Ez a nap is remekül indult. Kezdésnek például belerúgtam az ágy lábába, ami annak köszönhető, hogy pár nappal ezelőtt cseréltem le azt a nyamvadt valamit, ami már a beköltözésemkor itt volt. Irtó kényelmetlen volt, borzasztóan hangos, büdös és úgy általában undorító volt a gondolat, hogy egy csomó ember alhatott rajta már előttem is. Pár hete kaptam ezt az új lakást, ami immár szolgálati lakás és nem a sajátom, de mit ne mondjak, a rendőrség nem erőlteti meg magát túlzottan, ha arról van szó, hogy a dolgozóit elszállásolja. Milliónyi más gond is akad még, amit idővel meg kell majd buheráljak valahogy, de leginkább az ágy volt az, ami bökte a csőrömet és lehetetlenné tette, hogy azt a kis időt is, amit pihenéssel tölthetek, valóban érdemleges alvásnak nevezzem. Most viszont csodálatos volt az éjjelem. Nem keltem fel se arra, hogy görcsben áll a nyakam, se arra, hogy fájdalom hasít a hátamba és nem kellett egész idő alatt dobálni magam jobbra-balra abban reménykedve, hogy majd úgy talán jobb lesz. Most már, csak azt kell megszoknom, hogy ne akarjak pofára esni minden alkalommal az ágy lábában, ami reggeli ébresztésnek elég pocsék. Mindezek után sikerült leöntenem magam a reggeli kávémmal, ami végleg kiverte a biztosítékot. Alapból képes vagyok brutálisan felkapni a vizet, ha rosszul indul a reggelem de, ha még a kávém is oda vész, akkor robban a bomba. Egyedül élek, nincs, aki miatt vissza kellene fognom magam, így a hangos szitokszó áradat csak úgy ömlött a számból, miközben igyekeztem egy rongy segítségével megakadályozni, hogy három deci kávétól az egész konyha csupa kosz legyen. Nem is értettem soha, hogy a fenébe lehet, hogy egy-két deci löttyel egy egész konyhát el tud az ember intézni, ha nagyon akar. A következő, ami végképp kiborított a telefonhívás volt, ami a maga hét órai időpontjával pofátlanul korai volt, de mit tehettem volna, ha a főnököm hív? Felvettem és mit ad Isten, máris vonulhatok egy hullához, amit az egyik helyi szálloda szobájában találtak. A legvalószínűbb, hogy gyilkosságról van szó, de ez még igen kezdetleges felmérés alapján levont következtetés. Nem árt alaposabban szemügyre venni a holttestet és a nyomokat, így miután a második kávéadagomat sikerült megszereznem anélkül, hogy a padlón -avagy rajtam- kötött volna ki, sietve felhörpintettem, magamra rángattam a farmeromat, a pólómat és a kabátomat valamint a többi szükséges holmit a zsebeimbe gyömöszöltem és már indultam is, hogy időben odaérjek a helyszínre. Lehetőleg még az előtt, hogy valami idióta összejárkálná az egészet ezzel megnehezítve a dolgunkat. A bibi csak az volt, hogy valaki már bőszen nézelődött az ÉN helyszínemen, amikor végül megérkeztem és a kollégák eligazítottak a folyosón, hogy hova is kell mennem. Nem, mintha nem lenne kurvára egyértelmű, de a buzgómócsing rendőrökre -amilyen én is voltam valamikor- nem tudok emiatt haragudni. Megköszönöm a segítséget és már lépek is be a szobába a szalag alatt átbújva, szúrós pillantásomat a nőre irányítva, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda. -Már elnézést kérek, de ki a franc ez itt?- mutatok a lányra, miközben cseppet sem barátságos pillantást vetek a helyszínelő kollégákra, majd ismét a nőre. -Ki maga és mit keres itt?- tárom szét kissé karjaimat, hogy ezzel is nyomatékosítsam még inkább, mennyire nem értem mit keres itt egy nyomozó -legalábbis annak tűnik a nő-, amikor egyértelmű, hogy ez az én helyszínem? Utálom, amikor mások belekontárkodnak a munkámba, mert a vége könnyen az lehet, hogy nekem kell tartanom a hátamat valami bakijuk miatt és azt nagyon nem csípem. Ha valamiért fejmosást kell kapjak, akkor az már legyen az én saját hibám, ne másé. -Kikísérné valaki innen a hölgyet? - pillantok körbe várakozón, mert azért mégse várja már el tőlem bárki is -mondjuk a körülöttünk császkáló négy-öt járőr, hogy majd én foglalkozok azzal, hogy az ide nem illő személyeket kitessékeljem. Ennyit már majdcsak el tudnak ők is intézni.
