Külön, tantárgyra emlékeztető színű mappák, pasztellszínű kiemelők, gyöngybetűkkel írott, kiegészített jegyzetek, katonás rendbe igazított párnák a kanapén, ABC rend szerint sorakozó könyvek a polcon, rendezett megjelenés – a milliónyi, szinte aprónak tűnő első benyomások közül a fenti példák pusztán töredékek, amelyek megfogalmazódnak az emberben, amennyiben először találkozik Sierra Bensonnal. Sosem hitt különösebben a „zseni átlát a káoszon” kezdetű és egyben örökérvényű mondásban, ellenben abban már annál inkább, hogyha az ember otthoni környezetében is rend van, akkor a fejében is. Szereti a harmóniát, az összecsengő hangzást, felfedezni két kijelentés között a párhuzamot, a logikát, rendszert vinni a káoszba, mintha alkotna valami újat és észreveszi az apró morzsákat, melyek felett mások elsiettek, talán nem is ok nélkül. Egyike azon keveseknek, aki elolvassa a kisbetűs rész csillagozott széljegyzetét is, és habár kétségkívül tisztában van azzal, hogy számtalanszor pepecsel el időt, valahogy mégsem sajnálja. Mert ugyan a szakmájában még kifejezetten bizonyítani nem tudott, úgy érzi, egyszer szüksége lehet az „előfordulhat az is…” félmondattal indító paragrafusra.
Ez ékes bizonyítéka annak, hogy a szakmája egyben a hivatása, vele együtt jár és időnként előfordul, hogy túlzottan sokat fecseg a munkájáról (némi büszkeséggel a szívében, holott azt sem felejti el megemlíteni, hogy az egyetem elvégzése közben legalább hatszor eladta a lelkét az ördögnek szemeszterenként), amire ő maga is gyakorta rádöbben, többnyire a másik sokkolt, értetlen és „Jó Isten, ments meg” üzenetű arckifejezésükből ítélve.



Rengeteg kellemetlenséggel egyetemben sosem merné bevallani önmagának, mennyire retteg attól, hogy belefásul az életébe, a munkájába és elveszik belőle az emberség. Noha a mindennapjait egy kialakított rutin szerint éli, amitől eltérni számára felérne egy agyérgörccsel összekötött tragédiával, igyekszik minél változatosabban összerakni a programjait – kávézás, mozi a barátokkal, egy könyv elolvasása, rendszeres futás és séta Philippel (a golden retrieverjével), edzés (váltott partnerekkel), egy új recept kipróbálása. Szeretne spontánnak tűnni, ám mikor odakerülne a sor, a porcikái tiltakoznak (és éppen evégett nem kedveli a munkáján kívül bekövetkező váratlan meglepetéseket), viszont ettől függetlenül szeret szórakozni, kicsit kiengedni a fáradt gőzt.
Komoly beállítottságú, aki hosszabb távra tervez jellemzően, egyedül a hosszabb táv nem óhajtott eddig vele tervezni bizonyos szempontból. Általában el kell telnie némi időnek, mire valaki túllát azon, hogy Sierrának nem életcélja a monoton körforgás, ugyanúgy szeret nevetni, humorizálni és kikapcsolódni.
Kedveli a nőies öltözködést, a letisztult stílust, és bármennyire is szégyelli bevallani, gyűjti a sminkpalettákat és a rúzsokat, csakhogy a bőség zavarában szenvedhessen, mikor kinyitja a fiókját. Ahogy a részletekben, úgy az árnyalatokban, sminkelésben is kedvét leli, legfőképpen szabadidejében vagy amikor alkalma adódik rá, ezt a hóbortját különválasztja a munkájától.
Imádja a virágokat, még inkább a rózsákat, azonban néhány szívós egyeden kívül alig marad meg cserepes növénye, hiába követ el mindent, hogy életben maradjanak.



Ez fogadja rendszerint akkor, mikor hazaér – hiába a lakótárs, Philip, a kórház nyüzsgése és kiszámíthatatlansága, az élete valahol közel sem az az egész, aminek szeretné látni. Örül az apróságoknak, hogy sikeresen véghez vitt egy újabb káosz címkével illetett napot, hogy lassan beteljesülnek a kitűzött céljai, amikért nap mint nap küzd, mindez a legkevésbé sem pótolja azt, hogy egyedül van. Talán ha annak idején engedett volna az anyja noszogatásának, máshol tartana életének ennek a szakasza is, viszont a nyilvánvaló elkeseredettség is motiválja abban, hogy rendet rakjon a néhol atomjaira hulló magánéletében, amit itt-ott megtold-megfold, ám a végső siker valahogy mindig elkerülte eddig.
