártottam magamat egy olyan világképbe, ami egyszer veszélybe kerülhet miattam. - Pedig én azt hittem a leharcolt külsőmmel nyertem el őt csak igazán. - megengedek magamnak egy egyszerű mosolyt, bár valahol mégsem érzem olyan őszintének az egészet. Hiányzik valami, pontosabban valaki és ez beleivódott minden egyes sejtembe. Képtelen vagyok úgy jókedvűen vihorászni más társaságában, hogy tudom, nagy hibát vétettem egy számomra fontos személlyel szemben, személyekkel szemben, hiszen bárhonnan is közelítem meg, a bátyámmal sem vagyunk jelenleg egy hullámhosszon és ez végtelenül dühít. Egyszerűen árulásnak érezném. Mintha a korábbi nemtörődöm viselkedésem átállt volna egy olyan csatornára, ahol csak és kizárólag akkor érdemlem meg a boldogságot, ha minden hibámat helyrehoztam. Van benne ráció, még ha mások számára nem is úgy tűnik. Mindenesetre kedves emlékeim egyike közé sorolnám azt, amikor elütött az autó. És hogy ebből a rosszból a jót is kiemeljem: ezután nyílt lehetőségünk csak igazán elbeszélgetni egymással Raelynnel. Innen távolról is puszilom Frank bácsit meg a nyugdíjas-vaksi vezetési képességeit. - Máris nyugodtabb vagyok. - fűzök hozzá pusztán ennyit és mihelyst beljebb kerülök a lakásba, helyet is foglalok a kérése érdekében. Fura itt lenni így. Ismerős a helyszín, ahogyan annak is tudatában vagyok nagyjából, hogy mit és hol találok, azonban ennek ellenére most mégis idegennek hat számomra. Az elmúlt pár nap felnyitotta a szemeimet, hogy elég csak egyetlen dolognak félresiklania az életben ahhoz, hogy egészen más szempontból szemléld a körülötted lévő világot. Valahol, valamilyen más helyzetben ennek is biztosan megvan a szépsége, az én életembe azonban mégis negatívumot hozott és alig várom, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba. - Váltáson még nem gondolkoztatok? - meglehet nem éppen egy díjnyertes ötlettel hozakodok elő, de a tény, hogy Rae..és ő is veszélyben vannak egyáltalán nem boldogít. Tudatában vagyok annak, hogy ökrök mindenhol vannak, de ha nem muszáj, azért a sorsot sem kellene ennyire előszeretettel kísérteni. A nemleges válasza viszont valahol segít, hogy ne érezzem folyamatosan azt, hogy figyelnek, így én is jobban tudok koncentrálni arra, amiért bejöttem a lakásukba. - Tényleg rendes vagy, de megleszek. - erősítem meg korábbi válaszomat, majd ezen felbuzdulva folytatom tovább. - Általában a kiszáradásig húzom a dolgot, de ilyenkor elég egy-két cseppet csepegtetni rám és minden a régi lesz. - látom el őt engem jellemző tényekkel, majd hátamat a szék támlájának vetem. - Csak hülyülök. Az a probléma, hogy valami erősebbel tudnék most kibékülni, de vezetek és mondhatni igyekszem elengedni a káros szokásaimat. Kár, hogy a legkárosabbal egy testben kell élnem. - sóhajtok egyet, ezek után viszont olyan dologra térünk ki, ami inkább befogja a számat, mintsem vallomásra késztessen. - Elég legyen annyi, hogy eltitkoltam előle egy olyan személyt, aki rendkívül fontos és meghatározó az életemben. - foglalom össze, de konkrétan nem mondom ki, hogy gyerekem van, hiszen annál sokkal bizalmatlanabb fából faragtak, mintsem eldicsekedjek minden velem szembe jövő második embernek életem főszereplőiről. - Mielőtt élve megnyúznál, nincsen feleségem..sem még hat másik barátnőm Rae mellett. - lendítem védekezően a magasba két kezemet, ámbár sokat nem árultam el a helyzet igazi valójáról. - Annál korrektebb embernek tartom magamat, még ha ez sokszor nehezen is elhihető. - teszem még hozzá, hiszen ha valamitől undorodni vagyok képes, az a megcsalás és annak még akár a gondolata is. Ha egyszer a körülmények úgy hoznák, hogy ilyen döntésre kellene vetemednem, önként és dalolva ásnám el magamat jó mélyre szégyenemben. Mindenesetre úgy éreztem még az elején tisztáznunk kell pár dolgot, mielőtt ilyen következtetésekre jutna a történtekkel kapcsolatban. Egy hümmögéssel reagálok az itallal kapcsolatos válaszára, végül csak ezután formálom meg szavakban is a riposztomat. - Fél év az kemény idő. Akkor mégis mire fel a kis vörös? Csak nem szerelmi bánat nyomja a lelkedet? - tippelgethetek is akár, hiszen a róla kiépített információk hiányában csak ennyi maradt meg nekem.
Látom Dorian arcán, hogy a mosolya nem a legőszintébb, és gondolom, hogy ez Rae miatt van. Látom a szemében, hogy mennyire rosszul érinti, hogy barátnőm nem hozzá költözött a végén erre a „pár napra”, ahogy azt megbeszélték. Így nem is kívánok verbálisan hozzáfűzni semmit, csak egy megértő és elnéző mosolyt küldök felé. Nem tudom mi vitte a lakótársamat arra, hogy ezt a lépést meglépje, mert igen csak bevállalós csajszi. Sőt, szerintem túlságosan is, már, ha csak abból indulok ki, hogy még mindig nem költözött ki tőlem, legalább is hivatalosan még nem. - Ezt örömmel hallom - próbálok mosolyogni, de még érzem, hogy nem az igazi. De ez nem Dorian jelenléte miatt van, és remélem ezt azért ő is tudja. Nagyon aggódok a barátnőm miatt, és ilyenkor nem igazán sikerül minden gesztusomat teljes mértékben az irányításom alá vonni. - Nemváltáson? Nem - kérdezek és válaszolok is idióta módon, mert valamiért nekem meg sem fordul a fejemben, hogy a lakást is le lehet cserélni. Én mehetek a világ végére is, ha Marco meg akar találni, meg fog találni. Már nem is tudom pontosan, hogy hány országból csempésztek, de abban biztos vagyok, hogy nagyon sok külföldi kapcsolatuk is volt. Az már más kérdés, hogy most hogy áll ezekkel, de biztos találna segítséget külföldön is, ha fel akar kutatni. Ráadásul számomra talán ez a lakás a legbiztonságosabb, feltéve, ha nem akarok visszaköltözni Washingtonba Tíohoz vagy Ryan nem fogad be. (Tisztára, mint valami kivert kutya.) - Egyébként, ha a kamerák miatt érzed magad feszélyezve, elárulom, de csak Neked, - gondolom, azt feltételezi, hogy Rae is ezen kivételek közzé tartozik -, hogy lakáson belül nincs egy sem. - Ez nagyon nagy felelőtlenség lehetne részemről, és ezzel hatalmas bizalmat is szavazok meg Neki, de nem akarom, hogy esetleg ez befolyásolja a kapcsolatukat. Ezt én sem biztos, hogy be tudtam volna valaha emelni, és még így is volt egy „kis” nézeteltérésünk ezek miatt Ryannel, nehogy ha még lakáson belül is megfigyelőket helyezett volna el. Amikor arra tér ki, hogy milyen ivási módszert alkalmaz, összeráncolom a szememet, mert ez nagyon egészségtelen, és életveszélyes is hosszú távon. De utána kitér arra, hogy csak viccelt, és valójában másról van szó, és kocsival van. - Ez mondjuk dicséretes, mert én láttam egy bemutatón, hogy egészen kevés mennyiségű alkohol is milyen nagyon le tudja lassítani a reflexeket - árulok el neki egy kis bennfentes infót az rendfenntartó erők tudásából. - Nehéz változtatni a rossz szokásainkon, de nem lehetetlen, és általában elég, ha van mellettünk valaki, aki támogat minket ebben a dologban - mosolygok rá, hogy ne érezze úgy, hogy vele valami baj van. - Nekem is nagyon sok rossz szokásom van, amin a saját biztonságom érdekében kéne változtatni - szólom el magam. Mondjuk kezdve azzal az aprósággal, hogy valóban többet üljek itthon a fenekemen, de valahogy ez elképesztően nehéz számomra. Faggatózásomra először egy olyan választ kapok, amiből egyből barátnőm pártjára akarnék állni, és alaposan kiosztani Doriant, hogy ne csodálkozzon, ha elhagyták, ha mással is összefekszik. De mielőtt még kikelhetnék magamból és a tüdőmbe szívott nagyobb mennyiségű levegővel egyszerre zúdítanék rá mindent, nem kicsit latinos temperamentummal, gyorsan kiegészíti, hogy nem arról van szó, ami most megfordult a fejemben. Így szépen lassan kieresztem a levegőt, amivel a feszültség egy része is távozik belőlem. - Nagy szerencséd, hogy ezt mondtad, mert biztos, hogy azonnal ki is raktalak volta azzal, hogy ne csodálkozz, és tőlem soha, semmilyen formában nem fogsz információt hallani Rae-ről - árulom el neki, hogy mire készültem. A megcsalástól nem sok aljasabb húzást tudnék mondani, amit valaki elkövethet a párjával szemben. - Nem - válaszolok elhúzott szájjal a szerelemre vonatkozó kérdésére. - Egyelőre még gondolni sem akarok ilyen formában férfire - jut eszembe egyből a legutolsó borzalmas, és nem is olyan túl régi randim, ahol majdnem megerőszakoltak. Egy időre megint elment a kedvem az ismerkedéstől. Az emlék hatására egyből végig is fut a hátamon a hideg, és bele is kortyolok a boromba. - Egyébként nem „kemény” időszak, ha nem érzel kényszert a fogyasztására - árulom el, hogy ez nálam nem kényszer volt, hogy nem ittam, csak egyszerűen nem kívántam és szükségét, hiányát sem éreztem. - Mondjuk úgy, hogy én nagyon más környezetben nőttem fel, mint mondjuk Raelyn, és éppen ezért sokkal jobban kell aggódnom a biztonság miatt - vallok félig színt. - Dorian, mondott valamit Rae rólam? - és egy pár pillanat műlva pontosítok egy kicsit - A múltamról? - kérdezek rá félve, mert nem tudom, mit tud, és abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek-e beszélni erről vele. Ha Dorral kapcsolatban jók a megérzéseim, és általában azok szoktak lenni, akkor Ő hamarabb ráérez, hogy mit kell kérdezni, vagy hamarabb összerakja a múltam kicsiny kockáit, mint egy védett környezetben felnőtt és élő személy. És nem tudom, erre mennyire vagyok felkészülve.
Már az első pár percben könnyedén bebizonyosodik, hogy mihelyst átlépem a küszöböt, egy olyan szituációba keverem bele magamat, amelynek folytatása kérdőjelekkel telíti meg elmém kusza valóját. Közel sem azért, mert baj lenne a beszélőkémmel...sőt, néha nem ártana egyszerűen befognom csak hogy a környezetem nyugodt másodperceket élhessen át, hanem mert ebben az egész ismerkedős témában nem vagyok a toppon. Magamról nem szeretek beszélni, mert elregélni a múltamat pár szóban meglehetősen hangulatgyilkosnak bizonyulna, a jelenemet meg már csak azért sem emlegetem, hogy azok a bizonyos régi tettek még véletlenül se érjenek utol engem vagy a környezetemet. Az utóbbiért valahol sokkal jobban aggódok. Eddig csak Jake volt nekem és úgy éreztem ő bőven elegendőnek bizonyul számomra. Gyerekként tőle kaptam a legtöbbet és megteremtett nekem egy olyan életet, ami nem az ő szerepkörébe tartozott volna, mégis a helyzetünk szerencsétlensége úgy hozta, hogy nyakába kellett vennie ezt a terhet, én meg jöttem, mint valami bónusz a már amúgy is súlyos csomaghoz. Piszkosul hálás voltam minden percért, amit tőle kaptam és bár akkoriban ezt nem igazán hangoztattam, mostanra már bőven elég idős lettem ahhoz, hogy tiszteljem ezért. Ő volt az első személy, akit akartam, hogy az életem részese legyen, ugyanakkor azokban a percekben is előkelő helyet foglalt el, amikor is azt kívántam, hogy bárcsak ne kevertem volna bele ebbe a világba. Akkor viszont már késő volt, mert nyakig ültünk a pácban és én is abban az elvben, hogy akár az életemet is beáldoznám azért, hogy a bátyámat megvédjem. Azután, hogy megtapasztaltam az egyedülléten kívül is más érzést, könnyebb volt közelebb engedni magamhoz bárkit is, jóllehet a veszély továbbra sem csillapodott, a szükségeim azonban egészen másra ösztökéltek. Családra vágytam, kapcsolatokra, kötődésre. Minderre, amit akkoriban nem kaphattam meg, most úgy éreztem rövid idő alatt kell bepótolnom. Ez viszont nem egyenlő azzal, hogy egyik pillanatról a másikra bizalmat szavazok mások felé és könnyedén beszélek róluk. Flor egy egészen más helyet foglalt el ebben a képletben. Őt csak szavak által ismerhettem meg, most viszont teljes valójában megelevenedik előttem. Érett bennem a gondolat már korábban is, hogy beszéljek vele és legfőképp arról, amit Raelyntől megtudhattam. Nyugtalanított még most is és úgy érzem ez addig nem is fog csillapodni, amíg egy-két dolgot le nem tisztázunk egymás között. Ámbár ebben az esetben is adott a lehetőség, hogy csak még idegesebbé válok. Belemerülünk a barátnőjével történő kezdeti ismeretségünkbe, hogy aztán kivesézzük a környék közel sem biztonságos hatását, aminek érdekében egy ötlettel rukkolok elő, ő viszont poénkodva próbálja elvenni a helyzet súlyosságának élét. Komolyan, mintha magamat látnám. - Ebben ha hiszed, ha nem, támogatom a döntésedet. - mosolyodok el azért én is, nehogy azt gondolja már, hogy én ilyen komor, gyökér alak vagyok, aki aligha képes érzelmeket kipréselni magából. - És a lakóhely gondolatára is nemleges lenne a válasz? - teszem fel másképpen, hiszen ha esély van rá, hogy ebből a helyzetből a lehető legjobban kijöjjenek, akkor annak minden pontját meg kell ragadni. A kamerák valójában feszélyeznek és bár mikor nyíltan előkerül ez a probléma, zsigerből tiltakozni kezdenék, viszont feleslegesnek bizonyulna ez a lépés a részemről, így most ezt kihagyom. - Tény, nem vagyok oda a reflektorfényért, de ezt azért jó tudni. - sokat nem fűzök hozzá, azt ráér a későbbiekben is. Letámadni őt az elején ezzel még tőlem is irtó nagy pofátlanság lenne. A káros szenvedélyekről ódákat tudnék zengeni itt Flornak, mégsem hozakodnék elő ezekkel a problémákkal, ugyanis ha tehetem, jó mélyre igyekszem eltemetni a drognak még a gondolatát is. Hangoztatták, hogy visszaesés megesik, azonban mégsem én akarok az lenni aki elsőként kipróbálja milyen újra fejest ugrani a mélybe. - Ebben egyetérthetünk. Társaságban sem egyszerű, de egyedül és motiválatlanul még kegyetlenebb. - vázolom fel véleményemet, de mélyebben nem megyek bele a részletekbe. - És számodra akad valaki, aki visszatart? - az érdeklődésem továbbra sem hagy alább, hiszen hozzuk ki a legtöbbet abból, ha már véletlenül ilyen helyzetbe keveredtünk. Meg amúgy sem árt olykor kicsit jobban körülszaglászni a meglepetések elkerülése érdekében. Aprót megrándul az ajkam a feltételezésére, amit én még nagy szerencsémre már az elején kijavítottam, de igazi mosolyra mégsem futja tőlem. Elszúrtam és ennek a gondolata, hatása és érzései kegyetlenül mardosnak. Mintha valami savas szerrel tisztítanám meg a szervezetemet arra várva, hogy jobbá tesz majd és talán idővel beválik, de addig a folyamat valószínű elpusztít. - Biztos, hogy nem venné be a gyomrom, ha ilyenre vetemednék. - már a gondolattól is undorok, nemhogy még a tettlegességtől. Furcsállom, hogy kettőnk társaságát egy üveg bor is erősíti, és bár sokak arra esküsznek, miszerint a délutáni szieszta elmaradhatatlan kelléke az ital, Flor mégsem tűnik olyannak, aki egy közülük. Sokat viszont a továbbiakban sem tudok meg arról mit próbál elfedni az itallal, de legalább nem a másik nem képviselői vannak a dologban. - Igaz, ahhoz erősebb kellene. - filozofálok itt, hiszen mint ahogyan azt már korábban említettem, nekem most csak az segítene. Mégsem vágyom rá, hogy leerőltessek egy korttyal is a torkomon. Ha szenvednem kell, hát így 'a la nature' bűnhődjek és nem mámor ittasan. Az túl nagy megváltás lenne nekem, amit nem igazán érdemlek meg. - Ezt piszkosul átérzem. A körülmények mindig megmérgezik a bizalmat és az egész gondolkodásmódodat egy életre. Ez, hogy átok vagy áldás? Néha jómagam úgy érzem, hogy mindkettő. - gondolkozok el, viszont a kérdésének hatására abbahagyom az asztal lapján történő rajzolgatást és tekintetemet inkább Flor vonásaira vezetem fel. - Igazából nem sokat. Beszélt a kamerákról és nagy vonalakban arról is, hogy ez miért szükséges. Nem mentünk bele nagyon a részletekbe. - vallom be az igazságot, végül kifújom az eddig gondosan bent tartott levegőt, mielőtt feltenném a kérdésemet. - Valójában mennyire van ez rátok kihatással? Mennyire vagytok veszélyben? - direkt beszélek többesszámban, mert bár jelenleg Rae nincs jelen, de a későbbiekben ez változni fog. Ismerem már ennek a menetét. Általában arra ugranak rá a leginkább, aki közel áll ahhoz, akit bántani szeretnének. Jól tudom, hogy működik ez, sajnos én is elkövettem ezt a hibát és most benne van a pakliban, hogy rám is ez a sors vár majd. Mindenesetre úgy érzem tudnom kell erről, mielőtt az idegesség belülről emészt fel.
