- Igen, igen, az a nagy, sötét katlan, a szemmel! Ahol a kis manó leharapta a gyerek ujját! - Teljesen felvillanyoz a tény, miszerint minket a sors is egymásnak teremtett, hiszen már fél szavakból is megértesz. Igaz, nem sokszor láttam azt a filmet, de bízom benne, hogy ettől még nem rombolok bele a lelki világodba azzal, ha esetleg valami hülyeséget mondok.
- LEVEGYEM A.... Á, mindegy! - látom, hogy már nem vagy a felszínen, meg kedvem sincs annyira kiabálni, kiszárad tőle a torkom. Inkább fogom magam és ledobom az alsót, aztán bevágódom utánad a tóba - igaz, nem pont úgy, ahogy terveztem, sőt, egyáltalán nem úgy, de legalább nem fulladok bele! Ez is nagyon szó, főleg ennyire részegen.
Kezdek aggódni azon, hogy sehol sem látlak. Most fog kiderülni, hogy egész este egyedül voltam és téged csak behallucináltalak, mint valami rossz horrorfilmben? Mert ha igen, az elég para, már érzem is felfutni a borzongást a gerincem mentén... Aztán férfiasnak sajnos talán csak szánalomból nevezhető sikollyal akkorát ugrok, mikor megérintesz, hogy belevisszhangzik az egész környék.
- Hogy a kénköves macskaszar akadna a torkodon... - Egyébként szeretlek, tényleg, de azért duzzogva lefröcsköllek, mikor közelebb jössz. A pulzusom még mindig az egekben, de ahogy a csillagokat említed, ösztönösen hátradöntöm a fejem és felnézek az égre. Tényleg szépek, viszont ahogy folytatod a mesét, azon kapom magam, hogy már inkább téged figyellek. Ritkán osztasz meg részleteket a múltadból, a gyerekkorodból, így iszom minden egyes szavad (meg egy keveset a vízből is, nehéz egyszerre többfelé figyelnem). Kissé betompultam, alkoholtól gőzös agyam valószínűleg sokkot kapott a hidegtől.
- Majd a békákra célzok, nyugi.- megpaskolom a vállad, arcomon széles mosollyal. A víz hűvössége ellenére a bőrödet tűzforrónak érzem, de talán belőlem ered a hőhullám, amit meztelen bőröd érintése vált ki. Egészen belemelegedek a közelségedbe, míg egyetlen jól irányzott képpel le nem lohasztasz.
- Mi az ördög! - Akkorát ugrok, mintha épp ráléptem volna szegény lányra. Biztos úgy értetted, hogy csak a szelleme maradt itt, ugye? Ugye? Nem úszkálnak holttestek alattunk, ugye? Tényleg olyan ez az egész, mint egy rossz horrorfilm, de ahogy közelebb hajolsz, a szívem valahogy normális tempóra ugrik, a torkom viszont veszettül kiszárad. Meg akarlak csókolni. Még mindig olyan nagyon meg akarlak csókolni!
- Nem igazán... - motyogom, mert nem úszni akarok most, hanem veled smárolni, és ölelni, és hallgatni, ahogy még többet mesélsz magadról. Nagyot bukfencezik a gyomrom örömében, ahogy szinte a gondolataimban olvasva közelebb hajolsz, ám mielőtt teljesen nullára redukálhatnám köztünk a távot, ellöksz magadtól. Ó, ez a galádságnak a legalja! Hirtelen kettőt látok belőled, így először a rossz Newt után eredek, de aztán leesik a trükk és téged is célba veszlek. Nem tudok túl gyorsan úszni a háborgó gyomrom miatt, viszont a rögbis gimis éveknek köszönhetően becserkészésben annál jobb vagyok. A bokádnál kaplak el, annál fogva rántalak oda magamhoz, hogy aztán hátulról körbefogjam a derekad.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide. - suttogom a füledbe. - Ha legközelebb rossz kedved van, miért nem jössz át hozzám? A biztonság kedvéért azért töltsük meg ezt a helyet néhány vidám emlékkel. - megragadlak az oldaladnál. A mély víz miatt neki kell feszülnöm, hogy veled a karomban ki tudjak kicsit emelkedni a vízből annyira, hogy aztán elhajítsalak, de sikerül és egész nagyot dobok rajtad. Kárörvendőn vigyorogva eredek utánad, és ha feljöttél a víz alól, máris a hátadra ugrom, a nyakad átkarolva csimpaszkodom rád.
- Ha lecsuknak közszeméremsértés miatt, akkor egy cellába akarok kerülni veled - közlöm csak úgy, rajtad lógva, mielőtt víz alá nyomnálak arra a pillanatra, míg elúszom tőled. - Kapj el, Ne~ewt! - dalolom pimaszul. Minél messzebb evezek közben tőled, annál biztosabb.

Hangosan és zabolázatlanul kezdek nevetni, ahogyan megijedve felém csapod a vizet. Gurgulázó hangomat messze elviszi a víztükör, és alig bírom abbahagyni, pedig már a hasam is megfájdul a nevetéstől, a rekeszizmomba nyílaló fájdalom az egyetlen, ami miatt sikerül kuncogássá csitítanom, majd vigyorrá szelídítenem a jókedvemet. - Csak nem rossz a lelkiismereted, Bartlett? - Vonom föl incselkedően egészen magasba a szemöldökömet, mielőtt kitörölném az arcomból az ott csordogáló cseppeket, aztán újra elnevetem magamat, újra hangosan és végeláthatatlanul, csak nevetek és nevetek, és ebben a pillanatban igazán boldognak érzem magamat. - Nem sikerült megnyugtatnod. Tudod a taxiból is elég nehezen sikerült kiszállnod. - Incselkedem tovább, jól lehet kicsit sem félek már attól, hogy lehánysz - bár abban nem vagyok biztos, hogy nem vagy rosszul, de akárhogy is legyen, elég jól tartod magad - végül is az emberre történhet ezerszer rosszabb dolog is, bár azért ha kérhetnélek, akkor ne tedd meg, attól lehet, hogy én is meglehetősen rosszul lennék és elveszteném a veled kötött fogadást.
Újra nevetni kezdek a reakciód láttán, de egészen feléd nyúlok, hogy ne kerülj olyan messze tőlem a vízből. A közeledben sokkal viccesebb lenni, mint tőled távol.
- Pedig de. Tele volt vele az újság. - Komolyodom el hirtelen. - Lexi Krane, 23 éves, egyetemista. Azt hiszem, hogy a Columbián hallgatott biológia szakon. Megkapóan szép lány volt, még az újságban is egy nagyon előnyös képet tettek ki róla, pedig tudod, az újságban sosem csinálnak ilyesmit. - Nem tudom miért kezdek el erről beszélni, csak úgy érzem, hogy muszáj megosztanom veled mindent ami az eszembe jut. - A pasiját megölték Afganisztánban. Katona volt, azt hiszem harmincéves lehetett. Az újságban azt írták, hogy Lexi és a férfi négy éve ismerték egymást és két éve voltak jegyesek. - Kicsit hosszú csendet tartok magunk között amíg végiggondolom, hogy minden információt jól osztottam-e meg veled. - Azért szomorú , nem? Meg elég romantikus is. - Teszem hozzá halvány mosollyal, és visszapillantok a csillagokra. - Miután megtalálták a holttestét a tóban vagy hónapokig nem mertem erre jönni, de aztán.. szerinted nem kegyetlenebb, hogy azért kerüljük ezt a helyet, mert itt halt meg? És mi van akkor ha a lelkének jót tesz, hogy emlékezünk rá? Én egy kicsit mindig gondolok Lexire amikor erre járok, és egy kicsit néha úgy érzem, hogy ettől jobb. - Nem akarlak megijeszteni, vagy nem akarom, hogy azt hidd, hogy valami baj van velem, egyszerűen csak nem is tudom, túlságosan megérintett Lexi története, és most nagyon szeretnélek kérdezni a testvéredről, de azt hiszem nem örülnél neki ha faggatnálak, így inkább csak arcon fröcsköllek, hogy a halotti hangulatot kicsit megoldjam.
- Ne már Ethan, ne legyél ilyen sznob! - Fröcskölök rád még egyszer, mielőtt nevetve elkezdenék mellúszásban eltávolodni tőled. Az igazság az, hogy sosem voltam világbajnok úszó, mármint mindig is tudtam úszni mellúszásban, meg a víz alatt, és fejest is tökéletest ugrok, na meg a szaltóm is hibátlan. Tudok háton úszni és a víz alatt, értek a kutyaúszáshoz, de a tudásom kimerül ennyiben, szóval ha te történetesen gyorsúszásban közelítenél, elég hamar beérnél engem, bár azt hiszem, most sem kell olyan sokáig tempóznom. Az alkohol még jobban belassít, bár nekem a hasam is jól bírja a dolgot, kicsit talán még forrónak érzem magamat, és az alkohol íze is megüt a számban, de határozottan józanabbnak érzem magamat, mint a klubban.
Én nem ijedek meg ahogyan hozzám érsz, nyilván számítottam rá, hogy elkapsz, inkább csak hozzád simulok ahogyan átölelsz, a fejemet egy pillanatra megtámasztom a nyakszirteden, úgy hallgatlak. - Nagyon szívesen. - Teszem hozzá könnyedén, kicsit a fejemet is feléd fordítom, hogy lássam tényleg komolyan beszélsz-e. - Rendben. - Egyezek bele, bár nem vagyok benne biztos, hogy szomorúan ténylegesen téged akarlak majd traktálni. Én azt szeretném, hogy a lehető legjobb oldalamat lásd.
- Hééééé.. - Kiáltok föl, ahogyan eldobsz, és egy jó adag vizet nyelek, erre tényleg nem számítottam. Nevetve kerülök felszínre, és kicsit igyekszem közelebb úszni hozzád, csakhogy te folyton távolodsz, és a tempód is ezerszer gyorsabb, mint az enyém.
- Hát téged biztosan nem fognak lecsukni amilyen tempóban evezel. - Kiáltok utánad lihegve, és egy kicsit abbahagyom az úszást, hogy a lábammal taposva a vizet próbáljak valamilyen jobb taktikát kitalálni. Végül úgy döntök, hogy víz alatt sokkal gyorsabb vagyok, mint víz fölött, úgyhogy ott iramodok utánad.
Hősiesen bevallom, hogy egy pillanatig azt hittem bele fogok fulladni a vízbe mire sikerül elérnem téged, de egy utolsó nagy karcsapással feléd ugrok és csak úgy a válladra emelkedve nyomlak le a víz alá egy másodpercre, hogy aztán ha feljössz, akkor azért beléd kapaszkodhassak rendesen, ezzel azt kockáztatva, hogy akár mindketten belefulladjunk ebbe a tóba. - Elfáradtam, azt hiszem. - Szembe kerülök veled, kezeimet óvatosan fonom egészen a nyakad köré, hogy ne menekülhess, a homlokomat pedig a tiedhez nyomom, hogy a meleg leheleted csiklandozhassa az arcomat. Csak most döbbenek rá arra, hogy a víz ezerszer hidegebb, mint amilyennek eddig képzeltem. -Nem alszol ma nálam? -

