Szókimondó szövegezés


Nagyjából a tizedik ruha végezte a sarokban, vagy az ágyon, ahova éppen repült a kezemből, és ingerülten túrtam a hajamba. A fél gardróbot már kiszedtem, a másik felére meg már rá sem tudok nézni. Csömöröm volt. Mint amikor az ember egy tonna parfümöt végigszagolgat és a végén már semmi mást nem érez csak tubarózsát, gyöngyvirágot, orgonát, violát, de úgy szépen egybemosódva, mint a rothadó zöldségek. Reggel óta készülődtem, de már ott tartok, hogy magam sem tudom hova is akartam menni. Lehet nem is kellene. Lehet itthon kellene maradnom, kitúrni minden ehetőt a hűtőből, vagy még azt is ami nem ehető, keresni Netflixen valami nézhetetlen filmet, amire nagyjából két perc múlva bealszom az unalomtól. Helyette megint egy ruhát emelek ki, ami egy királykék csoda, ezer éve nem is volt rajtam, őszintén szólva arra sem emlékszem, hogy megvettem volna valaha. Talán ez mégis jó lesz. Magam elé tartom, forgolódom vele a szekrényajtónyi tükör előtt, és felragyog, felsejlik valami sikerélmény a szemeimben, amikor csengetnek. Meglepődöm, hiszen vendéget nem várok, és nagyon ritkán szoktak, tényleg csak életbevágó ügyben páciensek keresni itthon. Nem mondom, hogy nem fordult még elő, de tényleg ritkán.
Az ajtóban Lance ácsorog, fél karját a félfának támasztva, és alulról sandít bugyirohasztóan pofátlan mosollyal. Nem vártam, igaz ő amúgy sem az a fajta, aki be szokott volna jelentkezni. Alapvetően a farka irányítja, az meg nem ismeri az időzítést, és a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Három nappal azután hívtam fel, hogy Lucian-el eltöltöttük azt a különleges estét, amit a mai napig nem tudok hova tenni magamban. Azt sem tudom mégis mi van közöttünk, hiszen azt hiszem túl sok dolog nem változott. Mondjuk én akartam, hogy ne változzon. Néha jött tőle külön üzenet, néha virág csak úgy, akár az éjszaka közepén is elküldetve egy futárszolgálattal. Csak valahogy az maradt ki az életünkből, és a beszélgetéseinkből, hogy mikor találkozzunk. Pedig akartuk. Akartam. Talán megint beijedtem. Talán attól tartottam, hogy túl sokat akartam neki adni egyszerre, ő viszont nem akart érzelmeket keverni az egészbe. Jó volt velem. Jobb mint korábban, de annyira nem, hogy túl nagyot lépjünk. Én elmondtam mit érzek, hogy pontosan mi van bennem, kétszer is mondtam, ő egyszer sem reagált úgy igazán, hát nyomtam egy alapos hátraarcot, és menekültem az első olyan emberhez, akiről pontosan tudtam hányadán állok vele. Lance és közöttem soha nem volt több annál, hogy összejárunk, egetrengetőt kefélünk, beszélgetünk, megiszunk egy üveg bort az ágyban. Ő elmondja mennyire unja a feleségét, ellenben odavan a vagyonért amit elkölthet kedve szerint. Én elmondom, hogy mennyit nyertem vagy éppen veszítettem Vegasban vagy Renoban és azt, hogy még mindig ő tudja leghamarabb és leggyorsabban elvenni az eszemet. Persze tudjuk, hogy ez utóbbi hatalmas nagy hazugság, én minden faszinak ezt mondom, akivel lefekszem, de csak nagyon keveseknél gondolom komolyan. Lance nem ez a kategória. Édes, odavagyok érte, hiányozna ha nem jelenne meg időnként az ajtóban váratlanul, de nem hullajtanék érte könnyeket.
Most azonban itt van, és szinte bolond módjára ránt magához, még ott az ajtóban, ami percekkel később dörrenve zárul mögöttünk, ahogy szinte beesünk rajta. Csókolva araszol el velem a nappalihoz, időnként koppanunk a bútoroknak ütődve, ránevetve egymás ajkára. Nagyjából negyed óra telik el, de még egy köszönés sem hangzott el, csak a lassú sóhajok, egymás párájában fürdőzve. Végignéz a tengernyi szétdobált ruhán, majd még mindig átölelve, érdeklődőn vonja fel a szemöldökét.
- Selejtezel vagy készülsz valahova?
- Az utóbbi. Bár a mennyiséget és a választékot elnézve, lehet mégis az előbbi. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy hova akartam menni. Pedig még eszemben volt, egészen addig amíg valaki meg nem jelent az ajtóm előtt, és egész egyszerűen ki nem csókolta belőlem a gondolat utolsó morzsáját is.- mondandóm közepette hajolok közelebb, végül a szavak már a száján masíroznak végig, apró, leheletnyi csókokkal tarkítva.
- És mi lenne ha együtt mennénk el?- teszi fel a ravasz mosolyával megédesített, eléggé kétértelmű kérdést, amire a válasz többféle módon érkezik. Egyrészt fél órányi tömör gyönyörbe csomagolva a hálószobám orgonalila kárpitja között, másrészt pedig alig egy órával mindezek után már a kocsijában ülve, úton a Sinner felé. Hogy miért pont oda? Nem tudom. Az első gondolataim között szerepelt, hogy talán ma éjjel Lucian sem lesz bent. Alapvetően is mindig talál magának valakit, akivel elütheti az időt, nem féltem. Másodsorban meg azért, mert Hazel garantáltan tökéletes italokat fog keverni, és péntek éjjel amúgy is csúcsra járatott hangulat uralkodik a Sinner bűnös gyönyörrel átitatott falai között.
Olyanok vagyunk mintha részegek lennénk, ahogy nevetgélve, szinte kicsattanva a boldogságtól tántorgunk befelé. Lucian-tól kaptam VIP kártyát. Bár nem hiszem, hogy minden ágymelegítőjének osztogatja, ettől én még pofátlanul kihasználom ezúttal is, és bár a hömpölygő tömegben egy gombostűt nem lehetne leejteni, még így is kapunk szabad asztalt a földszinten. Magával ránt a dübörgő basszus, a káprázatos, gyémánt ragyogás, a füstös, szinte tapintható erotika, ami úgy szökik végig a Sinner belsejében, mint megkergült szentjánosbogarak a tűz körül. Sietősen nézek körbe, és egy részem reménykedik abban, hogy Lucian nincs itt, a másik részem viszont látni akarná. Csak úgy véletlenül, mindenféle különösebb ok nélkül. Pedig mi lehetne jobb ok annál, hogy látni akartam? Nem is tudom….őszintén szólva mi a picsának csinálok ebből ekkora melodrámát? Lance simít végig a csupasz felkaromon, amire összerezzenek, és még szélesebb mosollyal nézek vissza rá. Az arca egész szürreális ebben a kékes lilás fényben. A pult felé pillantok, ahol meg mernék esküdni, hogy Hazel minket figyel és valamit mutogatni próbál, de nem igazán értem. Vállat vonok, és sután integetek vissza neki. Jó lenne már az az ital őszintén szólva, mert egyrészt kitikkadok, másrészt úgy táncol a gyomrom, a franc tudja milyen idegességtől, mint valami megkergült golyóbis. Azt hiszem Lance egy olyan módját választja a megnyugtatásomnak, amivel mindig célt lehet érni. Egyszerűen működöm. A testem elsősorban a szexre vágyik, a lelkem, amit meg szeretek mindenféle limlommal takargatni, és szarkazmusba csomagolni, az meg szavakra vágyik. Hogy elhitessen velem bármit,amit csak akar. Vagy amit jó lenne hallani. Leszarom ha nem igaz, csak mondja. A nyakamba hajol, és apró, érzéki csókokkal igyekszik szinte kifújni a testemből a feszültséget. Beleborzongok. Aztán lassan a fülemhez vándorol, ahol súgni kezd bele. Eszement őrültségeket, megbotránkoztató vágyakat. Arról hogyan csapna fel az asztalra, hogyan szedné szét rajtam a ruhát, hogy húzna magára, hogyan marná ki belőlem a gondolatát is annak, hogy feszült legyek. Érzi ő, csak az okával nincs tisztában. Én meg gyűlölöm magam, hogy hagyom el uralkodni magamon az egészet. A franc essen beléd Lucian!
Kezem Lance nyakára vezetem, ujjaim begörbülve kapaszkodnak a tarkójába, hogy még közelebb húzzam. Szemeim lehunyva vetem hátra a fejem, és elveszek szinte a pillanatban. A torkomban gurgulázik a nevetésem, ahogyan felkacagok az apró, csókokra a nyakam középpontján, fel egészen az államra. A hangfalból lassú, melankólikus zene csendül fel, még inkább adva meg a hely hangulatát. A gyors ütemeket követő lassú ringatózás váltogatják egymást. Körülöttünk a tömeg egybefüggően zsong és morajlik. Lance keze az asztal alatt a combomra vándorol, majd azon keresztül egyre határozottabban kínzón lassún elindul fölfelé. Szétvet a tűz és a forróság, mégis érzem, hogy most nem ezt akarom. Nem itt.Nem tudom mi a faszért ide kellett jönni? A levegőben mindenhol Luciant érzem,és ettől megbolondulok. Miért érdekel ez most engem? Sosem érdekelt, most sem akarom, hogy érdekeljen. Együtt vagyunk de semmi nem változott….de valóban így van, vagy csak magammal akarom elhitetni, hogy ne legyen bűntudatom?
Bágyadtan nyitom ki a szemeimet még mindig belesimulva Lance ölelésébe, aki szintén kissé kábán és megrészegülten von közelebb magához. A másik keze a combom belső ívén pihen, valahol félúton megállva.
Két pohár koppan az asztalon. Két koktél, de nem Hazel az aki kihozza.Még csak nem is a másik roppant helyes, és mutatós mixer fiú…..hogy is hívják...Jon vagy Jordan...Jim...lényegtelen. Lassan emelem a tekintetem a magas alakra, akinek kifinomult az agyamban is őrzött illata bekúszik a pórusaim alá. Ebben a megvilágításban a vonásai meglehetősen szigorúak és morózusak. Megkockáztatom, hogy haragosak. Megpróbálok valamennyire kibontakozni Lance öleléséből, nem túl sok sikerrel.
- Hello szivi!- igyekszem könnyed lenni, mégis másodpercek alatt fog el valami kétségbeesett érzés. Blanche Rosewood kapd már össze magad, a picsába már!
- Nem is tudtam, hogy a VIP kártya mellé tulajdonosi felszolgálás jár! Lance….ő itt Lucian Harris, a Sinner tulajdonosa. Vagy ti már találkoztatok?- nézek a mellettem ülőre, aki lassan elenged, és feláll, hogy kezet próbáljon fogni Lucian-el.Legalábbis ez a terve. Én meg nem tudom. Felálljak, a nyakába ugorjak? Vagy mégis mit kéne tennem vagy mondanom? Végül ülve maradok, és a poharakra nézek. Most jut el a tudatomig mit próbált annyira mutogatni Hazel. Hogy Lucian itt van….és minden bizonnyal már akkor is itt volt amikor mi megérkeztünk. És az is most esik le azt hiszem hova készültem amikor Lance megérkezett. Ide. Csak éppen Lance nélkül.Azt hiszem ezt alaposan elbasztam.

Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

Hm, ez meglehetősen fura. Tulajdonképpen eddig fel sem tűnt, hogy az általam birtokolt ingek a színskála meglehetősen szűk tartományában mozognak, úgymint fehér, szürke, és kék. Na persze ha nem tekintjük az a társaságból kirikító, lazacszínű darabot, amit egy valagrészeg éjszakán egetrengető ötletnek tartottam megvenni. Másnap reggel, a józanodást követően már nem annyira, addigra ugyanis rájöttem, hogy a lazacszínt másképpen úgy hívják, rózsaszín. Ergo elkönyvelhetem, hogy ez az ing ott fog megrohadni a gardróbomban, ahol van, és hamarabb fogják felzabálni a molyok, minthogy magamra vegyem, hacsak egy olyan rendezvényen nem, amely a meleg büszkeség támogatására lett kihegyezve. Oké, egyelőre maradjunk az alap felhozatalnál, kiemelek egy szürkét és egy kéket, aztán szembefordulok az egész alakos tükörrel, és felváltva tartom őket magam elé, azt latolgatva, melyik kevésbé unalmas a másiknál. Ha nő lennék, akkor most jelenteném ki, hogy nincs egy rongyom sem - persze a megfelelő drámai hangon - és kapnék egy tökéletes hisztériás rohamot. Férfiként viszont maradok az összeráncolt szemöldöknél, és az orrom alatt elmormogva csemegézek egy keveset a nem éppen szalonképes kifejezéseim tárházából. Megfordul egy pillanatra a fejemben, hogy felcibálom Hazelt, mondjon véleményt mit válasszak ma estére, de már így is sokatmondó vigyor ül az arcán ha meglát, egy ilyen apropótól a padlómon fetrengene a röhögéstől, és igaza is lenne. Mostanában ugyanis szemmel láthatóan nem vagyok önmagam, egészen pontosan nagyjából egy hete, mióta Blan és én túlestünk azon az elkerülhetetlen beszélgetésen, amelyre mindketten úgy készültünk, mint akik most akarják elveszteni a szüzességüket egymással. Metaforikus értelemben végeredményben tényleg ez is történt, azt hiszem első alkalommal került sor mindkettőnk életében olyasmire, ami személyesebb és meghittebb volt, mint egy végigkefélt éjszaka, és be kell vallanom, hogy az az este a kaotikus, meglepő eseményeket felsorakoztató mivoltával tökéletesen tükrözte a mindkettőnkben élő összevissza érzéseket. Mikor Blan már elaludt, fejét a vállamon pihentetve, még jó ideig néztem magam elé a semmibe, hallgattam a mély, nyugodt szuszogását mielőtt engem is elnyomott az álom, kettőnk közös múltjában és jelenében ez volt az első éjszaka, amikor nem jutottunk el a szexig. Valahogy mégsem volt hiányérzetem, valami - aminek momentán nem tudom a nevét - tökéletesen kárpótolt érte. Mikor magamhoz tértem hajnaltájt, Miss Rosewood már nem volt mellettem, mai napig nem tudom hogy volt képes az összeszabdalt talpain távozni, bár őt ismerve akár laposkúszásban is elmászott a bár bejáratáig, hogy taxit fogjon magának. Egyébként eléggé vigyorra késztető a gondolat, hogy akárhányszor nálam jár, fizikailag leamortizált állapotban hagyja el a lakosztályomat: vagy azért érdekes a járása, mert nehezen tudja ismét egymás mellé illeszteni az órákon keresztül szétterpesztett alsó végtagjait, vagy azért, mert ő gondoskodik róla, hogy - mint a mesebeli királylány - üvegpengéken táncoljon. Ugyanakkor ha kiszórakozom magam ezen az eszmefuttatáson azt is el kell ismernem, hogy volt ennek az éjjelnek egy olyan momentuma, ami bennem tanácstalanságot, benne pedig valamiféle hiányérzetet szült. Még most sem tudom mire vélni azt az apró kis vallomását, vagy talán inkább nem akarom. Nem akarom, mert belegondolni elég rémisztő, bár ugyanakkor felemelő is: olyan, mint amikor hajnalodik a tengeren, megcsillan a napkorong a víztükrön, és fényárban úszik tőle a horizont. Nem tudom, még most sem tudom, mit kellett volna akkor valójában válaszolnom, ahogy azt sem tudom, szerelem-e amit iránta érzek. Fontos nekem, hihetetlenül fontos - gondolok rá, álmodom vele, hiányzik ha nincs mellettem - de képtelen vagyok tisztába tenni magamban a kérdést, hogy EZ vajon már AZ-e. Ha akkor őszinte akartam volna lenni, azt válaszoltam volna, hogy ismer. Tudja, milyen vagyok, ahogy azt is, hogy hozzám nem a szokványos eszköztárral kell közeledni, mert más vagyok. Elég egyetlen nem megfelelő szó, vagy gesztus, vagy bizonytalanságba ejtő mondat, és máris hátraarcot fordulva rohanok vissza abba a biztonságba, amelyet megteremtettem magamnak. Talán bizalmat, hitet kellett volna kérnem tőle, egy ígéretet, hogy nem hagy faképnél akkor sem, ha látja, hogy nekem ez nem megy könnyen. Ígéretet, hogy időt ad, és kitart mellettem. Ígéretet, hogy nem lasszóval húz magához, és nem ostorral akar betörni - tudja, hogy azzal semmire sem menne. Ígéretet, hogy hagyja az én tempómban megtörténni a dolgokat, hagyja hogy felengedjek, ellazuljak, hogy bízhassak. Hogy akar engem, úgy ahogy vagyok - a sebeimmel, a félelmeimmel együtt, mert minden az övé lesz, ha megszelidít engem. Olyan lesz a birtokában, ami velem kapcsolatban eddig még senkinek.
Eltelt egy hét, úgy tűnik kettőnk vonatkozásában mostanában ez lesz az alap időmérték. Hagytam időt neki, és önmagamnak is. Persze, ezen napok alatt is közeledtem hozzá homályos, tanácstalan, kissé félszeg módon. Üzenetek a nap legváratlanabb szakában, futárral kiszállított virágcsokrok, egy zene ami őt juttatja eszembe... talán ért ebből is. Talán kevés, nem tudom. Talán lehetnék nyíltabb, kezdeményezőbb... de hiszen még olyan fiatal vagyok, alig egy hete, hogy születtem. Hogyan lehetne könnyen eligazodni egy csecsemő-Lucian gondolatain és tettein? De talán ma este itt az ideje, hogy ezúttal én lépjek. Ma este alkalmam nyílik rá, hogy elmondjam mindazokat, amiket egy hete kellett volna elmondanom. Hogy ha gondolok rá, akár Ikaroszként is repülni tudnék a Napig, és ha velem van, tudom hogy nem kell félnem attól, hogy elolvadnak a szárnyaim, és holtan zuhanok a borzongató mélységbe.
Magamra kapom az ingemet végül, majd a zakót - semmi nyakkendő, és mellény, ezzel próbálom érzékeltetni, hogy képes vagyok lazítani minden téren. Kivételesen nem a lakosztályomba beszéltük meg a találkozót, hanem a bárba. Le akarom venni őt a lábáról, ezúttal nem (csak) az ágyban, hanem másképpen is. Megiszunk egy italt, táncra invitálom - ó igen, azt hiszem az tényleg nagyon megy nekünk - persze előtte még letárgyalom a DJ-vel, hogy ha lát bennünket a parkettre lépni, játsszon le egy olyan dalt, amelytől minden jelenlévő homlokán azonnal megjelenik a romantika szó. Gyors pillantás a Rolexemre: fél hét, Blan hétre ígérte magát. Ideje, hogy a tettek mezejére lépjek.
A bárban már a korai este ellenére is felfokozott a hangulat. Ahogy a lépcsőről végigtekintek a birodalmamon, tagadhatatlan büszkeség fog el, nagyjából így érezheti magát Isten, mikor trónusáról letekint az általa teremtett világra. Igaz, erkölcsösség tekintetében aligha üti meg a Sinner a mennyország elvárásait, itt nem látni szenteket, dicsőülteket, és hárfát pengető angyalokat sem, ha csak azt nem vesszük, mikor a táncoslányok szárnyakat csapva magukra annak öltöznek be műsor elején. Van viszont dögivel ital, zene, kéj és mámor - mondjuk úgy, hogy saját, Lucien-bejáratú édenkert.
Leülök az egyik - számomra fenntartott - asztalhoz, alig egy perc telik el, Hazel meg is jelenik a szokásos italommal. Futó mosollyal honorálom a figyelmességet, közben a szemem alig veszem le a bejáratról. A percek lassan másznak előre, nagyjából úgy, mint a Szörny egyetem elején a csiga-nebuló, aki nem akart elkésni a legelső tanítási napról, de még teljes sebességre kapcsolva is csak millimétereket haladt előre a csóri. Határozottan lerázok mindkit aki közeledni akar hozzám egy italra, vagy másra. Te jó ég, tulajdonképpen csak most gondolok bele, hogy az elmúlt egy hétben úgy éltem, mint egy remete: egyetlen nőt sem cibáltam fel magamhoz mióta Blan és én megegyeztünk abban a bizonyos kicsit többen.
Mintha csak teremtő ereje lenne a gondolatnak, nyílik a Sinner dupla ajtaja, ezer közül is felismerném a barnás-vöröses hajzuhatagot, és alatta a tulajdonsát. A szívem ugrik egyet - a fenébe, eddig sose volt gond a ketyegőmmel - akkorát, hogy szerintem még az ingen kívül is látni lehet. Már épp emelném a kezem, hogy jelezzem itt vagyok, de belém fagy a mozdulat. Mert Miss Rosewood nincs egyedül. Valami nyálasképű fazon követi, aki se a szemét, se a kezét nem veszi le róla, és a legvérforralóbb, hogy láthatóan Blan-nak ez a legkevésbé sincs ellenére.
Robban valami a gyomromban, mintha az Enola Gay éppen ledobta volna az atombombát. Kezem ökölbe szorul az asztalon, fogaim összecsikordulnak a dühtől, és - valljuk be őszintén, gyerünk Lucian! - a mérhetetlen csalódástól. Követem őket a tekintetemmel, ahogy leülnek, tőlem nem is messze, a pasas keze pedig eltűnik az asztal alatt, nagyjából ott ahol sejtem, és amit Miss Rosewood élénk vihorászással reagál le. A szemem sarkából azt is látom, ahogy Hazel dühösen mutogat a párosuk felé, szerintem épp jelezni próbálja, hogy ha ezt így folytatják, akkora balhé következik amit ez a hely eddig még nem látott, de nem veszik, vagy nem akarják venni a lapot. Blan felemeli a kezét, hogy italokat rendeljen, nem is kell sokat várniuk, amíg Tom elindul, hogy asztalhoz vigye a rendelést, de megállítom alig két lépés után. Felkelek, az emésztő düh mostanra jeges, kristályos nyugalommá változott a lelkemben, de ez persze csak olyan, mint a hamu, aminek a felszíne alatt még izzik a parázs, és bármikor olyan tűz támadhat belőle, amely leégeti a fél várost.
Koppan a két pohár az asztalon, ahogy leteszem őket Blan meg a patkánypofájú elé, és föléjük tornyosulok. Látom, ahogy Miss Rosewood lehunyja a szemeit, és ajka megremeg: komolyan most jutott el a tudatáig, hogy én is itt vagyok, és ma este velem van találkozója? Hitetlenkedve meredek rá, amikor könnyednek szánt hangon próbál üdvözölni, de nem kell hozzá vájt fül hogy halljam a két szó mélyén megbújó ijedtséget, vagy kétségbeesést.
- Szép este, ugye? - kérdezem, de a hangom nagyjából úgy csikorog, mint amikor homokszem kerül egy karóra finom mechanizmusába. A patkányképű felém nyújtott kezét látványosan ignorálom, nem vagyok hajlandó beszennyezni magam az érintésével.
- Tudod, egész nap terveztem mivel érjem el, hogy ma este jól érezd magad, de ahogy látom nem kellek én ehhez. Megvan már anélkül is - címzem szavaimat Miss Rosewood-nak, könnyű mosollyal az arcomon, bár Blan már ismer, túl jól ismer ahhoz hogy elhiggye ezt a könnyedséget. Tekintetemet a pasas felé fordítom, alighanem süt belőlem hogy jobb ha leül, és meghúzza magát, még mielőtt olyat teszek, amire eddig még sosem volt példa. Persze így sincs kizárva, hogy rövid időn belül ki fog törni a teljes apokalipszis.