Az éjjel egy ázsiai fickóval, bizonyos Wanggal lett volna találkozóm a szokásos helyen, azaz az egyik éjszakai klubban, de a kis nyomorult végül nem jött el. Szavakkal ki se tudom fejezni, hogy mennyire dühít az ilyesmi, amikor csak egy hajszálnyi infó választ el attól, hogy elkapjak egy rossz fiút, erre a besúgó meglóg előlem. New York minden negyedében, sőt ott is több helyen, szórakozóhelyen vannak informátoraim, besúgóim. Ráadásul még csak nem is kell cserébe adnom nekik semmit, mivel eléggé tartanak tőlem. Bűnözői körökben szerfelett ismert név vagyok az apámmal egyetemben, így a legtöbb kispályás – egyébként a nagypályások is - már tudja, hogy velem nem éri meg nekik packázni, mert így vagy úgy, de mindig megkapom, amit akarok. Nekik pedig még mindig kellemesebb ép karokkal, tiszta hallással, nem bedagadt orral stb. és szabadlábon tartani tőlem, mint a másik esetekben. Szóval miután túltettem magam a pillanatnyi dühömön, arra a következtetésre jutottam, hogy csakis nyomós oka lehet annak, hogy a pasas nem jött el a megbeszélt „randira”. Vagy valaki tudomást szerzett arról, hogy mit is művel és mit ténykedik, és ezért egyszerűen kivégezték vagy simán meglógott valaki elől. Minél többet agyaltam ezen, annál jobban hittem azt, hogy történt valami a kis sárgával, nem pedig átvert engem. Tény az is, hogy csak egy piti kis bűnözőről van szó, de valahogy mégsem töltött el elégedettséggel, hogy talán már nincs az élők sorában, ráadásul még az is lehet, hogy miattam került ilyen helyzetbe. Lehetséges, hogy éppen a megbeszélt találkozónkra – hisz’ eddig sose mulasztott még - igyekezett, amikor végeztek vele. Reggel, mint ahogy az lenni szokott, én érkezem be elsőnek az őrsre a délelőtti műszakosok közül. Persze, az apám az egyetlen, akinek sikerül megelőznie, habár szerintem ő az éjjel haza sem ment. Az apámnak, a rendőrfőnöknek általában mindenre van rálátásra, ami a bűntényeket foglalja magába, így arról is kap infókat, ha nem csak Brooklyn-ban történik valamiféle gyilkosság, rablás, baleset stb. Ezért hát nem kis hátsószándékkal a lelkemben és a tudatomban lépek be hozzá az irodájába, hiszen mégiscsak a lánya vagyok, amellett, hogy megbecsült nyomozó is. Pár közhelyes kérdés és párbeszéd hangzik el köztünk, mire megcsörren az irodájába a telefon, nekem pedig nincs más dolgom, csak fülelni, hiszen erre vártam. - Egy újabb holttest? – hallom apám rezignált hanglejtését, mire én felkapom az asztalán heverő újságok egyikét és nagyon úgy teszek, mint aki a tegnapi hírekbe éli bele magát. - Szóval egy ázsiai férfi a Hotel Pennsylvania-ban. 73-mas szoba. Kösz az infót. – folytatja az apám, ezzel megadva számomra minden szükséges részletet a tudtán kívül, majd lecsapja a kagylót. - Még jó, hogy nem Brooklynban történt. – rázza meg a fejemet apám, majd valami papírokat kezd el rakosgatni az íróasztalán. – Vannak fontosabb dolgaim is, mint valami kínai megölése. - Ó, igaz is, nekem is. – pattanok fel ültő helyemből, mint akinek szintén sürgős elintéznivalója van. Ami, ugyebár nem is hazugság, csak éppen biztos vagyok benne, hogy erre az akcióra nem kapnék engedélyt a főnöktől. Azzal kilépek apám irodájából, majd némi dokumentációt veszek magamhoz, majd az rendőrőrs már hűlt helyemet látja, mintha itt sem lettem volna. Miután beszállok a nagyrabecsült BMW-be, azonnal a Hotel Pennsylvania-ba veszem az irányt. Nem érdekel, hogy szabad-e, hogy ezzel éppenséggel hányt szabályt szegek meg, csak ez érdekel, hogy megtudjam, mi történt a fickóval. Wang, akárhogy is, de az én emberem