Egyáltalán nem zavart a tény, hogy a barátommal – ugye nevezhetem már így? – smink nélkül fogok találkozni. Nem aggasztott az, hogy a sós víztől a hajam egy kicsit összetapadt, és minden bizonnyal a bőrömről napokig nem fogom tudni lesúrolni azt. Úgy voltam vele, hogy egyszer el kell majd jutnunk arra a szintre, hogy ő ne a legtökéletesebb formámban lásson. Mivel nem olyan alkalomról volt szó, amikor a lányokkal talán túlságosan is sokat ittunk az éjszaka, és zombiként mászok ki az ágyból, úgy éreztem, hogy egyáltalán nincs mit szégyellni előtte… Még akkor sem, ha ez a találkozó elég rögtönzöttre sikerült.
Túlságosan kedveltem már őt ahhoz, hogy érdekeljenek azok a részletek, hogy a hajam tökéletesen áll-e, vagy milyen fenekem van a farmersortomban, amit a múlt héten vásároltam. Soha nem szenvedtem önbizalommal kapcsolatos problémáktól, ez pedig elősegítette többek között azt is, hogy sokkal inkább türelmetlenül várjam a kis randinkat. Mert én már minden találkozót annak vettem vele. Onnantól kezdve, hogy egymás számára határozottan megtiltottuk azt, hogy mással legyen és megfogtuk egymás kezét, hogy megcsókolt abban a kis indiai étteremben… Talán mondhatom azt, hogy randizunk.
Ennek a gondolatára mégis kissé görcsbe rándult a gyomrom. Túl kapzsi és önző lennék, amiért csak magamnak akarom őt? Baj, hogy féltékeny vagyok azokra a lányokra, akik nap, mint nap több időt töltenek vele, mint én? Sokan mondanak olyan dolgokat, hogy nem a párjuk váltja ki belőlük bizalmatlanságot és féltékenységet, hanem a többi lány. Én a magam részéről sosem értettem ezt a hasonlatot eddig a pillanatig. Bíztam benne, hiszen nem volt okom arra, hogy ne tegyek így. Azonban azokban a lányokkal, akik minden bizonnyal a mozdulatait követik, és a telefonszámukat a szalvétára írják… Ők mások voltak. Biztosan nem mernék a fiú előtt egy hajtépést művelni csak azért, mert valaki flörtölni próbált vele, de éreztem, hogy ennek a gondolatától is fel akartam robbanni.
Még mindig nem volt bennem annyi erő, hogy elmondjam Leilának a részleteket. Túlságosan törékeny volt ez a dolog kettőnk között ahhoz, hogy mások is tudomást szerezzenek róla. Addig, amíg csak mi ketten vagyunk benne, reménykedhetek abban, hogy anya és apa nem szereznek tudomást róla és távolítják el mellőlem. Minden megvolt benne, ami miatt kedvelhetnék őt. Okos volt, a legszebb arccal, amit valaha láttam. Kedves és gondoskodó. Udvarias és keményen dolgozik. Jó ember. Most pedig minden annyira tökéletes volt körülöttünk, hogy egy picit talán féltem is attól, hogy ez egyfajta vihar előtti csend és nagy fájdalom fog érni a jövőben. Tudtam, hogy azzal kell együtt lennem, akihez vonzódok és szerethetem, de a családom erről teljes mértékben másként vélekedett. Emiatt nagyon tartottam tőle, hogy ami kettőnk között kezdett el bimbózni, az sosem fog kivirágozni. Pont emiatt akartam a jelen minden pillanatát kiélvezni.
Vetettem pár pillantást a telefonomra, miközben abban reménykedtem, hogy írt-e nekem valamit. Gondolom eléggé siet, emiatt nem tette meg, szóval a homokba leterített plédet kiráztam és a karomra hajtogattam, a fehér ruhámmal együtt, amiben érkeztem a partra. A homok annyira kellemesen meleg volt a talpam alatt, hogy a szandálomat is az ujjaim közé fogtam. Mivel volt egy kis időm még, a dolgaim nagy részét egyszerűen kivittem a kocsihoz, aztán a találkozóhelyként megbeszélt partszakaszhoz sétáltam. Mivel valószínűleg túl sokáig időztem el a kocsinál, a fiú már ideért, én pedig még egyszer utoljára ellenőriztem magam a telefonom kijelzőjében, aztán egyszerűen odaléptem hozzá és átöleltem a derekát hátulról.
