- Igen, látom, beindultál. Kész Niagara! Szégyenbe hozod a világ összes vízesését. - Az utóbbi hetekben hozzászoktam, hogy az orrom alatt dörmögjek és magamban beszéljek. Anyám szerint ez teljesen normális az újszülött melletti első években, apám viszont nem fejezte ki magát ennyire politikailag korrektül. Szerinte szimplán kezdek begolyózni. Ezt gondolhatta az a fiatal párocska is, akik a hozzám legközelebbi asztalnál ültek és eléggé furcsa, gyanakvó pillantásokat vetettek felém; felvont szemöldökükből arra következtettem, egymás közt éppen vadul ítélkeznek felettem. Nem hibáztattam őket, ha kívülről úgy tűnt, fogalmam sincs, mit csinálok. Tényleg halvány gőzöm nem volt, csak fogtam a rongyot és undorodó fintorral letöröltem a nyálat a baba szájáról. Ez volt egyelőre a legnehezebb része. A lenti folyáshoz már sikerült hozzászoknom, de ez a rengeteg nyál... És még csúnyán néznek rám, ha egy kutyához hasonlítom! - Jól van, ne edd meg. Ezt ne edd meg. Lili, kérem vissza a... Igen, az az ujjam. Igen, ez már kezd fájni... - Nagy nehezen sikerül kirángatnom a szájából a rongyot. Bedobom a hordozóba a lábához és nagy sóhajjal figyelem, hogyan nézelődik az új helyen, hogyan igyekszik magába szívni a látványt. Ahhoz képest, hogy húsz perce tettem be a hordozóba, még nem kezdett el hisztériázni. Meglehetősen büszke vagyok rá emiatt. - Ha éhes vagy, szólj és rendelek egy sonkás szendvicset. Addig inkább rágd ezt... - megrázom az orra előtt az egyik rágókát, ami még csörög is - csodálatos érzés éjjel kettőkor belerúgni - és hagyom, hogy érte kapaszkodva elvegye és a szájába tömje. Addig sem nyáladzik annyit. Vetek egy gyors pillantást a mobilomra, majd kortyolok egyet a kávémból. Még mindig van öt perc a megbeszélt időpontig. El sem hiszem, hogy tényleg sikerült találnom egy babysittert! A telefonban borzasztó fiatalnak tűnt a hangja alapján, meg hát eleve jobbnak láttam, ha nem egyből a lakásomra hívom fel. Számára is kényelmesebb talán, ha semleges környezetben ismerkedünk meg és beszéljük meg a részleteket. Azt is szerettem volna, ha előzetesen megismeri Lilit és utána dönti el, tényleg tudná-e vállalni, hogy hetente változó alkalommal megmenti az életemet. Amíg várom, hogy befusson, néha a babára sandítok. Észre sem veszem, hogy ilyenkor öntudatlanul mindig mosoly szökik az arcomra. Lehet, hogy hetek óta nem alszom rendesen és a hajamat festetni sem kell többé, mert magamtól kiszőkültem, de... Azért nem olyan rossz érzés vigyázni valakire. Ilyenkor, legalábbis, amikor csendes és nyugodt.
