Hwan & Dae Won

true friends aren't the ones who make your problems disappear. they are the ones who won't disappear when you're facing problems.

- Mi… mit csinálsz? –értetlenül tárva szét karjaimat pillantok hátam mögé, hogy szemrevételezzem a halkan pöfögő-röfögő jószágot, aki elnyűtt, ráncos pofájából épp, hogy kitűnő szemeivel nagyokat pislogva sandít fel rám. Mellső lábainak egyike karommal kapaszkodva a farmerom egyik gyűrődésébe próbál maradásra bírni, vagy legalábbis meggyőzni annak kapcsán, hogy vigyem magammal.
- Mit akarsz? Nem viszlek magammal –oszlatom el minden reményét lehajolva, hogy megszabadítsam magam a fogságából. Egy pillanatra tagadhatatlanul meginog a határozottságom, ahogy realizálva magában a tényeket kelletlenül nyekkenve rakja le a termetes tomporát. Még, hogy soványabb lett… nagyobb, mint valaha is volt.
- Ne nézzél így! –szegezem rá dorgálóan mutatóujjamat. – Hwan bátyád rögtön rám csapná az ajtót, hogyha te is ott virítanál az oldalamon, Winnie… szépen itt maradsz. Majd holnap dupla időt töltünk a parkban, ígérem –fogadkozok, pont, mintha egy emberrel folytatnék párbeszédet. Szó se róla, nem a kutyák gyöngye, nem is kifejezetten az eszéért szeretjük, de biztos vagyok abban, hogy néhány emberi teremtményen még így is felülkerekedik, ha agyi kapacitásról van szó. Lehajolva hozzá megenyhülve dögönyözöm meg a bánatos, ráncos pofáját, majd megpaskolva azt nyúlok a kilincs után.
- Marad! –még egyszer utoljára hívom fel a figyelmét arra, hogy eszébe se jusson kiszlalomozni a lábam és a nyíló ajtó között. A lakást sikerül csupán egyedül elhagynom, a folyosón arcomba húzom a kapucnit, mélyen temetve zsebeimbe kezeimet veszem célirányba a liftet, hogy azzal a parkolóházba jussak. A viszonylag friss, alig egy-két hetes fekete Mustang hallatja hangját, ahogy a slusszkulcs gombját megnyomva oldom a zárat. Végtelenül kihalt az egész szint, csupán a kocsiban felbőgő motor az, ami egy pillanatra betölti a betondzsungel egészét.
Nem különösebben voltam felkészülve a ma esti "pizsamapartira", arra, hogy se nem a hálóban, se nem a vendégszobában, annál is inkább Hwannál fogok kikötni. Nem parancs volt, annál is inkább szabad döntés, a lakásban felgyülemlett kedvezőtlen légkör, ami nem hagyott nyugodni, ami elhintette bennem a gondolatot: nem tudok itt maradni. Legalábbis a mai estén nem. Mert nem hiányzik nekem a másnap reggel, amikor megpróbálunk úgy tenni, mintha mi se történt volna… nem szólunk egymáshoz a „jó reggelt”-en kívül semmit, mert félünk, hogy esetlegesen olyan témák kerülnek terítékre, amikről nem óhajtunk beszélni. Márpedig baromi sok minden kiáltana részletes átbeszélés után, de nem most, főleg nem a reggeli órákban, és különösen nem ilyen frissen. Azt tartják, hogy jobb, ha mindent ott helyben sikerül megvitatni. Hajlok erre a konfliktuskezelésre, de nem most… túl sok minden történt az elmúlt órákban ahhoz, hogy ezt ne gondoljam át részletesen, hogy úgy hozzak az általa felvetett kérdésben döntést, hogy az legnagyobb jóindulattal is csak felületesnek mondható. Mert a gyerekvállalás témaköre valljuk be többet érdemel annál, mint, hogy „próbáljuk meg!”. Egy gyerek mindent megváltoztat… talán jó, talán rossz irányba, de nem akarok életekkel játszadozni: de az övével, se az enyémmel, és leginkább nem egy gyerekével csak, mert neki most hirtelen ilyen kedve támadt.
Nem érkezek teljesen felkészületlenül, különösen nem üres kézzel. Végtére is, vendégségbe nem úgy érkezik az ember, nem? Még akkor se, hogyha a vendéglátó nem is tud arról, hogy lesz kit fogadnia. Ha más nem, a kezemben szorongatott két pakk hat darabos sör meg fogja enyhíteni… töménnyel szánt szándékkal nem készültem. Biztosra veszem, hogy lesz mivel megkínálnia, és jelen esetben nem is kívánok ellentmondani semmiféle alkoholnak.
- Szép estét, Reggie! –biccentek oda a portásnak a bejárati ajtóból, megtéve azt az alig pár másodperces kitérőt, amíg odaandalgok a pultjához.
- Szép estét magának is, Mr. Choi! –homlokát ráncolva pillant az órára, majd rám. – Hogy-hogy ilyen későn?
- Hát… -kelletlenül húzva a számat rántom meg a vállamat. – …mondjuk, hogy így jött ki a lépés –végül is nem hazudok, jelen esetben valóban ezt dobta a gép.
- Mr. Park tudja, hogy érkezik? –teszi fel a formális kérdést. Akaratlanul is elmosolyodok, míg lehajtom a fejemről a fekete csuklyát.
- Persze, hogy tudja! –az elkövetkezendő egy percen belül bizonyára értesülni fog róla, hogyha jelen esetben én leszek az, aki kis híján rátöri az ajtót.
- Ez esetben további szép estét, Mr. Choi! –int a lift felé, amit, mint minden alkalommal egy biccentéssel hálálok ellépve a személyes kis karámjától.
- Magának is, Reggie! –a hívó megnyomása utáni halk csilingeléssel nyílik az ajtó, így a szintgomb megnyomásával a vaskalitka meg is kezdi az emelkedést a magasabb emeletek irányába. Pont, mintha hazaérkeznék andalgok a folyosón, lecövekelve az ajtó előtt, mint ő valamelyik este, hasonlóan nagy zajjal kopogtatok, mondhatni megállás nélkül, míg ki nem nyílik előttem a fa, és meg nem jelenik a borzas feje, és álomittas pofázmánya.
- Csak hogy! Remélem egyedül vagy... –elégedetlenkedek kezébe nyomva az egyik csomagot, azzal egyidejűleg taszítva a mellkasán, hogy beinvitáljam magamat a lakásba. Való igaz, hogy nem az otthonosságáról híres a környezet… - Alig múlt tizenegy te meg már alszol? –fél szemöldököm megugrik a homlokom irányába, mikor bizonyossá válik, egy teremtett lélek sincsen itt rajta kívül akivel múlathatná az időt. Cipőm hátuljára taposva bújtatom ki lábaimat a lábbelikből. Nem várom meg a „kérlek, foglalj helyek!”-et, kifejezetten öntörvényűen keringek a bútorok között, míg el nem érem a kanapét, belesüppedve annak bőranyagába, onnan sandítva fel Hwanra.

to: DaeWon

Lassan ötödik napja annak, hogy egyszerűen képtelen vagyok normálisan, pihentetően vagy úgy nagy általánosságban… bárhogyan aludni. Az örökös forgolódáson kívül csak az egyre elevenebb rémálmok jutnak melynek jelentős részét Dae Won, és a legutóbbi beszélgetésünk képezi, melyből rendszerint alsónadrágig izzadva ébredek légszomjjal és fejfájással küzdve. Az én saját életem már szerepet se kap bennük úgy, mint az elmúlt közel két évben… már nem az okoz álmatlan éjszakákat. Már réges-rég nem Lee Naról vagy rólam szólnak, nem a baleset és abból adódó emlékek miatt fáj a fejem úgy, mint azt megszokhattam. Minden megváltozott… nem a gyász, nem a szomorúság és a mi közös életünk béklyója az, ami vezeti az életem körforgását pont, mintha egy kibaszott hörcsög lennék akit bekapott a mókuskerék. Mit számít már mind az ami volt? Az, amit mind idáig próbáltam így vagy úgy kézben és szinten tartani, olykor az alkohol mámorába kapaszkodva. Azt hiszem, hogy ez már a múlté és rákényszerültem a tovább lépésre, az új fejezet megkezdésére.
És ehhez hozzájárul a jelenem történéseinek rémálomszerű formája, ami az utóbbi napokban rántott magába, ezzel még több fáradtságot és kényelmetlenséget, félelmet generálva…És akkor nem beszéltem még arról a zavaró kis tényezőről, mint „jó alvásaim megkeserítője”, ami a felettem lévő lakásban lerendezett, „keféljünk, mint a nyulak… kifulladásig” címszó alatt működik. Mert mást se hallok az utóbbi időkben, csak a fennhangon bemutatott kéjnyöszörgéseket, azt, ahogy az ágy lábai hangosan koppannak a padlón, a keret nekikoccan a falnak minek után szerencsétlen nőket – mondjuk a hangok alapján aligha sajnálok ott bárkit is – úgy megrakja a tulaj, ahogy éppen nem szégyelli.
Szívem szerint bosszúhadjáratot indítanék ellene, amiért lehetetlenség ebben a nyomorult lakásban akár fél óra erejéig is álomra hajtani a fejemet, mert minden egyes éjjel, de legalábbis kétnaponta azt hallgatom, ahogy bagzik valakivel. Pont, mint azok a nyomorúságos csöves macskák odahaza az ablakom alatt. Ha pedig nem ez az éppen adott napi program, akkor valamelyik aktuális kedvenc filmjének nagy monológját ordítja a házimozi rendszer, ami feszt ugyan az minden állandó jelleggel, és akár hetente háromszor is képes elindítani. Hogy a francba nem unja meg? Baszik, filmet néz… megint tömködi a luvnyáit aztán megint előkapja azt a filmet, amit két nappal az előtt is nézett.  Változatos élete van, én mondom. Tele van tartalommal és izgalommal.
Ma viszont csend van. Ezer éve nem hallottam még ennyire idegesítőnek és ordítónak a néma csendet, ahogy múmiaként becsomagolva magamat a takarómba, szinte a nyolcvannyolc utcával lejjebbi zajokat fülelem. Azt, ahogy az éjszakai életet élő kis senkiháziak caplatnak kocsmáról kocsmára fejhangon kurjongatva. És természetesen ilyenkor kezdi el szőni az ember a jó kis összeesküvés elméleteit: ezt követően viszont a további napokban nem reménykedhetek egy szemhunyásnyi alvásban sem. Mert, ha ma kuss van, a továbbiakban nem lesz az. Esetleg az az áldott jó lélek szomszéd valamelyik flancos vacsorájának elkészítésekor beleborult a saját konyhakésébe? És ilyenkor jön az a kellemes kis gondolat is, hogy a plafon mikor kezdi el átereszteni a vörös testnedűt? Mikor kezd el elviselhetetlen hullaszag terjengeni az egész emeleten majd az épületben, mire rájön valaki arra, hogy annak a balfasznak nyoma veszett? Időben gyanakodni fognak? Én leszek az, akit elővesznek, elvégre nem egy alkalommal basztam be magam mögött a bejáratit, vagy váltottunk egymással igen kellemetlen bájcsevejt, amiért elviselhetetlen és együttélésre alkalmatlan személy!? Elvégre én vagyok az újonnan érkezett betolakodó, a pénzes, titokzatos ázsiai, akiről nem tud senki semmit csak jött… egy kis Jet Li…Jackie Chan.
De most mind ez nem számít… csak az, hogy alhatok.
Az álom jótékony ereje az utóbbi kelletlen gondolatokat követő, nagyjából huszonötödik percben elnyom. Legalábbis jelen állás szerint tíz ötvenhetet mutat a digitális óra kijelzője az ágy melletti éjjeliszekrényen, így engedek arra következtetni derűs gondolataim és az alvás iránt való epekedésem közepette, hogy fél órába telik bele az, hogy lehunyjam a szemem.
… ami csak hamar ki is pattan, minek után hangos zaj érkezik a bejárati ajtó irányából. Ijedtemben kis híján az illetékes, ütlegelt fa közelébe repülök, de még idejében sikerül megállnom, mielőtt valós szerencsétlenséggel megfejelném a falat. Félálomban, kóválygó fejjel ugyebár minden hangosabbnak hat, amit a gyakorlatilag üresnek nevezhető lakás csak még inkább felerősít.
Szemeimet kis híján kidörgölve az üregükből, csipásan bambulok bele a kukucskálóba, jókora pislogások kíséretében tájolva be a lencse túloldalán torzuló pofát.
Kulcs elfordít, lakat kallantyúja kihúz.
- Őszintén! Úgy nézek ki, mint akiben jelen állás szerint bárki is örömét lelné?! Egyedül Dae Won, mint a kisujjam! És ez mi ez?! – hüledezek fáradt hangon két ásítás között, ahogy alaposabban szemrevételezem a kezembe nyomott pakkot, s mire kettőt pislogok már élvezi is, miként a kanapé beszippantja a valagát.
- Öt napja nem alszok csak másfél-két órát. Reggeltől estig dolgozok. A kibaszott szomszéd szerintem minimum öngyilkos lett, mert nem bömböl se a Star Wars, se valamelyik kéjes asszonya. Igen, aludtam – magyarázom monoton, kicsit talán érthetetlen hangon. Hulla módban, álmosan és fáradtan nem pazarolok felesleges energiát az artikulálásra, mint olyanra.
- De mond csak? – állok meg vele szemben apró terpeszben, combom mellé eresztve a dobozt, anyátlanul, nyafogós hanggal – nem azé’ mert bajom lenne vele. De mit csinálsz te most itt tulajdonképpen?