Csakúgy, mint az élet más területén, magabiztosnak tűnik, ha erről esik szó, sőt, az általában a higgadt és meginghatatlan idegrendszerű Sierra kifejezetten indulatosnak mutatkozik, ahogy gesztikulálva és szem-forgatva magyaráz az élet nagy bölcsességeit és közhelyeket durrogtatva. Természetesen a legkevésbé sem ez az egyetlen, ami indulatokat vált ki belőle: vérbeli konfliktuskerülőként ritkán száll vért követelő vitába, viszont egy idő után könnyen tele lesz a hócipője, és szívesen dél felé igazítja azt, aki az idegeit cincálja hetek, hónapok óta. Ezzel azonban ritkán él, tekintve, hogy újonnan inkább a kommunikáció varázsával és asszertivitással göngyölíti fel a problémáit.






Hosszúra nyúlt másodpercekig figyeltem a konyhaajtóból a korai órák ellenére látszólag jókedvűnek tűnő és éppen pirítósokkal foglalatoskodó anyukámat; egy külső szemlélő könnyen hihette azt, hogy pusztán egy átlagos családi idill szemtanújává vált. Tudatlanként volt valami kellemesen ismerős az otthonos mozdulatokban, ahogy kikészítette a tányért és a poharat, amelyekhez viszonyítva tökéletesen elhelyezte a vajat, a lekvárt és a narancslevet, szinte sütött az összképről a beléfektetett energia és a törődés. A gyomrom mégis dióméretűre ugrott össze, mert a tizedmásodpercnyi idő alatt megszülető tézisek az agyam hátsó szegletében és anya természetének teljes ismerete jegyében tudtam, hogy ami a szemem elé tárul, nem több díszletnél.
– Jó reggelt, kincsem! – A köszönés hidegzuhanyként ért, felébresztve a bambulásomból. Anya mosolygós tekintetét látva egy már-már fájónak érződő mosolyt erőltettem az arcomra, ahogy beljebb léptem a helyiségbe. – Készítettem neked reggelit. Bánt, amiért apáddal olyan kevés időt szánunk rád az étterem miatt, úgy gondoltam, jó lenne beszélgetni kicsit erről-arról, mielőtt elindulnál az iskolába. Gyere, ülj le!
– Persze – feleltem, kényszerítve magam, hogy a helyzet természetellenességét figyelmen kívül hagyva lendüljek tovább és nem robotokat idéző mozdulatokkal üljek le a székre.
Anya ugyan a legnagyobb lelkiismeret-furdalással emlegette fel a kevéske szabadidejét, nagylelkűen megfeledkezve arról a tényről, miszerint így is sokkal többször voltunk egy együtt, mint a legtöbb kortársam a saját szüleikkel (amit Wendy nem is átallott egyszer felhánytorgatni), ám szokás szerint visszanyeltem az erre irányuló megjegyzéseimet. Tény és való, az új étterem nyitásával valóban kevesebbet voltak itthon, mint átlagban bármikor máskor, anya amolyan egyszerre lelkes és rettenthetetlen főnökasszonyként ügyelt a rendre és hárította el a felmerülő problémákat – ez azonban közel sem zavart annyira, mint amennyire ő szerette volna, hála a milliónyi programnak, amit leszervezett nekem.
Egy pillanat erejéig hunyorogva gondoltam az íróasztalom felett lógó táblázatomra – ami nélkül valószínűleg egy nap alatt a teljes káosz beköltözött volna az életembe –, mielőtt az egyik pirítósért nyúltam volna, türelmesen várva, anya mikor elégeli meg a forró kása kerülgetését és végre a témára tér.
Anya végig követte a tekintetével, ahogy erőszakos nyugalommal kentem a meg a pirítósomat vajjal, majd hajtottam félbe, és pusztán akkor szólalt meg, mikor beleharaptam.
