Rezidens éveim alatt sokat játszottam ezt a játékot. Segített jobban megismerni egymást a leendő kollégákkal, sokat nevettünk és sztorizgattunk, és persze ürügyet adott rá, hogy egy-egy estét bűntelenül végigalkoholizáljunk. Azóta is sokszor előkerül baráti összeröffenések során, sőt, a kórházba is bevittem, az idősebb gyerekek szeretnek kikapcsolódni, nevetni kicsit és megfeledkezni a fájdalmukról. A forgatókönyv egyszerű, de mindig igazat mondani? Annál nehezebb.


Állítás: flörtöltem érdekből.
Flörtnek számít, ha a Starbucksban pár kedves szóért cserébe mindig kapok ingyen csokireszeléket a kávémra? Igen? Jó, akkor fenékig!

Állítás: füveztem.
Egyszer megkínáltak rezidensként egy szál jointtal, de nem fogadtam el. Egyrészt épp ügyeltünk és nem akartam lebukni, másrészt eléggé ódzkodom a kábítószerektől, hiszen a munkám során más emberekért, gyerekekért vagyok felelős. Jobb tiszta maradni.

Állítás: kötöttem fogadást.
Kötöttem, és megnyertem, mint a szart! Most jut eszembe, Tate még mindig lóg nekem azzal a tíz dollárral. Nem gondoltad volna, hogy képes leszek öt percnél tovább állni egy kézen, mi? Több mindent rejtegetek a fehér köpeny alatt, mint hinnéd...

Állítás: álmodoztam a legjobb barátomról.
Hogy tudnék úgy beleinni a pohárba, hogy Tate ne lássa? Magára veszi, ha iszok? Egyáltalán miért bámul rám ilyen széles vigyorral? Mintha... Nem, azt hiszem, ezt a kört inkább passzolom.

Állítás: járattam le magam közönség előtt.
Szülők előtt, kollégák előtt, más orvosok előtt... Csak az hibázik, aki tesz is valamit, én pedig általában nagyon igyekszem odatenni magam a munkámban és a magánéletemben egyaránt, így igen, gyakran keverem kínos helyzetekbe magam.

Állítás: bámultam meg egy azonos nemű fenekét.
Jól van, ez csalás, a csapatból mindenki tudja, melyik kapura játszom. Arra pályáztok, hogy igyak? Attól még nem kéne kinevetni, eléggé megszenvedtem a coming outtal annak idején. Az apámmal azóta sem sikerült teljesen rendeznünk a kapcsolatunkat. Legyen, holnap csak estére megyek úgyis. Már érzem, hogy kezd forogni a szoba...

Állítás: hazudtam a szüleimnek.
"Persze, apa, szerintem is jól néz ki az a csaj!"

Állítás: ettem a földről.
Három másodperces szabály? Kétszer ráfújtam! Ilyenkor szívesen elfeledkezem az orvosi diplomámról, csak Tate ne kapna rajta folyton... Szerencsére a trehányságomhoz paradox módon erős rendszeretet is társul, így agglegény lakáshoz képest elég nagy tisztaság van nálunk. Úgyhogy töltenél még, kérlek?

Állítás: voltam szerelmes viszonzatlanul.
Csak csendben kortyolok egyet. A kíváncsiskodó kérdéseket udvarias, feszült mosollyal hárítom, nem szólok egy szót sem. Nem is tudnék, a torkom az ital ellenére is száraz, szorít. "Milyen titokzatoskodó!", hallom oldalról. Nem, csak nem szeretnék lebukni. Kerülöm Tate pillantását. Következő?

Állítás: csókolóztam olyannal, akit aznap láttam először.
Szórakozóhelyen, tánc közben, és a legjobb barátomra gondoltam alatta. Oh, egek, mit kevertek ebbe az italba? Még egy korty és végem... Valaki oldalba bök. Tate szerint sápadt vagyok. A többiek összenevetnek azon, hogy sosem bírtam az alkoholt. Egy mély hang a védelmemre kel, Brentre szól, hogy ne töltsön nekem többet. Azt hiszem, Tate az.

Állítás: próbáltam féltékennyé tenni valakit.
Éveken át. Egyszer sem vette észre.

Állítás: volt egyéjszakás kalandom.
Egyetlen egyszer. Utána hónapokig borzasztóan éreztem magam, pedig a srác sem keresett többet, mégis furdalt a lelkiismeret. Úgy éreztem, csalódást okoztam magamnak.

