– Szóval… Ez a könyvtár.
– Aha.
Megvakarom az orrom hegyét, de továbbra sem módosítok a közepesen érdektelen, langyosan összezavarodott tekinteten, amivel a bejáratot mustrálom. Már innen érzem a magány, a kétségbeesés és a lapokra száradt könnyek szagát, amit mások tévesen a dohszaggal azonosítanak. Nem. Az a magány. Tudod, hogy ha elég időt töltesz itt, előbb-utóbb úgyis rád ragad, mint valami szellem a Démonok között sorozatból, és életed végéig végigkísér.
Ramirez megütögeti a mellkasát, mire kiszalad a pofáján egy böfögés, amit a mellettünk elsétáló, első blikkre koreainak tűnő csávó nem néz túl szépen. – Jobb kint, mint bent! – válaszolom neki, nagyjából akkora vehemenciával, mint Shrek, de erre csak felvonja a szemöldökét, és tovább sétál lefelé a lépcsőn. Azért hátranéz a válla felett, nem-e tervezem seggbe rúgni; ha nem tudnám, hogy őt Vietnamból szalajtották, azt gondolnám, Jessica rokona.
– Amúgy mit is keresünk mi itt?
– Egy… könyvet.
– Bámulatos. De miért itt? – A kérdések ellenére követ engem mind a majdnem két méterével, ahogy végigkanyargunk az előcsarnokon, aztán a biztonsági kapukon becsippantjuk a diákigazolványunkat. Nagyobb itt a biztonság, mint a metrón.
Mellé lépek, és átvetem a karomat a vállán. Olyan, mint egy óriási húsvéti sonkát markolni. – Nos, Manuel ’Manny’ Ramirez, hadd meséljek neked egy varázslatos összefüggésről, amit úgy hívnak, a könyvtárban könyvek vannak…
– Azt értem, te seggarc! – lök odébb, majdnem neki egy kifelé igyekvő, kábé százhúsz centis hobbitnak. Nem, igazából csak egy alacsony lány volt, lapostalpúban. Nem is tudtam, hogy ilyen létezik. – De miért itt keresed a könyvet? Ugye tudod, hogy van internet? Azt ne mondd, hogy egy kindle-höz is túl csóró vagy!
Igazából az vagyok, de ezt nem kell tudnia.
– Úgy éreztem, hogy az óra,amire keresem ezt a könyvet… Izé, multimenedzsment 101, megérdemli az autentikusságot, hogy papír alapon keressem fel lakhelyén. Nem hagyhatjuk, hogy tök hiába öljék meg azt a sok fát, ugye? Tudtad, hogy Brazília miniszterelnöke a Norvégiától és Németországtól az esőerdő megmentésére kapott összeget a háza előtti út lebetonozására használta?
– Jó drága beton lehetett. Amit meg nyomsz, az totál bullshit. Elég régóta ismerlek már, te balfasz, tudom, hogy itt valami sunyiság van a dologban… – És ekkor mintha fény gyúlna az agyában. Rácsap a vállamra, mire reflexből visszacsapok. Akkora a vigyora, hogy mindjárt szétszakítja az arcbőrét. – Ne mondd, hogy ez amiatt a lakótárs-csaj miatt van…!
– Ez az információ titkosított.
– Baszottul róla van szó! Öreg!
Ég a pofám. Nem tudom, miért, hiszen nyilvánvalóan tökre nincs igaza semmiben, én nem azért jöttem a könyvtárba, mert véletlen láttam Kaylee post-it cetlijét a hűtőn, miszerint ma sokáig fog itt lebzselni… Neem! Én azért jöttem, mert úgyis olyan rég voltam már itt, ideje megmutatni a pofám Mrs. Karvalyfejnek. Életem szerelmének. A bőre akár a könyvek, amiket oly’ hithűen őriz, aszott, száraz és gyűrött, tiszta kávéfolt, a bőréből enyhe kecskesajt- és molyírtó-szag árad… Biztos vagyok benne, hogy van macskája is. És hogy finom rebarbarás teasütit csinál.
Igen. Mrs. Karvalyfej végett vagyok itt, akinek szíve minden bizonnyal utánam sajog, miután két éve egyszer meglátogattam, vagyis, az egyik csajt, akit épp fűztem, és aki valamiért nagyon szeretett az antropológiai szekcióban smárolni…
Remélem, azért a nénje memóriája nem olyan éles, mint a szeme, mert örülnék, ha elfeledkezett volna arról, ki akart tiltani. A szerelmünk közé nem állhat holmi tiltás meg távoltartási végzés!
Ramirez végig nyomja a süket dumáját, amit rendre elutasítok, azután is, hogy már besettenkedtünk a könyvtárba. Ami… Hűbasszameg, nagyobb, mint gondoltam volna. Hét szint, meg minden… Honnan kellene tudnom, a Kaylee nevű pankrátor épp merre zabálja a könyvek szavait? Már nem mintha hozzá jöttem volna, ugye, de véletlenül majdnem biztos vagyok benne, hogy ott találom őt is, ahol a könyvet. Ja.
Sikerült elkerülnünk életem szerelmének pápaszemeit. Egészen addig, míg én meg nem pillantottam A gyors és a halott című könyvet, amire azt kellett mondanom: két típusú ember van medvetámadáskor, erre pedig Ramirez olyan fókaszerű röhögést hallatott, hogy Mrs. Karvaly rögtön megtalált engem. Személyesen. Persze a sármomnak és a köztünk feszülő, tagadhatatlan vonzalomnak nem tud ellenállni, és némi kérlelés után utunkra enged (a szerelemnek jót tesz a távolság, ugye).
– Figyelj, én rohadtul zabás vagyok amúgy…
– Jó, csak a hülye könyv kell, aztán húzunk.
– Ha te könyvnek hívod… – röhögte el magát Manny, aztán a háta mögött összekulcsolt kezekkel magában a fán ülnek, csókolóznak mondókát dudorászta, mire jól oldalba is könyököltem. Úgy járkáltam a polcok között, mintha amúgy bármi köze is volna a multimenedzsmentnek ehhez a szekcióhoz, ami tele volt anatómia könyvekkel.
