Zene
- Mi ez a szar rajtad? Mondtam, hogy valami kivágottabbat vegyél fel, ezt itt pattintsd ki - ujjával a blúzom felé bökött, mielőtt azonban még bármit is reagálhattam volna, ő maga intézkedett, s egy pillanat alatt megszabadított a felsőm legfelső gombjától. - Így már jobb, ha kell a meló, akkor valamit mutatnod is kell...amúgy biztos, hogy táncoltál már? - Richie gyanakodva vonta össze a szemöldökét, ahogy a klub bejáratában szemügyre vett.
- Igen, biztos Richie, dolgoztam már...ilyen helyen - nehezen préseltem ki magamból az utolsó szavakat, már csak azért is, mert még soha az életemben nem jártam night klubban, nem hogy ott dolgoztam. A hatalmas, lezárt vasajtó mögül is kiérződött az odabent tomboló zene basszusa, az ajtót eltorlaszoló, fekete farmert és pólót viselő, tar kopasz őr pedig árgus szemekkel figyelte az ajtó előtt dülöngélő ittas embereket.

- Nem mész be! - mély baritonján morrant rá az egyik öltönyös alakra, s erővel lökött rajta egyet, mire az alak jobb lábáról a másikra perdülve esett neki az ajtó közelében elhelyezett kukának. Már ezt látva is volt bennem némi bizonytalanság, a gyomrom is liftezett az idegességtől, de már nem tehettem mást, ha már Richiet meggyőztem arról, hogy ajánljon be, nem hozhattam őt kellemetlen helyzetbe, s amúgy is, szükségem volt a melóra. Richie meg azt mondta, hogy ez csak tánc. A táncba meg nem fogok belehalni, sem abba, ha néhányan néznek közben.
- Figyelsz Lola? - Richie kissé rosszallóan nézett rám, mire összerezzenve a hangjától, visszapillantottam a srácra. - Igen, ne haragudj, figyelek - bólintva reagáltam, ha esetleg nem hallaná a hangomat a kialakult helyzet miatt. - Helyes, akkor most bemegyünk, te megállsz majd a pultnál, én meg szólok Zennek. A lényeg, hogy mosolyogj, mert jelenleg úgy festesz, mintha kivégzésre hoztalak volna...- megcsóválva a fejét , s ezzel adta a jelét annak, hogy nem szimpatikus neki a hozzáállásom. Ha tudná, hogy még csak tizenhat vagyok és még magam sem tudom, hogy milyen őrültségbe sodrom magam, akkor talán megértené a bennem tomboló kétségeket.
- Csá haver, helló, szevasz - Richie kézen fogva húzott maga után, miközben az ismerőseinek széles mosoly kíséretében köszönt. Beérve a hatalmas, fényekben úszó, két emeletet is magába foglaló helyiségbe már a lépteimet sem lehetett hallani. Mindent átjárt a deep house dübörgése, a színpadon két lány tekergett egy-egy a padlótól falig rögzített fémrudakon. Mindezt férfiak nézték közelről, s távolról. Az asztalok közt alul öltözött pincérlányok mászkáltak, s szorgosan szolgálták ki a vendégeket. Rossz érzésem támadt.
- Király hely, mi? Ez a legnagyobb klubb itt a környékben. A zene változatos mondjuk, de nekem ez bejön. Mi a fasz van veled?- hiába beszélt hozzám Richie, még mindig döbbenten szemléltem a korábban még nem tapasztalt részleteket.
- Remélem, nem szedsz semmi szart, mert én azt mondtam nekik, hogy egy kurva jó táncos csajt hozok. Szóval...várj. Egy tequilát, kössz.- Richie kezdett idegesnek tűnni, de nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. Már bent voltunk, már késő volt ahhoz, hogy visszamondjam a munkát. Most már nem léphettem csak úgy le.