Jó pár napja már, hogy vissza tértem New Yorkba, és bár hiányzott már, mégsem olyan, mint amilyen két évvel ezelőtt volt. Az árvaház, ahol felnőttem tökéletes menedéket adott a számomra és egy családot, nekem mégsem tetszett, a saját fejem után mentem, és most itt vagyok egyedül, és ezt utálom. Stellával ugyan beszélek minden nap, ő hamar megbocsájtott, de azért néha érzem, hogy nem bízik már úgy bennem, mint régen. Louis pedig... ő nagyon makacs. Sokat kell még bizonyítanom a fogadott testvéreimnek, de bízok abban, hogy egyszer minden a régi lesz. Vagy legalábbis hasonló, hiszen már semmi sem lehet olyan, mint volt. Hiányzik Seb, aki bár csúnyán átvert, de én mégis minden nap abban reménykedem, hogy majd felbukkan és bocsánatot kér mindenért. Aztán itt ez a gyerek is a hasamban, akiről még mindig nem hoztam döntést. Az eszem vitatkozik a szívemmel, hogy az lenne a legjobb, ha elvetetem, de egyenlőre még a szívemet követem, aki nem engedi, hogy megöljem a saját gyerekemet. Talán még túl fiatal vagyok, hogy egyedül, segítség nélkül felneveljek egy gyereket, de ha meg sem próbálom, akkor sosem tudom meg, hogy menyire tudnék boldogulni. A nőgyógyászomon kívül még senki nem tud arról, hogy terhes vagyok, és ez egyenlőre így is marad, amíg nem leszek biztos abban, hogy a testvéreim valóban megbocsájtottak és nem csak sajnálatból beszélgetnek velem, akinek jelenleg ezen a gyereken kívül senkije sincs. Ezekkel a gondolatokkal térek be a következő utcán, és bevallom, hogy egy kicsit izgulok is. Van már munkám, de az nagyon kevés ahhoz, hogy fenntartsam az anyám által örökölt házat és még magamra is gondolnom kell, hiszen mostanában többet eszek egy malacnál. Épp ezért örültem a hirdetésnek, ahol egy kis baba mellé keresnek dadát. Azonnal felhívtam a férfit, és most éppen a találkozóra tartok. Az árvaházban, ahol felnőttem, rengeteg kisbaba volt, akik nagyon sok figyelmet igényeltek, a nővéreknek pedig mindig lelkesen segédkeztem is, így azt hiszem, hogy egy pár hónapos kisbaba nem fog problémát okozni. Amint elérem a megbeszélt helyet, kontyba fogom a hajam, majd úgy lépek be az ajtón és nézek körbe. Egy kicsit késtem, ami remélem, hogy nem kelt rossz benyomást rólam így elsőre. Mert amúgy általában pontos vagyok, csak most így alakult. Nem nehéz rá akadnom a férfire, aki engem vár, hiszen mindössze ő van egyedül kisbabával. Széles mosollyal az arcomon sétálok oda hozzuk, miközben próbálom leküzdeni a gyomor idegemet. Ugyan már! Hiszen nem az életem múlik ezen a találkozón. Ha nem jön össze, majd keresek másik munkát. Nem nagy ügy. - Öhm... elnézést a késésért. - szólítom meg, majd a kisbabára nézek, aki épp egy játékot majszol. Elmosolyodom és automatikusan siklik a kezem a hasamra. Vajon kisfiú vagy kislány lesz? - Brianna vagyok. - teszem hozzá és barátságosan nyújtom a kezem a férfi felé. Nem néz ki úgy, mint aki embereket eszik, azt hiszem, hogy feleslegesen aggódok.
