Mac & Nessa

 "Remember that every good friend was once a stranger."

Egy nagy rakás romhalmaznak éreztem magam, amióta csak beütött a második trimeszter. A reggeli rosszullétek ahelyett, hogy elmúltak volna, még inkább felfokozódtak, a szaglásom kifinomultabbá vált - aminek következtében tíz méteres körben kiszagolom, ha valaki dohányzik, halat eszik vagy épp bő olajban süt ki valamit - a hormon-háztartásom pedig a feje tetejére állt. Nem bírtam elviselni a hőingadozásokat, pulcsiban melegem volt, anélkül fáztam... és egyszerűen semmi sem volt jó. Amennyire jól viseltem a terhesség első szakaszát, pontosan annyira sínylettem meg a másodikat, ám sajnos nem tudtam felgyorsítani az eseményeket, így nem maradt más, mint a szenvedés. Még további nyavalyás öt hónapon keresztül.
A diplomadolgozat írása és a munka kettőse éppen eléggé lefárasztott ahhoz, hogy estefelé hazaérve végképp ne legyen már kedvem semmi mást sem csinálni, mint bedőlni az ágyamba és egy hatalmasat aludni. De természetesen ez sem ment könnyedén, mert bármelyik oldalamra is fordultam kényelmetlen volt. Abba pedig bele se mertem gondolni, mi lesz velem pár hét múlva, mikor a hasam a duplája lesz... Ha már most ennyire nehezen ment az alvás, ennyire kényelmetlen minden, akkor mi lesz velem később? Ki fogom én ezt egyáltalán bírni? Korábbi félelmeim felerősödni látszottak, míg elkapott ez a kisebb pánikroham.
Hosszas gondolkodás után végül csak sikerült felkerekednem és a szobám magányából ismételten kimerészkedtem az utcára. Az aggodalom a szívemben, a kétségek a fejemben mind-mind arra késztettek, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem mellesleg farkaséhes is voltam, a lakótársam pedig kifosztotta a hűtőt, amiből az következett, hogy én - aki most kettő helyett eszik ugyebár - éhen maradtam. Mondjuk talán vacsorára nem egy doboz fánkot kellett volna venni, azonban ha már ilyen messze elbóklásztam otthonról, akkor akár taxiba is pattanhattam volna és újfent meglephettem volna Watt-ot. Vagy legalább leellenőrizhettem volna, hogy a legutóbbi találkozásunk óta sem kapott szívrohamot, illetőleg az országból sem futott ki a terhességem hallatán. Amilyen hirtelen jött ötlet volt ez, olyan hirtelen valóra is váltottam, s mire a tíz fánkból hetet elfogyasztottam, addigra már megint az ajtaja előtt álltam. A kopogásra nem érkezett válasz, ahogy semmiféle mozgolódást sem hallottam odabentről. Ez volt az a pillanat, mikor tényleg aggódni kezdtem amiatt, hogy talán valóban elmenekült előlem, előlünk.
 Idegesen, már-már remegve szálltam be a liftbe és faltam be egy újabb fánkot. Egyébként könnyen előfordulhatott, hogy egyszerűen csak dolga volt és azért nem tartózkodott otthon, de a terhes női agy egészen máshogy működött, mint a sima. Olyan tévképzeteket gyártottam és paranoiás gondolataim támadtak, amelyek azelőtt soha. Egyedül abban bíztam, hogy a szüléssel ez az őrült nő is szertefoszlik, s hogy majd a gyereket nem fogom kikészíteni a hülyeségeimmel. És pont ezért lett volna most akkora szükségem Watt-ra. Hogy azt mondja, nem vagyok elmebeteg és hogy a gyerekünket sem fogom az őrületbe kergetni. De mivel nem volt itt, telefonon pedig nem akartam pióca módjára zaklatni... így egyedül kellett megbirkóznom a helyzettel.
A liftből kiszállva annyira lefoglalt az, hogy egy újabb fánkot halásszak elő magamnak, hogy azt már észre se vettem, amint a táskám beakadt a kapaszkodóba, ahogy pedig megindultam, úgy szépen le is szakadt a hónapok óta fityegő pántja. A táskámban lévő holmik meg szanaszét szóródtak a folyosón. Gyorsan leguggoltam, bár nem ment olyan könnyedén, mint ahogy én azt megszoktam, mindenesetre igyekeztem nem egy utcai bohóc látszatát kelteni, míg térden végigcsúsztam a padlón. Szélsebesen kapkodtam össze a holmijaimat, köztük azt a rohadt fogamzásgátló tablettát is, amit épp akkor terveztem elkezdeni szedni, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok.
Miután sikerült mindent összehalásznom, magamhoz ölelve a táskámat léptem egyet, amivel felrúgtam a fánkos dobozt és szerencsétlenségemnek hála az utolsó fánk kigurult belőle. Ekkor tört el úgy igazán a mécses, hisz ez utolsó cseppként esett bele abba a bizonyos pohárba, ennél többet pedig képtelen voltam elviselni. A legaggasztóbb az volt, hogy az utóbbi heteimet tökéletesen leírta ez a pár másodperces agyrém, ami a liftből való kiszállás óta kezdődött nálam. Komolyan, mintha Murphy direkt akart volna megszivatni engem... Nagy elánnal töröltem le az arcomon végiggördülő könnycseppeket, mikor a szemem sarkából egy ismerős arcot véltem felfedezni, ahogy felém lépkedett. - Francba - morogtam az orrom alá és a lehető leggyorsabban igyekeztem helyrehozni a kinézetem, épp csak annyira, hogy ne tűnjek egy elkeseredett szerencsétlennek.
- Szia Mac! - köszöntem neki előre, miközben erősen próbálkoztam összekaparni azt a maradék méltóságomat, amim még maradt. Bár kételkedtem abban, hogy ez vajon mennyire sikerült, tekintettel arra, hogy már maga a köszönés alatt is megremegett a hangom. Arra legalább ügyeltem, hogy a szemkontaktust kerüljem, hisz ha találkozott volna a tekintetünk, akkor biztos, hogy még nagyobb bőgés tört volna elő belőlem. - Watt-ot kerestem, de nem volt itthon, úgyhogy már rohanok is tovább. - hadartam el a magyarázatomat, mialatt felkaptam a földről a fánkot és belecsomagoltam a dobozba, hogy majd az első adandó alkalommal kidobhassam. De ahogy felálltam, elkapott az émelygés, ezért kénytelen voltam mozdulatlanul állni és bízni abban, hogy nem fogom még a taccsot is kidobni ide elé. Mert ha ez bekövetkezne, az tuti, hogy nem éppen jó irányba terelné kettőnk kapcsolatát.

