Ismered azt a mondást, hogy egy sör nem sör, két sör fél sör, három sör egy sör?Na ugyanez igaz az ügyekre, amiket előszeretettel varrtak a nyakamba, vegyi elemzés címszóval.Segítségül egy nyakigláb, édes mosolyú srácot kaptam, Simont, akivel pusztán egy apró probléma volt: dadogott. Ez pedig előszeretettel nehezítette meg, hogy haladjunk azzal a munkával kapcsolatban amit el kellett végezni.A gazdag negyedben az Upper East Side-on, Manhattenben a csíra rongyrázó elitista középsulisok között megjelent egy újfajta partidrog, amiről senki nem tudta honnan kerül be az országba, csak azt, hogy a Triád eddig ismeretlennek számító, fiatal dílerei terjesztik. Nem olcsó az anyag, gyakorlatilag a legdrágábbnak számít, és annyira új, hogy még a Dark Webről sem nagyon lehet beszerezni, csak személyesen, különféle kapcsolatok révén. Simon úgy két hete hozott egy mintát a nyomlaborosoktól, akiknek tököm sem tudja honnan volt, nem is nagyon számít, és egy régi motoros, a nyugdíj előtt álló Collins hadnagy vezetésével megkezdhettük az elemzést. Előtte nagyjából hat kötetnyi papírt kellett aláírni arról, hogy szigorúan bizalmas amit csinálunk….bla bla...ismertem a dörgést, és eszemben sem volt azzal dicsekedni másnap az alkalmazott vegytanon, hogy mekkora überfasza csaj vagyok, hogy egy ilyen ügybe belevontak. Simon amúgy már egy éve dolgozott végzett vegyészként a manhattani csapatnál, és hozzám hasonlóan világ életében ezzel akart foglalkozni. Szóval lehetett volna valami alap arra, hogy a kémia ne csak a laborban működjön, hanem közöttünk is. Kétszer randiztunk. Kétszer kaptam frászt a dadogásától, szóval azt hiszem a munka közben elviselem, de az ágyban röhögőgörcsöt kapni attól ahogyan levegő után kapkodva és még dadogva próbálja kimondani azt mennyire jó...na nem én ezt skippelném ha lehet. Megmaradunk ilyen barátos szinten, meg azért tudok ám én is tanulni tőle, mert amúgy nagy koponya a srác….szóval hanyagoltuk a randi témát, ellenben a petri csészék és kémcsövek között ritka nagy összhangot produkáltunk idővel. Gyűlt az anyag, a mi szemünk meg kerekedett rendesen, amikor már vagy a negyvenedik oldalnál jártunk, és egyre több összetevő, módosított anyaggal találkoztunk, aminek a zöme állati eredetű, de a többség ázsiai vagy onnan származó növények nedvéből nyert kivonat. Mondjuk úgy: keresztezték a varangyosbékát a bambusszal. Mármint így zanzásítva, és hogy a nem kémiára kattant agyú embereknek is érthető legyen. Mondjuk a béka az amúgy igaz.Létezik olyan ország, ahol parasztba békát nyalogatnak drog gyanánt. A gusztusosságot most mellőzendő azért azt hozzátenném, hogy olyan az anyag töményben, mintha valaki konstans egy héten keresztül nyomná magába az LSD-t majdhogynem túladagolva a cuccot. Szóval leadtuk Simonnal a jelentést, és abban maradtunk, hogy nem nagyon akarjuk tudni mi lesz az egésznek a folytatása. Hogy is mondtam az elején? Egy sör nem sör….egy ügy nem ügy...szóval kaptam a nyakamba a folytatást.Mi lenne, ha Collins hadnagy kicsit jobban belevonna a nyomozásba? Nem tudom. Én olyan laborpatkány vagyok, nem nagyon fűlik a fogamhoz a terepmunka, szóval nem igazán szerettem volna, de a megajánlott kreditek számát hallva némiképp módosítottam a válaszomat, és egy huszáros vágással naná, hogy belementem. Azzal sem törődtem mennyire veszélyes. Mondjuk ők sem nagyon.Simmons ha visszajön a kiküldetésből nem hiszem, hogy boldog lesz attól, hogy veszélyes vizekre eveztem. De mentségemre szóljon nem az én ötletem volt. Szóval kaptam egy aktát, amiben szépen, úgy öt oldalba le volt tisztázva a jelentésünk, felsorolva benne a fontosabb összetevők és azok származási helye. No lám, valóban Ázsia, azon belül is Dél-Korea. Óbazmeg! Mihez kellek én ide? Mondjuk úgy egy tudósnak valami olyan jogász mellé, aki kellően ismeri azt a terepet, amit én nem igazán. Már megint egy jogász! De jó nekem! Az eligazításon megkaptam, hogy egy bizonyos...na várjá, mert két órán át gyakoroltam, hogy helyesen mondjam ki a nevét….szóval egy bizonyos Park Tae Hwan meg én fogunk együtt dolgozni. Kérdeztem, hogy ez most komoly? Collins meg visszakérdezett, hogy látom e őt jelenleg mosolyogni. Hát ami azt illeti nem csak jelenleg nem, hanem úgy általában is balta arccal szokott lófrálni, szóval mit tudom én mikor viccel és mikor beszél komolyan, de elhittem, hogy ez most komoly.Hwan...mint megtudtam ez a keresztneve...lesz vele gondom azt hiszem, mert úgy hangzott az én amerikai fülemnek, mint egy félrehangolt C hang a gitáron….szóval Hwan dél-koreai, és többet tud az ottani drogkartellekről, mint én Mengyelejevről és a periódusos rendszerről. Mondjuk ebben erősen kételkedtem, de nem álltam le vitázni. Többet tud, többet tud, legyen ennyi elég. Elvileg megkapta ő is a jelentést, meg szerintem gyakorlatilag is, szóval két nap múlva találkozom vele a Minnie’s-ben délután kettőkor.Fel fogom ismerni. Ó de jó! Ő is engem? Ne tűzzek rózsát a hajamba, csak a biztonság kedvéért? De mivel Collins továbbra sem mosolygott, így rá kellett jönnöm, hogy ha tovább humorizálok csökkenni