Szókimondó szövegezés


Ami azt illeti, lassan jubilálok. Ősszel lesz egy éve, hogy magam mögött hagytam egy hazug alapokra épült házasságot, és hivatalosan is szabad ember lettem. Nem mintha ne lettem volna az már akkor is amikor felvettem a Rosewood nevet, beleűzve magam életem legnagyobb tévedésébe, és egyben hazugságába.Azt hiszem Lance az akivel leginkább meg kellene ezt a jeles eseményt ünnepelnem, amikor kimondták hivatalosan is a válást szeptember végén, hiszen ő volt az aki tettével beleütötte az utolsó szöget a döglődő házasságom koporsójába. Igazából még köszönettel is tartozom neki, bár azt hiszem esetünkben ez meglehetősen nevetséges lenne, mert azzal amit tettünk tulajdonképpen nem csak saját élvezetünknek áldoztunk, hanem megaláztuk Benton, és Lance jövendő feleségét is. De az igazság az, hogy akkor ezzel vajmi keveset törődtem, ahogy később se tettem, és pofátlanul találkozgattunk, sőt találkozgatunk a mai napig is. Lance az a fajta ember akit nem feltétlenül vennék észre egy társaság közepén, nem feltétlenül hívná fel magára a figyelmemet, és nem feltétlenül akarnék vele eltölteni egy olyan estét amikor nem a beszélgetésé a főszerep. Lássuk be, Lance nem említhető egy lapon Lucian kiragyogó sármjával, mégis van benne valami, ami ma este szinte pillanatok alatt kiverte a fejemből, hogy hova is készültem és kivel is akartam találkozni. Nem tudom megmagyarázni, hogy bármikor is mi volt az amivel hatást gyakorolt rám, mi volt az, ami miatt újra és újra képesek voltunk egymásba gabalyodni, és mi az ami a mai napig visszahúz a közelébe. Nem csak az, hogy ezzel módszeresen és kíméletlenül verem pofán az erkölcsösség mintaszobrának kikiáltott méltóságos Rosewood családot.Nem csak az, hogy ezzel azt érzem, hogy elveszek Luellától valamit, ha ő már éveken keresztül ásta alá a mi házasságunkat a bátyjával. Persze könnyű azt romba dönteni, aminek már az alapjai is inognak, vagy nincsenek is. Nem szeretem őt, de a testem mindig és újra birtokba akarja venni. Érzések nélküli veszett légyottok. Lucian-el is így kezdődött, de nála valami megváltozott. Amíg Lance esetében tökéletesen tudtam, hogy hol van a helyünk egymás életében, Lucian esetében egyszerűen fogalmam sem volt. Kicsit úgy éreztem magam mint a vak fogócskában gyerekkoromban, amikor bekötötték a szememet, megforgattak és azt sem tudtam hol vagyok. Szerettem volna az érzéseimet rendbe tenni vele kapcsolatban, de még csak elkezdeni sem tudtam. Úgy gondoltam, hogy tovább akarunk lépni annál ami van, de lehet én nagyobbat akartam, nagyobbat mertem lépni mint ő, és teljesen hülyét csináltam magamból azon az estén. Nem csak a Xanafin miatt, amire sikeresen pezsgőt ittam, és úgy viselkedtem tőle, mint egy harmadik stádiumos demens heroinista, hanem mert az érzelmeim és a hangulatom úgy hullámzott egész este, hogy nem tudtam feldolgozni. Ő pedig nem segített. Maradt bennem valami hiányérzet, valami üresség, amit nem tudott megtölteni azon a romantikus estén. Valami, amit nem mondtunk ki, nem nyíltunk meg jobban a másik előtt. Még mindig zártunk….még mindig csak tapogatóztunk egymás felé, és azt hiszem még mindig csak egy kicsivel állunk közelebb egymáshoz, mint Vegasban, talán azzal a különbséggel, hogy tudjuk merre kellene indulni, csak azt nem tudjuk hogyan.
Egy hete, amióta elváltunk nem volt senki, akivel találkoztam volna. Minden találkozót, minden sietős, korábban megbeszélt randevút lemondtam. Gondolkodnom kellett, de az úgy nem megy, hogy valakinek az illatába, a testembe sóhajtott mámorába vagyok belefulladva. Nem lettem előrébb, sőt kifejezetten belezavarodtam. A második napon azon kaptam magam, hogy kurvamód hiányzik. Ott voltak az üzenetek, a virágok, a zenék….számtalan apróság, ami arra emlékeztetett, hogy valami elkezdődött, csak éppen Ő nem volt ott. Azt hittem tényleg elég lesz, hogy nem változunk semmit, hogy nem akarunk változtatni a másikon semmit, de rádöbbentem, hogy áldozatok nélkül ez nem fog menni. Valamennyit változni kell, valamennyit engedni kell. Készen állok én erre? Nem, egy cseppet sem. Akarom? Kurvára akarom. Aztán teltek a napok, és amikor a lábam már jobban volt el akartam menni hozzá. Éjjel esett az eső azon a napon, kopogott az ablakpárkányon. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam, végül úgy ahogy voltam abban az orgonaszín selyem baby dollban kocsiba ültem, hogy elmegyek hozzá. Oda a Sinnerbe. Nem érdekel ki van nála, ki fogom vágni onnan, és elmondom neki, hogy nem megy, hogy hiányzik, hogy csináljuk teljesen, vagy sehogy, hogy megváltozom, hogy bármit megteszek, csak mondja ki, hogy ugyanúgy szeret….végül valahol a Williamsburg híd közepén meggondoltam magam. Oka volt annak, hogy nem mondta ki. Ez a gondolat pedig beleásta magát a lelkembe, bele a gondolataimba, és szépen lassan elcsendesített. De nem szűnt meg. Szunnyadt és várt. Valamire. Valamire, ami feléleszti újra. Amitől sokkot kapok….azt hiszem nem is kell erre sokat várnom. Csak mire ezt felfogom, azt hiszem már kicsit késő lesz.
Lance-el jövök a Sinnerbe. Máskor is jöttünk már együtt, bár akkor emlékeim szerint Lucian rendszerint házon kívül volt, vagy házon belül, valaki máson belül….ugyebár. Jót tett a szétzilált idegrendszeremnek az előző órák fülledtsége, kicsit talán sikerült lecsillapítania, és könnyeddé tennie.Mindez azonban nem tartott, nem tarthatott sokáig. Pedig lehetett volna ez az este több szempontból is különleges. Például ha Lance el sem jön hozzám, vagy ha eljön, nem feledkezem el a mai találkozómról….vagy egyedül jövök ide. Sokféle verzió létezett volna, én mégis úgy tűnik belenyúltam az egyetlenbe ami rettentően kínos.
Pedig Hazel segíteni próbált, figyelnem kellett volna rá, de az igazság az, hogy Lance nevetése, suttogása, a lehelete a fülcimpámon, azok a mocskos szavak egyszerűen kikapcsolták minden érzékemet. Még azt is aminek detektálnia kellett volna Lucian közeledését. Őt nem lehet figyelmen kívül hagyni, nekem mégis sikerül, egészen addig amíg a két itallal meg nem jelenik az asztalunknál.
Gombóccá gyűlik a gyomromban a zavart idegesség és feszültség. Magyarázkodnom kellene? Azért, hogy róla elfeledkeztem talán. Azért, hogy mással vagyok nem hiszem. Lance meglepődve és egy vállvonással veszi tudomásul, hogy Lucian nem fogadta el a felé nyújtott kezét, majd visszaül mellém, és a vállamon átveti a karját, úgy figyeli, egyelőre csendes szemlélőként a jelenetet. Lucian hangját hallva úgy érzem, talán jobb is, ha ő most nem szólal meg. Még nekem is kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek. Az első kérdést követően pillantok fel rá, és a tekintetem nem veszem le róla. Nyelek egy nagyot. Bassza meg! Arcul csap az a mardosó hiányérzet, amit napokon át éreztem miatta. Orromban még ott van az az esős éjszaka, a Williamsburg híd közepén a féklámpák vörös fényeit látom, meg a kormányon csattanó tenyerem. A büszkeség visszafordított….pedig ha akkor elmegyek hozzá. Ugyan mi lett volna? Hülyét csinálok magamból. Ismét.
A hangja könnyed, ahogy egy apró, mégis jelentőségteljes sértést vág a fejemhez, és amire én nem válaszolok rögtön.Érzem, hogy nekem feszül a haragja, a sértettsége, az az érzés, hogy hülyét csináltam belőle. Lehet így történt, de ő is ezt tette velem.Kifogásokat próbálok keresni a tettemre, de az igazság az, hogy ezen nincs mit szépíteni.Ugyanakkor nem én lennék ha egyszerűen és minden további nélkül megadnám magam neki, vagy behódolnék annak a felsőbbrendű haragnak ami benne munkálkodik. Még akkor sem ha igaza van. Részben.
Lefejtem a vállamról Lance kezét, aki felvont szemöldökkel néz rám, végül odébb húzódik. Én viszont felállok az asztaltól, kezembe veszem a koktélt, ami nekem készült. Aprót kortyolok belőle, a pereme felett Luciant figyelve. Ebben a szürreálisan simogató fényben gyakorlatilag egy jégfal választ el bennünket egymástól.
- Ha nem gondolkodtál volna annyit, akkor talán ma este veled érezném itt jól magam.- csupán biccentek a hátam mögé. Ha sértegetjük a másikat, akkor csináljuk rendesen. Aztán a szabad kezemmel egy kisebb félkörívben mutatok végig a helyen, majd újra Lucian felé fordulok.
- Nem mellesleg minden megvan ami ma este engem tökéletesen boldoggá tesz. A hely még mindig pazar, hála neked, az ital még mindig remek, hála Hazelnek és a hangulat is, hála az egész helyet körüllengő varázslatos atmoszférának. Szóval ha akarod ha nem, te ehhez kellettél. Egyébként mióta van neked ilyen kisebbrendűségi komplexusod? - léptem egy lépést közelebb hozzá, és gyakorlatilag innen lentről figyeltem a vonásait. Az ajkam egy vonalba került az állával. A közelsége bénító volt. Megemeltem a szabad kezem és kinyújtott mutatóujjammal felé böktem.
- Ne viselkedj úgy, mint egy kibaszott hisztérika!- a hangomat kissé visszább fogtam, a közelség miatt akár le is tudta volna olvasni a számról amit mondok neki. Végül leengedtem a kezem és egy lépést hátrébb léptem. Már éppen szólni szerettem volna, folytatni a korábban megkezdett gondolatmenetet, amikor Lance a hátam mögül megszólalt. Nem tudom miért érzett rá feltétlen késztetést, hogy közbe avatkozzon, bár azt hiszem érezte, hogy kissé feszült a hangulat, hát oldani próbálta. Nem az ő bűne, hogy gyakorlatilag nincs tisztában az egész helyzettel: hogy mi van, vagy mi nincs közöttünk Lucian-el. Gyaníthatóan úgy gondolja, ahogy normális esetben minden faszim gondolná, hogy ma este őt választottam.De ez igazából nem így van.Luciant választottam, csak konkrétan úgy elkúrtam a dolgot, hogy azt helyre hozni már nem lehet, de megpróbálni belőle emelt fővel kisétálni talán.
- Ne csináljuk itt feleslegesen a drámát, Lucian!- ültében tárta szét a két karját, majd kényelmesen hátradőlt és egy haverinak szánt, cinkos vigyort eresztett meg Lucian felé.