☾

Hwan & Dae Won

true friends aren't the ones who make your problems disappear. they are the ones who won't disappear when you're facing problems.

Őszintén megviselt az első veszekedésünk… A legelső, ami azzal járt, hogy hangos szitkozódások, és a másik fejéhez vágott sérelmek közepette elhangzott az a felszólítás, hogy „menj át a vendégszobába, látni se akarlak!”. Hüledezve ugyan, de bebattyogtam a hálóba, hogy felmarkoljam a cuccaimat… az ajtófélfa alatt még belekezdtem a „Julie, biztos, hogy…” kérdésbe, de a válasz egyértelmű volt a karakán kézmozdulattal együtt: „menj!”. Én pedig mentem, meg se állva a vendégek fogadására fenntartott szoba kifejezetten nagy, de egyáltalán nem komfortos ágyáig, amin elterülve egy szemhunyásnyit nem aludtam. Alkarom a homlokomon pihent, mit se látva a sötétben meredtem a semmibe, újra és újrajátszva a túlontúl hosszúra sikerült, és érthetetlen módon elfajult vita minden egyes momentumát, töviről-hegyire átrágva, mit is ronthattam el. De a kérdésre nem találtam meg a választ… talán minden igyekezetem ellenére is úgy adódott, hogy nem próbálkoztam eléggé azzal, hogy megfejtsem a női elme rejtelmeit, amik magukba szippantották minden észérvemet. Mert természetesen nem éreztem alaptalannak egy vádat se, amivel őt illettem, ugyanakkor sajnos ő se volt ezzel másként, mikor a sajátjai felől vélekedett. A gondolat mégse hagyott nyugodni, hogy vízválasztóhoz érkeztünk: soha nem jó ómen, hogyha a házastársak egyik tagja kiszorul a közös ágyból.
Az ilyen veszekedések azonban egyre csak sokszorozódtak. Volt már, hogy elgondolkoztam, ideje volna egy-két cuccomat áttelepíteni az ottani szekrénybe „biztos, ami biztos” alapon. Talán egy tusfürdő is elfért volna, és a fogkefe se különbül… de a helyzet nem változott: soha nem tudtam csak magamat okolni, holott ő minden alkalommal megtette. Mert vagyok olyan naiv, hogy sikeresen elhitessem magammal, a házasság két emberből áll, a romló házasságok pedig soha nem egy személyen múlnak. Végtére is ez a helyes definíció, még ha ez gyakorlatban át is lényegül arra, hogy: „a feleségnek mindig igaza van!”. Aki igazán ismer, tudhatja, hogy nem hajtom a konfliktust… nincsen beteges perverzióm annak kapcsán, hogy imádok a halántékomon, nyakamon dagadó erekkel, elvörösödött fejjel kígyót-békát üvölteni a másikra, hogy ezzel vezessem le a feszültséget. Szeretem a kompromisszumot, azt, hogyha egy kétes ügy kapcsán az egymással szembenálló felek mindegyike tud engedni a maga igazából, és nyitni egy alternatív megoldás felé. A veszekedésnek alapjaiban véve nincsen értelme… mégis, az egész életem egy nagy veszekedéssé vált, és hiába, nem tudok kievickélni belőle. Egy lettem azok közül, aki nem tud engedni a saját elgondolásából, mert igenis vágyom arra, hogy az én szavaim és akarataim is meghallgatásra, majd teljesítésre kerüljenek.
És talán épp ez az, ami miatt nem vagyok mintaférjnek mondható egy női idea alapján se. Nem tudok behódolni a nejemnek, folyton a szavait és kívánalmait lesve. Ha kell, a vendégszobában éjszakázom, ha úgy tartom helyesnek, bárhova máshova befészkelem magamat… de sajnos az igazamból nem vagyok hajlandó engedni, amennyiben a másik fél nézetei sértik a büszkeségemet. Márpedig az utóbbi órák eseményei a totális lenézés, és semmibevevés nem simogatták meg az egomat, a legkevésbé se.
Nem hagytam neki üzenetet, nem szóltam, hogy elmegyek, de talán az erélyesen becsukott bejárati ajtó kellően egyértelművé tehette számára azt, hogy nem kívánok otthon éjszakázni. Hiába a szobányi távolság, az még így is túl közelinek tűnt ahhoz, hogy tiszta fejjel gondoljam át a vitánkat, próbálva megoldást találni. A tiszta fej intézménye azonban a kezemben tartogatott két csomag sörre való tekintettel talán el is engedhető…
Egészen addig ütöm a fát, míg az egyik újbóli lendítés alkalmával el nem tűnik a kezem alól, megmutatva a ház tulajának borzos, álmos pofázmányát. Egészen meglepő a ténye annak, hogy nem ébren találtam, még mindig a nap folyamán hordott ruhájában mutatva be magát az „illetéktelen zargatónak”. A szükségesnél jobban azonban nem ütközök meg a tényen, hamar sózom rá az egyik hatos pakkot, hogy a sajátommal beilleghessek a lakásba, elmasírozva mellette. Pont, mintha haza érkeztem volna… ha jobban belegondolok, kifejezetten sok időt öltem mostanság abba, hogy nála húzzam meg magamat, ha éppen nem akaródzott hazaérkezni a háborús övezetbe.
- Soha nem nézel ki úgy –megtorpanva, enyhe grimasszal sandítok hátra a vállam felett, újból elindulva a nappali irányába. Csak ugratom, természetesen… túl azon a sok nőn, akiket az utóbbi időben az ágyába csábított régebben én is az értésére adtam egy borgőzös piálgatás alkalmával, hogy milyen „helyes kis pofája van”. Sajnos soha nem sikerült még annyira leinnom magamat, hogy az este pillanatai kiessenek, így ez a megnyilvánulásom is élénken él a fejemben.
- Remek! Legalább benne vagy a gyakorlatban, mert biz’ isten, most se fogsz többet –mert ha én nem alszok, akkor az „öcsém” se aludjon, ugye? Természetes, hogy nem! Annak idején épp, hogy nem egy emberként tartottak minket számon… hát akkor a szolidaritás jegyében tartsuk magunkat ehhez az állításhoz, és legyen ő az, aki elfeledteti velem mindazt, amik nemrégiben történtek. Feltéve, hogyha a sör nem volna éppen elég erre.
Lábaimat keresztbe vetve, helyemet keresve fészkelődök a kanapén, mígnem megtalálom azt a tökéletes pózt, amivel kényelmesen belesüppedhetek a kanapéba. Ha van valami, amit irigylek ebből a sötét zugból, az ez… igaz, hogy a túlzott kényelem egy idő után kellemetlen zsibbadáshoz vezet, de ha a szépségért meg kell szenvedni, akkor tartom magam ahhoz, hogy ezt is le kell nyelni ahhoz, hogyha az ember valójában ki akarja élvezni az ülőalkalmatosság nyújtotta örömöket.
- Hogy lehet ilyen ágról szakadtan állni?! Hol a tartásod? –feddem meg felé lendítve a kezemet, ezzel mutatva végig egész alakján. Pont olyan szerencsétlenül áll ott, mint mikor kissrác korunkban rossz fát tettünk a tűzre, és a szeretetteljes nagyanyja dorgáló szavai előtt toporogtunk… viszont ha a szája is elkezd görbülni, megjelennek a krokodilkönnyek a szemében, és meglevesesedett orral szipogásba bocsátkozik, jobbnak látom majd a telephelyemet egy kocsmába áttenni.
- Most? Itt? –kérdezek vissza ujjammal a helyemre mutatva. – Éppen azt várom, hogy hozz egy sörnyitót. Mert az odáig oké, hogy a mai világban már „minden sörnyitó”, de azért nem kísérelném meg tönkretenni a dohányzóasztalodat. Remélem megérted –előrehajolva szaggatom fel a kartonpapírt, hogy kiemeljek egyet a márkás sörök közül, és az asztal lapjára téve azt felé bökve próbáljam meg működésre bírni a kölyköt. Szó se róla, ki tudnám szolgálni magamat, de meg kell dolgoztatni ahhoz, hogy kiszálljon az álom a szeméből.

to: DaeWon

Jól meglehet, hogy cumista avagy cuclista korunk óta szívjuk Dae Wonnal egymás vérét, de nem tudnám a történelem évszámaiban hova datálni azt az időszakot, mikor megromlott a házassága. Talán soha nem volt olyan igazi, boldog és felhőtlen ez a frigy, mint azt ők vagy mindenki más gondolta. Talán sokkal inkább az apja iránt érzett haragja, a dac és a folyamatos ellenszegülése volt az ami irányította, miatta választott egy, a saját nemzetiségünk, kultúránk és neveltetésünktől totálisan eltérő nőt. Hogy egy ilyennel vágjon fel az öreg előtt. Egy ilyen társ mellett tudjon kiteljesülni, bebizonyítani azt, hogy mind az a mérhetetlen mértékű keserűség és harag, önzőség ami az apját vezérli és élteti már évtizedek óta, az megtörhető. Mert így is lehet csinálni. Nyitni a nyugatiak gondolkozás- és látásmódja irányába… el akarta hitetni vele azt, hogy boldog lehet egy hangszerbűvölővel.
Én pedig minél többet ülök egyes ügy felett amit megkapok, minél tovább körmölök és bambulom a fehér papírlapokra nyomott betűket, annál inkább érzem egy nagy kusza kavalkádnak az elmúlt éveket. Tény és való, valahol félúton engem elveszített, mikor ő még a jól látható boldogsági köröket rótta. Volt egy meglehetősen hosszú, és kegyetlen sorozat az életemben, amikor nem azzal voltam elfoglalva, hogy mi történik az ő életében. Mellettem volt, láttam, hogy képes mosolyogni, lapogatja a hátamat és elviseli azt, hogy napról napra mélyebbre süllyedek az alkohol rabságában. Ez nekem tökéletesen elég volt. Az ő támogatása, az, hogy tudtam, mindig mellettem van és segít, ha szükségem van rá, hiszen én elveszítettem azt, amit ő még a magáénak tudhatott. A szerelmet, a társamat és a jobbik oldalamat.
Viszont most belegondolva abba, hogy míg nálam ez röpke percek, órák alatt ment végbe és végérvényesen, úgy, hogy a jövőben nem fogok tudni újabb pillantásokat vetni Lee Nara, nem lehetek biztos abban, hogy hogy van, nála ez már évek óta tartó folyamat. Ez pedig csak mostanában kezdett nyilvánvalóvá és magával értetődővé válni a számomra is. Most, hogy végre felocsúdtam a saját kínjaimból, és eljutottam arra a szintre, hogy kibújjak a burokból és rácsodálkozhassak a gyönyörűnek aligha nevezhető világra.  
Az első gondolatom ezzel kapcsolatban – még a múltkori beszélgetésünket követően fogalmazódott meg bennem – hogy miért hagyta ott egykoron azt a nőt, aki a mindenséget jelentette a számára? Azt, akivel tökéletesen egy húron pendültek, boldogak voltak és szerelmesek? Miért keresett mást? Mi történhetett, amiért akkor Yvonne-t ellökte maga mellől, hogy aztán nem sokra rá bekösse a fejét Juliana oldalán? Képtelen vagyok megérteni a saját barátomat, minek után már mindannyian belefulladtunk abba az árba, ami áttörte a gátakat lassan tíz esztendeje. Akkor nem foglalkoztam ezzel csak és kizárólag a boldogságával. Azt akartam, hogy neki jó legyen, hogy ő boldog legyen és képes legyen tükörbe nézni, vagy éppen az apja szemébe. Mert büszke a tetteire, arra amit véghez vitt, aki lett, aki a felesége mellett lehetett.
Most viszont mit feltételezzek? Mit mondjak? Hogyan segítsek rajta, mikor én magam se értek gyakorlatilag semmit? És félek attól, hogy ő se.
Azt meg főleg nem értem, hogy mikor cseréltünk mi szerepet? Mióta jár ő hozzám jól láthatóan teljesen becsavarodva, túlzott jókedvűséggel, ami mögött tudom jól, hogy mi rejtőzik. Az pedig nem a boldogság.
- Köszönöm az őszinteségedet – hörrenek elégedetlenül, fáradtan simítva végig meztelen felsőtestemen, amihez korábban odanyomta a dobozokat… - én kérek elnézést, hogy nem vagyok egy napbarnított latin csődör, vagy amiért nekem nem osztottak plusz tíz centit a magasságomhoz – fortyogásom inkább tűnik sértett duruzsolásnak, ahogy a szememet dörzsölve indulok el a konyha irányába, aminek műveletét aztán félbe is szakítok csak, hogy előtte vethessem meg a lábaimat.
- Benne vagyok, benne vagyok… aztán ha fejre állok a holnapi… - karikás szemeim a falióra felé kacsintgatnak - lassan mai tárgyaláson, bízok benne, hogy te leszel az első, aki oda slattyog és fellapátol a székek közül – fogalmam sincs, hogy mennyit ért meg belőle, hiszen én magam se vagyok biztos a saját hangom erejében.
- Nincs tartásom! – van. De nem késő este, hulla fáradtan mikor azzal se vagyok tisztában, hogy merre van az arra. A reflexeim viszont továbbra is nagy magabiztossággal működnek, s még az előtt eltulajdonítom tőle az üvegeket, mielőtt teljességgel kihámozná a papírból.
- Tőlem azon nyitod ki, amin akarod. Rühellem ezt a helyet – és az összes összenyalábolt üveggel, dobozzal, zacskóval startolok a konyha irányába. Határozott dörrenéssel, az üvegek vad koccanásával teszem le a pakkomat a pultra, hogy aztán egy sörnyitóval lepattintsam neki a kupakot, amit a szemétbe hajítok és a hűs sörrel ballagok is vissza hozzá.
- Ki vele! Mi történt? – állok meg előtte, legapróbb jelét se mutatva annak, hogy szándékomban állna őt megitatni a kesernyés nedűvel.