Meghallom a nő hangját, mármint, a leendő Mrs. Ramsay-ét (bár lehet, hogy az a sokadik mostohaanyámat illeti meg), ahogy a Könyvem nevét szólongatja, alig három sorral arrébbról. Kidugom a fejem a polcsor végén, és kissé térgyben rogyasztva épp ellátok a polcok között, ahogy igen, nagyon egyértelműen Kaylee ül egy asztalnál.
– Na, menjél már oda hozzá, aztán menjünk kajálni – bök meg hátulról Ramirez.
– Kihez? Én nem… Hát megint összefutunk, Maude! – vigyorgok rá negédesen a mellettünk elhaladó könyvtárosnőre, aki csak a fejét csóválja és tovább sétál. – Szóval, én nem…
– Most már igen.
– He? – mondom, vagyis mondanám, de időm sincs rá, ugyanis Ramirez akkorát taszít rajtam, mint Trump az Obamacare-csomagon a lejtőn lefelé, és képtelen vagyok ellenállni a gravitációnak, a saját lábamon átesve, szó szerint belökődöm a képbe, pontosabban a sor elejére ott, ahol Kaylee áll. Az egyensúlyomat megőrzöm, nem taknyolok el és törlöm fel a padlót az egyébként elég jól faragott orrommal, mint mondjuk Goldberg tette volna, de így is kissé esetlen az egész.
Na nem mintha ez zavarna. – Kaylee! – kiáltok fel lelkesen, ahogy hirtelen felegyenesedem és kihúzom magamat. Mrs. Higgins tíz sorral odébbról bukkan fel és pisszeg le. – Vagyis, Kaylee…! – ismétlem meg, ezúttal suttogva. Ideges, nevető él költözik a hangomba, ahogy széttárom a mancsaim, aztán csípőre teszem őket. – Micsoda meglepetés…!
Elnézek oda, ahol legutóbb Ramirezt láttam, ahogy olyan sunyin ide lökött Serpenyős Kaylee, az oroszlánszívű barlangjába, de ő már rég a kijárat felé iszkol, és még épp ideje van bemutatni nekem az ajtó mögül, mielőtt eltűnne a sarkon. Hogy rohadjon meg!
De most már nincs hová szaladni. Na nem mintha el kellene szaladnom bárki elől is, főleg nem Előle!
Megköszörülöm a torkomat. – Szóval… Mizu? Lazulsz a könyvtárban? – vigyorgom rá, aztán megkísérelek nekitámaszkodni az egyik polcnak, de az hirtelen kibillen az egyensúlyából. Nem nagyon, de érzem, hogy dőlni kezd; még épp idejében kapok után, hogy visszabillentsem, mielőtt lecsúszna róla az első könyv.
– Hoppáré…! Ez majdnem összejött. Mint a Múmiában. Láttad azt a filmet? Rachel Weisz nagyon dögös… – Tényleg az. Két-három másodperc erejéig el is merengek rajta, meg az időkre, amit közösen töltöttünk a szobámban, még ha ő nem is volt egészen jelen, de gyorsan elhessegetem.

Rohadtul nehezemre esik elismernem, de van egy egészen halvány esélye annak, hogy talán, esetleg, éppenséggel tényleg van némi köze az ittlétemnek Kaylee-hez. Ezt persze sosem ismerném be, egyrészt azért, mert akkor Ramireznek igaza volna, márpedig egy ilyen árulás után, ahogy szó szerint a hatalmas és vérmes Kaylee-oroszlán elé lökött, mint egy gyáva féreg, én el nem fogom ismerni, hogy bármiben igaza van. Sőt, ez tulajdonképpen egy alapos agyabugyálás után kiált, de mivel civilizált emberek vagyunk, ezt majd csak a pályán fogom megejteni, amikor az edző őt rakja be támadósorba irányítónak, engem meg védővonalba. Úgy rá fogok ugorni, mint egy negyvenes Dumbo Heights-beli plasztikás puma a medencésfiúra! De ott van még az az egészen halvány valóság is, hogy én nem futok senki után, meg nem creepkedek a sorok között. Az Goldberg dolga, gondolom. Mármint, simán el tudom képzelni, ahogy négykézláb mászik a sorok közt, és azt sziszegi, hogy djáááágaszáááág.
Nem arról van szó, hogy ne szeretnék adott esetben egy kicsit megküzdeni a lányokért. Totál jó dolog; tapasztalataimból kiindulva valamilyen szinten selejtes áru az, amelyik csak úgy eléd esik a polcról, ráadásul nem is igen számított volna, ha más sétál épp arra. Szóval ja, sose baj az, ha kicsit oda kell tennie magát az embernek. Izzásban tartja a kondit. Nem véletlen híznak el a házas fazonok!
De Kaylee… Más. Mármint, nem ő lenne az első nerdy csaj, aki bejött, mindegy, mit mondanak a sorozatok és filmek, köztük is vannak tök dögösek, nem csak olyanok, mint a Gyík. De mégis tök más. És nem utolsó sorban a lakótársam. Szóval teljesen indokolatlan, hogy ha ott vagyunk a többiekkel és mondjuk kajálunk egy meccs után, akkor nem is hallom, Reagan hogy sztorizik félrészegen valami csajról, akit összeszedett, hanem azt nézem, hogy eszik sültkrumplit, ugye? Már csak azért is, mert szeretem a krumplit; és bárki más kezét megharaptam volna, ha az általam rendelt adag körül turkál. Oké, nem tudta, hogy én rendeltem, de olyan vagyok, mint Joey, és Joey nem osztozik a kaján.
Szóval a lényeg… Hogy nem értem. Nem értek belőle semmit, hogy miért tűnt olyan jó ötletnek meglátogatni itt, mikor nem voltam itt, és miért tűnt ilyen nehéznek megszólítani, mikor meg már igen. Mármint, én Daniel Sheldon Ramsay vagyok. Aki képes a „Sheldon” középső névvel élni és még mindig ilyen lazának lenni, azt semmi sem zökkentheti ki az abszolút zen-ségből.