volt, az én informátorom és tudnom, kell, hogy miért kellett meghalnia. Azoknak, akik ezt tettét vele, pedig meg kell lakolnia. Ráadásul, azt sem tudom, a manhattaniek közöl, ki kapja az ügyet, lehet olyasvalaki, akit éppen nem érdekel egy szürke törvényszegő gyilkossága. A tett helyszínére könnyűszerrel bejutok, határozottságomnak és elszántságomnak köszönhetően, elég jó a meggyőző képességem ahhoz, hogy a helyszínelők nem csak átengedjenek a kordonon, de még elcsicseregik a megállapításaikat is. Mikor a holttestre vetül a pillantásom, látom, hogy Wang vérben fagyva hever egy pontosan célba talált lőtt sebbel, ott feküdhetett már vagy 12 órája. Szerencsétlen pára. - Ki tette ezt veled, te idióta? – morfondírozok magamban, habár egyre egyértelműbb számomra, hogy ez is Gustav Hoffelmann, német fegyverkereskedő műve – aki ezek szerint, megint meglógott előlem. Ahogy így agyalok a történteken és figyelem a helyszínélők még folyó munkáját, a hátam mögül egyszer csak hangos beszédre leszek figyelmes, mire arra is rá kell jönnöm, hogy én vagyok a hangadás tárgya, azaz valakinek szemet szúr az ittlétem. Mondjuk fordított esetben nekem is szemet szúrna, ha valaki a brooklyni helyszínemen szaglászna, de ez most nem érdekes. Mikor hátrapillantok látom, hogy szintén női nyomozóról, egy szöszi nőről van szó. Így elsőnek nem tűnik komoly ellenfélnek, szóval megpróbálom lerázni. - A nevem Adriana Lane, vezető gyilkossági nyomozó a brooklyniaktól és a munkámat végezném. – fordulok végül a nő felé koránt sem lelkesen, majd határozott stílusomban bemutatkozom. Na, jó, talán nem vagyok vezető nyomozó, viszont akár az is lehetnék. Nekem ajánlották fel a posztot, de én visszautasítottam, mert abban a helyzetben kevésbé tudnék saját utakon járni, azt hiszem, így hatékonyabb vagyok. - A rendőrfőnököm küldött, hiszen az adott bűnöző, Ji Wang – mondom ki nyomatékosan a nevét, mert biztos vagyok benne, hogy azt az infót a kolléganő még nem tudja - a mi körzetükben is számos törvényszegést követett el, ezért ez az ügy ránk is tartozik. – magyarázom aztán kemény hangnemben a nyomozó nőnek miközben meglebegtetem szeme előtt az apám aláírásával ellátott végzést. Na, talán a végzést sem pont ő írta alá, de ez csak részletkérdés. Most ki mondja meg, hogy én vagy ő írta alá? - Szóval, ha sikerült megemésztenie a dolgot, foglalkozzon inkább a saját munkájával, vagy menjen, igyon meg egy kávét, hogy én is végezhessem az enyémet! - teszem hozzá lekezelően, majd visszatérnék a hulla vizsgálatához, utána megejteni pár telefonhívást, de ekkor a nő emberei megindulnak felém, hogy ők majd kitessékelnek engem a hotelszobából. - Hozzám ne érjenek! – szólalok meg fenyegető hangon, amolyan Terminátor stílusban, mire a pasasok meg is torpannak. – Ha meg akarják tartani a kezüket... – már így is éppen elég dühös és indulatos vagyok tegnap este óta, szóval ezeknek se kellene a szomszédba menni egy kis fenékbe rúgásért, ha arról van szó, tőlem megkaphatják.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] ⁞ 989 ⁞ MEGJEGYZÉSED HELYE ×
