-… meg kellene venni néhány új öltönyt, nyakkendőt, zakót csak, hogy lássák, adsz magadra… cipő? – csicsereg mellettem a kis szúnyogcsődör asszisztensem, újonnan szabadalmaztatva azon tervét, hogy ha már nyugaton vagyok, az itteni divat szerint igyekezzem kamatoztatni az… ízlésemet? Tessék? Mi különbség van egy Amerikában vagy egy Koreában vett olasz öltöny között? Ugyan úgy találok itt is és ott is belőle feketét, fehéret, szürkét, grafitszürkét, homokszínűt sőt ha arra fanyalodnék, rózsaszínt is. Értem én, hogy más hatása van a hétköznapi divatot követő koreainak és amerikainak…. de basszamegaló! Alapjáraton nincs tökéletesen más hatása egy keleti és nyugati embernek? Nem nézünk ki máshogy? Nem áll rajtunk máshogy egy-egy ruha, egy-egy szín, egy-egy fazon? És nem is kell, hogy ez alapvetően két teljesen más ruhadarab legyen. Egy póló… egy ing, egy nadrág is máshogy áll rajtunk mint a nyugatiakon. Akkor miről is beszélünk? - Van cipőm épp elég, most vettem – pont a minap frissítettem fel a ruhatáramat eme nemes lábbelivel. Minek kellene még néhányat begyűjtenem, mi vagyok én? Egy nő, akinek nagyobb gardróbszekrénye van a cipőinek és ruháinak, mint amekkora maga a lakása? - Mégis mindig ugyan azt a kettőt látom rajtad – nyújtogatja a nyakát a karom mellett, hogy szemrevételezze, ma mit sikerült magamra aggatnom. - Mert az öltönyeimhez, kétféle cipőm van. Egy barna és egy fekete… - Azt mondtad, hogy most vettél, akkor hol vannak? - Ugyan olyanokat vettem – nézek rá jelentőségteljesen jelezve, hogy kezd betelni a pohár és az ég szerelmére is, fogja már be a száját! Nincs nekem éppen elég bajom, amiért itt van, még hallgassam is? – minek jöttél egyáltalán velem? - Hogy tudj vásárolni! Ne lopd a napot és nehogy véletlenül megint egy kocsmában vagy bárban köss ki – robban ezer wattos vigyor a képén, így villantva ki hófehér, hibátlan fogsorát. Fingom nincs, hogy Dae Won honnan a francból akasztotta le nekem ezt a félnótás és különben is minek?! Tökéletesen elboldogulok én egy úgynevezett asszisztens nélkül is bár tény, hogy hajlamos vagyok elúszni mostanában a papírmunkával, ő meg, ha a helyzet úgy adja, elég okosan tud a kezemre játszani. Összességében, ha munkáról van szó, okos, értelmes és segítőkész, jó munkamorálú gyerek azok ellenére is, hogy fiatalka a maga tömény huszonkét évével. De megéri a pénzét mind addig, míg ki nem szabadul velem az iroda oltalmazó, és szigorral kordában tartó falai közül. Ilyenkor inkább képzeli magát a haveromnak és öltözködési menedzseremnek, étkeztetési tanácsadómnak, sem mint az asszisztensemnek. - Eszembe se jutott ma inni menni, már ne is haragudj! - Tudom, mert este tárgyalásod lesz, ahol… - Nem azért. Mit érdekel engem, hogy tárgyalásom lesz vagy sem, ha egyszer inni akarok? Egyszerűen megígértem Dae Wonnak, hogy ha beledöglök is tenni fogok azért, hogy ne kelljen csalódnia bennem. - Biztos ezért fogadott fel melléd, hogy legyen ki jó útra tereljen. - Tessék?! – nevetek fel szórakozottan, tekintetemben szúrós villanással – nehogy kitaláld nekem, hogy majd te fogsz engem jó útra terelni, töki! - jókedvűen csapkodom meg az arcát tenyérrel, mire hunyorogva tűnik el a vigyora – te azért kellesz, hogy egy kicsit több időm legyen példának okáért két megbeszélésem között. Ne nekem kelljen állandóan könyékig túrnom a naptáramban, hogy képes legyek bármire is időt szakítani. Te ahhoz kellesz, hogy egyengesd az utamat és levágd a kis zavaró ágacskákat, amik hátráltatnának. Irodán belül! Most pedig, ha már itt szívod előlem a levegőt a folyamatos csacsogásoddal, kölyök akkor menj és hozz nekem egy kávét jó? - Hogy iszod? - már épp fordulnék sarkon, hogy merészkedjek a magára hagyásával és a mozgólépcső előtti padot célozzam meg a következő állomásomként míg várok rá, megakadok a mozdulatban - mármint... - folytatja - elfelejtettem, hogy iszod. - A számmal... - Áhh, értem - nem gondolkozik. Megint nem