Kivéve valaki, akit Kaylee Bennettnek hívnak, úgy tűnik.
– Hát, ja. Kábé félmillió másik emberrel együtt –  bólintok vigyorogva. És közülük sokan megdöbbentően és szomorúan hasonlítanak Kaylee-re hátulról.
Fogalmam sincs, mit csinál a könyvtárban, úgyhogy a lazulás volt a legjobb tippem. Mármint, ez már tényleg az internet meg az eBookok kora, szóval az volna a minimum, hogy Ő is él, nem pedig ezekkel az őskori eszközökkel próbál boldogulni, és itt nem csak Maude-ra gondolok. De az, ahogy visszakérdez, megkérdőjelezni sejteti cáfolhatatlannak tűnő gondolatmenetemet. – Hát, nem tudom, mit csinálsz – vonom meg a vállam óvatosan. – Mármint, azt tudom, hogy egyikünk sem gazdag… Hát jó, szóval én bizonyos értelemben nem vagyok az… De érted. Konkrétan szegény vagy és nincs pénzed számítógépre, vagy…?
Mert ha ezen múlik, akkor veszek neki egyet, azzal úgyis elég menő leülni egy kávézóba és munkát tettetni. Egy ilyen gyilkos fegyvernek beillő tankönyvvel nem.
És úgy tűnik, valamiért a poénok se ütnek annyira a könyvtárban, mint ahogy azt remélném, mert egy olyan helyen, ami tele van tudással meg tudni vágyó gyíkokkal meg Kaylee-vel, ott nem sok marad nekem a poénokon kívül. Nem mintha arról lenne szó, hogy Goldberg itt jobban tudna érvényesülni nálam. Ugyan. Dehogy. Azért megadóan emelem fel a kezeim és teszek két lépést oldalra. – Jól van na, nem szállok én szembe a Serpenyőharcos akaratával! A könyvtár a védelmed alatt áll, értem én…
De azért nincs ellenemre, hogy hozzám ér. Akkor sem, ha a keze a csuklómat sem igen tudná átérni, nemhogy valódi fizikai kényszert engedjen. – Tudod, anyám is pont ezt mondta nekem, már a kedvesebbik, amikor valamiért elmentünk Connecticutba arra a hülye kukorica-labirintusba. Ha hallgattam volna rá, még mindig ott bolyonganánk. – Bár egy idő után azért csak-csak csípni kezdi az embert a pofájába csapódó kukorica. Nem mintha én tudnám, direkt Jess szemébe csaptam őket. Sage szerint muris volt, de más szerint nem; Sage az egyedüli, aki igazán megérti a művészetemet. A végén még tőle kell tanácsot kérnem. Hogy beszélgess valakivel, akivel abszolút semmi témád sincs? Ő hogy csinálja Alexisszel? – Én? Én célzatosan jöttem ide. Te sem gondolod, hogy eltévedtem volna, vagy hogy valakit kerestem volna, ugye? – nevetek fel kínomban. Aztán az egyik könnyvespolc felé nyúlok, hogy leemeljem az első kötetet, ami épp jó helyen van hozzá. – Nem, én ezért jöttem. A… Mayo Clinic: A Menopauza Megoldása. – Mi a fene. De most már nem visszakozhatok, ugye? – Tudod… Anyám változó korban van.
Amúgy ez még csak nem is hazugság. A gonoszabbik meg szerintem azóta menopauzál, hogy Jess megszületett. Talán előtte is.
Úgyhogy magamhoz veszem a könyvet, mint alibit, és figyelem Kaylee ügyködését. Határidőnapló… Ki a fene használ olyasmit, ha egyszer van mobilod, meg a Facebook amúgy is mindig emlékeztet mindenre?! Kaylee. Ő a fene. De szépen ír, folyóírással; szerintem én az aláírásomon (meg anyáén és apáén kívül) nem is tudok úgy írni. Épp ezt próbálom felidézni magamban, a levegőbe írva a mutatóujjammal, mikor Kaylee figyelme hirtelen megint felém irányul, én meg úgy dobom el a kézpeletbeli tollamat, hogy majdnem leejtem a majonézes könyvet. – Ja. Hát, eléggé kétlem, hogy találsz olyan kiadványt, ami nekem bárhol releváns… – Jó, azért tisztázzuk, tudok olvasni, az elterjedt tévképzettel ellentétben, de pont elég jogi szart kellett már bemagolnom, hogy ne akarjak még feleslegesen is ezzel foglalkozni. Amúgy se értem, mi ez a mánia a könyvek meg olvasás felé; amit érdemes elolvasni, abból úgyis csinálnak filmet.
De fel sem merül bennem, hogy ne követném. – Segítek cipekedni – rögtönzöm a magyarázatot. – Tudod… Van egy érzésem, hogy a pénteki moziesten Goldberg megint Star Warst akar nézni. Mégcsak nem is a jót, tudod, amiben a csaj van a Trónok Harcából, hanem a régit. Oké, Leia elég dögös volt, de azok az effektek… Szóval számítok a szavazatodra – vigyorgom le rá, ahogy a nyomába szegődöm, mint valami bio bevásárlókosár. Csak kaja helyett csupa vacak kerül be a kosárba. Mint mikor Aleixsszel mentem bevásárolni a Whole Foodsba.
Engem kezd zavarni a csend. A könyvtár közepén mondjuk ez egy elég álságos dolog (hoppá, milyen szavakat tudok!), és én vagyok az egyedüli, de mind tudjuk, hogy itt a legtöbben nem azért vannak csendben, mert ez könyvtár, hanem mert baromira nem érdekel senkit az, amit mondani akarnak.
Szóval, engem zavar ez a baormi nagy cirip-cirip, de nem tudom, mit kezdjek vele. Fogalmam sincs, Kaylee miről szeret beszélni. Vagy csinálni. Mármint, én örülnék, ha engem csinálna, de ezt mégsem közölhetem vele, nem azért, mert könyvtárban vagyunk, hanem mert anyáék jobban neveltek ennél. A tekintetem a kezembe kapott könyvön futott végig, mielőtt megszólaltam volna. – Szóval… Mi a véleményed a hüvelyszárazságról?
