Rövid ismertetés: 188 cm magas, örökké kócos, barna hajú, zöld szemű férfi egyed, közepesen sportos alkat, színházrendező és dramaturg végzettséggel.
Tartozékok: egyedi, ritkán cserélt ruhatár; homlokráncok; mogorva arcberendezés; mély, dörmögő zönge; egy darab napszemüveg; cigaretta és öngyújtó, C kategóriás jogosítvány.
Nyelv: kifinomult amerikai, sajátos, előre betáplált szótárral. Nála az igen az igen, a nem az nem, a talán az nem, a semmiképp az talán, és ha a családneveden szólít, már túlléptél minden határt.
Szókészlet: meglehetősen szűk. A beszéd funkció túl sok energiát emészt fel, kéretik minél rövidebbre fogni! Hiányosságok: bocsáss meg; beszéljük meg; fontos vagy nekem; úgy érzem, hogy...; azt szeretném, ha... .
Tárolási mód: zárt, sötét, száraz helyen (lehetőleg ágyban), 25 fok alatt, Ansel mellett, vagy minél közelebb hozzá.
Karbantartás: 6 óra zavartalan, pihentető alvás, különben a következő mellékhatások jelentkezhetnek: alacsony vérnyomás, fejfájás, ingerültség, két doboz cigaretta, szétszórtság, nincs jó éjt csók és közös tévézés, hanem egyből megy este az ágyba. Ugyanígy naponta legalább 1, legfeljebb 2 óra futással töltött, csendes magányt igényel.
Táplálkozás: mindegy. Önállóságra programozott, elboldogul egymaga a konyhában, de jól esik neki, ha gondoskodnak róla és főznek rá. Az alkoholt szereti, ám apja példájától tartva ritkán fogyasztja.
Kapcsolata más korosztályokkal: gyerekbarát, jól megérti a nyelvüket, bár maga még sosem gondolkodott az apaságon. Családi hátteréből kiindulva nem is hiszi, hogy jó apa lenne. Az idősebb korosztály kifejezetten kedveli. A nőkkel jól kijön, a korabeli férfiakkal nehezebben ért szót.
Jelek, hogy kedvel: mogorva pillantás, lefelé biggyedő ajkak. Kartávolságon belülre enged. A hátadon érint meg. Horatiust olvas a kedvedért (egyedül Ansel számára elérhető funkció). Lehetséges verbális megnyilvánulások: Jól vagy? ; Főztem vacsorát. ; Milyen napod volt? ; Szeretlek (haladó!).
Jelek, hogy nem kedvel: mogorva pillantás, lefelé biggyedő ajkak. Kartávolságon kívül tart. Nem érint meg. Szándékosan elrontja a neved. Beszélgetés: tömör és lényegre törő.
Hiányosságok: az érzelmi nyitottságot, az önkifejezést és az önérvényesítést a következő frissítési csomag tartalmazza majd.


- Izzy! A folyosón hömpölygő emberáradat zsivaján nehezen tudott áttörni a vékony, cincogó kiáltás. Isabelle, inkább egyfajta belső megérzésnek engedve, késve kapta csak hátra a fejét, magasra felkötött lófarka sebesen perdült a mozdulattal együtt. Megigazította a vállán átvetett oldaltáska pántját és bevárta a barátnőjét, aki az ebédelni igyekvő egyetemisták között próbált apró termetével átfurakodni. - Végre beértelek! Figyelj, kitaláltad már, kiről írod a beadandód? - A lánynak el kellett gondolkodnia néhány pillanatra, hiszen a bátyja javaslatára ebben a félévben jóval több kurzust felvett, így a szemeszter vége felé pedig erősen keveredni kezdtek már a ZH-k és beadandók a fejében.
- Melyikre gondolsz?
- A példaképes ógörög esszére.
Félrehúzódtak a folyosón, hogy ne legyenek útban a többi diáknak. Charlotte a mellkasához szorította a kezében fogott könyveket, Izzy szemében pedig megvilágosodás csillant.
- Ó, igen, Zeke-ről írom. A bátyámról. - tette hozzá, barátnője pillanatnyi értetlenkedését látva. Charlotte valóban zavartnak tűnt, hiszen elég ritkán került csak szóba köztük az idősebb Forbes testvér, abból a néhány, futó találkozóból ítélve pedig egyáltalán nem tűnt valami nagy bálványnak. Sőt, Charlotte meglehetősen tartott tőle, no, nem azért, mert meleg - a melegek egyébként is olyan cukik -, hanem mert mindig mogorvának és távolságtartónak tűnt, és egyik viccen sem nevetett, amivel oldani próbálta a hangulatot. Igaz, Izzy sem. Ez biztos valami Forbes-kattanás lehet, hogy nem értékelik mások humorérzékét.