fognak a kreditek amelyet a saját feladatom sikeres zárásaképp kaphatok. Mondjuk nem gondoltam, hogy másodévesként bedobnak a mélyvízbe, de hát kell nekem állandóan jártatni a szám, és öntömjénezni. Tessék, most bizonyithatok. A Minnie’s a Central Park déli részén volt, egy kisebb faloda, vagy minek nevezzem. Igazi amerikai hely, ahol valószínű fel fog tűnni egy ázsiai arc, amint éppen küzdelmet folytat egy hamburgerrel. Vagy nem. Részletkérdés. Egyezményesen nem tűztem a hajamba virágot, pedig megnéztem volna az arcát, amikor megpillant egy óriási kazal virágkosárral a fülem mögött, de jelen pillanatban kihagytam a hatásos belépőt. Nem volt nehéz kiszúrni balra a második asztalnál várakozott csendben és kulturáltan.Kicsit para nekem mindig az ilyen. Úgy értem nem vagyok előítéletes meg semmi, de valahogyan kiráz a hideg attól ahogyan az ázsiai emberek visszafogott kulturáltsággal nézik az embert. Néha….és ez tényleg nem ilyen izéség, olyan érzésem van, mintha azt vizslatná, hogy salátával, vagy bazsalikomos paradicsommal finomabb a húsom. Ahogyan közeledtem az asztalhoz, és oldalról megpillantottam, ez az érzés elmosódott, mintha nem is lett volna, mert egy tök átlagos, normális tekintetű pasas nézett vissza rám. Még mosolygott is. Vagy csak félreértettem. - Hello! Tara vagyok...Thredson...mármint Tara a keresztnevem, nem a Thredson…- magyarázkodtam hadonászva, idétlenül, és éreztem, hogy ezt rémesen ciki volt megemlíteni, mert valószínű azt hiszi az ő nevén gúnyolódom, pedig esküszöm, hogy nem, csak olyan James Bondosra sikerül a belépő. - ...és a martinit rázva iszom nem keverve….bocs...mindegy. Hülye vagyok. Szóval akkor újra. Tara Thredson vagyok, és ha minden igaz velem van találkozód kettőkor itt, amit Collins hadnagy szervezett a Droglaborosoktól...phu…- fújtattam egy nagyot, miután egy szusszra kijött belőlem minden lényegi információ. Zavarodottan dobtam le az egyik székre a cuccokat, a dossziét az asztalra, majd vele szembe én is lezúgtam a székre. Ekkor kapcsoltam, hogy meg sem kérdeztem, hogy leülhetek vagy valami...baszki szét vagyok esve. - Ne haragudj, elég szar napom volt. Nyüzsi meg minden, érted.Ha sokat beszélek nyugodtan lőjj ám le. Izé...ugye te van Hwan?- néztem zavarodottan körbe, majd vissza a pasasra, srácra...nem tudom eldönteni, olyan kortalannak látszik.Mondjuk rajta kívül egyetlen Hwan-nak tűnő ember sincs itt, de soha nem lehet tudni.Tudod mint a viccben Joe, aki megpróbál beépülni a KGB-be de lebukik...pedig mindent elkövetett...a végén pedig megveregetik a vállát: “Hejj Joe, nagyon jó orosz lenne belőled, kár hogy fekete vagy.”...na szóval érted a lényeget. Közben megjelent egy helyes kis szőke pincérlányka, akitől egy fél literes áfonyás limonádét rendeltem mentalevelekkel, majd összefűztem az ujjaim az asztallapon, és hagytam végre szóhoz jutni a velem szemben ülőt is, aki eddig szerintem magában vagy jókat derült vagy elkönyvelt félcédulásnak, és lehet azt hiszi a rendőrség kandi kamerájába került. Pedig nem. Én az egyik legfiatalabb de legjobb laboros vagyok.Komolyan. Így görbüljek meg ha nem igaz.
Asszem’ mindenki, de legalábbis a legtöbben ismerik azt a kellemetlen és őrjítő érzést, mikor a munkahelyi asztaluk, és a rajta levő laptopjuk folyamatos búgása mögött igyekszik minél apróbbá válni, nehogy a közeledő munkatársainak egyike akárcsak egyetlen pillantást is vethessen rá. Hogy miért? Nem akar társalogni senkivel, nem akar kötelezően jó pofát vágni semmihez és senkihez… de legfőképpen ahhoz nincs kedve, hogy a határozott, dübörgő léptek tulajdonosának a kezében legyezgetett paksamétáinak egyikébe bele képzelje az elkövetkezendő néhány héten át tartó munkakörét mely minden bizonnyal túltesz azon, amire évekkel ez előtt aláírt. Igen, ezzel nagyon sokan kínlódunk. Nem azt kell csinálnunk, amit annak idején aláírtunk munkaszerződés gyanánt, és mire kettőt pislogunk, már olyan körökben kell mozognunk, olyan feladatokkal kell éldegélnünk, ami alapjában véve túltesz a képességünkön, de legalábbis túl sok ahhoz, hogy ezt nekünk kelljen megcsinálni. De mondhatunk rá nemet? Nem. Mondhatjuk azt, hogy „bocsika, de ez engem hol érint?” Há’ nem! Kapunk érte többlet pénzt? Megemelik a fizunkat, ha már elvállaljuk? Persze, hogy nem, ellenben kutya kötelességünk helyt állni és szó nélkül bólogatni, mint egy-egy bólogatós kutya sokunk autójának a hátsó ablakában. Meg kell csinálni, mert meg kell csinálni. - Menj innen… fordulj el… nem akarlak! Hagyj békén! – mantrázom magamban megállás nélkül, egyre mélyebbre süppedve a bőrrel borított forgószékben, abban bízva, hogy képes leszek megsemmisülni előtte, mielőtt még észrevenne. Félek nagyon elhittem, hogy ez így lesz, s már rezzenek is össze, ahogy pasas megveti a lábait az asztal előtt. - Hwan, dolgozz! – ezzel a felkiáltással vágja le elém a legújabb ügyemet, mely nem köthető se a jól megszokott szerepkörömhöz, se Dae Wonékhoz, ami az utóbbi néhány napom legfontosabb szegmense volt. Persze mint a legtöbb hisztis kölyök, úgy én is tiltakozhatok – mert