– Ez egy könyvtár! – pisszegett le engem és a gondolom tiszteletlen nyelvezetemet az egyik könyvtárosnő, ahogy elhaladt mellettünk. Zavarodottan néztem utána, majd közelebb hajoltam Kaylee-hez – miért van mindig jó illata? –, hogy véletlenül se hallja más: – Szerintem Ő is változókorban van.
Ezen pedig jót nevettem  magamban. Csak csendben, nyilván. Elvégre, könyvtárban voltunk. – Hé, te ezt a sok könyvet tényleg el akarod olvasni amúgy? Vagy csak bunkit építesz belőlük az antropológia szekcióban? Ott úgyse jár soha senki.

– Manapság minden sértő – vonom meg a vállam nagyot sóhajtva. Próbálok én a megoldás része lenni, nem pedig a problémáé, de vannak akadályok, amiken egyszerűen nem lehet túljutni, pedig az én lábaim hosszúak, a legtöbb felett egyszerűen átlépek… De van egy örökéletű mondás, miszerint aki akar, az mindenen megsértődik. Ezt sose értettem. Ha nem ártó szándékkal kérdezik, akkor minek hisztizni? Nem mintha Kaylee hisztizne. Vagy a nők hisztiznének. Dehogy. Soha. Olyat nem szoktak. Amit a hímsoviniszta férfi lélek évszázadokig női hisztériának könyvelt el, csakis mély és stabil alapokon nyugvó elégedetlenség és meg nem értettség okozta jól átérezhető frusztráció. Semmi más.
Senki ne mondja nekem, hogy Anyáék nem neveltek belém elég megértést.
A válaszát pont ezért fogadom el, annak ellenére, hogy amúgy tök hülyeségnek tűnik nekem. Mármint, Aly nincs is otthon, szóval tök egyedül van a szobában, ahol gondolom esténként párnacsatázni szokta, rövid pizsomában… (Lányokkal nőttem fel, úgyhogy nekem még annál is nehezebb ebben a tévképzetben hinnem, mint a legtöbbeknek. Kérek egy kis elismerést a próbálkozásért!) Bár lehet, hogy pont ezt hiányolja? Anya mindig azt mondta, hogy utál egyedül lenni, ezért hívott át aludni néha, mikor Gonosz Anya üzleti úton volt, én meg még elég kicsit, hogy ne okozzon túl nagy traumát.
Felajánlanám én, hogy alszom vele, és kivételesen az alvás tényleg tökre alvás lenne, de félő, hogy ő a fejében robbanna fel, én meg… máshol. Talán ha a szoba másik felében lennék… De az meg Aly ágya. Szép emlékek, de nem feltétlen olyanok, amiket meg akarnék osztani Kaylee-vel.
Többek között ez a pár kínos perc sem lesz ezek közé tartozó; a szőnyeg alá lesz söpörve, mert anyám bármilyen reprodukciós szervére gondolni instant ájulással és magzatpózban sírással fenyeget. Egyszer láttam a születésem videóját. Szerencsére kilenc éves voltam, anya így akarta megtartani nekem a szexuális felvilágosítást, de szerintem egy évre sokkot kaptam és alig beszéltem, már magamhoz képest. Nem szülés volt az. Így csak az Alien bújik elő.
– Dehogy tartasz fel! – válaszolok kissé hevesebb kétségbeeséssel, mint az indokolt lenni. Egy torokköszörülés után folytatom – Akarom mondani… Ma egészen szabad vagyok. És laza. Mint Trump erkölcsei – vigyorgom. – Ezt ne mondd el a nagyapámnak. Republikánus. – Nem mintha feltételezném, hogy találkozna a nagyapámmal, ugye, hiszen nem mintha miatta lennék itt, hogy most összemelegedjünk, aztán az egyik Hálaadásra magammal vigyem, és szégyenkeznem kelljen a másik nagyapám miatt, aki elkezdi mesélni, hogy ölte a komcsi sárgákat Vietnamban… De ennek ellenére a második gyerekünket azért utána neveznénk el, rasszista volt kicsit, de azért szeretett.
Nem, abszolút nem terveztem el a négy gyereket. Fiú, lány, lány, fiú. Tökéletes sorrend.
Bizonyára a könyvtáros is csak azt irigyli, hogy Tőle senki nem akar gyereket. Persze, arról nem ő tehet, hogy az ő szeme nem az a szép mogyoróbarna, mint egyeseké, hanem az, amit egyszerűen libafos színnek hívunk. De a személyiségével sem segít a gyerek utáni vágyakozásban.
– Ő sem volt túl kedves! – kelek a saját magam védelmére, ha már Kaylee nem. Így érezheti magát egy kutya, mikor a gazdája rászól, pedig a macska volt a bunkó!
A kérdésére az én szemöldököm is megemelkedik, nem veszem észre ugyan, de tökéletesen tükrözve az övét. – Honnan veszed, hogy járnak? – kérdezek vissza. – Tudod… Csak úgy hallottam róla. Ezt azt. Nyilván sosem jártam még ott. – És főleg nem Lindsay Bakerrel, vagy Alexa Steele-vel, vagy Sun Mei-jel… Nem, abszolút. – De ha gondolod, azért körbejárhatjuk. Csak hogy meglássuk, melyikünknek van igaza, természetesen.– Bár ha a dohos könyvek, a könnycseppek és verejték szaga meg a magány sóhaja bejön neki, és feltétlen valaki keblére kívánna ott borulni, természetesen sohasem hagynék magára egy bajban lévő hölgyet. Meg olyat sem, aki nincs abban, csak… egyedül. Vagy miniszoknyában.
– Kérdésemre? – pislogok rá, mert a szám igazából anélkül mozgott, hogy felfogtam volna. Kár, hogy ez akkor már nem működik, mikor Kaylee hirtelen mélyen elmerül oda, ahová egy férfinak sem kéne merészkednie; megnyitottam, és most el fog pusztítani a tudat, mint valami fura Pandora-szelencéje. Csak ebben nem betegségek vannak, meg éhezés, hanem a kívánalom, hogy örökké vakságban szenvedjek.