gondolkozik, én pedig mosolyogva, szórakozottan nézem végig távolodó alakját, ahogy az új, de annál is inkább használhatatlan infóval a tudástárában, szépen elsiet a bevásárlóközpont másik végén lévő "Starbucks" felirat irányába. - Bolond gyerek - rázom a fejemet, egy percet se gondolkozva azon, hogy ezek alapján most mit fogok kapni tőle? Feketét? Lattét? Jegeskávét? Jó ég! Ilyen és ehhez hasonlóan fontos gondolatokkal - példának okáért, milyen rohadt képet tegyek a cipős szekrény fölé és milyen színű függönyt gyűjtsek be - dobom le magam a jókora, emberméretű cserepekbe pakolt műnövények koszorújában lévő padra. Már épp csúsztatnám ki a zsebemből a telefont, hogy megüzenjek néhány dorgáló "baszd meg a nénikéd" és hasonszőrű társai véleményt Dae Wonnak az ajándékba kapott kis asszisztensemet illetően, mikor pánikszerű segélykérés üti meg a fülemet. Akár egy földből kinőtt szurikáta, nyakamat nyújtogatva keresem meg a hang forrását mikor is már csak a furcsa, szakadásra emlékeztető hang az, amire odaérek a mozgólépcsőn kínlódó lányhoz. - Ne fogd mert elesel! - fejtem le a kezét a korlátról, ami futószalagszerűen fut tovább. Másik kezem ez idő alatt a ruhájára siklik, ügyelve arra, hogy ne lássak meg olyat amit nem illene, és határozottan igyekszek rántani rajta egyet én is, melynek eredményeképpen csak tovább szakad az anyag - oh, ez... nem lesz így jó - akaratlanul is elvigyorodok, mert azért valljuk be. Komikus a helyzet.
Minden nehézség ellenére azt hiszem, hogy kijelenthetem, New York az otthonom lett. Soha nem lesz olyan kedves a szívemnek, mint szülőhazám, Párizs mindig hiányozni fog nekem, de már itt van az otthonom. Itt nevelem a kislányom, itt kezdtem új életet és bár semmi nem úgy akar alakulni ahogyan azt elterveztem még sincs okom panaszra. Leszámítva a főbérlőmet és azt az aprócska tényt, hogy bármennyi időt is töltök ebben a nyüzsgő nagyvárosban talán soha nem tudok teljesen beilleszkedni majd, nincsenek barátaim, de tudom, hogy itt biztonságban vagyok és a lányomnak ez lesz majd az otthona. Csak azt bánom, hogy valószínűleg soha nem fogja megismerni a nyüzsgő Párizs csodálatosságát, nem fogja megtapasztalni, hogy milyen végigsétálni az Eiffel torony előtt és talán azt sem tudja meg soha, hogy honnan származik. Az ő érdekében muszáj lesz eltitkolnom az igazságot, kénytelen leszek a mára már jól betanult mesét előadnám neki. Bár még nagyon kicsi, tisztában vagyok azzal, hogy elérkezik majd az az idő, amikor kérdéseket fog feltenni és nem úszom meg annyival, hogy: „ha nagyobb leszel elmesélem.” Az élet olyan oldalát tapasztalom meg, amihez soha nem volt közöm, nem kellett nélkülöznöm, vagy azon gondolkodnom, hogy mit tegyek az asztalra, miből fizessem a számlákat. Bár soha nem voltam szerelmes a férjembe, sok mindenben fejet kellett hajtanom előtte és apám előtt is, de nem nélkülöztem. Volt egy bizonyos mértékű anyagi szabadságom, ami az új életemből hiányzik. Nem a pénz, vagy az általa vásárolt dolgok hiányoznak, hanem az erő, ami vele társult. Nehéz újra és újra, szinte nap mint nap felépítenem az életem, erőt merítenem és tovább harcolnom, hogy a lányomnak jobb élete legyen, mint ami nekem kijutott. Talán nem fogja körbe utazni a fél világot, nem kap pónit szülinapjára és használt ruhákban kell majd iskolába mennie, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy teljes élete legyen. Érte ezerszer is végig járnám azt az utat, ami a hátam mögött van már és azt is ami előttem van, bármennyire is megijeszt a tudatlanság. Imádom Assiat, ha tehetném minden időmet vele tölteném, de egy kis magányra nekem is szükségem van. Arra, hogy kikapcsoljam a fejemben folyton zakatoló agyam, egyedül lehessek gondolataimmal és megpróbáljam elterelni a figyelmem a mindennapos próbaételekről, mindennek az egyik legjobb módja számomra a kávé. Az elmúlt másfél évben nagyon sok francia kávézót kipróbáltam már, de erre mondanám azt, hogy