Kevés dolgot utálok. Ilyenek például az esős napok, a csalamádé a hamburgerben, amikor a zuhanyfüggöny rád tapad tusolás közben vagy épp, amikor valaki belekontárkodik a munkámba. De még mindezen dolgokat együtt se utálom annyira, mint azt, amikor valaki pökhendi és flegma. Ha bicskát hordanék a zsebemben, hát az most tuti, hogy kinyílna, de eszem ágában sincs megadni azt az örömet ennek a csitrinek, hogy lássa rajtam, hatással volt rám a lekezelő hangsúly, amivel megszólított. Csak leolvashatatlan ábrázattal, bújkáló mosollyal az arcomon összefonom magam előtt a karjaimat és úgy bámulok az arcába, amikor előadja nekem, hogy ki ő és honnan jött. Rezzenéstelen arccal figyelem a nőt, akinek a családneve bár ismerősen cseng, de ettől még hangyafarknyit se érdekel mindaz, amit elmond. -Én pedig Erin Watson nyomozó vagyok, aki hivatalosan megkapta ezt az ügyet.- mutatkozok be én is, ha már ennyi udvariasság szorult a leányzóba, majd elsétálok mellette és a lepelt, amivel a holttestet letakarták, viszont most fel van hajtva, hogy mindenki premier plánban láthassa szerencsétlen pasast, visszahajtom Ji Wangra. -Ha maga a Dalai Láma küldte volna, az sem érdekelne. Én kaptam az ügyet, az én felelősségem, hogy mindent pontosan lejegyezzek és levonjam a szükséges következtetéseket, de amint végeztem a helyszínnel, már tipeghet is vissza ide, hogy körülnézzen.- állok meg a nővel szemben hátam mögött a már igen csak elszürkült Mr. Wanggal és tekintetemet a nő arcára szegezem. A lekezelő stílusával semmi egyebet nem tud kivívni nálam, mint azt, hogy teljesen alkalmatlan a munkájára. Legalábbis az én szememben senki nem lesz jobb nyomozó attól, hogy semmibe veszi a kollégáit és ordenáré módon beszél a körülötte lévő emberekkel.-Szóval hagyja, hogy végezzem a saját munkámat, kollegina. Addig mondjuk megihatna egy kávét vagy foglalja le magát valami mással -idézem kellőképpen hangsúlyozva szavait apró mosollyal az arcomon- , ha pedig nem így tesz, felhívom a felettesemet és az ön valamint az én főnököm majd lebokszolják, hogy kié is ez a helyszín.- lépek közelebb, hangom pedig suttogássá halkul remélve, hogy akkor majd komolyan vesz Lane nyomozó, mert eddig úgy tűnik, hogy többre tartja magát mindenki másnál. Én sem ma kezdtem és átvészeltem nem egy aljas rendőr beszólogatásait, szívatásait, mire odáig eljutottam, ahol most vagyok. Pechére, cseppet sem hatnak már meg az ilyen szavak. A kollégáim idő közben a kérésemnek eleget téve elindulnak a hölgy felé, hogy kedvesen kiterelgessék a szobából, de a csajszi úgy tesz, mintha mi magunk gyilkoltuk volna meg a fazont. Miközben ő előadja Clint Eastwood női változatát, megfordul a fejemben, hogy ez a nő nem azért pattog itt, mert úgy gondolja, hogy ez az ő helyszíne. Valami más bújkálhat itt a háttérben, amit lehet jobb, ha még most kiderítek, mert elképzelhető, hogy igen csak előrelendítené a nyomozást. -Semmi szükség arra, hogy a saját kollégáit fenyegetgesse. De tudja mit?- intek közben az ideiglenes "kidobóknak", hogy ismét kettesben maradhassunk, majd ismét halkabbra véve hangomat próbálom egészen más irányból megközelíteni a dolgot.-Ha elmondja miért olyan fontos önnek ez a bizonyos Mr. Wang, akkor itt maradhat és velem együtt megvizsgálhatja a holttestet és a szobát is. Mit szól?- közlöm az ajánlatomat póker arccal, de titkon azért remélem, hogy ez a felesleges hiszti végre véget fog érni és hagyja, hogy haladhassak a munkámmal is, mert semmi kedvem még órákig a hullát szagolgatni. Idő közben befut az igazságügyi orvosszakértőnk, Mr. Cavanaugh, aki megpillantva minket biccent egyet jókedélyűen, majd fütyörészve a hullához sétál és vizsgálgatni kezdi. Igazából nem tudom a rovására hozni, hogy hiányzik egy kereke, mert ahhoz a munkához, amit ő végez biztos, hogy szükséges is, hogy valaki ne legyen százas. Minden esetre hagyom, hogy levonja a következtetéseit, mert nekem addig még Lane nyomozóval végig kell csinálnom a farokméregetős mutatványt, ami nők esetében ugyanolyan, mint a férfiakéban, csak még rosszabb.