Nevetésed hallatán ismét kedvem támad lefröcskölni, de olyan édes felszabadultsággal nevetsz, valahogy nincs szívem megtörni a szimfóniát, hát csak mosolyogva, kissé pironkodva elveszek benned és hallgatlak.
- Csak nem láttalak, ennyi - dörmögöm, bár valószínűleg hiába mentegetem magam, ezt a fajta ijedősséget többé nem mosom le magamról előtted.
- Az csak... Egy... Mindegy. - A taxis kiszállásra semmi mentségem sincs, így megpróbálom megőrizni maradék férfiúi büszkeségem azzal, hogy nem mondok inkább semmit. Jobban járok, mintha tovább égetném magam. - Most valahogy jó... Vagy a rövid szunyálás miatt, vagy majd csak akkor érzem, hogy baj van, ha kiszálltunk. De úgy érzem, elbírok vele. - Azt nem mondom, hogy nincs hányingerem és ne érezném úgy időnként, hogy megszűnik körülöttem a gravitáció és csak forog minden... Viszont egyelőre még ura vagyok a testemnek. Azt nem garantálom azonban, hogy később nem jön rám egy erősebb rosszullét.
Nem mondom, hogy jól érzem magam a történet hallatán, túlságosan szomorú ahhoz képest, milyen emelkedett hangulatban vagyunk épp. Mivel azonban te mesélsz, nem szólok közbe, úgy érzem, mindent hallani akarok tőled, akkor is, ha csak jobban rám telepszik közben ez a nyomott, melankólikus légkör. Ismét felnézek a csillagokra, és most már kezdem látni, amit mondtál: tényleg meglepően fényesek, mintha ezernyi lenne belőlük.
- Te hiszel ebben? Mármint, hogy a holtak lelke a haláluk helyén marad. És szerinted Lexi együtt van most a szerelmével? - Eszembe jutnak a húgomék és már nem is érzek késztetést, hogy fent maradjak a vizen. Jó lenne csak elsüllyedni, vagy kiülni a stégre, vagy nem tudom... Megszűnni. Csak megszűnni néhány percre, amíg ez a magány elmúlik.
Ekkor fröcskölsz le, mire a nyomasztó gondolatok elillannak és elmosolyodom. Elfogadom a kihívást és játszani kezdek veled, bár a gyomromnak ez már nem annyira tetszik. Eddig egész jól ellebegett a vízben, most azonban a sorozatos ugrándozásnak és csapkodásnak köszönhetően erőteljes mocorgásba kezd. A dobálózás, fröcskölés és kergetőzés viszont túl jól esik ahhoz, hogy egy kis émelygés miatt felhagyjak vele.
- Ha! Pedig ennél részegebb nehezen lehetnék! - elönt a büszkeség, ahogy megdicsérsz, így muszáj hencegnem kicsit. Örülök, ha gyorsnak találsz, bár azért nem akarok túl messzire keveredni tőled, szóval amikor eltűnsz a felszínről megállok inkább és sasolni kezdem a vizet, hátha meglátlak valahol. Látni nem látlak, mert egy ugrással a víz alá küldesz, én meg meglepettségemben nevetnék, amitől egy csomó vizet nyelek és kis híján fel sem jövök elsőre. Mire levegőhöz jutok, szinte már a nyakamban ülsz, amitől ismét nevetnem kell, bár eltorzítja egy kis köhögés.
- Edzésben kéne tartanod magad. El kéne hoznod ide minden héten, hogy pucéran fürdőzzünk egyet. - átfogom a derekad és magamhoz húzlak, combjaid ösztönösen a derekam köré fonva, hogy jobban megtarthassalak. Kiszalad a számon egy forró sóhaj, ahogy az ágyékomhoz simulsz, de a hányinger túl erősen marja a torkom ahhoz, hogy teljes mértékben át tudjam adni magam az érzésnek. Lehunyom a szemem, arcom a tiédhez fúrva, majd feljebb tolom magam és gyengéd csókot lehelek a homlokodra.
- Jó ötlet. Kezdek kicsit rosszul lenni - Vallomásom szinte szégyenlősre sikeredik, restellem bevallani, hogy miattam kéne véget vetni a játéknak, de minden nagyzolásom ellenére még részegen sem szívesen hánynék bele a tóba. Márpedig ha nem érezhetek valami szilárdat magam alatt hamarosan, nem garantálhatok semmit. - De akkor gyere velem haza reggel! Töltsd velünk a napot. - Pontosabban "haldokoljunk együtt a másnaposságtól". Ha nem bánod, elkezdek kifelé evezni magunkkal, nem kell annyira sietni, így magamon tartalak téged is, vizes kezemmel a hátad simogatva a víz alatt, míg arcom a nyakadhoz fúrom, beletemetkezem az illatodba. Ha lehunyom a szemem, a rosszullét is enyhül.
Kidoblak a strégre, nem szó szerint ugyan, csak felültetlek a szélére. A térdeden lógok kicsit, megbűvölten figyelem, hogyan csöpög le rólad a víz a csillagporos, holdfényes háttérrel a fejed mögött. Megfeledkezem a rosszullétemről, elakad a szavam, csak nézlek és nem hiszem el, hogy itt vagy, hogy létezel, hogy velem vagy.
- Uhh, öreg vagyok én már ehhez... - motyogom, ahogy lendületet véve felhúzom magam, megtámaszkodva melletted kétoldalt. Minden izmom befeszül, miközben megtartom magam arra a néhány másodpercre, míg szám a tiédhez érintem, gyengéd csókot nyomva ajkaidra. Aztán visszacsobbanok, végigsimítva a lábszáradon, a lábfejeden, pimasz csókokkal követve végig érintésem vonalát. Nagylábujjad az ajkaim közé téved, nyelvemmel körbefonom, finoman beleharapok, szórakozottan játszok vele. Gyomrom fájdalmasan összerándul, így kénytelen vagyok elengedni, megkapaszkodni melletted a stégben, rá-rárugózva végül sikerül felhúznom magam. Szédülök, émelygek, fáj a fejem és szomjan akarok halni, és olyan, de olyan álmos vagyok...
- Végem. Hagyj meghalni... - elterülök melletted a stégen, csak úgy, anyaszülten a hátamra borulok és a csillagokat kezdem el bámulni. Már értem, miért hoztak ide a szüleid annak idején, ez a hely valahogy tényleg megnyugtatja az embert, bár ha nem lennél itt, én csak még szomorúbbnak és magányosabbnak érezném magam, mint bárhol máshol a világon. Vakon keresem a kezed, tenyerem alkarodba ütközik, körbefonom az ujjaimmal. - Ne, ne hagyj itt! Maradj velem. Gyere ide mellém és ne menj sehova - nyaggatlak, mintha komolyan felmerült volna bennem, hogy eleget teszel korábbi megjegyzésemnek és csak úgy itt hagysz. Elönt a pánik, ha arra gondolok, hogy elmehetsz (igaz, hogy már felhívtál magadhoz, de mit számít), úgyhogy makacsul kapaszkodom beléd, nem engedlek.

- És mégis mit gondoltál mi lehet rajtam kívül a vízben? - Vonom föl érdeklődve a szemöldökömet, de van a hangomban egy heccelő él ami miatt az egésznek olyan édesen élcelődő hangzása lesz, hogy újból nevetni támad kedvem, de ma már annyit nevettem, hogy holnap egészen biztosan izomlázas lesz a hasam. Jobb is egy kicsit, hogy komolyabb dolgokról is beszélgethetünk. Jól esik megosztanom veled a gondolataimat, még akkor is ha sötétek és kicsit sem ideillőek, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy rajtad kívül ki mással oszthatnám meg mindezt. Ebben a pillanatban csakis te tűnsz a tökéletes választásnak, és nem azért, mert ketten vagyunk itt, hanem, mert ténylegesen olyan érzésem van, mintha benned feltétel nélkül megbízhatnék.
A kérdésedre mielőtt válaszolnék, egészen hosszan elgondolkozom. Kicsit olyan, mintha nem is akarnék rá válaszolni, inkább nem akarom, hogy azt hidd meggondolatlanul dobálózom a szavakkal egy ilyen komoly témában.
- Nem hiszem, hogy ott maradna, mármint.. akkor Lexi sosem lehetne együtt a barátjával, hiszen Afganisztán nem hiszem, hogy a tó másik oldalán van, és.. Lexi azért halt meg, hogy vele lehessen. Elég elfuserált lenne, ha ezek után a lelke ide lenne láncolva ehhez a tóhoz. Szerintem abban az esetben a távolságok és a világ nem is így néz ki, mint most, de azt hiszem túl részeg vagyok, hogy el tudjam magyarázni, hogy miként képzelem el a túlvilágot. - Zárom le végül haloványan mosolyogva, mielőtt olyan mély depresszióba taszítanálak a halállal kapcsolatos okfejtésemmel, amiből aztán ki se tudnálak húzni. Tudom, hogy a testvéred még csak nemrégiben hunyt el, és ettől most szörnyen tapintatlannak érzem magamat, de mivel nem éppen hozod szóba, nem akarlak ezzel is traktálni. Sok embernek idő kell ahhoz, hogy a halott szerettükről tudjanak beszélni, egyszerűen még rágondolni is szörnyen fájdalmas lehet, így hát én meghagyom neked a saját idődet, de ha bármikor beszélni szeretnél róla, vagy csak szeretnéd, hogy meghallgassanak, hát én szívesen állok a rendelkezésedre.
Inkább le is fröcsköllek, mielőtt a gondolataid túlságosan szomorú vizekre eveznének, és gyorsan játékra invitállak ami sokkal jobban illik a ma este hangulatához.
A végére olyannyira elfáradok, hogy nem is érzem kellemetlennek ahogyan rád csimpaszkodva, a lábaimat köréd fonva teljesen rád utalom magamat, s míg te megnyugtatóan simogatsz én csak nézem mögöttünk a fodrozódó víztükröt.
A kezeimmel megtámaszkodom a stégen, és hol téged nézlek, hol meg az eget - ez igazából úgy indult, hogy újból a csillagokat kezdtem bámulni, csak aztán magadra vontad a figyelmemet a lábam simogatásakor - és  gyors csókod ízétől jövök rá, hogy nem is válaszoltam neked.
Egészen megsajnállak, hogy neked holnap így a kötelességeidet is teljesítened kell, és csak beleegyezően bólintok. - Ha képes leszek reggel kifordulni az ágyból, akkor ígérem, hogy elmegyek! - Nézek egészen komolyan a szemedbe. Ha meg nem leszek képes, akkor úgy is átruccanok majd miután sikeresen összeszedtem magamat.
Megrezdülök ahogyan csókolni kezded a lábamat, csiklandósan belesajdul az ölem, egészen erősen görbítem az ujjaimat, végigkarmolom a stég fa felületét és felbámulok a csillagokra. A szám egészen elnyílik, és tudod, ez egy tökéletes pillanat, olyan tökéletes, hogy el sem szeretném felejteni sohasem, inkább csak meghagyni, hogy majd mindig visszanyúlhassunk hozzá.
Éppen csak feléd pillantok amikor kiugrassz a vízből - ahhoz túl kótyagos vagyok, hogy felfogjam, mindketten pucérok vagyunk - és kuncogva hallgatom a szenvedésed.
- Ha meghaltál, akkor azért majd felöltöztetlek. Nehogy így találjon rád a CSI. - Viccelődöm veled, de ahogyan feléd nézek eléggé elcsendesedek. Elég rosszul festesz, és egy pillanatra tényleg át fut az agyamon, hogy meg fogsz halni, de aztán az is átfut az agyamon, hogy csak nem.
Lepillantok a kezedre, és elönt a melegség érzése. Olyan jól esik ahogyan hozzám érsz, hogy képtelen vagyok ellenkezni. A lábamat lóbálva dőlök egészen a válladra és bámulom a csillagokat a fejünk fölött.
- Nem lenne jobb ha inkább haza mennénk? Ha most itt elalszol, akkor nem foglak tudni pirkadat előtt hazavinni, és ha itt talál minket a hajnal, akkor a kora reggeli futók is itt találnak majd minket, és akkor a rendőrséget is kihívják. - Kezdek bele az okfejtésbe, és fel is könyökölök, hogy onnan nézzem az egészen falfehér arcodat.
- Megkeresem a ruháinkat. - Kicsit hozzád dörgölöm a fejemet mielőtt felnyomnám magamat előbb ülő majd álló helyzetbe, és a helyzethez képest egészen szilárd és egyenes léptekkel a ruháinkhoz nem mennék.
A fejem kissé szédeleg még, de én egészen biztosan nem vagyok olyan rossz állapotban, mint te. Mondtam én, hogy bírom az alkoholt.
Gyorsan felhúzom a vizes testemre a száraz ruháimat - ez azért nem olyan egyszerű, szóval nem is megy az olyan gyorsan - majd visszacammogok hozzád kezemben minden egyes ruhadaraboddal, és mellég guggolva kezemet egészen az arcodra simítom.
- Figyu, nem akarsz hányni egyet? Lehet jobban lennél tőle. - Döntöm oldalra a fejemet. - Mert tudod öt ház tömb az nincs közel, és nem biztos, hogy a taxis örülne, hogy bedobod a kisnagy rókát a kocsiba. Meg amúgy itt elég szépek a bokrok, meg a táj is szép ahhoz, hogy összeölelkezz egy fával. - Vigyorodom el. - És szolidaritásból hányhatok veled ha szeretnéd. - Ajánlom fel egészen nagylelkűen. Igaz, hogy ahhoz kicsit le kellene nyúlnom a torkomon, de még egészen spicces vagyok ahhoz, hogy bevállaljam.

Piranhák, cápák, krokodilok, genetikai mutáción átesett, emberevő halak, pedofilok... Ne kérdezz tőlem ilyesmit, ezernyi ötletem lenne ugyanis, viszont egyiket sem merem felvállalni előtted. Még részegen is érzem, hogy túlságosan képtelenség, meg aztán nem mondhatom azt, hogy te lehetsz a legszebb dolog, ami felbukkanhat a víz alatt, mert ez elég nyálas vallomás és az sem biztos, hogy egyáltalán van bármi értelme. A fejemben szépnek hangzik ugyan, de megtanultam, hogy azzal vigyázni kell, mi hogyan hangzik odabent és mennyit ereszthetek ki ebből a valóságba.
- Igazad lehet. Amúgy is, nem furcsa egy kicsit a tó kellős közepén, részegen és pucéran ilyesmiről beszélgetni? - Mosolyogva igyekszem tovább gördíteni a témát, nem azért, mert ne beszélgetnék veled bármiről, amíg rólad van szó, hanem mert kezd eléggé lelombozó irányba terelődni a gondolatmenetem. Azt végképp nem szeretném, ha ez a varázslatos este a depressziós ömlengésembe csapna át, és a végén a válladon kéne kisírnom minden bajom. Jobb, ha kicsit vidámabb vizekre evezünk - haha, érted, mert épp vízben vagyunk és, nos, evezünk!
- Ha meg nem leszel képes, akkor a vállamon viszlek! - nevetek, de csak viccelek, nem rángatnálak ki az ágyadból, ha rosszul vagy. Épp elég kellemetlen lesz nekem hazakaparnom magam.
-A hajamat is lődd be majd, légyszi. Az a legfontosabb. - Melletted olyan könnyű nevetni, egész este csak nevetnék, ha bírnám szusszal. Nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ilyen jól magam, mikor volt ennyire felszabadult estém, és nem, ez nem az alkohol miatt van, hanem csakis a Te érdemed. Te tetted ezt velem és most legszívesebben magamra húználak, hogy megmutassam, mennyire hálás vagyok ezért. - Á, nem. Megleszek. Megmentettél. - magyarázom, s bár a szám elfelejtem fölfelé görbíteni, a szemem mosolyog helyette. A kezed cirógatom gyengéden és magamhoz ölellek, lehunyva a szemem. Most olyan békés és tökéletes minden, a hányinger is kezd enyhülni, képes lennék nem törődni semmivel, csak elaludni... A hangod ránt ki a sötétségből, felnézek rád, aztán körbe. Még mindig a parkban vagyunk.
- Igazad van. Nem akarom, hogy mások pucéran lássanak téged. Csak én akarlak pucéran látni - helyeslek és intek, hogy menj nyugodtan a ruhákért, én megleszek. Nem ígérem, hogy ébren várlak, mire visszaérsz, de a hangodra és gyengéd érintésedre ismét kipattan a szemem és magamhoz térek. Felnézek rád, csalódottan konstatálva, hogy tényleg felöltöztél. Nem baj, számomra így is gyönyörű vagy!
- Tyű, tökéletes reklámarca lehetnél a szabadban hányásnak! Szinte meghoztad a kedvem - vigyorgok, majd lassan, kótyagosan ülésbe tornázom magam. - Egyébként meg fujj. - nevetek. - Értékelem a szolidaritásod, de minden kapcsolatnak megvan a maga határa. Jól vagyok, ne aggódj. Megmaradok. - Hogy hitelt adjak bátor kijelentésemnek, elveszem tőled a felsőmet és belebújok. Igaz, belegabalyodok kicsit, viszont sikerül magamra harcolnom és büszkén meg is mutatom neked az eredményt (fordítva vettem fel, de legalább rajtam van!). Az alsó ruhadarabokkal tovább elszórakozom, a cipőmet meg egyszerűen képtelen vagyok bekötni (mióta lett az a két vacak nyuszifül egyenlő a gordiuszi csomóval?), úgyhogy azt úgy hagyom, csak nem esek orra benne. Felállni már nehezebben megy, ezért kérlelő mosollyal a kezem nyújtom feléd.
- Taxizunk? Pedig olyan szép az idő. Nem akarsz sétálni egy kicsit? Viszlek a hátamon! - Most még úgy érzem, egész éjszaka tudnék menni, aztán lehet, már a sarkon elkezdek haldokolni és hisztériázni. Nem igazán vagyok képes jól átgondolt döntések meghozatalára, egyelőre a vágyaimat és az ösztöneimet követem.
Átkarolom a nyakad és enyhén rád támaszkodom. A víz jót tett, könnyebbnek érzem a járást, a gyomrom kavarog ugyan és a fejem teljesen légüres, de a koordinációm kezd helyrejönni. Biztos vagyok benne, hogy ez is a te érdemed. Egyedül már a klubban meghaltam volna...

