A délutáni csoportfoglalkozás után egy kicsit visszavonulok a csoportfelelősök házába, úgy tervezem, hogy alszom egyet - néha csecsemőnek érzem magamat, akinek szüksége van napközbeni alvásra is, hogy a napját egészen vidáman tölthesse el - egy jó hosszút. Ha minden jól megy, anélkül tölthetem el a délutánt, hogy bárki hosszas beszélgetésbe keveredne velem, vagy bárminemű segítségemre szorulna.
Lépteimet egészen megfontoltan titkosnak ítélt utakon irányítom egészen a faházig, szinte bujkálok a kíváncsi tinilányok viháncolása elől, szinte kommandózom ahogyan sietős léptekkel, s lehajtott fejjel próbálok eljutni a ház ajtajáig, majd felsóhajtva, egészen megnyugodva nyitok be.
Mély sóhajoktól fülledt levegő ereszkedik rám, csalódott lemondással bámulom az egymásnak feszülő meztelen testeket, még az is megfordul a fejemben, hogy néma léptekkel megközelítem az ágyamat, s a fal felé fordulva hagyom, hogy a kéjnyögések álomba ringassanak. Pár másodpercig hezitálok, végül pedig csalódottan hátrálok ki. Tanácstalanul húzom be magam mögött az ajtót, még azt is megfontolom, hogy itt a fal tövében fogom kivárni az élvezkedéseik végét, de végül arra jutok, hogy az túl kínos lenne és azt hiszem nem csak számomra.
Hosszas - jó azért kicsit sem olyan hosszas tanácskozás után, egyszerűen csak levetem a pólómat, és a falépcsőkön lekocogva kellemes tempójú futásba kezdek. Kissé hiányzik a fülhallgatóm és jobb szeretek ténylegesen futócipőben útnak indulni, mintsem kényelmesnek ítélt sportcipőben, de azt hiszem, hogy a körülményekhez képest majdnem olyan pihentető tevékenységet végzek, mint az alvás.
Lányok mellett rohanok el, s mikor valaki megpróbálná felvenni velem a tempót, hát én gyorsabb ütemre váltok, hogy még véletlenül se legen társaságom. Azt hiszem egészen jól ki tudom adni így a bennem felgyülemlő feszültségeket. Muszáj valamivel lemozgatnom magamat, muszáj megerőltetnem a testemet, muszáj izzadnom és dolgoznom, muszáj egyetlen egy dologra koncentrálnom, hogy az edzéseim hiányát valahogyan pótolhassam. Rémesen hiányzik a mindennapos testmozgás, olyannyira hozzászoktam már, hogy képtelen vagyok mit kezdeni magammal, ha nem mozgatom át magamat.
Legalább egy órája falom az utat, a váltakozó tempóm miatt legalább háromszor futottam már körbe a tábor területét, az utóbbi, gyors tempó alatt a lábaim kezdik megadni a szolgálatot. Minden lépésnél fájdalmasan mozdulnak az izmaim, a tüdőm tiltakozik a bejutó levegő élessége ellen, a nyelvem kiszáradt szájpadlásomhoz tapad, s mire megállok verejték gyöngyözik a homlokomon.
Előbb a térdeimen megtámaszkodom, majd a földre csúszok, s nem törődve vele, hogy izzadtságtól nedves hátamra ragad a por, elfekszem a földön. Hatalmas levegőket veszek, igyekszem lenyugtatni vágtató szívverésemet, egészen hallom a fülemben ahogyan száguld a vér az ereimben.
Oldalra döntött fejjel figyelem a közeledőket, s mikor végre ismerős arcot pillantok meg, csak fáradtan intek Belle felé. - Lehetne, hogy adsz a vizedből? -