Kijelenthetem, hogy hozzá vagyok szokva, hogy a dolgok az akaratom szerint történnek, és némi ráhatással az emberek is békén hagynak, azaz hagyják végezni a munkámat. Jelen helyzetben viszont azt tudom kijelenteni, hogy ez nem történt/történik meg. Ez a nő egyszerűen nem akarja megérteni, hogy nekem nincs időm sem rá, sem vele beszélgetni, és hogy ő is jobban járna, ha hagyná, hogy megkapjam, amit akarok, aztán dolgom végezetével többet nem is látnánk egymást. Csak grimaszolok egyet, amikor ő is elmondja a nevét – habár nem különösebben érdekel -, majd azt is közli velem, hogy ő kapta meg hivatalosan az ügyet. Kicsit sem arrogáns ez a nő. Á, dehogy. - Gratulálok. – jegyzem meg gúnyosan, koránt sem leplezve, hogy mennyire nem érdekel, hogy éppenséggel nekem nem lenne keresnivalóm itt. Wang akkor is az én hullám és passz, nem fogok lemondani róla némi hivatalosság miatt. Mikor viszont a „hölgy” egyszeriben fogja magát és letakarja az ázsiai testét, arcomon szemmel láthatók a düh jelei. Nem mintha innentől kezdve szükségem lenne az információjukra ahhoz, hogy tudjam, ki tette ezt és miért, de nyilvánvalóan a golyó és a fegyver milyensége jobban rávilágítana a tényekre, illetve mielőbb Gustav Hoffelmann nyomára bukkannék, ami már nagyon érik. Egyáltalán nem jön be a lekezelő stílusa, ami mondjuk majdnem olyan, mint az enyém, viszont teljesen más érzület, ha nem én alkalmazom. A nőnek nyilván fogalmas sincs róla, hogy ki vagyok, és hogy mire vagyok képes, hiszen, ha tudná, hagyná, hogy tegyem azt, amihez a legjobban értek. Egy újabb fintor jelenik meg ajkaimon, amikor szinte ugyanoda küld el engem, ahová én az előbb őt. Mondjuk tuti, hogy ezzel a csajjal nem leszünk jóban – nem mintha bárkivel jóban akarnék lenni. - Ó, mindjárt gondoltam, hogy maga az a típus, aki a főnök „szoknyája” alá bújuk. – jegyzem meg ridegen, most én is egy kicsit halkabban szólva, ahogy azt ő teszi. Egyáltalán nem félek attól, hogy ha étesítené Kate-et vagy apámat, de igazából most jobb lenne a rendőrfőnököt nem zaklatni ilyen piti dolgokkal. Ráadásul ez az egész csak hátráltatna. - Ez nem csak fenyegetés, abban biztos lehet. – mondom mély hangon, célozva arra, hogy ha a „kollégáim” hozzám érnek, bizony nem fogom hagyni magam. Van egy bizonyos stílusom, de igazából nem áll szándékomban megváltozni, hiszen így jutottam el oda, ahol jelenleg vagyok, az tesz engem sérthetetlenné. Viszont ekkor Miss. Szöszi végre elküldi a búsba a „kidobó embereit”, ami azt jelenti, hogy senkinek se esik majd bántódása. Nem mintha valaha is bántottam volna rendőrt, de eddig még nem is volt példa arra, hogy ne hagytak volna dolgozni. Ezek után azonban meglepő fordulat lép elő, azaz a nyomozó nő egy alkufélét ajánl fel nekem. Először nem is válaszolok, csak huncutul csillogó szemekkel nézek rá, ugyanis én nem az a típus vagyok, aki belemegy bármiféle alkuba, legalább is most biztosan nem. - A pasim volt. – szólalok meg – illetve füllentek - aztán és most megjelenik arcéleimen egy alig látható vigyor is. Eszem ágában sincs elárulni, hogy milyen kapcsolat volt Wang és köztem. Senkinek semmi köze hozzá, ráadásul nem is fogom veszélyeztetni a küldetésemet Hoffelmann ellen, ami nem új keletű dolog. Amúgy is, az ilyen informátorosni nem éppen etikus egy rendőr számára. Nem mintha más rendőr nem csinálná, vagy nem a jó célt szolgálná e-tett, de egyáltalán nem akarom, hogy bárki is tudjon róla. - Nos, akkor hagy dolgozni vagy másképp kell megszereznem a szükséges infót? – kérdezem tőle felvont szemöldökkel, mert nekem nincs időm erre, amit éppen itt folytatunk. - Tudja, míg mit itt vitatkozunk a hulláért, addig lehet, hogy éppen elmulasztom, hogy ártatlanokat mentsek meg, hogy éppen lekapcsoljak valami igazán veszélyes bűnözőt vagy egy egész bűnszervezetet. Lehet, hogy magának ezek csak apróságok, de nekem az életem. – teszem még hozzá türelmetlenül miközben a válaszára várok. Már csak egyetlen egy dologra van szükségem, méghozzá arra, hogy milyen fegyverrel követték el a gyilkosságot. Ennyi, ha ez megvan, már itt se vagyok.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] ⁞ 635 ⁞ MEGJEGYZÉSED HELYE ×