☾

Hwan & Dae Won

true friends aren't the ones who make your problems disappear. they are the ones who won't disappear when you're facing problems.

Fogalmam sincs, hogy mit várok ettől a felettébb elmés, rögtönzött találkozótól. Hwan viseletes állapotára való tekintettel, ő se… mert pontosan úgy járult elém, mint egy háromhetes vízi hulla, szemei alatt éktelenkedő nagy, fekete karikákkal, haja szélrózsa minden irányába meredezik, de legkevésbé se simul a fejére, mint normális esetben. Én mondtam neki, hogy nem jó ötlet ez a frizura, mert gondoljunk csak bele, mi van, hogyha nem én fogadom a küszöbön, hanem egy Victoria's Secret modell? Nem sok esély van rá, de azért gondoljunk bele… én még csak-csak elnézem a torzonborz fejét, mert hát ezt teszem harminchárom éve, de nem mindenki olyan nagyvonalú, mint én. Bár, szó se róla, jelen esetben nem lehet a gáláns jellemem mellett szólni: ha az valóban olyan mértékben felülkerekedne rajtam, mint azt remélném, valószínűleg sarkon fordulnék, felszólítva őt arra, hogy pihenje ki magát. De nem teszem, mert valamit ugyebár mégis csak remélek tőle… ha mást nem, lehetőséget arra, hogy egy kicsit kizökkenjek a ma este történéseiből, mert félő, ha túlzottan rágódok mindazokon a fejemhez vágott sérelmeken, amik nyomják Julie szívét, előbb vagy utóbb –inkább előbb…-, de begolyózok. Márpedig Hwan mindig is jó alany volt arra, hogy valamilyen úton-módon, de megszabadítson a gondolataimtól. Ha mást nem, nyakamba vettem az ő problémáit, hogy addig se a sajátjaimmal foglalkozzak… jó példa volt erre az utóbbi két év. De mi van most? Józan, tiszta… legalábbis az elmúlt hetekben egyszer se verte az ajtónkat, hogy bebocsájtást nyerhessen, és biztonságos körülmények közepette álomra hajtsa a fejét. A munkában se láttam rajta, hogy különösebben rányomta volna a bélyegét az átmulatott éjszaka a napközbeni teljesítményére… mert nem tűnt úgy, hogy volt átmulatott éjszaka. Ki tudja, talán mégis alkalmas arra, hogy tettekre váltsa az ígéreteit, és valóban feltérképezze a „száraz élet” nyújtotta örömöket?
Ehhez mérten itt vagyok most én, aki megpróbálja semmissé tenni mindazt az eredményt, amit a felhalmozott napok folyamán elért. Mert ugyebár a sörök mennyisége nem azt hivatott mutatni, hogy mindazt egymagam kívánom meg legurítani… bár szó se róla, jelen állás szerint nem látok magam előtt akadályt annak tekintetében, hogy sikerrel tudnám-e abszolválni a feladatot, avagy nem.
- Jaj már! –szólalok fel kelletlenül, előrefurakodva a célként kiszemelt kanapéhoz. – Most mit szívod mellre?! Most idézzek neked egy klasszikust? –széttárt karokkal perdülök meg, hogy szemközt forduljak vele, megköszörülve a torkomat újból szólásra nyitom a szám. – „Te vagy életem kibaszott szerelme!” –veszem számra az Igazából szerelem lecsúszott rocksztárjának, Billy Mack-nek felettébb kulturáltan megfogalmazott szavait. Combomhoz csapva tenyeremet, a másikban szorongatott csomag sört, idült vigyorral rázom meg a fejemet, mielőtt a kényelembehelyezésem felől döntenék annak javára.
- Ugyan, te szoktad mondani, hogy „stramm kis buldózer” vagy, nem? –fordulok ellene saját szavajárásával. – Nagyon borzalmas főnököd lehet neked, ha ennyit dolgoztat –homlokomat ráncolva sandítok fel rá, minden további nélkül szólva meg az általam diktált menetrendet. Való igaz, hogy mostanában halmoztam az élvezeteket, de lássuk be, nem csak rajtam múlott az, hogy mennyi munka szakad a nyakába… túlontúl sokaknak szúr szemet a Cherry Blossom elhelyezkedése ahhoz, hogy minden éjszakán nyugodtan tudjuk álomra hajtani a fejünket. De ez egy ilyen folyamat… betelepülni egy amúgy is túlontúl zsúfolt városba nem leányálom, és tudtuk azt is, hogy nem lesz egyszerű. Most isszuk a vakmerőségünk levét… mondhatni apám vakmerőségének levét, aki természetesen otthon csak somolyog a whiskyje felett, és számolgatja a bangókat, és a számlájára kúszó számjegyeket. Más dolga nincs is, mint, hogy megfeleljen a gazdag-sztereotípiának.
- Mit mondtam én neked, hm? –kérdezek felé biccentve, várva pár másodpercet, majd válasz hiányában magam folytatom tovább. – Hogy csakis rajtad múlik, hogy mennyire lehet otthonos a hely. Neked kell belaknod. Mit vársz, hogy majd fogja magát és mire te hazaérsz, telerakja magát növényekkel, dísztárgyakkal, és úgy alapjaiban véve, színekkel? Biztos… sok potenciál van benne… -bár az utóbbi megnyilvánulásom felől nem vagyok teljes mértékben meggyőződve. Mert ha körbenézek, való igaz, hogy nem látok mást, csak fekete, fehér és szürke színeket. Kezdetnek talán egy festéssel lehetne ráncba szedni a lakást ahhoz, hogy ebből még lehessen bármi is. De emlékszem, milyen volt anno Szöulban a házuk, és ha az ki tudott nézni úgy, ahogy, nem gondolom, hogy lehetetlenség volna az ő ízlésével egy kényelmes vityillót formálni ebből is. Bár, ha a hajából indulok ki, mondhatnám, hogy valószínűleg hiba csúszott a gépbe, ha csak a stílusérzéket vesszük alapul…
Térdemre könyökölve nézek utána, ahogy elbattyog a megannyi terhével, majd kisvártatva visszakullog a komló aromáját árasztó, nyitott üveggel.
- Képzeld! Olyan pazar koreai barbeques lazacot csináltam, hogy egy Michelin csillagos séf kezet csókolt volna nekem! –hüvelyk- és mutatóujjamat összeérintve gesztikulálok neki. – Winnie örült is neki… Tényleg… nincs valami kajád? Éhes vagyok –mert hiába rendelkezek azon fantasztikus képességgel, hogy egy ültő helyemben képes vagyok magamba borítani öt nagyobb tál tésztát, és rá minden további nélkül befalok egy nagyobb adag desszertet, a mai nap folyamán a reggeli egy-két pirítóson és a főzés közben elfalatozott zöldségeken kívül nem fogyasztottam többet. – Vagy akár rendelhetünk is… -rántom meg a vállamat, farzsebemből előtúrva a telefonomat oldva azt fel, hogy bele is kezdjek a tökéletes étterem felkutatásába, ami így éjfél felé közeledve is szállít házhoz.
- Amúgy, ne is haragudj… -a készülék felett elsandítva, rosszallón húzva össze szemöldökömet bökök felé állammal. – Nem akarsz magadra venni valamit? Nem mondom, hogy nem szemrevalóak a kockáid, de ne engem próbálj meg lenyűgözni velük. A végén még túlöltözöttnek fogom érezni magamat –ezzel pedig újból belefeledkezek a keresgélésbe, csak az egyik kezemet nyújtom ki felé, erőteljesen érzékelve, hogy vágyakozom már a felbontott söröm után. – Azt megkapom?