- Ma én teszem boldoggá, mit számít? Mindketten ismerjük Blanche-t, ne szívd mellre haver! Én is voltam már kispadra száműzve. Rengeteg itt a gyönyörű nő, és te vagy a tulajdonos. Blanche pedig nem csinál az ilyesmiből ügyet!- nézett rám, én viszont csak nagyon lassan eresztettem el a tekintetemmel Luciant, és fordultam oldalra hozzá. Tulajdonképpen nem mondott baromságot, és ha a dolgokat tisztán abból a szempontból nézzük, amiből mindig is néztük, ez valóban így is van. Nem csinálok ügyet, sosem csináltam.Nem is fogok. Ettől még, Lucian esetében kibaszottul fájna. Egy mosolyt erőltettem végül az arcomra, és visszafordultam Lucian felé.
- Nem. Blanche valóban nem csinál ebből ügyet, ahogy Lucian-nek sem szokása. Igaz, szivi?- tudtam, hogy ez most olyasmi, ami két irányba vihet el bennünket. Vagy Lucian elengedi a dolgot, ahogy engem, bennünket is, hagyva a büszkeségén egy csorbát. Vagy végre színt vall, végre felszínre engedi azt az embert, akinek fontos, hogy kivel vagyok, aki ugyanúgy képes lenne elfogadni az ilyen rohadt döntéseimmel együtt, de aki szó nélkül nem hagyná.A poharat tartó ujjaim szinte kifehéredtek, úgy szorítottam, ajkaim pengevékonnyá váltak, de a mosoly….az az istenverte álszent mosoly nem tűnt el. Mégis kinek játszom meg magam?



Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

Soha nem voltam egy idegbeteg típus. Miért is lettem volna az, hiszen nem indokolta semmi. Mindig könnyedén vettem a dolgokat, néha szinte félvállról, és a kellemetlenségeken úgy léptem át, mint az ember az úton a döglött csiga felett. Néha elgondolkodtam rajta, hogy talán kivételesnek születtem, idegrendszer nélkül, lehet már abból megélnék ha múzeumban mutogatnának mint élettani csodát. Nos, azt hiszem elmondhatom hogy ma este ez a teóriám megdőlni látszik: nemcsak hogy vannak idegszálaim, hanem egymás után, hangos DAINGGG hangot adva pattannak el sorban, egymás után. Nagyjából másfél-két hónappal ezelőtt egy ilyen apropó mit sem nyomott volna nálam a latba: ha látnám Blant valaki mással csak vállat vonnék, jó szórakozást kívánnék, majd keresnék egy szemrevaló ágymelegítőt magamnak én is, Miss Preston meg úgy tűnne el néhány napra a gondolataim közül, mintha örvény húzta volna le. Csakhogy a dolgok meg a körülmények is jelentősen változtak az elmúlt hetek alatt, én pedig mit tehettem volna mást, megadtam magam a sors akaratának - vagy Blan akaratának, a végzetnek, karmának, sorolhatnám a lehetőségeket napestig. Ez a mostani lett volna az első találkozásunk azután a meglehetősen felemásra sikerült vacsora után, és arra készültem hogy ezúttal minden tökéletes legyen. És nem csak abban, hogy jó legyen a zene amire táncolunk, hogy hideg legyen az ital, és magával ragadó a jókedv. Egyszerűen úgy döntöttem, egy nagy levegővel fejest ugrom az ismeretlenbe, és elmondom azt Miss Rosewood-nak, amit talán már egy hete el kellett volna mondanom, nagyjából az üvegcserepeken táncolás és a hajnali távozása közti időpontban félúton. El akarom mondani, hogy igaza van, mert érett, felnőtt ember létemre be vagyok szarva egy párkapcsolat puszta lehetőségétől. Hogy félek, mert ijesztő együtt lenni valakivel. Mert változásokkal jár, benne és bennem is, és eséllyel, hogy talán valami rosszul sül el, és sérülni fogunk mind a ketten. De a fenébe is, végtére nem erről szól az élet? Ha együtt lennénk, az haladás lenne, előrelépés, haladni pedig jó dolog. Miért akarunk egy helyben tipródni, ha másképpen is lehet? Csak éppen nem könnyű, nagyon nem könnyű azt mondani, hogy két ember, akik eddig remekül szórakoztak, megszámlálhatatlan őrültséget követtek el együtt, egetrengetőeket szexeltek, mostantól egy párt alkotnak. Da ha minden rendben, ha összepasszolunk, miért halogatjuk azt amire ő is és én is egyformán vágyunk? Vágjunk bele, jöjjön aminek jönnie kell: vagy a kudarc, vagy a megváltás. Bármi is lesz a vége, képesek leszünk elviselni.
Annyi mindent tervezem erre az estére, de ez a mostani jelenet valahogy rohadtul nem szerepelt a fantáziámban. Hitetlenkedve meredek Blan és a nyálasképű duójára, közben pedig az agyam mélyén ott kaparászik egy gondolat, és nem csupán kaparászik, hanem még kaján képpel röhög is rajtam ahogy átvillan a fejemen: talán lekéstem róla, hogy elmondjam Miss Rosewood-nak az igazságot, mert az egy héttel ezelőtti alkalommal elkúrtam valamit - valamit, aminek ideje sem volt elkezdődni, és máris véget ért. Kaptam egy vallomást, és nyilván várta a viszonzást, én meg hallgattam mint hal a szárazon, mert ostoba és gyáva voltam döntést hozni. Dermedten jegesnek érzem a kezem mikor megállítom Tom-ot, és átveszem tőle az italokat, közben pedig azon kapom magam, hogy jelenleg legalább négy klónomra lenne szükségem, akkor eloszthatnám a bennem dúló érzelmeket úgy, hogy mindegyikük csak egyre koncentrálna. Az egyik énem kaphatna egy dührohamot, a másik bebújhatna egy sarokba keserűen vinnyogni, a harmadik a tetőről lebámulhatna a mélységbe és fontolóra vehetné az ugrás gondolatát, a negyedik pedig - az original énem - ököllel verhetné a saját fejét.
Lekoppantom a két koktélt az asztal fájára, és az eddig néma, lassított filmként zajló események most mintha visszazökkennének a normális sebességre, a valóságos időmértékbe. Látom ahogy Blan ajka egy pillanatra megremeg és lehunyja a szemeit, mint akinek éppen eljutott az agyáig, hogy nem csak én, ő is remekel a dolgok elb@szásában, a nyálasképű meg olyan százwattos mosollyal nyújta nekem a kezét, hogy kedvem lenne hányni a puszta látványtól is. Miss Rosewood időközben feltápászkodik, és fogalmam sincs hogy mire készül, de a dolgokon jelenleg már úgysem tud sokat rontani. Bár az ő tehetségét ismerve erre sem vennék mérget.
- Értem - válaszolom jeges-fagyosan, mikor van bőr a képén teljes mértékben rám kenni annak a döntésnek a súlyát, hogy miért is mással múlatja itt ma este az idejét. - Hát tudod, ez már csak így megy - vonok vállat némi gúnnyal. - Remek vagyok kúrásban. Meg- és el is. De hát pont te ne tudnád? - kérdezem, és fogalmam sincs miért nem bírok leállni. Talán azért, mert a csalódottság és a sértett önérzet néha jobban kimondatják az emberrel az igazságot, mint egy üveg whisky. Figyelem ahogy Blan megáll előttem, de hiába keresem tekintetében az egy héttel ezelőtti önmagát, most csak kemény, határozott dac villog felém a pillantásából. Önkéntelenül is lenézek, ahogy mutatóujjával megböki a mellkasomat, majd egy másodpercre lehunyom a szemem, mint aki éppen ízlelgeti a szót, amit a fejéhez vágtak.
- Hisztérika... - ismétlem Miss Rosewood után. - Ez valami új, eddig még sosem hívtak annak. De azt hiszem egy fokkal még mindig jobb, mint a.... - nem tudom befejezni a mondatot, bár talán jobb is. Mert itt egy olyan szó következett volna, amiért egy emberesen svungos pofon érkezett volna válaszul, mert ugyebár hogy is szokták hívni azt a nőt, aki minden jöttmentnek szétteszi a lábát? Az utolsó szó pedig azért ragad bennem, mert a nyálasképű közben idejét látja demonstrálni, hogy mégiscsak ő a férfi - vagy legalábbis igyekszik a látszatot kelteni, meglehetősen kevés sikerrel.
- Felhívnám rá a figyelmed, hogy ez itt az én bárom, ergo úgy csinálom itt a drámát, ahogy nekem tetszik - vetem oda félvállról. - Egyébként igazad van Blant illetően. Az ilyesmiből tényleg nem csinál ügyet. Ismerjük mindketten annyira hogy tudjuk, őt két dologgal lehet boldoggá tenni. Pénzzel, meg egy méretes fallosszal. Ami az utóbbit illeti lehet neked is inkább a lábaid között kellene hordanod, nem a nyakadon - szúrok oda ahol elvileg a legjobban fáj, aztán olyan pillantást vetek a Lance nevet hordó féregre, ami magában hordozza az armageddon minden ígéretét, az apokalipszis lovasaival körítve. Persze nem veszi a lapot, vagy ha mégis, lepereg róla mindenféle gúny vagy megsemmisítőnek szánt megjegyzés, ehelyett ő is talpra kecmereg, és Blan vállát kezdi lapogatni, nagyjából úgy, mint a vevő a húst a hentesnél, hogy meg fog-e felelni a céljaira.
- Jaj Lucian, mi ez a felháborodás? Csak nem vagy féltékeny? - vigyorog bele a pofámba. Szerintem mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez per pillanat afféle "ki pisil messzebbre" verseny, ki tudja puszta szavakkal kiütni a nyeregből a másikat, hogy büszkén mellére tűzhesse a MA ESTI BEFUTÓ medáliát. - Nem értem, miért félted Blan-t, mi rossz van abban, ha most velem hempereg egyet? Ne aggódj haver... attól még nem kopik el - vigyorog bele sokatmondóan a képembe, és ez az a pillanat, amikor már csak hangokat hallok, látni semmit nem vagyok képes a szemem előtt ugráló tűzvörös karikák miatt. Az idióta japán rajzfilmekben szokták úgy ábrázolni a szörnyet, hogy hirtelen felmagasodik, tíz méteresen, szarvak-szárnyak-csápok jelennek meg rajta és artikulátlan üvöltéssel készül rá, hogy eltapossa az egész világot - teljes mértékben így érzem magam, ahogy a bennem eddig nagy erőfeszítéssel elnyomott harag utat tör magának, szinte cunamiként robog a nyálasképű felé, hogy elmossa mint nyári zápor a kutyaszart. Közben pedig az agyam mélyén szinte horogként akad meg a szó, és ismétlődik újra meg újra, mint egy régi, karcos bakelilemez barázdája, amely folyamatosan ugyanazt a dallamot játsza: "féltékeny... féltékeny... féltékeny". És a haragomnál már csak a döbbenetem nagyobb amikor rájövök, hogy elevenemre tapintott, és ezzel együtt az igazságra. Féltékeny vagyok.
Miss Rosewood-nak is csak a hangja jut el a fülemig, de lassan sikerül kitisztulnia a látásomnak, mintha csak a mondata hozta volna el ezt az eredményt. Felé fordítom a fejem, a mosolyom - magam is érzem - olyan torz, mintha a vidámparkok különlegesen foncsorozott üvegjeiben szemrevételezném az arcomat.
- Ki tudja, talán Lucian ezúttal mégis ügyet csinál belőle. Ki tudja, Lucian talán most másképp látja a dolgokat. Ki tudja... Luciant talán megváltoztatta valami. Valaki - javítom ki magam, és két lépéssel átszelem a nyálasképű meg köztem lévő távolságot, majd határozott mozdulattal arrébb tolom kissé Blant. Nincsenek határozott ötletek és tervek az agyamban, szinte csak az ösztöneimnek engedelmeskedem, de azzal tisztában vagyok, hogy talán jobb, ha kissé távolabb kerül attól, amire az elkövetkező fél percben 99% esélyt látok megtörténni. Az egy százalék esély abban rejlik, ha Lance befogja a pofáját, leül és meglapul, mint levelibéka a tavirózsa levele alatt.