Nem is tudom, Ryan tud-e már Dorianről, de, ha nem, és most itt lenne, akkor biztos, hogy leszedné a fejemet. Igazából a Rae-be vetett bizalmam az, ami miatt sutba vágom minden eddigi tapasztalatomat, és gondolkozás nélkül beengedek egy vadidegent a lakásba. Igen, volt már a lakásban, de nem úgy, hogy találkoztunk. Ha nagyon drámai akarnék lenni, simán elképzelhetőnek tarthatnám, hogy Dorian ismeri Marcot, és eddig csak azért nem akart a kezére adni, mert nem tudta, hogy én, én vagyok. Ez pedig egy viszonylag normális dolognak számítana, hiszen a Flor név Közép- és Dél-Amerikában nem olyan ritka, és itt, New Yorkban szép számmal élnek a déli határon túlról ékezettek. Tehát nem feltétlen kell arra következtetni, hogy én vagyok az egyetlen Flor nevű egyén a környéken, a városban meg pláne. Minden esetre most ez a lehetőség teljesen elkerül, és úgy engedem be Doriant, mintha elő sem fordulhatna semmi katasztrófa az életemben, vagy ha már régóta személyesen ismernénk egymást. Lényegében a belém ivódott bizalmatlanság és félelem, ami hozzájárult, ahhoz, hogy életben maradjak, most teljesen eltűnt, ezt pedig gond nélkül Rae miatti aggódásra kenem. Egyre váltják egymást a beszédtémánk és lassan kitérünk a lakástémára is, amit ő hoz fel. Nekem viszont elkalandozik az agyam a saját képtelen útjain, és akaratlanul kezd el azon járni, hogy milyen lenne, ha egy férfi (is) lakna itt. Talán ez az a legjobb indok, amiért egyből az a képtelenség csúszik ki a számon, hogy a nemünket kéne megváltoztatni, és nem a lakást lecserélni. Csak én is elmosolyodom, és körülbelül ekkor esik le igazán, hogy mennyire más dimenziókban gondolkoztunk, de homlokon csapni már nem akarom magam, hogy „de lökött vagy, Flor”, mert így legalább sikerül azt is felmérnem, hogy minden aggodalma és félelme ellenére, Dorian érti a vicceket. - Részemről mindenképpen ez - válaszolok őszintén. - Számomra talán ez a legbiztonságosabb hely, ha nem akarok hazaköltözni vagy más - itt egyértelműen Ryanre gondolok, de ezt Dornak nem kell tudnia, legalább is egyelőre - nyakán élni, meg persze, ha nem akarok állandóan mozgásban lenni. - Már valahogy nem tudom elképzelni, hogy úgy, vagy ahhoz hasonlóan éljek, mint amikor megszöktem a mostohacsaládomtól. Akkor lényegében az utcán éltem, és egy helyen legfeljebb két és fél napot maradtam, akkor is leginkább azért, hogy néhány dollárt össze tudjak szedni kajára meg egyéb létszükségletű dologra. A kamera-téma számára is olyan lehet, mint nekem, zsigerből kívánja a francba. - Ha nyugtat a tudat, akkor csak halkan szólok, hogy ezzel én is így vagyok, de, ha ez jár azzal, hogy biztonságban legyünk, akkor inkább megszokom - árulom el neki. Ryan és az FBI minden igyekezete ellenére tudom, hogy nincs olyan zár vagy biztonsági rendszer, ami teljesen ki tudja zárni a rosszakarókat. Tehát egy esetleges elrablás esetén, ha ez az a valami, ami miatt időben megtalálnak, akkor minden tiltakozásomat és ellenérzésemet leküzdve, megtanulok együtt élni vele. - Önmagamat kellene fegyelmezni leginkább, de ez sajnos nem mindig megy. De szerencsére azért gyakran eszembe jut a következmény, és ha el is kezdem általában a hülyeséget, még időben sikerül leállni, hogy ne legyen komoly probléma belőle. Talán számomra az a legjobb, mert mindig ez jut először eszembe, és a legrosszabb is, hogy az én rossz szokásaim mások életére hathat ki olyan negatívan, amivel vagy nem tudnék együtt élni… - és el kell gondolkoznom a másik lehetőségen - vagy… nem is tudom, hogy lehetne ezt befejezni. - Pontosabban tudom, mi lenne a befejezés, ha én meghalnék, és a többiek itt maradnánk. Mi lenne Tíoval, aki ismét elveszítene egy számára fontos személyt, vagy mi lenne Ryannal, aki az én elvesztésemet is a saját gyengeségének tekintené, és a még mindig gyógyulatlan P.T.S-éhez ez is hozzájárulna? Mi lenne Rae-vel, ő hogyan élné meg annak az elvesztését, akivel már hónapok óta egy lakásban lakik, és hogy dolgozná fel azt, hogy benne lett volna a pakliban az is, hogy ez Vele is megtörténhet. Bár talán ennek kisebb az esélye, mint annak, hogy velem történik meg. Nem tudom, hogy Dorian mit tud ebből kihámozni, mert konkrétumról még nem beszéltem, de, ha ez nem csak egy udvariassági kérdés, akkor valószínűleg jobban is ki fog kérdezni, amit azt hiszem, nem is bánok. Rae viharos változtatásának okának kitárgyalásánál látom, hogy egyáltalán nem arról van szó, amit legelőször hittem, mert Dorian arca megrándul a feltételezésre, és én látom a különbséget, hogy nem a hazugságot akarja ezzel leplezni. Viszont a téma által kiváltott fájdalmat is észreveszem a szemében és az arcvonásaiban is. - Ezt még én sem tudnám megmondani, talán mind a kettő egyszerre - gondolkozok el hozzá hasonló módon. Minden hatással van ránk, ami történik velünk, és annyira a lényünk részévé válik, hogy nem lehet már sehogyan sem teljesen eltávolítani, és amit egyszer hátránynak érzünk, lehet, a következő alkalommal már az életünket menti meg. Egy ideig mérlegelem, hogy mit is mondjak erről, mert ez számomra valóban nem könnyű téma, és legszívesebben elmenekülnék előle, de tudom, érzem, hogy ezt most nem tehetem meg. Nem magam miatt, hanem Dorian és Raelyn miatt. Nem játszhatok az ő életükkel, boldogságukkal. - Mennyit tudsz, és mennyit akarsz tudni? - kérdezek rá őszintén, bár egy kis időhúzás is benne van, hogy összeszedjem magam, és képes legyek beszélni róla. Ha teljes képet akar kapni, akkor tudnom kell, Rae mit mondott erről neki. Hogy tudja-e milyen kapcsolat van köztem és a fenyegetőnk között. Ráadásul azt sem tudom, hogy mennyire látom reálisan a képet, és mennyire befolyásolja ezt az, hogy Velem történt. Meg ezt az is befolyásolja, hogy Marco akar-e találni (és mennyire) valakit, aki megalapozza neki az utat hozzám. Túl sok a befolyásoló tényező ahhoz, hogy konkrét dolgot mondjak, legalább is egyelőre.
Olykor elegendőnek tűnik perceket eltölteni egy adott személy társaságában ahhoz, hogy megmutatkozzanak a magunkban is fellehető jelek. Flornak rengeteg titokkal kell szembenéznie és bár próbál belőlük egy-egy szeletet megosztani a külvilággal, mégis óvatosan egyensúlyozik azon a képletesen felaggatott kötélen, amely a megfontoltság és a meggondolatlanság határán helyezkedik el. Azt gondolná naivan az ember, hogyha kiadja magából mindazt, amelyen keresztülment akkor jobban fogja érezni magát. Bizonyára kevesebb teherrel kellene szembenéznie abban a pillanatban, hogy egy jó nagy szeletét átadta egy másik embernek, de az igazság az, hogy ez pont fordítva sül el az esetek többségében, jócskán függve attól, hogy mégis milyen titokba avatod bele a másik félt. Ahogyan valószínűleg az övé, úgy az enyém sem egy hétköznapi pletyka szintű elhallgatásnak számít, ami tönkretehet egy kapcsolatot vagy két ember barátságát, hanem valaki élete itt a tét, hiszen minél több embert avatsz bele a világodba, annál nagyobb veszélynek teszed ki őket. Ezért is mondom, hogy rettenetesen más értelmezésben jön le ez az egész, hiszen alapjáraton már ott vannak a te döntéseid, a te tetteid, amelyek mellé még társul az aggodalom, amelyet a másik iránt érzel, amiért önző módon belerángattad ebbe az egészbe. Sok esetben valójában baromira nyomasztó kiadni magadból a gondolataidat pont emiatt, így egy idő után úgy fogod fel, hogy ez a te kereszted. Te okoztad és ezzel kell együtt élned, amíg önerőből megoldást nem találsz arra, hogy mindezt jobbá vagy inkább jóvátegyed. Elkerülhetetlen volt kettőnk esetében, hogy felmerüljön az egész kamerákkal kapcsolatos téma, amely leginkább Flor életének kellékéhez tartozik, Rae egyszerűen a 'rosszkor vagyok rossz helyen' kategóriába esett bele. Mindezek ellenére pörgetem az agyamat, megoldást kutatok, hátha mozgásba lendíthetném valahogy a biztonságosabb partok felé vezető útjukat, de Flor szavait hallgatva erre sok esélyt nem igazán látok. - Kell is az állandóság, ez tagadhatatlan. - véleményezem ennyivel, de továbbá nem vagyok hajlandó más életébe beleszólni, amikor az enyém előszeretettel üvölt a fülembe, hogy: szedjél már rendbe te suhanc! Más életet élünk, más gondolkozással is rendelkezünk. Annyi információval pedig amennyivel jómagam rendelkezek erről az egész témáról, sem jogom, sem közöm sincsen ahhoz, hogy megcáfoljam Flor döntését. Ha ő itt érzi a biztonságot, akkor annak oka van, amit én nem érthetek. - Nem a frászt akarom hozni rád, félre ne érts, de miből gondolod, hogy egy kamera a mai világban megállít majd bárkit is? - nem fejtem ki teljesen, hátha olyan érvvel hozakodik elő, ami meggyőz majd arról, hogy az ellenvéleményem nem helytálló és valahol mélyen belül kívánom, hogy így legyen. Azt akarom, hogy valaki ráébresszen, baromira paranoiás egy dög vagyok és rendkívül pesszimista is és mindenbe csak a rosszat keresem, még abba is, amibe egyáltalán nincs. De egyelőre én ezt csak a rossz oldaláról látom és nagyon nehezemre esik más oldalról is felmérni. - Pontosan értem mire gondolsz itt ezalatt. Lényegében a környezeted motivál és ezáltal hozod a döntéseidet is. Jól látom? - foglalom össze a hallottakat, majd ezen felbuzdulva folytatom is. - Nekem elsőre kellett jó pár nagyobb fenékberúgás, hogy észhez térjek és eljussak eddig a pontig. Magamat veszett ügynek tartom, másokat azonban túlságosan is fontosnak. Tudod, ez olyan elme-összezavarós játék, hiszen lehet, hogy önmagadról már rég lemondtál, de aztán rájössz, hogy milyen hatással lehet ez azok számára, akik közel állnak hozzád és felpofozod magadat, hogy márpedig megpróbálod a lehetetlent is. Ha van kiért, már régen nyert ügyed van. Akkor gáz, ha nem marad senki sem. Arra vigyázz jól, hogy ebbe az állapotba sose keveredj. Mindig legyen valaki, aki visszahúz a sok szarságtól. - voltam már olyan helyzetben, amikor semmi sem motivált az életben. Amikor annyi negatív impulzus ér a környezetedtől, hogy összeroppansz a súlya alatt és nem látod a kiutat. Nem volt kellemes, de annak a tetoválásnak a nyoma, ami a családot szimbolizálta számomra, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy visszatérjek. A bátyámat juttatta eszembe. És minden egyes alkalommal, amikor a mélyre keveredtem, az ő létezésének tudata volt ami horgonyként funkcionált a bandában töltött éveim alatt, ami lehet csak az én képzeletemben élt, de baromira sokat segített és segít most is. Tény, már nem az vagyok akire emlékezett és bizonyára csalódásnak élte meg az újratalálkozást, de ha rajtam múlik, azon leszek, hogy a véleménye ezzel kapcsolatban megváltozzon. Ha kaptam egy újabb esélyt, méltó szeretnék lenni arra az életre, aminek jelenleg a részese vagyok. Látom rajta, hogy hadakozik a gondolataival és szívesebben beszélne még a kinti időjárás előnyeiről és hátrányairól is egyaránt, mintsem mélyebben belemásszunk ebbe a témába, de ha nem most, akkor mikor kellene kiveséznünk ezt? Amikor már túl késő nekik? A visszakapott kérdés lényegében az előzővel egyenlő, amire valamilyen választ sikerült is megformálnom, így mondhatni a következő szavaimmal remélhetőleg megkönnyítem a dolgát vagy éppen az ellenkezőjét érem el vele. - Az most lényegtelen és elenyészően kevés is. Ha többet tudnék, nem kérdeznék, nemde? - egy félig mosolynak tűnő valamire húzódnak ajkaim. - Szóval vegyük úgy, hogy semmit és avass be. Mit kell tudnom ahhoz, hogy ne legyenek kétségeim afelől, hogy teljes biztonságban lesztek? - teszem fel másképpen megfogalmazva a kérdést, remélhetőleg ezzel több információt kicsalva majd belőle.