- Szia – nem beszéltem túl hangosan, de szinte azonnal elmosolyodtam, miután beszívtam az illatát. Az ujjaimat az övébe akasztottam, ezzel próbáltam arra ösztökélni, hogy forduljon felém – Nagyon fáradt vagy?
Nem tettem már azt hozzá, hogy ha így van, akkor belököm a vízbe, hogy magához térhessen, egyszerűen csak próbáltam megkeresni a tekintetét. A tenyerem az arcára simult, amikor végre egymással szemben voltunk, aztán lábujjhegyre emelkedtem, hogy adhassak az ajkaira egy puszit.
- Tudok egy jó helyet, ami egész nyugis – ezen a ponton már nem zavart a közelsége, szimplán belemosolyogtam az előbbi, apró kis csókunkba, csak ezután ereszkedtem vissza a sarkammal a homokba és vártam meg azt, hogy egyáltalán mit csinálna szívesen velem.

öltözék ✿ drágaság    ✿ 658 ✿

Egy párszor elővettem még út közben a telefonom, hogy pötyögjek pár sort, hol tartok, mikor érkezek, vagy csak hogy írjak valamit, amivel udvarolhatok neki, de végül újra és újra visszatöröltem az üzeneteket. Nem azért, mert nem érdemelte volna meg a legszebb, legőszintébb szövegbuborékokat felugrani a kijelzőjén, csak hát egyértelműen nem én voltam az a személy, aki őszintén ilyeneket írhat. Eszembe jutott, amióta kimondtuk, hogy együtt vagyunk, hogy elé állok és elmondom az igazat, hogy miért kezdtem bele az egészbe, és hogy azóta változtak bennem a dolgok, de úgy voltam vele, hogy talán elrontanék mindent. És még mindig az volt a baj velem, hogy nem csak kettőnkért aggódtam, a munka sem volt még a kezemben. Mert végső soron, mindegy, hogy mennyire tetszik, vagy nem, hogy mennyire vonzódom hozzá, vagy sem, a munka is fontos része ennek az egésznek. A szüleim, az otthonunk, a jövőnk. Tennem kell érte. Értük is. És magamért is. Ha már legalább a kezemben lenne, nem kellene, hogy féljek tőle, hogy elveszíthetem. Bár lehet, hogy egy szavába kerülne, és vége lenne a karrieremnek, amit neki köszönhetek.
Szörnyű bűntudattal teltek ezek a napok, úgy keltem és feküdtem le, hogy nem tudtam tükörbe nézni. Mert akárhányszor megtettem, eszembe jutott, hogy meg kellene tennem, elé kéne állnom és elmondani, hogy azért is vagyunk együtt, mert egy önző féreg vagyok, aki őt használja kiugrónak, de amint ez megtörténne, elveszíteném és nem figyelne arra, ami a "de" után következne. Így viszont? Így viszont én fojtogatom saját magam. Elfeledhetném és tovább léphetnék az egészen, mert végül is beleestem a saját csapdámba és beleszerettem, de nem megy. Mindig eszembe jut, hogy miért vágtunk bele. Próbáltam úgy tenni, mintha nem számítana, de számít. Nagyon sokat jelent, hogy nem éreztem iránta semmit, amikor elhívtam. És hogy ez útközben változott meg... Az biztos, hogy most még nem tudnám elmondani. Sem bátorságom, sem kedvem nincs hozzá. Egyszerűen csak úgy akarok tenni, mintha az egész nem számítana, csak az számít, hogy együtt legyünk. Hogy rám figyeljen, mellettem legyen és egymással foglalkozzunk.