Az ember soha, de soha nem akarja az anyjával kapcsolatosan a „síkosító” szót hallani. Soha. Nem tudom, ebből a traumából hogy fogok felépülni; jól jönne egy ölelés, mondjuk Kaylee-től, de akkor be kéne vallanom, hogy igazából tökre nem azért jöttem, hogy anyám vagináján segítsek. És az még szomorúbb, mintha azért jöttem volna. Ez csak olyan… Goldberg-szinten elkeserítő. – Hát ez… Szemléletes összegzés volt – nyögöm ki végül. Próbálok nem sírni, de ez most megerőszakolta a fülemet. A’sszem le kell mondanom anyával a holnapi vacsorát, mert ilyen rövid idő alatt nem fogom tudni feldolgozni és a szemébe nézni. – És most soha többé ne beszéljünk róla. Úgy értem, amíg megemésztem. Mármint, érted… Nem akarom, hogy véletlenül is kitörlődjön valamelyik része az elmémből. Egy kicsit ülepedni kell hagyni.
Majd sírok otthon.
A figyelmem elterelésében némileg segít, hogy Kaylee hirtelen megtorpan, és az egyik könyvespolccal kezd szemezni, aztán meg elkezd felfelé nyújtózkodni. Szerintem azóta nem nyűgözött így le egy kibukkanó csíknyi bőr a nadrágja és a pólója között, mióta tizenkettő lettem. Akkoriban hatalmas dolognak tűnt egy sportmelltartó pántját látni. Jó, mit hazudok, néha még mindig egész csábos tud lenni a dolog, mert a fullos meztelen valóság néha túl… Egyszerű.
Egyszerűen kikapcsol az agyam néhány pillanat erejéig, és tényleg, de őszintén nem gondolok semmire, csak megállapítom, hogy egészen formás a… – Hm? – pillantok fel rá, először valószínűleg kissé bambán, de aztán elvigyorodom. – Pedig már vártam, mikor próbálsz meg felmászni rá, mint egy mászókára… Azért aranyos volt a próbálkozás. De mire való egy lovag, ha nem a bajba jutott hölgy megmentésére? – kérdem, és olyan szélesen vigyorgok, hogy el is feledkezem a megjegyzésről, miszerint miért, ebből többet is akarnak olvasni? Jóval egyszerűbben érem el a kívánt könyvet, mint Ő, bár az igaz, hogy nekem is lábujjhegyre kellett állnom hozzá. Nem tudom, ezt a könyvtárat milyen Godzillákra tervezték, de nyilvánvalóan nem látták még az általános orvosi diákseregletet, ahol nem azt mondom, hogy az ázsiai gének megszabják a magasságkorlátot valahol másfél méter körül, de…
– M’lady, a neurózisos hintója az emberi agyak belsejébe előállt – nyújtom át neki a kötetet egy meghajlás kíséretében. – És… ez a fejemben sokkal jobban hangzott.
Annyira mégse lehetett szörnyű, mert nem küld el, úgyhogy legalább a méltóságom egy része megmarad, és a tudat, hogy nekem sosem lehet hüvelyszárazságom. Arra, ahogy megszólal, felkapom a fejem. – Tényleg? – Nem mondom, hogy nem esett meg még korábban ilyesmi velem. Ez egy igen ismerős mondat a lányok szájából. De a’sszem ugyanazt nem kaphatom meg, mint általában, mert ez egy könyvtár, úgyhogy… – Nos, egy lovag számára természetesen nem lehet semmi sem nagyobb ajándék, mint a hölgye mosolya és a szemeiben ülő csillog-ez triplacsokis muffin?!
Néhány ember számára a nagy dilemma olyasmi, minthogy kutya vagy macska, pop vagy rock, palacsinta vagy waffle, tea vagy kávé… Az esetemben ez inkább szex vagy kaja? És még nem sikerült megtalálnom a választ. Az, hogy egy könyvtárban vagyok Kaylee-vel, és majdnem olyan távol áll a velem való szextől, mint én a hüvelyszárazságtól, segít eldönteni a pillanatnyi állást. Mármint, tripla csokis muffin!
Kérdés és késlekedés nélkül huppanok le a mellette lévő székre, és hogy biztosan ne vegye el a gonosz könyvtáros néni a kajámat (vagy ne kelljen adnom belőle!), felállítottam a szorongatott könyvemet, mint egy térelhatárolót. Beleharapok, és az ízorgiától ösztönös hümmögés tör fel bennem. És még sütni is tud. Ráadásul ha jobban belegondolok, sütiillata van… És még mindig nem vette észre, hogy akarok tőle valamit. Mármint, csak olyan menő, laza módon. Nyilván. – Megölsz – sóhajtom, majd felpillantok a félig betömött muffin fölül – Mármint… Az inzulinom. Előbb-utóbb. Azt mondják… De tudod, a családom nincs nagyon örökletes betegség. A Ramsay-férfiakat általában a végkimerülés öli meg. Vagy egy busz. Vagy a háború… Egy nagyon erőszakos mosómedve. – Összeráncolt szemöldökkel majszolom tovább a muffint. – Nyugodj békében, Ricky bácsi. Az utolsó mondata az volt, hogy „a’sszem itt egy mosómedve. Várj, kipiszkálom”. Ha jobban belegondolok, az egyik ükapámat szintén egy mosómedve ölte meg. A polgárháborúban… Szerinted ez örökletes?
Elég kínos halál volna.
– Hát, tudod, hogy szól a mondás. Ami nem öl meg, az megerősít. Kivéve a mosómedve. A mosómedve az megöl – biccentek végül vigyorogva. Aztán letörölöm a számat, mert csokit maradt. És! Még csak nem is a kezembe; rendesen zsebkendőbe, ahogy illik. Ha ennél elegánsabb lennék, Kaylee a végén Downton Abbey-ben érezné magát.