- Mindent az ügy érdekében! - Mert hát én tényleg nem szeretném, hogy te rosszul legyél, vagy vissza kelljen tartanod a keserű gyomorízedet, mert hát az egy dolog, hogy én megtenném a fogadásunk érdekében, de kicsit sem szeretném, hogy neked ezzel kelljen küzdened.
Megvárom amíg felöltözöl, csak kedvesen mosolygok rajtad, egy percig sem nevetlek ki, mert hát tudom milyen érzés részegnek lenni, a kezedet meg rögtön megfogom, hogy úgy húzzalak föl, hogy közben ne essünk vissza a vízbe immáron ruhástól.
- Hát ha te gyalog szeretnél... - Egyezem bele, bár nekem egy kicsit sincs kedvem gyalogolni, meg azt sem szeretném, hogy cipelj, mert valószínűleg elesünk az első padkánál, de nem akarlak lelombozni, mert olyan jókedvű vagy, hogy egyszerűen nem tehetem meg ezt veled. Szóval csak bebújok a karod alá, és én is átkarollak, hogy egymást támogatva indulhassunk meg hozzám - és most légyszi reméljük mindketten, hogy nem fogok ilyen ittasan rossz sarkon befordulni, ahhoz túl fáradt vagyok, hogy órákig bolyongjunk - azt hiszem már egészen kezdem józanodni, és olyan pokoli szomjas vagyok, hogy otthon vagy öt liter vizet beleöntök magamba.


Arra ébredek, hogy a telefonod valahol őrülten rezeg már vagy öt perce, és a fejembe éles fájdalom is hasít ahogyan megpróbálok fölülni. A tenyeremet rászorítom a homlokomra, némán szenvedek azzal, hogy fel merjek-e kelni, elvégre jó ha három órája fekszünk itt - igazából úgy érzem, hogy csak öt perce aludtam el, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy ahogyan hazaértünk és megittam vagy öt liter vizet, ruhástól az ágyba dőltem, és habár a tévét bekapcsoltam, másodpercek alatt el is aludtam - ennyi idő alatt aligha sikerült teljesen kijózanodnom.
Végül kótyagosan felnyomom magamat az ágyon, felszisszenek ahogyan a fejembe kínzó fájdalom nyilall, tenyeremet végighúzom borostás arcomon, és feléd nézek.
Mire kimászok az ágyból a telefonod rezgése abbamarad, én pedig nem érzem magam jogosultnak arra, hogy felnyissam a kijelződet és megnézzem, hogy ki keres olyan őrült módon, és amúgy is hánynom kell.
Előbb a nyálam hiányát érzem meg, majd azt ahogy a gyomrom liftezni kezd, és mire észbe kapok már a wc kagyló fölött görnyedek.
Na már most nem tudom, hogy te próbáltál-e már halkan hányni, de ha nem akkor azt kívánom, hogy soha ne is próbáld, mert ezerszer rosszabb, mint rendesen kiadni a gyomrod minden tartalmát. Csakhogy nem akarok rossz ebnyomást kelteni, és azt sem szeretném, hogy te felébredj, ezért elég halkan próbálok öklendezni, amibe a torkom és a hasam is nagyon belefájdul.
Vagy háromszor kell megmosnom fogamat - mert a fogkrém ízétől újra vissza kell másznom a wc kagyló fölé - mire meg tudom úgy mosni, hogy ne legyen hányingerem, és egészen jól érezzem magamat.
Mielőtt visszamásznék hozzád, beutalom magam a zuhany alá, ahol olyan hideg vizet engedek a forró testemre, amitől még nem akar megállni a szívem, és mire végzek egészen frissnek és üdének érzem magam. Beveszek egy fejfájás csillapítót - eddigre a gyomrom már olyannyira megnyugodott, hogy egészen biztos vagyok benne, minden bent marad - és kisettenkedek hozzád. Igazából a tervem az, hogy visszabújok melléd, és alszom még vagy egy napot, csakhogy a telefonod megint rezegni kezd, és meglátom a kijelzőt ami pontosan kilenc órát mutat. Ettől pánikolni kezdek, mert egy: már régen otthon kellene lenned, kettő: utálni fogsz, mert megígértem, hogy időben hazaérsz és te még el sem keltél - vagy már lehet, hogy ébren vagy, csak hasonló gondokkal küzdesz, mint én - minden esetre melléd ülök, és sürgető simogatással igyekezlek felkelteni.
- Ethan.. utálni fogsz, de... eléggé elaludtunk, és asszem a bébiszitter keres. - Harapok bele az ajkamba, és olyan bűnbánóan nyújtom feléd a telefont, amennyire csak tudom. - Légyszi, légyszi ne haragudj! - Kérlek némán formálva a szavakat amíg te telefonon beszélsz.

Arra még emlékszem, hogy valami slágert énekelek torkom szakadtából, miközben beléd kapaszkodva battyogunk hazafelé, és arra is emlékszem, hogy már alszol, amikor gyomrom rám nyomja a végítéletét. Kétszer kell kimennem hányni, legalábbis kettő rémlik, ezen túl úgy alszom, mint a bunda, csak épp szomjasan, kellemetlen szájízzel, tószagúan és nemhogy másnaposan, inkább még erősen aznaposan. Arra sem ébrednék meg, ha a fejem mellett ugrálnál az ágyon, így a telefonom rezgése teljesen hidegen hagy.
Nyűgösen tolom el ébresztgető kezed, fogalmam sincs, hány óra, nem is érdekel. Ha a világvége jött el, akkor sem kelek fel, ebben a hitben fúrom magam mélyebbre a paplanodba, ám a bébiszitter említése megkongat valami harangot a fejemben. Mozdulatlanná dermedek néhány másodpercre, mérlegelve, fogadott lányom elég erős józanító hatással bír-e ahhoz, hogy megmozduljak, végül mogorva sóhajjal elkönyvelem, hogy igen, és átveszem tőled a telefont. Azt még nem igazán fogtam fel, mennyi az idő és mit jelent az, hogy elaludtunk, egyelőre azt is tessék értékelni tőlem, hogy meg tudtam mozdulni. A szemem csak résnyire nyitom ki, a világon semmit nem látok, de szerencsére nem is kell ahhoz, hogy beszélni tudjak.
- Bri? - motyogom bele a telefonba, bár hangom az nem sok van, torkom fájdalmasan duzzadt és száraz a vízhiánytól. A dupla hányás sem sokat segített rajta. A hajamba túrok, bár amilyen kócos, csak rontok rajta. - Dehogy, jól vagyok. Ne haragudj, nem kell aggódnod. Hívok egy taxit. Fél órán belül otthon vagyok. - leteszem a mobilt és visszahanyatlok a párnára. Alig van erőm megmozdulni, viszont nincs más választásom, így összekaparom magam lassan és ülésbe tornázom magam - szinte beleszédülök a fejfájásba, ami ettől az ártatlan mozdulattól a koponyámba hasít. Olyan frissnek és üdének látszol, bele sem merek gondolni, én hogyan festhetek.
- Hívnál nekem egy taxit? Addig megmosakodnék, ha szabad. Otthon majd letusolok és összepofozom magam. - odanyújtom neked a telefonomat, az arckifejezésed láttán gyengéd mosoly jelenik meg az arcomon. - Na, ne vágj ilyen képet, nem történt nagy baj. - A hajadba túrok, finoman összekócolva vezetem le tenyerem a tarkódra. A múlt éjszaka emlékképei sorra megrohamozzák az agyam, gyomrom jólesőn bizsereg, ahogy felidézem, mi mindent műveltünk mi ketten. El akarom mondani, mennyire jól éreztem magam és milyen hálás vagyok neked, és jobban körbe akarok nézni a lakásodon, ki akarom élvezni a közös reggelünket... Viszont nem tarthatom tovább Lili mellett a bébiszittert, úgyhogy kénytelen vagyok kimászni az ágyból.
- Öhm, nem emlékszem, mondtam-e ilyet tegnap, vagy csak akartam, vagy most találtam ki... De ha van kedved, átjöhetnél hozzánk. - fordulok vissza a fürdő felé menet. - Jó lenne beszélgetni kicsit, amint visszapofoztam magamba az életet. - Úgy dereng, tegnap elkezdtünk valamit, de nem emlékszem, mekkora mélységekig jutottunk. Nem akarom elkövetni a múltkori hibát, nem akarom hagyni, hogy ismét eltűnj, amíg meg nem beszéltük rendesen, hogyan is állunk egymással, szóval remélem, rá tudlak venni, hogy töltsd velünk a mai napot.

Nem akarlak felébreszteni, mert olyan édesen alszol, de hát már régen elmúlt reggel nyolc és a telefonod is olyan nagyon rezeg, hogy nem hagyhatjuk tovább figyelmen kívül. Szóval melléd ülök és sürgető lágy simogatással próbállak felébreszteni, csakhogy te makacsul söpröd mindig félre a tenyeremet, nekem pedig emiatt mosolyognom kell, elég édes vagy álmosan, és én még nagyon hosszan szeretnélek nézni, de ekkora megébredsz én meg máris egészen rosszul érzem magamat amiért miattam így eláztunk az éjszaka. Igazából megígértem, hogy reggel nyolcra hazajuttatlak és elég csúfosan elbuktam. Sajnálom, nem is tudod, hogy mennyire nagyon sajnálom.
- Ööööö...- A kezembe nyomod a telefont, nekem pedig megszólalni sincsen hirtelen időm és energiám sem, túlságosan lefoglal ahogyan arra koncentrálok milyen otthonosan kellemes érzés a tenyered a hajhagymáim között. Macskaként bújok a kezedbe, és ha mondjuk nem ez lenne a helyzet, ha nem kellene olyan sürgetően hazamenned, akkor most egészen macskaszerűen lennék képes rád és föléd mászni és addig bújnék amíg le nem állítanál.
- Letusolhatsz itt is. - Mondom végül, amikor más sikerül szóhoz jutnom. - Azon az öt percen semmi sem múlik. Adhatok tiszta ruhát, meg használhatod a fogkefém. - Ajánlom föl egészen derűsen a tegnaphoz képest, legalább úgy kellene itt fetrengnem, mint aki mindjárt meg fog halni. - Találsz tiszta törölközőt a mosdó alatt. - Ellépek a szekrényem irányába és kicsit nagyon át kell túrnom, hogy valami egyszerűbb ruhadarabot találjak amin semmi feltűnő minta nincsen, de végül is kiegyezem egy fehér pólóval amin kedves kis pálmafák figyelnek, de egészen nem zavaróak, meg szedek elő tiszta alsót és zoknit is neked, sőt egy farmert is előtúrok, bár nem vagyok benne biztos, hogy egy és ugyan az a méretünk. - Hát nem vagyok benne biztos, hogy ez jó lesz rád, de megpróbálhatod.. - Dobom mellé az ágyra, közben el is felejtem, hogy a telefonod még mindig a kezemben van, csak akkor tűnik föl amikor felhozod a témát, hogy töltsek veletek egy kis időt.
Az arcomra hatalmas, friss és üde mosoly kúszik, egy kicsit az ajkamba is harapok.
- Mi lenne ha hazadobnálak? - Teszem föl végül izgatottan a kérdést. - Akkor tudnánk beszélgetni is. - Nyújtom vissza a telefonodat, mintha nem is lenne opció az, hogy nemet mondj.
Közben kicsit kinyitom az ablakot búkóra, és ha kimásztál az ágyból akkor gyorsan meg is vetem. - Amíg tusolsz én iszom egy kávét. Főzzek neked is? Van olyan elvihető poharam, szóval megihatod a kocsiban is. - Ezt amúgy a konyhából kiáltom vissza hozzád. Miközben várom, hogy a kávét elkészítse a kávéfőző automatám előkészítek neked egy fájdalomcsillapítót is.