Állítás: kémkedtem a szomszédom után.
Hallom, hogy véget akarnak vetni a játéknak, pedig ehhez az állításhoz van egy vicces sztorim. Egész éjjel fent voltunk Tate-tel, az ablakban lógva vártuk, hogy megjöjjön a szomszéd. Ki akartuk figyelni, ahogy... Jól van, jól van, megyek már.

Állítás: adtam el a kocsimat, mert a legjobb barátom nem mer a balesete óta egybe sem beszállni.
Plusz a motor gazdaságosabb. Hatékonyabb. Gyorsabb. Persze sosem vallottam be, hogy Tate miatt váltottam. Miért nem iszik senki? Lehet, hogy ez a kérdés el sem hangzott, csak a fejemben gondoltam ki. Őszintén szólva kezdenek összemosódni a dolgok, talán tényleg jobb lenne hazamenni.

Állítás: hazudtam ebben a játékban.
Erre azért még iszom egyet, úgyis olyan jól megy - nem az ivás, a hazudozás. Mosolyogni minden reggel, miközben Tate kiterelgeti a házból az aktuális lányt. Habogni valamit a kérdésére, jól vagyok-e, miután kétszer hiperventilláltam, mert rendszeresen egy szál törölközőben kell mászkálnia a lakásban tusolás után (és hazudni arról, fogalmam sincs, hol a boxere, pedig jobban ismerem az életét, mint ő maga). Az alkoholra fogni a szótlanságom, amikor búcsúzkodáskor Sophie leáll flörtölni vele, én meg csak másodjára hallom meg, hogy közben a többiek hozzám beszélnek, mert annyira leköt, milyen szemérmetlenül cirógatja Tate mellkasát, az meg hogyan vigyorog közben... De a legnagyobb hazugság mind közül visszamosolyogni rá, mikor hozzám lép, hagyni, hogy kitámogasson a lakásból és a fülébe duruzsolni a piától kissé kótyagosan, kissé meghatottan, hogy ő a legjobb barátom.

Hiszen sokkal több annál.

3 évvel ezelőtt

Némán figyelem, hogyan száll fel a füst Dr. Cutland cigarettájából. Látja rajtam, hogy mondani szeretnék valamit, de nem teszem. Az első dolog, amit megtanultam a gyakorlatom során, hogy rezidensként szembeszállni egy orvossal sosem kifizetődő dolog, főleg, ha olyan apróságról van csak szó, mint a saját egészsége.
- Bökje már ki, Henderson! Látom, hogy nagyon a bögyében van valami. - Az ősz hajú, erősen kopaszodó, tömzsi férfi még egyet szív a csikkből, mielőtt elpöckölné és beletaposná a földbe. Fázósan a köpenyem zsebébe süppesztem a kezem. Nem értem, miért kell folyton elkísérnem dohányozni...
- Csak nem vagyok benne biztos, hogy ezzel, tudja... Jó példát mutat. - elharapom a folytatást és lesütöm inkább a szemem. Ahhoz képest, mentorom milyen szigorúan méreget, egészen érdeklődve biccent.
- Folytassa, fiam! Nincs oka kímélni. Nemsokára nyugdíjba vonulok, nekem aztán már mindegy, mit gondol.
- Orvosként hogy várhatnánk el a betegeinktől, hogy egészségesen éljenek, ha aztán mi magunk kijövünk és rágyújtunk egy szálra? - bököm ki végül, szórakozottan vonogatva a vállam. A férfi csak felnevet, mély, kissé becsmérlő, de határozottan nem bántónak szánt zöngén. Vaskos tenyerével meglapogatja a hátam, ám mielőtt bármit is mondhatna, felharsan a közelben a sziréna és a sarkon befordul egy mentőautó. Az ügyeletes sebészek ezzel szinkronban csapják ki mellettünk az ajtót, két csoportra bontva kitódulnak az udvarra, fogadni a beérkező kocsit. Mindketten odébb húzódunk, hogy ne legyünk útban.
A mentőautót egy második is követi. Csendben, aggódva figyelem, a mentősök hogyan emelnek ki egy fiatalnak látszó lányt. Felette, a hordágyon egy férfi térdel, megállás nélkül végzi a szívkompressziót, a társa közben ledarálja a részleteket az odagyűlő orvosoknak. Fiatal nő, autóbaleset, fejtrauma, vérnyomás, pulzus, repedt lép, belső vérzés... Elborzaszt a kapkodás, a vér, a vakkantásszerű, határozott utasítások, amit pingpong labdaként passzolgatnak egymásnak a traumatologusok, miközben eltűnnek a hordággyal a kétszárnyú ajtó mögött.
A másik hordágyra esik a pillantásom. Kevesebb a vér, kisebb a káosz, pont ezért valahogy összeszorul a szívem. A gondolataimból a bordáim közé fúródó könyök ránt ki. Feleszmélek, oldalra pillantok, majd ekkor már én is meghallom a kiáltást.
- Hé te! Te ott! - Az egyik orvos felém kalimpál. Épp csak összenézek Dr. Cutlanddel, aki bólint, aztán már ott sem vagyok, a hordágynál termek. - Fogd meg ezt itt, kérlek! Tartsd nekem. Jól van, mehetünk! Hármas műtő!
- Meg kell CT-zni a fejét.
- Értesítem Dr. Mahoney-t!
A traumatológia világa teljesen távol áll tőlem, csak sodródom és teszem, amit kérnek. Pillantásom a hordágyon fekvő fiúra esik. Korombelinek tűnik. Nyitva a szeme ugyan, de látszik rajta, hogy semmit sem ért a világból maga körül. Annyi kérdésem lenne, megszoktam, hogy a gyerekekkel sokat kell beszélgetni: mi történt? Ki vezetett? Kinek a hibája volt? Az ott a barátnőd volt? Minden rendben lesz - mégsem jön ki hang a torkomon. Érzem, hogy felmarkolja a köpenyem alját. Megérintem a kézfejét, gyengéden, biztatón megszorítom.
- Rendben, innentől átvesszük. Köszi! - vakkantja nekem valaki, mielőtt kikapkodnának mindent a kezemből. A fiú ujjai lecsusszannak a köpenyemről, a hordágy pedig eltűnik a műtő ajtaja mögött.
Sóhajtok. Mintha percek óta most először kapnék levegőt.