A flegma, nagyképű stílusával kezd az agyamra menni a fiatal hölgy. Nincs baj azzal, ha valaki kitartó, makacs és akaratos ebben a szakmában, csak épp tudni kellene, hogy mikor van erre szükség és mikor nem. Egy másik kollégával szemben, egy olyan helyszínen, ahol egyébként biztos vagyok benne, hogy semmi keresnivalója nincs, nem így kellene viselkednie. Velem legalábbis biztos nem, mert, ha bunkó, azzal csak azt éri el, hogy még kevésbé leszek segítőkész. Ha úgy jött volna ide, hogy "bocs már, de megnézhetném én is a tetthelyet, mert az én nyomozásomhoz is köze van", az megint más lett volna. Nem kellett volna még nyájaskodnia sem vagy körbe nyalni a hátsómat, csak normális hangnemben közölni a kérését. De ő. -Nem. Az a típus vagyok, aki simán el tudná intézni a helyzetet, csak épp semmi szüksége nincs arra, hogy felfüggesszék.- eresztek meg felé egy bájos mosolyt, mert semmiképp sem vagyok hajlandó bele menni a kisded játékába. Most például az önérzetemet kezdi piszkálgatni, hogy én a főnök szoknyája mögé bújok. Szó sincs erről. Ki tudnám innen vezetni én magam is, sőt, még talán élvezném is de ritka pocsék lenne, ha a saját kollégámmal kellene viaskodnom. Nem az a dolgunk, hogy itt méregessük egymás nemlétező micsodáját. -Elhiszem, hogy maga piszok nagy karate-mester és remekül elő tudná itt adni a dühöngő nőt, de erre semmi szükség. A harci kedvét tartsa meg a bűnözőknek, minket meg hagyjon dolgozni végre.- közlöm vele nyugodtan, mert azt meg végképp nem fogja elérni, hogy igazán feldühítsen. Szerintem őt sokkal jobban fogja dühíteni az, ha nyugodt maradok. Még mielőtt jelenetet rendezne itt nekem ez a hisztis fruska, inkább elküldöm a két kollégát és egy ajánlatot teszek neki, de amint válaszol, máris legszívesebben elégedetten dörzsölném össze a tenyeremet. Egyrészt a büdös életbe nem fogom elhinni, hogy ez a húzott szemű ürge a pasija volt, mert, ha az én pasim feküdne holtan a padlón, minimum ki lennék valamennyire akadva, ez a leányzó meg cseppet sincs. Másrészt pedig, a lehető legjobb választ adta ahhoz, hogy végképp ne engedjem ezen a helyszínen nyomozgatni. -Szóval a pasija volt?- fűzöm össze magam előtt karjaimat, ajkaimon már-már majdnem megjelenik egy mosoly, mert ugye én se most jöttem le a falvédőről. Ha zokogva hisztizett volna itt, előbb elhinném ezt a kamu szöveget, de ő inkább a maga kis büszkesége miatt pattog nekem fél órája. Olyan, mint egy elkényeztetett kis gyerek, aki nem kapja meg a játékot a boltban és most bevet mindent a cél érdekében. -Ez esetben pláne nem engedhetem nyomozni, hiszen közeli hozzátartozóról van szó. Viszont a vallomását szívesen felveszem, hogy mikor is látta utoljára a kedves párját és stb.