Egészen kicsi korom óta egyedül vagyok, és egyedül kell megbirkóznom a szembe jövő gondokkal is. Nekem gyerekkén és tiniként nem volt olyan ember az életemben, akire támaszkodhattam volna, csak majdnem tizennyolc évesen, amikor Tío magához vett. De addigra már belém ivódott, hogy senkit se avassak teljesen a bizalmamba, mert az veszélyes, vagy rám nézve vagy a másik félre nézve. Néha viszont nem tudom eldönteni, hogy ez a bizonyos veszély valóban csak az egyik félre érvényes-e vagy mindenkire. Ha jobban belegondolok, akkor talán be kell látnom, hogy olyan nincs, hogy csak egy ember szenved egy bizonyos következménytől. Ráadásul az sem egyértelmű, hogy a beavatással vagy a titkolózással ártunk vagy használunk-e a másiknak. Szeretek a boldog tudatlanság pártján állni, de ha tévedek, akkor a lehet, a legnagyobb hibát követtem el, amit a másik ellen el tudtam volna követni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, legalább önmagammal szemben, akkor be kell, valljam magamnak, hogy igazából még senkit nem avattam be teljesen a múltam részleteibe. Talán Tío sejti miken mentem keresztül, de ezt nem tudhatom biztosra, mert szavakba sosem öntöttünk mindent. Egyikünk sem a nyíltságáról híres. Én mindig féltem, hogy az emberke számalommal néznek rám, vagy a múltamat használják fel ellenem, és Tíot sem akartam soha a kelleténél jobban terhelni. Dorian lehet talán az, aki nem fog úgy nézni rám, mint egy számalomra méltó kis senkire, akinek se múltja, se jelene, de jövője még úgysincs. Talán, ha hasonló dolgokon mentünk keresztül, és a múltunk még mindig ott van szorosan a nyomunkban, máshogy látjuk a világot, mint, akiknek más volt eddig az életük, és így, egymáshoz hasonlóan gondolkozunk. Dorian most Rae miatt aggódik, és nem alaptalanul, és, ha abból indulok ki, hogy Rae csak miattam került veszélybe, a múltam miatt, lehet Dor múltja is rejteget hasonlókat a közelében élők számára, amiről én nem tudhatok semmit. Örülök, hogy Dorian is pártolja az állandóságot. Titkon azt hittem, hogy nem fog ezzel egyetérteni, és a fejemhez fogja vágni, hogy márpedig mindenkinek jobb lenne, ha nem kerülnék senkivel sem közelebbi kapcsolatba. Bár erre még sor kerülhet, ha nem is most, a későbbiek folyamán bármikor, de lehet nem is tőle, hanem mástól. - Elmondom, de utána szeretném hallani a Te ellenérveidet is, rendben? - kérem a beleegyezését, mert több szem többet lát. Lehet, van olyan érve, amire mi nem gondoltunk, de érdemes számolni vele. - Nem gondolom, hogy egy kamera meg tud állítani valaki olyat, aki nagyon be akar jutni, de én úgy vagyok vele, ha ez segít előkeríteni az elkövetőt, akkor legalább ennyivel is nehezítsük meg az ő dolgát, és adjunk előnyt magunknak. Lehet, hogy valamelyik kameráról kiderül a kiléte vagy bármi más, ami, egy esetleges elrablásnál ad annyi előnyt, hogy még időben megtaláljanak - de, ez csak egy lehetséges példa. - Ezek rögzítenek is, és nem csak egy helyre – mondok még ennyit, mert azt, valamiért nem akarom, hogy tudja, hogy Ryan gépe az, amiről ugyan úgy visszanézhetőek a felvételek, mint az itteniről. Bár azt sem tudom, hogy azt tudja-e, hogy itt is van gép, ami a kamerához tartozik. - És most szeretném hallani a Te meglátásaid is - mosolygok rá kedvesen. Valóban érdekel a véleménye. A felelősségteljes viselkedés is szóba kerül idő közben. Az összefoglalója végén feltett kérdésre egyelőre csak egy bólintással jelzem neki, hogy tökéletesen összegezte a hallottakat. Utána teljesen a szavaira fókuszálok, és rá kell jönnöm, hogy nagyon hasonlóak vagyunk. Mások ezt nem biztos, hogy értenék és átéreznék a súlyát, de mi pontosan értjük és érezzük. Bár azt hozzá kell tennem, hogy én már néha úgy érzem, túl vagyok azon a ponton, amitől Ő még tart. - Pontosan értem, hogy miről beszélsz, mert én is így vagyok ezzel. De néha olyan könnyűnek érezném ezeket a szálakat elvágni, hogy szépen lassan ki tudjanak törölni az életükből, hogy azoknak, akiknek fontos vagyok, már megfelejtkezzenek rólam, és én szépen csendben feladhassam a küzdelmet - nem is tudom, miért mondom el ezt pont Doriannak, de ez már nem egyszer jutott az eszembe, de még senkinek sem mondtam el. Bár halálvágyam igazából nincs; nem akarom megölni magam. Itt igazából már nem nézek rá. - Így legalább ők nyugodtan élhetnének, és nem kellene aggódniuk sem önmaguk miatt, sem pedig értem - nézek vissza rá, hogy lássam a reakcióját. Ezt nem sok mindenkivel tudom megosztani, mert vagy olyannak tudnám elmondani, akit nem érdekelne, vagy olyannak, akinek ezzel okoznám a legnagyobb fájdalmat. Az örökös félelem és aggódás néha már annyira megvisel, hogy a végkimerülés szélére sodor, ahol már azt kívánom, csak legyen már vége. Pedig talán még el sem kezdődött igazán. Tényleg ennyire gyenge lennék? Bár azt hiszem, erre most nem akarok választ kapni. Már éppen nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, hogy a több tudás nem feltétlen jelenti, hogy nem akar még többet, de amikor folytatja, meglátok rajta valamit, ami miatt nem akarok neki kapásból hazudni, pedig olyan egyszerű lenne elhitetnem vele, hogy itt teljes biztonságban vagyunk. Mert a mostani kérdésére egy ügyes pszichológia eltereléssel simán tudnék kitérő választ adni, csak azt kellene kidomborítanom, hogy ez a lakás a legbiztonságosabb, mert ide szinte senki sem juthat be. Ha fel is akarnák törni a zárat, addigra vagy a rendőrség vagy az FBI vagy akár Ryan is ideérhet, hiszen ezt a zárat legalább tíz perc feltörni, az ajtót magát betörni pedig még nehezebb. - Akkor ez hosszú mese lesz - készítem fel. - Nem kérsz mégis valamit inni, akár vizet, akár üdítőt? - kérdezek rá megerősítésként, hogy érezze, maradni fog még egy darabig, főleg, ha nem mondja el, mit tud Rae-től. És kortyolok egy kicsit a borból, mint egy erősítés gyanánt.
A mi esetünk elég más értelmezésbe helyezi az ismerkedés művészetét. Többnyire kényes, egyben olyan témákat feszegetünk, melynek alapjait és komolyságát olyan emberek érthetik meg csak igazán, akik maguk is első kézből érintettek. A magunkfajták számára a boldog befejezés csak egy ábrándkép, egy olyan képzeletbeli világ, amellyel hitegetjük magunkat, amíg végül a valóság utol nem ér minket. Ahogyan azt korábban Raelyn esetében is tettem, most sem rejtem véka alá a véleményemet arról a biztonsági rendszerről, amely a közeljövőben a mindennapjaik részét képezik majd. Nem tudok erre pozitívan tekinteni, amikor annyi rosszat láttam már életem során, hogy két kezem nem lenne elég a megszámlálásukhoz. Jóllehet jobban szeretem énem azon oldalát előnyben részesíteni, amellyel oldhatom a hangulat feszült valóját, emellett azonban nem törpül el az a férfi sem, aki vagyok és aki leszek is, ameddig csak az élők táborát erősíthetem. Kérdésem nem alaptalan az elhangzottakkal kapcsolatban és bár magyarázatát jogosnak és valahol logikusnak érzem, mégsem gondolom azt, hogy túlságosan meggyőzve lennék az érem másik oldalával kapcsolatban. Kérését egy bólintással előlegezem meg, majd miután végighallgatom az ő elképzeléseit ezzel kapcsolatban, már csak utána nyitom szólásra eddig hallgatásra bírt számat. - Ennek van értelme és őszintén remélem, hogy sikeresen végrehajtják ezt a felvázolt tervet, én azonban sokkal pesszimistább vagyok ennek ügyében. - nem feltétlenül az a célom, hogy még paranoiásabbá tegyem számára az ittlétet, egyszerűen ha már valós veszély fenyegeti, nem szeretném, ha egy ködös lepel alól szemlélné a dolgokat. Mondanám, hogy a tapasztalataim most szerencsésnek bizonyulhatnak, de ha lett volna választásom, egy percig sem gondolkoztam volna azon, hogy olyan messzire tűnjek el azoknak az alakoknak a közeléből, ahogyan azt csak lehetőségem engedi. - Az én ellenérvemet szeretted volna hallani, hát tessék. A kamera önmagában jó ötlet, azonban egy bizonyos tudás felett seperc alatt képesek feltörni és azt láttatni veled, amit csak szeretnél, ez viszont sok esetben nem egyenlő a valósággal. - hozakodok fel az első lényeges szemponttal, de itt még nem végeztem. - Ha ez nem is játszik, aki tudatában van annak mit csinál, az a kamerák helyére is gondosan ügyel majd. Tudod mennyi módszer létezik arra, hogy a kilétedet titokban tartsd? Én a negyedét próbáltam csak ki. - megrándul ajkam széle erre a gondolatra, hiszen nem vagyok büszke múltam eme részére és nem is hangzik ki szavaimból, hogy akár egy percig is ilyen érzések lapulnának meg mondandóm mögött. - Bár mint ahogyan azt korábban is hozzáfűztem, remélem ez elkerülhető lesz majd. Ha ennyire biztonságba akarnak tudni téged..titeket, vegyék az elejét az egésznek és akkor a közeletekbe se juthatnak. - teszem még hozzá saját meglátásomat, habár úgy tűnik sok ponton keresztül nem egyezik meg véleményünk. Végül is ez a szép a két ember közötti kommunikációban. Engem valahol baromira untatna, ha valaki ugyanazt közölné velem, amelyet én pár perccel előtt más megfogalmazásban, de megtettem. Fura ilyen módon kiadni magadból a gondolataidat. Rengeteg borús eszme fordul meg a fejedben, ha éppen kilátástalannak hat a helyzeted és bár csak nagyvonalakban vázoltam fel Flor számára a magam gondolatait, úgy tűnik ő sem maradhatott ki az élet nehezebb oldalából. - A probléma ettől ugyanúgy probléma marad, gondolom ezzel te is tisztában vagy. Csak másra száll. Egyedül úgy menthetjük meg őket a velünk járó balszerencsés végkifejlettől, ha magunk megyünk a dolgok elébe. - könnyű mondani, megtenni már némiképp neccesebb, főleg ha belegondolok az én helyzetembe. Mekkora ökör lennék már, ha önként és dalolva kutatnám fel a bandát, hogy ezüsttálcán nyújtsam át ezáltal nekik a fejemet? Persze, jó lenne paktumot kötni az ördöggel, de ahhoz bizony okosan kell forgatni a lapjaidat, hogy odáig eljuss és még meg is hallgassanak. Nem tudom, hogy lélekben és egyben idegrendszerben mennyire készültem fel arra, amit hallani fogok, de úgy tűnik jó pár megerősítésre ugyancsak szüksége van, mielőtt úgy döntene, hogy beavat ebbe az egész káoszba, amely egyik pillanatról a másikra hullott az ölükbe. A kérdésére elöljáróként a fejemet ingatom, végül szavakban is kifejtem elutasításomat. - Megleszek, Flor, tényleg. - kedvesebb hangnemben adom tudtára válaszomat, ezután viszont már csak a folytatásra várok. - Csupa fül vagyok. Először is, ki ez az alak, aki miatt nyakig benne vagytok a dolgokban? - ha magától nem igazán megy, talán egy kis kérdésekkel való noszogatás segít abban, hogy oldódjon a benne lappangó feszültség. Vagyis remélem erre is sor kerül a továbbiakban, hiszen addig nem tervezem innen a hazamenetelt, amíg több információt nem kapok a korábban hallottakról. És bárhogy is nézem, csakis ő lehet az, aki segithet nekem jobban átlátni a dolgokat a jelenlegi tudatlanságnál.
Hihetetlen számomra, hogy Ryan és Tío is sok kegyetlenséget, halált látott már, ahol személyes veszteség is érte őket. Olyan számukra közel álló embereket veszítettek el, akiknek a hiányát sosem fogják tudni pótolni, ahogy én a szüleimét. Mégis, azzal, hogy ők ezeknek a nagy részét a munkájukhoz kapcsolódóan élték meg, azzal, hogy őket talán valamilyen szinten felkészítették, és ezek által egy másabb látásmódot kaptak, máshogy is élik meg, máshogy dolgozzák fel. Doriant nem ismerem, mégis, valamiért úgy érzem, hogy ő az, aki a legjobban megérti, mitől félek a legjobban. Olyan, mintha már ő is lett volna azon az oldalon ahol én, ahol meg kellett a saját bőrén tanulni hogyan élhet túl az utcán, a bűnözők között, mert ez a tudás teljesen más, mint amikor az „iskolában megtanítják”, melyik helyzetre hogyan kell reagálni. Ha úgy tanulja valaki ezeket, mint én, annak általában nincs második esélye, vagy helyesen dönt elsőre, vagy belehal, de ha nem is következik be a legrosszabb, olyan sérüléseket szerez, amiből talán sosem gyógyul fel. Ezzel persze nem Ryan és Tío, vagy a hozzájuk hasonlóak, áldozatait, fájdalmát akarom kisebbíteni, nem erről van szó, csak arról, hogy más. Örülök, hogy nem szakít félbe, mert néha a saját gondolataim kicsapongását is nehéz visszafognom, nem, ha még más is segít az elterelésben. Cserébe én is figyelmesen végighallgatom, közbeszólás nélkül, a véleményét és a meglátásait. Számunkra bármi hasznos lehet. - Én sem vagyok az a „hű, de szép minden, és mindent rózsaszín szemüvegen keresztül látok” típus vagyok, de, ha nem is használ, ártani biztos, nem fog - árulom el neki, hogy engem sem olyan könnyű hamis illúziókba ringatni, de a kamerának annyira nem látom a veszélyét. Persze ő nem tudja, hogy milyen telefonjaim vannak, hogy az egyiknek a másik oldalán egy állandóan ugrásra kész, „dühkezelési gondokkal küzdő”, mesterlövész katona van. Ráadásul az FBI is csak egy hívásra van, és ha Tío a munkája miatt nem tudja felvenni a telefont, egyből az igazgatónál csörög, bár tény, hogy D.C-ben. (És mind a kettőben egy-egy nyomkövető, bár ez rajtam segít.) - Hidd el, tudom, hogy egy kamera is meghackelhető, de nem csak ezek az egyetlen eszközök, amik a biztonságunkat védik - próbálom kicsit megnyugtatni, és teljesebb képet adni neki erről. Veszek egy mély levegőt, és próbálok túljutni azon hirtelen rám tört érzésen, hogy ezzel kiszolgáltatom magamat egy idegennek. Kényelmetlen, sőt nagyon félelmetes érzés, főleg, hogy, ha nem is nyíltan, de elárulta, törvényen kívüli volt, és remélem tényleg csak volt. Nem ismerem, így csak azért beszélek neki róla, mert bízni akarok benne, hogy segítő szándék vezérli, és nem ártani akar. A tüdőmben lévő levegő a rám törő aggodalom és félelem hatására csak szaggatottan, akadozva hagyja el a testemet, amit biztos Dorian is észre fog venni. Ránézek, hogy fel tudjam mérni, mit gondol, és mit érez, és csak az után folytatom, hogy megbizonyosodtam róla, nem hazudik. - Nem tudom mennyire volt időd vagy eszedben jobban megnézni az ajtót, de már azt is lecserélték egy fényévekkel biztonságosabbra, mint a régi volt, az ablakokkal egyetemben. A riasztót is beszerelték, bár azt még nem tudták tesztelni, de elvileg működik, és holnap már ki fog derülni, hogy valóban igaz-e, ha nem, akkor azonnal intézik a javítását, cseréjét. - Ha maga a készülék a gyanúsított a hibában, akkor egyből csere, viszont, ha egy rossz bekötés, amit a szerelés közben vétettek, akkor elég a javítás, és mivel, amit nem Ryan csinál személyesen, azt ő maga felügyeli, biztos, hogy nem fog engedni semmi lazulást, ami veszélyeztet engem vagy akár Rae-t. - Ráadásul van egy telefonom, amin kizárólag egy olyan személyt tudok hívni, aki történjen bármi, azonnal jön, és mindenre fel van készülve, ami a védelmünket illeti - árulok el még egy apróságot (hangosan is), de még mindig nem nevezem meg a személyes őrangyalomat, Ryant. - Abban bízunk mi is, hogy ezeket csak azért kerültek beszerelésre, hogy növeljék az ingatlan értékét, és sosem kell majd azért használnunk, amire eredetileg kitalálták - teszem hozzá én is, hogy nem ezekre akarjuk kizárólag bízni az életünket. Meg akarjuk előzni a bajt, és még azelőtt elkapni Marcot, hogy esélye lenne megközelíteni bárkit is. Eddig azt hittem egy hullámhosszon vagyunk, de most nagyon nem érzem ezt. Lehet csak azért, mert pontosan nem tudjuk min ment keresztül a másik. Én csak kétféleképpen tudnák a dolgok elébe menni, vagy úgy, hogy elintézem, hogy még a rácsok mögött veszítse életét, amit egyszer fel is vetettem Ryannek elvi síkon, bár be kell látnom, hogy igaza volt, mert akkor én sem, mi sem, lennénk nála jobbak. Vagy, ha én keresném meg, hogy „Tessék, itt vagyok, csinálj velem, amit akarsz”, de ehhez nem vagyok sem elég erős, sem elég bátor, még nem, és lehet, soha nem is leszek. Én nem hiszek abban, hogy bárki megjavul a börtönben, ennyi év után meg csak romlanak a bentlakók, legalább is, én még nem hallottam olyanról, valaki megjavult. Ráadásul Marco sosem adta annak a jelét, hogy nem értene egyet azzal, ahogyan élnek, hogy változni akarna. Neki akkor mindene megvolt, és lényegében minden úgy volt, ahogy ő karta, csak a szülei voltak nála magasabban a ranglétrán, de nem sok dologba szóltak bele. - Én Marco Vegaként ismerem, és így is ítélték el. Ő volt a Vega-család örököse, akik a Karib-térségen keresztül csempésztek drogot, fegyvert, informatikai kütyüket, meg néha napján embert is, bár erre bizonyíték nem volt. Lényegében nem igazán tudnék olyan földrész mondani, ahol ne lett volna érdekeltségük, oda-vissza üzleteltek. Engem nem sokkal a tizenhetedik születésnapom előtt fogadtak örökbe, és bár nem voltam náluk még egy évet sem, annyit bántottak, hogy ahhoz képest az árvaház és a szökésem után az utcán is jobban éreztem magam - válaszolok erre a kérdésére. Rae valóban nem mondott sokat, bár nem is tud túl sokat. Számára a „Vega” név nem mond semmit, ráadásul rengeteg álnevük is volt, így lehet hallott róluk, csak máshogy. Azok számára, akik viszont bármilyen illegális dolog terjesztésével foglalkoztak régebben, azok biztos, hogy ismerik ezt a nevet. Lehet, hallomásból még mindig tudják kik ők. Tőlük nem állt sose messze a gyilkolás és a kínzás sem, ha az érdekül úgy kívánta. Segít, hogy kérdez, és remélem még fog is, mert talán még, amit magamtól el tudok mondani az egy dolog. - Őket már az FBI-on kívül, biztos, hogy kereste a DEA és az NBH is - a külföldiekről meg nem is tudok, meg lehet még itteni egyéb ügynökségek is a nyomukban voltak. Az FBI lényegében csak miattam kaptam meg az ügyet, mert csak Tíonak voltam hajlandó megnyílni, bár akkor még csak nem is ismertem.