Ma is itt van. Dr. Cutland azt mondta, szóljak, ha megint visszajön, mert zavarja, ha más betegek is bejárkálnak a gyerekekhez ahelyett, hogy a saját osztályukon lábadoznának, de őszintén szólva úgy láttam, hogy jót tesz a gyerekeknek a jelenléte és ők is jó hatással vannak rá, így aztán egy árva kukkot sem szóltam a mentoromnak. Sőt, az ebédszünetemet is arra használtam ki, hogy velük legyek - szintén Dr. Cutland háta mögött, mert azt sem szereti, ha én túl sokat lógok a kicsikkel. Fél, hogy túlságosan elkezdek majd kötődni hozzájuk és így sosem lesz belőlem kellően objektív és távolságtartó orvos.
- Oké, mondom, mi lesz a mai játék! Dr. Henderson igazán vicces dolgot talált ki nektek. - fogom az egyik miniatűr széket és elhelyezem az asztalnál, hogy szemből lehuppanjak rá. Próbálom a srác válla felett meglesni, mit rajzol, de csak futólag sikerül kivennem néhány formát és színt. Hihetetlen, mennyi mindent megtesz a kicsikért, mindegy, milyen képtelen kéréssel nyúzzák.
- Nem is vagy még doktor bácsi! - hallom Rosie huncut, pimaszkodó hangját, mire olyan nagyra tátom a szám, ahogy csak tudom, és a mellkasomhoz kapva a lehető legfelháborodottabban grimaszolok.
- Tájékoztatásul közlöm, kisasszony, hogy hamarosan az leszek, és még csinos névtáblát is kapok! - dicsekszem, mire Rosie szigorúan csípőre teszi a kezét.
- Akkor miért nem tanulsz, hmm?
Nevetek, pedig szívem szerint zokognék. A gyerekeknek fogalmuk sincs, hány éjszakát virrasztok át a könyvek felett és hány idegösszeomlást kaptam csak az elmúlt héten. Segítek: egy kezemen nem tudnám már megszámolni. De hát én választottam ezt a szakmát és egyetlen percét sem bánom.
- Nézd, River, Robin leszek! - kalimpál felém Ted és a rajzra mutogat, ami a fiú keze alatt készül épp. Közelebb hajolok, hogy lássam, és közben titokban szemügyre veszem Tate-et is. Már egy hete, hogy behozták. Még mindig borzasztóan fest.
- Tyű, ez igen! Én Pókember szeretnék lenni!
Figyelem, hogyan húzza a vonalakat művészi precizitással és hogyan rebben rám a tekintete a lap felett. Attól félek, Dr. Cutland elkésett. Már rég elkezdtem kötődni.