Annyira leköt, hogy Lilit bámuljam bazsalyogva, mint egy tinédzser kissrác, hogy fel sem tűnik, mikor megérkezik a lány. Nem mintha a nevén és a hangján kívül bármit is tudnék róla, de ahogy az asztalunkhoz lép, egyből felpattanok a helyemről és széles mosollyal üdvözlöm. Nem néztem egy ideje az órára, így fel sem tűnt, hogy késett kicsit. A kaotikus időbeosztásom mellett egyáltalán nincs jogom ezt felróni másoknak; örülök, hogy nekem sikerül egyáltalán pontosnak lennem. - Ugyan, semmi gond, ne izgulj ezen! Könnyen idetaláltál? - megfogom a felém nyújtott kezét és finoman megrázom. Szimpatikusnak tűnik, fiatalabbnak, mint a hangja alapján képzeltem, de kedvesnek és törődőnek is. Férfi szemmel elsőre csak ennyit sikerül megállapítanom, de ennyi bőven is elég. - Ethan vagyok, velem beszéltél telefonon. Foglalj helyet! - vetek egy mosolygós oldalpillantást Lilire, aztán ha Brianna leült, én is helyet foglalok és úgy fordítom a hordozót, hogy megnézhessék a babával egymást maguknak. Sok időt fognak kettesben együtt tölteni, izgulok, hogy kölcsönösen meg tudják-e kedvelni egymást, habár fogalmam sincs, egy alig négy hónapos baba képes-e egyáltalán már szeretni dolgokat, vagy ez csak később alakul ki. Newtonnal pont múltkor beszélgettünk erről valamit. - Ő pedig itt Liliana, én csak Lilinek hívom. Mit iszol? Kávét, cappuchinót, teát? Meghívlak. - Bármit is kér, megrendelem neki és kérek hozzá még két csokis sütit is. Erről nem kérdeztem ugyan meg, de a húgomból és eddigi élettapasztalatomból kiindulva nincs olyan lány, aki ne szeretné a csokis sütit, nekem pedig őrülten nagy szükségem van egy normális babysitterre, így bármilyen mocskos eszközhöz képes vagyok folyamodni, hogy megnyerjem Briannát magamnak. - Őszinte leszek, még csak pár hete, hogy Lili hozzám került. Nem sokat tudok a babákról, a munkámat pedig nem hagyhatom ott, hogy otthon maradjak a kicsivel, ezért nagy szükségem van valakire, aki segít, ha épp dolgoznom kell vagy túlságosan elúszom az otthoni teendőkkel. Nem sok nyűg van vele, általában csak eszik és alszik, a gond majd akkor üt be, ha elkezd mászni. - magyarázom hol a lányt, hol a hordozóban pihenő kicsit figyelve, halkan elnevetve a végét. Az lesz ám a szép korszak... - Neked van tapasztalatod a gyerekekkel? A családban esetleg, vagy babysitterkedtél már korábban? - érdeklődöm, hiszen a telefonban nem igazán mentünk bele a részletekbe egymás életét illetően.
Imádom a gyerekeket, azt hiszem, hogy pontosan ez az oka annak, hogy nem tudok dönteni a saját gyerekemmel kapcsolatban. Tisztában vagyok azzal, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egyedül szembe nézzek egy kisbabával. Nem arról a pár óráról van szó, amit elvállalnék, hogy erre a tündéri kislányra vigyázzak, hanem arról, hogy milyen lehet, amikor 24-ből huszonnégyet vele vagyok. Nem lesz könnyű, én mégsem vagyok képes az abortuszra, mert az olyan, mintha megölném a saját gyerekemet. Nagyon sok rosszat elkövettem már az életem során, hálátlan voltam azokkal, akik nem azt érdemelték volna, de gyilkos az nem akarok lenni. Talán pontosan azért is halogatom annyit a dolgot, hogy késő legyen elvetetni és így kénytelen legyek végig csinálni az egészet. Bízok abban, hogy csak idő kérdése és ismét elnyerem a testvéreim bizalmát és akkor nem kell egyedül szembe néznem a jövővel, amitől tartok. Én, aki mindig fejest ugrottam a mélybe, sosem gondolkodtam előre, a mának élek, most bizony nem telik el nap úgy, hogy ne gondoljak arra, hogy mi lesz ha rosszul döntök majd. Ha elvetetem a magzatot, akkor azt fogom megbánni, hogy sosem ismerhettem őt meg, ha meg nem teszem, akkor talán azt, hogy nem élem ki a fiatalságomat úgy ahogyan kéne. Bár mindig amondója voltam, hogy egy gyerek sosem hiba, csak az olyan embereknek, mint amilyen az anyám is, én viszont nem akarok olyan lenni. - Igen. Nem lakom túl messze ettől a helytől. - válaszolok mosolyogva, majd