to: DaeWon

Halk horkantást hallatva rázom meg a fejem, minek után azt az egy röpke sort végigszavalja, ami azt hiszem, hogy minden második embernek beleégett a tudatába. Annak idején Lee Na és én, minden karácsonyt azzal töltöttünk el, hogy az Igazából szerelem című filmet néztük egymás mellé kuporodva a kanapén. Kezünkben egy-egy nagy pohár forrócsoki amit narancsosan ízesített egy csipetnyi kis fahéjjal. Igazi karácsony íze volt, ami dukált a hangulathoz. Én pedig a hatalmas főző tudományomat csillogtatva előtte, pattogtattam egy jó nagy adag popcornt, elővettem a konyha egyik szekrényéből a nachost és a sajtszószt. Ha pedig nem lett volna elég cukorbomba a forrócsoki amit tökéletesre ügyködött, mindig volt otthon elfekvőben néhány szelet sütemény, vagy fahéjas csiga vaníliaöntettel. Lee Na alapjában véve sokkal inkább nyugatias felfogású volt, sem mint maradi keleti. Ő hitt a pezsgő nyugati életben, és aszerint, annak hűen tervezte meg, majd rendeztük be az otthonunkat. Már akkor megmutatta nekem, hogy milyen az élet a tengerentúlon, miben, milyen környezetben érzi igazán jól magát, hiszen hosszú-hosszú éveken keresztül cserediák volt Angliában. Pont emiatt mikor visszatért Koreába, minden olyan éttermet, boltot összeírt, aminek a segítségével még közelebb hozhatta magához Európát. Innen hát a fahéjas csiga mániája, amihez rendszerint készített vaníliaöntetet is… csak, hogy halmozzuk az élvezetet, ugyebár.
Ez volt a mi kis közös programunk azt követően, hogy letudtuk a családi kötelezőket az ő, vagy éppen az én szüleimnél, majd Dae Wonékkal is összeültünk egy kis időre, mígnem eljutottunk a magunk kis világába kettecskén. Egymás ellen szavalva az Igazából szerelem legmeghatóbb monológjait.
- Csak tudod, ezeknek a stramm kis buldózereknél is kifogy a benzin, meghibásodik ez és az. Nem képesek mindig olyan tökéletes szolgálatot nyújtani, amire a vezetője vágyik, és amit elvár.  Viccet félretéve Dae Won… tényleg nem vagyok toppon és talán nem fogom tudni most azt nyújtani neked, amire vársz – legalábbis jelen állás szerint így érzem, de biztos vagyok abban, hogyha kiszökik az álom a szememből, ha eljutok arra a szintre amire minden egyes nap: képtelen vagyok nem az aktuális feladatomra figyelni, akkor megfogja kapni azt, amire szüksége van. A teljes figyelmemet.
Valahol bízok abban, hogy a jelenleg illumináltnak ható állapota mögött tisztában van azzal, hogy a morgós medve énem nem tart sokáig. És nem azért, mert jelen állás szerint az idegszálaim nem feszülnek pattanásig... Egyszerűen tisztában vagyok azzal, hogy jövök neki ennyivel, hiszen hányszor vertem már fel őt éjjelek évadján csak, mert az alkoholtól totálisan elborult elmém, a benne repkedő fátyolszerű füst mást sem engedett mutatni mint az ő pofázmányát. Ennek hála pedig hova vitt a lábam? Na hova? Hát az ő otthonukba természetesen. Szükségem volt és van is a védelmére… arra, hogy ha a nagyvilágban már megszűnt létezni az érzelmek által fűtött otthonom, akkor nála megtaláljam azt ilyen vagy olyan módon. Épp ezért most nekem kell lennem Dae Won otthonának… annak, aki segítséget nyújt neki, aki meghallgatja és ha erőnek erejével is, de kiszedi belőle azt, hogy mi nyomja a lelkét. Ám jelen állás szerint úgy érzem, hogy ehhez harapófogóra lesz szükségem.
- Nincs hozzá kedvem… túl sok időt venne igénybe, ráadásul kidobott pénz is, mert mennyit tartózkodok itt? Este tíztől reggel hétig, normális esetben amikor is mit csinálok? Alszok. Legalábbis szeretnék aludni mert ez mostanában valahogy nem jön össze – beszélek tettetett  szórakozottsággal – ja és ha már itt tartunk, akkor időm se. Lassan felfogadok valami jó ízlésű lakberendezőt és kiadom neki a feladatot, hogy legyen oly’ kedves, varázsoljon nekem ebből a kégliből valami elfogadható, kellemes hangulatú csodát. Máris megszűnne minden problémám – vagy nem, mert talán nem érezném benne komfortosan magam. Talán nem egyezne az ő ízlése az enyémmel, ergo ott tartanánk ahol a part szakad. Eléldegélnék egy számomra személytelen, idegen lakásban ahova csak aludni járok.
Némi puffogást és morgolódást követően jutok vissza hozzá, kezemben az érintetlen üveg sörrel.
- Gratulálok. Ahelyett, hogy becsomagoltad volna, hogy a hűtőbe tedd, inkább a kutyádat eteted vele. Túl jól él mostanában nem gondolod? Most megehetted volna, mert nem, nincs. Nincs kaja, be is nézhetsz a hűtőbe, ha nem hiszed el. Talán van benne egy fél kocka romlott vaj és egy üveg savanyú tej. Szóval ja, ha éhes vagy, kénytelen leszel rendelni – lötyögtetem meg a kezemben lévő itókát jelezve, hogy jelen állás szerint ebben bízhat egyedül, mert én semmi laktatóval nem tudok neki szolgálni. Nem vagyok itt eleget ahhoz, hogy neki álljak főzőcskézni, rendelni pedig nem fogok magamnak, mert tudom jól, hogy ha betenném a maradékot a hűtőbe, az ott rohadna meg. Inkább harapok valamit mielőtt „haza” jönnék, aztán másnap ugyan ezt megteszem az irodába érkezésemkor. Élet ez egyáltalán?
- Pizsama partyra jöttél nem? Eleve túl vagy öltözve. De jelen állás szerint bevallom, hogy nem számítottam rád… - nyúlok a fotel irányába, hogy a korábban otthagyott, egyszerű fehér pólómat magamra kaphassam csak, hogy ne csorbuljon a férfiúi büszkesége, amiért egy pasas rohangál előtte pizsama alsóban.
- Ezt? Nem. Amíg nem felelsz a kérdésemre, nincs sör. Ha már a korábbira nem ment… kezdjük ott, hogy minek ittál és mennyit? Gyanítom nem a melóval kapcsolatos, mert hárítottál. Azzal kapcsolatban nem tennéd meg, mert miért is tennéd, ugyebár? Megint összemartatok? – fejtem ki nem túl érthetően, vagy éppen értelmesen a teóriáimat. Bár maradjunk abban, hogy felesleges ezen agyalni. Az ok nyilvánvaló, elvégre mi másért rontana rám így éjjelek évadján úgy, ahogy… kinéz?

☾

Hwan & Dae Won

true friends aren't the ones who make your problems disappear. they are the ones who won't disappear when you're facing problems.

Akaratlanul is elmosolyodok mentegetőzését hallva, és talán először visszavéve a tettetett szórakozottságomból, megértően bólintok egyet. Mert végtére is való igaz, nem várhatom el, hogy erején felül teljesítsen, hogyha már azt alapvetően megteszi munkaügyben. Persze, nem tudom levetkőzni a gondolataim, az önző kis foszlányokat, amik bizony egy kicsit meginognak, mikor magát mentegeti. Én mindig ott voltam neki, amikor hajnalban kopogtatott az ajtón, soha nem zavartam el, betessékeltem, legtöbbször én voltam az, aki még a cipőt is lekötözte a lábáról és lerángatott róla egy-két ruhadarabot, hogy ne süljön meg az éjszaka alatt. Minden létező gyógymódot bevetettem, hogy kijózanítsam bódult állapotából. Azzal már nem is számolva, hogy amint bebattyogott a házba, és levetette magát hol a kanapéra, hol a vendégszobák egyikének ágyára, onnantól kezdve nem aludtam rendesen. Persze, visszafeküdtem a helyemre, de rendre csak vergődtem, néha el-elaludva, de időközönként, mikor utolért a „hegyről lezuhanós” álom, felriadtam, és első gondolatom volt, hogy vajon minden rendben van-e vele. Tehát igen… lehet, hogy ő nem a munkabeosztással akadályozott engem, de rendre megnehezítette a dolgomat alvás tekintetében, amikor holtrészegen beesett az éjszaka kelletős közepén. Nem hánytorgattam fel neki, mert miért tettem volna? Ha nem akartam volna biztonságban tudni, valószínűleg a képére vágtam volna az ajtót. És, bár minimálisan sértve érzem magam, amiért vonakodik és húzza a száját a jelenlétem miatt, de most se hőbörgök, és verem az asztalt, mondván, hogy hogyha én képes voltam erre, akkor bizony ő is meg fogja tenni értem. Kötelezni nem fogom semmire… ha kidől, kidől, nekem csak egy hely kell, ahol meghúzhatom magamat, és ahol nem érzem azt, hogy bármelyik pillanatban megfojt a nyomasztó légkör. Bár tény és való, hogy ez a sötét lyuk se kifejezetten szívderítő…
- Akkor elmész aludni –rántom meg a vállamat. – Nagyfiú vagyok, nem feltétlen kell éjszakázni mellettem, ha úgy gondolod, ott van az ágyad –intek kezemmel a szobája irányába, megadva a lehetőséget arra, hogy ha úgy tartja jónak, akár már most is távozhat. Onnantól kezdve, hogy tudom a címét, van nálam pénz, van mit inni, tudom, hol találom a távirányítót, szerintem egyedül is megleszek. Persze, a társaság mindig üdítő, de ha ilyen hervasztónak ígérkezik, miközben én erőn felül teljesítek, hogy legaktívabb formámat tudjam mutatni, miközben agyérgörcs veszélye fenyeget, lehet, hogy én magam fogom a paplan alá tessékelni…
- Téged is nehéz követni –mellkasom előtt fűzve össze karjaimat szívom fel tüdőmet. – Most már igazán eldönthetnéd, hogy szeretnéd-e, ha valami normális közegbe érnél haza, vagy nem. Ha igen, akkor tegyél érte, az esetben nincsen kidobott pénz. Különben is, legjobb tudomásom szerint van miből kidobni… Ha meg nem, akkor ne rinyálj annyit, hogy utálod, mert akkor meg csak magadat hibáztathatod, mert tehetnél ellene, csak szimplán lusta vagy még arra is, hogy valami szakinak kiadd a feladatot –lemondó sóhajjal rántom meg a vállamat elraktározva magamban mindazt az infót, amit a fejéhez vágtam. Csak arra az esetre, hogyha legközelebb is kedve támadna kikelni magából, amiről gyűlöletes számára a hely, de a kisujját nem mozdítja meg annak érdekében, hogy ezen változtatni tudjon. Különben is, minek van neki is egy „futottak még” kategóriás asszisztense, hogyha nem adja ki neki a feladatainak zömét? Többek között azt, hogy varázsoljon ebből a teljes sötétségből valami élhető környezetet egy lakberendező segítségével. Nincsen lehetetlen, hogyha az ember pontosan tudja, hogy hol keresse a legmegfelelőbb munkásokat a feladataira.
- Nemrég még azt mondtad, hogy éheztetem szerencsétlent –homlokomat ráncolva próbálok kiigazodni gondolatmenetein. Bár érthetően az összemosódott kép alapján tudott csak ítélni, mert Winston köszöni magának, tökéletesen jól megvan a puccos kajáival, amik rendre az én vacsorám maradékát, és egy nagyobb adagot jelent a saját tápjából. Elkényeztetett dög, de nincs mit tenni, ha nagy boci szemei vannak, hát nagy boci szemei vannak… ez esetben akaratlanul is csurran-cseppen valami.
- Tudod, hogy nem kifejezetten szeretem az újramelegített kaját –úri hóbort, talán mondhatjuk ennek. De kissrác korom óta ezen nevelkedtem, mindig frissen készült kaja került az asztalra, még akkor is, amikor egyedül éltem Párizsban. Akkor magam kezeskedtem afelől, hogy mindig ott helyben készült kaja legyen terítéken. Ha pedig nem volt időm főzni, hát maradt a „take-away”, vagy egy jó kis éttermi reggeli… ebéd. Talán még vacsora is.
Vadul görgetve az opciók közt szemelek ki egyet a legjobb értékelésekkel bírók közül, kosárba téve a választottakat.
- Egy harminc centis húsimádók pizza, egy sajtburger, sültkrumpli… -mormogom orrom alatt, felpillantva a készülékről Hwanra. – Te kérsz valamit? Ha más nem, holnapra –ökölbe szorított kezemre támasztom járomcsontomat, míg várok a válaszára, majd annak megfelelően adva le a rendelést teszem a dohányzóasztalra a telefont.
- Eleve túl vagyok öltözve? Miért, mit akarsz, én is dobjam le a textilt? –kaján vigyorral egyenesedek ki, cipzáram után nyúlva, talán még egy-két centivel lejjebb is húzom azt, majd végül eleresztem, hogy újfent visszakönyökölhessek térdemre. Legalábbis fél kézzel, mert másik karom felé nyúl, hogy megkaparinthassam a hőn áhított sört, ami ugyebár ríttig nem akar a tenyeremben landolni.
- Hogy én ittam?! –mellkasomon terpesztve szét ujjaimat, szemeimet elkerekítve nézek fel rá. – Egy kortyot se! Éppen csak szeretnék, de hát ugyebár van, hogy akadályokba ütközik az ember… -nem vagyok rest mindezt némi szemrehányó éllel felhánytorgatni előtte. Legalább tenné le, hogy ne melegedjen fel teljesen a kezében…
- Épp csak most tettem be a lábamat a házba, nem engeded meg, hogy egy kicsit szusszanjak, és a nap folyamán először egy kicsit ne kelljen azon gondolkoznom, amin eddig gondolkoztam? –hisztis gyerekként fogalmazok véleményt, mindkét alkalommal, mikor a „kicsit” szó kerül alkalmazásra a mondatban, ujjaim távolságával jelezve, miként is gondoltam ezt megvalósítani.
- Igen, megint összemartunk… Most már megkaphatom? –válaszolok az ő módján, majd végső kérdésem alkalmával, elkönyvelve, hogy megadtam a választ, amire vágyott, újfent kinyújtom felé a kezemet, homlokomra szaladó szemöldökkel ösztökélve, hogy ezúttal már szeretném ujjaim közé fogni a barna üveget.