- Ó, csak nem? - fuvolázza ő persze kajánul, naná hogy képtelen kussolni. - Szóval beletraféltam. Lucian, te féltékeny vagy! Csak egy reménytelen szerelembe rondítottam bele éppen? - kezd el teli szájjal röhögni, és ekkor szabadul el nálam mindaz, amit eddig magamfa folytottam. Nem érzékelem, mikor indítom el a mozdulatot, csak a reccsenést hallom ahogy az öklöm beletalál Lance pofájának kellős közepébe, és a visszahatást érzem a bütykeimben. Lehet néhány napig borogatni fogom őket, de megérte. Határozottan megérte!
A lendület erejétől Lance hátratántorodik egy lépést, az orrához nyúl, megnézi a kezére került vércseppeket, nem túl sok, ezek szerint nem törtem el az orrát, pedig nagyon szerettem volna. Ehelyett villan valami a szemében, és máris érkezik a viszonzás, néhány pillanatra feketeség húzódik elém, a csillagok milliárdjaival teleszórva mikor az ő ütése a számat éri, a felvillanó fájdalom szerint nem eredménytelenül.
- Nem! - vakkantom oda a felénk siető, tettrekész kidobóknak, miközben a környékünkön lévők visítozva spriccelnek szét, de ezt követően szinte azonnal halálos csend terül a helyiségre - mármint beszélgetés szempontjából, mert a zene még most is hangfalakat szétrepesztő erővel dübörög, morbid aláfestést adva a párbajunknak.
- Ez a mi kettőnk ügye. Ne avatkozzatok bele - osztom ki a parancsot a biztonságaiaknak, akik megtorpannak. A főnök szava még mindig szent és sérthetetlen - nem úgy, mint a mostani fizimiskája.
- Gyerünk, Lance - szánom a következő szavaimat már a címzettnek. - Játsszuk ezt le. Itt és most, csak mi ketten - lovagi párbaj a Sinner közepén. Már csak az hiányzik, hogy a végén a győztesnek Blan a lándzsájára tűzze a dialt jelentő díszes zsebkendőt.

Szókimondó szövegezés


A színházi berkekben hangzatos, dramaturgiai mondás szerint, ha a színpadon megjelenik egy fegyver, akkor az el is fog sülni. Ez pedig alapvetően egyébként az élet számtalan területére igaz. Az ember hajlamos úton-útfélen kísérteni a szerencséjét, borotvaélen táncolni, a veszéllyel és végzettel egy asztalhoz ülni pókerezni, ahol nem neki osztják a cinkelt lapokat. Egy időben a szerencse meg én mondhatni ágyrajárók voltunk, és hálát adtam a sorsnak, hogy mennyire jó dolgom van. De ugyebár a kutya is jó dolgában veszik meg, ez pedig hatványozottan igaz rám is. Nem állítom, hogy szar lenne az életem, még csak azt sem, hogy a szerencse elpártolt tőlem, de tény, hogy a válásom óta tulajdonképpen az élvezetek megveszekedett hajszolójaként, szinte törvényszerű volt, hogy egyszer majd a saját életvitelem áldozata leszek.
Tudom, hogy mit kellett volna tennem abban a pillanatban, hogy realizáltam az egész istenverte módon elbaszott helyzetet: normális ember ilyenkor egyszerűen sarkon fordul és vereségének teljes tudatában elaraszol a tett helyszínéről. Én azonban nem. Én arcátlan egyszerűséggel kapom elő azt a bizonyos színpadi fegyvert, amit nem feltétlen áll nekem szándékomban elsütni, de ha már ott van, szinte törvényszerű, hogy ez meg fog történni. Ha nem nálam, akkor másnál.Nem csak felveszem a kesztyűt miután a döbbenetet sikerül az arcomból minimálisan elmaszatolni, és valamiféle dac mögé rejteni, hanem próbálok felül kerekedni a saját elhibázott lépéseimen. Mondhatnám, hogy Lance-el a kapcsolatom jóval régebbi mint Lucian-el. Mondhatnám azt is, hogy vele alapvetően másabb is, hiszen nem csupán az köt bennünket össze, hogy néhanap alaposan felforgatva egymás világát egetrengetőt kefélünk, a feszültséget félreseperve a francba. Mondhatnék számtalan dolgot, amiben másabb a viszonyunk, és ami miatt prioritások tekintetében jóval előrébb áll, mint a Sinner sármos és gazdag tulajdonosa. Mindez igaz is lett volna, úgy nagyjából egy héttel ezelőttig. Vagy visszavezethetném a vegasi kiruccanásig. A sorrend ott alaposan felkavarodott, és Lucian olyan helyet kezdett elfoglalni az életemben, amelyre nem feltétlenül voltam felkészülve, még kevésbé tudtam vele bármit is kezdeni. Hát hagytam magam, hogy maga alá temessen az érzés, noha nem állítom, hogy nem próbáltam a magam módján tiltakozni ellene. Hiszen ha létezik ilyen, akkor Lucian és én egymás tökéletes lenyomatai vagyunk. Mint a tengerparton hagyott lábnyom, amibe pontosan beleillik egy másik. Mint egy kabát, meg a hozzá passzoló gomb. De mégsem vagyunk ugyanazok. Ő egy másik lábnyom, és egy kabát, nem a gomb.
Elkezdődött valami akkor este, amelyet másnap realizáltam, hogy talán a felfokozottság hevében gondoltunk többnek. Én gondoltam többnek. Tulajdonképpen be kell látni, hogy már akkor nem működött az egész kapcsolatosdi, amikor bele akartunk kezdeni. Hiszen a változások fájnak. Szavakkal könnyű őket meglépni, ám a tettek gyakran megakasztanak. Azt hiszem valami ilyesmi történt velünk is. Szavakkal mindennél jobban akartuk, a tettekkel azonban hadilábon álltunk. Leginkább sehogy. Még mindig ott tartottunk, hogy ki tegye meg az első lépést az egészben, holott lehet, hogy már megtettük, csak nem is vettük észre? Mit kellene másképp látni, mit kellene tennem, hogy feltűnjön bármiféle változás is? Nos, azt hiszem a válasz pontosan ott van előttem, a haraggal és a sértett önérzettel karöltve. Villanó sötét íriszeiben nem csupán a mérhetetlen és felkorbácsolt indulat villan, hanem az árulásom feletti keserűség. Én nem érzem árulásnak. Nem így. Hiszen máskor is megfordultam már itt társasággal, sosem csinált ebből ügyet. A szavai úgy csapódnak nekem, hogy szinte rám fagynak. Hűvös, kimért és még mindig, változatlanul haragos.
- Ó igen! Egy kötőszót még kihagytál! A felkúrásban is jeleskedsz, bár tegyük hozzá, hogy ez utóbbi tulajdonságodat velem szemben ritkán alkalmaztad. Eddig.- kényszeredetten horkanok fel, amely leginkább a nevetés és a felháborodott hangnem között van félúton. Nem tetszik, ahogy számon kér. Elfelejtettem a találkozónkat, ez tény. Az is tény, hogy eszembe jutott volna akkor amikor Lance éppen a hálószoba ágyra taszított, és másodpercek alatt seperte ki a gondolataimat…..ha akkor képes lettem volna legalább egyetlen másodpercig még Lucian-re koncentrálni, akkor most nem állnánk itt, ebben a meglehetősen szürreális édeshármasban, keresve, hogy kinek mi pontosan a szerepe. No igen. Jelenleg úgy tűnik, hogy ebben a threesome-ban az egyik faszi meg- a másik pedig fel akar kúrni. Szép kis helyzet mit ne mondjak.
Fogalmam sincs, hogy ha Lance nem szól közbe, akkor meddig jutott volna a beszélgetés. Lucian valószínű tovább sértegetett volna, amit nem nagyon veszek magamra. Valószínű az én szavaim is lazán leperegtek volna róla. Lance azonban ebben a helyzetben azt hiszem maga a fegyver….ami bizony a megszólalásával élesítette most magát.
- Nekem legalább van az életemben egy biztos farok, akivel számolhatok. Te viszont végikefélted már szinte fél New York-ot, a másik felét azért nem, mert még nem volt hozzájuk szerencséd, mégis az a legnagyobb problémád, hogy én ma kivel fogok dugni! Igen Lucian, engem pénzzel és farokkal tökéletesen boldoggá lehet tenni. Rólad elmondható, hogy úgy bármi boldoggá tesz a pénzen és a szexen kívül?- csattanok én is, mikor Lance felé kifakad. Tévedés ne essék nem Lance védelmére kelek, hanem egyszerűen nem értem…..nem értem, hogy mégis mi a franc baja van? Miért nem engedi el a témát? Miért nem tudjuk ezt máskor, máshogy megbeszélni? Bánja a tököm, csesszen le, kapjon le a tíz körmömről szavakkal, aztán csapjon fel a bogárfekete zongorára, másszon bele a hajamba, a bőröm alá, kefélje ki a lelket is belőlem a haragos sértettségében, vezesse le rajtam a gyerekes haragját és lépjünk túl rajta. De úgy tűnik ez most nem opció. Igen….változott valami. Nem valami, hanem minden. Már nem lehet visszafogni azt ami elkezdődött, akár egy gellert kapott biliárdgolyó, ami vészesen, óriási sebességgel száguld végig az asztalon.
Féltékeny. Lance megjegyzése azt hiszem az én fejemben is szöget üt, és amit eddig elképzelhetetlennek tartottam, mert egyszerűen képtelen voltam vele számolni, most nagyon is hihetővé válik. Nem tudom ezt az egészet összekapcsolni. Lucian nem féltékeny, hogy is lehetne az, hiszen ahhoz kapcsolat kellene….ahhoz érzések kellenének, ami neki….eddig jutok a gondolattal, amikor érzem és érzékelem, hogy az eddigi jeges hangulat, most egyszerűen megdermeszt mindent körülöttünk. Lucian nem csinálna ebből ügyet….de Lucian mégis csinál. Lance csak áll ott, mint aki jobban látja a helyzetet nálam, és még röhög is az egészen. Ha nem látnám azt ahogy Lucian mozdul, ha nem látnám az izmaiban rejlő erőt, amivel visszafogja magát, hogy a kitörni kész haragját Lance-re zúdítsa, én is nevetnék rajta. Abszurd és elképzelhetetlen még a gondolata is annak, hogy ő ilyesmit érezzen. Elvégre szabadok vagyunk. Egymással és mindenki mással lefekszünk, ezen pedig nem változtattunk eddig.
Értetlenül meredek Lance felé, amikor teli pofával röhög bele Lucian képébe, arról hadoválva, hogy Lucian szerelmes….mi van? Időm sincs azonban feldolgozni a szavait, mert a szemem sarkából érzékelem, ám tenni ellene semmit nem tudnék, ahogy Lucian keze lendül és egy alapos orrbavágással honorálja Lance merész kijelentését. A morajlás abbamarad, csak a zene hangja az ami valamiféle abszurd aláfestésként a Tainted Love dobbanó ütemeit kezdi belebömbölni a Sinnerbe. Lucian ütése alaposan orrba találta Lance-t, aki nem sokáig hezitál, és noha egy fél fejjel alacsonyabb Lucian-nél attól még veszi a lendületet, és az őt ért sérelem miatt revansként hasonlóan orrba vágja Luciant. Erre már mozdulnak a marcona kidobók, ahogy én is, de az előbbieket maga a tulajdonos állítja meg. Engem pedig egy felkaromra simuló kéz tart vissza. Hátrapillantok. Hazel az, aki a fejét is ingatja. Én meg csak meredek rá, hogy mégis mi a fenét kellene csinálnom, hagyni, hogy ez a két idióta egymásnak essen a Sinnerben? Mégis mire jó ez? Lucian kínosan igyekszik kerülni mindenféle botrányt, ami a helyet rossz színben tünteti fel, most meg ő maga szolgáltat egyet az itt jelenlévőknek? Akik közül természetesen páran már a telefonjukat is előveszik, hogy megörökítsék a jelenetet, vagy később majd valamelyik megosztó csatornára esetleg fel is töltsék. Az internet korában már nem az újságok szolgáltatják a botrányokat a leggyorsabban, hanem a technika.