- Tessék, ezt húzd le -
- Mi ez?
- Stresszoldó vagy gyorsító, ahogy jobban tetszik, egyébként tequila. Most pedig elmegyek Zenért, addig húzd le, és ne ilyen karót nyelt legyél- határozottan utasított, majd sarkon fordult, hogy megkeresse ezt a fura nevű pasast. Mielőtt azonban eltűnt volna a tömegben, még visszalépett hozzám.
- 21 elmúltál, igaz?
- Öhm, aha, el - bólogatva erősítettem meg egy hazugságomat, amit Richie meg sem kérdőjelezett. A sok smink megtette a hatását, mint mindig, így néhány évvel idősebbnek tűnhettem a férfiak szemében. - Helyes, na húzd már le a piát. - megállva várta meg, míg magamba öntöttem az alkoholt, aminek ereje azonnal végig szántott a nyelőcsövemen, s grimaszra késztette arcomat. Égetett, soha korábban nem fogyasztottam ennyire tömény italt, s ez idáig csak a pezsgő, a bor és a sör kombináicóját ismertem.
Mire felocsúdtam az alkohol lehengerlő erejéből, már ismét szembe találtam magam Richievel, aki vigyorogva lépett vissza hozzám, kísérve egy magas, széles vállú, kigyúrt és agyontetovált izomkolosszust, akinek úgy íveltek a szemöldökei, mintha valamilyen képregény főgonosza lenne.
- Ez az a csaj Zen, mondtátok hogy vesztek fel táncosokat, és ez a csaj tud, Lolának hívják. -
- Hm- Zen úgy nézett végig rajtam, mintha húsboltban választaná ki az aznap esti vacsorát. Nem kapta el a pillantását, hosszasan végig mustrált a fejem tetejétől egészen a talpamig, de leginkább bizonyos testtájakat vett igazán szemügyre.
- Fordulj - határozott, mély hangon szólt rám, s csak most kezdtem igazán kellemetlenül érezni magam. Ez lett volna a felvételi, hogy így végig bámulnak? Miért nem azt kérdezik, hogy milyen táncokat ismerek?
- Na, fordulj már... - Richie is rám szólt már, türelmetlennek tűnt, de próbálta leplezni egy mosollyal az idegességét. Olyan érzésem támadt, mintha tartana ettől az alaktól, így jobbnak éreztem, ha teszem, amit kérnek. S bár egyáltalán nem éreztem jól magam ebben a helyzetben, az alkohol némileg csillapította az érzéseimet, s megfordultam a férfi előtt.
- Dögös.
- Én megmondtam, hogy az.
- Jaja, megmondtad, jól van Richie  - Zen vigyorogva nyújtotta kezét a másik férfinek, majd közelebb lépett hozzám, s az állam alá nyúlt erős ujjaival.
- Na szivi, ránézésre rendben vagy, de tudnunk kell, hogy mennyire mozogsz jól. Gyere, megmutatom az öltözőt. Látod ott azt a rudat? Azon fogsz ma este táncolni - Zen az egyik üresen álló , szélső színpadra mutatott, majd elengedve az államat megindult előre, s időnként hátranézett, hogy követem-e. Az asztalok közötti közlekedőn átértünk a klub hátsó részébe, ahol egy ajtón át jutottunk el az öltözőkig.
- Csajok, Lolának mutassátok meg, hogy jut fel a színpadra. - szigorúan nézett végig a lányokon, majd felém fordult. - Ha jól táncolsz, este találkozhatsz a főnökkel - ujjaival megint az arcomon táncolt, újra végig mustrált, s csak ezt követően távozott a helyiségből. Az ajtónál azonban megállt, s onnan figyelt tovább. Éreztem magamon a nyomást, tudtam, hogy most már nem fordulhatok ki csak úgy az ajtón, táncolnom kell.