Míg az én agyi kapacitásom leszorítkozik két dologra: összekapni magam és hazajutni, te sokkal szélesebb és aktívabb skálán mozogsz. Csodálkozva figyelem, milyen üdén dobálod a szervezettnél szervezettebb ötleteket, milyen jókedvű vagy és friss, ettől pedig csak még rosszabbul érzem magam. Még mindig nem sikerült teljesen kinyitnom a szemem, de most már foltokban és kontúrokban egész jól tájékozódom.
- Wow. Jó. Rendben. Az nagyon jó lenne... Köszönöm. - Kómás mosolyt villantva rád kikecmergek az ágyból. Csak ne fájna így a fejem... Elrontja ezeket az amúgy kellemes és szép pillanatokat. Nem tudom eléggé megfigyelni és kiélvezni, milyen vagy reggel, és ilyen lerobbant állapotban még ahhoz sincs önbizalmam, hogy közelebb húzódjak hozzád, többet érintselek, jobban magamhoz vonjalak.
Nagyon igyekszem éberebbé varázsolni az agyam, de csak keringek, mint gólyafos a levegőben és igyekszem nem összezuhanni. A bébiszitterem szerencsére tudja, hogy elég kaotikus az időbeosztásom, de amennyire lehet, megbízható vagyok időpontok terén, ez talán az első alkalom, hogy ennyit késtem, így nem volt mérges, sokkal inkább aggódott. Eszembe sem jut téged hibáztatni ezért, egyetlen percét sem bántam meg az éjszakának.
- Köszönöm, Newt! Egy angyal vagy. Egy hős, életmentő angyal. - motyogom, miközben te sorra kidobálod nekem a ruhákat az ágyra. Nincs most erőm velük foglalkozni, igyekszem lépést tartani a gondolataimmal. Hova indultam? Ja, fürödni. Fürdőszoba.
- Megtennéd? Kezdem úgy érezni, csak magamat ismételgetem, de köszönöm. Minden vágyam elkerülni a taxit és a tömeget. - Plusz így több időt tölthetek veled is, szóval nem tiltakozom, csak megállás nélkül hálálkodom. Tényleg egy hős vagy, amint összekapartam magam eléggé, az első dolgom lesz jó alaposan és tisztességesen meghálálni neked. Elveeszem tőled a mobilom és ledobom az ágyra. - Egy kávé nagyon jól esne, meg ha van valami fejfájásra... Abból kettő. Vagy három. Vagy az egész doboz. Köszönöm. Akkor én most... - bökök a fürdőszobára, ameddig sikerült elbotorkálnom, és ha nincs ellenvetésed, befoglalom. Nyitva hagyom az ajtót, hogy halljam, ha valamit mondanál. Lekapkodom magamról a ruhákat, beleszagolok az egyikbe és elborzadok a szagfelhőn, ami arcon csap, aztán beállok a tus alá és újjászületek. Arcot, hajat mosok, megmosakszom, bekenem magam a tusfürdőddel és lenyúlok egy keveset a samponodból is. Öt perc az egész, de egészen új embernek érzem magam, mikor kilépek a kabinból. Felavatom az egyik tiszta törölköződ, a derekam köré tekerem.
- Kérhetnék egy szatyrot a ruháimnak? - kiáltok ki hozzád, lógva maradva picit a félfán. - Te, Newt, tényleg használhatom a fogkeféd? - Jobb kétszer rákérdezni, mint egyszer rosszul hallani, de ha engedélyt adsz rá, akkor sietve fogat mosok. Kétszer minimum, mert elég intenzív ízek kavarognak a számban. Összekapkodom a ruháimat közben és kibotorkálok, vissza az ágyhoz. A pólót, az alsót és a zoknit elfogadom, a farmert nem váltom le, viszont ha kapok tőled egy zacsit, belepakolom a használt ruháimat - és ha már ilyen közel merészkedsz hozzám, akkor elkapom a kezed és közelebb húzlak magamhoz.
- Köszönöm a tegnap estét! Nagyon rég nem éreztem magam ilyen jól. Ezt most nem látod rajtam, mert nagyon rég nem voltam ennyire másnapos sem... - elnevetem a végét, érintésem elgyengül a csuklódon, a kézfejedre siklik, megcirógat. - De tényleg fantasztikus volt. Te. Te voltál fantasztikus. - vallom be enyhén pironkodva, még vállat is vonok, hogy leplezzem kicsit a zavarom. Erről jut eszembe, hogy valami furcsát érzek a fenekemnél, úgyhogy elengedlek és beletúrok a farzsebembe. A bankkártya láttán érdeklődve felfut a szemöldököm, megforgatom.
- Szerintem ez a tiéd. Részemről mehetünk. Biztos tudsz vezetni? - Erről eszembe jut a gyógyszer. Ha nem haragszol, azt még bevenném, és leküldenék hozzá fél liter vizet, mielőtt kilépünk a lakásból.

Míg magamnak egy extra tejes és habos kávécsodát készítek, addig neked csak egy presszót főzök le, hiszen ki tudja, hogy hogyan van a gyomrod az esti dorbézolás után, az enyém egy órája biztosan képtelen lett volna befogadni bármit is, vagy ha meg is tette volna, rögtön kilökte volna annak érdekében, hogy megtisztulhassak.
Én a saját kávémat egész nyugodtan fogyasztom el amíg te tusolsz - pedig elég gyors vagy - a derekamat a konyhapultnak támasztom és éppen azon gondolkozom, hogy reggeliznem is kellene valamit, amikor megjelensz a fürdőm ajtajában egy szál törölközőben, nekem meg a pillantásom lesiklik arra a pontra ahol a bőröddel találkozik az anyag és csak bambán, kicsit fókusz vesztetten és kábán tudom felfogni, hogy amúgy te éppen hozzám beszélsz.
- Mi? Ja, persze, csak nyugodtan. - Bólintok még egyet határozottan, de a gondolataim éppen azt próbálják felidézni, hogy hogyan is néztél ki tegnap meztelenül, szóval elhiheted, hogy nem zacskót keresgélek.
Gyorsan megiszom a kávém maradékát, aztán benézek a mosogató melletti fiókba, meg még egy másikba, és nem akarom az orrodra kötni, de azt hiszem Eddie elvitte az összes zacskómat amikor kiköltözött.
- Nincs zacskóm, de... ha gondolod hagyd csak itt nyugodtan. Az én ruháim is elég tó szagúak, szóval.. Nem gond.- Rántom meg a vállamat zavartan miközben a csuklóm köré fonod az ujjaidat, én meg nem tudok nem odanézni, nem tudom leküzdeni a gyomromba kúszó jól eső remegést.
- Hülyeségeket beszélsz. - Teszem hozzá elég zavarban, mert hát tudod ezer éve nem mondott nekem senki ilyeneket, és hát, hogy pont te mondd az több, mint amire vágyhatnék. - De ha bármikor kimenőre lenne szükséges, és a sárga földig innád magad, akkor.. én sosem mondok nemet egy jó bulira!- Kuncogok föl. Oké nem akarom, hogy azt hidd, hogy én ilyen parti állat vagyok, és minden héten bulizni járok, de azzal mindenképpen egyet értek, hogy az embernek kellenek kimenők a hétköznapokból, pontosan ezért van vagy ezer dolog betáblázva a telefonomba, minden hétvégére egy-két jóleső program, jógázás a parkban vagy hasonlók.
Csak lebámulok a felém nyújtott kártyára, a kezemet máris égeti az érintésed hiánya, de elveszem tőled a kártyám és vissza tuszakolom a pénztárcámba. - Köszi, fel sem tűnt, hogy elhagytam. - Erősen próbálom felidézni, hogy mikor és hogyan történt, de sehogy sem jut eszembe.
- Ja persze. Itt vannak. - Nyújtok át egy fejfájás csillapítót, egy fél literes üveget tele vízzel, meg a hordozható pohárban lévő kávét. - Nem tudom, hogy hogyan iszod a kávét, szóval raktam bele egy kis cukrot. Tejet nem, mert nem tudom, hogy képes lennél-e lenyomni a torkodon. - Fintorodom el, és kinyitom előtted a bejárati ajtót, hogy kisétálhass, aztán kulcsra zárom mögöttünk, és elég félszegen elsétálok a lifthez, mert most azt sem tudom, hogy akkor mi van kettőnk között.
- Amúgy megnyerted a fogadást. Reggel elég pocsékul voltam, és.. szóval találd csak ki, hogy mi a nyereményed. - Benyomom a garázs szintjét, és megtámaszkodom a lift hátuljában veled szemben, pillantásom a tied szeretné rabul ejteni, és igazán mondanék valamit, ha nem szállnának még be mellénk. Inkább csak halkan köszönök, és a cipőmet kezdem el bámulni.
- Remélem van nálad valami reggelire, mert piszok éhes vagyok. - Nyomom meg az autóm riasztóját, és egy kicsit ki is húzom magamat - tudod piszok büszke vagyok ám az autómra, elég sokat dolgoztam, hogy megvehessem a Mazda MX 5ömet, - és rögtön le is engedem a tetőt, a számra egy hatalmas, elégedett vigyor ül ki.
- Amúgy miről szeretnél beszélni? - Játszom a hülyét ahogy beindítom az autót, de azért küldök feléd egy hamisan villanó mosolyt mielőtt a gázba lépnék.
Remélem a gyomrod jól fogja bírni, ezt az autót csak egyféle képen lehet vezetni: őrülten.

- Biztos nem gond? - Egyszerűbb lenne, ha csak rád hagynám és elfogadnék mindent, amit mondasz, de nem igazán tudom, tart-e már azon a szinten a kapcsolatunk, hogy nálad hagyjam a koszos ruháimat. Hogy ezt megállapítsam, ahhoz gondolkodnom kéne, az agyam pedig most bármi másra képes, csak gondolkodásra nem. - Tudod, nem kell ilyen ürügyet kitalálnod, hogy újra találkozhass velem... - előveszem a létező legcsábosabb mosolyomat és a legmélyebb hangsávomat, még a szemöldököm is fel-felugrik kétszer, csak aztán rájövök, hogy ettől jobban fáj a fejem, így be is rekesztem a flörtölést. Úgyis csak ugratlak, mert nyilván egyértelmű, hogy akarsz még velem találkozni, ahogyan az is, hogy fogsz is, nem kell hozzá semmiféle ürügy.
- Komolyan mondtam. - Ahhoz képest, milyen szarul vagyok, elég könnyen át tudok kapcsolni viccelődésből lelkizésbe. Foglak még néhány szívdobbanásig, hogy ne tudd ilyen könnyen lerázni magadról a hálám, aztán elengedlek, hogy haladjak kicsit az öltözéssel. - Szerintem lesz egy hét, mire a májam teljesen kijózanodik. Utána csak rám kell csörögnöd, amikor épp nem dolgozom. - Szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ilyen könnyű az egész, de sajnos kicsit ferdítek. Nem tudom, mikor engedhetek meg magamnak még egy egész éjszakás kimenőt, főleg, hogy ezt is sikerült elhúzni kicsit - amiért egyáltalán nem okollak!
- Ne kérdezd, hogyan és mikor került a farzsebembe. Azt kell feltételeznem, hogy fura helyeken járt a kezed. - Azt hiszem, ez pont olyan apró, vicces részlet lehet, ami sosem derül ki, de ha vissza tudnánk emlékezni rá, jót nevetnénk rajta.
- Oh, Newt... - Csak víz, gyógyszer, meg kávé, de kedvem támad a nyakadba borulni és megölelni, plusz letérdelni eléd és megkérni a kezed, és csak az tart vissza a szeretetrohamomtól, hogy fizikai korlátaim lévén sajnos nem menne egyszerre a kettő. De egy angyal vagy, komolyan, ilyen hálával még sosem vettem el senkitől vizet, és ilyen mohón sem ittam bele, miután leküldtem a gyógyszert. A kávéval inkább elindulok kifelé, késésben vagyunk és azt tudom menet közben is kortyolgatni.
- Köszönöm! Tökéletes így. Pont úgy iszom, mint amilyen a lelkem. - vigyorgok, és rád hagyom, hogy szerinted az feketén, cukor nélkülit jelent, vagy sok tejjel, édeset. Egyébként az utóbbi.
- Komolyan? - Az illendőnél kicsit lelkesebben kapok a szavadon, amitől tök bunkónak érzem magam, mert hát nem annak örülök, hogy rosszul lettél, félre ne érts! Annak, hogy nyertem. Elég gyerekes tudok lenni, ha versenyekről vagy fogadásokról van szó, imádok nyerni, főleg, mert úgy emlékszem, valami nagyon jó nyereményt találtam ki magamnak. Az éppen nem ugrik be, micsoda, de idővel úgyis eszembe fog jutni és emlékszem, hogy nagyon jó. - Értesítelek majd, addig is készítsd a lelked. - Rád mosolygok a kávém felett. Tekintetem a tiédbe akad, elmerülök benne, még akkor sem szakítom el rólad, mikor csatlakoznak hozzánk a liftben. Odaköszönök, ám végig téged figyellek, majd a pillantásom lejjebb siklik, végigcirógatja a mellkasod, szám sarkában megjelenik az ismerős, kaján görbület, jelezve, gondolataim merre kalandoznak épp, így inkább a padlóra fókuszálva a kávémba kortyolok.
- Kell lennie, mindig alaposan bevásárolok, tudod, hogy a bébiszitter kiszolgálhassa magát és ne hagyjon faképnél két hét után. Kaja-megvesztegetés. Látnod kéne az édességes polcot. - Nem mintha a fizetés vagy maga a munka olyan rossz lenne, de az időbeosztásom elég stresszes, ezért igyekszem minél jobban elkényeztetni Brit, mert nagy gondban lennék, ha nem jönne többet.
Elismerő füttyentéssel mérem végig az autód, aztán téged, aztán megint az autód, hogy értsd, a kocsid túlszárnyalt téged és (természetesen csak viccből) jelenleg sokkal jobban levesz a lábamról.
- Szerinted túl késő lenne már szakmát váltanom? - Nem mintha panaszkodni akarnék az én kicsikémre, de na, annak a teteje max akkor mozog, amikor beázik kicsit és elkezd a váz rohadni... Nem bírom ki és végighúzom az ujjam a fényezésen, ahogy megkerülöm a motorháztetőt és beszállok az anyósülésre. - Mondd, hogy neve is van! Egy ilyen szépségnek vétek lenne nem adni. - Anyám szerint ez valami genetikai dolog a férfiaknál, amit ő, nőként, sosem fog megérteni. Pedig az ilyen autók szinte könyörögnek egy kis becézgetésért.
- Ezt komolyan itt kell megvallanom? - megkapaszkodom az ajtóban és az ülésbe simulok, másik kezemben a kávét szorongatva. - Cseles, mondjuk. Még egy kicsit a gázra lépsz és az összes mocskos titkom eldalolom neked, kínaiul, ha úgy szeretnéd. - Nem azt mondom, hogy őrülten vezetsz, de kicsit őrülten vezetsz. Ettől azonban csak még jobban tetszel, tudod? Mintha nem tudnál olyat művelni, amit ne találnék mérhetetlenül aranyosnak vagy vonzónak benned, pedig ember, olyan másnapos vagyok, ha valamikor, hát most az egyszer az életben legalább nem kéne másra gondolnom, mégis csak te jársz a fejemben és az esténk fel-felvillanó momentumai.
- Nem pontosan emlékszem, miket mondtam ki az éjjel hangosan és mik játszódtak le csak a fejemben, úgyhogy nem igazán tudom, hol kezdjem... De arról akartam beszélni, ami az állomáson történt. Öhm. A múltkor. - Nem mintha olyan sokszor megtettük volna, hogy konkretizálnom kéne a dátumot, de kezd feszélyezni a téma. Alkohollal a véremben valahogy könnyebben vallottam, úgy emlékszem, most viszont az, hogy a gyomortartalmam a helyén maradjon, a kávém fogyjon és még az érzéseimet is jól öntsem szavakba, túlságosan megosztja a figyelmem. Elég idétlenül érzem magam. - Már ha, öhm, te is akarsz róla beszélni. - Mert ha csak én érzem úgy, hogy át kéne tárgyalni a történteket, akkor feleslegesen égetem magam előtted.