~     ~    ~   ~ ✩ ~

Nem veszíthetem el a versenysúlyomat, szóval itt is kénytelen leszek minimalizálni a szénhidrát bevitelemet és kompenzálni a rossz ételt futással, pedig... olyan szívesen jól laknék, azonban nem tehetem. Elraktam a futócuccomat és a fülesemet, meg a ipademet, mindenre felkészültem, talán a kelleténél több cuccot is hoztam magammal. Melltartómat lecserélem sportmelltartóra, majd egy kivágott trikó, futónadrág, futócipő és már készen is voltam. Három napja nem futottam és ma nem tervezem nagyon megerőltetni magam, olyan hét kilométert tervezek futni. Gondosan elvégzem a nyújtást, ügyelek arra, hogy még csak véletlenül se legyen másnap izomlázam, egy ekkora futás meg se kottyan. A műkorcsolya edzés sokkal keményebb.
Nyújtás után bedugom a fülest és veszek egy mély lélegzetet, akkor hajrá. Szeretek korán futni, így elkerülhetek mindenkit, akivel nem igazán szeretnék találkozni és nem tapad rám a sok szem sem, bár... ügyelnem kellett nagyon, hogy a szobatársaimat ne ébresszem fel hajnali ötkor, biztosan megöltek volna és az ajtót is sikerült csendben becsuknom. Gyorsan lefutom a hét kilométert, ügyelve a tempóra és légzésemre, legtöbben ezt elrontják és lekezd szúrni az oldaluk, na nem mintha nem esett volna meg még valaha.
Futás után nyújtottam még párat és elmentem zuhanyozni, majd visszamentem a szobámba olvasni és vártam, hogy a többiek felkeljenek. Egész kellemes volt a futás és élveztem is, lehet holnap reggel is kimegyek majd ilyenkor, mindenki aludt.
Csoport foglalkozások után eldöntöttük a szobatársaimmal, hogy sétálunk egyet, de nagyon meleg volt, így előregondolkodóan vittem magammal vizet. Bolond Elise mondott egy jó viccet, majd mindenki nevetni kezdett. Egy srác pedig ott feküdt a földön, nem okos döntés kiizzadtan a földön feküdni, de hát ő tudja, de aztán... mintha nekem intene és hozzám szólna. - Csak nem ismered? Ő is cuki, téged körbevesznek a jó pasik. - kuncog Elise és nem akartam, hogy eszembe juttassa a srácot, akit ki kellett raknom egy szál boxerban a kabinból. - Dehogy ismerem... - mondom nekik fojtott hangon. A többiek csak kuncogni kezdtek és leléptek, mondván nem akarnak zavarni én pedig zavartan sétáltam a sráchoz. - Öm... tessék. - adom neki az üveg vizet... majd kínos csend telepedik ránk, ha nem szólal meg, mert én... nem tudok mit mondani.

♡

- Huhh, köszi szépen - Ülő helyzetbe tornáztam magamat, és hálásan fogtam rá a palackra. Azt hiszem ebben a pillanatban bármit megtettem volna egy adag hűsítőért, a testemnek most mindennél nagyobb szüksége van a hidratálásra ha már olyan roham tempóban igyekeztem megizzasztani magamat. Sietős mozdulatokkal lecsavarom az üveg kupakját és mohó kortyokkal nyelem a hűvös vizet. Aztán nem tudom, hogy akkor most vissza adjam-e neki az üres palackot, vagy sem, inkább csak visszatekerem a kupakját és csak a kezemben fogom, ha kell neki, hát egészen biztosan vissza fogja kérni. - Ez most életmentő volt. - Pislogok föl rá hálásan, s nemes egyszerűséggel feltápászkodom a földről. Na már most így, egészen úgy gondolom, hogy mégsem volt olyan remek ötlet izzadt testtel levetni magamat a porba, egészen érzem, hogy a hátam tele van apró kis kavicsokkal meg megannyi kosszal.  Kicsit el is húzom a számat. Talán nem kellene megvárnom, hogy teljesen megkössön a már sárnak titulálható maszlag a hátamon.
- Lenne kedved elmenni úszni a tóhoz? - Biccentem finoman félre a fejemet, s mintha csak most eszmélnék föl, hogy nincsen egyedül, pillantásomat róla a tőle kicsit távolabb állókra siklatom. A lányok miért járnak egyfolytában csapatostul? Erre anya biztosan nagyon kielégítő választ tudna adni, de azt hiszem nem igazán vagyok felkészülve arra, hogy erre a kérdésemre választ kapjak, inkább csak zavartan nézek vissza az előttem állóra.
- Mármint ha szeretnéd jöhetnek a barátnőid is. - Ez egyre kínosabbá és kínosabbé válik ahogyan próbálom menteni a helyzetet, és azért azt hiszem elég nyilvánvaló, hogy nem szeretném ha a barátnői is elkísérnének minket, bőven elég volt a múltkor összefutni néhányukkal.  Nem tudom, hogy amúgy csak a mostani tizenhét évesek ennyire nyomulósak, vagy pár évvel ezelőtt is ilyenek voltak a lányok, csak nekem nem tűnt föl, de azért egészen biztosan zavarba ejtő tud lenni a közeledésük.
Belle szerencsére nem ilyen, sőt azt hiszem elég hamar friendzoneolt engem - talán kicsit túlságosan hamar is - ami valamilyen szinten egészen megnyugtató, másrészt azért frusztráló. Mármint én tényleg nem akartam nyomulósnak tűnni, és semmi célom nem volt azokkal az üzenetekkel, mégis biztosan egészen más hatást ért el, mint amit én szántam neki.