amint bemutatkozik ő is, elkönyvelem magamban, hogy feleslegesen idegeskedtem, hiszen személyesen is pont olyan barátságos, mint a telefonban volt. Ez persze még nem jelenti azt, hogy megfelelőnek tart a kisbaba mellé, talán zavarni fogja a korom, meg, hogy nincs annyi tapasztalatom, mint amennyit ő esetleg elvárna, amennyi egy sokkal idősebbnek lehetne, de egy próbát mindenképp megér. Úgy vagyok vele, hogy kérdő útját nem veszti. Nekem pedig veszítenivalóm nincs. Helyet foglalok, majd a kisbabára pillantok, ami csak még jobban kihozza belőlem az anyai ösztönöket, pedig még csak nagyon az elején vagyok a terhességemnek. Mégis érzem azt, amiről mindig beszéltek. - Szia Lili. Hát te milyen édes kislány vagy. - mosolyodom el a kicsire nézve, és megsimogatom az arcát. Az első szabály, amit megtanítottak az árvaházban a babákról az, hogy sosem szabad megfogni a kezüket, mert azt mindig befalják, és hát nem egészséges. - Egy gyümölcsteát kérek. - válaszolok kérdésére, majd gyönyörködök még egy kicsit a gyerekben, aztán ismét vissza nézek Ethanre és úgy hallgatom a szavait. Nem akarom, hogy komolytalannak tartson, hogy miközben ő beszél hozzám én még csak rá sem nézek. - Nekem is van még egy munkám, de ez nem jelent semmit, mert rendes a főnököm, ki lehet vele egyezni. Szóval bármikor állok a rendelkezésedre és a ki Liliére is. - a kisbaba felé nézek, szélesen rámosolygok, aztán amint kihozzák a csokis sütit, hirtelen gyűl össze a nyál a számban, így a kanalammal levágok róla egy darabkát és a számba helyezem. Mióta terhes vagyok egyszerűen nem bírok leállni, főleg a csokiról van szó. Letörök még egy darabot belőle, gondosan lenyelem, és a kanalat lerakom a tányérom szélére. A végén még azt hiszi, hogy nem kapok otthon enni, pedig esküszöm, hogy próbálok uralkodni magamon. - Az árvaházban ahol felnőttem voltak kisbabák. Ott tanítottak meg néhány dologra. Például a pelenkázásra. Meg arra, hogy mit kell csinálni, ha egy baba csuklik. Vagy, hogyan kell nekik ételt készíteni. - válaszolok könnyedén, miközben vissza emlékezek az árvaházban töltött éveimre. Mennyire utáltam ott lenni, most mégis hiányzik. Még a szigorúság is, ami közre játszott abban is, hogy végül elszöktem. - Lili szülei hol vannak? - kérdem kíváncsian és remélem, hogy nem fogja úgy venni, hogy túlságosan kíváncsi és tolakodó vagyok.
Őszintén szólva fel sem merült bennem, hogy idősebb bébiszittert keressek. Valamiért az ideális jelöltet mindig is diáknak képzeltem, talán csak azért, mert a nagyi és anyám szerepében már duplán foglalt az idős néni poszt a családban, és tudom, hogy milyen lenne beengednem még egyet a lakásba: átszervezné az egész életemet, pusztán jóindulatból és szeretetből, és kimosná az alsóimat, vacsorát főzne... Nem akartam ilyen mértékben támaszkodni senkire. Ráadásul a fiatalok mobilitása jobb, könnyebben kimaradnak éjszakára, ha épp elhúzódna a munkám, nagyobb szükségük van a zsebpénzre és Lili sem fogja úgy érezni, hogy a környezete átlagéletkora ötven felett dukál. Azt persze sokkal nehezebben határoztam meg, mégis mennyi legyen az alsó határ és mi az a kor a tinédzsereknél, ami felett már elég felelősségteljesek és érettek ahhoz, hogy rájuk bízhassak egy önmagában életképtelen gyereket. Brianna első látásra szimpatikusnak és megbízhatónak tűnt, mégis aggasztott, nem túl fiatal-e. Persze nem akartam tahó lenni és rögtön rákérdezni a korára, ahogyan azt sem