sajnálom, nekem is lehetnek nehéz napjaim, amikor konokabb, hisztisebb és a nők nyelvén „pasidáthásabb” vagyok a kelleténél. A jómadár amúgy nem jár sűrűn erre. Meg se tudnám mondani, hogy mikor találkoztunk utoljára, de annyi biztos, hogy addig van boldog és jó az életem, amíg nem mutogatja magát előttem. Szóval ezek tudatában biztos lehetek abban, hogy komoly fejfájást és mindennapi pasihisztit fog okozni mind az, amit rejt a dosszié. A legnagyobb félelmem pedig már azután beigazolódik, hogy felnyitom a fedő lapot, és sárga kis félcédulán megpillantom apám ismerős, macska kaparásszerű írását. Persze sokaknak maga a hangul annak számít, kicsi pálcikáknak és hóembereknek, de még magunk között is kijelenthető, hogy olvashatatlan írása van, amivel hosszú évek óta bajlódok én magam is a megértésének reményében. De azt hiszem akkor szakad el bennem minden – főleg az idegszálaim melyek amúgy is ijesztően gyéren tartják magukat az utóbbi időkben – mikor tudatosul bennem az, hogy az öregemnek köszönhetem a jelenlegi „megbízást”. Tudja jól mindenki, hogy már jó ideje annak, hogy nem foglalkozok bűnügyi dolgokkal, főleg nem nyomozással és olyan szerepkörökkel, mely sokkal inkább vall egy ügyész mindennapjaira, sem mint egy ügyvédére. Viszont átfutva a hosszúra nyúló sorokat és oldalakat, sikerül megértenem a miérteket, és egyből megtalálom a választ mind arra, ami korábban foglalkoztatott: miért én? Na vajon miért, te kis butus, ha érintett az ügyben az egyik legnagyobb ázsiai maffia szervezet? És miért, ha hozzájuk közel nyolc évvel ez előtt volt személyes vonatkoztatásom, ráadásul ijesztően hasonló témában? Drogok. Mi más? Ha nem prostitúció, akkor drogok. - Azt a kurva! Én ezt nem akarom! – vágom rá az utolsó oldalon is túllendülve – mi a francot csináljak én ezzel? Nem vagyok érintett benne, keressenek ügyészeket vagy hozzanak ide keletről olyat, aki ma is ezzel foglalkozik… ezer éve nem mozgok ilyen körökben! – duzzogok újra meg újra átfutva egy-két oldalt, amelyet korábban érdekesebbnek, vagy fontosabbnak találtam. Mert sokszor ott rejtőzik a lényeg, ahol sokan nem keresik. Hihetetlen vagy sem, de minden tiltakozásom és makacskodásom ellenére kapcsolnak be a megérzéseim és a tettrekészségeimre utaló jelek – jelenleg van épp elég gondom, és a maffia ügyeiben vájkálva tudja mindenki, hogy mik történhetnek. Sajnálom, de most azokra kell gondolnom, akiket… - lesek fel a férfire, de annak hűlt helyét látom csupán – szeretek – befejezésül ennyit nyöszörgök magam elé – a mocskos!
És azt hiszem ez volt az a pont, amikor tudatosult bennem, hogy az apámmal és annak hatalmával, szavaival akkor se dacolhatok ha meztelenül cigánykerekezek a díszes kis kompániája előtt, megszégyenítve őt, ezzel fejezve ki nemtetszésemet és tiltakozásomat. Ez után persze nem találtam meg az ipsét csak, hogy jelezzem, keressen mást helyettem, de az öregem se reagált egyetlen egy hívásomra vagy épp üzenetemre… egy szó mint száz, veszítettem, s mire kettőt számoltam, már nyakig benne voltam az egészben. Most pedig egy illetékessel megbeszélt találka alkalmával bambulok ki a fejemből egészen addig, míg meg nem pillantom a közeledő alakot. Macska tekintetem vékony réssé szűkülve követi nyomon, ahogy az asztalok és székek között szlalomozva lecövekel mellettem, olyan hosszúra nyúló és figyelemre méltó bemutatkozást rittyentve nekem, aminek már a felénél körbeéri a fejemet a szám. - Azt hiszem, hogy lehetőségem se lenne rá. Még a golyó is lepattanna rólad a pörgéstől – szólalok meg az orrom alatt somolyogva, tekintetemben játékos, szórakozott csillogással, miközben a fejemet ide-oda rázva elvigyorodok – amúgy meg, látsz még itt olyan valakit, aki akár Hwan is lehetne? – lesek körbe a jókora méreteknek örvendező, zsíros tarkójú hímnemű egyedek között, vagy azon sokkal inkább a munkás osztályba sorolandók között, akik legkevésbé se tűnnek „vágott szeműnek”, akit megillethetnének a Hwan névvel. - Igen. Park Tae Hwan – nyúlok át az asztal felett csak, hogy gyorsban letudjuk a formalitásokat, mert ugyebár az illem így diktálja. - Már most az elején szögezzünk le valamit jó? - nézek határozottan a szemeibe - én ezt nem akarom csinálni! Csak muszájból vagyok itt, mert még mindig azt hiszi az a sok balfasz, köztük az apám, hogy én vagyok az egyetlen olyan személy a világon, aki csak azért, mert annak idején ügyész volt és nem egy meló kötött a triádhoz, a legjobb ide... - fortyogok - de nem kell ám befosni, csak, hogy bebizonyítsam milyen hülyét csináltak az öregemék a világra, elvállalom. De ha nagyon elmérgesedik a helyzet, szó nélkül átadom másnak. Most nem épp alkalmas az életem arra, hogy ilyen dolgokba belefolyjak. Márpedig ha ezek valahogy köthetőek a triádhoz, óhatatlanul elfog mérgesedni a dolog. Jó lesz kislány, ha te is elkezdesz egy olyan verzión gondolkozni, mikor lelécelhetsz, és nem viszed ezt végig...akciófilmekben hozzáteszik, hogy "Ha kedves az életed", de... ez elég nevetségesen hangzana. Viszont tényleg komolyan gondolom...