talán a legjobban hozza a hazámban megszokott ízeket, hangulatot és bevallom jó érzés egy kicsit felidézni az otthon érzését. Ezt szeretném csinálni most, azonban a sors úgy dönt, hogy csúnya játékot űz velem. Teljesen gondolataimba merülve igyekszem átverekedni magam az emberek tömegén. Nem mondanám magam antiszociális alkatnak, de amióta bujkálnom kell és minden lépésem kétszer megfontolni nem szeretek idegenekkel ismerkedni, ha egyszer megtehetem, hogy elkerülöm őket. Nem lehetek soha teljesen biztos abban, hogy apám keze meddig ér, ahogyan teljes biztonságban sem érezhetem magam. Tudom, hogy addig nem adja fel a keresésem, amíg biztos forrásból nem értesül az esetleges halál híremről, amíg egy vékony esély van arra, hogy életben vagyok keresni fog, csak remélni tudom, hogy soha nem talál rám. Teljesen biztos azonban soha nem lehetek benne. Talán legnagyobb mértékben a figyelmetlenségemnek köszönhetően sikerül beakadnom a mozgólépcsőbe. Hallom ahogyan a ruha vékony anyaga hangos reccsenéssel adja meg magát az erőszaknak. Ijedten pillantok a fenekemen hosszan felnyúló szakadás irányába, miközben egyik kezemmel igyekszem takargatni magam, a másikkal pedig továbbra is kapaszkodni a korlátba, ami m inden bizonnyal nem túlságosan jó ötlet, mert amellett, hogy nem stabil egyre nagyobb darabot szippant magába a lenge ruhadarabból. - Tessék? pillantok zavartan a segítségemre siető férfire és a korlátról lefejtett ujjaimmal immár az alkarjába kapaszkodom. Érzem, ahogy körmeim fogást találnak az ing anyagán, majd belemélyednek a bőrbe. - Ugye ez most valami humor? sikkantok fel ijedten, amikor érzem, hogy még feljebb hasad fenekemen az anyag, immár semmi esély arra, hogy szabad kezemmel eltakarja a fekete csipkés fehérneműmet. - Segíts kérlek... fogalmam sincs, hogy mit várok szegény férfitől, de miközben arcom egyre vörösebb úgy fordulok, hogy fenekemmel nekisimulhassak a combjának, ha szerencsém van, akkor nem fogja az egész pláza szemügyre venni, amit nem szívesen teszek közszemlére. Csak azért nem sírom el még magam, mert annyira kapaszkodok és takargatom magam egyszerre, hogy a bőgésre már nem jut energiám. Hatalmasakat pislogva nézek a férfire, nem kerüli el a figyelmem, hogy jól szórakozik a kialakult helyzeten, de nem tudom hibáztatni érte, tuti, hogy ő sem teljesen úgy képzelte el a délutánját, hogy idegen nőkről tépi le a szoknyát. – Merde!
Utálom a kölyköket. Illetve… túlzás, nem utálom őket. De ettől függetlenül a kotnyeles, okoskodó, „majd én megmondom” típusú kölyköket minden egyes szavuk, de még a lélegzetvételük után is ütném csak, hogy végre valahára képes legyek elhallgattatni őket. És mást se hall az ember az utcán, épületekben vagy tömegközlekedési járművökön, mint az örökös észosztást, ordibálást, kajabálást és hisztizést. Na, most kezdhetjük ott a sztorit, hogy mit keresek én metrón, buszon vagy bármi máson aminek alapján véleményt tudok formálni? Egyetlen egy alkalom volt, mikor gyorsabbnak láttam a haladást ilyen módon, mint, hogy a saját négykerekű „kis” luxuscsodámat élvezném a létező összes extrájával együtt. Akkor a „szükség törvényt bont” alapon lemondtam a kényelemről csak, hogy a gyorsaságot válasszam, másképpen ott rostokoltam volna a háromnegyed New Yorkot megbénító dugóban még négy óra elteltével is… lemondtam a gyönyörű, kényelmes, fűtött ülésről melynek úgy állíthatom nem csak a háttámláját, de még az ülését is, ahogy az adott pillanatban a kedvem és kényelmem igényli. Lemondtam a reggeli zene öröméről, mely mindig ad egy kellemes plusz löketet a napnak. Segít felébredni, elviselni a sok faszt az utakon, a tülkölő barmokat, akik mellett én is … tülkölő barommá leszek, mert húzza neki, befékez, szlalomozik, előre pofátlankodik a másik sávba, hogy aztán két autót követően vissza tudjon eléd kukacoskodni. Másként, ha te nem engeded, akkor a pofádba nyomja a leghosszabb, szépen becéző ujját amire te átordítasz