Wattnak gyereke lesz.
Még mindig nem fogtam fel teljesen, bár persze igazából sem a fenn-, sem a kiakadás joga nem az enyém, hiszen lényegében semmi közöm sincs hozzá. Ha akarna, egy tucat gyereket is vállalhatna; oké, az egyetem szempontjából nem épp a legjobb az időzítés, de még úgyis vagy tíz évet tanul, szóval nincs azzal baj, ha most kezd el családot alapítani, meg ilyenek.
A baj inkább azzal van, hogy itt nem családalapításról van szó; Ő és Nessa nem járnak. Ők csak… Hát, igazából fogalmam sincs, hogy mit is csinálnak, és talán felesleges is címkéket aggatni rá, mert már úgyis minden megváltozott.
Mert Watt van olyan felelőségteljes, hogy a nyakába vállalja ezt az egészet, Ő is meg Nessa is. Borzasztó lehet egyszerre stresszelni az egyetem, a munka és a gyerek miatt is, nem beszélve arról, hogy vajon a szüleik hogy fogadják az egészet. Nessa hátterét igazából nem nagyon ismerem, de tudom, hogy Watt szülei, bár elfogadóak, mindig úgy képzelték, hogy előbb lesz egy esküvő, aztán unokák; mi lesz, ha azt mondják, anélkül nem támogatják őket? A képregénybolt nem túl jövedelmező.
És mindezen gondok mellett olyan hihetetlenül kicsinyesnek tűnik a saját kálváriám, hogy elszégyellem magam. Érzem is, ahogy felforrósodik a fülem töve, az arcomon pedig csak azért nem látszódik semmi, mert egyébként is ki vagyok pirulva. Bárhol máshol ilyenkor futni egyenlő lenne egy halálos ítélettel és minimum egy napszúrással; itt azonban a város felét beárnyékolják a felhőkarcolók és a bérházak tömbjei, a másik felét pedig átfújja az óceáni szél. Nem mondom, hogy fázok, de legalább nem kellett ellenállnom a késztetésnek, ami a lábaimban született a kanapén ülve.
Egyik láb a másik után, figyelek a légzésre, nehogy szúrni kezdjen az oldalam. Szabadnapom van, mivel ellenőrzést tartanak a kórházban, és az esti műszak után hivatalosan nem lehetek ott másnap estig. Órám pedig ma még nincs, habár a nyári kurzusok már elkezdődtek. Velem ellentétben azonban mindenki más elfoglalta magát így vagy úgy, Tay dolgozott, Watt és Cherry szintén, Ines pedig azt hiszem, családi napot tartott.
Az öccse valószínűsíthetőleg belekeveredett valami banda-dologba, legalábbis olyan alakokkal lóg, akik igen. Tay öccsét a sitt elől mentettük ki pár hete; Cherry pedig hasonló gondokkal küzd, mint Sera. Ezek után hogy mondhatom azt, hogy bármi is rossz volna?
Elvégre, a saját hibám volt. Senki sem kényszerített arra, hogy ostoba tizenéves legyek és teherbe essek, mintha nem tudnám, hogyan lehet védekezni; arra sem kényszerített senki, hogy elfussak az abortusz elől, mikor még lehetőség lett volna rá, és arra sem, hogy ne vállaljam a felnevelését. Az ebből születő bűntudat csakis a saját gondom lehet. Én nem voltam elég arra, hogy vállaljam, és ha emiatt alig tudok megmaradni egy légtérben Wattal, mosolyogni és támogatni, az a saját gondom.
Észre sem veszem, mikor kezdtek gyorsabban vinni a lábaim, hogy színes foltkavalkáddá olvad a környezetem, néhányan pedig nem tetszésüket fejezik ki, ahogy végül kifordulok a háztól nem messze lévő park futóútjáról, és a járdán sietek tovább. Akaratlanul kezdem összehangolni lépteim ritmusát a fülhallgatókból zengő ütemmel. Till the roof comes off, till the lights go out, till my legs give out, can’t shut my mouth…
Egy rendőrautó kanyarodik ki a park felől, későn veszem észre; ők szerencsére láttak engem és megálltak, így épp csak a saját elánom miatt kapom gyomron a motorháztető oldalát.