A hangos zene, a villódzó fények, a bent terjengő füst, szagok és a fullasztó meleg csak megszokás kérdése. Egyesek nehezen viselik, mások hamar megszokják ez a környezetet. Akik idejönnek, tudatosan teszik ki szervezetüket ezeknek a hatásoknak. Még fizetnek is érte. Egy idő után pedig az átlagosan elfogyasztott alkoholmennyiség felülír mindent, amit korábban érzékeltek. Észre sem veszik, hogy nehezebben kapnak levegőt, mint a szabadban, hogy bent sokkal melegebb van, mint kint, hogy tekintetük nem csak a véralkoholszintjük miatt homályos, hanem a füsttől – dohány és gépfüsttől egyaránt. Az érzékek hamar eltompulnak, a leginkább pedig talán az időérzék. „Egy fél óra a haverokkal.” – mondta a házas férfi két órával ezelőtt. „Csak egy megálló a mai este.” – mondták a legénybúcsús fickók az este elején, aztán csak kora hajnalban távoztak végül. „Egy szám, aztán megyünk.” – mondta öt számmal ezelőtt az egyszerű ruhákat viselő férfi, aki a haverját nagy nehezen rángatta be ide. Észre sem veszik, hogy az idő milyen gyorsan repül ezen a helyen, a pénztárcájuk pedig az itt töltött idővel egyenesen arányosan ürül ki szépen. Az ilyen estéknek lesz általában veszekedés a vége otthon a kedves kis feleséggel, aki vacsorával várja haza az urát, az viszont sehol sincs.
A lüktető zenét sokan próbálják túlkiabálni, amitől csak még nagyobb a zaj, de a mély basszus mindent elnyom. Még hátul az öltözőknél is lehet hallani, még ott is beleremegnek a falak és rezonálnak az asztalok. Sóhajtva dobom le magam a szokásos székembe és fáradtan dőlök előre. Ez már zsinórban az ötödik estém, de a tükörben látom, hogy van, aki még nálam is rosszabb állapotban van. A mögöttem lévő asztalnál ül az egyik nem olyan régen felvett lány, Tiffany. Huszonkét éves, azt gondolta, egy kicsit táncol, megszedi magát pénzzel, aztán utazgat a barátjával. A barátja azóta dobta, pénze egyelőre nem nagyon van, az utazgatásról szőtt álmai pedig egyelőre nincsenek kilátásban. Az asztal fölé hajol, nagyot szippant a gondosan kiszórt csíkból, vesz pár mély levegőt, aztán a haját kezdi rendezgetni. Megigazgatja a sminkjét, a ruháját, aztán kivonul a helyiségből a színpad felé.
- Mi mindent meg nem tesz az új lány néhány plusz pontért – jegyzi meg félhangosan Regina, aki sokakkal ellentétben az élvezetért csinálja ezt az egészet. Szereti a férfiak figyelmét, imádja mutogatni magát, mindenki közül itt ő a legbevállalósabb. Carlos legjobb bevételi forrása.
- Meg néhány ötösért – egészíti ki Ruby nagyon figyelmesen.
Csöndben fordulok vissza a tükör felé. Előveszem a fiókban lévő kis dobozt, amiben alapozók, szempillaspirál, tus, pirosító, egy paletta és néhány élénkebb vöröses rúzs van össze-vissza, rendezetlenül. Mindegyik különböző árnyalat, felváltva használom őket. Az alapozó után az egyik sötétebbre esik a választásom. Gondosan viszem fel a színt az ajkaimra, a felesleget letörlöm. A szemhéjamra feketét festek, aztán a szokásos tusvonalat húzom meg. Utolsó simításkánt a szempillaspirált veszem kézbe, mire végzek, addigra kettesben maradunk Reginával.
- Figyelj… - kezd bele a tőle nem megszokott halk hangon. – Az a te barátod… Tudod, az a rendőr… - közelebb jön, mintha suttogni akarna, nehogy más meghallja. Ez teljesen felesleges, mivel rajtunk kívül más nincs itt. – Jelentkezett azóta? – Kérdésével meglep, hiszen sosem érdekelte, hogy információt adok át a rendőrség számára. Carloson kívül Regina tud róla. Nem kellett neki elmondani, összerakta a képet magától.
- Nem – válaszolom alig hallhatóan, fejemet csóválva. Már hónapok óta nem beszéltem vele. Eleinte aggódtam, ideges voltam. Legszívesebben egész nap hívogattam volna, de nagy erőfeszítések árán sikerült nem folyamatosan a telefonomon lógnom. Azt hiszem, beletörődtem, hogy egy ideje minden kapcsolatot megszakított.
A kellemes magányunkat az öltöző ajtajának nyílása szakítja meg. Zen lép be, akit sosem kedveltem, mögötte pedig egy fiatal, ismeretlen lány lépked. Nyilvánvalóan valaki beajánlotta, és a mai este lesz a vízválasztó. Amint a fickó kilép a helyiségből, Regina grimaszolva indul el a színpad felé.
- Tudod, hogy a pesztrálás nem az én dolgom – Ezzel becsukja maga mögött az ajtót, egyedül hagyva az idegennel.
Alaposan felmérve lépek közelebb hozzá. Összevont szemöldökkel fürkészem az arcát is, közben pedig azt próbálom megfejteni, hogy vajon mit keres itt egy gyerek? A ruhája és a sminkje arra utal – na meg Zen is –. hogy dolgozni akar, de ez így nagyon nincs rendjén.
- Szerintem eltévesztetted a házszámot, kislány – közlöm vele számat elhúzva. – Hidd el, ez nem neked való hely. Lehet, hogy ezeket a féleszűeket simán átvered a fél tonna vakolattal az arcodon, de fogadjunk, hogy még tizennyolc sem vagy – állok meg előtte összefont karokkal.

