Egy idő után máshogy kezeled a halált, ha naponta többször is találkozol vele. Nem ráz meg az egész, az a halál az élet része, természetes dolog, számítunk rá, azt hisze senkit nem ér kifejezetten váratlanul. Láttam fiatalt, öreget, gyereket, sőt olyat is, aki még alig volt több, mint egy kis sejtköteg, tehát azt kell mondjam képes vagyok kezelni halált, anélkül, hogy könnyeket csalna a szemembe.
Egyetlen eset volt, ami kicsit furcsán érintett, néhány évvel ezelőtt történt. Meghalt az apám. Ez még magában egy várható dolog, az én helyzetemben mégcsak sokat sem jelentett, mivel nem is ismertem. Anya nem szeretett róla beszélni, így minden, amit tudtam róla, annyi volt, hogy Európából jött cigány volt, de ez nem zavart. Gyerekkoromtól kezdve kaptam azért, mert nem épp anyukám szőke haját és tengerkék szemeit örököltem, így hamar megszoktam, hogy mást kell mutatnom mint, amit a sztereotípiák várnak tőlem. Sosem gondolkodtam azon, hogy meg kellene keresnem apámat, addig a napig, míg meg nem tudtam, hogy halott.
A konyhában támasztottam a pultot, mikor döntöttem.
-Elmegyek a temetésre-mondtam a kávéfőzőnek.
-Minek?-kenegette hanyagul a pirítósát anyám, láthatóan eszébe sem jutott, hogy akár komolyan is gondolhatom, amit mondok.
-Nem tudom, mert az apám volt.
Anya felkapta a fejét és felvonta egyik szemöldökét, úgy nézett rám, mintha azt bizonygattam volna, hogy minimum a római pápa génjeit örököltem az övéivel együtt.
-Biológiailag-vont vállat. Furcsálltam a helyzetet, ennyire nem érdekelné annak a férfinak az élete vagy halála, akitől még egy gyereke is született? Nem pont így ismertem Vilde Gallaghert.
-Pont ezért-fordultam lassan felé- hogy több legyen ennél, ha utólag is.
Legyintett rám, nem értettem a reakcióját.
-Nem kellene odamenned-mondta sokára. A hangjában valami karcolt, nem mertem megtippelni sem, hogy mi lehetett az, tudtam, hogy néha jobb régi emlékeket nem bolygatni, de most az egyszer nem hagytam meg a komfortzónánkban.
-Miért? Mi baj lehet?
Csak nézett rám, arcán kellemetlen, már majdnem viszolygó kifejezéssel, nagyon nem tetszett nekem ez a tekintet.
-Mert azok az emberek nem olyanok, mint mi, rendben? Legyen elég ennyi.
Csönd. Telnek a percek, mire megértem mire megy ki a játék. Anyám mindig mellettem állt, megvédett, beszélt a tanárokkal, beszélt a szülőkkel, a diákokkal. Most velem beszélt, csak épp nem úgy, ahogy azt szerettem volna.
-Milyenek?-kérdeztem összevonva sötét szemöldökeimet.
-Nem a mi nyelvünkön beszélnek, nem úgy élnek, mint te vagy én, egyszerűen eltér a kultúrájuk-vont vállat. Zavarában flegmává váltak a gesztusai, ezt az énjét viszont már jól ismertem.
-Nyögd ki mi bajod, mert nem vagyok oda az óvatoskodásodért, Vilde.
Sosem hívtam a nevén, csak és kizárólag olyan alkalmakkor, mikor dühös voltam és haragom kifejezetten rá irányult. Szeretetteljes kapcsolatom volt anyámmal és ezen az sem változtatott, hogy az ismerősi köre a nyakát tette volna rá, hogy nem az ő gyereke vagyok.
-Azért, Ravi mert...mert cigányok-emelte fel a hangját. Csalódottan sóhajtottam és hátratűrtem hosszú, göndör fürtjeimet.
-Tudod, valami rohadt ironikus, hogy ezt te mondod-sétáltam az asztalhoz és megtámaszkodtam a tiszta fehér abroszon- nem tudom feltűnt-e tizenkilenc év alatt, de a fiad félcigány és ennek a körülménynek biológiailag asszem hozzád volt köze.
Bevittem az utolsó találatot. Anya szőke haja eltakarta előlem az arcát, e pontosan tudtam, hogy bánta már minden szavát, én viszont cseppet sem bántam, hogy kemény voltam vele. Néha ki kell állnunk magunkért, hogy azok lehessünk, akiknek lennünk kell, mégha ez néha nem is valami kellemes.