– Tegnap beszéltem a matematikatanároddal, Sierra. – A mondat hallatán lehunyt szemekkel sóhajtottam egyet, abbahagyva a rágást. A gyomrom tiltakozott a falat ellen, mégis lenyeltem és ráittam még egy pohárnyi narancslevet, hátha lejjebb sikerül küzdeni a torkomban keletkezett gombócot. – Azt ígérted, kijavítod az F-es röpdolgozatodat, viszont Mr Woods tegnap szíveskedett felvilágosítani arról, hogy majd’ két hét után jelentkeztél javítani és így is C lett a dolgozatod. Van esetleg valami különösebb hozzáfűzni valód? – A kérdés meglehetősen ártatlannak tűnt hangzás alapján, de annyi veszélyt hordozott magában, hogy az átlagosnál is jobban oda kellett figyelnem, hogyan fogalmazom meg a véleményemet.
Amennyiben kivételesen cenzúrázatlan szerettem volna lenni, úgy szólt volna, hogy kapja be Mr Woods és az állítólagos jóindulata, amiért ennyire ragaszkodik a testek felszínéhez és a kör sugarához. Mr Woods mindkét dolgozatom alapján úgy vélekedett, hogy a leghalványabb lövésem sincs a dolgokról és látszik, hogy a legminimálisabb energiát sem fektettem abba, hogy bemagoljam a képletek sokaságát. Ennek ellenére Mr Woods másodjára megtisztelt egy C-vel, holott egy D-vel óhajtotta először jutalmazni a szánalmas teljesítményem.
Fogcsikorgatva gondoltam az elmúlt két hétre, az éjszakába nyúló tanulásokra, hogy a végére érjek a tananyagnak és pontosan begyakoroljam a példákat, de a matektanáromat aligha hatotta volna meg, hogy tulajdonképpen érte járultam hozzá az esőerdők kiirtásához.
– Sajnálom – préseltem ki magamból a szót a lehető legrészvétteljesebb hangon, holott kiabáltam volna, hogy Mr Woods mellett ő is bekaphatná már egyszer, amiért folyamatosan kínoz mindenféle szakkörökkel és emellett számára az A-nál nem létezik jobb, csak szebb jegy, ám ezt aligha tehettem. Az anyukám volt, aki előszeretettel világított rá arra, hogy ő szült engem erre a világra és ő az én koromban feleannyi lehetőséggel sem bírt, mint én. Voltaképpen hálásnak kéne lennem. – Majd kijavítom a következővel, most úgyis olyan anyagrész van, amit szeretek. – Wendyvel így is megbeszéltük, hogy közösen fogunk készülni, nem fog ki rajtunk az a – az ő szavaival élve – köcsög pocokpofa.
– Ez nem változtat a tényen, hogy az elmúlt két hétben hanyagul álltál a kötelességeidhez. Az élet ritkán kínál második lehetőséget. – Megrándult az arcom; az élet aligha lehetett egy megtestesült matematikadolgozat. – Ráadásul a tánctanárod sem volt elragadtatva a teljesítményedtől.
Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy inkább leteszem a megkezdett pirítósomat. Nem tetszett a drámai feltét.
– El fogok késni az iskolából – feleltem kitérően.
Anya felvonta a szemöldökeit. – A problémák előli menekvés sosem megoldás, kincsem. Mi a baj?
Te.
– Semmi, tényleg el fogok késni. Megígértem Wendynek, hogy tanítás előtt még egyszer átvesszük a fizikát, mert előző órán hiányzott. És így legalább én is tanulom – fűztem hozzá, amolyan megtámadhatatlan érvként, természetesen úgy hazudva, mint a vízfolyás. A lelkiismeretem helytelenítette, amiért Wendyt húztam fel magam elé, mint védőpajzsot, viszont a legkevésbé sem akaródzott megválaszolni anya vallatókérdéseit.
Azt pedig a legkevésbé sem fogadta volna el válaszként, hogy utáltam táncolni.
– Rendben – bólintott beleegyezően. – Ez a téma viszont közel sincs lezárva. Szerencsésebb helyzetben vagy, mint anno én voltam, ehhez mérten gondold át a dolgokat.
Biccentettem, mint aki fontolóra veszi, mélyen elhallgatva azt az apró igazságot, hogy a szobám csendjében, mikor éppen a csontok latin neveit magoltam, már milliószor átrágtam magam ezen. Hogy mennyire szerencsés vagyok.



