Külső tulajdonságai:
Alacsony, karcsú testalkat. Első ránézésre törékeny virágszál, de a látszat csal. Igen is jó fizikumnak örvend, rendszeresen sportol, és a munkája is megköveteli, hogy jó legyen az állóképessége. Sötét haj, igéző fekete szemek. Édesanyja kínai származású, amerikai, édesapja fehérbőrű amerikai állampolgár. Külsőjét tehát meghatározza eme kettősség, igazán egyéni szépséget alkotva.
Belső tulajdonságai:
Igazán kedves, őszinte, szókimondó, vicces lány. Gazdag családban nevelkedett, mindig megvolt mindene, ami az anyagi hátteret illeti, azonban érzelmileg a családja támogatása nem éppen hagyományos. A neveltetése szigorú volt, és magániskolákba járt, majd a legjobb egyetemekre. Azonban sosem érezte magát jól abban a társadalmi körben, ahová született. Mondhatni kívülálló volt. Nem akart a családi üzletben sem részt venni, és tovább vinni a hagyományokat, amelyet a szülei elvártak. Ő szeretett volna saját maga is elérni valamit, így jutott arra az elhatározásra, hogy orvos szeretne lenni, és így segíteni másokon.

Tettem olyan dolgot, amit megbántam? Igen, ki ne? Az élet egy kihívás, és nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk. Az életem tökéletesen indult: gazdag családba születtem, és bármit megkaptam, amit csak szerettem volna. Hamar kiderült számomra, hogy én másra vágyom, ebben pedig egy igaz barát segített rájönni, Cody. Gyermekkoromban találkoztunk. Az édesapja a sofőr volt, az én édesapám sofőrje, és Cody gyakran volt nálunk. Hamar összebarátkoztunk, a társadalmi különbségek ellenére is. Egy igaz barátság köttetett, de még gyerekek voltunk, és nem sejtettük mennyire kegyetlen is tud lenni a világ… az emberek.
-Tartsd a tenyered, Maisy. – hallottam meg Cody hangját. A családom Hamptoni birtokán, az udvaron játszottunk kint. Ott töltöttük a nyarat. Lehettünk vagy tíz és tizenkét évesek, ő volt az idősebb. Én megtettem, kinyitottam, és egy virágot tett belé. Margaréta, ami a kedvencem.
-Ez csodaszép, köszönöm, Cody. – mosolyodtam el, ő pedig visszamosolygott rám. Az arca felvidult.
-Szívesen, szeretem, ha mosolyogsz. – tette hozzá ő is mosolyogva. Igen, mosolyogtunk, mindketten. Nagyon sok szép élményben volt részünk. Szerettem itt nyaralni a családom birtokán lenni, de csak amikor Cody is velem volt. Számolni sem tudom mennyi kalandban volt részünk, de mindre emlékszem. Nem szépítem, kis csirkefogók voltunk. Közel három évig voltunk barátok, egészen addig a végzetes nyári napig. Cody is én nem messze a Long Island- i birtoktól csónakáztunk, amikor elkapott minket egy vihar, én pedig kiborultam a csónakból. Ő utánam ugrott, de én megsérültem, beütöttem a fejem egy sziklába. Egy hétig voltam korházban. A szüleim teljesen kiakadtak, és Codyt, illetve a szüleit okolták. Az apját elbocsájtotta az édesapám, és elküldte őket. Mikor egy hét után felébredtem a korházban, Cody nem volt ott. Kérdeztem felőle, és a szüleim nem mondtak semmit, csak miután jobban lettem. Tudták, hogy nagyon mérges leszek, és igazuk is volt. Cody megmentette az életem, és ezért ők hálátlan módon kirúgták őket és fedél nélkül maradtak. Nem láttam őt évekig, hiszen elköltöztek, de amint a technika odáig fejlődött, bejelöltem őt az összes lehetséges szociális médiában, de sosem jelölt vissza. Haragudott, és teljesen meg is értettem. Aztán az évek csak teltek, mi felnőttünk, és a sors fintora, hogy New Yorkban, egy ekkora városban, és pont ebben a városban, ismét összefutottunk, nem is olyan rég. Van mit megbeszélnünk, ebben biztosan vagyok, akárcsak mesélnünk, és kíváncsi voltam, mi lett vele az évek folyamán, és hogy vajon az a régi, őszinte barátság még a felszínre hozható-e.