A part szélén sétálgatva eszembe sem jutott arra figyelni, hogy ne legyen homokos a cipőm, vagy hogy figyeljek a mellettem elfutó nő cipőjére, amivel nyilván össze csap majd a vékony hullámokba csattanó cipőjéről felcsapó sárral. Elmosolyodok a gondolatra, hogy milyen nyugodt vagyok, mennyire nem zavar semmi, annak ellenére mennyi gondot és terhet cipelek magamban, láthatatlanul magamon is. Úgy jöttem el, hogy nem agyalom túl. Jól érzem magam Yenával és igyekszem csak arra figyelni, hogy minden rendben legyen közöttünk. Nem rágódok felesleges, és nem tartom vissza magam. Engedem, hogy ösztönösen jöjjön elő belőlem a szerelmes srác, nem dugom le a felszín alá. Tudnom kell, milyen érzés így. Gondok nélkül... Talán, ha jól alakul, a titkom végre belehal és én is fellélegezhetek. Nagyon szeretném.
Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor érkezek a helyszínre, ahogy arról sincs, hogy nem veszem észre. Biztosan elkalandozok kettőnkön, amikor felbukkan mögöttem. Hangosan felnevetek, ahogy átölel és meghallom a hangját.
– Hé! – kuncogva fordulok felé, hogy letekintve rá, széles mosollyal köszöntsem. Arra persze nem számítok (miért is nem, egy strandon?), hogy ennyire lengén van. Egyszerre támad kedvem kibökni, mennyire szép és lenyelnem a saját nyelvemet is. Még jó, hogy kérdez és puszit nyom a számra, különben biztosan így maradok, ledermedve tőle. Zavarba hoz, mennyire gyönyörű. Bárcsak jobban értenék a nőkhöz...
– Hát, határozottan felébredtem... – ezzel végül is elárulom, hogy fáradt voltam, és azt is, hogy látva őt, a figyelmem helyre billent. Eszemben sincs aludni mellette, vagy ilyesmi. Főként így, hogy ennyire csinos. Valamiért nem gondoltam rá, hogy ilyen hatással lesz rám, ha így látom. Nem vagyok túl alapos, ha a randikról van szó. De ez betudható annak, hogy tapasztalatlan vagyok. És remélem el is fogadható...
– Rendben, máris mehetünk... – csak még előtte átölelem a derekát, két tenyerem szétbontva medencéje fölött. A puha bőrének érintése, és a tudat, hogy a karomban tartom - egyszerre félresöpör minden rosszat, és kitölti a fejem. Az illata, a hajának csiklandozása, ahogy a szél az arcomba fújja és a tekintete, ahogy magamhoz húzom. – Nagyon szép vagy... – bököm ki végre, mielőtt lejjebb döntve törzsem lopok magamnak én is egy csókot. Amióta az étteremben megtettem, más sem járt a fejemben, ha eszembe jutott. Olyan puha volt és finom, hogy újra ízlelni akartam. És hacsak nem lök el, akkor lopok még egyet. – Hoznom kellett volna egy nagy törölközőt, hogy elbújtassalak benne. Még a végén valaki másnak is megtetszel, ha nem figyelek oda. – nevetve öleltem magamhoz, hogy aztán egy kicsit - persze csak óvatosan - megpörgessem, félig a karom alá, hogy így összegabalyodva induljunk el oda, ahová szeretné. – Milyen napod volt? – kérdezem, húzva magamhoz, egészen közel. A gondolat, hogy egy falat ruha takarja el előlem, s hogy így van az oldalamon, olyan érzéseket is kivált belőlem, amikről nem is tudtam. Nyilván, férfi vagyok én is, de ez most más. Ilyet még nem éreztem korábban, mintha az egész gerincemen kígyó csúszkálna föl és alá. És persze pont nem érdekelne, ha egy cápa úgy döntene kiugrik a vízből és nekünk támad... Szerintem, amilyen hatással van rám a mellettem sétáló lányka, puszta ököllel vissza tudnám ütni.
– Szereznem kell egy kezes-lábas fürdőruhát neked. – motyogom nevetve. Remélem tudja, hogy csak viccelek. Nem gondolom komolyan, de azért van benne igazság. Az ő szépsége, minden, ami ő, hozzám tartozik...