– Merre jártál? – A kérdés hallatán megtorpantam a lépcső alján, ezzel egyetemben szertefoszlottak a reményeim, miszerint sikerül feltűnés nélkül elsettenkednem a szobáig, és pusztán a vacsoránál kell szembesülnöm a kérdő tekintetekkel.
Vettem egy mély lélegzetet és visszább léptem, egyenesen a nappali bejáratáig hátrálva, ahol feltoltam a napszemüvegem a fejem búbjára, hogy egyenesen farkasszemet nézhessek anyával. A kezeimet a farmerkabátom zsebeibe dugtam, megacélozva magamat az elkövetkezendő percekre. Az élet és a bonyodalmak sora valahogy könnyebbnek és egyszerűbbnek tetszett, ameddig Freddel ültem egy autóban és céltalanul bolyongtunk a városban. Kellemes csalódás volt olyasvalakivel vitatkozni, aki nem feltétlenül akarta rám erőszakolni a véleményét és annak helyességét, helyette bátorított arra, hogy álljak ki jobban magamért.
Fogalma sem volt, mennyire elevenembe találtak az utóbbi szavak.
– Erre-arra – dőltem neki az ajtófélfának, jelentősen elnagyolva a válaszom pontosságát, pedig igazat mondtam. Tényleg nem tudtam megmondani, merre jártunk; nem is igazán a környékre figyeltem.
– Gondolom, ebben az erre-arrában nem szerepel az étterem, ahol ma tanítás után dolgoznod kellett volna. Igazam van? – Rezzenéstelen arccal tűrtem az egyre erősödő számonkérő élt, ami mélyen, belül elmondhatatlanul fájt; talán éppen azért, mert a legkisebb mértékben sem éreztem jogosnak.
– Igen – ismertem be őszintén, és még mielőtt anya újból szólásra nyithatta volna a száját, hirtelen felkerekedő bátorsággal folytattam. – Beszóltam ma még tanítás után, hogy nem érek rá, és Hailey, sőt, még a séfed is megkönnyebbült, hogy végre élek egy kicsit, nem pedig a zöldségdarabolással szerencsétlenkedek este nyolcig. Tudod, úgy elég nehéz felkészülni a felvételire és tartani a tanulmányi átlagom, hogy hullafáradtan esek haza heti háromszor, mindemellett pedig hallgatnom kell, hogy kerítsek magam mellé még egy normális srácot. Az első kettőt még csak-csak megoldom, viszont a feldarabolt hagymakarikák aligha akarnak tőlem bármit is, a könnyeken kívül – daráltam le egy szuszra, egyre növekvő indulattal, és a belső drámakirálynőm szerint ez lett volna a tökéletes momentum arra, hogy a napszemüvegemet ismét lehúzva távozzak a robbanásom helyszínéről, de túl régóta gyűlt bennem ez ahhoz, hogy csak úgy távozzak a hadszíntérről.
A bennem zubogó adrenalin egyszerűen nem engedte.
– Kikérem magamnak ezt a hangot! Az anyád vagyok, én szültelek, a tisztelet a minimum, amit elvárok! Azzal a fiúval voltál megint, mi? Az beszélte tele a fejed ezekkel a hülyeségekkel, ugye? – Felállt a kanapéról. – A jövődről van szó, Sierra. Ahhoz, hogy pontosan lásd, hogyan működik egy étterem, muszáj megtapasztalnod az egyes munkakörökkel járó felelősséget, hogy vezetőként ne legyenek irreális elvárásaid. Apáddal álljuk az egyetem költségeit is, cserébe pusztán annyit várunk el, hogy ezt az egy kérésünket teljesítsd.
Kényszeredett nevetés bukott ki belőlem – apa sosem kötelezett volna ilyesmire, legfeljebb azért egyezett bele anya álláspontjába, mert féltette az ütőerét. Legalábbis bevallásai alapján mindig úgy tűnt, őt ez az egész családi öröklés és hagyomány mizéria cseppet sem hatotta meg – ez anya rögeszméinek egyike volt.