Zene
Miután lelépett a közvetlen közelemből a már első ránézésre is nagyon unszimpatikus alak, mélyről vettem a levegőt, s néhány másodpercig még figyeltem az ajtó mögött eltűnő alakját. Savannah ugyan azt mondta, hogy soha ne ítéljünk külsőségek alapján, ennek a fickónak még a szeme sem állt jól, s valamiért rossz érzés kerített a hatalmába vele kapcsolatban. Nem, mintha Richie annyira jófej lett volna velem, de ő legalább szerzett nekem munkát, amire nagy szükségem volt. Itt volt az idő, hogy megmutassam azt, tudok táncolni, s ezzel még pénzt is keressek. Persze, nem igazán ilyen melóról álmodoztam, hogy alul öltözötten pörögjek egy fémrúdon. De mindent a pénzért, nem volt más választásom, ahhoz hogy megtaláljam az öcsémet, szükségem volt a ropogós bankókra.

Mintha magamon érezném a tetovált alak figyelő tekintetét, nem akartam tovább hezitálni, így sarkon fordultam, hogy belevágjak életem első komolyabb munkájába. A következő lépésnél azonban megtorpantam, s nem csak azért, mert számomra még új volt ez a hely, hanem azért is, mert egy nem túl kedves nő csörtetett el mellettem, aki láthatóan nem örült az érkezésemnek. Egyetlen pillantással még nyomon követtem a nyakig kikent nőt, majd a másikra futott a pillantásom, aki ezzel egyidőben lépett közelebb hozzám. Ő valamelyest fiatalabbnak tűnt, mint az előző, de még így is jóval idősebb lehetett nálam.

Mosolyt erőltetve néztem rá, miközben egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, s igyekeztem nem úgy állni ott, mint aki még soha az életben nem volt ilyen kellemetlen körülményeknek kitéve. A nő azonban, mintha a vesémbe látna, szinte azonnal rájött arra, hogy nekem nem egészen itt lenne a helyem. S bár talán még volt is igazság a mondandójában, nem igazán tetszett az, hogy ő akarta nekem megmondani, hogy mégis mi a jó nekem, vagy mi nem. A fogadtatásnak sem örültem, s úgy éreztem, hogy meg kell védenem magam, ha meg akarom tartani ezt az állást.

- Már miért ne lennék tizennyolc? El is múltam, arról nem tehetek, hogy jobban tartom magam, mint te...- mindent be kellett vetnem a saját érdekemben, így próbáltam hazudni a velem szemben állonak, még akkor is, ha éreztem átható tekintetét. Nem voltam benne biztos, hogy meg tudom majd téveszteni, ennek ellenére egyelőre nem álltam el a hazugságomtól, s tovább plántáltam azt.

- Zen egyébként is azt mondta, hogy adj valami ruhát, és mutasd meg, hol kell táncolnom. Nem azt kérte tőle, hogy engem elemezz. Szóval légy kedves, és adj valami ruhát, aztán meg mutasd meg, merre jutok ki a színpadra. Jó benyomást kell tennem a főnökre, ha itt akarok dolgozni, és én szeretnék itt dolgozni. De ha nem mutatod meg, majd feltalálom magam - volt bennem némi dac, annak ellenére is, hogy legbelül féltem, hisz fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet ez a nő. Mégis, kénytelen voltam határozottságot, s keménységet mutatni, ha el akartam érni a célomat.

- Mi van már? A csajnak a színpadon kéne lennie - ekkor nyitott be az a tetovált kredenc, s nem túl kedves hangon szólt a számomra még mindig ismeretlen nő felé. Hirtelen kaptam egyikükről másikra a pillantásom, tartottam attól, hogy azonnal le fog leplezni, s akkor lőttek ennek a munkának.