Látom, hogy a nő felénk sétál, gyanakvó sasszemeit rám szegezi, de sok gyerek mellett nőttem fel, úgyhogy megtanultam, hogyan tartsam a szemkontaktust és dugjam el a kaját észrevétlenül. A könyvtáros mellém lép, és felvonja a szemöldökét. – Tudja, ez nem csak a nőket érinti! – mutatok rá a könyvemre. – Mind kivesszük a részünket a szenvedésből. – Én is. Az oldalon, ahol véletlenül kinyitottam, nagyon, túlzottan is részletes ábrával szemlélteti a női reproduktív rendszert. És még csak nem is a szebbik részét.
– Most vagy nem kedvel… Vagy titkos románcot akar velem kezdeni – állapítom meg, miután elsétált. Vigyorogva nyúlok egy újabb muffinért. – Meglepően kevés az erre vonatkozó… Ööö… Szakirodalom. Pedig biztos a könyvtárnak is megvan a maga vonzereje. Ha az antropológia-részleg mesélni tudna… – Magamban rötyörészve sóhajtok fel. Aztán rájövök, hogy nem Parker van itt, hanem Kaylee. Bár Parker is egészen jó muffint csinál, de maradjunk annyiban, hogy mégsem ugyanaz. – Neked volt már titkos könyvtár románcod? – kérdezek rá elég nyíltan. Szinte elfekszem az asztalon, az egyik karomat a fejem alá gyűröm, úgy figyelem. – Tudod, véletlen ugyanarra a könyvre nyúltok rá két külön sorból… Vagy épp ugyanabban a sarokban akartatok idegösszeomlást kapni, és meg kell osztani a helyet… – Igazából fogalmam sincs, mi lehet akár csak negyedrészt is izgató egy könyvtárban, de valami biztos. – Én megosztom veled az idegroppanásos sarkom, ha gondolod. És ha kidobnak a lakásból, akkor a dobozom is, amiben lakni fogok. De nem ám akármilyen Walmart-diszkont doboz. Igazi Gucci. Mondj még egy embert, aki Gucci dobozban lakik, és meghívott!
Ugye, hogy ugye!
– De komolyan. Értem én, hogy tanulni kell, meg jegyzet, meg blablablaaa, de... Körbenéztél már egyáltalán New Yorkban?

Látom én, hogy elkaptam az érdeklődése fonalát! Szuggesztív szemöldökfelvonással mondom hát, hogy – Valamit valamiért, kisvirág! Üzleti szakra is járok, ugyebár, úgyhogy ingyen nem adhatom a sztorikat. Megtudod, hogy igaz-e, ha te is mesélsz valami hasonló érétkűt! – kacsintottam rá. Valahogy sejtem, hogy nem lesz nagy hatással rá, vagy megint közli, hogy az ő életében nincs semmi érdekes, ami potenciálisan felérhet egy sorozatos mosómedve-gyilkossággal. De kitartó vagyok, és eszemben sincs elengedni a dolgot; ülepedhet ugyan, de előbb vagy utóbb visszacsobbanok Kaylee medencéjébe, hogy felkavarjam az álló – oké, most már én is hallom, hogy egy kicsit félreérthető a hasonlat.
Vagy nem.
De, tényleg az.
– Mindig vannak elsők, nem? – vigyorgom tovább, nem igen lohasztja a jókedvem, hogy legyint a teóriámra. Igenis, elhiszem, hogy van valami, ami hajlamossá tesz minket áldozatul esni holmi közismert, csíkos farkú és jellegzetes banditamaszkot viselő mindenevőnek. – Lehet, hogy van valami a génünkben, amitől olyan feromonokat bocsájtunk ki, ami feltüzeli a mosómedvéket… Ha bajban leszel a doktoriddal, szívesen leszek a tanulmányi anyagod. Nincs túl sok gátlásom. – Valójában egy sem, ami a kedvesebbik anyám szerint annak a jele, hogy elég elfogadónak neveltek magammal és másokkal szemben is, a másik szerint pedig egyszerűen tanulatlan fajankó, de Kaylee úgyis elég okos ahhoz, hogy értse a lényeget. Bár azt talán nem olvassa ki a sorok közül, hogy szívesen állok modellt aktképhez; mint amit az a da Vinci fickó rajzolt az emberi test arányairól. Ennél arányosabbat úgyse talál, és ha mázlija van, a bizottság női tagjai plusz ponttal is jutalmazzák, vagy észre sem veszi, ha bakizik. Aztán olyan hálás lesz, hogy rögtön hazarohan és az ölembe ugrik, és…
– Tudod, hogy szól a mondás – vonom meg a vállam. – Minden út az antropológia-részhez vezet. Valószínűleg sok születéstörténet is itt kezdődik… – Ez egy olyan vicc, amit sosem fogok megunni. Majdnem annyira képtelenségnek tűnik, minthogy valaha elegem lesz abból, hogy zavarba hozzak másokat. Vannak, akik szerint a szókimondás pofátlanság, de csak azért mondják ezt, mert sok bennük a feltörni vágyó szégyen. És nem értenek ahhoz, hogy hozzanak kellemetlen helyzetbe másokat.
Kaylee arcán legalábbis olyan intenzitással terül el a vörösség, hogy öröm nézni. Na, nem mintha amúgy nem lenne kellően nagy öröm. – Neeeem? – Az arcomat az öklömre támasztva figyelem, és hiába nem néz rám néhány pillanatnál tovább, én rajta tartom a szemem. Mármint, nem azon az intenzív, ijesztő, rögeszmés módon, mint Goldberg nézi néha a lányokat „flörtölés” címszóval. Hanem úgy, mint egy normális ember. – A sztoriban tényleg az idegösszeroppanás volt a legizgalmasabb rész számodra? – Úgyis igent mond. – Ez egy egyetemi könyvtár. Gondolom, több idegösszeroppanást láttak ezek a falak, mint egy kórház.
Nem lep meg, hogy nem válaszol… Pontosabban, hogy elég gyorsan és nemlegesen zárja le a kérdést.