- Persze, hogy nem! - Mosolyodom el magabiztosan. Neked valószínűleg nem tűnik föl, de számomra nincsen olyan dolog veled kapcsolatban ami gonddá avanzsálhatná magát és csak egy kicsit megveregetem a válladat ezzel is jelezve, hogy dobd csak le a ruháidat, majd kimosva visszaviszem neked, bár kivasalni nem fogom, az valahogyan nem megy, pedig az ember azt hinné, hogy aki folyton ingben jár képes is kivasalni őket, de az igazság az, hogy Eddie volt az aki olyan szépre vasalta az összes cuccom.
Mosolyod láttán kicsit zavarba jövök, egy pillanatra lesütöm a tekintetemet, hogy aztán visszapillanthassak rád egészen áthatóan. A mosolyod régen megvett magának, a hasamban izgatott bizsergés bontakozik ki a hatására, és óhatatlanul, meggondolatlanul húzódom hozzád közelebb, hogy egy kicsit jobban sütkérezhessek a belőled áradó magabiztosságban. Ötletem sincsen, miként lehetsz ennyire magabiztos, csak azt tudom, hogy van mire annak lenned, legalább egy tucat nő adná oda magát neked szó nélkül egy pillantásodra, a férfiakról nem is beszélve.
- Kijöttél a gyakorlatból ugye, apafej? - Löklek szórakozottan oldalba, ezzel is emlékeztetve, hogy nem vagy még negyvenéves, nem kell lemondanod mindenről Lili miatt, inkább csak okosabban és megszervezettebben kell élned az életedet, hogy a saját vágyaidat is kielégíthesd a kislányé mellett. - Csoda, hogy egyáltalán felismerted a szórakozóhelyet. - Ugratlak tovább kihasználva helyzeti előnyömet másnaposságod okán. Azt nem mondom, hogy én száz százalékig jól vagyok, de azért nálad egy jó pár fokkal elevenebbnek érzem magamat, az is igaz, hogy én nem most ittam hosszú ideje, a hétvégéim általában borozással töltöttem míg Eddie valamelyik barátja hosszan ecsetelt valamilyen kényes pénzügyi helyzetet.
Csak megrázom a fejemet. - Azt hiszem erre sosem jövünk már rá. - Rántom meg a vállamat, és egy kicsit azért örülök, hogy mégsem emlékszünk az estére, mert mi van akkor, ha túlságosan nyomulós voltam? Mi van akkor, ha elcsesztem valamit, vagy ha félreértelmeztem a jeleidet? Semmiképpen sem szeretném, hogy azt érezd rád erőltetem magamat, hiszen még te sem tudhatod igazán mit szeretnél. Vajon tudnék-e én elég lenni neked? Tudnám-e azt nyújtani, amit minden nőben kerestél eddig? Tudnék-e az lenni akire igazán vágysz?
Kétségek közt gyötrődve nyújtom át neked az aspirint, a vizet meg a kávét, és az ajtófélfának támaszkodva nézem ahogyan az előbbieket elfogyasztod, majd inkább bárminemű mondandó nélkül kifelé veszem az irányt. Tényleg ideje lenne már hazamenned, muszáj eszedbe tartanod Lilit, én pedig szeretnék ebben a partnered lenni.  Csak bólogatni kezdek elfintorodva. Azért én ennek nem örülök annyira, mint te, egy kicsit szerettem volna nyerni és egy kicsit szerettem volna, hogyha menőnek tartasz, mégis izgatottsággal tölt el, hogy valamit kérhetsz tőlem, máris kíváncsivá válok,magamban találgatni kezdek vajon mit akarsz majd tőlem, mit kérsz majd. - El kell adnom az ördögnek? - Kuncogok föl, s azt csak magamban teszem hozzá, hogy érted meg is tenném.
A hasam hangosan kordul meg az étel gondolatára, magam elé képzelek valami édeset, reggelire szinte mindig olyan dolgokat eszem amitől a szervezetem cukorsokkot kaphat. Palacsintára vagy gofrira vágyom édes juharsziruppal. - Arany élete lehet. - Nyalom meg öntudatlanul az alsó ajkamat. - Ha még fagyid is van a hűtőben, akkor megvettél kilóra. - Árulom el neked a legnagyobb titkomat, miszerint a fagylalttal bármit képes vagyok elfelejteni, bárkinek képes lennék megbocsátani és az év bármelyik szakában magamba tudnék tömni legalább egy doboznyit.
Közben leérünk az autómhoz, én pedig büszkén húzom ki magamat a reakciód hallatán, és csak óvatosan megrántom a vállamat. Most mondhatnám neked, hogy ténylegesen az én érdemem az egész, de már a neked való hazugság gondolatától is rémesen érzem magamat.
- Nehogy azt hidd, hogy ez abból van. Mármint abból is, de.. a szüleim beszálltak a születésnapi ajándékomba és.. mindegy. Azt hiszem egészen kínos majdnem harminc évesen a szüleimtől kapott járgányban nyomulni. - Rántom meg a vállamat. Most biztosan azt hiszed, hogy én ilyen vagyok, hogy a szüleim ki és eltartanak ha arról van szó, pedig ez kicsit sem igaz, csak tudod, örökbefogadott gyerekként a családom szeretne mindent megadni amit az élet egykoron elvett.
Én azért őrülten nyomom a gázt, hangosan pörgetem a motort, élvezem a szabadság adta életérzést, csak kerülgetem a körülöttünk lévő járműveket. Kicsit félve pillantok rád. - Nem neveztem el, egyszerűen... semmi találó nem jutott eszembe. Vallom be végül, aztán egy pirosnál feléd pillantok a napszemüvegem mögött. - Ne már, akkor most azt mondod, hogy nem jön be ahogyan vezetek? - Kuncogok föl izgatottan, a motort pedig bőgetem ahogyan várom, hogy a lámpa pirosról narancsra váltson, s még azelőtt startolok el, hogy zöld lenne a jelzés. Kuncogva fékezlek a következő pirosnál, komolyabb hangvételedre én is kissé elkomolyodom, pillantásom merengő és figyelmes ahogyan feléd fordítom a fejemet. - Hát.. beszélhetünk róla. - Kissé én is kényelmetlenül érzem magamat kényelmetlenséged érezve. Most olybá tűnik, mintha sosem akarna pirosról zöldre váltani a lámpa, pedig akkor kicsit gy tehetnék, mintha a forgalomra figyelnék, így viszont nem tudom a fejemet elfordítani rólad. - Ethan.. - Kezdek bele. - én nem szeretném, hogy te azt érezd, hogy akkor most magyarázkodnod kell, vagy... nem is tudom, hogy tartozol valamivel. Megértem ha azt mondod, hogy nem tudod mi volt az vagy, ha nem érted mi zajlik benned. - Ahogy zöldre vált a lámpa, tekintetemet az útra szegezem, hangom selymes és lágy egészen kedves és megértő. - De, én... - Sóhajtok föl. - Szóval, nekem.. jó volt és... jó vagy. Basszus minden téren annyira jó vagy. - Dühösen csapok a kormányra ahogyan újra pirossá válik a lámpa előttünk, mégsem nézek rád, mereven bámulok magam elé. - Nem tudok úgy tenni, mintha hidegen hagynál, vagy mintha nem jutna folyton eszembe, hogy milyen vagy meztelenül, és... - Újra a gázra lépek. - ... szóval úgy érzem összezavarsz.-