Tisztában voltam azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy nem sok tehetségem van a párválasztás terén. Ugyanakkor az is egyértelmű számomra, hogy válogathattam volna jobban, nem kellene egy szép arc láttán szimpátiát táplálnom valaki iránt. Talán Braylen esete volt az, ami a leginkább rádöbbentett arra, hogy gyakorlatilag nem bízom magamban eléggé. Tisztában vagyok azzal, hogy semmi baj nincs a külsőmmel, és igyekszem másokkal is normálisan bánni. Talán egy kicsit túlzásba viszem néha a buta kiscsaj szerepét, talán rossz dolog átverni a szüleimet, ugyanakkor nem egy olyan ember vagyok, akit be lehet zárni egy kalitkába és azt tétlenül végig fogja nézni. Szeretek cselekedni, szeretek kimozdulni és valami olyat tenni, amivel pontosan tudom, hogy minden létező bőrfelületet le tudok égetni a szüleim arcáról. Ha kevésbé akarnák szabályozni az életünket, akkor valószínűleg én is könnyebben engednék a makacsságomból. Mondhatnám azt, hogy anya is volt fiatal, ő is élt annak idején, de minden alkalommal rájövök, hogy valószínűleg csak azokat a szabályokat követi ész nélkül, amit annak idején az ő anyja táplált belé. Nem gondolom, hogy a szüleim rossz emberek lennének, szimplán csak egy rossz minta alapján próbálnak meg jó szülők lenni, ugye? Egyszerűbb volt ezt így elfogadni.
Viszont mindez ahhoz vezetett, hogy gyakorlatilag hiába ment minden jól Joonnal az utóbbi időben – meg úgy az elejétől kezdve – mégis egy kicsit féltem az álmatlan éjszakáimon azon, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Túl kedves és túlságosan vonzza az arca a szemem ahhoz, hogy képtelen legyek ne csak őt nézni. Amikor Rachel és én találkoztunk a kávézóban, rögtön levágta, hogy miért pont oda mentünk és ő is óvva intett attól, hogy bármibe belekezdjek. Itt nem azon volt a hangsúly, hogy Nam Joon ne lenne tisztességes srác. A rossz választásaim miatt bennem nem bíztak a barátaim. Viszont én teljesen vakon voltam jelenleg, és ez az érzés volt az, ami annyira felemelt, mint egész életemben soha semmi. Szívesen veszítettem el a józan ítélőképességemet, ha ő volt mellettem, mivel úgy fogta a kezem, mint ahogyan még egyetlen fiú sem ebben az életben. Ha valaki, akkor ő nem fog egy olyan helyre vezetni, ahol megsérülhetek, vagy szenvedni fogok… Gyakorlatilag arra kellett figyelnem, hogy ne legyek sok és ne csesszem el, mert sajnos hajlamos vagyok ezekre.
Túlságosan jól éreztem magam, amiért tudtam, hogy találkozni fogunk, ugyanakkor az idő mintha csak vánszorgott volna. Már annyira látni akartam az arcát és magamhoz ölelni, mintha legalább egy hónapja két szót sem válthattunk volna. Hiányzott… Minden pillanatban és szükségem volt arra, hogy tényleg hiányozzon nekem. Minden alkalommal, amikor újra együtt voltunk, jobban és jobban örültem neki. Emiatt szerettem azt az érzést is, mikor nincs velem, mert gyakorlatilag rá gondoltam és folyamatosan mellettem volt. Hasonlót az eddigi életem folyamán még nem tapasztaltam. Rengetegen azt gondolná, hogy a határozatlanságom és a rendezetlenségem miatt mindig ugyanazt érzem. Viszont ez most más… Ennek működnie kell. Ez működik.
Mikor megpillantottam, hirtelen ismét minden helyére került. Ilyenkor nem számított más, csak Ő és én, ahogy a saját kis világunkban egymásra találunk és kölcsönösen a másik mellett tudunk lenni. Talán abban volt különlegesebb mindenki másnál, hogy ő számított rám és emiatt nem tudtam elég hálás lenni azért, hogy megismertem. Mellette magamat is jobban megszerettem, mert fontosnak érzem magam. Hosszú idő óta először az életem elindult egy ismeretlen ösvényen, aminek a során nem igazán tudtam, hogy mi fog rám várni, de legalább már nem egyhelyben toporgok és félek. Pont emiatt fontam szorosan a karjaimat a dereka köré és már soha többé nem is akartam elengedni. Erre a pillanatra vártam egész életemben.