Még ha nem is akarod, akkor is van benned egy minimál előítélet, ha azt mondják, hogy egy ázsiai emberrel kell találkoznod. Bennem ez valahogy úgy ragadt meg, hogy mindenki, aki ázsiai, az japán. Még akkor is ha tudom, hogy nem az. A képzeletemben felviláglik egy kép, helyes kis udvarias törpékről, akik ezer per másodperc hajlongva beszélnek valami számomra ismeretlen nyelven, az írásukról meg ne is ejtsünk szót, mert képtelen vagyok feldolgozni, és felfogni amit látok. Mindent összevetve akkor sincs bennem semmi rosszindulat, ezt csupán az agyam kreálja belém nevelt felsőbbrendűségből, meg az idegen kultúrákkal szembeni óvatosságból. Aztán egyszercsak szembetalálkozol egy olyan nyugati gondolkodású ázsiaival aki se nem törpe, se nem udvarias, és jóindulattal sem lehet hajlongó robotnak nevezni. Egyszerűen más a fizimiskája, de pont olyan mint én, vagy te, vagy bármelyik másik amerikai. De ne rohanjunk ennyire előre. Azt talán még nem említettem, hogy nem csak a kreditekért csinálom az egészet. Ha így lenne, valószínű nem akarnám mindenáron vásárra vinni a csini kis hátsómat, hanem a bizonyítási vágy is dolgozik bennem elég rendesen. Valahogyan mindig is maximalista voltam, mindig is többet akartam elérni bármilyen területről legyen szó. Ha fogcsikorgatva, de akkor is többet. Szóval nincs ez másképp jelen esetben sem, és talán valahol amúgy tudom, hogy idiótaság amit vállalok, és nemet is mondhatnék, meg talán Collinsnak is lehetne annyi esze, hogy nem egy kezdőre bízza a dolgot, de elvileg csak kapcsolattartó leszek, a papírmunka nagy része vár majd rám, meg a vegyelemzés. Merthogy állítólag ez a Hwan nevű tag majd tud nekem olyanokról, és olyanokkal kapcsolatba lépni ott….Dél-Korába, ami mint tudjuk nem Japán, ahonnan a növények származnak. Szóval kapok eredeti ződikéket mintának. Persze nem veszélytelen a dolog, és remélem ezt neki is elmondták, ha már nekem nem, és erre magamtól kellett rájönnöm, de az igazság az, hogy miből tanulhatna az ember ha nem olyasmiből, amit még előtte nem csinált. Rajta kívül talán senki. Mondjuk ekkora arc azért nem vagyok….de a lényeg, hogy az egész az újdonság erejével fog hatni rám. Ezért aztán idegesebb is vagyok a kelleténél, meg igazából ha nem lennék ideges, akkor is rém idétlenül és kiszámíthatatlanul tudok viselkedni egy vadidegen társaságában. Mert érted ez olyan kémfilmes dolog….mármint vannak azok a ratyi kémfilmek, amiket műsoridő kitöltése címén adtak mindig….persze én már a Netflix generációhoz tartozom. Szóval lazán lerohanom azt a pasast, aki sutba vágja az összes ázsiairól alkotott sztereotípiát. Mondjuk nem ő az első. Dolgozik a laborban is egy fickó, akinek az apja hongkongi, és amúgy imádja a medvecukrot...mármint a fickó, nem az apja. Bár ha agyonlőnek sem tudom kimondani a nevét, így aztán egyezményesen Harry-nek szólítjuk, csakhogy könnyebb legyen mindenki élete. Szóval ő is tipikus amerikai, leszámítva azt az egyetlen idegesítő szokását, hogy minden délután négykor megnézi a kedvenc anime sorozatát. Ha dolgozik, akkor is. Nem számít, hogy éppen sürgős munka van….olyan ez érted mint a muzulmánoknál az ima. Akármi van, ő ledobja a szőnyegét, arccal Mekka felé, aztán szevasz, fel is akaszthatod magad, ő akkor is imádkozik. Na de most a téma nem az én laboros kollégám, hanem a pasas, akinek láthatóan az égegyadta világon semmi kedve nem volt a velem való találkozáshoz. Az első beszólása valóban lepattog rólam, bár egy vigyorgást azért megérdemel. Hé, díjazom én a csípőből humort, komolyan! Aztán jön a tízdolcsis kérdés, hogy látok e még valakit, akire illene a Hwan név...és valahogyan szinte rutinból vagy így reflexből forgok körbe mint a szélkakas a tetőn, és megvizslatom a környéket. - Most, hogy mondod a barista srác igen gyanús…- biccentek fejemmel az említett személy irányába óriási, pofátlan vigyort villantva, egyben tudomására hozva, hogy a jövőben ha össze is kell dolgozni, nagyon ne számítson részemről komolyságra. Kivéve ha a laborban vagyunk. No ott aztán rendnek kell lenni, különben picsán rúgom ha valamihez hozzápiszkál! A barista pedig egy százkilencven magas, félhosszú, göndör szőkés tincsei mögül néz ki, és ahogyan a kávé gőzében fürdőzik az arca….hé baszki, minden barista ilyen kurvaszexi? Lassított felvételben tolja lelki szemeim előtt, de nincs ám idő ábrándozni, meló van kislány! Na mindegy, kézrázás, bemutatkozás, formaságok, miegymás. A nevekkel már tisztában vagyunk, és a hangjából itélve, hogy most itt le akar szögezni bármit is, megindul a kinek van nagyobb játék. Nem tudom a pasik miért szeretik ezzel indítani a beszélgetést, és miért nem mehetünk tovább valami kulturált ösvényen….de jóvan ha ő ezt akarja, legyen, nem tilatakozom. Állom a pillantását, miközben idétlenül bebandzsítok a szemeimmel, és félrebillentem a fejem, ajkaim elnyílnak, és adom a hülyegyerek pózt. Már csak azért, mert nem, és nem óhajtom komolyan venni amit mond. Okés, szóval te vagy az ázsiai Superman, rendben...ha ég a lábad alatt a talaj skera van...