A kezdeti tervekkel ellentétben, miszerint elszántságomból adódóan fogom magamat és megbeszélem a dolgokat Raelynnel, most mégis egy egészen más helyzetnek az elviselője vagyok. Nem számítottam egy ilyen beszélgetésre, ahogyan Flor társaságára sem a mai nap során, noha a bennem felmerült rengeteg kérdés megválaszolása érdekében úgy gondolom ez előbb vagy utóbb, de megtörtént volna. Csak nem gondoltam volna, hogy pont most, mindezek ellenére igyekszem megragadni és kihasználni az alkalmat, hogy többet megtudhassak az egész biztonsági rendszerrel összekapcsolódó veszély részleteiről. Nem tudom túlságosan derűsen szemlélni a helyzet alakulását, hiszen annyira sok eszementtel és annál is elmebetegebb ötlettel találkoztam életem során, hogy nehezemre esett úgy gondolni, teljes biztonságban vannak. Értékelem, hogy Flor ennek ellenére próbál a lelkemre beszélni és úgy beállítani ezt az egészet, mint hogyha valami jó dolog lenne, a kételkedés azonban csak csillapodik bennem, teljes egészében nem igazán múlik el. - Kezdetnek valóban nem rossz. - fűzök hozzá csak ennyit, de nem vagyok túlságosan elragadtatva ettől az egésztől és bizonyára felsorolhat nekem 100+1 dolgot is bónuszként, akkor sem leszek képes másképp állni ehhez a helyzethez. - Okos elgondolás, hogy letesztelik. A rendszer többi részével is hasonló az eljárás vagy csak a riasztóval? - szokták hangoztatni, hogy a puding próbája az evés - vagy valami ehhez hasonló -, és ha ekkora a baj, akkor abban a helyzetben elegendőnek bizonyul egyetlen félresiklás is, hogy rosszul süljenek el a dolgok. Tapasztalatból mondom, lehet akármennyire is részletes egy terv, ha egy valami felett átsiklik az ember, az egész semmit se ér. - Remélhetőleg ez így is lesz. - fejtem ki nem túl bő szavúan, hogy mindennek a megkérdőjelezése ellenére azért valahol én is bízom a rendszer működésében. Tisztában vagyok vele mennyire frusztráló tud lenni, amikor olyanok loholnak a nyomodba, akik mást se akarnak csak az életedre törni. Senkinek nem kívánom viszont ezt az érzést és ha az őket védő szervezet jól végzi a dolgát, el sem kerülnek odáig, hogy mindezt első kézből megtapasztalhassák. Egy életre paranoiássá változtatja az ember gondolkozását és olyanokba is rémeket lát, amelyek mögött semmilyen hátsószándék nem lapul meg. Raelyn ugyan csak felszínesen próbált beavatni ebbe az egészbe, de nekem az pont elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy még többet akarjak tudni erről. Ki ez az ember? Mit akar? És mennyi esélye van arra, hogy el is éri? Flor ugyan vonakodik amiatt, hogy elmondja vagy sem és bár tipikusan az a személy vagyok, aki kétszer nem kér, könyörögni meg egyenesen utál, így ráhagyom a döntés jogát. Azonban ha észreveszem akár egy apró jelét is annak, hogy tiltakozásra adja a fejét, nem erőltetem tovább a témát vagyis annyira mélyen biztosan nem, amennyire tudni akarok róla. Egy részem szeretne is kimaradni belőle. Jómagam már beáldoztam a saját szabadságomat és hagytam, hogy befolyással legyenek rám közel sem ártatlan múlttal rendelkező emberek, akik bizonytalanságba és szűnni nem akaró félelembe hagynak, amíg rád nem találnak. Nem érzem szükségét, hogy még egy embert és a vele járó problémát is a nyakamba varrjam, főleg nem a családom miatt, de a gondolat, hogy veszélybe lehetnek, nem hagy túlságosan sok választást számomra. Ráhagyom a mesélést, amíg én a megfigyelő szerepébe bújok bele. Az agytekervényeim pörögnek, információkat raktároznak el és egyben kutatnak múltam mélyen elrejtett szeletei között, de szavakban és hangosan már csak akkor nyilvánulok meg, amikor úgy veszem észre, első blikkre kifogyott a mondanivalókból. - Vega. - ízlelgetem ezt a nevet, ismerkedek vele. - Korábban hallottam egy-két szóbeszédet egy fickóról, akit pont így emlegettek, keresztnevet viszont sose párosítottak hozzá. Abban az időben külföldről behozatott luxusautókban utazott és a kárpitba rejtette el az anyagot, de ennél többet sose tudtam meg. Aztán egyszer csak elveszett a radarról és többet senki sem emlegette. Meglehet nem egy és ugyanaz a személy volt. - rengeteg buta és annál is butább névvel rendelkező emberrel sikerült személyesen vagy csak félfüllel kihallgatott beszélgetésekbe találkoznom, de csak a nagyobb és biztosabb esetekre álltak rá a bandában. Azokat, akik számukra is bizonytalannak és kockázatosnak hatottak, gyorsan ejtettek. - És mégis mit akar tőled pontosan ez a Vega? Miből gondolod, hogy pályázik rád, miután kiszabadul? - találkoztam már hozzá hasonló alakokkal és ők nem ész nélkül tették a dolgaikat. Ha valakit kiszemeltek, az okkal történt és az az ok általában számukra hozott hasznot vagy épp ellenkezőleg, őket buktatták le. - Van valamid, amire utazik? - teszem fel a nagy kérdést, mert ezáltal is behatárolható, hogy meddig menne el ahhoz, hogy megszerezze vagy eltüntesse azt. Bárhogyan is legyen, egyáltalán nem tetszik a helyzet.
A mostohacsaládom sosem ismert igazán, így Marco sem, de abban azért bízok, hogy azzal tisztában volt mindig is, hogy több veszteséget már lennék képes elviselni, és, ha mégis bekövetkezne, és miatta, akkor remélem, számít rá, hogy azt nem néhány évvel fogja megúszni, hanem alsó hangon egy komoly kórházi ápolással. Ritkán vagyok agresszív, mert az esetek túlnyomó többségében ott motoszkál az agyam hátsó zugában, hogy nem éri meg. De amikor Tío elkezdett önvédelemre és fegyverhasználatra tanítani, és még élénken éltek bennem a korábbi félelmek, rá kellett jönnöm, hogy, ha nagyon ideges vagyok, nagyon csúnya sérüléseket tudok okozni, és nem is fontos túl erős ütéseket, rúgásokat alkalmazni, elég, hogy tudom, hova és hogyan kell célozni. Így abban bízok a leginkább, hogy Rae senkinek nem kerül a látószögébe és így biztonságban lesz. Ezt persze hangosan nem mondtam még senkinek, mert igaz, hogy nem vagyok babonás, de van, amit mégis betartok, főleg, ha ennyire komoly a tétje, de minden esetre egy biztos, ártani nem fog. Látom Dorian szemében, hogy őt nem fogom tudni meggyőzni, de talán nem is ez a célom, csak az, hogy tudja, azért, amit lehet, azt megtesszük a biztonságunk érdekében. Neki szerintem nem kell elmondanom azt a bizonyos idézetet a „Több, mint testőr” című filmből, hogy „Ha valaki elszántan ölni akar, azt nem lehet megállítani”. Kérdésére el kell gondolkoznom, hogy most ezt hogyan is érti, mert a többiről elképzelésem sincs, hogyan lehetne letesztelni. - A kamera biztos, hogy működik, mert azt látjuk - gondolkozok el. Ez az elem azonnal mutatja a hibát, mert vagy látjuk a monitoron vagy nem. Olyan ez, mint a kaparós sorsjegy, ott helyben eldől, hogy nyertél-e vagy sem. A golyóálló nyílászárókat meg nem szokták tesztelni, mert azzal körülbelül el is veszítik a funkciójukat, minősítésüket a munkavédelmi fejvédőkhöz hasonlóan, hiszen, ha arra ráesik valami, onnantól kezdve nem használhatóak. - A többit meg nem lehet tesztelni, csak egy minőségbiztosítási lapot tudnak adni róla - osztom meg vele hangosan is gondolataimat. - Vagy mire gondolsz pontosan? - kérdezek rá nyíltan, mert lehet, kézen fekvő a kérdése csak nekem nem jut most az eszembe. Ezt a tanácstalanságot viszont ő is láthatja rajtam, mert érzem, hogy kiült az arcomra. Dorian azt a bizalmat nem érezheti, amit én, hiszen ő nem ismeri sem Tíot, sem Ryant, és azt sem, hogy miként alakult ki ez a helyzet. Én tudom, hogy hogyan gondolkoznak azok a katonák, akik éles helyzetekre készültek fel a frontvonalon, és sikeres akciókat terveztek meg. Tudom, hogy az FBI azon pozíciójában, ahol Tío van, és főleg az igazgató, milyen összetett problémákat oldanak meg, főleg, hogy Tíoék (is) kiemelt fontosságú ügyekkel, gyilkosságokkal és egyéb hasonló támadásokkal foglalkoznak. Valamint ezek közül az emberek közül mindenki tisztában van azzal, hogy nekem a tanúvédelemben lenne a helyem, és e szerint járnak el. Egyébként, kifejezetten próbálom olyan nagy ívben kerülni ezt a témát, ahogy csak lehet, és szinte már profi vagyok benne. A cél érdekében elég gyakran hazudok is, ami néha olyan jól sikerül, hogy már magam is lehiszem. De most valamiért úgy érzem, hogy ezt nem szabad, hogy kell egy olyan menekülési útvonal, ami Raelyn számára van fenntartva. Oké, tudom, hogy van egy bátyja, aki a rendőrség hivatásos állományában van, de én nem bízok benne ennyire. Lehet szuper rendőr, de nekik nincs meg ehhez a megfelelő felszerelésük, legalább is szerintem nincs, hiszen nem véletlen, hogy az sosem fordul elő, hogy a rendőrség vesz át egy ügyet az FBI-tól, de fordítva egészen gyakori. Úgy érzem, hogy Doriannak meg van az a tudása, amivel el tudnak tűnni a radarról, ha szükséges. Legalább addig, amíg kikerülnek a célkeresztből. Ezért viszont minden rossz érzésemet félre kell tennem, nem magam miatt, hanem miattuk. Hagyja, hogy elmondjam azt, amit most, így egyszerre el tudok, és csak ez után szólal meg, így én is megvárom, hogy befejezze gondolatait. - Egy időben tényleg volt, hogy luxusautókat is csempésztek, de az nem tartott túl sokáig. Marco meg akkor még inkább Puerto Rico alvilágában volt ismert, mert nem sokkal idősebb, mint én. A szülei vitték az üzlet java részét - tehát nem csodálkozok, hogy a Marco Vega név ismeretlen számára, ráadásul tényleg rengeteg álnevet használtak, néha még úgy is, hogy senki rá nem jött volna, hogy családtagok. - Meg gyakran az embereikkel végeztették a piszkos munkát, hogy minél kevesebb legyen ellenük a bizonyíték - árulom el neki a bevett módszereiket. Kérdése jogos és magától értetődő, de valahogy mégsem akaródzik mindegyik kérdésére válaszolnom. Pont beletenyerelt, mert sikerült úgy megfogalmaznia, hogy egy olyan pontot talált el rajtam, amiről szerintem még soha senkinek nem beszéltem. Egyesek sejtik, de sosem kérdeztek rá. - Marco sosem volt teljesen százas, sőt, szerintem nem egy mentális defektje van - hű, de enyhén fogalmazok. Ő választott ki, amikor tizenhat voltam, hogy a lánytestvére legyek, kizárólag külső alapján, mert egyszer nem beszélt velem, de még csak szólni sem szólt hozzám. Ő volt az is, aki nem egyszer próbálta ki rajtam a legújabb drogot, ami beszereztek, nem egyszer úgy, hogy a hozzá hasonló beteg haverjai is ott voltak. - Megelégszel annyival, hogy miattam tudták elkapni őket, ami miatt elveszítették mindenüket, őt tíz év szigorítottra, a szüleit pedig életfogytiglanira ítélték, több közeli batárjukat, ismerősükkel együtt? Ha én nem lettem volna, akkor alig lett volna bizonyíték az FBI kezében - bár most ide sorolom a többi szervezetet is, ami dolgozott az ügyön. - Ráadásul, amikor utoljára találkoztunk az ítéletet követően, nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy ő ki fog szabadulni. - Még most is ott él a fülemben, ahogy betegesen csillogó szemekkel intézi felém az utolsó szavait: „Ne feledd Virágom, tíz év! Csak tíz éved van!” Nem tudom mit szűr le ebből Dorian, de most nem hiszem, hogy tudok mást mondani. A kezem remeg, ahogy a poharat a számhoz emelem. Az emlékek, amiket ott éltem át ismét megelevenednek, és elfog a vágy, hogy otthon legyek Tíoval. Ryanben feltétel nélkül bízok, de most nem tudna velem mit kezdeni, ő még nem jött haza igazán a harctérről, és még fényévekre van attól, hogy szembesüljön bármilyen emberi érzelemmel. Ezzel tisztában vagyok, még akkor is, ha erről néha megfelejtkezek a közelében.