~     ~    ~   ~ ✩ ~

Nem tudom jelenleg hova tenni ezt az egészet, mármint persze tudom, hogy vannak ilyen... extrovertált srácok, akik mindenfajta visszakozás és rossz érzet nélkül kérnek másoktól dolgokat, de azt hittem, hogy... így ezt egyetemre kinövik. Persze én se halok bele, ha odaadom neki az üveg vizemet, meg hát ránézésre neki nagyobb szüksége is van rá, mint nekem. Mikor megköszöni, csak biccentek egyet. - Nincs mit. - ennyit tudok kipréselni magamból, valahogy kicsit megvagyok illetődve. Na persze nem azért, mert annyira helyes lenne és az esetem, csak maga az egész szituáció. Nem volt elég a múltkori srác, aki a szobámba és az ágyamba feküdt, most majd ezzel is cukkolni fognak a csajok, remek lesz, előre élvezem. Majd csak elcsendesednek a dolgok.
A kérdése nagyon meglep és nem tudom hova tenni, azért... ez így hirtelen kicsit gyors nekem, még csak a nevét sem tudom és már fürödjek vele? A csajok csak várják a válaszomat, de még nem igazán tudok mit mondani, aztán mikor mondja, hogy jöhetnek ők is, csak kuncognak. - Oh nem, nekünk van programunk, de nektek jó mulatást. - szólalt meg Tasha, majd elmentek onnan. Így kettesben maradtam vele és nem is tudom, olyan... rossz volt és kellemetlen.
Bár bőven letelt az az idő, amit illedelmesen lehet hallgatással tölteni, lassan ideje lesz valamit kinyögnöm. - Ne haragudj, de ismerjük egymást? - ez volt az első kérdés, ami hirtelen az eszembe jutott. Bárhogyan is próbálom, egyszerűen nem ugrik be a neve és az arca meg végképp. Szerintem mi most beszélgetünk először és ha ez olyan felcsípős duma akart lenni, akkor nagyon béna lett és még kellemetlenebb lesz a helyzet. - Mármint nem akarlak megbántani, de fogalmam sincs, hogy ki lehetsz. - teszem hozzá még gyorsan... nekem sem áll szándékomban, hogy megbántsam őt.

♡

Eléggé megilletődök a kérdésátől ahhoz, hogy egy kicsit el is szégyelljem magamat és hirtelenjében már azt se tudjam, hogy én ki vagyok. Egy pillanatra lesütöm a pillantásomat mielőtt egészen rá vetném, olyan furcsán kérdő éllel amitől még én magam is megkérdőjeleződöm. Sohasem tudom, hogy mi van vele - a velünk azt hiszem merő túlzás lenne - és a röpke két találkozás amit magunk között megejtettünk egy csöppet sem segített helyretenni a dolgot. Egészen olyan, mint a napraforgó, néha igazán kedves, néha meg olyan egészen távolságtartó, hogy kedvem lenne a bátyámhoz menekülni, hogy őt faggatva megoldást találjak rá. Csakhogy két találkozás után ilyen dolgokat vajmi nehéz lenne leszűrni, s az érzést, hogy igazán nem is kedvel csak egyre jobban erősíti minden gesztusa.
Összeráncolom a szemöldökömet, a mellkasom előtt még a karomat is összefonom egyfajta tagadó távolságtartásként, a fejemet pedig félrebiccentem hangyányit s onnan nézek le Belle távolian ismerős tekintetébe.
- Hát sohasem gondoltam, hogy ennyire felejthető lennék. - Gyenge humorral próbálkozom, de hát sohasem ment ez nekem igazán, az arcomra is csak egy futó félmosoly ül ki a pillanat törtrészéig. - A srác aki visszaadta a nyakláncod. - Egészen kínosnak hat, hogy éppen valami olyasmit próbálok megmagyarázni amire a lánynak is tökéletesen kellene emlékeznie. - Mármint te tegnap is berúgtál? - Még hozzá szeretném tenni, hogy csöppet sem zavarna ha így lenne, elvégre ez egy előkészítő tábor ahol Kirt vezetéséből mindenki a legnagyobb titokban ivós játékokat és hét perc mennyországot játszik - ezt onnan tudom olyan jól, hogy nekem, mint az öccsének még választásom sincsen - nem lepődnék meg ha az egyik faházban Belle is a pohár fenekére nézett volna. Persze-persze az önérzetemet egészen sérti, hogy még csak fel sem ismert, de már nagyon is sikerült rendeznem magamban, hogy nem vagyok az esete. Ez van, ezt dobta a gép.