éééééértem. Értek én mindent. Magyarán ne is számítsak rád, itt vagy de nem. Sommázom így hirtelen a kapott információkat magamban. - Jól van nyugi, nem kell felhúzni ennyire magad! Ez csak egy ügy, amiben ránk marad az aktatologatás. Nem kell kimenni terepre, nem kell semmi mást csinálni, csak felnyálazni a régi kis információtömbödet, és beszerezni az elemzéshez nekem amire szükségem van. Főleg növényeket, és pár állati eredetű vegyületet. Az ügyészi múltad meg azért jön jól, mert ismered otthon mi a dörgés, vágod? Komolyan, itt kapasz nekem infarktust mentek. Easy, baby, easy! Hallod kislány!- az utolsó mondatot a felszolgáló hölgynek intéztem, akivel miután összeakadt a tekintetünk, odaintettem magamhoz. Kellemes, megjelenésű, mosolygós (ezt külön díjazom, borravalóval is szoktam) alacsony szőke lány volt, a hangja pedig csilingelt mint valami kis szélharang. - Kérek szépen valami laza nyári koktélt, és hozzál a barátomnak is ugyanolyat, csak több legyen benne a töltő anyag, okés?- kacsintottam rá, mire a lány bólogatott, jegyzetelt és távozni készült, mikor még utánaszóltam. - Ó bocsi, és hogy hívják a barista srácot? - Chase. Két éve járunk együtt. Bassza meg! Ez egy tíz pontos mellé volt. - Mázlista vagy! - Tudom. Nevetgélve távozott, és a hangjában volt valami ami arra utalt, hogy nem én vagyok az első akinek a kávés gőzfürdőben jól mozgó srác feltűnt. A rövid kis pasizási kísérletem követően visszafordultam Hwan felé. - Na szóval. Megvoltunk az első kioktatásom, amit most már hallottam sokadik verzióban. Tavaly egy dizájner drog banda lefülelésében vettem részt, és legalább hétszer hallottam per nap, hogy még időben szálljak ki. Csak amikor már benne vagy, és a meló elég komoly része rád vár, mert a többiek nem haladnak tőled, akkor már késő hátraarcozni. De jó tudni, hogy te az első adandó alkalommal dobbantanál mellőlem ha ég a lábad alatt a talaj. Komolyan ennyire beszari vagy, vagy engem tisztelsz meg vele? Azért Collins nem mondta, hogy egy nyúlbélával fogok együtt dolgozni.- jegyeztem meg kicsit pofátlanul, kicsit epésen, mert hát mit mondjak. Ha nekem nem büdös a meló akkor neki? Jó megértem, hogy nem önszántából van itt….nagyrészt én sem. - Szóval már valamit most az elején szögezzünk le…- most jön az én monológom, ha már méregetünk ugye. - Ha nem fűlik a fogad hozzá, akkor már most fordíts hátat, és ballagj ki azon az ajtón amelyiken bejöttél! Én meg kitalálok valami mesét arról miért nem tudtunk zöldágra vergődni egymással.De ha maradsz én telibeszarom, hogy az apád, vagy a rokonod, kisbékád, kismalacod miatt maradsz, de akkor csinálod és nem adod át másnak. Abszolút nem érdekel mire alkalmas az életed és mire nem. Ha terepre kell menni rád vagyok utalva, a laborban pedig rám vagy. Egy szaros főiskolás vagyok, aki bevállalta. Komolyan több bennem a kurázsi, mint benned, hát ásd el magad, cimbora!- komoly volt a hangom, kicsit előre is dőltem és úgy néztem a szemeibe, hogy nem pislogtam. Tényleg nem, és már fájt is a végén, de adni kellett a kemény csajt, és nem csak szavakkal. De amúgy mindent komolyan gondoltam. Szóval ne mondja, hogy nem szóltam. Kényelmesen hátradőltem, fújtam egy nagyot és visszavarázsoltam magamra a cukorborsó fejet. Vártam, hogy megy vagy marad. Mert ha marad akkor hozzá is kezdünk.
Nem tudom, hogy milyen skálát kellene ahhoz magam elé venni, hogy betudjam lőni azt, mennyire rühellem a feleslegesen rám akasztott feladatokat… Kezdjük ott, hogy nem vagyok egy taknyos kisiskolás, akinek apuci által adott matekpéldákat – jelen esetben inkább kémiai vegyületeket – kelljen összeirkálni és megoldani. Miféle szorgalmi munka lenne ez? Azt pedig hozzá kell tennem, mint önálló, harminchárom éves felnőtt ember, köszönöm szépen, én is betudom osztani az időmet, a munkára fordított időről már nem is beszélve. Tudom jól, hogy mikor mit és mennyit tudok vállalni és halleluja, mint nem meglepő, most is kismillió dolgom lenne, nemhogy még hozzanak egy olyat is, ami már ezer meg egy éve kívül esik a munkakörömön. Mikor fogja már megérteni az az ügyefogyott vén vászontáska odahaza, hogy NEM dolgozok ilyen körökben?! Úgy… nagyjából évek óta? De még azt mondom, hogy egye fene, ha hullámot is kúrnak vele a hajamba, tény és való, hogy nekem van olyan ismertségi köröm és tapasztalatom, ami jószerivel használható lesz majd egy ilyen ügy kapcsán is. Már akkor kismillió név végigpörgött a fejemben a mentális vetítőmasinám által vetítve, mikor a kezembe nyomták a hosszú-hosszú listákkal, kisebb-nagyobb sztorikkal papírra vitt sztorit pontosan, oldalról oldalra dossziéba rendezve. És ha ez még nem lett volna elég, már idefele jövet lerendeztem három telefont az otthoniakkal, nekik is leadva az ívet nem csak a sztoriról, de az olyan névnek örvendő szerencsétlen félnótásokról, akik megközelítőleg se szerepelnek az itt kapott adatokban. Szegények biztos nem léteznek, ha a nagy almában élők tudástárába bele se kerülnek. Én viszont gyanakodni még gyanakszok rájuk. Sok éves munkahelyi ártalom ez, az én kurva anyámat. Valahol meglep – és még sem -, hogy egy egyetemista korú, csinoska lányzó ver sátrat velem