Sosem voltam az az ember, aki ne látta volna mindenben a rosszat, de amióta a rendszer magával sodort csak még paranoiásabb lettem. Az éremnek arról az oldaláról tapasztalhattam és láttam a dolgokat, amelyeknek ártatlanok az elszenvedői. Épp ésszel nehéz lenne elfogadni azt a fajta leleményességet, amivel rendelkeznek ezek az alakok, hogyha arról van szó, hogy a saját javukra billentsék az eseményeket. Engem csak részleteiben avattak bele a dolgokba, de láttam őket élesben. Láttam miképpen oldják meg a húzósabb helyzeteket vagy találnak sokkal elvetemültebb, ámbár veszélyesebb megoldást az eredeti tervüknél, hogyha beleköpnek a levesükbe. Ugyanakkor a kamerák kiiktatása sem volt ismeretlen számukra, így amikor felmerül ez a téma, egyből rosszat sejtek és ennek nem meglepően, de hangot is adok beszélgetőpartnerem számára. Flor úgy tűnik némiképpen otthon van ebben a témában. Ismeri az élet veszélyesebb oldalát és saját bőrén tapasztalhatta - már amennyit leszűrhettem a szavaiból. Nem akar semmit sem a véletlenre bízni és ez a neki feltett kérdéseimre kapott válaszokból is lejön. Bármilyen változóra felkészültek, jöjjön az kisebb vagy nagyobb horderejű fenyegetéssel. Az én gondolataimnak azonban kevésbé hoz megnyugvást. Úgy tapasztaltam, hogy egy kisebb fenyegetést már az elején legyűrnek és nem engedik a védenceik közelébe. Ellenben a nagyobbaknál elkélnek ilyen óvintézkedések, mert azok az alakok kik a védelmet biztosítsák nem érzik úgy, hogy ők pusztán elegendőek lehetnek ahhoz, hogy saját erejükből védelmet nyújtsanak. Ezt viszont hangosan nem fejtem ki Flornak, csupán elraktározom magamnak, mint olyan információt, ami valószínűleg az őrületbe kerget majd, ha Raelyn egyszer úgy dönt, ismételten ebbe a lakásba akarja tengetni mindennapjait. Nem attól félek, hogy ne tudná szétrúgni bárkinek a hátsóját, ha arra kerülne sor, hanem az ilyen 'nincs semmit sem vesztenem' habitusú idiótáktól, akiknek bizalmatlansági faktora az eget veri és bármire képesek, csakhogy a saját kedvükre tegyenek. - Csak elgondolkoztam, ennyi az egész. Nem szívlelem az egész dolgot és próbálom meggyőzni magamat az ellenkezőjéről, de időbe telik. - gyakran megesik, hogy mikor minél gyorsabban próbálok megoldást találni egy fejleményre, logikátlanul látom csak át annak történéseit. Ezért mint most is, muszáj visszalépnem pár lépést és szemügyre venni a változókat. - Egyelőre ennyivel beérem. Elvégre nem véletlenül vannak azon a helyen, ahol. - nem vágyom tovább szívni a vérét ezzel kapcsolatban, így is elég nagy káosz uralkodik el emiatt az életükben. Ugyanakkor, ha ő megbízik ezekben az alakokban és úgy érzi, ők megfelelően fogják végezni a munkájukat, akkor nekem mi okom lenne kételkedni? Mindenesetre nem zártam le teljesen magamban ezt, ebben már most biztos vagyok. A korábbi körülményeim révén sok ismeretségre tettem szert, ezek azonban nem voltak nevezhetőek sem kifizetődőnek, sem tartósnak. A bizalom nem játszott, csak a kölcsönös tisztelet meg az, hogy egymást segítsük a ranglétrán való feljebb jutáshoz. A személyes találkozásokon kívül azonban sok olyan tag is akadt, akikről csak hallottam, de sosem láttam őket. Ezért is hozakodok elő ezzel Flornak, ámbár nem lehetek biztos abban, hogy a két személy egy és ugyanaz. Azonban ha mégis, akkor az sok jót nem jelent. Az esetek többségében a fejesek azokkal üzleteltek, akikről tudták, hogy a lehetetlent is megpróbálják. Akikben volt egy adag elmebetegség és a félelemérzetet csak ritkán tapasztalták meg. Kiszámíthatatlanságuk miatt veszélyt jelentettek, de a kényes helyzeteket jól kezelték és addig a pontig meg is tartották őket, amíg a hűségüket a saját bőrükön érezték. Vega is egy hasonló alak volt - akiről én hallottam - azonban mielőtt arra került volna a sor, hogy jobban elmélyítsék a kapcsolatukat, hirtelen csend lett körülötte és emiatt a figyelem is elirányult róla. - Ez bevált módszer náluk. Aztán letesznek róluk, ha balul sül el a dolog. - az már korábban letisztult, hogyha hűségről van szó, akkor az feltétlenül csak egy irányú. Jóban, rosszban kategória. Ám visszafelé pusztán addig működik, amíg el nem cseszed a dolgokat. Utána vagy a hullazsákban végzed vagy a börtöncellában és az esetek többségében, ha elszúrod, jobban jársz az első verzióval. Flor esetében viszont nem igazán tudok egyről a kettőre jutni a képletben. Ő nem tűnik bűnöző alkatnak vagy olyannak, akire az ember csak úgy reptében rászáll, mert csak kifogással. Az ilyeneknek nyomós oka van, ezért, hogy jobban átlássam a képet, muszáj eleget tennem a kíváncsiságomnak. A válasz azonban más megvilágításba helyezi a történetet. - Szóval a jó öreg tanú-bosszú ügy. A francba. - mérgelődök magamnak ezen, hiszen az ilyeneknek nem számít az, hogy ők voltak a hibásak az egészben, a lényeg, hogy bosszút álljanak azon, akik keresztbe tettek neki. - Eddig is ügyeltek rád vagy csak most, hogy kiszabadul? Egyáltalán miért engedik ki? Gondolom leülte az éveit, de ha labilis, akkor ez sokat nem nyom a latba. - grimaszt vágok, mert szívem szerint az ilyeneket ki sem engedném, ha már egyszer a rendszer benyelte őket. Az már részletkérdés, hogy a nagykönyv szerint nekem se lenne máshol a helyem. Látom rajta, hogy nagyon megviseli ez a beszélgetés, ezért csak veszek egy mély levegőt és következő szavaim előtt összekulcsolom ujjaimat magam előtt. - Figyelj, nem akartalak ezzel felzaklatni, ezért ha nem megy, én nem erőltetem a témát. Most már tisztább a dolog, csak aggódom értetek, ennyi az egész. - magyarázom meg végül érdeklődésemet. - Mi lenne ha innál még egy pohárral abból a borból és megosztanád velem, hogy van még valami, amivel biztonságosabbá lehetne tenni ezt a helyet? - ha nincs más lehetőségünk, hát ötleteljünk. Adjunk hozzá egy kis pluszt, hátha ezzel is hozzájárulhatunk a baj elkerülésével.
Annak ellenére, hogy a mostohacsaládom engem sosem vont bele a piszkos ügyekbe, és annyira távol próbáltak tartani ettől az egésztől, amennyire csak lehetett, mert nem bíztak meg bennem, még sem volt sem vak, sem süket, sem hülye. Össze tudtam rakni a félmondatokat, a suttogásokat, egyéb hangokat, a lezárt szobákat, helyiségeket, a rosszarcú idegeneket, akik vagy újonnan tűntetek fel, vagy már részben ismerősként, a különböző fegyvereket, amiket elvileg vadászatra használtak, bár tényleg jártak vadászni is, de ehhez túl nagy volt a tűzerő, a rengeteg pénzzel és a nagyon jómódú életkörülményekkel. Ha véletlen elkaptak, hogy olyat látok, hallok, amit nem kellene, akkor mindig nagyon csúnyán megvertek, főleg, ha a családfő fejében volt is egy „kis” alkohol. Nem véletlen, hogy akkor, amikor kiderült Ben a féltestvérem, annyira megrémültem tőle, hiszen eléggé zaklatott voltam, és Benben is volt már némi alkohol, bár részeg nem volt, de ideges annál inkább. Ha nem vertek meg, akkor akár napokra is bezártak egy olyan helyiségbe, ami körülbelül akkor lehetett, mint egy magáncella, és lényegében csak a WC-re engedtek ki, oda is felügyelettel. Lényegében egy dologra figyeltek mindig, hogy maradandó, külsérelmi nyom ne látszódjon rajtam, hiszen azt a gyámügyi ellenőrzéseknél észrevették volta; a kisebbeket meg balesetnek állították be. Ha például volt egy lila folt rajtam, vagy egy horzsolás simán rávágták, hogy elestem vagy neki mentem valaminek, én meg nem cáfoltam, mert félem a további büntetéstől. Igazából sosem akartam összetűzésbe keveredni velük, mert ha akkor így bántak velem, mi lett volna, ha az ellenségüknek tartottak volna. Én szó szerint a saját bőrömön tapasztaltam meg milyen az emberi gonoszság és kegyetlenség. Dorian szavaiból és gesztusaiból pedig arra következtetek, hogy ő is elég közelről tapasztalt hasonlókat, de nem tudom igazam van-e és, ha igen, mennyire. Az emberi gonoszságnak és kegyetlenségnek csak alsó határa van. Vendégem is látja ugyan azokat a kijátszhatóságokat, amiket én, és amikkel Ryan és Tíoék is tisztában vannak, de ezekre a hiányosságokra van a többi dolog. Visszakérdezésemre vagy nem tud, vagy nem akar válaszolni, de szavai is megerősítik a tekintetében látható bizalmatlanságot. - Ez teljesen érthető, és nem is várom el, hogy azt mond „teljesen megnyugodtam” - nézek rá nagyon őszintén. - Én vakon bízom rájuk az életemet, és tudom, mit dolgoznak, és hogyan végzik azt - jó, Ryan elég titokzatos, de nekem elég, hogy tudom, mi a foglakozása, és hogy Tío kadétja volt, és Ő bízik benne -, de még sem alszok mindig nyugodtan, ha nincsenek mellettem. És egyáltalán nem várom el sem tőled, sem Rae-től annyira bízzatok bennük, mint én. - Rae már találkozott Ryannel, és már én is meséltem róla neki, de ez nem kellene, hogy elegendő legyen, bár lehet, csak én látom nagyon sötéten a világot, de számomra ez a normális, ez az, amiért még életben vagyok: Nem bízok senkiben, és nagyon nehéz elérni, hogy bízzak, de ezt, nagyon könnyen elveszítheti bárki. Dorianből pedig az nézem ki, hogy ugyan úgy gondolkodik, mint én, legalább is ezzel kapcsolatban. - Egyelőre többet nem tehetünk, de, ha van még ötleted, én szívesen fogadom, és, ha úgy érzed, Rae-nek menni kell innen, akkor én nem tartóztatom. Bár, annyit ígérhetek, hogy, ha tényleg veszély lesz, én leszek az első, aki elzavarja, hogy biztonságban legyen - ígérem meg Doriannak, hogy nem fogom hagyni, hogy a kedvesének baja legyen, bár ezt még senkinek sem mondtam, de, ha úgy érzem, veszélyben vagyunk, tervezem, hogy kiköltöztetem egy olyan helyre, ahol nem lesz köztem és Marco között. Eddig arra gondoltam kizárólag, hogy a bátyával veszem fel valahogy a kapcsolatot, hogy vigye magával, de most úgy érzem, Dorian talán jobb választás lenne. Látom rajta, hogy tudja, miről beszélek, és nem ismeretlen számára a felvázolt módszer. Lehet, nem is akarok most többet megtudni róla, mert a végén még nagyobb bajba kerülök, mint most. Bár nem igazán tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán. Végül is csak egy „mexikói drogkartell” veszélyességű figura pályázik rám, aki természetesnek veszi a kegyetlenséget és a gyilkolást. - Voltál már Te is azon az oldalon, igaz? - „ahol a gyilkolás és kínzás kéz a kézben jár a munkával”, de ez hangosan nem mondom ki, amikor mégis rákérdezek. Valamiért úgy érzem, hogy tudnom kell néhány dolgot róla. Talán, ha többet tudok, jobban bízni fogok abban, hogy rá számíthatok, hogy vigyázni tud majd Rae-re. Azt, hogy mennyi részletet árul el, azt pedig rábízom. Összegzésére csak némán bólintok, mint egy megerősítés gyanánt, és látom rajta, hogy Ő egyből felfogta milyen komoly az ügy. Neki nem kell további magyarázat, hogy miért akarna megtalálni, amint módja van rá. - Attól fogva vigyáznak rám, ahogy az FBI látószögébe kerültem - nyugtatom meg, hogy nem új keletű a dolog. - A különbség most annyi, hogy itt más vigyáz rám, mint Washingtonban - árulom el neki. - Mármint személyesen más, de senki sem vette le rólam a szemét - pontosítok egy kicsit. És ez leginkább technikai dolog, mert Ők messze vannak, Ryan közel, de szüksége esetén az itteni FBI is biztos segítene, bár bennük én nem bízok, de Tío tudhat olyanról, akiben ő megbízik, és arról a személyről én is fogok tudni, vagy Ryan. - Nem vetették pszichológiai vizsgálat alá, így erről nincs papírja. Ha lett volna, akkor más megítélés alá kerül, és lehet többet lett volna bezárva, és egy pszichopata hajlamokat produkáló személy sosem lesz gyógyult, maximum csak még jobban megtanulta volta, hogyan játssza meg a normálist - Csak a főiskolán jöttem rá a pszichológia órákon, hogy milyen tüneteket produkált Marco, és a család jó része is. - Bár ez sem szakvélemény, csak én gondolom pszichopatának - válaszolok bővebben a kérdésére, legalább is azt hiszem, hogy válaszoltam. Ha Dorian úgy érzi nem, akkor kérdez, legalább is remélem. Az érkezésekor ő is villantott néhány erőltetett mosolyt, és most én is valami hasonlót produkálok megértésére, mert jól esik a kedvessége. - Jogod van tudni, hiszen azért a nőért aggódsz, aki fontos a számodra, és aki miattam van bajban. A zaklatottsághoz pedig nem feltétlen kellesz Te vagy más, néha az is elég, hogy alszok, vagy csak gondolkozok - próbálom megnyugtatni, hogy kissé talán remegő hanggal, hogy nem ő a felelős ezért, vagy legalább is nem kizárólag ő. Ez az állapot nálam állandóan jön-megy, nem kell hozzá feltétlen külső tényező. - Hát, ha nagyon szeretnél egy depresszív, sírós csajt a nyakadba, akkor ihatok még - ajánlom fel neki a lehetőséget kicsit gonoszan egy mosoly kíséretében, de azt hiszem, tudom a válaszát. Nálam ilyenkor az alkohol nem old meg semmit, csak még jobban magam alá tesz, amire általában senki sincs felkészülve. Ez után viszont lehervad a magamra erőltetett mosoly, majd körbe nézek a lakásban, és csak ez után válaszolok neki. - Én nem tudok ilyenről. De ha gondolod, szétnézhetsz - ajánlom fel neki a lehetőséget. Ő csak másabb szemmel tudja felmérni a terepet, mint egy „zsaru”.