Annyira szeretnék valamivel visszavágni, menteni a süllyedő egómat, végül mégis csak megadón nevetek finom lökésed mentén. Hát igen, totál leittál a pályáról tegnap. Nem is értem, hogy tudtam ennek ellenére megnyerni a fogadásunkat.
- Várd csak ki, míg megedződöm! - fenyegetlek, játékosan feddve a mutatóujjammal. Még egy-két ilyen éjszaka és már bánni fogod, miféle szörnyet teremtettél belőlem. Legalábbis ezzel meglehetősen lazán menőzök gondolatban, de azért várjuk meg a következő alkalmat; nem biztos, hogy sokkal büszkébben jönnék ki belőle, mint most.
- Dehogy engedem át másnak! - Még ha az ördögről is van szó, te csak ne ajánlgasd idegen férfiaknak a lelked! Nem mintha jogomban állna megjelölni vagy magaménak nyilvánítani bármelyik részed is, de ha már adnád valakinek, hát add nekem! Vajon ebből értelmes nyeremény születhetne, vagy érdemesebb lenne olyasmit kérnem tőled, amit kézbe foghatsz és rendesen becsomagolhatsz? Vajon hogy festenél ruha nélkül, szalagokkal átkötve?
Hála az égnek, hogy nem én vezetek!
- Neked amúgy milyen anyagcseréd van? - Hihetetlen, hogy lehet valaki ennyire édesszájú, mint te, és közben ilyen sportos és jó testalkatú. Azt meg ne hidd, hogy nem vettem észre, hogyan nyaltad meg az ajkad, szerintem a szemgolyóm is kiugrott a medréből egy pillanatra, vagy az a nagy, hangos dörrenés a szívem lehetett, ahogy lefejelte a bordáimat?
- Egyáltalán nem kínos. Csak támogatni akarnak, nem? Ettől szülő a szülő - A mosolyom őszinte, tényleg semmi rosszat nem találok ebben. Legalább mégsem kell annyira irigyelnem tőled a munkát és megnyugodhatok, hogy nem lőttem túlságosan mellé a hivatásommal. - Az én anyám is sokat költ rám még mindig, bár ő főként inkább új alsónadrágokat vesz. Na az kínos. - Inkább segítenének nekem összespórolni egy új kocsit, abba büszkébben ül bele az ember, mint az anyjától kapott, leárazott alsónadrágba, amiből rögtön vett fél tucatot, mert 100% pamut.
- Szegény kocsi - simogatom meg együttérzőn a kesztyűtartót. - Baby-nek foglak becézni, amíg ez a szívtelen ki nem talál neked valamit. - Határozottan nem szükséges tudnod, hogy a Dirty Dancing Baby-je után neveztem el az autódat. Sőt, ami azt illeti, jobb, ha soha nem kérdezel rá, honnan jött az ihlet.
- Öreg vagyok én már ehhez. - legyintelek le a kávémmal a kezemben, és amilyen másnapos fejem van, kivételesen még találó is a megjegyzésem. Néhány korty maradt már csak az italomból, azokat az út hátralévő részére tartogatom, hogy ha beütne bármiféle krízis köztünk az újkeletű téma kapcsán, akkor legyen mivel intravénásan segítenem magamon. Nem mintha ideges lennék, pfff, dehogy!
- Igenis beszélnünk kell róla. Tartozom annyival, hogy beszéljünk róla, mivel csak úgy belerángattalak és el sem magyaráztam, mit jelentett nekem. - Régebben talán működött összeszűrni a levelet valakivel egy buliban, hazavinni és másnap elfelejteni az egészet, de a mi kapcsolatunk sokkal összetettebb annál, minthogy vállvonással tovább lépjünk. Nem mondom, hogy rezzenéstelen arccal végig tudlak hallgatni; örülök is, hogy az utat nézed, legalább nem látod, milyen vörösen ég mindkét fülem és milyen zavartan ugrál a tekintetem, valami biztos, fix pontot keresve a szélvédőn, végül azonban újra és újra a tükörképeden állapodok meg.
- Ha ez megnyugtat, én is sokat gondolok rád meztelenül - közlöm fél perc hallgatás után, de én sem hiszem el, hogy fél perc elmélyült töprengés végül ilyen idétlen választ szült. - Igazából erről akartam veled beszélni tegnap este. Mivel felém sem bagóztál egy hétig azok után, hogy elvetted az ártatlanságom... - Hangom játékos élt vesz fel, aztán éles kanyarral ismét elkomolyodik. - Volt időm gondolkodni. Szóval, én nem hiszem... Nem gondolom, hogy meleg volnék. - bököm ki végül, egyszerre megkönnyebbülten és befeszülve attól, mi mindent kell még mondanom.
- Bár nem lep meg, honnan ered az irántad érzett vonzalmam. Őszintén szólva voltak előjelei fiatalabb koromban, de nem vettem észre őket. Sosem volt rossz a nőkkel a... Érted... Bár valahogy nem volt az igazi sem, de teljesen normális, átlagos kapcsolataim voltak. Mondjuk meglehetősen rövidek és felszínesek - vállat vonok, mert ez nem is fontos annyira, és idegesen kapargatom a poharam oldalát. Kitaláltam ugyan, mit akarok mondani, de nem készültem fel, nem gyakoroltam be és félek, hogy túlságosan össze-vissza beszélek.
- És ha arra gondolok, hogy más férfival, aki nem te vagy... Nem. Jesszus, nem, soha. - borzongva rázom meg a fejem, enyhe fintorral, ami talán nem valami előzékeny dolog rád nézve, de annyira benne vagyok az önkifejezésben, hogy fel sem tűnik, milyen arcot vágok közben.
- Aztán belegondoltam, hogy más nővel esetleg... És az sem. Egyszerűen nem. Mintha elromlottam volna, ránézek egy testre, legyen az férfi vagy nő, és semmit nem mozgat meg bennem, érted? A világon semmit. Még csak azt sem tudom elképzelni, a múltban hogy sikerült bárki mással, aki nem te vagy. Egyszerűen rajtad kívül semmi és senki nem hoz lázba. - Miért piros már megint a lámpa? Mi lenne, ha mára ennyiben hagynánk és én inkább itt kiszállnék? Nem lehetünk már olyan messze, ugye...? - Úgyhogy két dologra jutottam végül. Az egyik, hogy felesleges lenne címkéznem és beskatulyáznom magamat és a szexualitásomat, mert attól még, hogy nevet adok neki, nem változik semmi sem. - Igen, ha most kiszállnék, talán észre sem vennéd. El tudnék szlalomozni a járdára az autók között, aztán majd írok neked egy sms-t, vagy a lakásomnál találkozunk, vagy...
- A másik, hogy szerelmes vagyok beléd. - Akkorát sóhajtok, a lelkem is kiszökik vele együtt. Az ujjaim ellazulnak végre a kávéspoharon, rád nézni azonban képtelen vagyok. Hát csak kimondtam. Érdekes mód sokkal nehezebb volt szavakba önteni, mint megfejteni magát az érzést, de már nem szívhatom vissza. Nem is akarom, sokkal felszabadítóbb, hogy kimondtam. Erre a válaszra jutottam a héten, ezzel magyaráztam meg hirtelen pálfordulásomat, kezelhetetlen vágyaimat és azokat a heves érzéseket, melyek elfogtak melletted. És érdekes módon ahogy kimondtam, igaz, nem a szemedbe, inkább az ablaküvegnek valamerre, máris minden egyes betű értelmet nyert. Tényleg így van. Nem lettem néhány hónap alatt meleg, egyszerűen csak beleszerettem egy férfiba.

Csak szórakozottan legyintek, mintha amúgy nem hinném el, hogy akkor t majd megedződsz, pedig ki tudja, lehet, hogy majd ki sem tudlak rángatni a szórakozóhelyek tömkelegéből!
- Mire gondolsz? - Kérdezek vissza kissé értetlen mosollyal, és egy pillanatra eszembe jut az, hogy az éjszaka történt valami, talán egyfolytában pisilni jártam azért kérdezel tőlem ilyeneket, de aztán az is az eszembe jut, hogy ha így is volt, valószínűleg nem emlékezhetsz rá. Miért pont erre emlékeznél?
Rám tör a pánik, hogy valami hülyeséget csináltam, olyasmik jutnak eszembe, hogy lebrunyáltam egy szobrot vagy éppenséggel a tóba vizeltem, ettől pedig a torkomba keserű íz kúszik. Nem szeretném ha rossz véleménnyel lennél rólam, vagy ha bármiben megkérdőjelezhetnél, és habár szeretném azt mondani, hogy csak azért mert fontos a véleményed - ami egyébként tényleg nagyon fontos!! -, hanem azért is, mert a munkám megköveteli, hogy a nevem feddhetetlen legyen. Nem lenne kifizetődő ha hasonló dolgok derülnének ki rólam.
Egészen jól esik ahogyan a dologról vélekedsz, mégis zavarba hoz, hogy nem tudok egész férfiként állni előtted. Én azt szeretném ha egy független, erős, magabiztos embert látnál bennem, aki rosszabb időkben támasszá avanzsálhat, ettől az egész szituációtól viszont nem érzem többnek magamat egy kitartottkölyöknél. Még akkor sem ha a válaszod hallatán halk nevetés hagyja el a számát, fejem egy pillanatra az útról az irányodba fordul, napszemüvegem mögül tekintetem észrevétlenül akad bele a tiedbe, s csak fájdalmasan válik el tőle - még akkor is, ha szemellenzőm miatt te talán meg sem tudod fogni az én tekintetemet - ahogyan visszanézek az úttestre.
- Kérlek mond, hogy SuperMario-s és Batman-es alsónadrágokról beszélünk. - Kuncogok tovább. A magam részéről én inkább a standard színekért vagyok oda, elég a túlságosan feltűnő ingeimnek színekben pompázniuk, na meg a nyakkendőknek, az alsóneműk a szekrényemben szigorúan feketék, szürkék vagy fehérek.
- Jó, majd kitalálok valamit.. - Legyintek, pedig én már most tudom, hogy az általad adott néven fogom szólítani az autómat. Egyszerre, mintha nem is tudnék neki mást elképzelni, nem is akarok neki mást elképzelni, a Baby tökéletesen illik rá.  - Bocs, el is felejtettem. Ugye hoztad a cavintonodat öregember? - Villantok feléd egy pimasz vigyort, az összes fogam szinte kilátszik, olyan széles a mosolyom, hogy aztán pillanatokkal később lefagyjon arcvonásaimról, megszelídüljön, helyét pedig egy visszafogottan zavart arckifejezés vegye át.
Amíg beszélsz nem igazán merek rád nézni, nem igazán tudom, hogy hova fogsz kilyukadni és valamiért biztosabbnak érzem a kormányt görcsösen markolni, tekintetemet pedig erőszakosan az útra szegezni.
Azt hiszem valahol felzaklat az egész, valahol pedig izzadni kezd tőle a tenyerem, a szívem hevesebben ver, valahol pedig úgy érzem, hogy a lehető legrosszabb az amit mondasz.
Csak hosszan bámulok magam elé azután is, hogy befejezted a mondandód, úgy teszek, mintha nagyon ki akarnám kerülni az előttünk lévő autót, körülményeskedve pillantok a visszapillantóba, még a fejemet is kidugom az úttest irányába, s csak akkor szólalok meg igazán, mikor besorolok az autó elé, de eddigre sem sikerül összeszednem a gondolataimat.
Felkavar és összezavar hirtelen jött vallomásod, egyszerre szeretnék közelebb húzódni hozzád és elmenekülni tőled messzire. Nem tudom mit jelent mindez, nem tudom, hogy hogyan fog ez rád hatni vagy meddig fog ez nálad tartani, és tudod ez az ami igazán megrémiszt, ettől ül furcsa görcs a gyomromban és ez az az érzés ami hosszú ideig képes lesz kisérteni. Lehet, hogy most így érzel, de ki tudja mi lesz holnap. Viszont ott van az a másik érzés, amitől egészen vadul ver a szívem és amibe beleizzad a tenyerem, amitől kellemes melegség árad szét a testemben, amitől egyszerűen nem akarok nem veled lenni, nem akarom, hogy ne legyél velem, és egyszerűen nem tudok többé nem rád nézni.
A következő piros lámpánál feléd fordítom a fejemet, napszemüvegem mögül pásztázom az arcodat, próbálom összeszedni minden létező gondolatomat - de az agyam csak arra tud koncentrálni, hogy te szerelmes vagy belém.
- Tudod Ethan, ha te ennyire őszinte voltál velem, akkor nekem is őszintének kell lennem veled, és..én nem akarok nem veled lenni, vagy nem tudok nem veled lenni. Egyszerűen az agyam képtelen nem veled foglalkozni, képtelen nem rád gondolni, és amikor feléd sem bagóztam, ahogyan te mondtad, akkor én próbáltam átgondolni a helyzetünket. Mérlegelni és meghozni a lehető legjobb döntést, ami számodra nyilvánvalóan az lenne, ha egyszerűen kilépnék az életedből és hagynám, hogy visszatérj a régi kerékvágásba. De aztán túl önzőnek bizonyultam, és egyszerre arra döbbentem rá, hogy a társaságodban igazán önmagammá tudok válni, még akkor is ha mondjuk hagynom kell, hogy te abba az irányba sodródj amiben eredetileg sodródtál azelőtt, hogy csókolóztunk volna. És tudod, így kellene lennie. Neked vissza kellene térned a nőkhöz, nekem pedig hagynom kellene, mert hát tudod.. szóval nem arról van szó, hogy nem hiszek neked, vagy nem bízom benned, inkább csak arról, hogy... nem is tudom. Tudod mi lesz akkor, ha ez most egy teljesen más dolog? Ha az, hogy egyfolytában Lilit kell gondoznod és magadra semmilyen idő nem jut, így vetül ki? Megragadod az első lehetőséget, ami persze teljesen oké, csak oda akarok kilyukadni, hogy mi van akkor ha mondjuk összeveszünk és megjelenik egy nő? Szóval érted mire akarok kilyukadni, ugye? - Igazából nem hibáztatnálak ha nem értenéd, mert én sem tudom igazán, hogy hova is akarok kilyukadni. - Bassza meg. - Sóhajtok föl fájdalmasan. Ez a beszélgetés mélyebb és fájdalmasabb, mint azt gondoltam volna.
Erőszakosan és dühösen taposok a gázra, hogy aztán hirtelen fékezzek le a következő pirosnál. - Kicseszettül magadba habarítottál, kicseszettül beléd szerettem, és tudod mi a legnagyobb baj Ethan? Az, hogy amúgy nem vagyok biztos benne, hogy meg tudlak majd tartani. -

- Mégis ki eszik fagyit reggelire, akinek ilyen teste van? - bökök rád anélkül, hogy odanéznék, jelezve, mennyire szörnyű a helyzet. Túl jól nézel ki ahhoz, hogy ilyen édes cuccok magadba tömése mellett is jól nézz ki. Tuti valami boszorkányság van a dologban!
- Hány évesnek nézel, tizenkettőnek? Donald kacsás és Garfieldos van, meg egy Aquamanes. Arra egyébként kifejezetten büszke vagyok, anyámnak limitált példányból sikerült szereznie! - Szívesen hozzátenném, hogy ha szeretnéd, tartok neked bemutatót, vagy akár te magad is szemrevételezheted őket, de nem akarok mocskos gondolatokat elültetni a fejedben, miközben épp vezetsz. Bár én úgy látom, kötélből vannak az idegeid és téged aztán semmi nem rázna meg annyira, hogy oszlopnak hajts, mégsem ugratnálak ilyen viccekkel. Addig nem, míg a komoly téma előszele ennyire közel van.
- Hát nem azt vettem be nálad ma reggel? - Arcomon tükröződik vigyorod lenyomata, de azért játékosan meglököm a vállad. A pimasz mindened... Pedig egyidősek vagyunk ám, a koromra tett vicceket neked is épp úgy zokon kéne venned!
Vallomásom után túlságosan hosszúra nyúlik a csend, arra késztet, hogy rád nézzek. Előbb csak a szemem sarkából, aztán teljes arcom feléd fordítva. Kissé aggódva vizslatlak, nem tudom eldönteni, hallottad-e egyáltalán, vagy sikerült túl halkan motyognom... Esetleg rosszat mondtam? Nem kellett volna? Nem itt? Nem így? Kezdesz túl sokáig kétségek közt hagyni, s már épp rászánnám magam, hogy mentsem a menthetőt, mikor végre megáll az autó és rám nézel. Egyből torkomra forr a szó a napszemüvegen átsütő pillantásod láttán.
Több kérdésem és észrevételem is lenne, mégsem szólok közbe, kivárom, hogy elmondj mindent, ami a fejedben van, a végére viszont megzavarodom kissé. Próbálom kibogozni, mire is célzol épp, mit vársz tőlem, mit kéne pontosan tennem vagy reagálnom, de olyan hirtelen és dühösen adsz gázt, hogy kapaszkodáson kívül nem futja tőlem többre abban a pillanatban. Mikor végre ismét megállunk, a vallomásod olyan elemi erővel söpör végig rajtam, hogy képtelen vagyok tovább nyugton ülni. Kikapcsolom az övem és a combodra támaszkodva hajolok oda, arcod magam felé fordítva érintem össze ajkunkat egy kapkodós és kusza csókban. Tudom, hogy a piros lámpa nem enged nekünk többet, de képtelen voltam ellenállni.
Nem csatolom vissza a biztonsági övet, ahogy visszadőlök a helyemre. Ahhoz túlságosan tele van a fejem veled és mindazzal, amit mondtál.
- Nem tudom, mit mondjak. Meg akartalak csókolni... Állandóan meg akarlak csókolni, és részegen hatványozottan rosszabb volt az egész, de már józanul sem bírok magammal, ha veled vagyok. Nem tudom, mit vársz tőlem. Nem látok bele a jövőbe, nem ígérhetem meg, mi fog történni... Hiába mondom, hogy nem lesz senki más, ettől még nem fogsz hinni nekem. Ugyanígy te is bármikor találhatsz valakit. - A hajamba túrok, tehetetlen sóhaj tör fel belőlem. Talán nem kellett volna megcsókolnom téged, de hiába igyekszem szavakba önteni, ami bennem van, úgy érzem, sehova sem vezet.
- Amit most érzek, az erős és őszinte, de tévedsz, nem Lili miatt kezdődött. Már amikor először megláttalak, akkor éreztem valamit, és utána is, valahányszor találkoztunk. Mielőtt még Lili hozzám került volna, már felfigyeltem rád. Ha a szex hiányozna, már kerestem volna valakit, bárkit... - De nem tettem, mert nem hiányzott, nem úgy, mint miután megismertelek és rájöttem, milyen érzés, ha olyan mellett vagy, aki nem közömbös neked.
- Érthető, ha nem bízol bennem és tartasz tőle, hogy mikor foglak lecserélni, de ez bennem egyáltalán nem így játszódik le, és... Várj, azt mondtad, szeretsz? - Az agyam blokkolta az előbb az információt, úgy megörült, hogy egyből meg kellett csókolnom téged. Most kezd csak leesni, hogy pontosan mit is mondtál, és egy széles, bárgyú vigyor jelenik meg az arcomon, fültől fülig érő. - Belém habarodtál. Totál belém vagy esve. - Igen, átmentem óvodásba, de még csak nem is sejted, mekkora örömmel tölt ez el. Minden kétség és aggály ellenére a vonzódásom irántad kölcsönös, te is érzel valamit, és ez olyan mérhetetelnül boldoggá tesz, hogy képtelen vagyok eltitkolni.
- Megőrülsz értem... - heccellek tovább, végül aztán engesztelőn a térdedre teszem a kezem. - Miért nem adunk ennek egy esélyt, mielőtt leszavaznánk a jövővel kapcsolatos kételyeid miatt? - Még ha őrültség is, még ha őrülten ijesztő is...