szemben, hímegyedeket megszégyenítő határozottsággal. A magafélék első körökben sokkal inkább az iskolai pom-pom csapatban rázzák a ráznivalójukat, semmint ilyen, és ehhez hasonló ügyekkel foglalkoznának sőt, bevallom még a bűnügyesek közvetlen környezetében se tudom őt elképzelni. Igaz a Gyilkos Elmék és egyéb hasonszőrű csodálatos amerikai műalkotások elhitették velünk azt, hogy minden nyomozónő gyönyörű, csinos és különben is… de ez a teremtés egy csepp kislány! Jó nagy szájjal… - Tehát a szőke bárgyúképűek tetszenek? – vonom fel a szemöldökömet, ezzel is igazolva magam állítását. Kislány. Függetlenül attól, hogy mennyire okos, mennyire szakavatott a munkájában… nem tudhatom, hiszen nem ismerem. De az, ahogy rögtön megakadt a tekintete az első szemrevalóbb hímnemű egyeden, sokat elmond – talán jó választás lenne. Őszintének és hűséges típusnak tűnik – valóban? Mit tudom én? Nem szoktam pasikat bámulni, főleg nem baristákat akik mind azon túl, hogy el kell tudniuk készíteni a kívánt italokat, de ugyan akkor meg is érinteni a női szíveket. Ez is egyfajta szolgáltatás nem igaz? Eladja magát. Na, most nem vagyok nő, ergo rólam aligha olvasztja le az alsóneműmet. Másrészt honnan a bús picsából tudnám eldönteni azt, hogy ki a jó választás és ki nem az? És mi a francért teker ezen az agyam? - Nem húztam fel magam, nehogy a szívedhez kapj. Olyan nyugodt vagyok, majd' lemegyek alfába. Egyszerűen, ha ilyen témába belevág az ember, főleg ha az én nevem is felbukkan az otthoniak listájában, tapasztalatból tudom, hogy abból nem szimpla aktatologatás lesz – emelek is fel az ölemből egy eddig, ott idejét nagyon serényen eltöltő, fekete bőrrel bevont dossziét – itt van pár név. Ők nem biztos, illetve nem vagyok egészen biztos abban, hogy bármiféle úton-módon kapcsolódnak a témához – helyesbítem magam, arcomba omló sötét tincseimet gyorsan áttúrva az ujjaimmal, majd lapozok egyet az elé tolt papírok között – ők annak idején benne voltak egy, a mostanihoz hasonló ügyben, amivel foglalkoztam és elég szorosan kapcsolódnak a triádhoz. Legalábbis kapcsolódtak annak idején, most nem tudom mi a helyzet velük, bár onnan kilépni gyakorlatilag azon túl, hogy kinyírják őket, lehetetlen. Már ráállítottam néhány embert otthon, biztos, ami biztos alapon. Ha ezekről bármi is kiderül – kocogtatom meg ujjhegyemmel a listát – akkor itt minden lesz, csak aktatorolgatás nem - gyakorlatilag le se reagálom a hadarását és gyors helyzet ismertetőjét, annál is inkább a későbbi párbeszédet, ami közötte és a pincérlányka között zajlik le. Megütközve, felvont szemöldökkel figyelem hol az egyiket, hol pedig a másikat. Komolyan? Iderángatnak erre nekiáll pasikról ábrándozni? - Nem kérek koktélt. Hideg vizet… kávét. Erőset cukor és tej nélkül. Feketén – tudatom velük kívánalmaimat szigorúan, monoton hangon, s miután az illetékes messziről érkező ismételten dobbant, sóhajtva ingatom a fejem, ahogy Tara-ra pillantok. - Amíg az én lábam alatt ég a talaj, addig magasról teszek mindenre. Amíg az én életemet viszem vásárra, addig szarok a dologra! Ezt a legkomolyabban mondhatom. Éltem már meg meredek helyzeteket az életben, míg te a kisiskolás korod legártatlanabb időszakát élted az iskolapadban vagy a babaházad előtt guggolva. E felől biztosíthatlak… Viszont ezek a fickók nem is téged, nem is engem fognak kikezdeni első körben, mi védve leszünk. Hanem azokat, akik körülöttünk vannak. Márpedig ne is haragudj, de túl sok ember van körülöttem, akire most gondolnom kell, mert mind azon túl, hogy most itt vagyok, szarul áll a szénánk. És lehetne azt mondani, hogy „áhh, úgyse tudják kik ők”. De… keleten főleg, de nagyon is tudják, mert nem kis nevekről van szó. Én pedig nem fogok nekik keresztbe tenni, nem fogom hagyni, hogy bennük tegyenek kárt. Márpedig miként ugorjak úgy neki valaminek, ha egy büdös szót nem mondhatok erről azoknak, akiket mégis érintene? – teszem fel a költői kérdést, amit követően neki is megered a nyelve. Komoly tekintettel, mégis egyféle szórakozott csillogással a tekintetemben hallgatom őt végig, hogy aztán előrehajolva könyököljek az asztalra, metszett szemeimet le se véve róla. - Egy szaros főiskolás, akiben nem a kurázsi több, mint bennem, hanem felelőtlen, meggondolatlan és nem gondolkozik, hogy kiknek a háza táján fogunk mi kutakodni… majd ha pár héten belül téged ásnak el, akkor mondd nekem ugyan ezt jó? De nem fogom megvárni azt, hogy azt kelljen mondanom: Én megmondtam! Másrészt – dőlök immáron hátra, mellkasom előtt karba téve a kezeimet - nekem az égvilágon semmi közöm a laborhoz, az a te feladatod lesz, én szállítom azt az anyagot, ami szükséges, tartom a kapcsolatot az otthoniakkal. De ugyan így semmi közöm a terepmunkához. Tehát azon túl, hogy egy-egy emberrel leülök majd beszélni, akinek van fogalma arról, hogy mi történik, mást terepen nem csinálok! Arra ott lesznek a zsaruk. Ha itt nem tudnak előállítani egyet se, akkor hívatok én néhányat otthonról, ezen nem fog múlni – tárom szét a kezemet jelezve, hogy ha valami, akkor ez nem okozhat problémát. - Nem