A barátságom Codyval, és az, hogy elváltunk egymástól évekre, mélyen nyomott hagyott bennem, megváltoztatott. A megismerkedésünk előtt, csupán egy gazdag lány voltam, aki mindent megkapott a szüleitől, aztán jött Cody, és rájöttem, mennyire tévúton jártam, és az élet mennyi szépséget rejthet, valamint, hogy bizony számít, milyen emberek vesznek körül, és te magad is hogyan bánsz másokkal. Elég nehéz volt erre pont gyerekként rájönni, de akkor még nem volt késő változtatni. Nem szóltam senkinek, mert tudtam, úgy sem fognak komolyan venni, de azóta is ez hajt előre. Megtudtam, milyen útra nem szabad rálépnem. Ezért mentem az orvosi egyetemre végül segíteni másokon. A családom persze teljesen kiakadt, innen is látni, hogy nem éppen átlagos egy család. Most komolyan, melyik szülő ne örülne annak, ha a gyermeke orvos lesz? Hát tessék, itt a válasz, az én szüleim! Egyke vagyok, és a családi üzletet átvenni kötelességem lett volna. Nos, én nem hagytam magam, mentem az álmaim után, és azt gondolom, ennyi év elteltével lassan kezdenek belebékülni. Elvégre fizették az egyetemet, bár néha úgy érzem nem értem tették, hanem a hírnév miatt, elvégre, hogyan nézne ki az, ha megtudnák az emberek, hogy nem fizették az oktatásom? Természetesen szeretem őket, ők a szüleim, a vérem, és bármit megtennék értük. Csak remélni tudom, hogy lassan elmúlik ez a feszültség közöttünk, ami évek óta árt a kapcsolatunknak.


A szerelmi életem sosem volt kimondottan kiemelkedő. Ennyi tanulás mellett nem sok jutott, csak néha egy-egy kaland egy diáktársammal, de komoly, nem igen. Ez nem azt jelenti, hogy nem vágynék rá, de úgy voltam vele, még fiatal vagyok, majd csak egyszer ámor nyila utol ér, majd ha lediplomázom, és a karrierem egyenesben lesz. A legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy éppen az első munkanapomon rezidensként találkozom életem szerelmével. Ilyen csak a filmekben van, nem igaz? Szóval az első munkanapom volt, nagyon izgultam, a tramutalógiánál maradtam már az egyetem utolsó évében eldöntöttem, hogy ezt az irányt választom. Akkor találkoztam Dr. Aldrich Dwennon-al.
Azonnal felfigyeltem rá,hiszen nagyon jóképű férfi, még amikor a szemüvege mögé bújik, akkor is. Sőt, attól még szexibb, de sajnos nem voltam magam ezzel az észrevétellel, de hát okolni sem lehetett senkit. Elvégre nála jóképűbb férfit még nem láttam! Magas, sötét hajú, édes barna szemű, igen, pont az esetem. Ő a vezető orvos, a mentor, aki foglalkozott az első éves reizdensekkel, köztük velem is. Minden nő, és pár férfi is úgy legeltette rajta a szemét, mint valami rajzfilmfugura, aminek szívecske formájú szeme majd ki esik. Emlékszem, az első nap mind egy teremben gyülekeztünk, ahol ő fogadott minket. Aztán jöttek a rajzfilmbe illő tekintetek, és tőlem azt hiszem, inkább egy szemforgatás. Bár azon sem lepődtem volna meg, ha én is olyannak tűnhettem a többiek szemében.
-Üdvözlök mindenkit a Presbiterian Kórházban, én leszek az önök mentora, Dr. Aldrich Dwennon. Ne feledjék, az itt töltött időt hasznosan tölteni, figyelni és tanulni. Fontos, az önök jövőjét illetően... – szólalt meg és lám, egy brit, és milyen szexi is az akcentusa: mély, karamellfinom amitől megolvad a bensőm! Azonnal magával ragadott, és figyeltem őt, amilyen lelkesen előadja a beszédét az üdvözlésünkre, én persze közben ismét elmerültem a külseje tanulmányozásában, és talán kissé túl sokáig. Arra lettem figyelmes, hogy ott áll előttem, én pedig zavartan felnézek rá.
-Elnézést, talán untatom? – nézett le rám. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Ez aztán a kínos.
-Nem uram. – nézek rá zavartan. –Miért kérdezi? – hát ezt a kérdést kár volt feltennem, eléggé nyilvánvaló rá a válasz. Közben a többiek elkezdenek kuncogni.
-Mert úgy nézett, mintha éppen máshol járna. – feleli komolyan, lenézve rám, és abban a sötét tekintetében annyi szigort vélek felfedezni, de egyben valami mást is, amit nem tudok hová tenni. Igen, máshol jártam, őt tanulmányoztam, és ez lett az eredménye, egy extrém kínos helyzet, és kellemetlen bemutatkozás.