~     ~    ~   ~ ✩ ~

Tüntetőleg rázom meg a fejemet, azt pedig már csak magamban teszem hozzá, hogy ezt az arcot képtelen lennék bármelyik másikkal összekeverni, Belle szemei olyan élénken kékek, hogy eszembe juttatják a tenger színét, azét a tengerét amibe évekkel ezelőtt beleszerettem egy karibi hajóút során. A szemébe nézve szinte érzem ahogyan a hullámok nyaldossák a lábamat, érzem a tenger sós páráját bekúszni az orromba, pillanatok alatt egy másik tájra ringat, megfog és rabul ejt. Mint akkor ott a karibi tenger. - Nem hiszem, hogy bárkivel összekevernélek. - Adom tudtára a finomabb változatot. - Nem ismerek senkit, aki hasonlíthatna rád. - Egészen Belle kékjeibe nézek, mélyen és őszintén, még azelőtt, hogy a keze a nyakláncára siklana.
Értetlenül vonom föl a szemöldökömet, az én emlékeim teljesen mások, a véleményem szerint te tényleg nem igen szoktál inni, de egyszer te is a pohár fenekére néztél, hogyan lehet hát, hogy nem emlékszik arra sem? Hát nem azért nem írt vissza egyetlen üzenetre sem?
Csak megrettenve hallgatom a vádakat, s mire felfoghatnám, Belle már egészen menekülőre fogta. Csak kábán indulok utána, sietős léptekkel igyekszem utolérni.
- Hé Belle, várj! Ne haragudj én.. - A kezéért nyúlok s óvatosan fogok rá csuklójára, hogy egy pillanatra visszatartsam, hogy elérjem, hogy felém pillantson aztán rögtön el is engedem. - Nem akartalak megbántani. - Bűnbánóan sütöm le egy pillanatra a tekintetemet. - Én csak egyszerűen nem értem, hogy miért vagy folyton olyan távolságtartó. - Visszahúzódva pár lépéssel várakozom Belle magyarázatára.

~     ~    ~   ~ ✩ ~

Kezd ez az egész nagyon kellemetlen lenni, éppen annyira kellemetlen, amennyire nem szeretném, hogy az legyen. Csak figyelem őt és látom, ahogyan a szemembe néz, ami kicsit, nem is kicsit zavar... Én csak próbálok nem a szemébe nézni, inkább figyelem az ajkait, de rájövök, hogy nem jó ötlet, így inkább a homlokát kezdem el figyelni. Nagyon-nagyon kellemetlenül érzem magam és nagyon szabadulnék már ebből a beszélgetésből. - Értem... - nem, nem értem! Úrsiten, anya sosem mondta, hogy ez ennyire gázos lesz, mármint... persze mondta, hogy a fiúk szoktak furán próbálkozni, na de ennyire...
Ez nekem kicsit sok(k), azt hiszem, hogy nem akarok soha sem megismerkedni senkivel, ez egy elég jó elrettentő példa. - Oké... - én már nem igazán tudok neki mit mondani, nekem ez az egész nagyon-nagyon fura és nagyon kellemetlen. Csak figyelek és próbálok rájönni, hogy... miért velem történik ez vagy éppen mit vétettem az élet ellen. Először Kirt most meg ez a srác. Elvagyok átkozva...
Jobbnak látom, ha én megyek, de nem hagyja ennyiben a dolgot, ami nagyon nem tetszik és másrészt... Ki az a Belle? - Én még a nevedet sem tudom és nem is Bellenek hívnak... - mondom neki, majd elrántom a kezemet és összekulcsolom magam előtt védekezően. Miért is jöttem ebbe a táborba? De most komolyan... - Nem is ismerlek! Milyen legyek veled?! Azt sem tudom, hogy miről beszélsz! - kezdek kiakadni és veszek egy mély lélegzetet... Milyen Belle? És... ki ő? Mit akar tőlem? Biztosan agybeteg vagy nem tudom...