Halkan nevettem el magam a megjegyzését és ült ki lassan némi pír az arcomra. Nem számítottam arra, hogy ezt fogja mondani. Egész életemben teherként éltem meg azt, hogy szépnek kellett lennem, mivel a mi világunkban csak a makulátlan, tökéletes szépség számít. Az, hogy neki szépek a kissé karikás szemeim, amit most nem fedtem el sminkkel, vagy a sós víztől kissé összetapadt hajam, meg az enyhén homokos bőröm, ismét megdobogtatta a szívem. Létezik ő egyáltalán, vagy pedig csak álmodok?
- Ilyen téren legalább hatással vagyok rád – még mindig mosolyogtam, amikor ezeket a szavakat kimondtam, mikor ránéztem az arcomat is éreztem ragyogni. Biztonságban éreztem magam vele, mert annyira magas volt, hogy mikor átölelt az arcomat a mellkasába tudtam temetni. Részletkérdés volt, hogy ahol a bőrömhöz ért, ott enyhén libabőrös lettem és az egész testemen végig ment egyfajta jóleső borzongás. Nem akartam egyből a mélybe vetni magam, ugyanakkor valójában nem gondolkoztam azon túl sokat, hogy a kapcsolatunk mennyire mélyülhet el. Valójában, ha arról lett volna szó, már most képes lettem volna mindent megadni neki, és ez ijesztő volt.
- Köszönöm – olyan halkan suttogtam a szavakat, hogy valószínűleg csak ő hallotta. Amikor közelebb hajolt én is lábujjhegyre emelkedtem, hogy minél hamarabb megcsókolhassam újra. A karjaimmal óvatosan fontam át a nyakát, és ahelyett, hogy elhúzódtam volna, oldalra fordítottam a fejem és elmélyítettem a csókunkat.
- Te mindig jól nézel ki – egyenesen az ajkaira suttogtam a szavakat – Egyáltalán nem számít, hogy kinek tetszek meg, mert már rég foglalt vagyok.
Nem tettem hozzá azt már, hogy konkrétan azóta, hogy megismerkedtünk teljesen megváltozott az életem és mindez jó irányba. Nem mellesleg nekem is bőven volt félnivalóm, mert egy ilyen fiút bárki elrabolna magának. Aki azt állítja, hogy nem az vagy hazudik, vagy bolond. Tehát az egyetlen megoldás az, ha tényleg vigyázunk egymásra.
- Pihentető – az ujjaimat rögtön az övé közé fűztem, aztán a derekát is átkaroltam, miután megfordított és így elindulhattunk valamerre. Nekem konkrét célom nem volt azon kívül, hogy bóklászunk valamerre – Neked? Meddig tudsz kint maradni?
Nyilvánvalóan elsősorban ez érdekelt, mivel én egész éjszaka eltöltöttem volna vele az időmet. Ha arról van szó, be tudunk majd ülni az autómba és leengedni a tetőt, hogy onnan nézzük meg a csillagokat. A városnak ez egy olyan pontja volt, ahol kifejezetten jól látszódtak, mert tiszta szokott lenni az ég. Aztán pedig rendelhetnénk talán pizzát. Lennének egyéb ötleteim is, de azt akartam, hogy most ő döntsön.
- Úgy néznék ki benne, mint egy teletubby – talán a kelleténél kicsit hangosabban nevettem el magam, ahogy elképzeltem azt a bizonyos kezes-lábas fürdőruhát – De akkor pirosat kell szerezned, mert Pó volt a kedvencem amikor kicsi voltam. És neked is szükséged lesz egyre.
Maga az a kép, hogy ő is hasonlót viselne csak még viccesebbé tenné a dolgot, és akkor nem képzeltem hozzá a kis antennákat azoknak a lényeknek a fején. Gyönyörűek lennénk.