to: DaeWon

Hogy mi Dae Won legnagyobb pechje, amit való igaz, hogy én is sajnálok? Az, hogy pont álmaim kapujából rángatott vissza a jelenbe… az a tipikus „bassza meg magát mindenki, hogy nem hagy aludni” érzés, amikor kócosan, háromszor akkora fejjel, fújtatva mint egy gőzmozdony rontasz rá a másikra. És ezek alapján nem is attól kellett volna eddig tartanom, hogy majd a következő napokban ki és miért fog engem ébren tartani, hogy milyen idegzsábát okozó hangerőt kell elviselnem a szomszédtól. Sőt, még az engem és az épületben lakókat kísértő szelleme is elhanyagolható. Szimplán az a baljós érzés kerített hatalmában, hogy ez a nap se arról fog szólni, hogy majd édesdeden szunyókálva brummogok a paplan alatt, mintha csak egy téli álmát alvó medve volnék. Tudom-tudom, szokás mondani, pihenünk majd eleget a sírban, addig meg éljük az életünket, éljünk a pillanatokban mert csak ez számít.
Normális esetben úgy vontattam volna be őt a lakásba és építettem volna bele a kanapéba, hogy maradjon nyugton a seggén addig, míg ki nem heveri a jelen állás szerinti sérelmeit, kínjait. Hiszen rá van írva az arcára még ha rejtegetni is próbálja… mondjuk félő, hogy ezt már csak én próbálom belebeszélni a dologba, főként az arca rezdüléseibe. Egyszerűen el kell fogadni a tényét annak, hogy mi ketten egy húron pendülünk, gyakorlatilag együtt élünk a másik problémáival, tudjuk jól, hogy mikor miről van szó, mi nyomja a másik szívét, mire lenne szüksége. Mert az elmúlt harminchárom év ezt eredményezte közöttünk.
Ám per pillanat ez nem egy normális helyzet, és csak nagyon nehezen veszem észre legnagyobb duzzogásaim és sértettségeim közepette azt, hogy ideje lenne takarékra állítani magamat és viszonozni mind azt a rengeteg figyelmet és törődést, amit én kaptam tőle.
- Lófaszt! – vágom rá a kelleténél határozottabban – majd pont úgy fogok tudni nyugodtan aludni, hogy itt vagy és ki tudja, hogy mi a francot csinálsz. Meg úgy alapjában véve azzal se vagyok tisztában, hogy mi az isten a bajod… és akkor még ott van az ágyam mi? – pörölök idegesen. Szinte érzem, ahogy a nyakamon egyesével dagadnak ki az erek, miközben nagy gesztikulálva hadonászok magam előtt. Nem az idegesít, hogy itt van. Annak csak örülök, mert addig se odahaza akar megőrülni egy olyan nő mellett, aki nem csak a hülyeségeivel, de a puszta jelenlétével is az őrületbe kergeti szépen lassan. Amíg itt van, legalább tudom, hogy nem fogja megkopasztani saját magát a kedves neje miatt. Sokkal inkább az, hogy jelen állás szerint magatehetetlennek és tétovának érzem magam pont a saját fáradtságom és leszedáltságomnak köszönhetően. Annyi de annyi tennivalóm volt az elmúlt napokban, annyit kellett tekernie az agyamnak és folyamatosan gondolkozni, toppon lenni, hogy félő, most egy kenyeret nem tudnék megvajazni neki, mert nem lenne meg a mozdulatsorra való hajlam se, hogy betegyem a mikróba felmelegíteni. Egyszerűen rábasznám a fagyos kocka vajat egy szelet kenyérre és elé tenném. Jó étvágyat hozzá!
- Akkor vedd fel a fonalat – a következőket hallgatva viszont kis híján kiforgatom a szemeimet a helyükről, ahogy hol a padlót, hol a plafont veszem alaposabban szemügyre – persze. Lusta vagyok, tudom – sóhajom lemondóan, annál is inkább elveszettül hagyja el a számat. Tény és való, nem azzal vagyok elfoglalva, hogy otthonosabbá varázsoljam a környezetemet a falak között. Hogy miért?  Mert épp elég dolgom van bent az irodában, és talán nem tudja még ő maga se, de Dae Won élete körül is, miközben nagy erőkkel próbálom a saját problémáimat is lezárni, mielőtt még ideje korán beleőrülnék mindebbe. Egyre inkább érzem, hogy fáradok. És ezen a ponton hozzá tenném azt is, hogy öregszek… az agyam egyre lassabban teker ennyi feladat és életbeli változások mellett. Belefásultam a saját tragédiámba, a feleségem elvesztésébe, ami nem egy szimpla válásban kellett, hogy kimerüljön… és sorra őrjítettek meg a fárasztó, idegőrlő álmok melyekből még fáradtabban, még inkább letargikusan ébredtem a saját könnyeimet nyelve, vadul kapkodva a levegőt. Most pedig eljött az az idő, mikor az álmaim is csak arról szólnak, hogy gondolkozzak. Mit tehetnék Dae Wonért? Theoért? Hogyan lehetnék jobb barát és jobb testvér, de annál is jobb ügyvéd? Miként állhatnék ki úgy mellette, hogy annak eredménye legyen és tudja értékelni? Hogy bizonyítsam be neki azt, hogy a jelenlegi válságának idején is teljes egészében mellette állok még akkor is, ha ezt ő nem így érzékeli? Fontos nekem és nem akarom cserbenhagyni. Viszont per pillanat olyan szinten állok a magam életével, hogy így saját magammal fogom megtenni azt, amit az ő esetében nem akarok.
- Akkor kifejezetten soványnak tűnt, bár való igaz, hogy a kép se volt előttem tökéletesen tiszta – rázom meg a fejem csak, hogy a szemembe omló haj eltűnjön onnan, de mind ezek mellett természetesen ott van a „nem voltam én részeg, nem!”, pillantás is.
- A franc esne abba a kényes ízlésedbe! Komolyan néha megkérdőjelezem azt, hogy nekünk bármi közünk lenne egymáshoz – együtt nőttünk fel, de annyi különbség van közöttünk, mint égen a csillag. És ez jócskán megmutatkozik az étkezési szokásainkban is. Maradjunk abban, hogy ez esetben csak a nagyétkűség az, ami felírható a hasonlóságok közé. Viszont míg ő csak és kizárólag friss, aznap készült ételt hajlandó megenni, én van, hogy még három nap múlva is megeszem azt, amit megrendeltem és a hűtőbe hajítottam. A napok óta lejárt joghurtokról már nem is beszélve.
- Rendelj még egy pizzát. Vastag tésztás legyen, dupla adag bolognai feltéttel. Füstölt, sima mozzarella is legyen rajta, duplán! Gomba, paradicsom karika. De ne az a nyavalyás kis nyunyás konzervgomba, tudod, hogy azt nem bírja a gyomrom. Legyenek kedvesek rendes, friss gombát rátenni. Köszi – vigyorodok el, hiszen azzal, hogy végighallgatom mit is óhajt megenni így az éjszaka folyamán, a gyomrom már jelzi is, hogy „haverka, amúgy te ma még nem nagyon ettél! Pótold!” Az már más kérdés, hogy mit is mondtam a kényes ízlésről korábban… – ja, és ja! Light Cola. Meg valami nagyon csokis, nagyon édes, nagyon hizlaló sütit… legyen rajta egy kis gyümölcs is csak, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem.
- Elég meleg van nem? Minek az a kapucnis szar? – nem foglalkozok a pillanatnyi szórakozottságával és a kihívó mozdulattal. Alapjáraton lehet, hogy lecsapnám a magas labdát, de most lustább vagyok én annál.
- Ja, hogy ez kéne? – lógatom előtte az üveget, majd a számhoz emelve hörpintek fel egy-két kortyot - fene azt a követelőző, agresszív fajtámat mi? És mit szeretnél tenni? Inni, enni és megint csak inni és enni? Vagy esetleg ki is pampognád magad mielőtt ideér a kaja, fellövünk egy akciófilmet és bezabálunk? – vázolom a tervet ami jelen állás szerint előttünk áll az éjszaka folyamán, egészen kora reggelig. Holnap meg, hogy mi lesz? Há’ mit tudom én?
- Meg sem lep. Mi volt a fogfájás? Hajtépés? Nem mosogattál el magad után? Nem úgy állt a hajad ahogy akarja? – ezt követően pedig nem kell mégegyszer kérnie, már nyomom is a kezébe az általam valamelyest lecsapolt sört.    

☾

Hwan & Dae Won

true friends aren't the ones who make your problems disappear. they are the ones who won't disappear when you're facing problems.