– Nem, Frednek ehhez semmi köze – ráztam meg a fejemet. – Saját magamtól gondolom így, ahogy azt is, hogy eszem ágában sincs éttermekkel foglalkozni. Nemrég jártam pályaválasztási tanácsadónál, és ő is úgy gondolja, hogy az egészségügyi ág jobban állna nekem, mert jó vagyok kémiából és bioszból is. Szóval… nagy valószínűséggel vagy orvosnak, vagy gyógyszerésznek fogok tovább tanulni. Sajnálom, amiért keresztül húztam a terveidet.
Ám a hangom kivételesen nem a hamis megbánásról tanúskodott, hanem attól az apró diadalról, amit lassan tizennyolc év óta először éreztem.




– Szerintem add fel.
Küldtem Benjamin felé egy szúrósnak szánt pillantást a vállam fölött, viszont nem sikerülhetett túl meggyőzőnek mutatkoznom, tekintve, hogy szemtelenül kinevetett, csakúgy, mint máskor, mikor éppen a haldoklófélben levő növényeimmel bíbelődtem. A lakótársamban amúgy sem buzgott túl az empátia és előszeretettel osztotta meg a rólam alkotott véleményét, legfőképpen akkor, mikor az ég egy adta világon senki sem kérdezte róla.
Mint például most.
– Ez a harmadik orchideád, mióta beköltöztem, ennek pedig lassan négy hónapja – folytatta változatlanul jókedvűen, a koppanásból ítélve beleivott a kávéjába. – Nem sok mindent tudok erről a gazról, de azt igen, hogy elég strapabíróak és bírják a gyűrődést… nem gondolod, hogyha sorozatban három ilyet kinyírsz, az már jelent valamit?
– Nem – vetettem oda foghegyről, ezzel egyetemben befejezve az igencsak megsárgult és megfonnyadt levelek törölgetését vizes vattával, és féloldalasan fordulva csípővel a pultnak támaszkodtam.
– Huh, valaki ma nagyon morcos kora reggel.
– Nem vagyok morcos – sóhajtottam. Benjamin hitetlenkedve pillantott rám. – Jó, nem annyira vagyok morcos, csak éppenséggel nem vagyok most kifejezetten vevő az életviteli tanácsaidra. Ahogy te sem szoktál az lenni, mikor bedobom hozzád a szanaszét hagyott piszkos zoknijaidat és alsónadrágjaidat.
– Hé!
– Na, ugye – biccentettem némi elégtétellel. – A mai anatómia demóval hogy állsz? – tereltem el a beszélgetést egy kevésbé kellemesebb, ám biztonságosabb vizekre. Noha Benjamin kifejezetten idegesítő és rendetlen volt, szak- és évfolyamtársakként elég jól kijöttünk.
– Corpus penis – vont vállat vigyorogva, ami a kifejezéstelen arcomat látva még szélesebbé vált, ám végül egy torokköszörülés közepette végre megütötte azt a komolyabb hangnemet, amire vágytam. – Reméljük a legjobbakat, adja a jó Isten, hogy a prof ma jó hangulatában ébredjen. Nincs kedvem emiatt a szar miatt egy évet csúszni, főleg, hogy a szerves a háttérbe került, és azzal is foglalkozni kéne.
Az arcára kiülő szorongást régi jó ismerősként köszöntöttem – hasonlóképpen éreztem, akárhányszor megpillantottam a szemeim előtt tornyosuló jegyzetek hadát, és azt látva realizálódott bennem, hogy ezt mindet tudnom kéne. Valahol szürreális volt az alapokkal vesződni, mikor már régen a gyakorlatban előforduló dolgokkal foglalkoztunk volna, hiszen egy gyógyszertárba betévedőt aligha az érdekelte, milyen variációk vannak az öttagú, heteroatommal rendelkező vegyületekre; valószínűleg hülyének is néztek volna, ha erről kezdek el fecsegni.
Mindezek mellé pedig, hiába a megszokott rend szerint alakítottam az életemet, fejezetről fejezetre osztottam be magamnak a tanulnivalót hétről hétre, ismétléseket és kávészüneteket közbe iktatva, a gonosz kisördög továbbra is ott ücsörgött a bal vállamon, emlékeztetve arra, hogy lehet, ennyi tanulás sem lesz elég. Ráadásul elég alattomosan kúszott be a tudatalattimba, főképpen akkor, mikor éppen igyekeztem valahol jól érezni magamat, és mégsem mondhattam azt a barátaimnak hirtelen, hogy elnézést, haza kell rohannom átvenni a genetikát. Hatodszorra.