- ELÉG!- üvöltöm át a termet Lucian szavaira, aki valamiféle elbaszott lovagi párbajt hirdet pillanatok alatt, és Lance vértől szivárgó orrát tapogatva, vigyorogva, láthatóan még benne is lenne. Mozdulok is előre, de Hazel most még szorosabban fogja meg a felkarom, és tart vissza, hogy ne menjek a faszik közelébe. Nem tőlük félt, hanem azt hiszem őket félti tőlem. Amilyen indulat gerjedt fel most bennem az előbbi láttán, valószínű a szavakkal lebeszélni akarnám őket, de mindkettőnek leosztanék egy-egy jobb egyenest, mert megérdemelnék.
- Mi a faszom bajotok van nektek? Lucian! Elfelejtettem a mai találkozót, okés? Sajnálom, ezt akartad hallani? - tárnám szét a karjaimat mintegy a megbánás jeleként, de csak az egyiket sikerül, mert a másikat Hazel még mindig kitartóan és stabilan fogja.Újra mozdulok, de megint visszahúz.Komolyan, kezdek kijönni a béketűrésemből. Hátravillantom rá a tekintetem, de Hazelt ilyesmivel nem lehet meghatni. Szent meggyőződése, hogy ő márpedig ebben a helyzetben és maga mellett fog tartani. Visszafordulok a két férfi felé.
- Nem lesz itt semmiféle lejátszás, semmi. Elmegyünk, ma estére elég a feszkóból.- jelentem ki, de úgy tűnik, hogy az első ütés felett érzett harag Lance-ben sokkal nagyobb, vagy az is lehet, hogy megérezte, hogy valamivel igazán ki tudta billenteni Luciant a nyugalmából, őszintén szólva nem tudom miért csinálja….nem tudom,de az a bizonyos fegyver elsül. Másodszor is.
- Nincs baj édesem! Elmegyünk. Mi legalábbis ketten együtt. Mert ebből a mi szerelmes bajnokunk kimarad, úgy tűnik. Csak nehezen dolgozza fel, hogy nem övé a dicsőség. Így van Luci boy?- a hangja sértő, szinte már kihívó, és én egy pillanatra lehunyom a szemeimet, mert érzem, hogy ebből nem lehet, egyszerűen nem lehet jól kijönni. Ilyen után biztosan nem. A becézés volt azt hiszem az utolsó, amivel minden bizonnyal az utolsó sanszát is kukázta.
- Bassza meg!- szűröm a fogaim között, és megint mozdulnék egyet előre, hogy ha mást nem akkor tettlegesen vessek véget ennek az egésznek és kiráncigáljam innen Lance-t mielőtt Lucian péppé veri - az érzékelhető alkati különbség egyértelműen Lucian malmára hajtaná a vizet- de Hazel megint visszaránt.Hátravillantom a tekintetem.
- Hazel….ne csináld, eressz el!
Csak a fejét rázza. Megértem azt hiszem. Ha most odaenged, valószínű nem köszönné meg amit ezután Luciantől kapna.



Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Ha a világ tökéletes volna, alighanem teljesen más életem lenne. Ha a világ tökéletes volna, akkor a szüleim neveltek volna fel, talán kinn laktunk volna New York valamelyik csendes külvárosában, csinos házban, a ház előtt fehér léckerítéssel és smaragdzöld pázsittal. Egy tökéletes világban a szüleim szerették volna egymást, és engem, anyám minden reggel kihajolt volna az ablakon, vagy ott állt volna a ház előtt, hogy búcsút inthessen, miközben felszállok a sárga iskolabuszra. Egy tökéletes világban barátokat hívhattam volna el magunkhoz, idővel talán testvéreim is lettek volna. Egy tökéletes világban most tanár lennék, mérnök, ügyvéd vagy orvos, lenne feleségem, aki egy fárasztó nap végén átölel és hozzám bújik az ágyban, és lennének gyerekeim, akikért lenne értelme léteznem a földön. Egy tökéletes világban Miss Rosewood egetverő, ragyogó szerelemből házasodott volna, egy olyan férfival aki megérdemli őt, Európába mentek volna nászútra, valószínűleg Párizsba, vagy Velencébe, olyan helyre, ahol a romantika édes felhőként lebeg az ember felett, és szinte bele lehet harapni, mint a vattacukorba. Egy tökéletes világban megtanultam volna szeretni, nem tartanám magam egy rakás szerencsétlenségnek, akiből nehéz bármiféle érzelmet is kicsikarni. Egy tökéletes világban minden egyszerű lenne, tiszta, és fényes mint a Nap. Egy tökéletes világban mi ketten alighanem soha nem is találkoztunk volna, és soha nem éreztem volna azt, amit most. De ha így történt volna... mégis, miféle tökéletes világ lenne az?
A világ szar hely, soha nem lesz tökéletes, ahogy mi magunk sem benne. Mi csupán a tökéletesség látszatát tarthatjuk fenn, egészen addig míg az események hatására olyan illékonnyá nem válik, mint az álom. És a mostani este egy pontosan ilyen alkalom: az elvek, amiket eddig hangoztattam, az életmódom amelyhez ragaszkodtam, most mind semmissé válnak abban a pillanatban, amikor szembesülök Blan és Lance tenyérbemászó párosával. Persze ez csak részigazság: valójában ők vetették a kesztyűt elém azzal, hogy ma este pont jelentek itt meg, és nekem jut annak a szerepe, aki ezúttal nem hajlandó homokba dugni a fejét, vagy sarkon fordulni és beletemetni az érzéseit két tetszőleges női láb találkozásába. Azt szokták mondani, az ember előtt akkor villan meg az igazság, majd világosodik ki a maga kristályos, megfellebbezhetetlen mivoltában, mikor döntéskényszer elé kerül, és most, ebben a pillanatban látom igazolódni ezt a tézist. Azért nem akarom látni a Blan-t mással látni, mert fontosabb nekem, mint eddig volt. Azért, mert úgy érzem, mintha egy láthatatlan, aranyló fonal feszülne közöttünk, és húzna egymás felé bennünket. Azért nem akarom mással látni, mert...az istenért Lucian, mondd már végre ki! - mert azt akarom, hogy én legyek neki az egyetlen.
El akarom mondani neki, hogy ostoba voltam. Hogy hibáztam, talán túlságosan nagyot is, mikor a félelmeim miatt nem adtam neki választ azon a kissé morbid eseményekbe forduló vacsoraestén. El akarom mondani, hogy kell nekem, kétségek kívül, visszavonhatatlanul, elszakadhatatlanul kell nekem - de nem jutok el odáig, hogy megtaláljam a hangomat. Vagyis, egészen pontosan megtalálom, csak az agyam és a szám nem kerül szinkronitásba, mást mondok ki mint amiket gondolok, bár talán a sértett önérzet és a csalódottság magyarázata kissé az én javamra billenti a mérleget. Bár ezt Blan is elmondhatná magáról, és egyikünk sem gondolná, hogy a másiknak igaza van, mert ahogy mondani szokás, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ez hatványozottan igaz a mi esetünkben, akkor is ha beláthatatlan távolságban állunk attól, hogy egy hülye glóriát viseljünk a fejünk felett.
- Hát, ahogy mondani szokás, egyszer mindent el kell kezdeni. Írd fel a mai dátumot, hogy "Lucian ma kúrt fel először" - címzem a szavaimat Blan-nak, de aztán elhallgatok. Nem, ez így nem pontosan igaz: belém reked minden további szó. Mert Miss Rosewood üt. Nem ténylegesen, fizikálisan, hanem sokkal rosszabb módon üt meg: ridegen, kegyetlenül, pontosan kiszámíthatóan csap oda, ahová az emberi lelket szokták helyezni azok, akik hisznek a létezésében. Szinte földbe tipor a szavaival, és nem csak engem: mind az egy héttel ezelőtt, mind a Vegasban történteket is lábbal tapossa ebben a pillanatban, magamban pedig azon gondolkodom, mi készteti erre - vajon olyannyira csalódott-e bennem, és abban a viszonzatlan vallomásban, hogy meg akarja velem kóstoltatni a keserű pirulát, vagy azért mert azon az éjszakán tényleg leszámolt velem, meg velem kapcsolatban minden eshetőséggel, és  már tovább is lépett.
- Mostanában túl sok új, eddig nem tapasztalt érzéssel kell megbirkóznom - szedem össze végül magam, bár a hangom meglehetősen rekedten cseng, és nyoma sincs benne a szokásos határozottságnak és magabiztosságnak. Ez egy sebzett ember hangja, bár természetesen minden erőmmel igyekszem hogy mások füle ne hallja meg ezt a mellékzöngét. - Majd ezt a mostani apropót is felveszem közéjük. Egyel több vagy kevesebb nem számít, ahogyan ezt mondani szokás - fűzöm hozzá. Bár ha jobban belegondolok, ez valójában két érzés, különösen összekavarodva, nagyjából úgy, mint ahogy a kígyó tekeredik a Laokoón-csoport tagjaira. Szétválaszthatatlanok: megbántottság és fájdalom.
A meglehetősen éles karddal vagdalkozós csörténket ezúttal Lance szakítja félbe, képtelen tartani a pofáját, győzelmének biztos tudatában röhög bele a képembe, és minden haragom, sértettségem, félelmem, bizonytalanságom ellene fordítom: titokban hálás is vagyok neki, hogy rajta tölthetem ki a bosszúmat, bár aligha vonható kétségbe, hogy bőven megérdemli a kiadós orrbavágást, amit a következő másodpercben kap tőlem, és amit nem rest azonnal viszonozni is. Nagyjából két méteres sugarú körben kiürül körülöttünk a tér, mindenki lélegzetvisszafojtva várja az elkövetkező eseményeket, mi meg úgy állunk a tekintetek - és a fényekből ítélve a bekapcsolt mobilok - középpontjában, mint két ókori gladiátor a halálra menő összecsapás előtt.
A szemem valójában nem, de a tudatom, az a bizonyos hatodik érzékem tökéletesen letapogat mindent és mindenkit: inkább csak érzékelem, mint látom ahogy Hazel visszatartja Blan-t attól, hogy közénk vesse magát, bár tény hogy a csaposok gyöngyének nincs könnyű dolga, Miss Rosewood kézzel-lábbal küzd a szabadulásért. Mivel nem jár sikerrel, a hangját próbálja bevetni, átvisítja még a zenét is, és ha most nem ilyen helyzetben lennék még el is nevetném magam azon a naivitáson, hogy azt hiszi ezzel majd leszerel engem, meg a patkányképűt is.
- Hogy mi a faszom bajom van? - horkanok aztán fel, mert ez a következő néhány mondat úgy hatol be a fülembe, mintha egy fúrógép mászna egyre beljebb a koponyámba. - HOGY MI A FASZOM BAJOM VAN? - ismétlem ordítva. - Szóval elfelejtetted... hogy az estét sikerült, azt még elnézném. De te komolyan elfeledkeztél RÓLAM? - nyomom meg elmondhatatlan hangsúllyal és erővel az utolsó szót. És természetesen ez az, amibe Lance úgy kapaszkodik bele, mint Tarzan a liánba, és úgy dönt, hogy a - véleménye szerint - megtaposott ellenségen még ő is rúg egy utolsót. Csakhogy hiba csúszik a számításba: engem nem szoktak legyőzni, és nincs szükségem arra sem, hogy mint ő, jelképesen egy nő háta mögé bújva másszak ki egy zűrös szituációból. Az én elvem az: ha harc, hát legyen harc, és az tartson a végsőkig.