Azt hiszem mindig is hozzátartozott a személyiségemhez, hogy mikor valaki fontossá vált az életemben, túlságosan is védelmezővé váltam iránta, még ha nem is akarta, hogy ez így legyen. Ilyenkor nem gondolkoztam túlságosan racionálisan és rengeteg veszekedést is generáltam ezáltal és valahogy a félelmeim alapja Raelyn esetében is ott villognak, mint valami kicseszett neonfelirat azok felett az éjjel-nappali üzletek felett. Elég nehezen adtam be a derekamat és engedtem magamhoz úgy igazán közel. Még most is tartok attól, hogy talán hiba volt, mégis azokban a pillanatokban, amikor sikerül úgy igazából elengednünk magunkat, rájövök, hogy: basszus, hülye vagy ember? Létezni sem tudnál enélkül a nő nélkül most már, nemhogy azon gondolkozni milyen lenne az az élet amelynek ő nem a részese. Így ha akarta, ha nem, ő is belekerült azon szegényes számmal rendelkező emberek csoportjába, akiket közel engedtem magamhoz és akikért tűzbe mennék, ha ez lenne a feltétele a biztonságuknak. Kiakadásom ebből fakadóan nem véletlen és bár A-tól Z-ig átjártuk a problémát, kibeszéltük előnyeit-hátrányait, mégsem tudom azt mondani, hogy elmúlt ez a kellemetlen utórengése a dolognak, ami arról biztosítana, hogy teljes mértékben biztonságban van ezen a helyen. - Kezdetnek az is elég, hogy látom, eddig életben tartottak téged. - zárom le magamban ennyivel, de a bizalmam még így is elég ingadozó ezen a téren és magam sem tudom, hogy változni fog vagy sem. Mindenesetre elmosolyodom Flornak annak a válaszán, ami Rae biztonságáról szól. - Egy percig sem kételkednék abban, hogy ti ketten nagyobb harciasságról tanúskodtok, mint azok, akik őriznek titeket. - elmosolyodok, mert Rae harcosabb oldalával már találkozhattam ilyen-olyan téren. Noha a hátsóm még köszöni szépen jól van - ám bizonyára megért már arra, hogy szétrúgják azt -, de jól tudom, hogyha arra kerülne sor, hogy veszély fenyegetné, Rae nem lenne olyan, aki futva menekülne el előle. Ami bizonyára egy erős szívrohamot hozna rám, de ez már részletkérdés és nagyon remélem, eddig nem jutunk majd el. Kissé sikerül meggondolatlanul is, de elmerülnöm egy olyan témában, melynek színfala mögé volt lehetőségem belátni és amiről tudom, hogy közel sem fekete-fehér, mint ahogyan azt a kívülállók gondolnák. Némiképpen aggodalmam ebből is fakad és ezt a szavaim is jól tükrözik, így Flor kérdése sem ér meglepetésként. - Sajnos nem mindig hoztam jó döntéseket az életben. - apró fintor költözik arcomnak vonásaira, ezzel valamiféle választ is adva a kérdésére, meg nem is. - Azonban okultam a hibáimból és nem feltétlenül érzek késztetést arra, hogy megismételjem őket. - fűzök hozzá ennyit, hogy azért éreztessem vele, ha lehetőségem nyílik rá, a javulási szándék ott lakozik bennem. Kérdés az, hogy mennyire lesz esélyem ezt megvalósítani. A kapott részletekből is könnyedén lejön, hogy Flor túlságosan is benne van ennek a közepében és ezt nem feltétlenül érdemli, hiszen bárhogyan is nézem, jól cselekedett akkoriban. Mások viszont kevésbé gondolják ezt. Sok kérdés fel is vetül bennem ezzel kapcsolatban és az első válaszára kezdetben csak egy apró bólintással reagálok. - De így gondolom nagyon sok mindenben korlátozva is vagy, ha nem tévedek. Vagy azért nem tartanak annyira rövid pórázon? - engem nem nagyon védtek ott ahol voltam, inkább én voltam az, akitől védeni kellett másokat, ezért az érdeklődési faktorom most úgy tűnik kiveri a biztosítékot a másik oldal tekintetében. - Ebben igazad van. Ha rájött miképpen kontrollálja, elég necces lesz bizonyítékot szerezni az ellenkezőjéről. - semmi biztató szó nem hagyja el a számat ebben a pár másodpercben, de sajnos ez már túlnövi az én látáskörömet. Most már csak arra lehet számítani, hogy valahol, valamilyen módon, de hibázik és akkor megy vissza oda, ahonnan jött. Eleinte csak a fejemet ingatom tiltakozásom kifejezését illetően, majd szavakban is megosztom vele véleményemet. - Flor, csakhogy tisztázzunk valamit. Nem te miattad van veszélyben, hanem Vega miatt. Ezt az egyet kérlek vésd a fejedbe és ne őrjítsd meg magad vele, ha nem muszáj. - biztató mosollyal ajándékozom meg, végül ez szélesebbé ívelődik az arcomon az itallal kapcsolatos ösztönzésem után. - Szóval te ilyen stílusban nyomod? Én részegen énekelek. Baromi hangosan és hamisan. Csoda, hogy még nem eresztettek golyót a fejembe azokon a helyeken, ahol egy jó pár pohár után megcsillogtattam tudásomat. Pedig mentségemre szóljon, józanul nem is olyan szörnyű a hangom. - tartom fel két mancsomat védekezésképpen. - Nem mintha szeretném magamat fényezni vagy bármi..de kinek is hazudok? Kell a személyes önbizalomnövelő kurzus. - vigyorodok el, hogy oldjam némiképp a benne lévő feszültséget, ha már a fejére hoztam ezt a sok aggasztó dolgot. Remélem nem ezeket a szavakat szokták használni a kis kék pirula eladásának esetében..vagy az potencianövelő? Esélyesebb, mert akkor lesz egy-két pislogós, kínosba fulladó momentumunk itt, amikor is próbálom megmagyarázni, hogy az éneklés teljesen ártatlan tevékenység a részemről és nem valami egészen másnak a kódneve. Egy pillanatra elgondolkozok amikor engedélyt kapok a lakás körbejárására a biztonság fejlesztése érdekében, de végül csak a fejemet csóválom. - Egyelőre üres járat. Inkább kérdeznék tőled valami bizalmasat. Miket mesél rólam Rae? - támasztom meg tenyerembe az államat, mintha éppen mese-délutánra készülnénk és én lennék a lelkes kisgyerek. Bár valószínű jelen pillanatban a pokol legforróbb és legmélyebb bugyraiba kíván, de sajnos ez az a kérdés, amit nem hagyhattam ki és amire nem biztos, hogy választ is kapok.
Amennyire lehetett, mindig szerettem a saját magam megoldani a gondjaimat, de a mostohacsaládom által generált problémák ezen jóval túlmutatnak. Ennek ellenére még mindig bánom, hogy másokat is belekevertem, pedig Tíoék magukat keverték bele, amikor elkezdtek foglalkozni az üggyel. Ryan már más, mert őt leginkább Tío keverte bele, amikor felkérte, hogy vigyázzon rám, bár szerintem ezzel célja volt, és nem csak az én védelmem, de még így is rossz érzés, ha a személyes segítségére szorulok. Raelyn viszont egészen más történet; ő csak miattam, (hogy engem ismer) kerülhet fel Vegaék célkeresztjébe. És annak ellenére, hogy próbálok egyedül megbirkózni a gondokkal, és kifejezetten kerülöm ezt a témát, Rae érdekében teljesen nyíltan, már emennyire csak bírok, beszélek erről Doriannel. Ez pedig azt bizonyítja, hogy jobban féltem, mint, hogy a saját hülyeségem miatt veszélybe sodorjam, és minél több egérutat próbálok a számára biztosítani. Vendégem, és remélem később segítőm, válaszán csak elmosolyodok, mert valahol örülök, hogy ezt mondta. Megjegyzésének másik részénél viszont kikapcsol az agyam azon része, ami lakatot tesz a számra. - Mert mi a saját életünket védjük, és a túlélési ösztön más, mint, ha másért viszed a bőröd vásárra - csúszik ki a számon. - De ez nem azt jelenti persze, hogy Tíoék vagy, aki itt vigyáz ránk, ne lenne profi, vagy ne bíznék meg benne, benük vakon - javítok a dolgon, mert mindentől függetlenül nem változik soha a bizalmam irántuk, maximum csak egyre mélyül. De tény, a saját életéért mindenki elszántabban küzd, mint másért. - Nem mindig lehet látni, hogy később mi volt a jó döntés és mi nem. Ha onnan nézzük, hogy olyan élettapasztalatokat szereztél, amik később, egy teljesen tőled teljesen független dologból adódó veszélyből kiránt, lehet mégis jónak bizonyul az a döntés, amit korábban rossznak hittél. De erre fordítva is lehet esély. Ezeket pedig csak az idő tudja eldönteni - mosolygok rá kedvesen. Ha csak a saját példámból indulok ki, akkor azt mondom, hogy tíz éve nem tudom eldönteni, hogy jó döntést hoztam-e azzal, hogy rács mögé juttattam a mostohacsaládomat; valamikor azt mondom igen, valamikor meg életem egyik legrosszabb döntésének tartom. - De ezek szerint jó leckét kaptál, hogy miket nem akarsz újra elkövetni, és talán lesznek olyanok az életedben, akiket pont a tapasztalataid miatt tudsz majd távol tartani a hasonló dolgoktól - bíztatom, hogy lehet, még ennek is lesz előnyös oldala. - Nem akarok tolakodó lenni, de Nálad hogy történt a kisiklás? - kérdezem félve, de kíváncsi vagyok, hogy őt mi vezette a rossz útra. Persze azt is megértem, ha nem akar válaszolni, de elítélni semmiképpen nem fogom, hiszen jogom se lenne hozzá, mert én sem vagyok szent. Dorian egyáltalán nem naiv, és látja mindennek minden oldalát; tapasztalt; ez lejön a kérdéseiből is. - Nagyon sok mindenben, de néha ennek örülök, viszont van, hogy a Pokolba kívánom. Itt New Yorkban jobban érzem ezeket a korlátokat, de itt másabbak a körülmények… itt minden más - gondolok bele jobban. Washingtonban több emberre tudtam támaszkodni, hiszen Tío egész csapatára számíthattam. Ha ő távol volt, nem ért rá, vagy olyan dolog volt, amiről nem akartam, hogy teljesen tudjon, felhívtam mondjuk Deant, aki jött segített, akár nála is aludhattam, ha egy buli után nem akartam Tíohoz hazamenni. És másabb az is, hogy most telik le lassan a tíz év, ami ellenem dolgozik, viszont ez nem Washington, ahol majd először fog keresni, ez egy másik város… egy nagyon nagyváros, ahol rengetegen vannak. - Ez is benne van, de nem csak erről van szó. Egy komplett pszichológiai elemzést nem lehet egy-két alkalom után felállítani. Ehhez hosszú távon kell megfigyelni a személyt a mindennapi tevékenységei közben. Ha csak néhány alkalommal találkozik a pszichológus a beteggel a legjobb teszt is átverhető, hiszen nagyjából mindenki tudja, melyik kérdésre mit kell felelni, a visszatérő dolgok pedig egy kis odafigyeléssel is kijátszhatóak - magyarázok rajta, hogy maguk a tesztek sem tökéletesek. Egy több órás, akár fél vagy egész napos megfigyelésre és tesztelésre pedig egy eljárás alkalmával meg nem igazán van lehetőség, idő, ha nincs kézzel fogható bizonyíték a betegségre. - Ezeken felül pedig ott van, hogy a pszichopaták intelligensek és nagyon kedvesnek, figyelmesnek és segítőkésznek tudják magukat láttatni, ha az érdekük azt kívánja - a legtöbb vezető, és tanulmányok szerint, köztük is a legtöbb női vezető, pszichopata hajlamokat mutat, amit leginkább a beosztottjaik tapasztalnak, és a főnökük semmit sem érzékel belőle, mert arrafelé nagyon simulékony, kedves és figyelmes, ahonnan a „jutalmat” várja. Keserédes mosollyal fogadom megállapítását, miszerint Rae nem miattam, hanem Vega miatt van veszélyben. Örülök, hogy Ő ezt így látja, de én nem tudom így nézni, mert ha nem ismerne, vagy legalább is nem állna ennyire közel hozzám, Vega soha nem foglalkozna vele. A vallomásomra miszerint piásan depresszív vagyok, olyan megjegyzést tesz, hogy nem tudom megállni (az önsajnálatban úszó lelki állapotom ellenére sem), hogy ne nevessem el magam, legalább egy kicsit. - Az mindenkinek kell - mosolyodok el az „önbizalom-növelő” megjegyzésére. - És én is nagyon szeretnék ilyen részeg lenni[/color] - vigyorodom el. - Lehet, sosem akarnék kijózanodni. A golyót meg inkább annak küldjék, aki annyi piát adott, hogy abba az állapotba kerülté. Bár nem hiszem, hogy ezért bárki ólmot érdemelne, mert vannak, akik éneklésből élnek, de józanul és részegen is olyan „bár” (- „Bár ne hallanám” -) hangjuk van, hogy az csak, na - vígasztalom, de nem tudom mennyire sikerül. Amikor felajánlom, hogy nézzen körbe nyugodtan a lakásban, látom rajta, hogy valóban elgondolkozik a dolgon. Én pedig, hogy ne befolyásoljam, iszok még egyet a poharamból, bár már nem sok van benne. Végül mégsem lépi meg, hanem egy olyan kérdést tesz fel, amit más már régen feltett volna. Mit mondott róla a kedvese. - Igazából, összefoglalva nem túl sok mindent. - gondolkozok el a dolgon. Rae rengeteget bezélt eddig róla, de összefoglalva valóban nem túl sok. - Leginkább arról beszélt, hogy milyen jól érzi magát veled, hogy mennyire sok közös programot tudtok úgy szervezni, hogy mind a ketten jól érzitek magatokat. Kedvesnek és nagyon jó fejnek írt le, akivel egész könnyen megtalálta a közös hangot. Olyanra nem emlékszem, amiből arra következtettem volna, hogy Te is voltál olyan környezetben, mint én - próbálom felidézni, hogy miket mesélt. Persze arra nem akarok kitérni, hogy Rae pont úgy beszélt róla mindig, mint egy fülig szerelmes kiskamasz, mert ez nem egy olyan dolog, amit kikotyogok. Rae majd szépen elárulja, ha magának is bevallja, ha még nem tette meg, hogy fülig beleesett Dorianbe. Ráadásul még mindig nem tudom miért nem Dornál lakik, így lehet olyan történt köztük, ami véget fog vetni a kapcsolatuknak, így nem is tudom akarná-e tudni vagy Rae örülne-e, ha elárulnám. Bár én örülnék, ha rendbe tudnák hozni a dolgokat, mert Rae és Doian is megérdemli, hogy végre boldogok legyenek.