- Nem vagy szomjas? Arra tudunk venni valamit, ha gondolod – jelen helyzetben biztos, hogy valami alkoholmentest választanék, mert sokkal jobban élvezem vele azokat a pillanatokat, amikor önmagam lehetek vele.

öltözék ✿ te vagy a gyönyörű     ✿ 1 073 ✿

Egyszerűen el kellett terelnem a gondolataimat a szörnyű igazságról. Minden igyekezetemmel próbáltam átavanzsálni nem csak fejben, de lélekben és szívben is a forrás motivációmat, mintha nem is létezett volna. Hiába önzőség, talán ha feledésbe merül, megbocsátható. És ha csak én tudok róla, talán szőnyeg alá tudom seperni és anélkül élvezni Yena társaságát, hogy bármi más is eszembe jutna. Mármint bármi negatív. Úgy ostoroztam magam, mintha legalábbis megöltem volna valakit. Hiszen ez az egész már mit se számít, igaz? Hiszen megkedveltem őt. És ez már nem csak arról szólt, hogy tovább léphessek a nyomorból, amiben éltünk. Ez már több volt, ha akartam, ha nem. És persze, fair lett volna, ha valahogy elmondom, ha közlöm vele, hogy szerepet játszott az udvarlásom során ez is, de nem kockáztathattam. És nem csak a munka miatt. Miatta sem. Nem hiszem, hogy ennyi idő után, éppen most készen állnék arra, hogy szembe nézzek a gyűlöletével. Így talán az lesz a legjobb, ha hallgatok és eltemetem az egészet. Innen nézve nem is igazán értem meg magamat, hogy mi motivált pontosan. Anélkül is segített volna, hogy ilyen mocskosan viselkedjek. De talán enyhítő körülmény, hogy az érzéseim átalakultak? Vagy nem? Biztosan nem. Ellenkező esetben engem sem érdekelne. De most, hogy jobban ismerem, és már tudom, hogy nem az a gazdag, mindenkin áttaposó lány, akinek akkor hittem, mikor elhatároztam, hogy elcsábítom, érzek iránta. Ezt tagadni fölösleges ostobaság lenne a részemről. Mert az arcomra van írva, amikor mellettem van. Olyan hévvel kalapál a szívem, mint még soha életemben. Nem mintha lett volna rá egyébiránt példa, hogy érezzek bárki iránt is hasonlót. Hiszen sosem adtam lehetőséget senkinek, mert nem éreztem, hogy helye lenne egy lánynak mellettem. Eddig. Most már határozottan több okom van rá.
Szeretném, ha erősödne a kapcsolatunk. Ha olyan erős lehetne, hogy egy ilyen apró, ostoba buktató ne legyen elég erővel és ne tudja ezt tönkre tenni. Szeretném, ha szőnyeg alá tudnám söpörni és úgy tenni, mint egy normális srác, aki szerelmes. Tényleg, nagyon szeretném. Legalább megpróbálni. Az idő majd úgyis eldönti, hogy enged-e a lelkiismeretemnek és hagyja-e, hogy megfeledkezzek erről az egészről. Tudom, hogy képes vagyok ezen felül kerekedni. Yenáért. Meg akarom próbálni. Azzá lenni, akire szüksége van. Egy normális, szerető fiúra, aki távol áll attól, hogy ki akarja használni... Akkor is, ha már túl késő. A legokosabb húzás az lenne, ha el se fogadnám a munkaajánlatot. Talán. Talán képes lennék erre. Érte. Mert nem akarom elveszíteni. Már nem. És ez a felismerés erősen gyomron vágott.
Látva őt a parton csak még inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy egy barom lennék, ha hagynám, hogy bármi - legyen akármekkora súllyal bíró nehézség - kettőnk közé fészkelje magát. Magamhoz húztam és ettől minden a helyére billent. Nem éreztem azt a negatív morajlást a mellkasomban, helyette felváltotta a heves szívverésem ütemtelen éneklése és éreztem, hogy egy kissé izzad a tenyerem is. Izgulok? Meglehet.