Hiába ugrik hajvonalam magasságába a szemöldököm felcsattanását hallva, ajkaimon akaratlanul is megjelenik egy türelmes, valahol mégis arrogánsnak tetsző félmosoly, míg mellkasom előtt kulcsolva kezeimet, enyhén oldalra hajtva fejemet hallgatom végig további monológját. Szokták az ilyen eseteket a „pálfordulás” címszóval illetni, de alsó hangon megérdemli azt, hogy annyit mondjak: fordult a kocka.
- Érdekes… de mondd, mégis mit csinálnék, ami nem hagyna aludni? -korholok az orrom alatt, enyhén ráncba szedve homlokomat. Számra azonban mégis mosoly költözik, ahogy újból felsandítok rá, figyelve, ahogy az erek szépen visszaköltöznek a helyükre, amivel már legkevésbé se kelti egy túlontúl felbőszült bika látványát, ami bármelyik pillanatban képes lenne átverni a palánkon. – Ugye te is tudod, hogy most mire gondolok? –kérdezek vissza sejtelmesen, megőrizve az ajkaimon játszó mosolyt. Tudja… hogy ne tudná? Okosabb ő annál, mint, hogy elkerülje a figyelmét az, hogy jelen esetben pont azon szituációk egyikét éljük meg, amiket ő teremtett nálunk nem is egy, nem is két alkalommal. Éppenséggel csak felcserélődtek a szerepkörök, és most ő maga az, aki szükségtelen túlaggódással viseltet a másik fél irányába. Legalábbis jelen esetben szükségtelennek hat, de amikor ő megannyi liternyi lötykölődő piával a hasával váratlanul betoppant, az aggodalmam legkevésbé se volt megalapozatlan. Én viszont teljes józanságomban terpeszkedek a kanapén, hiszen bárhonnan is nézzem, az egynéhány órával ezelőtt felhajtott kettő-három kortynyi bor nem hogy akkor nem, de most se érzékeltet semmiféle hatást. Az egyetlen, ami alapján következtethet megborult elmeállapotomra az a görcsösen mutatott, végletekig hajszolt jókedv… hát mikor voltam én utoljára ennyire jókedvű, hm?... Megvan! Az utóbbi alkalommal, amikor az éjszaka kelletős közepén ideevett hozzá a fene. És lássunk csodát, megint itt tartunk! Sajnálatos, hogy nem is telt el olyan sok idő a kettő közt…
- Nem gondolod, hogy túl érzékeny vagy? –vetem felé a kérdést, célozgatva itt a kelleténél talán drámaibbra sikerült sóhajára, és a szüntelenül forgatott szemeire. Ismerős látvány ez, de még mennyire! Végtére is odahaza is ez szokott lenni a bevett norma: ha mondok valamit, ami nem felel meg a hatályos szabályzatnak, először jön a néma tiltakozás, és a szótlan célozgatások arra, hogy „most még van lehetőséged meggondolni magad”, melynek kulcseleme az, hogy épp, hogy nem perdülnek ki Julie kék szemei a helyükről. Aztán pedig Hiroshimával és Nagasakival rokonítható bombázásként érnek a felháborodott, és mindenekelőtt sértett szavak. Talán lehet, hogy most Hwan esetében is itt kéne behúznom a kéziféket? Mert bárhogyan is, pár órája éppen azért kaptam a pofonomat, mert drága nejem érzékenységét vettem górcső alá… Most akkor húzzam be a nyakam?...
- Most miért? –tanácstalanul, magasba szökő szemöldökkel sandítok felé. – Már az is baj, hogyha az ember nem elégszik meg azzal, hogy kirántja a napok óta érlelődő pizzaszeleteket a hűtőből, mondván, hogy „jóvanazúgy”, majd amikor ráveti magát, próbál nem arra gondolni, hogy a kaján eluralkodott hűtő íz mellett mi az a furcsán romlottnak tetsző buké? –legkevésbé se enyhe sértettséggel veszem fel a harcot a „finnyásságom” mellett. Nem mondom, hogy nem csúcsra járatott a kényességem kaja tekintetében, mert beláthatom, hogy egészen nagy méreteket öltött az, hogy az esetek többségében csak a frissen készült ételeket vagyok hajlandó elfogyasztani, de ha megvan rá a lehetőségem, hogy ezt az úri luxust magaménak tudhassam, mégis miért fanyalodnék rá az általa gyakorolt példára? Persze van az a piamennyiség ami által lepereg rólam ez a gátlás… de azokat az időket az egyetemi, valamint a korai húsza éveimmel magam mögött hagytam.
Serényen bólogatva hallgatom végig az okfejtését a gomba kapcsán, míg vadul tekerve a feltétek között válogatom ki a már elhangzottakat, a legtöbbre természetesen duplázást kérve, mert ugye nem én vagyok az egyetlen, aki szeret nagy lábon élni. Az általa elfogyasztásra szánt ital azonban akaratlanul is nevetésre ösztökél, azzal egyidejűleg pillantva rá.
- Light cola, mi? Mert vigyázni kell az alakodra –bólintva kettőt tekerem végig a desszertkínálatot, biztos ami biztos alapon az általa felvázolt édességből kettőt csapva hozzá a kosárhoz, mely után véglegesen leadom a rendelést, majd érkezik a visszaigazolás: „rendelését egy órán belül házhoz szállítjuk!”. – Nem gondolod, hogy meg kéne újítani a kondi bérletünket? –mert van az a mennyiségű kaja ami bizony már nem vész el egy férfigyomorban, sokkal inkább szándékozik ilyen-olyan formában megnyilvánulni a nagyérdemű előtt.
- Hé! –rivallok rá karjaimat széttárva, határértékig keretíve a szemeimet, míg semmit nem téve végigfigyelem, ahogy eltűnik az üvegből az a pár korty, amit mindenféle előjel nélkül magáénak titulált. – Nos… egészen idáig csak az „inni és inni” opció élt a fejemben, de most, hogy felettébb elmésen felvázoltam az evés lehetőségét, így már valóban nem gondolok másra, mint a felváltott evésre és ivásra –hátamat az egyik mögém igazított díszpárnának vetve pakolom fel egymást keresztezve lábaimat a dohányzóasztalra, pont olyan természetességgel, mintha mindezt otthon művelném, senkitől nem zavartatva.
- Miért is lepne meg? –egészen szomorkásnak tetsző mosollyal hajolok előre, hogy eltulajdonítsam azt, ami engem illet, emelve is a számhoz az üveget, hogy míg visszahelyezkedek a helyemre, le is hajtsak egy nagyobb kortyot belőle. – Elfelejtettem végignézni a tv-s szereplését… csak a végén jutott eszembe, hogy ígéretet tettem, de hát munkából hazaérve, hogy őszinte legyek meghalni se volt energiám, nem, hogy arra gondolni, hogy márpedig a tv elé kell szegeznem magam –ölembe helyezve a kezeim között szorongatott, vízcseppekkel gyöngyözött üveget hüvelykujjammal kezdem kapargatni róla az átáztatott papírt. – Ha ez nem lett volna elég, megkérdeztem tőle, hogy pontosan melyik napokat érinti a két hét múlva lévő koncertsorozat, hogy tudjam, hogy dolgozok-e vagy nem… Ki gondolta volna, hogy egy ilyen egyszerű kérdés ekkora indulatokat szabadít fel, mi? –elvigyorodva cuppantom a számra az üveget, hogy újból kortyolhassak a túlontúl gyorsan fogyó, az idő alatt egészen felmelegedett sörből.

to: DaeWon

- Mondd csak? – ejtem ki a szavakat kimérten, tettetett szigorral, vérig sértett pillantással mérve őt végig miközben egy pimaszkás mosoly villog a képesebbik felemen - … muszáj ezt felhánytorgatni? Vaaagy innentől kezdve bármi fog történni, akkor ez lesz a válaszod rá? Mit válaszod... A célozgatásod? – a szokottnál idegenebb hangszínt sikerül megütnöm vele szemben, mely sokkal inkább hat komikusnak, viccesnek, mintsem véresen komolynak. Meg nem tudnám mondani, hogy volt-e olyan eset az életünkben, amikor úgy isten igazából sikerül egymásnak feszülnünk. Biztos volt, elvégre az a harminchárom év nem múlhatott el úgy, hogy mindig minden tökéletes volt. Viszont az is tagadhatatlan, hogy vagyunk mindketten elég értelmesek, tanultak, intelligensek ahhoz, hogy ne kelljen az ökleinket élezni a másik arcának teljes felületén, vagy sértett kölyökként közölni, hogy „nem leszek a barátod!” Voltak csendesebb, haragosabb időszakjaink, mikor egyáltalán nem fértek meg egymás mellett az energiáink. De ez még nem jelenti azt, hogy volt egy pillanatnyi gyűlöletes időszak, ami meghatározta az életünket és a kapcsolatunkat. Elvégre mindig itt voltunk egymásnak, és egymásra számíthattunk csak igazán, mely mind a mai napig jellemző és változatlan. Hát nem is most akarom elkezdeni ennek ellenkezőjét, főleg nem úgy, ha én magam is tisztában vagyok az igazával. Túl sokat köszönhetek én neki ahhoz, hogy ne lehessen egy büdös szavam se a pillanatnyi tettei és állapota tekintetében. Ha segg részeg lenne és itt borogatna, dorbézolna, nekem azt is kutya kötelességem lenne csendben tűrni, de legalábbis tökéletesen helyt állni mellette, hiszen ő is ezt teszi már évek hosszan a múltba nyúló távlatában. Minden hibámért, ballépésemért és felelőtlen hülyeségemért ő felelt. Kezeskedett értem, becibált a házba, vagy éppen csak lefektetett a kanapéjukra, mert az volt a legközelebbi alkalmatosság, ami ágyamul szolgálhatott… Soha nem kérdezte meg, hogy mit miért csinálok, hiszen tisztában volt vele.
Mint ahogy most én is tisztában vagyok a miértekkel, egyszerűen nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy az a bástya aki ő volt mellettem hosszú éveken keresztül, most hanyatlani és elveszni látszik. Mert nem talál kiutat. Nem talál válaszokat a kérdéseire és fogalma sincs azt illetően, hogy mit is kellene tennie. A szíve talán nem oda húzza már, ahova kellene. Már nem azok az érzelmek tartják őt kordában, mint néhány évvel ez előtt. Viszont a józan esze hadakozik a szívével. Már ha ez józan észnek számít, nem pedig emberi hülyeségnek, félelemnek és magának a ténynek, hogy ezzel beismerné a legyőzöttségét. Hogy kivel szemben? Tudjuk jól mindannyian.
De én még mindig azt mondom, hogy ez Dae Won élete. Neki kell megélnie, neki kell rakosgatnia a lapjait és dönteni, hogy merre megy tovább. Hátra lépked inkább kettesével, majd egyesével előre, hátha talál olyan kibúvót a hosszúra nyúló „sétája” alatt, ami majd megmutatja neki a helyes irányt? Vagy elfogadja a tanácsaimat, amiket eddig részben elhallgattam, mondván, ha csak rá vezetem a dolgokra, akkor jobban fog járni... Mert ő maga tudja meghozni a döntést, nem pedig én adom a szájába azt, amiből megint csak egy nagy katyvasz fog kialakulni, hiszen saját magammal kapcsolatban is vannak félelmeim. Ráadásul nem is kicsik.
- De, az vagyok. Bocsánat – kérek tőle bocsánatot, s minek után kiadtam magamból a fáradt gőzt, szemeimet pedig változatlanul a helyükön tudhatom, lazítok az eddigi feszült, haragvó testtartásomon, hogy aztán a továbbiakban arra tudjak koncentrálni, amit témájául választ. Kaja.
- Őőő – húzom el inkább egy tehénbőgésére emlékeztető hangon – ha az ember éhes, kurvára leszarja, hogy hány napos kaját vesz ki a hűtőből. Amíg nem savanyú, nincs rohadás íze vagy terpeszkednek rajta nyálkás, vagy éppen szőrös, ki mit talál – penészfoltok, addig úgy is megeszi nem? És különben is mi a biztosíték arra, hogy a most rendelt pizzának minden egyes összetevője friss? Talán a tizenötödik napját a hűtőben eltöltött csirkét fűszerezik be teljesen, vagy a földre leszórt, majd onnan felkapott sonkákat fektetik rá neked. Ja és ja, mi van a flancos éttermi kajáiddal? Szerinted ott frissek a levesek? Ugyan már apukám, tudod jól, hogy az éttermi koszt a világ legnagyobb hazugsága, amikor mellé írják, hogy „friss” – nem akarom kiábrándítani, de tudja jól, hogy annó volt nem egy alkalom, mikor egy-egy ügyem erről szólt. Ételmérgezés, kórház. Drága étterem meg az ő hazugságaik. Aztán még ezeket követően menjenek el az emberek jó gondolatokkal étterembe mi?  
- Ne röhögj! Élénkítőnek kell, íze miatt kell és mert valami lónyál löttyöcskét, „ücccsikét” illik enni a pizzához. Nem ehetem tejjel vagy csapvízzel, ugyebár. Így stílusos. A light oldala meg... Ha már kérek gyümölcsöt a jó cukros, hizlaló süti mellé akkor a pizza mellé is kell a light cola. Most mondd, hogy nincs benne logika – kocogtatom meg vigyorogva a halántékomat. Nem, nincs benne. Maradjunk annyiban, hogy hülye vagyok, és azt gondolom, hogy a csökkentett dolgok majd kárpótolnak a bevitt kalóriák miatt – mi az, hogymicsoda?! Kikérem magamnak, heti egyszer kondiba járok… - halkul el a végére a hangom, és úgy húzom vállaim közé a fejemet, mint egy teknősbéka, akinek az orrára koppintottak. Annak idején ez az egy, heti három alkalom volt, plusz a reggeli vagy késő esti futás minden nap, attól függően, hogy mikor volt rá időm.
- Most mi van? Előkóstolok. Minőségellenőrökről még nem hallottál? – nyammogok egy kis ideig a sör ízén – áhh. Változatos, de figyelemreméltó program. Nem ellenzem – miért tenném, mikor azóta, hogy szóba jött így éjjelek évadján a táplálkozás, a gyomrom megállás nélkül hallatja magát.
És végre valahára rátér a lényegre, amit térdeimen megtámasztott, összekulcsolt kezekkel, aprócska mosollyal hallgatok végig ezzel is jelezve, hogy figyelmem teljes mértékben az övé. Csakhogy ez a kis mosoly szépen lassan elkezd lehervadni az őt megillető helyről.
- Dae Won?! – ejtem ki ijesztően határozottan a nevét – ne haragudj de ez már nevetséges! Valamiért nem akarom elhinni, képtelen vagyok felfogni, hogy egy felnőtt embernek hogyan lehetnek ilyen hülye, értelmetlen problémái? Komolyan, ennyire boldogtalan és besavanyodott nő, hogy minden szarral problémája van, amit csinálsz vagy éppen nem csinálsz? Férj és feleség vagytok igen, de ettől függetlenül mi a faszomért kellene mindent szem előtt tartanod, vagy figyelemmel kísérned amit csinál? Még azt is amit nem csinál – hörrenek fel, elégedetlenül túrva át a hajszerkezetem amúgy ijesztően szófogadatlan szálait - … ez nem szimplán indulatokat szabadított fel, baszdmeg! Nem tudja már, hogy mibe kössön bele vagy mibe ne kössön bele! Nincs jobb dolga, nem tud mivel foglalkozni csak gyártja a hülyeségeit és az összes többi összeesküvés elméletét. Dae Won, rövidesen a vigyorgóban fogsz kikötni saját VIP gumiszobával...
 