Vagyis, várjunk csak…! – Ebben a könyvtárban nem volt? – ismétlem meg a kérdést szándékos lassúsággal és túl-ejtéssel, miközben szemöldökeim a homlokom közepére ugranak. Magamban jót nevetek, hogy a túlzott nevetni akarás vagy a Karvaly vénkisasszony rám ontott átka miatt viszonylag hangtalanul, azt nem tudom. – Oké, oké, értem én! A te dolgod. Nem kutakodok ott, ahol nem akarod. – Megadóan emelem fel a kezeim. Azt mégse akarom, hogy megharagudjon rám, ugye?
– Hacsak nem rabolt ki neked egy szőrös, kockásinges fazon, aki lehetett hobó, hipster, meg egy szökött csimpánz is, akkor nem volt igazi New York élmény – térek vissza a muffinokhoz, távolabb Kaylee szerelmi életéről. Úgyse a múlt a fontos, hanem a jövő, si? – Vannak dolgok, amiktől igazán ide tartozol. Mondjuk, mikor többet beszélsz a kávébódés csávóval, mint anyáddal, ha puszta kézzel ölsz csótányt, meg nosztalgikusan gondolsz a kedvenc bárodra, ami most már Duane Reade, meg az éttermedre, ahol egyszer randiztál, és szintén Duane Reade van a helyén, miközben elsétálsz az újságos mellett, ahol ki van írva, hogy „itt hamarosan Duane Reade nyílik”… – magyarázom úgy, mintha ezek egyértelmű dolgok lennének. És nekem, emlékezetem óta New Yorkerként, valóban annak is tűnik. Kaylee viszont nem tűnik olyan vevőnek rá, és már hallom is a fejemben Jessica hangját, amiért legszívesebben korholnám a lányt, mert jobban fókuszál a tanulmányokra az élete többi részénél.
– Muffin mellett még micsodát? Béna kifogásokat, hogy ne kelljen olyanról beszélned, ami kellemetlenül érint? – Nem rosszmájúan mondom, inkább elfogadó szórakozottsággal. Aztán legyintek. – Hidd el, a legtöbb itteni olyan gyorsan szabadulni akar, ahogy csak tud. És a legutolsó gondolatuk, hogy elmenjenek megnézni, mondjuk, az Empire State Buildinget, mert tudod, „minek menjek, úgyis itt lakom”, aztán elköltözik, és soha többé nem jön vissza, mert lássuk be, a legtöbben gyűlölnek itt lakni. – Nem én. Én imádom ezt a nagyvárosi pezsgést, de feltételezem, hogy egy olyan lány, mint Kaylee, szívesebben költözne távolabb, mondjuk valahová Queensbe. – Ja, ja, persze, tudom, a tanulmány az első, bla-bla-bla, mindketten tudjuk, hogy ha most nem csinálod meg a dolgokat, amiket kellene, később sosem fogod tudni bepótolni.
És ez a gondolat szöget üt a fejemben. A szomszéd asztalnál valaki ott hagyott egy füzetet, meg egy tollat (és esküszöm, tényleg ott lett hagyva, mert nincs se táska, se kabát a közelben), amit most úriasan a székemmel hintázva kölcsön is veszek, és magam elé húzok. – Tudod, mit? Akkor az lesz, hogy írunk egy listát ebbe az üres… aztarohadtisten, ez aztán felettébb élethű és anatómiailag korrekt… hímnemiszerv. – Szerintem ez megint csak vicces. De azért tovább lapozok. – Na, szóval ide írok listát. A dolgokról, amiket meg kell csinálnod, mielőtt lediplomázol. Mit szólsz? Mondjuk… hetente egy. Két év alatt akkor is végzel egy száz soros listával. Mit szólsz?
De nem is igen várom meg a válaszát, máris felfirkantom az elejére (nem Kaylee gyönygbetűivel, hanem az én nagybetűs, nyomtatott írásommal), hogy Kaylee bakancslistája a New Yorkerré váláshoz, majd két sorral alá kerül is egy egyelőre elég magányos egyes. De rögtön fel is kerül mögé, hogy „House of Yes”. És nem csak azért, mert kicsit rímel. – Ez egy durva hely Bushwickban. Mármint, nem úgy durva, hogy mire felkelsz, kiszedik a vesédet, habár az is elég autentikus New York élmény lenne… Ez inkább ilyen… Cirque de Soleil, csak marihuánázva. DJk, légtornászok, tűztáncok, és sok-sok pia. Ez inkább olyan… sikeres vizsgaidőszak típusú hely. – Aztán felkerül a kettes, és mellé a „lazulni a The High Lineon”. – Erről lehet, hogy hallottál. Egy elhagyatott vasúti felüljáró, amiből sétányt csináltak. Elég dope.
És már kerül is fel a hármas. Ezen se kell sokat gondolkozni. – Oroszlánkirály a Broadway-n. Milliószor láttam, de imádom… Tudtad, hogy már majdnem másfél milliárd dollárnyi bevételt termelt csak itt, New Yorkban? Az egyik a három Broadway előadás közül, ami egy milliárd fölé ért. A másik három a Wicked, tudod, az a Óz, a csodálatos feldolgozás, meg az Operaház fantomja. Az itt nyílt, a Broadway-n 1986-ban, és 2012-ben elért a tízezredik előadáshoz, így a legjátszottabb műsor a mai napig. A Hamilton talán utoléri majd egy nap, de egyelőre még nehéz eldönteni, nem csak valami újhullámos hipster-őrület-e, és a hipsterekkel nem akarsz szarakodni, akkor sem, ha totál egyetértek a #BlackLivesMatter dologgal. – Nagyon belelovalltam magam, és az az igazán feltűnő, hogy ez alatt egyetlen muffint sem vettem magamhoz. És minden bizonnyal Kaylee-t se igen hagytam szóhoz jutni, úgyhogy most felpillantok a papírból. – Az anyám, a kedvesebbik, imádja a musicaleket. És mióta rájött, hogy, ugye, gyűlöli a péniszeket, én kísérgettem minden bemutatóra, amit meg akart nézni. Szóval kábé minden létező méretben van szmokingom.