Lance pofázik, és most érzem azt, amit eddig csak tényleg nagyon ritkán éreztem életemben: hogy igenis lehet ölni. És ha valami csoda nem történik, akkor tényleg ki is fogom nyírni, addig fogom ütni, amíg egy halom azonosíthatatlan véres massza marad belőle a Sinner padlóján. A "Lucy boy" pedig tényleg a legutolsó csepp az amúgy is csordultig lévő pohárban: elbődül a fejemben valami kontrollálhatatlan állat, és úgy rontok neki a patkánypofájúnak, mint a bika a vörös posztónak, vagy mint faltörő kos a vár bezárt kapujának: ha utólag majd rekonstruálni akarom a történteket, hosszasan el fogok gondolkodni rajta, hogy vajon tényleg üvöltök is közben, vagy csak a belsőmben tombol a hang - de hamar elnyomja a reccsenés, ahogy ökölbe szorított kezem újfent belevág Lance arcába. Csakhogy amíg az előző ütést a helyére igazítás gyanánt szántam, a mostanit már jóval komolyabban gondolom: úgy nagyjából egy kórházi ágyig szeretném eljuttatni vele. Ehhez mérten bele is adok apait-anyait, még a gerincemben is érzem ahogy visszhat a becsapódás okozta lendület, de egy másodpercig sem törődöm vele. Jobban lefoglal az, hogy az eredményt nézzem, azt ahogy a patkányképű hanyatt zuhantában végigsöpri egy asztal teljes felszerelését - tálca, üvegek, poharak - amik éles csörömpöléssel törnek össze a padlón, míg Lance földet érés után egy fél méteres csúszással koronázza meg a zuhanást, és remélem a Sinner padlózatának minden szálkája a valagában fog kikötni, bónusz gyanánt. Még mindig ökölbe szorított kézzel figyelem, ahogyan lentről pislog fel rám, ezúttal már tényleg betört orral meg felszakadt szájjal, és a verekedés, meg a revans vágya szemmel láthatóan illan el belőle.
Egy kezet érzek a vállamon, odakapom a fejem, Jim, a kidobók vezetője biccent felém, hogy innentől átveszik a problémát, és csak ekkor nyitom szét az ujjaimat, meg rázom meg a kezemet.
- Az "úriember" távozni készül - szólok oda a biztonságiaknak kemény hangon - és ha bármikor a jövőben be akarna lépni a Sinnerbe, töröljétek fel vele a padlót, és a fogait passzírozzátok a seggébe - adom ki az utasítást, és minden szavamat halálosan komolyan gondolom. Elfordulok Lance-től, mikor a kidobók nem túl kíméletesen felkanalazzák, majd a kijárat felé tuszkolják, és odalépek Hazel, meg a még mindig vehemensen szabadulásért küzdő Blan párosához.
- Te most velem jössz! - csattanok rá Miss Rosewood-ra, és megragadom a csuklóját, hogy a lift felé kezdjem el vonszolni. Tisztában vagyok vele, és számítok rá, hogy nem fog jámbor bárányként ballagni mellettem, minden erejét meg hisztijét latba fogja vetni hogy megvétózza a tervemet, de neki is tisztában kell lennie azzal, hogy ha kell akkor a vállamra fogom csapni, így fogok felliftezni vele a lakosztályomba, és tökéletesen telibe fogom szarni ha közben üt-rúg-vág ahogy erejéből telik. Meg kell beszélnünk a dolgokat, én pedig nem fogom egy másodpercig sem elodázni ezt - és ismerve mindkettőnk vehemenciáját ez a "beszélgetés" dobhártyákat próbára tévő lesz, a magánügyeimet pedig nemes egyszerűséggel nem óhajtom sem az alkalmazottaim, sem a vendégek előtt megtárgyalni.

Szókimondó szövegezés


Mindenki fel tud idézni az életből legalább egy olyan helyzetet, amikor azt tudja mondani, hogy “Ez igen, ezt jól csináltam, nálam jobban senki sem!”. Nem feltétlenül a közeli múltban lehet gondolkodni, akár gyerekkorból is elő lehet kaparni efféle emlékeket. Én akárhogy törném a fejemet, akárhogy gondolkodnék, legyek bármennyire is egoista ribanc, akkor sem nagyon lennék képes olyan pillanatot előbányászni, amire őszintén, és nem csak a show kedvéért mondanám azt, hogy jól csináltam. Majdhogynem tökéletesen. Hacsak a dolgok eredendően tökéletes elbaszását nem tekintjük ilyennek, mert akkor azt hiszem abban világklasszis vagyok.Már gyerekkoromban kezdődött….mindig én voltam a lány, aki soha nem tudott nyugton maradni már az óvodában sem. Akit rendszerint sarokba állítottak, vagy állandóan az ő nevétől volt hangos a terem, annyit szólongatták az óvónők. Az iskolában sem javult a helyzet. Az örök feketebárány, a csaj, akivel mindenki csak azért akar jóban lenni, mert meg merte azt csinálni, hogy szöcskét rakott a matek tanárnő szendvicses dobozába, és vizisiklót a limonádés flakonjába. Amiben amúgy nem csak limonádé volt, hanem kibélelte valami rémes minőségű vodkával és azt nyakalta szakadásig. A lány a gimiben, aki valahogy egyetlen szakkörbe sem illett be, aki mégis bebizonyította a képmutató upper east side-i sznob picsáknak, hogy csont nélkül be lehet jutni az orvosi karra. A lány, aki mindig bizonyítani akart, aki tele volt gátlásokkal (nem is hinnéd, mi?), aki sokáig kételkedett abban, hogy ő egyáltalán jó lehet valamiben. Aztán ez a lány az egyetem alatt megváltozott. Nem nagyon tudnám megmondani, hogy mikor és hogyan kezdődött. Talán azzal, hogy rájöttem: érvényesülni egyszerűbb ha kihasználunk másokat, ha már úgysem néznek semmibe. Hát megtanultam hazudni, szépíteni a dolgokat, azt mondani, amit hallani akarnak, miközben szépen lassan nőtt az ázsióm,és ezzel együtt az elismertségem is az egyetemen. Végül rájöttem, hogy az életben a pénz és az érdekek mozgatnak mindent, hát ezt a kettőt kell tökéletesen kombinálni, hogy meglegyen mindenem amit csak akarok. Benton könnyedén csavartam egykor az ujjaim köré, és sokáig nem is akartam elengedni. Mondhatnám, hogy ez a házasság lett volna az első és egyetlen jó dolog amit csináltam. Majdhogynem tökéletesen. Csakhogy mint minden mást az életben ezt is sikeresen elbasztam. Szó szerint. Nem hibáztattam soha Lance-t, mert rám volt kattanva az első perctől kezdve. Nem csináltam belőle titkot, hogy nekem is bejött….nem a gátlásosság, vagy a szűzies erények védelme tartott vissza attól, hogy lefeküdjek vele. Még csak nem is a férjem iránti elkötelezett hűségem. Sokkal inkább az, hogy nem láttam benne semmiféle érdeket, hogy megtegyem. Egészen addig a pillanatig, amíg Luella eljegyzésén az anyósom azt nem találta mondani, hogy reményei szerint a lánya sokkal jobban választ majd nem úgy, ahogyan a fia egykor. Azt hiszem itt jött el az a pillanat, amikor úgy döntöttem beleköpök a levesbe, és felforgatom az egész szemét, istenverte Rosewood família életét. Igen, mielőtt Luella és Lance kimondták egymásnak azt, hogy holtomiglan és holtodiglan, éppen egy órával előtte Lance még engem kefélt a kis kápolna hűvös öltözőjében, egy Szent Antal szobor és egy csokor liliom mellett. Mennyire édes és betegesen ironikus, nem? Elégtétel lett volna, ha Benton nem talál ránk. Azt gondoltam majd ezen is túllendülünk. Bár talán már sejtettem, hogy ha ő túl is lendült volna, én lehet már nem. Elegem volt. Már a pénz sem tartott vissza. Mert vannak olyan helyzetek amikor a pénz már nem motiváció többé. Amikor úgy érzem, hogy valami olyan módon hiányzik, hogy sok millióval sem lehet betömni azokat az istenverte érzelmi lukakat. Hát ezért nem akartam utána sem állandó kapcsolatot, nem akartam érzelmet, szerelmet, nem akartam semmi mást, csak röpke kapcsolatokat, amelyekben bármi lehetett motivációs erő: a pénz, a befolyás, a nagy farok, a luxus utazások….tényleg bármi, csak az érzelmeket ne keverjük bele.
De mint az életem során gyakorlatilag annyi mindent...vagy mondhatni eddig gyakorlatilag mindent, ezt is sikerült alaposan, és szépen körültekintően elbasznom.
Gyerünk Blanche, légy őszinte magadhoz! Fordítsd ki az istenverte elcseszett lelkedet, és nézz szépen bele, mit látsz ott! Tobzódó érzelmeket, amiket megpróbálsz elnyomni, vagy legalábbis hagyod, hogy Lance elnyomjon. Mert ő nem kér semmit, ő nem kever bele érzelmeket. Ő csak meg akar dönteni, élvezi veled az estéket, a szabadságot, amit a Rosewood villában nem kap meg. És én magamba nézek, magamba jó mélyre, és rá kell jönnöm, hogy igen….van abban valami fájdalmasan nevetséges, hogy kétszer is sikerült túllépnem önmagamon. Hát ennyire szükségem van nekem erre? Hogy szeressek? Viszonzatlanul is? Bassza meg még úgy is! A keserűséget pedig elég sajátosan vezetem le.
A Sinner eddig pontosan az a hely volt számomra amire szükségem volt. Ami tudatosította bennem, hogy miért választottam a hedonizmust, az élet mérhetetlen habzsolását, miért áldoztam eddig csupán a pillanatnyi gyönyörnek. Most a Sinner az a hely, amely tükörként reflektálja vissza számomra, mennyire nem erre volna szükségem. Szembesít önmagammal, azzal, hogy mit csinálok, miképpen gyalogolok át valakin….aki….de álljunk meg! Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Lucian megváltozott volna. Nem vagyok, mert a szavai másról árulkodtak. Miért kapaszkodom ennyire a szavakba? Mert tökéletesen jól tudom, hogy milyen tettekkel hazudni. Nézzen a szemembe és úgy mondja! De mondja ki végre! Helyette egymásnak feszülünk. Én üvölteném az arcába, hogy azért feledkezhettem el róla, mert nem engedett közelebb. Hadovált valami másfajta kapcsolatról….de igazából ebben nem csak ő a hibás. Én is. Hogy nem hallottam mögé, hogy nem figyeltem a hangsúlyára. Nem adtam magunknak időt. Elbasztam. Megint. És ezt is. Beismerni azonban nem tudom. Még nem.
Ezek ketten egymásnak esnek, és nem igazán van lehetőségem semi közéjük állni, mert Hazel visszatart. Ki akarok szabadulni a szorításából, de esélytelen. Olyan bicepsze van, hogy szerintem a főnökéhez hasonlóan ő is padlóra küldte volna Lance-t.  Maradnak a szavak, amikkel nem tudom mennyit érek el, valószínű nem sokat, de ettől még próbálkozom. Olaj a tűzre. Lance győzelmének mámorában vigyorog, Lucian-t pedig sikerül vele még jobban felhergelnem.
- NEM!- csattanok fel, kissé előbbre mozdulva, de Hazel visszaránt, mintha egy póráz lenne a karja amely visszafog attól, hogy a jelenleginél még nagyobb baromságot csináljak.
- Ne álltasd magad! Kurvára nem nézted volna el. De ez megint rólad szól,igaz? Rólad, rólad….RÓLAD!- üvöltöm már én is a végén, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül csendesedem el. Lehajtom a fejem és megrázom azt, majd Lance-re nézek. Mennünk kellene…..elsősorban azért, hogy Lucian újabb kirohanásában ne verje bucira a fejét, másodsorban meg azért, mert jelen pillanatban senki nincs olyan állapotban, hogy ezt megbeszéljük. Ráadásul már így is adtunk azt hiszem elég drámát a Sinner közönségének.