- veszem is elő a kis füzetkémet bájos mosollyal az arcomon és már előre élvezem a hisztit, amit mindjárt látni és hallani fogunk. Nevetséges ez a nő. Azt hiszi, hogy ide robog a nagy arcával és én majd rögtön a lábai előtt heverek, mert ő úgy gondolja, hogy mindenki az alattvalója? Végezetül elő hozakodik azzal az indokkal, hogy ő életet menthetne, miközben mi itt vitatkozunk és az a legviccesebb, hogy én lennék a legboldogabb, ha tényleg elhúzna inkább innen életet menteni. -Vicces, mert én is épp ezen lennék, ha nem pattogna itt nekem egy rendőrnő, akinek köze nincs az egész helyszínhez. Ha hagyna dolgozni, mostanra már talán azt is tudnám, hogy ki az elkövető, de ehelyett itt kell elmagyaráznom valakinek, hogy mit jelent az a szó "hatáskör", ami arra enged következtetni, hogy maga igen csak kezdő. Menjen nyugodtan bűnözőkre vadászni és ne tartson fel, mert én is épp azon lennék, hogy végezzem a munkámat.- világosítom fel bájos mosollyal az arcomon, mert már igazán kezd az agyamra menni. Nem vagyok egy bunkó ember, nem szeretek senkivel sem rosszban lenni, ugyanakkor elvárom a másiktól, hogy tisztelettel beszéljen velem, ha már én is úgy teszek. De ez a nő már amióta megjelent, legalább ötször sértett meg, amit rohadtul nem viselek jól. Mégis, ki a francnak képzeli magát? -Szóval, vagy ácsorog itt csendben és megvárja, míg megvizsgálom a holttestet Mr. Cavanaugh-val, vagy tényleg felhívom a felettesét és megmondom, hogy az egyik embere nem hagy dolgozni, mert épp nincs jobb dolga, mint engem akadályozni és idegesíteni.- vágom oda erélyesebben, mint eddig, majd üdvözlöm a halottkémet, aki idő közben megjelenik és a vitánk láttán inkább, csak szó nélkül neki lát a dolgának. Bár nekem is ilyen könnyű dolgom lenne. Nem kéne senkivel sem vitatkoznom azért, hogy végezhessem a munkámat. -Szegény pasas. Mielőtt fejbe lőtték, igen durván megkínozták. Több zúzódás is van rajta, a nyakán is fojtogatás nyomai láthatóak, a jobb keze pedig ripityára van törve.- ejti vissza a földre az említett testrészt az idős halottkém, majd felegyenesedik és megigazítja a szemüvegét, ahogy rám emeli a tekintetét. -Természetesen a halált a fejlövés okozta, ami minden bizonnyal egy kisebb kaliberű kézifegyverből származik, de többet majd, csak a boncolás után tudok mondani.- mosolyogok rám bájosan, mintha épp azt közölte volna, hogy szépen süt a nap odakint, majd visszaguggol a testhez és tovább nézegeti.
Nem vagyok az a civakodós, tyúkharcos fajta, általában csak megszerzem, elveszem, amit akarok, de ez a nő egyértelműen akadályoz a munkámban. Igaz, hogy ez valóban nem az én terepem és fordított esetben én is elküldeném ő a búsba, de biztos vagyok benne, hogy ő nincs tisztában azzal, hogy mindketten sokkal jobban járnánk, ha az enyém lenne ez az ügy. Már így is hónapok óta forró nyomon vagyok a Hoffelman-ügy kapcsán, én nálam többet senki sem tud a német pasasról. Ennek a szöszinek pedig fogalma sincs arról sem, hogy Wang csak egy kis hal a tengerben és rendőrségi szempontból semmi jelentősége a halálának. Az már más tészta, hogy meg akarom bosszulni a halálát, mert nagy valószínűséggel a nekem való köpés okozta azt. Igazából szerintem lehetetlenség őt és a halálát összefüggésbe hozni a német fegyverárus, aki valóban egy veszélyes alak, és akit valóban rács mögé kell juttatni, de a szőke okos tojás csak akadályoztat. Az megint egy másik dolog, hogy nem avattam be a részletekbe, és nem is fogom. Ő csak futkorásszon az ázsiai gyilkosai után… Csak egy gúnyos mosolyt eresztek meg felé, amikor megcáfolja az állításomat és kijelenti, hogy az a típus, aki simán elintézi a helyzeteket, akár engem is. Vicces lenne egy összecsapás vele. Mondjuk, én pont az a típus vagyok, aki gond nélkül szétrúgja a másik seggét és csak aztán kérdez, de ezt inkább a rosszfiúkon alkalmazom és nem a rendőrökön. Legalábbis is nem ütök elsőnek. Akkor is látszik, hogy nem tudja, miről beszél, mikor azt állítja, hogy nincs közöm az ügyhöz, hiszen nekem van a legnagyobb közöm, de a stílusa után most még inkább nem árulok el neki semmit. - Találgasson csak, majd szóljon úgy pár