Szóval abszolút megértettem azt a futó pánikot, amit Benjamin is érezhetett, legfeljebb nem vallotta be magának.
– Ameddig nem rajzolsz öt vegyértéket a szénatomnak, mint Charles a múltkor, addig nem hinném, hogy Colson professzor ültében áttér a másvilágra – húztam el a számat, visszaemlékezve a néhány héttel ezelőtti esetre.
– Ne.
– De.
– Szégyen, hogy ettől egy kibaszott zseninek érzem most magam?




Megforgattam a kezeim között a baseball ütőt, mielőtt a magasba lendítettem és lesújtottam volna az autóra. A megviselt karosszéria hangos sivítás közepette adta meg magát az erőszaknak, néhány percig indulattal telve figyeltem az új horpadást rajta. Eszembe jutott Jules, a tenyérbe mászó vigyora, anya szokásos magabiztossága, amivel előadta, mennyire csodálatos és fantasztikus lánya van, s egyáltalán nem hiszi, hogy a jelenlegi párkapcsolati válságom tartós lenne, hiszen az ilyen lányok sosem maradnak hoppon.
Annyiban igaza volt, hogy ténylegesen nem lett tartós a párkapcsolati válságom – ugyanis Jules ma szakított velem. Természetesen nem az én hibám volt, hanem az övé, ettől függetlenül simán maradhatunk barátok a továbbiakban, más úgyis jobban megérdemel engem.
– Meg a büdös francokat – dünnyögtem, és utólag belegondolva, halványlila gőzöm sincs, mit képzelve oda, kezdtem el újonnan püfölni az autót, egyre intenzívebb mozdulatokkal, egészen addig, míg az izmaim sajogni nem kezdtek. A méreg továbbra is ott bugyborékolt bennem, csendesen, megszelídülve és egyszeriben azon kaptam magamat, hogy legszívesebben beülnék az egyik sarokba és sírnék. Sokat. Hangosan. Egy nagy bödön fagyi felett.
Letöröltem a kibukott könnycseppet, mintha csak az izzadtságomtól akartam volna megszabadulni, és rövid időre tovaűzve a negatív érzelmi kavalkádomat, néztem le Wendyre a kocsi tetejéről.
– Nem állítom, hogy az elmúlt percekben nem kezdtem el félni tőled, de… jobban vagy? – érdeklődött az egyik behorpasztott fejű próbababa mellett ácsorogva, biztos távolságban tőlem. Az ő ötlete volt, hogy jöjjünk ide edzés után, miután a felülés közben végighallgatta a csapongó magyarázásomat az életemet uraló cunamiról; hirtelen jött programként nehezen egyeztem bele, ám végül belátva, hogy otthon is egy megvadult fúriaként mostam volna fel az egész lakást, megadtam magamat az invitálásnak.
– Fogjuk rá – sóhajtottam fel, a térdeim közé szorítottam a baseball ütőt, hogy megigazítsam az összekócolódott hajamat (nem is mertem tükörbe nézni). – Kipróbálod? – nyújtottam felé a baseball ütőt.
Megrázta a fejét.
– Á, én jobban szeretek számítógépeket hajigálni. Különben is, ez a te terápiád, téged hajítottak ki, mint macskát szarni. Ne nézz így rám, ez az igazság, én csak kimondom. Meg, hát, lássuk be, az elmúlt pár évben átéltél már jó pár szakítást, az ember azt hinné, már rutinosan kezeled.
– A mostanira azt hittem, hogy más lesz – huppantam le a kocsi tetejére. Úgy éreztem, a beszélgetés további része egyáltalán nem fog tetszeni.
– Liamnél is ezt érezted.
– Jó, az másképpen volt más.
– Akkor ugyanez igaz arra a furanevűre?
– Őt ne is emlegesd, légy szíves.
Wendy megadóan emelte fel a kezeit. – Hát, még mindig ott van Hunter…
– Te most az összes félresikerült randimat és párkapcsolatomat felemlegeted?!
– Ugyan, ez pusztán a válogatások válogatása.
– Utállak. Többet ne is számíts arra, hogy kisminkellek egy bulira.
– Én is imádlak, Sierra, ne aggódj.