☾

Hwan & Dae Won

true friends aren't the ones who make your problems disappear. they are the ones who won't disappear when you're facing problems.

- Hányszor vetettem eddig a szemedre? –szemöldökeim kíváncsian szaladnak össze. – Bár, ha szigorúan vesszük, ez most se történt meg. Lényegében bármire gondolhattam, akár egy szivárványon rohangáló csillámpónira is… az már a te sarad, hogy te mire következtettél –mentegetőzve emelem magam elé kezeimet, próbálva hárítani a gyermeki sértettséggel nekem szegezett vádakat. Jó, ő is legalább annyira jól tudja, mint én, hogy baromira nincs értelme annak, amit összehordtam neki az elmúlt fél percben, mert valóban a két év huzavonája jutott elsők közt az eszembe. És nem is annyira Tae Hwan és köztem… sokkal inkább voltunk mi ketten az alkohol ellen. Vagy Hwan volt az, akin marakodtunk az alkohollal?... Túl sok alternatíva létezik ennek kapcsán, amelyek mind tökéletesen megállják a helyüket, lévén a szereplők és az alapszituáció mindben megegyezik. Végre szeretnék rá büszke lenni. Azt akarom, hogy ne csak időszakosan, hanem végleg felhagyjon azzal a szenvedélyével, amit ő csak jó barátságnak tart a különböző szeszekkel. Olyan ez, mint az újévi fogadalmak: megesküszünk, hogy január elseje fordulópont lesz az életünkben, mondhatni az „új év, új én” jeligével fogadkozunk. Általában az első öt nap, nagy túlzással az első egy hét az, ami sikeres… utána elvész az ambíció és a törekvés, hogy sikerrel abszolváljuk a feladatot. Most viszont nincsen újév… talán nem akkora a nyomás, ami végül arra ösztökéli, hogy inkább hamarabb beadja a derekát, mint, hogy a későbbiekben valljon kudarcot. Most úgy néz ki, hogy önként jutott erre a következtetésre, és a döntése ezúttal talán sikerre fog vezetni. Mert talán két hete, hogy nem láttam alkohol közelében, hogy nem éreztem rajta a jellegzetes szagot, ami minduntalan átütött a parfümén.
És most mégis hozzá szaladtam két hatos pakk sörrel, hogy valamilyen úton-módon, de feltételezett sikerrel kirángasson a ma este történtek keltette ótvaros posványból. Magamat meghazudtolva adtam a kezébe a piálás lehetőségét, hogy ne én legyek az egyetlen, aki már csak azért is inni fog, hogy felejteni tudjon. Pedig emlékszem még a mély anekdotázásaimra, a bibliáéval rokonítható hosszúságú szövegeimre, amit Hwannak fogalmaztam annak kapcsán, hogy az alkohol nem gyógyír, az alkohol csak arra az adott időre nyújt biztonságot, a későbbiekben azonban nagyobb bajt okoz, mint az, ha szembenéznék az adott akadállyal. Mert ugyebár szembenézhettem volna vele én is… Julie után mehettem volna, hogy megbeszéljük, miért volt helytelen az, amit tett és mondott, és miért volt rossz, amit én követtem el ellene. Mégis inkább úgy döntöttem, hogy egy újabb alanyt írok fel a „tagadás listájára”, és meghunyászkodva az egyszerűbb utat választottam. Közel sem biztos, hogy egyszerűbb… viszont jelen esetben talán hasznosabb. Arra pont jó lesz, hogy egy kicsit átértékeljem mindazt, amit a szükségtelen, és túlontúl hosszú vitánk eredményezett.
- Te! Most komolyan… -elégedetlenül lendítem felé a karomat, hogy az, mint egy fékevesztett, szabadjára engedett, csapzott vízi nudli a térdemen csattanjon. – Tudod mit? Legyen!... a mai nap már úgyse lehet rosszabb, innentől kezdve beadom a derekamat bármilyen tizenöt napja érlelődő pácolt csirkének, földről felkapart sonkának, és nem utolsó sorban a te érveidnek is –rántom meg a vállamat, mert jelenleg ez az álláspont. Ha pár nap múlva megkérdez, újból harcba fogok szállni az étkezési szokásaim mellett, előhozakodva azzal, hogy csakis szigorúan ellenőrzött éttermekben vagyok hajlandó étkezni, ha otthon éppenséggel nem jutna időm a főzésre. Most viszont elértem az éhség azon szintjére, hogy talán még arra is ráfanyalodnék, ha egy öt napja szikkadó, csoffadt pizza szeletet nyomott volna az orrom alá.
- Újfent bizonyítottad, hogy a logikád kikezdhetetlen –ingatom idült vigyorral a fejemet. – Hetente egyszer, mi? Látszik is a hasadon… hiába vannak ott a kockák, hogyha felette van egy kis réteg, ami már csak ránézésre is olyan puha, mint a mochi –cukkolom szórakozottan, mit se foglalkozva azzal, hogy ezzel talán újult erővel gázolok bele a jelen pillanatban túlontúl sértődékenynek bizonyuló lelkivilágába. Mondjuk én se beszélhetek, hiszen az utóbbiakban az én konditeremben tett tiszteleteim száma is megcsappantak… mentségemre szóljon, hogy kellően sokat rohangálok telephelyek közt ahhoz időnként mellőzve egy-egy étkezést, hogy mindezzel kijöjjek nullára.
- Aztán a minőségellenőr lecsapolja a söröm felét? –duzzogok a lámpa felé tartva az üveget, hogy átlássak annak anyagán. Persze, a túlzás eszközével módomban áll élni, hiszen épp, hogy lehörpintette a csőréből azt a pár kortyot, aminek tetemes mennyisége még így is hab lehetett, holott már kellő ideje lóbálta ahhoz, hogy már féltem, a szénsav is kilögybölődik belőle.
Ajkaimon általános jelenlétet tanúsít egy hamiskás, szegényes mosoly, magam elé meredve hallgatva végig a felajzott ömlengését. Egészen derekamig csúszva húzódok le a kanapén, tarkómat a háttámlának döntve támaszkodok meg alkaromon, egy újabb korty eltüntetése után áthelyezve támaszkodó kezembe az üveget.
- Túl sok sebből vérzik már az egész… -szemöldökeim önálló életet élve, egészen hitetlenül törekszenek felfelé a homlokomra, Hwan felé fordítva fejemet. – Honnan tudja, hogy nem azért kérdeztem, hogy esetleg át tudjam szervezni az időbeosztásomat, hm? Talán ha nem indított volna rögtön a magas C-n, esélye lehetett volna arra, hogy meghallja azt, amit mondok. De így, beleképzelve bármit a szavaimba könnyebb vitát szítani, mint értelmes emberekhez méltóan kommunikálni… meg ugye felettébb kézenfekvő rögtön azzal előhozakodni, hogy olyan vagyok, mint az apám, hogy nem számít nekem más, csak, hogy hatalmam legyen, hogy mások felett uralkodjak és rendelkezzek kedvem szerint. Egyszerű a másikat hibáztatni mindenért, kipécézni rajta minden gyengepontot, de hogyha az egy kicsit erélyesebben szólal fel a maga vélt igaza mellett, akkor ugye jár a pofon… -mélyen szívva fel tüdőmet elégedetlenkedek, számhoz emelve az üveget nagyokat kortyolva a keserű, most valahogy mégis piszkosul jóleső italból kísérlem meg azt szinte teljes mértékben kifogyasztani.
- Tudod, hogy mindig szerettem volna gyereket… -váltok élesen témát, tekintetemmel végigkísérem ujjaim mozdulatát, ahogy újfent elkezdik kapargatni az üveg papírját. – Viszont már rég felhagytunk a gyerekprojekttel, mondván, hogy nem fér bele az életünkbe. Elfogadtam, hosszú ideje nem is beszéltünk róla, ha úgy tetszik, tabu lett… de most megint elővette a „minek szüljek neked gyereket? Hogy csak fényképekről ismerje az apját?” kártyát –fogaim közé harapva a számat az azon felrepedezett bőrt szaggatva morzsolgatom az ujjbegyeim közt maradt vizes papírcafatokat. – Aztán utánam jött a vendégszobába… Azt mondta, hogy rendbe akarja hozni a kapcsolatunkat. Hogy próbáljuk meg… -célzok itt az imént mondottakra, míg valami egészen megmagyarázhatatlan szomorúsággal tekintek Hwan irányába. – Én ezek után nem tudtam otthon maradni.

to: DaeWon

- Nem mondtad, ez tény. De gondoltad! – mutatok rá határozottan, ám jelen állás szerint szavaim és mozdulataim mentesek mindennemű sérelemtől, nem úgy néhány perccel ez előtt, mikor két pillanat leforgása alatt tekertem végig az agyamban a lehetőségeit annak, miként büntessem őt a főbenjáró bűnei egyikének elkövetéséért – persze, majd még el is hiszem, hogy pont te gondolnál másra. Azért konkrétabb vagy velem drága barátom, mint hinnéd, még ha csak az arckifejezéseidről is van szó. Elég jól ismerlek, ahogy minden egyes gondolatodat… vagy nem, de… de javíts ki, ha tévedek. Mondjuk, azt azért bevallom, hogy jelen állás szerint még azt is kinézem belőled, hogy nyargalászó csillámcsacsikról álmodozol itt a nagy somolygásaid közepette. Elmeroggyantabbnak tűnsz, mint valaha. Mikor azokat a nyomorult vizsgákat szartuk ki magunkból annak idején diploma előtt, akkor sem láttam ilyen elmebajt rajtad. Szóval ki vele! Jól következtettem? Rám gondoltál és baszogatsz a hülye szokásaimmal? Vagy csak paranoiás vagyok? Az vagyok! Mire gondolsz épp? – ugráltatom meg a szemöldökömet egészen közel hajolva hozzá, némi értelem után kutatva a szemeiben, hogy aztán a védekezésképpen maga elé tartott tenyerébe pacsizzak egyet – aztán ne merj füllenteni!
Tudom jól, hogy mikor utal rám, mikor nem. Mikor zavarja úgy isten igazán a felvett rossz szokásom, vagy éppen tesz magasról rá, mondván úgyse tud velem mit kezdeni, ha belegebed akkor se. Való igaz, az elhatározás, hogy én lemondjak az alkohol nyújtotta mámoros örömökről, az én fejemben kell, hogy megszülessen és én is kellek ahhoz, hogy mind ez végbe menjen. Ehhez viszont félek, hogy jelen állás szerint kevés vagyok. Nincs meg az az erő, az az akarat, amibe én képes lennék vasmarokkal kapaszkodni. Az lehetséges, hogy már két hete annak, hogy nem ittam tömény alkoholt, ezen a korty sörön kívül is talán egy üveggel, ha megittam egy FC Barcelona focimeccs alatt. De ez még nem jelent semmit. Elég egyszer elgyengülnöm és félek, hogy akkor minden fogadalmam, ígérgetésem és már megtett két hetes „utam” füstbe ment terv lesz. Megbukok mint férfi és megbukok mint barát, testvér. Márpedig jelen állás szerint ez lenne az utolsó, amit szeretnék. Csalódást okozni Dae Wonnak. El akarom hitetni vele, be akarom bizonyítani, hogy képes- és szavahihető ember vagyok, aki véghezviszi azt, amit eltervezett, és hangosan meg is fogadta.
És persze ezek tudatában azt is, hogy itt állok, mellette állok, vele vagyok és átsegítem a kínjain. Mert ezért vagyok, mint barát és testvér.
- Na jó azért túlzásokba nem kell esni! Tőlem azt eszel meg, amit akarsz de azt azért tudnod kell, hogy a csirke mérges állat és komoly problémákat okoz ha romlott, nyers állapotában táplálod meg vele a kis testedet. Szóval azt a több, mint két hetes pácot sztornózzuk jó? Legyen max úgy. Egy? – nem vagyok nagy szakács. Nem szeretek és igazándiból nem is tudok jól főzni, csupán a kényszer szőtte dolgokat készítem el, máskülönben itt ez a díszpinty és végső soron az a rengeteg kajarendelős szórólap, ami fő alkotóeleme a konyhának. Ellenben egyetlen egy dolgot jól, már-már díjnyertesen készítek el.  Az öreganyám egészséglevesét. Azt meg azért nem ehetem a nap huszonnégy órájában, ergo nem sűrűn töltök el tartalmas időt a konyhába, amennyiben nem az evésről van szó. Talán pont ezért is vannak a korábban elszavaltakkal hasonlatos érvek a tarsolyomban, amennyiben a csirke elkészítéséről van szó.
- Hogymivantessék? Milyen mochi? Mi puha? – rántom fel a korábban magamra eszkábált felsőmet, hogy alaposabban szemügyre vehessem a kérdéses, leginkább babahájként megjelölt felületet – ez… ez kell. Ennyi elfér, legalább látni, hogy egészséges vagyok, nem vagyok kényszeres kondiba járó, hogy minél tökéletesebb, vonalzóval meghúzott kockáim legyenek – és már fogom is az ujjaim közé a saját „mochimat”, hogy aprót megröcögtethessem – jóvanez! – bólintok elégedettel, amit követően aztán elhúzom a számat – te figyi? Lesz lehetőség nálunk kondi bérlet váltásra igaz?
Mit is mondtam? Jó helyen van ott a kis háj? Hát, hogy a viharba ne?! El kell tüntetni!
- Igen. Addig se a te beledre rakódnak a plusz kilók, hanem az enyémre. Örülj neki, hogy figyelek a vonalaidra. Hát milyen fergetegisztikus barát vagyok én, he? – azt nem mondom, hogy nem esik jól a kesernyés íz vagy, hogy nem fanyalodnék rá még néhány kortyra sőt, egy-két üvegre. De valakinek ma józannak kell maradnia, és az a szitu, hogy ennek felelőssége ma engem terhel. Mint ahogy annak is, hogy ha sokáig ebben a pózban fog ücsörögni, néhány óra elteltével komolyan fájni fog majd a fejem a szitkozódását hallgatva.
- Hatalmad, az baszdmeg! Mint valami szájbabaszott akciófilm japán meg orosz maffiózókkal… hatalom mi? Mi vagy te?! Politikus? Ez a nő csak és kizárólag ezt a kettőt tudja fújni? Hogy olyan vagy mint apád, és még hataloméhes is? Ő meg életképtelen, hiányzik belőle a tolerancia legcsekélyebb jele is. Én központú, arrogáns és haragszító! – talán gyerekes előhozakodni ezzel a „ha te akkor ő…” témával, de egyszerűen olyan szinteket üt már meg ez az ügy, amivel képtelen vagyok dacolni. És akkor még csodálkozok, ha Dae Won olyan állapotban van, amilyenben?
És a következőkkel oda szúr, ahol a legjobban fáj… még nekem is. Mert tisztában vagyok azzal, hogy az előttem ülőnek mekkora álma és vágya volt már évekkel ez előtt is egy gyerek. És mind ezt ilyen helyzetben felhozni, egy ilyen „beszélgetés” és tettlegességet követően, azt hiszem, hogy mindennek a legalja.
- Ja mert ez így működik. Pofon, ordibálás, nem kell gyerek… két perc múlva meg menjünk kuncsorogni és farokért imádkozni mi? Hát elmehet a francba – állok fel eddigi trónusomról, a kanapé előtti dohányzóasztalról, hogy aztán egy tompa puffanással Dae Won mellett kössek ki.
- Azok itt vannak már egy ideje és rád várnak. Neked csak elhatározásra kell jutnod, döntened kell, és egy szavadba kerül, már intézkedek is – biccentek az asztal alsó tárolóján lévő papírkupacra, mely kimerül a válási papírok egyvelegében.
- Őszinte leszek veled. Nem akarom végignézni, ahogy tönkre vágod magad miatta. Megfogadtam, hogy nem foglak befolyásolni akkor se, ha belebolondulok mert ezt neked kell érezned, tudnod és elhatároznod. De én ezt nem fogom tudni sokáig nézni...Dae Won, ő nem az a nő akit te feleségül vettél! - keményedik meg hangommal együtt a tekintetem is. Mi a frászt tehetnék érte?