hónap múlva, ha rájön, ki az elkövető! – vetem oda szúrósan, hiszen biztos vagyok benne, hogy eddig tartana neki Hoffelmannal kapcsolatba hozni a kis sárga holttestet. Istenem, mennyire szűklátókörű ez a nyanya! Hatáskör? Kit érdekel? Pontosan az ilyen egy helyben topogó rendőrök miatt tartunk ott, ahol tartunk. Akik ahelyett, hogy valóban tennének valamit, szabályokra, protokollra meg hatáskörre hivatkoznak. Ezek miatt röhögnek a képünkbe a bűnözők, mert tudják, hogy tehetetlenek vagyunk. Szóval tőlem aztán kitörölheti a hatáskörével a kis fenekét, én akkor sem tágítok az ügy mellől. - Bizonyára az a probléma, hogy kezdő vagyok, ja. – jegyzem csak meg egy grimasz keretében. Most nem fogom neki ecsetelni a sikereimet, azt hogy máris felkértek vezető nyomozónak, amit én persze visszautasítottam. Egykor pedig az apám posztjára szánnak, amit úgyszintén nem szívesen vállalnék el, de ez a nő higgye csak azt, hogy zöldfülű vagyok. - Maga pedig nyilván profi, szóval alig várom, hogy megoldja az ügyet. – kacsintok rá lazán, mert látom, hogy eléggé felhúzta magát a hisztis liba. Mondjuk, van benne valami, ami miatt én magam is szívesen képen törölném őt. De mint mondtam, rendőröket verni nem az én asztalom. Amúgy sem lenne vele fair az én harci tudásommal, hiszen még a szart is kiverném belőle, de nem teszem. Viszont egyértelműen ellenszenves a csaj. - Ó, ne, kérem, ne! – emelem fel védekezőn a kezem, természetesen megjátszva magam, amikor azzal fenyeget meg, hogy felhívja a felettesemet, s közben egy újabb gunyoros mosoly mellett úgy teszek, mint, aki félrevonul. Egy ideig valóban várakozni kezdek, de csak pontosan annyi időt hagyok, míg a halottkém alaposan megvizsgálja a testet. Miss Szöszinek bizonyára fogalma sincs arról, hogy van egy aduász a kezemben, mégpedig az apám. A pozíciójának köszönhetően rengeteg embert ismert és véletlenül tudom, hogy Mr. Cavanaugh-val néha együtt iszogatnak, így már mindenem megvan, ami kell. Miután várakoztam pár percet, lassan, de határozottan a kém és a rendőrpicsa mellé lépdelek, majd én is leguggolok a férfi mellé. - Mr. Cavanaugh, üdvözli önt az apám, Lane rendőrfőnök. – mondom neki ártatlanul vigyorogva. Hozzáteszem soha a büdös életben nem használtam ki, hogy az apám lánya vagyok, de most élvezettel dörgölöm a csaj orra alá is a tényt. - Á, Adriana. Meg sem ismertelek, úgy megnőttél. – jegyzi meg meglepetten az öreg, amikor rájön, hogy nem ismert meg engem az imént, amikor elhaladt mellettünk. - Úgy néz ki. - helyeslek szűkszavúan, miközben előkotrok a dzsekim zsebéből egy tollat és egy apró cetlit, majd ráfirkantom a mobilom számát. Nem hordok magamnál névjegykártyák, mint sok nyomozó, az sem az én stílusom. - Kérem, hívjon fel ma este, ha ideje engedi. – nyomom a pasas kezébe a cetlit, majd felegyenesedek, és önelégült arckifejezéssel megindulok elhagyni a szobát. Biztos vagyok benne, hogy a halottkém ma jelentkezni fog. Igazából mindent tudok, amit kell, egyedül még a fegyver típusáról szeretnék egy kis plusz információt.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] ⁞ 740 ⁞ MEGJEGYZÉSED HELYE ×
Kezdőlap
Ez a nap is remekül indult. Kezdésnek például belerúgtam az ágy lábába, ami annak köszönhető, hogy pár nappal ezelőtt cseréltem le azt a nyamvadt valamit, ami már a beköltözésemkor itt volt. Irtó kényelmetlen volt, borzasztóan hangos, büdös és úgy általában undorító volt a gondolat, hogy egy csomó ember alhatott rajta már előttem is. Pár hete kaptam ezt az új lakást, ami immár szolgálati lakás és nem a sajátom, de mit ne mondjak, a rendőrség nem erőlteti meg magát túlzottan, ha arról van szó, hogy a dolgozóit elszállásolja. 