- Hát én? - Kérdezek vissza értetlen mosollyal, mert nem igazán értem, hogy mi a probléma azzal, ha éppen valaki fagyit eszik reggelire. Egyébként, csak finoman jelezném, hogy fagylaltot a nap bármelyik időszakában lehet enni, nem számít igazán, hogy tél van-e vagy nyár, vagy éppen hideg vagy kellemes-e a levegő. A fagylalt mindig csodálatosan hideg és mindig, azaz mindig képes felvidítani. Az én mélyhűtőmben több dobozzal is szokott beraktározva lenni, tudniillik egészen tetemes mennyiséget magamba tudok diktálni anélkül, hogy meghűlnék tőle. Ki kellene próbálnod, de komolyan.
- Ezek után? Nem is tudom igazán. - Nevetek föl zavartan, de egy pillanatnyi ideig sem ítéllek el azért, hogyha ténylegesen a mintás alsóneműkért vagy oda. Te sem ítéled el az én kifejezetten érdekes ízlésemet a nyakkendők és az ingek terén, hát nekem sincs jogom és hatásköröm ígérkezni fölötted, meg hát amúgy is, igazán nem is vártam mást tőled . Túlságosan belevaló és vidám vagy ahhoz, hogy unalmas dolgokat hordj.
- Remélem, hogy nem valami tudatmódosító szerrel kevertem össze. - Heccellek tovább mert természetesen semmilyen ilyen szer nincsen otthon nálam, és soha nem is próbálkoznék még csak az elkábításoddal sem, persze azért szívesen itatnálak le még egyszer vagy kétszer, de csak mert emlékeim szerint, amik ugyebár egészen nagyon hiányosak, igazán közvetlen vagy olyankor - na nem mintha amúgy nem lennél az-, legközelebb viszont szeretnék emlékezni is arra, hogy milyen vagy becsípve.
Aztán végül is elmondok neked mindent, amit el szeretnék mondani, kitör belőlem és megállíthatatlanul ömlik feléd, akár egy kiáradó folyó, s ha nem vigyázunk, ha nem vigyázol akkor maga alá fog temetni mindkettőnket.
Kicsit arra számítok, hogy kiszállsz a kocsiból, olyan némán és meredten nézel, hogy vissza szeretném szívni mindazt amit mondtam neked, meg szeretném másítani, valahogyan úgy formálni, hogy ne bántsalak meg vele, de egyszerre csak megcsókolsz. Hirtelen és váratlanul tapad az ajkad az enyémre, édesen mozdul, én pedig csak meglepetten nyitom el a számat a tied alatt, alhasamba belemar valami furcsán bizsergető, ámbár igenis ismerős érzés, nagyot nyelek. Miért is húzódsz el igazán?
Ekkor valaki ránk dudál, én pedig zavartan a gázra lépek, jóval óvatosabban és megfontoltabban, mint azelőtt, mert ezúttal a fejemet folyton feléd fordítom ahogyan beszélsz, ajkad mozgását követem.
Az agyam elég nehezen tudja csak dekódolni mindazt amit mondasz, pedig minden szavad érthető és egyenese, de megragadok bizonyos pontokon, egy kicsi hosszabb ideig rágódom másikokon, közben meg olyan önfeledt és hatalmas boldogság kering körülöttem, pedig közben valami furcsa és megmagyarázhatatlan szorongás is fojtogat.
- Ebben igazad van, és ez az egésze egy hülyeség, és nem is tudom, ez kicsit sem bizalom hiánya, inkább valami bizonytalanság. - Szeretném, ha tudnád, hogy megbízom benned, hogy nem veled van a baj, hanem inkább az én agyamban van a hiba. - Szóval ezzel azt akarod igazából mondani, hogy egy olyasvalaki hiányzik az életedből aki reggelire fagylaltot eszik? - Viccelem el egy pillanatra, de tényleg csak annyira, aztán már meg is komolyodok, hiszen ez nem valami vicceskedős pillanat, ez halál komoly. - Az igazság az Ethan, hogy én azóta nem vagyok képes kizárni téged a fejemből, hogy először megpillantottalak, pedig esküszöm, én annyira próbáltam nem férfiként tekinteni rád, hanem egy egyszerű munkatársként, csakhogy van benned valami, valami egészen különleges ami miatt nem tudok nem rád gondolni. - Vallom be, miközben beparkolom az autómat a lakásod előtti üres helyre, s leállítva a motort, féloldalasan feléd fordulok, tekintetem lesiklik a térdemen pihenő kezedre, megnyugtató és egyszerre izgató, de mindezeken túl természetes és otthonos.
Végiggondolom az ajánlatodat, csak utána helyezem tenyeremet a tiedre, a napszemüveget a másik kezemmel tolom föl a fejemre, hogy végre a szemedbe nézhessek igazán, s mosolyogva konstatáljam örömödet. Még fel is kuncogok.
- Igen, megőrülök érted, de komolyan, és.. tudod, lehet hogy igazad van. Adnunk kellene magunknak egy esélyt. - Biccentem félre a fejemet, s máris közelebb hajolok, tenyeremet megtámasztom a nyakad ívén, csak gyors és futó csókkal pecsételem meg a dolgot, majd elhúzódok, kissé lebigyesztett ajkakkal, mert hát órákig tudnám ezt csinálni veled, csakhogy nem feledkezhetünk meg Liliről, és kiszállva a kocsiból várom, hogy te is kikászálódj. Egészen tanácstalan vagyok veled kapcsolatban. Most akkor fogjam meg a kezed, vagy ne?

Vajon mikor kerültünk ennyire egy hullámhosszra? Próbálom felidézni a kapcsolatunk azon szakaszát, talán legelejét, amikor még nem reagáltunk ilyen ösztönösen egymás cukkolására, amikor még nem volt ennyire könnyű egymás mellett nevetnünk és nem éreztünk rá ilyen precizitással egymás gondolataira, de hogy őszinte legyek, nem emlékszem, még ha volt is ilyen. Az én fejemben valahogy az első perctől megvolt a szinkron, csak esetlegesen a kezdetleges magázódás és szigorúan munkaviszony tükrében még nem tűnt annyira fel.
- Reméljük, hogy nem viagrával - tetézem tovább a viccet, pedig sejtelmes mosolyom arra engedhet következtetni, hogy annyira nem bánnám. Ez a flörtölősdi viszont határozottan elindult valamikor, bár a pontos dátumára nem emlékszem, de arra igen, hogy eleinte nem mertem ennyire közvetlen lenni veled, és miután kiderült, hogy meleg vagy, vissza is vettem kicsit a poénokból. Kicsit, mert ugye elég nehéz túl sokáig bezárva tartani azt a humorgyárat, ami bennem üzemel - a végén még éhen halnának a munkás családok.
Hiába próbálsz megnyugtatni, az én fejemben amit te mondasz és amire én célzok, összekapcsolódik, mert hát nyilván nem lennél ennyire bizonytalan, ha teljesen biztos lennél benne, hogy nem csak fellángolás ez az egész a részemről. Mégsem hibáztatlak ezért, valahogy megértem, honnan, miből ered a bizonytalanságod. Fordított helyzetben lehet, hogy én is tartanék néhány dologtól - nem mintha bennem nem lenne félsz, de azok egészen más jellegűek és a legtöbbjük mind aköré összpontosul, hogy valamit tutira elrontok majd. Nem viszem le időben a szemetet, vagy leejtem a gyereket (megint), vagy...
- Meg akinek fura nyakkendői vannak. Gyerekkori álmom... - Olyan hosszan tudnám még folytatni a sort, annyi minden van, ami téged Newttá tesz. Apró jellegzetességek, amik neked talán fel sem tűntek még, én viszont jó hosszú ideje tanulmányozom őket.
Jó, hogy végre leparkolsz az autóval, mert a szavaidtól kezdtem úgy érezni, forog velem az ülés. Jól esik egy kis stabilitás, bár úgy érzem, nincs mibe kapaszkodnom; vallomásod ereje magával sodor, fogalmam sincs, hogy reagáljak. Nem szoktam hozzá, hogy ilyeneket mondjanak nekem. Nem is tudom, mit mondhatnék, mert én egyáltalán nem tartom olyan különlegesnek magam, mint ahogy azt állítod. Épp ellenkezőleg. Kettőnk közül te vagy a ritkaság, tudod?
- "Lehet"? Csak "lehet"? - Örülök, hogy leveszed a napszemüveget, mert így végre rendesen is rád mosolyoghatok. Fel sem tűnik, milyen ösztönösen hunyom le a szemem, ahogy közelebb hajolsz; csókod röpke ugyan, de kellemes borzongást hagy maga után. Kedvem lenne elnyújtani és tovább folytatni, ám ahogy elhúzódsz, bevillan, miért is kapkodtunk ezidáig annyira, így kelletlenül ugyan, de kiszállok az autóból.
- Ezt vehetem egy igennek, vagy még puhítanom kell, hogy beadd a derekad? - A kocsi felett szólok oda neked, halvány mosollyal, és mielőtt felzárkóznék hozzád, sietve kikortyolom a maradék kávét a pohárból. A fejfájásom egészen csitult és a gyomromról is megfeledkeztem a témának köszönhetően. Melléd lépek és az üres pohárral a kezemben átkarolom a hátad, így vonlak magammal, nem mintha nem járnál nálam heti szinten, hogy tudd az utat, valamiért mégis természetesen jön a mozdulat.
Mire felérünk a lakásba, a bébiszitterem már indulásra kész, és bár futtában bocsánatot kérek tőle és felajánlom neki, hogy taxit hívok, a kezembe nyomja Lilit, és onnantól az összeszedett, felnőtt monológom arról, mennyire felelőtlen voltam és hogyan fogom kárpótolni emiatt, átmegy "hátszia", "degyönyörűvagy", "nakinekhiányoztálteszépség" betoldásokkal telefűzött gügyögésbe. A lányka azzal hárítja az ajánlatom, hogy majd fog egy taxit, mert most siet, de azért még mosolyogva odaköszön neked is és összefoglalja (valamiért neked) néhány szóban, mi volt Lilivel az éjjel, miket csináltak és ettek eddig (szerintem látja rajtam abból, hogy a fejem felett repülőztetem a babát egy repülőgép rotorjának berregését utánozva, hogy sok infó nem maradna meg az én fejemben úgysem), aztán már itt sincs, mire a hercegnőmmel elérjük a kifutót és odakanyarítom hozzád, hogy puszit adjon neked, de túl kicsi és nem érti, mit akarok, úgyhogy a kis tenyerével csak megfogdossa az arcod.
- Mit mondott, reggeliztek? Régóta fent vannak? - érdeklődöm ártatlanul, kissé bűntudatosan, mert szégyellem elismerni, hogy amint kézbe fogtam a kislányt, onnantól megszűntem figyelni.