– Nem-nem, ez így olyan lenne, mint mikor medálokat osztanak a kölyköknek a részvételért. Na nem, a-a-a! – csettintek, aztán úgy húzom el az ujjam előtte, mint az afroamerikai hosszúkarmú nők szokták a Dr. Philben. – Ez itt egy igazi sport. Az igazság kiderítése, rövid ügyvédi pályafutásom egyik kiemelkedő fontosságú, precedensteremtő esete…! És mivel sosem leszek ügyvéd, ezért valószínűleg az egyetlen is, úgyhogy igazán fontos. Úgyhogy ki fogom érdemelni az Igazság Medálját tőled, igazi sportolóként, nem úgy, mint az a pápaszemes Bryan Danhorf negyedikben, aki helyből ugrásnál még mínuszba is tudott menni…!
Tetszik ez a dolog. Igazából nem nagy hülyeség az, amikor azt írják a különböző női lapok – amiket nyilván sosem olvastam, és a nevüket is csak azért tudom, mert az anyám többet rendelt belőlük, mint az egész utca összesen –, hogy mi, alsóbbrendű hímegyedek jobb szeretjük a vadászat érzését, ami valamikor nem túl távoli őskori agyunkból maradt meg bennünk. A nők meg a bogyózgatást szeretik; leszeded és ott van. Szóval persze nem mondom, baromi hízelgő, mikor egy csaj nyomul rám, mert hát na, hízik a májam meg minden, de csak azt várni tátott szájjal, hogy majd belemászik a vacsora… Nem sportolóhoz méltó, maradjunk annyiban.
Úgyhogy az, hogy Kaylee nem fedi fel rögtön minden titkát, és látszólag egyébként teljesen immunis rám és a természetes sármomra, nem bánt (dehogy), inkább ösztönöz. Na, azért tisztázzuk, ha nemet mondana nekem, akkor értenék belőle, a nem az nem, anya jól belém nevelte. De szerencsére ilyet még nem mondott.
– Akkor az is felkerül a listára – mondom, és úgy teszek, mintha készülnék felírni a következő pontba, de végül nem teszem, csak felnevetek. – Ne már! Jártál főiskolára, és soha még csak nem is…? Hűha. Hát te aztán tényleg egyedi vagy. Mint a dupla M&Ms a zacskóban.
Egyszer találtam olyat, elég jó érzés volt, ráadásul mogyis volt. Szerencsésnek éreztem magam. De úgy tűnik, az artikulált beszéd vagy a garammatika (így van írva, ugye?) nem a barátom; én szerintem ugyanis elég világosan közöltem Kaylee-vel, hogy elmegyek vele. – Hát nanáhogy. A végén még elbliccelnéd őket. – Kaylee pont olyannak tűnik, aki az ilyesmit, főleg a listám miatt, csakis azért teljesíti, hogy lehúzhassa őket, és csakis egy adott időkeretben. Nem azt mondom, hogy nem tud szórakozni, csak hogy nemrég meg pont Ő ecsetelte, hogy mennyivel elfoglaltabb orvosként, mint én duplaszakkal. Féloldalas vigyorral hunyorgom rá, mikor Ő is felhozza ugyanezt ellenem. – Majd vitatkozhatunk, melyikünknek kellett több dolgot lemondani azért, hogy elmehessünk. Látod? Máris lesz miről beszélnünk.
Nem mintha feltételezném, hogy kifutnánk belőle; már csak azért sem, mert Kaylee ennyire… Kaylee. Nem értem a legtöbb dolgot, amit mond vagy csinál, kezdve azzal a teljes káosszal, hogy ki jön a könyvtárba önszántából… Hogy csendben tanuljon. Én képtelen vagyok csendben tanulni. A legtöbbször kifejezetten szeretem, ha szól valami zene, akár benyomom a Spotifyt, akár magamnak nyomok aláfestést; és sokszor elég csak a dallamra emlékeznem, hogy eszembe jusson a tanult cucc. Elég egyszerű, igazából, ezért szokott a legtöbb vizsga könnyen menni. És ezért nem ment soha a kémia meg a matek; semmi sem rímel arra egy rapszámban, hogy „N-dimenzió”, maximum, hogy Joe DiMaggio, de… Monroe férjei közül én mindig inkább Millert szerettem. Csak az a tiéd ezen a világon, amit el tudsz adni.
Érdeklődve figyelem, hogy mit ír a lapra, aztán puffogás-szerű nevetés tör fel belőlem. – Komolyan? Ez annyira… Dorothy. Ez itt nem Kansas, vannak sokkal izgalmasabb dolgok is, mint egy nagy pukli a sok kisebb pukli között, vagy egy hatalmas Van Gogh festmény. De legyen, amit akarsz. Megcsinálunk majd néhány menő dolgot… meg egy pár gázat. – mondom, ahogy összegyűröm a muffin papírját, és oda sem figyelve hajítom a kuka felé. Csakhogy az nem a kukán landol, hanem barna placcsanást hallatva találja el… Karvalyasszonyság díszes garbóját. – Ajaj…
– Fiatalúr!
Csak ezt a szót ne, mint valami szarul szinkronizált japán hülyeség. Hirtelen felegyenesedem, aztán mint aki egyébként hozott ide bármit, felkapom a tollat meg a füzetet, és tekintetem ide-oda váltogatva a nő meg Kaylee között, talpra ugrom. – Azt hiszem, jobb, ha mentem az irhám, te meg elpakolod a szajrét… Ezt pedig elviszem, és szólok, ha megírtam a listát. Ha nem szólok, azt jelenti, hogy fészket csinált belőlem a fiókáinak… Most megyek. Ne okosodj sokat! – Kérdés nélkül borzolom össze a haját, aztán futólépésben indulok meg kifelé a könyvtárból, a bakancsom bőrtalpa csattog a kövezeten, a lépteim pedig dübörögnek. A nő egy ideig megpróbál utánam sietni, hogy revanzsot vegyen az őt és undorító zöld garbóját ért sértésen, de végül lehagyom. Ami nem nehéz, mert kábé hatvan éves, és tuti, hogy egyik lába rövidebb a másiknál.