Mozog a rendőr szája, valami olyasmit kérdezhet, hogy „Nem látsz a saját szemedtől?”, de nem veszem ki a fülhallgatót. Bocsánatot kérek, szabadkozva felemelem a kezem és lépek néhányat hátra, hogy biztonságosan elgurulhasson. Úgy nézek utánok, mintha muszáj lenne, kezem a hasamat nyomja, mintha visszatuszkolhatnám a helyére a fájdalmat. Akkor tűnik csak fel, hogy már egy ideje a tetoválásom által fedett heget érintem, mikor az autó eltűnik két sarokkal odébb a poroszkáló forgalomban.
Elkapom a kezemet, dühösen, aztán ismét megindulok, ezúttal már célirányosan hazafelé. Nem sok kedvem van ott lenni, egyedül, a gondolataim között, de talán ha bekapcsolom a hangszórót és megtöltöm zajjal a lakást, talán ki tudom szorítani őket onnan.
Arra nem számítok, hogy mielőtt hazaérhetnék, egy ismerős arc köszön velem szembe. Először nem is hiszem el, hogy tényleg ott van, meglepetten pislogva meredek rá, aztán észhez térek, kikapom a fülhallgatómat, és rámosolygok. – Nessa! Szia – üdvözlöm levegőtlenül. Nem akartam egészen idáig futni, de ugyanakkor mégis; most viszont úgy festek, mint egy izzadt pamutgolyó. A hajamat a nyárra tartósan befonattam törzsi mintára, úgyhogy az össze-vissza hajgombóc helyett fonatokban lógna a hátam mögött, ha nem kötöttem volna össze egy hajgumival.
Tekintetem akaratlanul is a hasára vándorol, pedig még mindig túl bő ruhákat hord, ráadásul korai fázisban van, úgyhogy alig látszik valami. Inkább a tudat vezeti oda a tekintetem, ám aztán rögtön feltűnik a hangjában csendülő bizonytalanság, egy enyhe törés. A szemei csillogásából ítélve egészen biztosan sírt. Mivel lakótársaim közül egyedüliként már voltam a terhes hormonok fogságában, tudom, hogy ehhez nem feltétlenül kell valós fájdalom érjen; képes lehetsz elsírni magad azért, mert elfogyott a mogyoróvaj, vagy mert az egyik gitáros annyira beleélte magát a koncertbe abban a kocsireklámban. – Mi a baj? – kérdezem rögtön, gyorsan körbetekerve a fülhallgató madzagját a telefonom körül, és jobb híján becsúsztatom a sportmelltartómba, mert a futónadrágon nincs zseb.
– Azt hiszem, hogy ma dolgozik. Igen, írta is, hogy a képregényboltban van – bólogatok, és zavartan összevont szemöldökeim alól figyelem a ténykedését. Mikor látom, hogy megakad a mozdulat közben, megérintem a karját. – Hé, rosszul vagy? Várj egy kicsit!
Gyorsan körülnézek a lobbiban, majd odafutok a portás szobájához, hogy kérjek tőle egy üveg vizet. Tudom, hogy tart ott, mert mesélte, hogy fogyni szeretne, és ha éhes lesz valami nassolnivalóra, inkább iszik. A hidratáció végül is fontos. Tudom, hogy utánam nézeget az ajtó résén át, de szóltam neki, hogy Nessa nincs rosszul olyan értelemben, amihez mentő kellene.
– Tessék, igyál. Tudom, hogy elég hülyeségnek tűnik, de ápolónői becsületszavamra esküszöm, hogy a víz majdnem mindig segít. Ezt meg bízd rám – nyúlok a dobozért, aztán a szabad kezemet felé nyújtom, hogy segítsek neki felállni, ha gondolja. Nem lépek el mellőle, kezem a hátára simul, és simogatni kezdem. – Hé, szeretnéd, hogy felhívjam neked Wattot…? Biztosan eldob mindent, ha valamire szükséged lenne. Vagy menjünk el hozzá? Szerintem mindenképp menjünk ki a szabad levegőre, és szólj, ha úgy érzed, rosszul leszel, jó?

with shortness of breath

I'll explain the infinite