Kijelentő feltételezésed hallatán csak magasba szalad a szemöldököm, így nézek most rád, kicsit kihívóan, kicsit hitetlenkedve, kicsit azt üzenve, hogy na nem mintha szükséged lenne rá, meg egy kicsit beléd habarodva. Sosem voltak elvárásaim a férfiak irányában, sosem szerettem bele egy teljesítménybe vagy egy testbe, és azt szeretném, hogy ne ez határozzon meg téged és engem,ne a teljesítményünk vagy a kapcsolatban elfoglalt helyünk legyen az ami minket összekovácsol, hanem saját magunk.
Úgyhogy kicsit hamisan mosolyogva rázom csak meg a fejemet, jelezve, hogy semmi ilyesmit nem tettem, sem viagrát sem más tudatmódosító szert nem csempésztem bele a reggeli kávédba, de ég csak eszembe sem jutott hasonlót tenni.
Ha nem egy autóban ülnénk, és nekem nem kellene most rögtön váltanom, akkor egészen biztosan közel hajolnék hozzád, hogy az én illatú tusfürdőn átütő illatod egészen mélyre fészkelhesse magát a nyálkahártyámon, a kezemet egészen a combodra helyezném, illedelmesen egy tenyérnyivel a térded fölé, mindenféle kihívástól mentesen, csak teljesen természetesen és őszintén. Csakhogy mi most egy autóban ülünk, és erre jelen helyzetben nincs lehetőségem, mert előbb váltanom aztán pedig indexelnem kell a tökéletes parkolóhelyre - kész csoda, hogy ilyen közel a lakásodhoz találtam egy ideális méretű parkolóhelyet ahol még az autómat is itt merem hagyni, na nem mintha rossz helyen élnél, csak tudod, eléggé féltem - aztán pedig már az egész pillanat egy másik pillanattá változik át, amiben nem lenne olyan értékekkel bíró mozdulat ha a combodra fognék. Inkább közelebb hajolok és egy gyors csókkal pecsételem meg a kimondott szavainkat.
- Azt hiszem eléggé sokáig puhíthatsz ha szeretnél, de már réges-régen beadtam a derekamat. - Az autót megkerülve állok meg melletted, kicsit bele is szédülök a jelenlétedbe és az irántad érzett vonzalomba, örülök is neki, hogy a karodat átveted a vállaimon, egy másodpercre hozzád bújva nekidöntöm a fejemet a válladnak, hogy aztán kihúzva magamat lépteimet teljes mértékben szinkronba hozhassam a te lépteiddel. Egy másodpercre sem esek ki a ritmusból, lépéseim hossza és mértéke pontosa megegyezik a te tempóddal, mintha az árnyékod lennék, úgy követem le minden mozdulatodat.
Szeretem nézni, hogy milyen vagy Lilivel, hogy mennyire oda meg vissza vagy érte és, hogy milyen beleéléssel vagy képes kizárni minden mást rajta kívül. Egyszerre testesíted meg a pályám csúcs munkáját - oké, még nem vagy teljesen tökéletes, néha elfelejtesz ezt - azt, de majd azzá fogsz változni - és azt a férfit, aki bármelyik pillanatban képes egy szívdobbanásnyi időre megállítani ketyegőmet, hogy aztán az újult erővel és kétszeres tempóval vágtasson tovább.
Összefonom a mellkasom előtt a kezemet, kicsit nekitámaszkodom a falnak és onnan nézlek titeket félig mosolyogva, félig pedig a bébiszitter szavaira koncentrálva. Megköszönöm helyetted is még egyszer a türelmét és az odaadását, még egy kis borravalót is adok neki, mielőtt becsuknám utána az ajtót, hogy aztán visszafordulva Lili kezéért nyúljak és belecsókolhassak apró, babaillatú tenyerébe.
Róla a pillantásomat rád vezetem át, újfent elmosolyodom rajtad, és azon, hogy csak a kislányra vagy képes figyelni, de mosolyomban a színtiszta csodálaton kívül semmit nem fedezhetsz föl.
- Igen reggeliztek és nem, nem olyan régóta. Minden rendben volt és Lili nagyon szépen aludt az éjszaka. - Még mondok egy-két plusz információt is mielőtt zsebre vágnám a kezemet. Játssz vele nyugodtan, én addig csinálok valami reggelit. - Mutatóujjam hátoldalával finoman megsimogatom Lili puha mókuspofiját mielőtt mindenféle neheztelés vagy rossz érzés nélkül kicsit magatokra hagynálak benneteket. Tudom, hogy milyen idegen volt neked a helyzet, hogy Lilit magára kellett hagynod egy egész éjszakára és szeretném, hogyha most a viszontlátás örömét na meg minden figyelmedet nekiadhatnád.
Addig én serpenyőt veszek elő, hogy egy rendes és emberes omlettet készíthessek neked baconnal és sok sajttal. ( De közben előveszem azt a fagylaltot a hűtődből és egészen nagy kanállal eszek belőle. )

Azt hiszem, nagyon szeretnék most milliomos lenni és két köteg bankjeggyel lefizetni a bébiszittert, hogy mégis csak húzzon rá még néhány órát erre a napra, mert a csókod teljesen megbolondít, képtelen vagyok szabadulni tőled, a tömegvonzásodba szorulok. Tényleg fizikai fájdalmat okoz elválni és kiszállni az autóból, a hiányodtól megfeszül mindenem, csak akkor vagyok képes ellazulni kissé, amikor újból mellém húzódsz, ezáltal átkarolhatlak. Három köteg. Legyen három köteg pénz, eladom a kocsimat is, csak hogy kettesben tölthessük a napot! Mit szólsz?
- Csak a derekadat? - Néma "hupsz"-ot formálnak ajkaim, a csücsörítést hamar szétrántja egy széles vigyor. Nem, nem célozgatok semmire, inkább találok és süllyesztek, remélhetőleg semmi maradandót. Kiismerhettél annyira, hogy tudd, a kérdés sokkal többet rejt magában, és ha tehetném, mindened kisajátítanám. Isten segítsen meg, nehogy tényleg rászánjam magam.
Oké, tudom, hogy ez a munkád és szégyen lenne rád nézve, ha nem értenél a gyerekekhez, de újra és újra leveszel a lábamról azzal, ahogy velük bánsz. Kezdeti, igencsak enyhe féltékenységemet (amiért te olyan könnyen megtaláltad Lilivel a közös hangot, nekem meg állandóan csak bőg) felváltotta a csodálat, az őszinte tisztelet és egy igencsak erős vonzalom, ami általában hullámokban önt el a legváratlanabb pillanatokban. Mint most. Irigylem az aprócska kezet, amit ajkaid érintettek, és a szám egészen kiszárad a vágyakozástól.
- Nagyon szépen, mi? - sandítok a karomra ültetett gyerekre. - Beléd nem döntöttek több liter alkoholt, igaz? Nem is fognak. Addig nem, míg be nem töltöd a huszonegyet. Ha rajtam múlik, legkorábban a temetésemen ihatsz. - elcseverészek a gyerekkel, de ez nem azt jelenti, hogy ne könyvelném el a szavaidat. Megkerüllek, és amikor lehetőleg egyikőtök sem figyel - más-más okból nem szeretnék lebukni -, akkor jól megbámulom, hogyan ringasz a konyha felé menet és mennyire vagy kerek bizonyos helyeken.
- Tudod, én nyertem. Az én éjszakám szebb volt - Puszit nyomok a kislány orrára és átvonulok vele a nappaliba. Bri rendet tett ugyan, de azért minimálisan elöl maradt néhány játék, azokhoz teszem le Lilit, amíg előveszem a többit. Felhalmozok mindent a szőnyegre, törökülésben lehuppanok és hagyom, hogy kedvére játsszon és bóklásszon, közben igyekszem megbirkózni a rám törő fejfájás- és hányingerhullámokkal.
Néhány mesedélutánnal és plüssháborúval később beteszem a járókába, elhalmozom a kedvenc játékaival. Látszólag nem fordít rám túl nagy figyelmet, így kilépek kicsit a konyhába, hogy meglepjelek. Az illatokból úgy érzem, valami finom készülődik, de a hátadtól nem látom, micsoda, úgyhogy mögéd settenkedem és átfogom a derekad, ujjaimat összefűzöm a hasadon, a vállad felett lesve meg, mi készül.
- Ugye nem kevered a kettőt? - bökök előbb a fagyira, aztán a serpenyőre. Nem mintha nem kóstolnék meg bármit, amit leteszel elém, hiszen már attól értéke van, hogy te készítetted nekem. A gyomrom elsőre háborog kissé az illatokra, de aztán belebújok a tiédbe és csodaszerként tüdőzöm le az illatfelhőd.
- Te figyelj, mondták már amúgy neked, hogy életveszélyesen vezetsz? Jutalmat érdemlek, amiért nem dekoráltam ki a szélvédődet. - Szeretnélek magam felé fordítani, ha el tudlak szakítani attól, amit éppen ügyeskedsz, jelezve, hogy azt a jutalmat itt és most akarom, sőt, követelem.

Összevont szemöldökkel mosolyodom el. Nem kényszeríthetsz arra itt az utca kellős közepén, hogy bevalljam mi mindenemet is adtam oda neked. Meg hát amúgy is úgy gondolom, hogy neked már így is erős az önbizalmad ahhoz, hogy az én támogatásomra legyen szükséged. Hidd csak el, sokkal jobban járunk így, ha csendben maradok, te meg vigyoroghatsz a saját poénodon. ( Egészen biztos vagyok benne, hogyha átrakhatnánk magunkat egy pár évvel korábbra, mondjuk ha mindketten éppen a tizennyolcas éveinkben járhatnánk, akkor ott abban a térben és időben te lennél a gimi menő sráca, aki mindig bőrkabátot visel és a mosdóban bagózik, én meg az aki elég messziről és elég hosszan figyelt téged, persze csak tisztes távolságból, mert annak a fajta srácnak hittelek mindig is aki kifejezetten a lányokat kedvelte, sőt biztosan körbevett a egész pom-pom csapat; csakhogy aztán valamilyen halloweeni buli alkalmából jól összemelegedtünk, én azzal magyaráznám, hogy te túl részeg lettél meg hát én is. Valószínűleg fájna a szívem érted, egy éjszaka veled még most is édes kevésnek tűnik, hát még ha magunkat tizenéves kamaszoknak képzelem, de te minden várakozást felülmúlva mutatkoznál velem másnap az iskolában, s a bevonulásunk is valahogyan így történne. Te szélesen vigyorognál ahogyan átkarolnál, én meg eléggé hozzád bújnék ahhoz, hogy a focicsapat meg a téged körülvevő pompom lány had értetlen bámulása kívül essen a látóhatáromból.)
Lili arca rögtön felderül ahogyan meglát téged, apró arcocskájára mosoly ül ki, kezei rögtön feléd nyúlnak, s úgy kapaszkodik bele a felsőd textilanyagába, mintha soha többé nem akarna elengedni. Megmosolyogtat a látvány, a fejemet egy másodpercre a falnak is döntöm ahogyan titeket nézlek, mostanra olyan mély és színtiszta kötelék alakult ki kettőtök között, hogy tökéletes, megbonthatatlan egységet vagytok képes alkotni.
Megforgatom a szemeid a Lilinek intézett szavaid hallatán, aztán felsóhajtok, de mindenféle neheztelés nélkül, inkább úgy, mint amikor az ember nagyon sokszor magyaráz el valamit valakinek.
- Ugyan már! Ezt te sem akarhatod. - Bíztatva simogatom meg Lili fejét, mintha csak arról győzném éppen meg, hogy minden rendben lesz. - Gondolj csak bele. Mi lesz ha elmegy bulizni, de még sosem ivott alkoholt? Ha még sosem rúgott be itthon, ahol aztán támogathattad miközben hányt? Ha nem tanulta meg hol vannak a saját határai?- Egy lélegzetvételnyi szünetet tartok, hogy gondolkozhass, de nem adom meg a lehetőséget neked, hogy a szavamba vágva válaszolj. - Akkor valamelyik klubban iszik majd három vodkaszódát, és rosszul lesz. Aztán valaki kirabolja, vagy tudom is én.. - Nem akarok ráijeszteni, inkább csak azt szeretném, hogy tisztában legyél azzal, hogy minden éremnek két oldala van, ha elefántcsonttoronyba zárod, akkor majd mikor kiszabadul a világba elesett és védtelen lesz, ha viszont megadod neki az alapokat, felkészíted arra, hogy hol vannak a saját határai, akkor sokkal összeszedettebb és felelősségteljesebb kamasz és felnőtt válik belőle.
Otthagylak végül Lilivel kettesben. Azt hiszem mindkettőtöknek szüksége van most egy kis egymással töltött időre, én pedig amíg ti játszotok elvonulok a konyhába, hogy csináljak magunknak - inkább neked - valami reggelit. Ki tudja meddig fog háborogni a gyomrod, ha nem viszel be mihamarabb szilárd ételt.
Meglepsz. Mármint komolyan meglepsz azzal, hogy átkarolsz, de ijedtség helyet inkább egészen nagyon hozzád bújok, hátamat egy másodpercre neked támasztom, fejemet egy pillanatra a válladnak döntöm, csakhogy utána összeszedve minden koncentrációmat még éppen idejében kavarjam meg a készülő reggelit ahhoz, hogy ne égjen le. - Nem, ne aggódj. Nem akarlak kinyírni. - Ha hagyod - vagy ha nem akkor is - tényérokat és kenyeret veszek elő, hogy az omlettet ketté oszthassam - azért neked többet tolok a tányérodra - és a kezemben úgy próbáljam elegyensúlyozni az asztalig, hogy ne borítsam ki. - Víz vagy narancslé? - Fogok meg egy poharat, amit magamnak narancslével töltök meg, aztán még egyet, hogy a válaszodat várva azzal töltsem föl, amivel csak szeretnéd.
- Hűű.. akkor felejtsek el minden olyan tervet, hogy majd Lilivel ha elég idős lesz Disneylandbe utazol? - Kuncogok föl. - Ha ezt nem bírod, hogy jössz el velem majd egy vidámparkba? - Incselkedve ülök le veled szemben.