 

☾

Hwan & Dae Won

true friends aren't the ones who make your problems disappear. they are the ones who won't disappear when you're facing problems.

- Hogy mire gondolok épp? –kérdezek vissza, enyhén hátrahúzva a fejemet a hirtelen támadt közelség okán, hogy megpróbáljam bemérni a hirtelen fapofáról bohókásra váltott képét. – Hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy valóban én volnék elmeroggyant, nem pedig te. Bár tudom, este tizenegy után semmi jóra ne számítson az ember… -váratlanul bezsebelt pacsim után vonom magam elé alkaromat, hogy szemrevételezhessem az órámat, bár annál is inkább az időt. Lassan jó lesz az már éjfélnek is. - Különben is, mit emlegeted itt az egyetemi éveket, hm? Esküszöm, néha visszavágyom… bár az utána lévő két év volt az igazi Párizsban… -nosztalgikus mosollyal pillantok fel a fehér plafonra, pont, mintha az egyenesre meszelt felületre vetítenék ki mindazokat az emlékeket, amikhez akkoriban volt szerencsém. Az életemben először érzett magamra utaltság, az a cseppnyi önállóság huszonéves fejjel, amit apám megelégelve húzott meg egy bizonyos határt a világ túlsó feléről. Viszont volt két jó évem... a munka csak egy jelentőségteljes szegmense volt az életemnek, nem pedig egyedüli kulcsfigurája. A hivatásom mellett pedig, lévén apám a kezem alá helyezett egy nálamnál okkultabb figurát, aki olykor átvette a gyeplőt, volt lehetőségem barátokra, szórakozásra, szerelemre… mind közül az utóbbi volt az, ami előhozta a múlt kellemes emlékeit firtató vigyort. Hiszen, bár nem szeretek a klisés „lelkitárs” jelzővel élni, de akkor úgy éreztem, hogy Yvonne-ban megtaláltam azt a személyt, akire, ha szükségesnek találnám, rá tudnám illeszteni ezt a címet. Mellette teljesnek és felhőtlenül boldognak érezte magam. Akin éreztem a megbecsülést, aki kételkedés nélkül támogatott, aki tudta, hogy kell egy-két szóval, és egy ezer wattos mosollyal jobb kedvre deríteni, mindezek ellenére mégse elvakult, és reálisan látja a helyzetet. Aki nem várta el tőlem, hogy az legyek, akinek az apám láttatni akar… ő csak azt akarta, hogy magamat adjam, és éppen emiatt életem legboldogabb, legharmonikusabb két évét köszönhettem neki, mindaddig, míg be nem ütött a krach. Amikor döntenem kellett közte és a munkám között…
- Hűha! –lenyűgözötten bólogatok a szakácsművészetének fitogtatását hallva. – Ezt már nevezem! Tudod, volt régen ez az izé… -csettintgetve próbálom előhívni a gondolataim között ragadt információt, mígnem fejem felett felvillanó villanykörtével –vagy legalábbis annak odaképzelésével- határozottan bökök rá. – A konyha ördöge!... ezek alapján minimum el kéne gondolkoznod azon, hogy elhappold Ramsay-től ezt a rangot –hogy honnan is tudok erről a felettébb nívós tv-műsorról, a legnagyobb háziasszonyok verbális úton való megrontójáról? Volt idő, valamikor még a párizsi hotel építése során, amikor a sok felgyülemlett stressz nem hagyott aludni, lusta ember révén viszont nem egy jó könyvhöz fordultam segítségül, annál is inkább a tv-ben fellelhető csatornák legizgalmasabbját szemeltem ki magamnak. Hát, azt hiszem, sokat elárul, hogyha azt mondom, hogy mind közül a felbőszülten kiabáló, kígyót-békát üvöltő, káromkodó skót sztárszakács műsora volt a legizgalmasabb.
Akaratlanul is elvigyorodok, ahogy hepciáskodva, saját magának is bizonygatva az „ott nem lévő”, mégis szemmel látható kis bőrre fogva, hogy „jóvanazúgy”, mígnem egyik pillanatról a másikra kerül szóba az a bizonyos kondi bérlet, noha ezúttal az ő szájából.
- Lesz –felröhögve helyeslek egy bólintással is alátámasztva a válaszomat. – De csak, hogy tudd, én így is szeretlek; idővel meg majd bőszen foglak gurítgatni célállomástól célállomásig, ha a szükség úgy akarja –cukkolom tovább szórakozott vigyorral metszett pofázmánnyal.
- Miért, azt mondod, hogy nem mutatna itt jól egy kis sörhas? –paskolom meg a legapróbb zsírmennyiséget is nélkülöző „belemet”, hogy a következőkben egy-két korttyal gazdagabbá tegyem azt.
Azt hiszem ennél lejjebb már nem is tudnék süllyedni: se fizikálisan, se lelkileg, se mentálisan. Elvégre a hátsóm épp, hogy nem lóg le a kanapéról, annál is inkább a derekam az, ami ülésre szolgál. Az elhalt lelkivilágomat ahelyett, hogy magamba fordulva, az agyam szükségszerű tornáztatásával egymagam kívánnám helyrerázni, Hwan-t veszem igénybe ahhoz, hogy mindezt megtegye helyettem- ha épp nem az alkalomadtán felhörpintett sör. A fejemben lévő egyensúly pedig pont olyan stabil, mint egy mérleghinta; éppenséggel az egyik oldalon egy cingár, míg a másikon egy termetes, ámbár nagylelkű gyerek ül, aki néha hagyja kibontakozni a másik felet, így a libikóka alkalomadtán kibillen a stagnáló állapotából. Csak már magam se tudom, hogy melyik oldal a fajsúlyosabb…
- Nem rossz ember ő, csak… -szabad kezem elgyötörten siklik arcomra, hüvelyk és középső ujjammal halántékomat masszírozva próbálom magamat ösztökélni a folytatásra. Csak magam se tudom, hogy miként lehetne… - csak ilyen… -sóhajtom a barna üveg köré fonva mindkét kezemet, szemmel is tartva az azon belül fodrozódó ital minden egyes rezdülését. Szeretnék a neve mellett szólni, hogy legkevésbé se keltsem azt a látszatot, hogy számomra csak egy igazság van, az enyém… de nem megy, és ha úgy vesszük, talán felesleges is.
Felesleges, ha csak azt vesszük alapul, amit a gyerekkérdés témakörében az imént elmondtam neki. Elméletben minden olyan egyszerűen működik… barátság, kapcsolat, eljegyzés, házasság, majd idő kérdése, és jön a gyerek. Mi az első négyet meglehetősen hamar áthidaltuk, csak két év kellett hozzá… és most, hat év házasságot követően is olyan tiltott gyümölcsnek tekintjük a gyerek lehetőségét, mint amilyen a Paradicsomban volt az a nyavalyás alma. Én, ha tehettem volna, már rég szakítottam volna a „tudás fájáról”, hiszen számomra mindig magától értetődő volt a család akarata… a legnagyobb célom egy boldog, idilli családkép, ahol, mint apa és családfő talán helyre tudom hozni a saját apám által elbaltázott éveket. Hogy ne csak jellemben és tettekben próbáljak meg jobb ember lenni nála, de a legfontosabb szerepkörömet is úgy tölthessem be, hogy tudom, felülkerekedek rajta, hogy mindazt a szeretet, amit én nem kaphattam meg odahaza, azt át tudom adni majd a saját gyerekemnek. Erre mit kapok?... Hogy a gyerekem csak fényképekről ismerné az apját?...
A kanapéba való becsapódását követően segélykérő pillantással fordítom felé a fejemet, hogy a fel nem tett „mit csináljak?” kérdésemre első ízben adjon egy valamirevaló, vagy legalábbis egy kvázi utaló választ. Felülve rendezem soraimat, a dohányzóasztalra helyezve a sört túrom elő az említett helyről a nagy köteg papírt, amin ott virít nagy, ékes betűkkel: válóper. Ez az egy szó kell ahhoz, hogy görcsbe ugorjon a gyomrom… mert persze, gondolkoztam már a váláson, hogy ne tettem volna?! De ennyire közel még soha nem éreztem magamat hozzá, mint potenciális megoldáshoz.
- És ez lenne a megoldás? –emelem feljebb a papírkupacot, vállam felett pillantva rá hátra. – Te mindenkinél jobban ismersz engem… -könyökömmel támaszkodva meg térdemen eresztem le karjaimat, noha ujjaim közül nem engedem ki a lapokat. – Miért megy ilyen nehezen a nyilvánvalóan jó döntés meghozása?