neki, hogy „dugd a seggembe, barom!” De még így is védve vagy az impotens, segg hülye emberektől, mert be vagy zárva a több száz lovas csodádba, ami többé-kevésbé megvéd tőlük. Na de aznap a zene elült… aznap, minek után könnyes búcsút vettem a kicsikétől az egyik irodalánc parkolójában – na nem majd, hogy egy lepukkant, 20.századi, nyomorúságos védelemmel és minimálisan szükséges funkciókkal SE ellátott, példának okáért kamerákkal felszerelt bevásárlóközpontban hagyjam a drágát megfigyelés nélkül – hátamra vettem a nagyvilágot. Pontosabban New York földalatti patkányjáratait. Igen, azt hiszem túlságosan hozzászoktam már ahhoz, hogy odahaza nem a föld alatt, hanem a föld felett közlekedik mind a 22 metróvonal, ráadásul tisztaságilag, fejlettségileg, technikailag messze-messze meghaladja a létező összes országét. Igen, azt hiszem túl nagy luxusba tettem a seggem születésemkor, főleg ha azt vesszük, hogy ezeket a metrókat is csak egyetemista koromban használtam, mikor Dae Wonnal „meghódítottuk” délceg – csenevész – fiatalságunk idején a várost. No de az a bizonyos ominózus nap rávilágított arra, hogy soha nem lépek ki többet a négy keréken haladó koporsómból, ha arról van szó, hogy nekem el kell jutni A-ból B-be ilyen vagy olyan módon. Inkább kések el és inkább mondom azt, hogy „Istenbocsá’ a dugóból még én se tudok kirepülni kocsival” – noha annak idején az állt a könyvekben és nagy tervekben, hogy Időszámításunk Szerint Most, már lebegő autókkal fogjuk szelni az… levegőt? Nem így lett, én kérek érte elnézést. De, hogy én még egyszer nem megyek ennyi fejetlen birka közé, az biztos. Mindegyik mintha az élete múlna rajta, grimaszolva, feszülő nyakkal épp, hogy csak nem acsarogva tör előre, fel- és le a lépcsőn nem foglalkozva azzal, hogy esik vagy kel. Ha kell, Ramboban érkezik be az ott álló szerelvény már éppen záródó ajtaján csak, hogy biztosan feltudjon szállni és ne kelljen várni két egész percet a következőre. És ezek még nem is a kölykök. Nem azok a taknyos kis nyálas rohadékok, akik azt hiszik magukról, hogy ők szarták a spanyolviaszt, hogy nekik mindent szabad. Hanem a vének! A nálamnál öregebbek… És erre tesz rá grátiszként a sok nyomorodott kis vérszívó pióca, mint amilyen az asszisztensem is. Csak veszne el a tömegben… csak felejtene el visszajönni. Felejtené el, hogy hol hagyott, hogy nézek ki, hol dolgozok és alapjáraton azt, hogy ő maga kicsoda! Adná az ég! Helyette viszont addig is marad egy másik kellemetlen kis tényező. Egy mozgólépcső által foglyul ejtett nőszemély… aljas gazfickó ez a berregő masina mi? Ujjaim automatikusan fognak a csuklójára, hogy mihamarabb letudjam fejteni a korlátról, mielőtt még hat felé szakad szerencsétlen. A karomba vájó körmei viszont annál kevésbé tetszenek, mire meglepetten, már-már értetlenül pillantok az arcára. - Azon vagyok, de nem egy mindennapi szitu ez, remélem megérti! – mert mi másért lennék itt, de most úgy őszintén? Szórakozni vele? Fejre állni a mozgólépcsőn miközben őt kukkolom minden létező irányból? De főként aljváz mélységéből? Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a szándékaim. Első körben segíteni szeretnék neki megszabadulni a mozgólépcső martalékából, de aztán inkább válnak ezek a szándékok visszakozóvá, mikor hozzám simul a hátsó féltekével… ami mondjuk egy szórakozóhelyen nem lenne ellenemre, ittas, delíriumos állapotomban. De így paraszti józanságom köszöni de erre nem vevő. - Hölgyem, már ne is haragudjon! – teszek hátrafelé egy lépést, kis híján hanyatt vágva magam a műszer harci szelleme előtt behódolva – segítségről volt szó, de nem dörgölőzésről! – nagy általánosságban nem utasítom vissza a szépet… de ez azért jelen állás szerint is inkább rémisztő, mintsem, hogy számomra tetsző mozdulatsor lett volna, és azt hitetné el velem, hogy mindenképpen a segítségemre van szükség. Egy jó vígjátékban így fognak pasit a kiszáradt aggszüzek.
Kezdőlap