- Azt hittem, Amerika Kapitányt választod. Vagy Chris Evanst, igazából ugyanaz. Vagy Madonnát. Vagy apukádat, vagy... - A lány egyből elhallgatott, amint észrevette a barátnője arcán átsuhanó, sötét árnyékot. Kellett néhány másodperc, hogy visszapörgesse magában, mi rosszat mondhatott, míg végül ráeszmélt meggondolatlan fecsegése vakfoltjára. - Jaj, Iz, ne haragudj, nem úgy értettem...
- Nincs semmi tiszteletre méltó apámban. Előbb törném ketté puszta kézzel a gerincem, minthogy olyan akarjak lenni, mint ő...
- Hát, puszta kézzel azért ne... - dünnyögte Charlotte az orra alatt, de a lány közben sarkon fordult és elindult a folyosón. Nem akart lemaradni tőle, úgyhogy sietve felzárkózott mellé. - Sosem meséltél túl sokat a gyerekkorodról...
- Mert nincs mit mesélnem - Izzy hangja egészen megkeményedett, tartása, kisugárzása jeges kimértséget, fojtott haragot sugárzott. Charlotte ugyanazt a kellemetlen bizsergést érezte a gyomrában, mint amit Zeke mellett tapasztalt. - Ha Zeke nem lett volna, nem éltem volna túl apám dührohamait. Sosem akart lányt, neki mindig is a fiúk voltak a mintagyerekek. "A lányokkal csak a nyűg van", ha tudnád, hányszor hangoztatta ezt a jelenlétemben! - A lányból megállíthatatlanul bugyogtak fel a szavak, maró gúnnyal átitatott, keserű vallomások. Charlotte még sosem látta ilyennek, így nem szólt közbe, bár nehezen tudott a velük szembehaladó tömegben lépést tartani barátnőjével.
- Fel tudod fogni, mit kellett Zeke-nek elviselnie miattam? Apám a saját mintájára akarta őt faragni, így valahányszor a védelmébe vett engem vagy anyát, elővette a nadrágszíjat. És Zeke sosem panaszkodott. Egyetlen egyszer sem láttam sírni. Hét év van köztünk. El tudod képzelni, hogy egy hét éves gyerek sosem sír? - Charlotte nem igazán jutott szóhoz, de nem is nagyon tudta, mit mondjon. Kiértek az egyetem előcsarnokába, ahol Izzy végre lelassított. Még mindig nem nézett ugyan rá, mereven maga elé bámult, mintha zöld szeme egészen más világba révedt volna, és ott lenne, pontosan ugyanabban a házban, abban a szobában, az ordibálások és a veszekedések közepén, két évtizeddel ezelőtt.
- Nekem mondta el először, hogy meleg. Azt mondta, nem akar senkit maga mellé, mert a szüleink sosem fogadnák el, azt pedig egyetlen lánnyal sem tenné meg, hogy a látszat miatt kihasználja. Nekem akkoriban volt az első barátom, úgyhogy nyaggattam, hogy próbálja meg. Majd titokban tartjuk, nem tudja meg senki... - elhallgatott, Charlotte pedig egyszeriben elszégyellte magát. Az egyetem első néhány évében még nem voltak olyan szoros barátnők Isabelle-lel, de hallott róla, hogy a bátyja kórházba került. Felajánlotta a jegyzeteit, amikor a lány ellógta az órákat, hogy a bátyjával lehessen. Később megtudta, hogy a saját apjuk juttatta oda, miután lebuktak egy fiúval, de akkoriban még nem igazán viselte a szívén a Forbes testvérek sorsát, többször pedig nem került köztük szóba az eset.
- Ezek után ment Európába, ugye? - A kérdés kizökkentette Izzyt a gondolataiból, barátnőjére emelte a tekintetét. Valahogy enyhülni látszott, szája széle fölfelé rándult ugyan, de nem teljesedett ki mosolyban.
- Nyári egyetem, ösztöndíj, továbbképzések, színházi munka... Minden lehetőséget megragadott. Én már nem éltem otthon, így nem kellett rám tovább vigyáznia. Apa temetésére jött csak haza, és itt is maradt. Aztán megismerkedett Ansellel... - Mintha megkönnyebbült volna, ahogy a történet végéhez értek. Öt percben lehetetlenség összefoglalni azt a sok megpróbáltatást és hullámvölgyet, amelyen a bátyjával keresztülmentek az évek során, viszont ahhoz elég volt, hogy a képek megelevenedjenek előtte és visszarántsák azon éjszakákra, melyeken mindig átkéredzkedett Zeke ágyába, szorosan összebújva virrasztottak, bátyja mély, duruzsoló zöngéje próbálta dominálni a lentről felszűrődő tányértörést és kiabálást, míg a kimerültség el nem nyomta mindkettejüket.