♡

Olyan nagyon szívesen sóhajtanék föl úgy ahogyan anya szokott amikor Kirt vagy én próbálkozunk az értem vagy az oké szavakkal válaszként, de aztán mégis csak visszafogom magamat, mert hát a sóhaj hangsúlyából ő le sem vágná, hogy én éppen anyát utánozom, csal elkönyvelne egy bunkónak amiért olyan hangsúllyal és képpel sóhajtozom itt - vagy valami perverz állatnak, amit aztán egész életemben nem mosnék le magamról - .
Miért kell ennyire bonyolultnak lenniük a nőknek? Erről egyszerűen muszáj lesz megkérdeznem Kirtöt egy jobb pillanatában - bár azt hiszem tudom, hogy mi lenne rá a válasza -, hátha tud rá okosabbat is mondani, mintsem, hogy mindegyiknek ugyan arra van szüksége.
Azt hiszem sikerült eléggé felhúznom ahhoz, hogy a nyugodt Karib-tenger kék szemei most már viharossá vaduljanak, jobb esetben egészen biztosan beleacéloznám magamat - elvégre mégis csak bokszoló vagyok -, most viszont egyszerűen totálisan összezavarodva védekezően emelem magam elé a két karomat. - Hűűű.. azért ez elég komoly módja a lekoptatásnak. Mármint tényleg, mondhattad volna egyszerűen csak azt, hogy nem vagyok szimpatikus. - - Nem akarok dühösnek vagy keserűnek hangzani, de hát én is emberből vagyok - és hát a bátyám a legnagyobb szívtipró a világon - így hát kissé csalódottan és sértetten(!) állok egyik lábamról a másikra. - És ez most már kezd egyre furább lenni. Te komolyan nem emlékszel a tegnapra sem? Kai Benton akinek szépen kiosontál a házából és azt kamuztad, hogy azért nem válaszolsz az üzeneteimre, mert kínosnak érezted? Mármint nyilván csak nem akartál visszautasítani, de hééé.. elég lett volna annyit mondanod, hogy Kai ne keress, ahelyett, hogy ezt az egészet eljátszod. Ez így elég gyerekes. - De amúgy mit is gondoltam? Te még csak tizenhét vagy. - Mindegy. Akkor azt hiszem megoldom ezt én. Elfelejtelek és akkor te is végre elfelejthetsz. -

~     ~    ~   ~ ✩ ~

Már régen hagynia kellett volna, hogy elmehessek innen és ne kelljen ezt az amúgy is roppantul kellemetlen beszélgetést folytatni. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy miért ragaszkodik ennyire ehhez, még csak nem is találkoztunk és én részeg sem voltam, hogy azért felejtettem volna el... Én nem találkoztam még vele, még csak a nevét sem tudom! Nyugalom Prim, nem szabad felidegesíteni magadat, esküszöm olyan, mint az a tapló Kirt!
Próbáltam elmenni innen, de nem hagyta, utánam jött és megállított ebben... azt hiszem, hogy ideje lesz kicsit keményebben beszélni vele. - Te nem tudom miről beszélsz... Most beszélek veled életemben először. - milyen lekoptatás? És nem is tudom, hogy miért kellett volna neki azt mondanom, hogy kopjon le, azt hittem, hogy elmegyek eléggé világossá teszi a dolgokat, de mégis csak tévedtem. Azt meg már végképp nem értem, hogy miért érzi magát megbántva. - Te beteg vagy! Vizsgáltasd ki magad! - aztán csak leesik a neve, hallottam már... Kai... Jézusom! Nem, ilyen nincs, ilyen tényleg nincs!
Hirtelen válthat át az arcom pirosba, de nem azért... mert olyan jó lenne a beszélgetés, sokkal inkább a düh és a harag miatt. - Egyszer fogom elmondani, szóval jól figyelj Kai Benton! - nézek a szemébe mérgesen... nagyon, nagyon felidegesített. - A nevem Primrose Stuart! Életemben most látlak először! Nem tudom mi ez a berögződés neked és a testvérednek, de ne gyertek a közelemben! Szóval mond meg az inkompetens bátyádnak, hogy elég volt, hogy részegen az ágyamban találtam! - nyújtom ki a mutatóujjam és magyarázás közben a mellkasát bökdösöm, hogy felfogja, amit mondok. - Most pedig elmegyek innen, remélem nem jössz utánam! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örültem... - fordulok meg és indulok el, ha meghallom a lépteit, akkor nekiiramodok futva, ő most fejezte be a futást, én pedig kipihent vagyok és gyors futó... szóval esélye se lenne most.

♡