Az első és a második életem. Mindig így definiáltam. Az első életemben kedves voltam. Mindig, mindenkivel. Talán túlságosan is. Más talán naivnak mondaná, de mivel én sose ütöttem meg a bokámat így nem éreztem ennek a negatívumát. Magabiztos voltam, szerethető, ambiciózus. Tudtam, hogy van célom, hogy mit akarok, hogy merre haladok. Eltántoríthatatlan voltam mindezektől, mert olyan életet akartam élni ami nem csak nekem hanem a jövendőbeli családomnak is tökéletes. Voltak barátaim amikkel mélyen gyökerezett a kapcsolatunk. Volt családom akikkel mindent meg tudtuk beszélni és mindig ott voltunk egymásnak ha kellett. Szerettem a jó zenéket, az éjszakákba nyúló beszélgetéseket, az utazást, a családi ebédeket, a nevetést, a spontán dolgokat. Az a fazon voltam aki a hajléktalannak is adott pénzt, aki a kóbor kutyát is összeszedte az utcáról.

És a második életemben? Fásult vagyok, kedvetlen, mogorva és önmarcangoló. A régi barátok közül már csak pár maradt. Az apám már rég lemondott rólam. Sokszor vagyok bunkó, tapintatlan és mérhetetlenül őszinte. Mindent ami a szeretethez, törődéshez kötődik messziről elkerülöm. Félek ragaszkodni, félek szeretni, félek bízni, félek félni. Méteres falak vesznek körül ami áthatolhatatlan. Nem érdekel semmi a munkán, a szexen és a pián kívül. Dolgozom mert ez az egyetlen amit szeretek csinálni. Szexelek mert elfeledtet velem ezer dolgot és nem kell ragaszkodni, szeretni hozzá és iszom, hogy betompuljak, ne gondolkodjak. Nem ismerem a humort, a mosolyt, a lazaságot. Mindennek megvan a napirendje, a helye és ideje. Utálom a kiszámíthatatlan, spontán dolgokat, a meglepetéseket.
A két élet két ember. Két viselkedés, két emlék. S bár mind a kettő Isaac Henderson az egyik jó ember volt… a legjobb. A másik viszont egy barom.

Vannak pillanatok. Pillanatok amikről akkor nem tudjuk, hogy az egy Pillanat volt. Ezek mindig utólag derülnek ki. Némelyik képes teljesen megváltoztatni az életünket és mikor vissza gondolunk akkor elmerengünk rajta, hogy mi lett volna ha…. Mi lett volna ha az a pillanat nem történik meg? Mi lett volna ha az a pillanat máshogy alakul? Akkor is megváltoztatott volna mindent vagy csak egy lett volna a sok közül? Talán ezekért a pillanatokért élünk, mert ezek visznek minket előre. Néha rossz mederbe terelnek néha pedig a helyes úton járunk miattuk. De ha a végén átgondolják az életünk nagy pillanatait akkor összeségében azt mondhatjuk majd hogy megérte? Van egy elméletem. A pillanatokból állunk. Azok tesznek minket azzá akik vagyunk. Megváltoztatnak és egy-egy pillanat után már soha többe nem leszünk azok akik előtte voltunk.

-Jó most én jövök.- vigyorgott teli szájjal miközben a gyűrűjével játszott az ujján. Újfent ezt csinálta, hogy lekösse a szabad kezét. Forgatta, babrálta, nézegette engem pedig ilyenkor mérhetetlen büszkeség fogott el. Az én gyűrűmet horda…az én menyasszonyom. Friss volt még neki is ez az érzés épp úgy ahogy nekem, de ez volt a legörömtelibb érzés amit hosszú ideje éreztem.
-Ha választanod kellene, hogy savanyú uborkát egyél vaníliafagyival vagy tejfölt eper öntettel mit választanál?- minden hosszú úton ezzel szórakoztunk. Választások elé állítottuk egymást és próbáltunk a számunkra kisebb rosszat választani. Igazság szerint erről szól az élet nem igaz? Sok rossz közül a kisebbik rosszat választjuk.
-Tudsz te jobbat is Lily, ez könnyű. Tejföl eper öntettel. Ki az aki az uborkát választaná?- simítottam végig a kormány műbőr borítását, majd a combján kezdtem pihentetni szabad kezemet. Mocskosul szerencsés pasinak éreztem magamat. A menyasszonyom gyönyörű volt, okos, vicces és minden nézeteltérésünk dacára sokkal könnyebbé tette az életemet. Nem voltak felesleges körök, játszmák. Olyan egyszerűen, természetesen ment vele minden.
-Ha választanod kellene, hogy rögtön az esküvő után legyen gyerekünk vagy miután elvégeztem a pilóta képzést melyiket választanád?- a szemem sarkából figyeltem csak a reakcióját. Éreztem ahogy megfeszül tenyerem alatt a combja, abbahagyta a gyűrűje forgatását majd egész testével felém fordult.
-Isaac?- sose beszéltünk meg előtte a gyerek kérdéséről. 28 évesek voltunk, tudtuk, hogy akarunk, de hogy mikor az sose volt téma nálunk. Lily már néha pedzegette, hogy mennyi barátnője szült egyből házasság után és hogy ő is fiatal anyuka szeretne lenni én pedig biztos voltam abban, hogy ha valakitől akkor ettől a nőtől akarok gyereket.
-Lily!- szorítottam meg a combját, hogy érezze mennyire komolyan gondolom a kérdésemet. Rá emeltem a tekintetemet és ebben az egy pillanatban benne volt minden. Szeme elé fátyol húzott a könny, a szája sarka felfelé görbült a mosolytól és ez volt az a pillanat ami örök életemre az agyamba ragadt. A gyönyörű őzikebarna szemei, a szőkésbarna haja ahogy a vállára omlott, a telt ajka ami mosolyra húzódott és az őt hátulról megvilágító fényszóró.
És innentől semmi. Csattanás, fény, sikítás, jajveszékelés, pánik, fájdalom, vér, üvegszilánkok.