– Ilyen téren? Minden téren hatással vagy rám, Apró'lány. – a fejem csóválom széles mosollyal a képemen. Még hogy csak "ilyen" téren?! És mégis mit jelent az, hogy ilyen téren? Arra gondolhat, amire gondolok, hogy gondolhat?! Nem korai még erről beszélgetnünk? Nem mintha szégyellni valónak gondolnám, vagy titkolni valónak, hogy tetszik nekem és megmozgat bennem dolgokat, ha kell, hangosan is kimondom. Tudjon róla. Én sem különbözök egy fiútól sem, aki valaha érzett iránta vágyat. Sőt. Csak a részletekhez hozzátartozik az is, hogy én személy szerint még nem tapasztaltam meg, miféle érzéseket váltanak ki ezek az impulzusok. – Még leragadtam ennél a témánál. Hogy-hogy legalább ilyen téren? Ha arra gondolsz, hát... Nem is kicsit vagy rám hatással. – nem vagyok akkora bátor legény, hogy a szemébe mondjam, így hátulról ölelem magamhoz. A háta puhán koccan a hasfalamhoz, amikor ezt belebúgom a puha tincsei közé. Mert hogy akarom, hogy ezt tudja. Talán nem mondom eléggé, mennyire tetszik nekem. Épp ez a baj! Ha nem tetszene, nem is lelkiznék annyit...
Az ölelkezések és a csókolózás vele olyan mintha egy másik világ kapuit nyitná meg előttem. Elmerülök benne, az illatába, a puha, rózsaszín szirmokba, ahogy a tenyereimmel cirógathatom a bőrét, a selymes bőrét. Olyan földöntúli az egész nekem, hogy talán még a nevemet sem tudnám megmondani, ha most rögtön kérdeznék.
– Látnod kellene korán reggel... – suttogom viszont, bele a csókba, az ajkaiba, miközben közelebb húzom magamhoz. Talán túl közel is - hiszen érzem olyan részeimet is megmozdulni, melyekről eddig mit sem tudtam korábban. Szavait halva féloldalas mosollyal bújom arcélét orrommal, egészen le a nyakszirtjéig. – Régóta? – akadok fenn a részleteken. Közben egy puha, szelíd csókot lehelek a füle alá. Onnan egyenesedek fel végül, elégedett mosollyal a képemen.
A következő percekben már összegabalyodva andalgunk a parton. És bár el-eltekintek a feje fölött, tekintetem újra és újra visszatér hozzá. Fürkészőn, merengőn, boldogan figyelem. – Fárasztó volt, de most már jó. Nagyon jó. – az utolsó két szónál közelebb préselem magamhoz, hogy vegye nyugodtan célzásnak. – Ráérek. Leraktam a műszakot. – ha mégis keresnek, majd kitalálok valamit. Szeretnék vele lenni. Jó lenne együtt tölteni a napot. Az estét... Ameddig kedve és ideje engedi. Habár a gondolat, hogy este is magam mellett tudjam, egy kissé idegessé tesz. Jó értelemben...
Elnevettem magam a válaszán. Igazság szerint egyáltalán nem bánnám, ha olyan maskarába öltözne ilyen helyeken. Nem kéne minden pasasra csúnyán néznem, aki úgy dönt legelteti a szemeit rajta. – Jól van, jól van. Eskü beszerzek egyet. Kettőt, hogy meglegyen a móka része is. – bár nem tudom elképzelni mennyire lenne abszurd, mindenesetre a fejem csóválva nevetek az elképzelt kép láttán.
– De. És akkor már vehetnénk valami ennivalót is, vagy te ettél már? Csak előtte cuccoljunk le valahol. – nem mintha olyan sok motyó lenne nálam, de szívesen lepakolnám valahová a telefonom és az órámat. Azt persze nem teszem hozzá, hogy mindezt azért, mert ölbe akarom kapni és térdig belegázolni vele a vízbe... – Ha ettünk, utána pedig pihenhetnénk egy kicsit. – vetem fel, egyértelműen kerülve a víz-témát, hogy még csak fel se merüljön benne, mire készülök.