Kezdetben egyetértésemet Flor szavaira csak egy bólintással fejezem ki, hiszen abban teljes mértékig igaza van, hogy össze sem hasonlítható a két helyzet egymással, amit felvázolt. Az egyik sokkal intenzívebb mértékben keríti hatalmába az embert és olyanokra is készteti, melyet más helyzetekben bizonyára elképzelhetetlennek tartana, hogy megtegyen. Némiképp örülök is annak, hogy mindennek a jelentőségét nem kell külön elmagyarázni Flornak, hiszen úgy tűnik volt része már ebben korábban, ámbár ha más oldalról nézzük, ez közül sem olyan, ami nyugtatólag hat az emberre. Mindenesetre egy percig sem hinném, hogy élesben a két lány ne okozna meglepetést azok számára, akik az életükre próbálnak törni. Noha nem nagyon ajánlom, hogy ezt bárki is meglépje, mert azt biztosan nem teszi zsebre, amibe ezek után része lenne. - Nem gondoltam volna, hogy bizalmatlan vagy velük kapcsolatban. - nyugtatom meg efelől, hiszen kicsit úgy érzem ez azért került kimondásra, hogy nehogy kételkedni kezdjek azokban az emberekben, akik a védelmükre tették fel az életüket. Ez viszont bármilyen meglepő is legyen, nem is jutott eszembe. A kérdésére érdemben nem feltétlenül tudnék felelni. Igazság szerint nem szívesen kötöm senki orrára sem az életem azon részeit, amelyeket magam is igyekszek a legmélyebbre temetni, ámbár tisztában vagyok azzal, hogy ettől függetlenül az minduntalan a felszínre tör majd. Ezt már csakis akkor lehet semmissé tenné, ha az eredeti felelősök rács mögé vagy annál mélyebbre kerülnek. És bár én is egy vagyok a sok közül, jobban örülnék, hogyha a lehetőségek feltételei rám nem vonatkoznának. - Meg vannak olyanok is, amik már kezdetben sem néztek ki jól, mégsem volt más lehetőséged, mint fejest ugrani bele. - egy hümmögés hagyja el ajkaimat ezen gondolatok hatására, ámbár amit utána hozzáfűz, egy másodpercre igazából elgondolkoztat. - Talán így van, de jobban örültem volna, ha a körülmények úgymond sokkal barátságosabbak és nem éveket vesznek el az életemből. - a szót, melyet a körülményekre használtam, enyhe bizalmatlansággal ejtem ki, hiszen ez lenne a megfelelő arra, amit vár valaki egy ilyen helyzetben? Emberibbek? Nyugodtabbak? Nem tudom, talán az összes keveréke, csak egy se közelítsen ahhoz, mint amelyet valójában megtapasztalhatsz. - Fiatal voltam, meggondolatlan és befolyásolható, a rossz társaság meg magával sodort. Tudod, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. - foglalom össze némiképp a korábbi helyzetemet, a részletekbe viszont nem feltétlenül megyek bele. - Aztán az ilyen dolgokba mindig könnyebb belemenni, mint kimászni belőle. - vonom meg a vállamat, mert vehetjük az élet megannyi területét, mindenhol akad egy-egy ilyen szituáció, amire ez a törvény vagy micsoda jellemző. De nem mindegy, hogy az, amibe belemegy, milyen következményekkel jár majd a továbbiakban. Apró fintor költözik vonásaimra a válaszának hatására, hiszen én személy szerint sosem álltam ilyen jellegű védelem alatt, így csak felszínesen tudom elképzelni milyen szabályok szerint is épül fel mindez, de úgy tűnik az elképzelésem nem áll nagyon távol a valóságtól. - Több a lehetőség, de több a velük járó probléma is. Az egyensúly nem borulhat fel. - véleményezem a riposztját, de még egy kérdés megfogalmazódik bennem ezzel kapcsolatban. - Az ilyen szórakozóhelyek meg ehhez hasonlók tabu téma? És a boltba is elkísérnek vagy hogy képzeljem ezt el? - ha nem ismerne jobban, azt hihetné, hogy a rendszerét akarom kijátszani, de többnyire csak érdekel mi van az egész mögött. Lehet nem ártana nekem is rendelnem egy védelmi-szövetségi csomagot Hannah érdekében, ám az én jelenlétemet nem néznék jó szemmel, ebben már most biztos vagyok. - Csak érdekel miképp zajlik ez, mert gondolom amit csinálnak, nem teszik feltűnően vagy tévednék? - újabb kérdés, de most már befogom végre, mielőtt annyira belelendülnék, hogy egy kislámpát is behozok a kihallgatás folytatásának érdekében. Figyelmesen követem végig milyen véleménnyel is él ezzel a Vega-gyerekkel és a dilijével kapcsolatban, de bárhonnan is próbáljuk megközelíteni ezt a témát, egyszerűen sehonnan sem látszik derűsebbnek. - Kezdem sejteni miképp megy ez. - sosem volt a reszortom, hogy teljes elemzést vágjak az emberi agy működéséről, ámbár sokszor kihasználták a jó emberismerő képességemet egy nagyobb szövetség megkötése előtt. Persze a motiváció akkor sem maradhatott el, mert ha tévedtem, rajtam csattant az a bizonyos ostor. Nem tisztem beleszólni mások lazítási szokásaiba, Flor viszont nem olyannak tűnik, aki magányosan vedel a négy fal között, ezért gondolom, hogy oka is lehet rá. Azért, hogy nehogy úgy gondolja a glória ott lebeg a fejem felett, én is beavatom őt egy-két kulisszatitokba a 'Részeg Dorian..' című vaskos trilógia egyik fejezetébe, de a kapott válaszon jót mosolygok. - Nem szenvedtek szerencsétlenek már így is eleget utána? - dobom meg őt érdeklődésemmel, hiszen nem feltétlenül tudom összerakni hogyan is működök én valójában. Mármint ha nem iszok egy kortyot sem, egészen tűrhetően lavírozok a top listák élére, ellenben, ha pár ital lecsúszik, akkor nagyon gyorsan pénzt hozok a hallókészülék gyártók zsebeibe. Nem akarom én itt Rómeót játszani, aki hősi halált hal a konyha közepén szíve választottjának lakótársa/barátnője előtt, de lassan úgy érzem élve felfalnak a hülyeségemmel járó következmények. Tagadhatatlanul látni szerettem volna Őt. Beszélni vele, elmondani, hogy egy címeres ökör vagyok, de mivel erre sok esélyt most nem látok, így Flort nyúzom helyette a hülyeségeimmel. Hátha a beszélgetésünk végére tőle is megkapom a kiérdemelt pofont, ami elé házhoz jöttem. - Mit gondolsz, kilátod a sötét jövőmből, hogy a barátnőd ad még egy esélyt vagy még most tegyek le erről? - kérdezek rá a több milliós kérdésre, de végül befogom a számat, ami az én esetemben több, mint ajánlatos.
Az, amit Doriannek mondtam a két eltérő védekezésről, az elméletben nagyon szép és jó, de, ha másnak nem is, legalább magamnak be kell vallanom, hogy nálam, ez nem biztos, hogy valóban így lenne. Tudom elviekben, hogyan kell magam megvédeni, és ez a gyakorlások során teljesen tökéletesen működik is. Régen is működött, amikor Tío kollégái ellen egyszerre kellett védekeznem, és működik Rae óráin és Ryan „ellen” is. De, ha élesben kell produkálnom, nem biztos, hogy működik, mert még ennyi év után sem vagyok érzelmileg és lelkileg teljesen stabil, még akkor sem, ha ezt nagyon szeretném még magammal is elhitetni, de a rám törő pánikrohamok bizony ki tudnak törölni belőlem mindent, és csak a pánik és félelem marad, ami teljesen átveszi felettem az irányítást. Ezt viszont nem akaródzik megmondani Doriannak, Ryan már sejti, de (itt) más nem. Csak kedvesen elmosolyodok, amikor Dor megerősít, hogy Neki nem jutott az az eszébe, hogy ne bíznék meg Tíoban vagy Ryanben. Ezek szerint érti, hogy miért aggódok valójában, és, hogy ez nem a Beléjük vetett bizalmam hiánya okozza, hanem csak az élet kiszámíthatatlanságának következménye. A múltjára vonatkozó érdeklődésemet láthatóan nem viseli valami jól, ami érthető, hiszen ezzel én is így vagyok. A bizalom jelére, miszerint még is csak megoszt velem valamit, kellemes érzés jár át. Rae-hez hasonlóan, rajta sem érzem, hogy a széltől is meg akarna óvni, és ez jó, és úgy érzem, hogy ő sem tartozik azok közzé, akik ellenem akarnák fordítani a hallottakat. - Mert az tűnt az egyetlen olyan útnak, ami nem követeli az életedet - próbálom befejezni a gondolatmenetét, bár nem tudom, hogy valóban sikerült-e. Érezem a zavartságát, amit a „barátságosabb” szó kiejtésénél produkál, amiből arra következtetek, hogy ez egyáltalán nem fedi azt a jelzőt, amit szíve szerint használna. Nem tudom min ment keresztül még mindig, de lehet, én a helyében a „kevésbé embertelen” jelzőt használnám, legalább is a magam tapasztalatai alapján biztosan. - De legalább van esélyed ezen agyalni, mert csak éveket vett el tőled… - utalok arra, hogy akár az életébe is kerülhetett volna, legalább is én erre következtetek azon kevés infó alapján, amit eddig megosztott velem, de befejezni a mondatot, hangosan, nem szeretném. - Olyan életet és lehetőségeket kínáltak, amik vonzóak voltak - mondom szomorúan. - Habár nekem mindig sikerült megúsznom a dolgot, de fiatalon én is jó sok hülyeségben benne voltam, ami bármikor komoly következményekkel járhatott volna - emlékszem vissza az árvaházi időkre. Akkor minket a düh, az elkeseredettség, kilátástalanság motivál leginkább, és valahol a bizonyítási vágy, hogy „mi ezt is meg tudtuk csinálni következmények nélkül”. Bár sosem csináltunk semmi olyat, ami másokat veszélyeztetett volna, de azért én sem jártam mindig a törvény jó oldalán, hiszen néha napján meg-megfújtunk ezt-azt egy-egy boltból, amihez normál körülmények között sosem jutottunk volna hozzá. Bár itt nem kell túl nagy dolgokra gondolni, hiszen még gyerekek voltunk, normális igényekkel, mint az édesség és egy-két szebb játék, vagy bizsuékszer, ami más gyerekek megkapnak a szüleiktől, nagyszüleiktől, de nekünk máshogy sosem lett volna rá lehetőségünk. Keserédesen elmosolyodok a véleményén, amit az egyensúlyra tesz. - Csak itt néha olyan finomra van hangolva a mérleg nyelve, mint a régi, kétkarú ékszermérlegek, amik a legfinomabb változásra is vészesen kimozdulnak az egyensúlyból - mondok egy hasonlatot, ahogy én érzem. Egy apró hiba, és lehet, mindennek vége. Amikor viszont a védelmemre vonatkozó szokásokra vonatkozóan tesz fel kérdéseket, megszólalnak a fejemben a vészharangok, pedig eddig megbíztam benne. Egy jó darabig bizonytalanul méregetem, és nem szólalok meg, csak meg akarom fejteni az érdeklődésének valódi okát. Viszont úgy tűnik, magamtól nem megyek sokra, így rákérdezek. - Őszintén, miért érdekel ez ilyen részletességgel? - és addig nem is tervezek válaszolni, amíg meg nem győz arról, hogy nem ártani akar. Néha egyik pillanatról a másikra változik a bizalmam egy-egy emberrel kapcsolatban, de szeretnék valóban bízni Dorianben, legalább Rae miatt. De tudnom kell a válaszát. - Hát nem tudom, ha újra és újra ugyanazok hagyják, hogy lerészegedj… - hagyok egy kis hatásszünetet - lehet, hogy nem - vigyorodok el szélesen. Hogy is van az a mondás? Az okos más hibáiból tanul, a hülye meg a sajátján. De mi van azokkal, akik a sajátjukból sem? Vajon rájuk hat a fordított evolúció: a leghülyébb éli túl? A Rae érzelmeire vonatkozó kérdésre, úgy, ahogy válaszolok, mert túl sokat sem akarok elárulni, de válasz nélkül sem akarom hagyni. Az aranyközépút viszont azt hiszem, hogy megy. Látom a szomorú kétségbeesést a szemében, és megsajnálom, hogy ennyire függ a barátnőmtől. - Őszinte leszek veled - kezdek bele, és próbálok minden érzelmet eltüntetni az arcomról, bár ez nem egyszerű, mert aggódok Rae-ért. - Szeretnék erre válaszolni egyértelműen, de nem tudok - vallom be az igazat. Sem hamis reményt nem akarok nyújtani neki, de azt sem akarom, hogy miattam adja fel. - Én azóta nem beszéltem Rae-vel, hogy utoljára láttam, és Te sem mondtál túl részletet, hogy miért nem nálad kötött ki végül - térek vissza ahhoz a témához, amivel szinte megkezdtük az egész beszélgetésünket, amikor megérkezett. - Ha nem egy másik nőt titkoltál el előle, akkor nem tudom, hogy miért döntött úgy, ahogy, így azt sem tudom, hogy meg tud-e bocsájtani neked - és most várok, hogy talán elárulja, hogy mi is történt akkor, mert úgy talán tudok neki válaszolni. Viszont ezzel a témával kapcsolatban újra feléled bennem az aggodalom, és csak azt veszem észre, hogy önkéntelenül nyúlok a telefonomhoz, hogy írjak a barátnőmnek egy üzenetet.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy az egy órásnak ígért kitérőm ilyen fordulatot vesz majd, de ha hinnék a sorsszerű dolgokban, ezt egy jelnek venném. Egy olyan figyelmeztetésnek a felsőbb erőktől, amik azt próbálják finoman a tudtomra adni, hogyha most megtörtént volna Rae és köztem az a beszélgetés, tuti biztos, hogy felsültem volna. Azt nem mondanám, hogy kaptam egy második esélyt, mert azt se tudom létezik még ez a fogalom, hogyha kettőnk kapcsolatát kellene szemügyre vennem, - bár reménykedem benne, - de ahhoz biztosan hozzájárult az univerzum, hogy kapjak egy kis haladékot és átgondoljam töviről-hegyire azt, mit is szeretnék mondani, ha élesben megy majd az egész. Addig viszont úgy tűnik a gondolataimat úgy sikerül csak elterelnem, ha a barátnőjét faggatom ki mindenről, amiről csak lehet és amiről ő nem tehet. Sok mindent nem hallottam róla, de talán jobb is volt így. Én is jobban örültem, hogyha úgy alkottak rólam véleményt, hogyha megismertek és nem úgy, hogy még meg se próbáltak közeledni hozzám, mert már valaki lespoilerezte az egész élettörténetemet és mivel az előzetes nem jött be, így úgy gondolták a teljes filmre se fizetnek be. Bár kíváncsi természetem amúgy is egy egészen befolyásoló tényezőként van jelen az életemben, mégis most mintha elhatalmasodna rajtam és átvenné felettem az irányítást beszélgetésünk során, hogy aztán olyan témákat is érintsünk, amihez nem lenne túl sok közöm, de mivel Raelyn miatt az aggodalmam a plafont veri, ezért nem érzem, hogy teljes mértékben túllendülhetnék az ügyön. Mindenesetre nem az a célom, hogy felzaklassam őt vagy megutáltassam magamat a kvízműsorra hajazó kérdéssorozatommal, egyszerűen ilyen módon lettem összerakva. Néhol ferdén, máshol fordítva, mintha egy gyerek próbálta volna összelapátolni élete első LEGO-készletét, a végeredmény pedig én lettem volna, meg a csodálatraméltó személyiségem. - Azért lássuk be, eléggé nagy szívás, hogyha csak ez a két lehetőséged maradt. - apró grimaszt formálok ajkaim mentén és már csak ezután folytatom. - Nem voltak mindig görények, csak aztán tudod, hogy megy ez. Ha már egyszer benne vagy nyakig a szószban, akkor jönnek azzal, hogy túl sok mindent tudsz meg egyéb marhaságok. Aztán merd azt mondani, hogy nem szólsz egy szót sem. Biztos a nyelvemet is kivágták volna érte, de még szerencsére a helyén van. - abszurd humor ez a részemről, mégis valahol mosolygásra késztet ennek kimondása. - Azóta hidd el, kétszer is meggondolom miattuk, hogy kikkel barátkozom. - vagy, hogy kikben bízom, esetleg kikkel állok szóba. Igazából eléggé tág fogalom ez és rengeteg mindenkit magába foglal, mely során az ember rájön, hogy a világ milyen magányos hely, ha mindenkibe csak az ellenséget látod. - Kerüld is el ameddig csak teheted. Soha ne add magad könnyen a marhaságoknak, mert bár az elején biztos buli az egész, de a következményei már cseppet sem azok. - újabb fejezetébe avatom be őt a Lester élet tanácsai című könyvnek, amely biztos sikert nem aratna, ezért másképp kell kampányolnom érte. - Eszesebb lány vagy te, mint én voltam. - fűzöm hozzá, de végül csak rájövök mit magyarázok, így gyorsan javítom is magamat. - Mármint én nem voltam lány, de érted mire célzok.. - mosolyodok el, hogy azért tisztázzuk a félreértéseket, noha bizonyára értette mit akartam ebből kihozni. - Találó megfogalmazás. - értek egyet vele ebben, hiszen az ember fiának/lányának annyira könnyű itt belekerülni a rosszba, mint levegőt venni. Az egyik percben még ott ragyog a glória a feje felett, a másikban meg az ördögszarvak taszítják le azt méltó helyéről. Visszakérdezése nem okoz meglepetést, mert bár nem az volt a szándékom vele, egyszerűen sikerült őt beparáztatnom. Persze, én sem lennék nyugodt, ha találkoznék a magamfajtával és kérdezz-feleleket kezdene el velem játszani az életem olyan pontjairól, ami még életben tart. - Egyszerű kíváncsiság, semmilyen hátsószándékkal. Nem találkoztam még olyannal, akit ennyire védtek volna vagy ilyen módon, habár nem mondom, hogy én ne védtem volna másokat, de nekem egészen mások a módszereim ezen a téren. - biztató mosolyt ejtek meg felé, végül azért még hozzáteszem gondolataim egy részét. - Ne aggódj, nem terveztelek elrabolni az éjszaka közepén. Egy az, hogy macerás és hangos, másik pedig, ha megtenném, csakis fényes nappal, mert az éjszaka nem az alvásé. Az meg az utóbbi időben szent és sérthetetlen. Nappal meg ugye sok a szemtanú, meg amúgy is, elég sok mindent varrtam már a nyakamba, amelyektől csoda lesz, ha megszabadulok, ezért nem vágyom még mélyebbre ásni magamat a gödrömben. Megnyugtattalak? - kérdezek rá óvatoskodva, ámbár további válaszokat nem várok tőle, ha nem szeretne. A bizalom nem egyik percről a másikra fog kialakulni és a helyében én sem válaszolnék olyanokra, amelyekről tudom, hogy árthatnak nekem. Tisztában vagyok vele, hogy nem volt helyes a részemről az érdeklődés és bizonyára ezzel csak a saját ellenségemmé válok, de nem bírtam ki, hogy ne lépjem meg. Ezzel viszont csak még inkább elmélyítettem Flor aggodalmát. - Hamarosan hazajön, csak bizonyára időre van szüksége. De ha ez nem nyugtat meg, beszélj vele és megengedem, nyugodtan szidhatsz engem, mint a bokrot. - vonom meg a vállamat, mert hát nem mindennap kap egy ilyesfajta engedélyt a másiktól arra, hogy elmondja őt mindennek. Néha viszont nem árt egy kis képletes fenékberúgás, hogy észhez térjek. Sóhajtok egyet mielőtt bármit is mondhatnék a kialakult helyzet okáról, amellyel én tisztában vagyok, de ő neki sikerült úgymond ködösen fogalmaznom. - Az igazság az, hogy van egy közel egy éves lányom, akit eddig eltitkoltam előle. Nem szégyellem a létezését, egyszerűen próbálom őt azzal biztonságban tartani, hogy minél kevesebb embernek beszélek róla. Meglehet nem Rae elől kellett volna elsősorban eltitkolnom, de akkor mikor megszületett ez a döntés ésszerűnek tűnt. - vallom be, végül elhallgatok. Először elég csak ennyi és ez is úgy érzem bőven sok volt.