-Mr. Henderson!- puha kezek rázták meg a vállamat. A tudatom egyik pillanatról a másikra tért magához és engedte, hogy az emlékek egyszerre tóduljanak az agyamba. Nem nem nem! Nem nyitottam ki a szememet. Nem akartam. Talán ha elég ideig maradok mozdulatlan nem kell felkelnem. Talán akkor nem ér utol a valóság.
-Mr. Henderson!- Basszameg. Éreztem ahogy a sós cseppen égetni kezdték a szememet és csukott szemhéjam alól utat törnek maguknak.
-Lily.- suttogtam magam elé újra és újra. Nem voltam hajlandó kinyitni a szememet nem akartam szembesülni mindazzal ami vár.
-Mr. Henderson!- hagyja már abba. Miért ismételgeti folyton a nevemet. Csak hagyjanak itt szenvedni. Hagyjanak meghalni. -Ki tudja nyitni a szemét uram?- ki tudni éppen ki tudnám csak nem akarom. -Kérem uram. Adjon valami életjelet.- a szemeim ólom nehezek voltak mégis megpróbáltam a lehetetlent. A szemembe tóduló könnyektől amúgy is alig láttam, a fehér fény pedig csak még jobban vakított.
-Minden rendben.- kezdte el ismételgetni a nővér. Minden egyes alkalommal mikor kimondta azt éreztem, hogy megforgat bennem egy kést. Dehogy van rendben. Semmi sincs rendben.
-Lily.- préseltem ki a számon újra a nevet. Tudtam, de nem akartam tudatosítani magamban. Nem történhetett meg.
-Az a legfontosabb, hogy most megnyugodjon uram.- hevesen rázni kezdtem a fejemet amitől éles fájdalmat éreztem a homlokomban.
-Kérem Mr. Henderson.- a puha kéz ismét a vállamra simult és határozottan nyomott az ágyba.
-Hol van Lily?- a hangom olyan volt mintha nem is az én hangom lenne. Valaki teljesen másé. Egy sokkal rémülten, reszelősebb hang volt ez.
-Sajnálom.- ennyi elég volt. Tudtam. Emlékeztem. Emlékeztem a gyönyörű arcára. A sikolyára. A jajveszékelésre. A mentő éles hangjára. A vérre. Az élettelen kezére.
Csak meredtem a vakító fénybe. Remegtem. A könnyek mosták az arcomat. És ott abban a pillanatban éreztem, hogy ez egy pillanat. Ez egy olyan pillanat. Ez volt az a pillanat ahol megfogadtam, hogy soha többet nem leszek szerelmes. A szerelem fáj, a szerelem veszteség. És én soha többet nem tudnék senkit ugyanúgy szeretni.

Ha valami véget ér az valami újnak is a kezdete. Lehet az jó, rémisztő, fájdalmas, de valami új, valami más ami előtte sose volt. Onnantól, hogy valami véget ér sose leszel már ugyanaz az ember. Megváltoztat, átformál, megerősít. Legalábbis azt hiszed. De lehet hogy az új csak gyengébbé tesz, törékenyebbé. Engem mindenesetre az a pillanat gyökeresen megváltoztatott. Az ember ilyenkor csak él mert élnie kell, mert voltak régen tervei, álmai, vágyai és azt próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy ezekért kell tovább élnünk. De nem kell. Igazság szerint sokszor egy-egy ilyen vég után eltűnnek a céljaink, az álmaink. Ott maradunk üresen, fájó szívvel és csak azért megyünk tovább mert lélegzünk, mert muszáj.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Félelmetes belegondolni, hogy akár màsodpercek alatt is mennyire meg tud változni egy ember élete és ez veled sem történt másképp. Egy számodra fontos személyt veszítettèl el, aki nélkül addig a pillanatig el sem tudtad volna képzelni az életedet. Akivel közös jövőt terveztetek, mert annyira biztosak voltatok egymásban. Aztán elég egy baleset hozzà, hogy örökre elvegyen mindent tőled. Érthető, hogy ezek után másképpen viszonyulsz a környezetedhez és megpróbàlod olyan mélyre süllyeszteni az érzéseidet amennyire emberileg az lehetséges. Hogy nem tudsz olyan nyitottan állni másokhoz, mert egy részed elveszett. Nehéz az ilyet felfogni, feldolgozni pedig még keményebb folyamat. Remélem a jövőben lesz valaki/valami ami átsegít ezen az időszakon és megmutatja, hogy ha még nem is kaphatod vissza az akkori életedet, de még létezik a jó aminek segítségével újrakezdhetsz.
Sok játékot kívánok neked és köszönöm, hogy olvashattalak!  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!