várhattam el, hogy benyújtson egy kész szakmai önéletrajzot nekem. - Ne hagyd magad megtéveszteni, ez csak a látszat. Bármikor kirobbanhat belőle a házisárkány és elkezd dobálózni mindennel, ami a keze ügyébe akad. - És újszülötthöz képest ijesztően jól céloz, teszem még hozzá magamban, felidézve, hányszor talált homlokon különböző csörgőkkel és rágókákkal. De természetesen most, hogy beharangoztam, milyen nehéz vele, Lili mintha még nyugodtabban és ártatlanabbul nézegetné Briannát, csak hogy bizonyítsa, nincs igazam. Megrendelem a gyümölcsteáját és érdeklődve figyelem, hogyan barátkozik a kicsivel. Láthatóan szereti a babákat és ettől megkönnyebbülök kicsit. Ha nem csak a pénzért jelentkezett, máris nyert ügyem van. - Nem lesz ez sok iskola mellett? - tör fel belőlem meglepettségemben a kérdés, mielőtt végiggondolhatnám, mennyire hangzom miatta tolakodónak és atyáskodónak. Nem akarom megsérteni azzal, hogy beledumálok az életébe, csak hát emlékszem rá, milyen kegyetlen tud lenni az iskola, ő meg emellé rögtön két melót is bevállalna? Vagy lehet, hogy nem is jár iskolába, csak elfelejtettem, mikor mondta a telefonba? - Ne haragudj, nem akarok aggályoskodni, te nyilván jobban tudod, hogyan menedzseld az életed, csak hát hiába vagy fiatal, nem szerencsés túlhajszolnod magad ennyi idősen. Hidd el, később majd túlhajszolnak eleget - A fejem csóválva gondolok a munkahelyemre. Még jó, hogy a sulit sosem vettem túl komolyan és hagytam magamnak időt a bulizásra és a pihenésre, mert mióta dolgozom, nincs igazán időm élni mellette. - Nehéz lehetett - Őszinte együttérzés csendül ki a hangomból, ahogy az árvaházat említi. Elképzelni sem tudom, milyen lehet ott felnőni, bár amilyen ritkán láttuk a szüleinket, a magányt részben átérzem. - Most nevelőszülőknél élsz? - érdeklődöm, és felmerül bennem, hogy talán el kéne kérnem a gondviselője telefonszámát. Nem árt, ha kapcsolatba tudok lépni a családjával, csak hogy meggyőződjek róla, épségben hazaért tőlem, ha őt nem tudnám elérni, vagy hogy ők is érthesíthessenek engem baj esetén. - Neee, csuklás ellen van jó módszer? - pislogok meglepetten. Ez az infó jól jött volna néhány éjszakával ezelőtt! Már most úgy érzem, Briannától rengeteg mindent fogok tanulni, és ez jó. - Autóbalesetük volt. Lili is a kocsiban utazott, de szerencsére kisebb horzsolásokkal megúszta, a húgom és a sógorom viszont... - Sóhajba fojtom a végét, úgyis magától is összerakja már innentől, mi lett velük. - A családból senki sem vállalta magára a gyámságot, én meg nem akartam, hogy nevelőszülőkhöz kerüljön, úgyhogy... Magamhoz vettem. Még tart a jogi bizbasz - legyintek, jelezve, körülbelül pont ennyit értek az örökbefogadás adminisztrációs részéből. Szerencsére Newt mindenről gondoskodik helyettem, nekem csak tanulnom és aláírogatnom kell. Meg fizetnem, nem is keveset. - Sajnos a munkám miatt több műszakban dolgozom. Néha meg tudom oldani Lili felügyeletét, de van, hogy senkire sem bízhatom. Nyilván amikor dolgozol vagy suliban vagy, nem várom el, hogy beugorj, de esetleg egyszer-egyszer beleférne neked egy-egy éjszakázás? Természetesen aludhatsz nálam, tévézhetsz, tanulhatsz, bármi. - Kissé idegesen kezdek el babrálni a szalvétámmal. Na igen, a diáklét hátulütője. Mégis melyik fiatal töltené szívesen a péntek estéjét vagy a dolgozatot megelőző éjszakát gyerekfelügyelettel? De azért bízom benne, hogy Bri nem hátrál meg ennyitől.
Kezdőlap