szállok ki – jelentem ki - Amíg tudok elmegyek, amíg tudok, segítek… de ha úgy látom, hogy a családom, barátaim érdekében ahogy fogalmaztál „dobbantanom kell”, megfogom tenni. Mert nem egy huszonéves taknyos fogja nekem megmondani, hogy mit csináljak, hogyan csináljam és alapjáraton: Semmit! – végére sikerül egy olyan hangnemet megütnöm vele szemben, amit bár szívem szerint elhanyagoltam volna, de utálom azt a fiatalkori hévet és tenni akarást, amit tanúsít. Hogy miért? Mert én is ilyen voltam. És amilyen nehezen kezeltek akkor engem, úgy én is hasonlóképpen nehezen kezelem a hozzám hasonlóakat. Az megint más kérdés, hogy nem kötöm az orrára azt, hogy értek már olyan mély sebet ejtő veszteségek az életemben, amiket a mai napig nem tudtam kiheverni. Példának okáért a feleségem halálát. Részben emiatt is hagytam ott az ügyészi pályafutásomat. Vannak olyan traumák az életemben, amit nem tudok a mai napig helyén kezelni, ezért se tudom megérteni, hogy miért tőlem várják a megváltást ebben a témában mikor tudják, hogy instabil vagyok? Azt pedig már hozzá se teszem, hogy félek, túlzottan megkedvelem azt a nagy száját… és túlságosan ragaszkodok majd hozzá is.
He? Nagyjából ez lenne a legkomplikáltabb és minden betűjében legkifejezőbb szó, vagy kérdés arra vonatkozóan, ahogyan a vadidegen pasassal éppen egymásnak feszülve pöcsméregetésbe kezdünk. Vagy valami olyasmi. Mondjuk ez nálam abszolút a tudatalatti mélyéről jön, főleg mert én alapból némi hátránnyal indulok a kérdéskörben. Szóval marad az amit ilyen helyzetekben szoktam: hagyom a figyelmemet szétszóródni, és olyan dolgokat is észrevenni,mint a pult mögött a barista srác. -Szőke? Milyen szőke? Jahogyszőke!- nem tudom perpillanat mennyinek tűnhet az IQ-m a fenti mondathalom függvényében, de maradjunk annyiban, hogy a műszer kiakadna. Negatív irányban. -A hajszín igazából mindegy. De a kéz...úúúúú öregem- még grimaszoltam is ehhez a szép hosszú “Ú” láncolathoz, kifejezendő miképpen is gondolom. -Na annak a helyén kell lenni. Mármint nem úgy értem, hogy fiziológiai szempontból a helyén, úgy a csuklón ide-oda hintázva, hanem átvitt értelemben, vágod. Hogy úgy rendben legyen egy pasas keze. Majd a tiédet is megnézem alkalomadtán, ha nem leszel ennyire tüskés, és nem akarsz egyben lenyelni.Mert okés, hogy gyorsan ki lehetne végezni, egy falat vagyok, sitty-sutty...és már el is tüntem, de megakadok bárki torkán.- vigyorodom el, és ember legyen a talpán aki kihámozza a mondanivalóm lényegét. Mondjuk számomra mindig minden lényeges amit hangosan kimondok, aztán a beszélgetőpartner majd válogat, ha akar, mi érdekli. Én ilyen verbális zsibvásárt szoktam tartani. -Amúgy nem érdekel a hűség, csak az őszinteség. De mi a tökömet magyarázok én erről neked? Semmi közöd hozzá!- mintha ugyan lenne jogom ezen felháborodni, holott magam kezdtem beszélni róla, a kutya nem kérdezett. No sebaj. Haladunk szépen sorban, legalábbis ami azt illeti, hogy tisztázzuk ki mikor és merre, mennyire mélyed és/vagy sem az ügybe. De ígérem, hogy jó kislány leszek, legalábbis a hadnagynak mindenképp tettem egy ilyen könnyelmű ígéretet….igaz azt is megígértem, hogy minimálisra szorítom annak az esélyét, hogy már az első öt percben kötekedjek, vagy éppen a szófosással a világból kikergessek bárkit. Nem ez a cél, és különben sem én kezdtem azzal, hogy ha úgy alakul, akkor kifarolok az egészből.Figyelmesen hallgatom, és kissé meglepetten vonom fel a szemöldökeim, amikor előkeveredik az öléből az eddig a rosseb se tudja hol rejtegetett fekete dosszié. Benne nevek. Na ezek legalább lesznek. Az én listámon is vannak, de úgy látszik Hwan sokkal szélesebb spektrumon mozog. Nem meglepő, neki az hazai pálya, amíg én csak éppen ismerkedem a tereppel, meg azzal, hogy a világtérképen merre van Korea.Az amelyik nem olyan nagy mint Kína és nem olyan kifli alakú sziget mint Japán, hanem a kettő között van. No kérem, azért nem lehet azt mondani, hogy nem néztem utána a dolgoknak. Minimálisan. Mikor megkocogtatja a listát, akkor kicsit össze is rezzenek. - Triád? Az a kis háromszög, amit óránként egyszer üt meg valaki a nagyzenekarban, de akkor a koncert végéig cseng az ember füle. Tudom én!- próbálom a dolog komolyságát valami tréfával elütni, bár minden bizonnyal nem a legkapitálisabb ötlet a triádot összekeverni a triangulummal. -Jójójó, mielőtt felnyársalsz a tekinteteddel, csak némiképp oldani akartam ezt a feszkót, ami közénk telepedett. - közben a kishölgy és közöttem is lezajlik a diskurzus, és persze Hwan visszautasítja az ajánlatomat a koktélt illetően, és látható, hogy a rendelést felvevő kishölgy kissé zavarodottan jegyzetel, miközben távozás közben kérdőn néz rám, hogy akkor most mi legyen a koktéllal. Laza activity keretében, amit megtámogatok egy jól érthető tátogással, a tudomására hozom, ne foglalkozzon a MorgiManus mit povedál, hozza nyugodtan amit kértem. Én általában kedves, aranyos és laza gyerek vagyok, isten lássa lelkem, hogy soha nem vezet semmi rossz szándék, de azt baszottul rühellem, ha a meghívásomat