-Nem, én figyeltem. – vágom rá, bár tudom, ezt a csatát már elvesztettem.
-Akkor el tudja ismételni mit mondtam? – néz rám kérdően. Ne már! Miért kell ennyire megszívatnia?
-Hát, üdvözölt minket, beszélt a szorgalomról, és kitartásról... a jövőnkről...aztán... – és nem tudom folytatni, mert persze utána őt bámultam, és képzeltem el ruha nélkül.
-Aztán? – hallom a szigort a hangjában. Lehet, hogy gyönyörű, de egy seggfej!
-Aztán már semmi érdemlegesről. – hát ezt sem kellett volna. Komolyan ezt mondtam a mentoromnak? A közelsége, a nézése az oka. Miért kell ilyen közel állnia hozzám?
-Szóval semmi érdemleges. – most már halványan elmosolyodik. – Meg tudná más ismételni, amit mondtam? Bővebben, ha kérhetem. – fordul a többiek felé, én pedig felsóhajtok, amiért tesz pár lépést, de tudom, még visszakapom ezt.
Talán ha hárman tudnak válaszolni neki a húszból. Ez azért megnyugató, bizonyára nem csak én merültem el a doktor úr látványában. Az első benyomást alaposan elszúrtam, egy ilyen jelentőségteljes pillanatot. Gratulálok Maisy Henderson!
A másik kínos esetem, a sokból, ismét mérföldkő lett. Két héttel később történt. Már éppen kezdtem helytállni, az ilyen kínos incidenc után, igyekeztem jobb benyomást kelteni benne, és szorgalmasabb lenni. Nagyon nehéz volt őt nem nézni, maga volt a két lábon járó szexi figyelem elterelés, de a munkámra kellett koncentrálnom, és pont! Aztán megtörtént! Meghallottam az étkezőben, amint két kollégájával beszél. Lakást keresett, vagy akár egy kiadó szobát. Magam sem tudom miért mondta fel ismét az agyam a normális ember funciót, de fogtam a kávém, és odasétáltam melléjük. Egy rezidens, három nála rangol felüli orvoshoz. Biztosan megőrültem! Lehet meg kéne magam vizsgáltatni a hetediken lévő pszichiátrián?
-Nekem van saját lakásom, és kiadó szobám. – vágtam rá. – Dr. Dwennon. – tettem hozzá tiszteletudóan. A két kolléga kérdően fordult felém, és igen jól szórakoztak, szerintem.
-Igen. És? – ennyi volt Dr. Dwennon válasza. Hát igazán remek. Egy újabb kínos pillanat következik, de azért sem mutatom most már, hogy meghátrálnék!
- És... szívesen kiadom önnek, jutyános áron. – felelem zavartan. Látom, elgondolkodik, én meg tűkön ülök, mit válaszol. Akárcsak a kollégák.
-Átgondolom Dr. Henderson. – feleli komolyan. Azt hiszem, most feladtam neki a fejtörőt. Elvégre a mentorom, és igen, ez eléggé bonyolítja a dolgokat, ráadásul annyi eszem nem volt, hogy diszkrétebben kérdezzem meg.
Másnap meg is keresett, és igent mondott. Eleinte el sem hittem. Hozzám költözik Dr. Aldrich Dwennon! Nem lesz elég, hogy a munkában eltereli a figyelmem, még a lakásban is! Látni fogom őt félmesztelenül? Vagy edzőruhában, és még ég tudja hogyan. Vajon végig gondoltam én ezt? Hát erősen kétlem.
Azóta egy hónap telt el. Egy pokoli hónap. Az, amitől féltem bekövetkezett. Láttam izzadtan edzés után, vagy éppen egy szál bokszerben, sőt félmesztelenül a zuhanyból jövet vizesen, és még sorolhatnám. Mit ne mondjak, örökre az emlékezetembe vésődött. A baj, hogy nem csupán testileg, hanem lelkileg is vonzani kezdett, és érzem, hogy egyre inkább megkedvelem őt. A munkában a szigorú mentorom, de itt a lakásban, mintha mindketten félretennénk a munkahelyi rangunkat, és gondokat, és csak két lakótárs lennénk, két ember, aki küzd az álmaiért. Az már másik ügy, hogy én, ahogyan említettem, egyre inkább megkedvelem, és tudom, nem lenne szabad, mert túl sok bonyodalmat szülhet, és fájdalmat, ha reménytelenül beleszeretek. Az is lehet már késő, és menhetetlen vagyok. Vajon tényleg reméytelen, amit érzek, vagy képes lenne viszonozni ezt?