A lányok gyorsan kiröppennek a helyiségből, aztán amikor megérkezik a váratlan látogatónk, Regina is úgy dönt, ideje lenne más elől elszívni az oxigént. Ebben az esetben viszont igaza is van. Egyszer neki kellett egy új lányt eligazítania, de ő még a színpadig sem jutott fel. És nem azért, mert a hely nem tetszett neki, a körülmények, vagy csak meggondolta magát. Regina a stílusával egyenesen elrémisztette szegényt. Pedig csinos kis csajszi volt, biztosan szép összeggel gyarapította volna Carlos kasszáját minden egyes munkával töltött napon, de hála Reginának, azóta sem hallottunk a lány felől. De nem is számítunk rá.
Az az érzésem, hogy a váratlan vendégünk még elég erősen kiskorú. Ha nagyon jóindulatú akarnék lenni, azt mondanám, maximum tizenhét éves, de egészen biztosan nem dolgozhatna még itt legálisan. Carlosnak pedig ez a klub a leglegálisabb üzlete, nem fogja egy kis csitri miatt ezt elcseszni. Alaposan felmérem a lányt, majd közlöm vele, hogy nem itt lenne a helye. Nagyszájú, felvágták a nyelvét, amire az lenne a legnormálisabb reakció, ha meghökkennék, vagy hasonló stílusban válaszolnék, de igazából kicsit emlékeztet magamra. Csak én valóban nagykorú voltam már, amikor elkezdtem itt dolgozni. Nagyon akartam ezt az egészet, jó pénzforrásnak tűnt, Carlos sem tűnt annyira vészes alaknak, persze akkor még nem tudtam, hogy valójában milyen üzleti tevékenységeket folytat ezen kívül. Eleinte nagy volt a szám, azt hittem, az enyém a világ, aztán jöttek a pofonok, a valóság, ami hamar helyre rakta az arcomat. Mire rájöttem, hogy ez nem nekem való, addigra késő volt; innen nem lehet csak úgy kiszállni. Ha egyszer valahogy bekerülsz ebbe a világba, akkor azonnal nyakig elmerülsz benne. Egy pillanat alatt beszippant ez a világ, nem enged el, nem lehet elmenni, hátat fordítani neki. Amíg Carlos a nevedet pénzzel azonosítja, addig itt vagy. Itt dolgozol. Itt élsz, itt laksz. Mélyet sóhajtok, de mielőtt válaszolhatnék a lánynak, Zen lép be. Követelőző hangnemben szólal meg, ami tőle egyáltalán nincs ínyemre. Sosem találtam őt idevalónak, valahogy mindig is más volt, mint Carlos többi embere. Hiába egy sztriptízbárról van szó, Dante, Marcos és a többiek tisztelettel bánnak a lányokkal, amit Carlos elvár. Zen viszont... egy utolsó paraszt. Nem értem, miért nem repítették még ki innen, mint macskát szarni. Mielőtt a Lolaként bemutatott csajhoz intézném a mondandómat, az ajtóhoz lépek, ahol Zen áll.
- Válogasd meg a szavaidat, különben még ma este kirúgatlak – sziszegem közel hajolva hozzá. Egyrészt a lányok felé tanúsított magatartása is indok lenne rá, másrészt pedig, ha Carlos megtudja, hogy egy kiskorút akart beszervezni ide, akkor kő kövön nem maradna. – Ez a női öltöző. Ha csak nem a szebbik nemet képviseled, amit kétlek – nézek rajta végig alaposan –, akkor húzz innen. – Remélem, fogja az adást, bár igazán szívesen megnézném, ahogy Dante kidobja végre innen ezt a férget.
- Na jó – fordulok vissza a lányhoz. – Lola, vagy akárhogy is hívnak – legyintek egyet a kezemmel. – Elárulok neked egy titkot – közelebb lépkedek hozz. – Nem fogsz ma este táncolni. Egyrészt azért, mert kiskorú vagy. Másrészt azért, mert lövik a pizsit. Harmadrészt pedig azért, mert ez rohadtul nem olyan egyszerű, mint azt te gondolnád – közlöm vele a tényeket, a végére egészen elkomolyodva. Nem akarom, hogy még egy valakit beszippantson ez a sok szar, amikor még lenne lehetősége elsétálni innen. – Nem érdekel, hány évesnek képzeled magad, vagy azok kint hány évesnek hisznek. Ha jót akarsz magadnak, akkor kisétálsz innen, közlöd annak az idiótának, hogy meggondoltad magad, és vissza sem nézel. Játszhatod itt a dacos kislányt, aki azt hiszi, bármi t megtehet. Megpróbálhatod nekem beadni a vagány csajt, akit csak a pénz érdekel. Ebből itt – mutatok körbe a helyiségen – nem jönnél ki jól. Hidd el nekem.