indokolatlan sértődéssel visszautasítják. Szóval akkor is ott lesz előtte a koktél, ha a feje tetejére is áll. Ha nem issza meg az az ő baja. Közben beszél...de komolyan, hogy ha így folytatja beíratkozom nála leckéket venni rizsázásból. És bár komoly minden szava, mégsem tudom tökéletesen komolyan venni. Nem elviccelem, erről szó sincs. Szimplán valahogyan nem fér a fejemben hogyan képes bárki, bármit feladni.Mármint én értem, hogy félti a szeretteit, de akkor nem értem mit keresünk mi így együtt itt? - Na az baszna be, ha neked a laboromban kellene sertepertélned, és mindenhez hozzápiszkálnál! - dőlök én is hátra, de nem fonom össze a karomat magam előtt, hanem hispánokat megszégyenítő gesztikulálásokkal hadonászok a levegőben magam előtt. Értem én a mondandója lényegét, perszehogy értem, ettől még a feladat adott. A kezemet magam mellé ejtem, és felvonom a vállaimat, mintegy tanácstalanul. - Tudod én már csak azt nem értem, ha ezt így szépen előre felvázoltad, ha tudod, hogy megvan az esélye, hogy a szeretteid lesznek az elsők akik esetleg célponttá válnak mégis mi a picsának jöttél el? Okés, az öreg muksó azt mondta, hogy gyere el meg mittudomén….de hallod te egyáltalán magadat? Egy szaros főiskolás nem akarja neked megmondani mit csinálj, nem is tehetnék ilyet. De tudod ez a szaros főiskolás is tartozik valakihez, vannak emberek a közelében, még ha nem is olyan sokan mint neked...de egyetlen pillanatig sem gondolkodott ez a szaros főiskolás...és nem könnyelműségből, hanem azért amiért a tűzoltó nem kérdezi minek menjen be a tűzbe ha már mindenki azt mondja menthetetlen….ha egy lelkisegélyes ezredszer is megpróbál valakit lebeszélni arról, hogy kárt tegyen magában, ha a mentősök nem kérdezik biztosan vészhelyzet van ahova menniük kell….mert erre kérték. Mert az életben nem mindig azt csinálod amit szeretnél, hanem ami fontos, amivel valami jó dolgot tehetsz a sok rossz mellett amit elkövettél.- magyarázok most én is, és a tőlem szokatlan komolyság egy ideig még ott van közöttünk, aztán macerálni kezdem az asztalra rakott só és bors szórókat. -Én nem tudom, hogy az élet hogy baszott ki veled annyira, hogy alig pár perc után ilyen hangnemet ütsz meg velem szemben, hogy csak kamillázok rendesen.Szóval tudomásul vettem, hogy rohadtul nem számíthatok rád az egész ügyben. Csak odaadod a hülye neveidet, néhány kapcsolatot megmozgatsz, aztán szevasztavasz lelépsz. Nem baj. Dolgoztam már nehezebb körülmények között is, ez sem okoz problemet. Majd jelzem a főnöknek, hogy nézzen utána akad esetleg valaki aki nehéz körülmények között is kitartana mellettem.- hogy szarul esett a dolog az tény. Hogy gyorsan túl fogok lendülni rajta az is tény. Nem vagyok az örökké szomorkodós, depressziós alkat, és krokodilkönnyeket sem fogok hullatni Hwan után, ha úgy dönt, nem akar ebben velem részt venni. Szóval, hogy ezt is tisztáztuk, én is szétnyitom a magam dossziéját, és egy fehér lapot veszek ki belőle. Kézzel van teleírva, kék golyóstollal, itt-ott összefirkálva, néhány dolog erőteljesen kisatírozva, majd a lap alján listaszerűen felsorolva cégek, és a Dark Webes azonosítójuk, amely alapján rájuk lehet szűrni. A papíron még ott virított Simon sajtos szendvicséről egy csepp mustárfoltocska, ami leginkább egy óriási felhőmackóra hasonlított, aminek az egyik füle lekonyul, és éppen ásítani készül. Valamint két kávéscsésze nyoma, aminek elkövetésében leginkább én közreműködtem. Én pakoltam rá ugyanis a bögréket. So sorry. A papírt Hwan elé toltam. -Állítólag szép a kézírásom, szóval ha nem tudod elolvasni az a te bajod. Nem a víz a hülye ha a kacsa nem tud úszni. Kézzel írok szinte mindent, ami fontos, mert megbízhatóbb. Nem marad nyoma se vinyón, se felhőben, és csak az látja, akinek megmutatom. Szóval Simon-al összeszedtünk pár Dark Webes céget, amely az anyag terjesztésével foglalkozik. Mondanom sem kell, hogy leírást az összetevőkről nem találtunk. De...és ez fontos, az összes cég ami ezzel foglalkozik fenn a hálón, koreai. Szóval ki kellene deríteni kit illetve kiket rejtenek. Akkor talán közelebb jutunk a beszállítókhoz és általuk az összetevők forgalmazójához.- közben megérkezett a lányka a koktélokkal, és a kért kávéval. Biztos ami biztos a koktélokat elém pakolta le a kávét meg a pasas elé, aztán majd eldöntöm-gondolom ez volt a logikai menete annak, hogy így rendezte el- hogy mit kezdek velük. A sárga-narancs színben pompázó szépséget nemes egyszerűséggel Hwan elé pakoltam, akár kéri akár nem. Nem kérdezem, úgysem érdekel a válasza, én neki szántam. - Ezeket szerezd meg nekem kérlek, aztán felőlem dobbanthatsz, nehogy még jobban bepiszkold magad. De tudod, lehet fiatalabb vagyok nálad, és lehet, hogy veszélyes dolgokban nem annyira körültekintő, de ha egyszer visszanézek majd az életemre, ami reméljük nem ebben az akcióban ér majd véget, nem akarok arra gondolni, hogy baszki, ott és akkor valamit tényleg tehettem volna...én meg inkább a seggemet a homokba dugtam.- az már mellékes, hogy a mondás csöppet másképp szól...ez így jobban hangzik.
Kezdőlap