Doriannak rengeteg kérdése van, és szint már egy kihallgatásnak minősülő helyzetben találom magam. Oltári mázlija van viszont, hogy most, kizárólag Rae miatt, nem úgy viselkedek, mint amikor tíz évvel ezelőtt a DEA, a NBH próbálkozott az FBI-jal kihallgatni, mert az enyhén szólva is katasztrófa volt. Lényegében Tío érkezéséig még csak a nevemet sem tudták kihúzni belőlem, pedig nem fél napot töltöttem ott. Most viszont nagyon készségesen teregetem ki az ügyet egy olyan embernek, akiről kiderült, hogy bizony nem az a ma született bárány, de még csak a rendfenntartó egységek csapatát sem erősíti, és lényegében annyit tudok róla, amit a barátnőm elmondott róla miközben rajta volt az a bizonyos rózsaszín szemüveg. Ha ezt így végig gondolom, pontosabban végig gondolnám, lehet elsősorban nem Marcotól kéne félnem, hanem Ryantől vagy Tíotól, mert ezért biztos agyon csapnának, ha tudnának róla, és még csak nem is hibáztathatnám őket érte. Dorian véleményére én is csak grimasszal tudok felelni, főleg, amikor eszembe jut, hogy a pszichológusok még erre is azt mondják, volt választása, és magának köszönheti a helyzetét. Nem is igazán értem, hogy hogyan is működhet ez pszicho-baromság, mert olyanok mondanak véleményt és adnak tanácsot vadidegeneknek, akik még életükben nem voltak olyan helyzetben, mint a pácienseik. Amikor elkezdi védeni azokat, akikkel a törvény rossz oldalára került, egyből átfut az agyamon, hogy megkérdezzem, hogy ugye nem vagy Stockholm-szindrómás, de folytatja, így nem teszem meg. - És örülhetsz neki, ha el tudod dönteni még időben, hogy milyen is az illető, mert sajnos ez nem mindig olyan egyszerű - vágok ismét egy grimaszt. Sok olyan ember van, aki nagyon meg tudja magát játszani, ha az érdeke úgy kívánja, Marco és a családja is ezt a tábort erősíti. - Gyereknek még igaz nem voltam ennyire körültekintő és előre látó, de most már próbálok minél előrébb gondolkozni. Ami igaz nem mindig jön össze - húzom el a számat a végén, amikor színt vallok (ismét). Már éppen nyitnám a számat, hogy kicsit húzzam az agyát a bakija miatt, amikor kijavítja saját magát. - A francba! Pedig már éppen készültem lecsapni ezt a labdát - nevetem el magamat egy kicsit. - De értem mire gondolsz - nyugtatom meg, hogy azért értettem mit akar kihozni belőle. Bár igazából csak elképzeléseim vannak arról, hogy milyen dolgok vezették a bajba, mert a mi körülményeink nagyon mások voltak. Félelmetes, legalább is számomra, hogy ennyire eltérő utak ugyan oda vezessenek, egy bujkálással és félelemmel teli élethez, ami magával vonja a szeretteink életének veszélyeztetését is, mert biztos az ő élete is kihat valaki másra, akire ő hozza akaratán kívül a bajt, ha úgy adódik, hogy meg akarják találni. Mindig áldottam ezeket a kis „csengőket” a fejemben, hiszen ezek sokszor megkíméltek a fájdalmas vagy veszélyes következményektől. De most, Dorian arcát elnézve, rá kell jönnöm, hogy fölöslegesen szólaltak meg. Igaz, hogy egy figyelemelterelésnek is beillő monológgal győzködik, de nem látok rajta semmi olyan non-verbális jelet, ami a manipulálást próbálná erősíteni. - Azt hiszem, hogy igen - mosolygok rá félszegen. - Régen valóban mindenhova kísértek, amit szó szerint kell érteni, még a suliba is kísérettel jöttem-mentem, mármint FBI-os kísérettel. Persze ezt csak az igazgató meg a tanáraim egy része tudta. A bulik is érdekesek voltak, mert néha az FBI jobban tudta kik lesznek ott, mint én, persze, ha elengedtek; és most megint majdnem ugyan ez van - azt már nem teszem hozzá, hogy azért a táncosokkal eljárok néha, mert mondhatni elvonási tüneteim vannak, ha hosszabb ideig nem tudok táncolni, de ott szinte mindig ugyan azok az arcok vannak. - De a legjobban annak örülnének, ha minél több időt töltenék itthon. A boltba viszont azért nem kísérnek el személyesen, most már - mosolygok rá. Az már megint egy másik dolog, hogy két nyomkövetős telefonom is van, ami alapján szinte méterre pontosan meg tudják mondani, hogy hol vagyok. Szerintem még itt a lakásban is tudják, hogy most a nappaliban vagyok, és nem a szobámban, bár az már kétséges, hogy azt meg tudnák-e mondani, hogy ha egy fal mellett állok, akkor melyik helyiségben is vagyok pontosan. - De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bármikor is úgy mentem mondjuk le a boltba vagy a suliba vagy a munkahelyre, hogy két-három hegyomlásnyi pasi, állig fegyverben jön a nyomomban. Na, azt tuti, hogy egy pillanatig nem tűrtem volna - vigyorodom el, ahogy megjelenik a lelki szemeim előtt a jelenet. Arról nem is beszélve, hogy nem is mindenkinek tűrtem volna, bár ez igaz a mai napig. Ahhoz, hogy valaki védeni tudjon, ahhoz szinte minden lépésemről, szokásomról tudnia kell, ehhez pedig nagyon szoros kapcsolat kell, ami már egy bizalmi dolog, és nálam ez csak nagyon kevés emberrel működik. - Én úgy vagyok vele, hogy minél nagyobb a felhajtás a védelem körül, annál nagyobb a veszély. - Hangosan nem mondom, de például, ha a bankból a nagy összegeket egy szakadt hátizsákban vinne egy civil ruhás személy, kevésbé lenne feltűnő, mintha fegyveres díszkísérettel viszi ki valaki, akinek az aktatáska a kezéhez van bilincselve. A túlszervezés időt ad nem csak a védelemnek a felkészülésre, de a támadónak is, így a spontaneitás néha szerintem kifizetődőbb. Kérdésére megint fellángol bennem a Rae iránt aggodalmam, amit Dor is észrevesz, így nyugtatni próbál, amit értékelek. Az engedélyen viszont csak magamban elmosolyodom, mert látszik, hogy nem ismer. - Oh, e miatt nem kell aggódnod! Én, ha valakit szidni akarok, akkor azt a szemébe is megteszem, ha olyanom van - legyintek felé. A latinos temperamentum pedig eléggé rá is tesz, mert nagyon lendületesen tudok „néha” veszekedni. A feszültség viszont még nem oldódott bennem, mert a kezemre nézve látom, hogy az ujjaim remegnek a telefonkijelző felett. Amikor elkezdi magyarázni, hogy mi is történt, mit is titkolt el Rae előtt, akaratlanul csúszik ki a számon a felismerés. - Te apuka vagy? - kérdezem döbbenten, és először fájdalom jár át, mert azt gondolom, hogy szégyelli a gyerekét. Ez viszont igazából nem más, mint, hogy saját magamból indulok ki, hiszen a biológiai apám az én létezésemet is igyekszik letagadni mindenki előtt. Ben, a féltestvérem, elárulta, hogy a közös apánk hallani sem akar rólam. Ennek elenére mégis eljut egy pár perc múlva Doian magyarázata a dolgot illetően, amit teljesen meg tudok érteni, de kell egy kis idő mire megtalálom a megfelelő szavakat. - Ezt azért örömmel hallom, mármint, hogy nem szégyelled, hogy a világon van - mosolyodok el keserűen. - Attól szörnyűbb érzés nincs, ha a saját szülőd szégyelli, hogy a létezésed. De megértem az érveidet, hogy biztonságban akarod tudni. Hogy már szinte reflexé fejlődött nálad, hogy nem beszélsz róla senkinek, hogy még véletlen se legyen szem előtt, jól gondolom? - kérdezek rá a biztonság kedvéért. Nem értek a gyerekekhez, és kerülöm is annak a lehetőségét, hogy egyedül maradjak arák eggyel is, mert nem tudom, mit kell velük csinálni. De Rae éppen az ellentétem, így nem hiszem, hogy a gyerek lenne a legfőbb gond, bár ez mindig érdekes kérdés, ki mit érez a párja gyereke iránt.
Nem szívesen nevezném nevén az illetőket, akik most szóba kerültek vagy keverném bele Flort is az én problémámba, amikor már ő neki is akad eléggé. Bár már az is, hogy megemlítem őket vagy beszélek róluk is felér egy meggondolatlan lépésnek a részemről, de még úgy érzem nem feszítettem annyira túl a határokat, mint amennyire megtehetném. Rae és az ő esetében is igyekeztem felszínen tartani a beszélgetés menetét és bár Raelyn ebből a szempontból többet tudott meg, mégis úgy érzem, hogyha a helyzet kisebbik rossz változóját nézzük, akkor csak annyit mondtam el, amennyit még úgymond megtehettem. Nem jó társaság voltak és nem jó emberek. Önző vadbarmok, akik lelkiismeret nélkül tették a dolgukat és csakis a cél lebegett a szemük előtt, tapossanak ezért át bárkin. Én a levesükbe köptem azzal, hogy eltűntem a radarról és bár sosem tekintettek többnek, mint valami 'cserejátékos', ettől függetlenül túl sokat tudtam róluk. A kilétüket, a rejtekhelyük nagy részét, a terveiket, amik bizonyára már elavultak, de a kapcsolatok a régiek maradtak. Egyszer bizonyára eljönnek majd, hogy befejezzék, amit akkoriban elkezdtek, de ha szerencsém van, még előtte sikerül őket megelőznöm és megakadályoznom, hogy elérjenek azokhoz az emberekhez, akik fontossá váltak a számomra. Azt viszont még magam sem tudom hogyan kivitelezhetném mindezt, hiszen abban a pillanatban, hogy szembekerülünk egymással, valószínű az első dolguk lesz golyót repíteni a fejembe. Szép jövőkép, mondhatom. - Ebben igazad van és bizonyára azok is a legveszélyesebbek, akik már elsajátították ezt. - gondolkozok el egy pillanatra, de örülök, hogy most a téma nem éppen engem helyez a középpontba, hanem őt. - Mindig van valami, ami elbizonytalanít, mielőtt ismételten pofára esel. - osztom meg vele tapasztalataimat, mert korábban én sem viselkedtem másképp. Hittem abban, hogy bármelyik mocsokba még szorult egy cseppnyi jóság, amelyet ha felszínre sikerülne csalogatni, akkor akár még együttes erővel kimászhatunk ebből a helyzetből. Idő előtt azonban kiderült, hogy a saját anyját is eladná, ha ez az ára, hogy a hátsója megmeneküljön a bajból, így minél többet tapasztaltam meg az emberi jóság kihalásából, annál nehezebben hittem a bizalom fogalmában. Jót mosolygok azon, hogy kapcsolt az elszólásomra, ami gyakrabban előfordul velem, mint kellene. - Úgy gondolod én ilyen jótét lélek vagyok, hogy megengedtem volna? - érdeklődően szökik magasba a szemöldököm, de tekintetem szórakozottságról árulkodik. Mindenesetre örülök, hogy kapcsolt azzal kapcsolatban mit is próbáltam a tudtára hozni. Sok egymásnak ellentmondó véleményt kaptam már, mint első benyomás és többnyire nem a pozitív oldalról szóltak ezek. Persze én sem segítettem rá a karomon lévő tetoválásokkal vagy az olykor alapbeállításként működő 'ha tovább nézel, lefejellek' nézésemmel, de én azon az elven működök, hogyha nem szívóznak velem, én sem fogok másképp tenni. És bár Florral még csak most találkoztunk először, bizonyára nem várhatom el tőle, hogy egyből lepaktáljunk egymással vagy megbízzunk egymásban, ezért valahol azt is megértem, hogy kérdőjelek sokasága támadta be őt abban a pillanatban, hogy én csak önmagamat hoztam. Mindenesetre nagyjából sikerül menteni a menthetőt, de azért még érzek egy kis bizonytalanságot a hangjában, amely remélhetőleg elmúlik abban a percben, amikor rájön, hogy én nem azoknak a rosszfiúknak a csapatát erősítem, akiknek ő rá fáj a foguk. Ezután viszont befogom a számat most, hogy sikerült kiharcolnom magamnak egy bővebb előzetest az egész védelmi programból. Szisszenek egyet kifejezve nemtetszésemet az egésznek a menetével kapcsolatban, hiszen nekem úgy jön le, hogy aligha volt élete, amiben ne kellett visszafognia magát. - Legalább ennyiben engedélyt kapsz. - nézzük a dolgok jó oldalát, már ha még létezik valahol olyan. - Pedig elsőre az a kép elevenedett meg előttem, de biztos feltűnőek lettek volna egy idő után. - kontrázok rá, amikor felhozza a behemótokat meg a védelmi módszerüket. Bizonyára ha én lennék ilyen helyzetben, biztos nem azt gondolnák, hogy a Backstreet Boys lép fel a városban. Majdnem sikerül elnevetnem magamat a véleménye miatt, de végül nem teszem, csak egy mosolyt ejtek helyette. - Még jobb. Személyesen jobban átjönne a mondandód lényege. - fűzöm azért hozzá, bár még ez csak valami bók lenne a részéről, mint amilyennek érzem magamat jelen pillanatban és amilyen módon véleményezni tudnám valódi énemet. Nehezen vallom csak be az egész lényegét, de aztán csak kibököm. Hiszen hogyan tudna segíteni, hogyha csak félig tudja a sztorit vagy még annyit se? - Nem a legjobb, de ja, az vagyok. - válaszolok egy sóhajtást követően, de végül inkább csak az ő véleményét hallgatom. Vajon hazaérek Hannahoz vagy helyben lecsavarják a fejemet? Hamarosan kiderül. A véleménye azonban merőben meglepetést okoz, hiszen nem feltétlenül erre számítottam. - Persze, alakulhatott volna másképp, de ez legyen az én saram. Ettől függetlenül ő még az én lányom és az is marad. - egyáltalán nincs késztetés bennem, hogy letagadjam. Mellesleg ha nem most, hát később kiderülne, mert valahogy zsigerből érzem, hogy egy igazi ördögfióka lesz belőle. - Nagyon is jól látod a helyzetet. Megcsináltam magamnak a problémát, amiből még nem vagyok kint teljesen és csak őt akarom ebben az egészben megvédeni. Márpedig ha világgá kürtölöm a létezését, akkor pont az ellenkezőjét teszem meg vele. - teszem hozzá még a véleményemet, ennél részletesebben azonban nem megyek bele.
Kezdőlap