- Na és édesanyád? Ő...? - Charlotte látta, mennyire megviselte barátnőjét a történet, így megpróbált valami pozitívumot kiragadni belőle.
- Hiszem, hogy próbált megvédeni minket, de elég elcseszetten csinálta. Annyi szeretetet sem kaptunk tőle, mintha zsák krumplik lettünk volna. Ölelés? Puszi? Dicséret? Szerintem apánk kiölt belőle minden gyengédségre való hajlamot. - Ezt már csak hadarva mondta, feltűrve közben a kabátja ujját, hogy a karóráján ellenőrizhesse az időt. Késésben volt. - Most mennem kell, később beszélünk. És Lott, nem írhatod Amerika Kapitányról a beadandód! - szólt hátra még búcsúzóul, széles mosollyal enyhítve a köztük támadt feszültségen, mire Charlotte elnevette magát.
- Csak azért mondod, mert még nem láttad a seggét az új rucijában!


A karórámra pillantok. Megígértem, hogy felszedem Isabelle-t az egyetem előtt, de ez nem jelenti azt, hogy az egész délutánomat hajlandó vagyok a húgomra áldozni, hiszen azzal keresztbe húznám az Anselnek tett ígéretemet, miszerint sietek haza és segítek neki "jobban elmélyülni a darabban". Ez volt a kódnyelvünk egy alkoholizálással, pizzázással és filmezéssel egybekötött, szeretkezésbe torkolló estére. Mostanában gyakran éreztem úgy, hogy mindenki az ígéreteimet akarja; a kisujjam már senkinek sem volt elég sem a munkában, sem a magánéletemben. Mindannyian a teljes és kerek egész Zeke-re vágytak, pedig sokszor ahhoz sem éreztem elég erőt, hogy a saját elvárásaimnak eleget tudjak tenni. Mintha állandó nyomás alatt tartanának, melybe lassan, látható előjelek nélkül beleroppanok.
Látom nyílni az egyetem kapuját, húgom sötét, borzas lófarka jobbra-balra fityeg, ahogy szalad felém. Ismét az órámra lesek, ellenőrizve, mennyit késett, majd egy utolsót szívok még a cigarettából, mielőtt eltaposnám és megkerülném a kocsim motorháztetejét.
- Mennyit szívtál már el abból a szarból? Nem azt ígérted Ansinak, hogy leszoksz? - Izzy lelassít, ahogy a közelembe ér. Gyors, röpke puszival üdvözöl, épp csak egy pillanatra torpanva meg szúrós, dorgáló pillantásom láttán. - Mi van?
- Késel és még káromkodsz is. Az egyetem kezd kiforgatni magadból... - Túljátszott drámaisággal sóhajtok fel, kinyitva számára az anyósülés ajtaját, hogy beülhessen.
- Gyáva nyúl, csak tereled a témát! - Nincs kedvem vitatkozni, így nem teszem szóvá, hogy valójában semmit sem ígértem Anselnek. Annyit panaszkodott amiatt, hogy túl sokat bagózom, hogy kénytelen voltam felvetni valamiféle kompromisszumot. Azt mondtam, megpróbálok csökkenteni a mennyiségen, és ez tényleg így is van - néha sikerül, néha kevésbé. - Ő is velünk ebédel? Szeretem nézni, ahogy zaklat, te meg nyűglődsz.
- Nem szoktam nyűglődni! - Hiába tiltakozom, hangom gyengesége elárul. Maga a feltételezés is zavarba hoz, hogy húgom zaklatásnak nevezi a barátom közeledését, mintha azzal vádolna, hogy számomra kellemetlen az egész. Igaz, hogy nyílt terepen valóban nem szeretek enyelegni, de ez nem Ansel hibája.
- Szegény Ansi, neked osztotta a sors, mikor választhatta volna az elbűvölőbb Forbes-ot is... - cukkol tovább a húgom, de nem veszem fel, a szemem forgatva rácsukom az ajtót és megkerülöm az autót, behuppanok mellé, a volán mögé.
- Anyánál ebédelünk a hétvégén. - érzem, hogy megfagy a levegő az autóban. Beindítom a motort. - Négyesben. - Izzyre pillantok a kormány felett. Rokonszín, búszöld szempár mered vissza rám, két kitartott szívdobbanásig egymás lélektükreit elemezzük, majd szó nélkül beköti magát és kibámul az ablakon. A szemem sarkából látom, hogy felmarkolja az ölében szorongatott táskája pántját.
Kiteszem az indexet és kihajtunk a parkolóból.