Még szusszanni sincs időm, amikor Lance újabb megszólalása csapja meg a fülem, és tudom, ó istenem, nagyon jól tudom, hogy ez az a pont, amikor már semmi és senki nem lesz képes visszafogni Lucian jelenleg sem kicsi dühét. Lance nem csak meglengette előtte a vörös posztót, hanem gyakorlatilag beborította vele az egész fejét….csodás!
A következő pillanatok gyakorlatilag olyan gyorsan történnek, hogy csak egy üvöltéssel sikerül rájuk reagálnom, meg egy hirtelen előre lendüléssel, amivel sikeresen sodrom magammal Hazelt is, de csupán egy másodpercre billen ki az egyensúlyából, annyira, hogy közelebb lépjen, és ne csak a karomat, hanem engem magamat is átöleljen.
- NEEEEE! BAAAAZZZZZ!- szinte artikulátlan sikoltással szakad ki belőlem, ahogy nézem Lance hogyan szántja végig a padlót és koppan a feje távolabb.
- Hazel a kurva életbe már, eressz el! Istenemre Hazel, ha nem engedsz el…..- mit fogok csinálni? Felpofozom? Hát kiröhögne! Fortyog bennem a tehetetlen indulat, és jelenleg nincs senki, akin levezessem. Még nincs.
Hazellel hadakozom tovább, aki hirtelen enged a szorításon, és már reménykedem, hogy célba ért nála a tét nélküli fenyegetésem, de tévednem kell. Lucian jelenik meg a látómezőmbe, amint éppen közeledik, én azonban a biztonságiakat figyelem, akik kifelé tuszkolják Lance-t.
- Legalább a sérülését hagy nézzem meg! Álljanak már meg! Lance…..hívj taxit és menj a sürgősségire, keresd Carol-t…..keresd...Car….- belémfagy a szó. Őszintén azt sem tudom, hogy hallotta e. Lucian ragadja meg a csuklómat és gyakorlatilag tényt közöl, miközben Hazel elenged és hátrébb lép. Rá már nincs szükség. Rávillantom a tekintetem.
- Ha még egyszer az életben beteszem ide a lábamat, garantálom Hazel, hogy a mostani akciódért, nem teszed zsebre amit tőlem…..Lucian a faszomat már, ne rángass!- a pultos csak mosolyog, azt hiszem sejti, hogy fogunk mi még inni hajfogásig (jah, amikor a csajok a fajansz felett fogják a másik haját, hogy ne érjen bele), csak csillapodjak le. Persze én erre nem nagyon látok jelenleg sanszot. Lucian azonban mintha meg se hallaná hangomat, csak vonszol magával a lift irányába. Próbálom fékezni, visszahúzni, kapaszkodom a karjába, mindenbe, miközben válogatott szitkokkal szórom meg.
- Ez mégis mire volt jó, he? Lucian ne rángass az isten verjen meg! Mondom ne rángass, ki vagy te mégis, hogy itt parancsolgass nekem? Mire volt ez jó, he? Egy elfelejtett este miatt? Mióta csinálsz te ilyenből ügyet?Hányszor dobtál engem mert éppen halaszthatatlan randid volt a lakosztályodban? Csináltam belőle ügyet? Nem….sosem csináltunk ilyenből….Lucian nem is figyelsz rám….bazd már meg!- minden erőmmel próbálom visszafogni, de ő az erősebb, és a liftig nem nagyon látok esélyt egyelőre a szabadulásra, ott azonban megtorpanok. Nem vagyok hajlandó beszállni.
- Nem! Nem vagy olyan állapotban, és én sem, hogy ezt józanul meg tudjuk beszélni. Azég áldjon meg, most vertél hülyére egy pasit, aki nem mellesleg fontos nekem….ezt nem csinálhatod, érted? Mégis….mégis milyen jogon formálsz erre magadnak lehetőséget?-értetlenül és haragosan nézem őt végig. Hát ő sem nyugodtabb nálam, maradjunk annyiban. A szabad kezemmel a lift felé mutogattam, a másikat még mindig ő fogta, valószínű attól tartott, hogy sarkon fordulok és elmegyek. Jó meglátás, valóban erre készültem.
- Én oda nem fogok önszántamból beszállni, ebben egészen biztos lehetsz és egyszerűen nem kényszeríthetsz arra, hogy én veled men….- Lucian csak nézett engem, láthatóan mérlegelt valamit, és a következő pillanatban meg is kapom a választ arra, hogy mi járt a fejében az elmúlt másodpercekben. Lazán, szinte magától értetődőn könnyedén kapott fel a vállára, mint egy lisztes zsákot. A lábamat erősen fogva lépett be velem a liftbe, miközben én a vállán lógtam fejjel lefelé.
- Esküszöm, te nem vagy normális! Lucian tegyél le! Nem fogom kétszer kérni. Azt mondtam tegyél le….mondom tegyél….Lucian a kurva életbe már veled, tegyél le!- mintha saját magammal hadakoznék. Csak a szuszogását hallom, a dühének forróságát a ruhán keresztül is érzem, de nem szól hozzám egy szót sem.
Halk csilingelés jelzi, hogy felértünk, miközben én még mindig kitartóan próbálok feszengeni, és lekerülni a válláról. Ez egyszerűen nevetséges.
- Most boldog vagy, hogy baszódj meg! Boldog vagy, hogy felcibáltál ide? És most már tényleg tegyél le, mert ebből elegem van!- már nem fogom vissza a hangom, de tudom, hogy pillanatokon belül nem csupán az én hangomtól lesz hangos a lakosztálya. És ezek korántsem olyan hangok lesznek, amiket ez a hely kettőnktől megszokott.




Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Bárhogy is tagadja valaki, bármennyire is legyen elfogult, de ki kell mondani, hogy a gyerekek a föld legkegyetlenebb teremtményei. Nem a meghökkentő, és sokszor szórakoztató őszinteségük okán, hanem mert hihetetlen érzékkel tudnak mindig oda ütni, ahol a legjobban fáj, és amivel a legjobban taposhatnak bele mások lelkivilágába. Aki kicsit is kilóg a sorból, kiemelkedik az átlagból, azt megtalálják, és csoportosan vetik rá magukat, mint az oroszlánok a szavannán a sebesült Thompson-gazellára, mert tudják, hogy az áldozatul kiszemeltnek nincs meg az ereje, a magabiztossága és eltökéletsége ahhoz, hogy visszavágjon. Egy szemüveg, némi túlsúly, dadogás, lényegében elég bármilyen apró vagy jelentéktelen tulajdonság, ami a sebezhetőségi lista tetejére állítja a delikvenst - nálam a családom hiánya volt a döntő tényező abban, hogy hosszú ideig legyek az iskolai céltáblája a nagyhangúak és vagányok bandájának. Eleinte meghúztam magam, próbáltam elkerülni őket, de ahogy a vad is a vérszagra megy, ők is pontosan tudták, milyen keserűség húzódik annak az igazságnak a mélyén, amellyel minden lehető alkalommal szembeállítottak. Heteken, hónapokon keresztül tűrtem a szarakodásaikat, mígnem egyszer elegem lett, és - mindössze 12 évesen - úgy megraktam a fő hangadót, mint a lovat, ezzel kivívva magamnak a tiszteletet, amit azzal honoráltak, hogy azonnali hatállyal leszálltak rólam. Azóta a nap óta egyszer sem használtam az öklömet, sokkal inkább az észérvekkel való megoldások felé hajlottam, másrészt egyszerűen méltatlannak tartottam magamhoz ezt a fajta gettóviselkedést. Az elmúlt néhány percben viszont Lance tett arról, hogy ezt a nemes elvemet átmenetileg sutba dobjam, bár azt hiszem egy buddhista szerzetes nyugalmi biztosítékát is sikerült volna kicsapnia annak a szemétládának a szurkálódása. Úgyhogy egy svungos orrba vágással köszönöm meg a szavait, de a dühömön ez nem sokat segít, csak nagyjából annyit, mint amikor a tengerből a partra csapódik néhány csepp. Még mindig indulattól zihálva nézem, ahogy a patkányképűt elvonszolják a kidobók, de nem igazán érdekel, hogyan penderítik ki innen, Blan-t viszont igen, mert még mindig Hazellel hadakozva ordítozik utasításokat a leszerepelt lovagja után. Egészen addig, amíg elé nem lépek, át nem veszem a pultosom karjaiból - azt hiszem Haze-nek jövök egy szívességgel, és be is hajthatja rajtam - aztán úgy indulok meg a felvonó felé mint egy gőzeke, magammal vonszolva a visítozó, káromkodó és tajtékzó Miss Rosewood-ot is. Távoztamban még látom, ahogy a pultosom elröhögi magát, nem a szituáción, hanem Blan előbbi fenyegetőzésén, amely valljuk be kissé sem volt hatásos. Engem illetően sem, mert egyetlen másodpercig sem hat meg az a szó- és szitokáradat amit rám zúdít, sőt mondhatni bőven meg is fürdet benne. Kissé visszasírom a történelem előtti időket, amikor az őseink még barlangokban laktak és párducmintás ágyékkötőt viseltek, mert az ő dolguk ilyen esetben elmondhatatlanul könnyebb volt: fejbekólintották a nőt, aztán hajánál fogva behúzták a barlangba, egyezményes jeleként az asszonyrablásnak, amit a nő ernyedten tűrt, bár egy lebunkózás után nem hiszem hogy bármelyiküknek is lett volna alkalma tiltakozni a bánásmód ellen. Miss Rosewood-nak viszont van, meg is izzaszt kissé mire a liftig elérek vele, ott azonban lecövekel és szerintem ha akarnám sem tudnám tovább húzni, vagy ha mégis, akkor csíkot fog vágni a lába nemcsak a parkettába, hanem az alatta lévő betonba is.
Néhány másodpercig hezitálva nézek rá, halálos komolysággal, aztán jön a végső megoldás: úgy csapom a vállamra, mint egy zsákot, és tényleg elő kell vennem a testi erőmet hogy féken tartsam a rúgkapálását, mert kézzel-lábbal igyekszik szabadulni. És hanggal is, mert visít mint a mozdony a kanyarban, amihez a felvonó halk búgása szolgáltatja a háttérzenét.
- Eddig se voltam normális. Örvendetes, hogy végre észreveszed - jegyzem meg szűkszavúan. A többi mondandómat akkorra tartogatom, mikor felérünk a lakosztályba.
Egy perc sem telik el a megérkezésig, az ajtók halk csilingelésel nyílnak szét előttünk, és még mielőtt újfent kölcsönhatásba hoznám Blan lábait a talajjal, a zsebembe nyúlok, előveszem a lift kulcsát, és egy kattintással megakadályozom, hogy azonnali hatállyal el is hagyja a penthouse-t. Az út innen per pillanat két irányba vezethet: vagy egy ugrással, keresztül az erkély korlátján, vagy akkor, ha sikerült végre átbeszélni az elmúlt fél órában történeket, és tiszta vizet öntünk a pohárba.
Megkönnyebbül a vállam mikor lepakolom róla Miss Rosewood-ot, és figyelem ahogy hátrasöpri a haját, hogy egy izzóan felháborodott tekintetet vethessen rám. Tincsei összevissza állnak, a feje vörös a lóbálástól meg a haragtól, jelen állapotában kimondottan hasonlít az Óz nyugati boszorkányára.
- Hogy boldog vagyok-e? - kérdezem keserű és gúnyos nevetéssel. - Hát persze! Ezt tényleg kérdezni kell? Nem tűnik fel rajtam? Sugárzom az elégedettségtől! - csattanok fel ismét, legalább olyan intenzitással, mint odalenn alig öt perccel ezelőtt. - Merő öröm volt látni téged azzal a faszkalappal, csupa felhőtlen vidámsággal fogadtam ahogy kiosztottál, és sugárzó mosollyal csaptam orrba. Bocsánat, ha nem mutattam ki ezt eléggé és ezzel összezavartalak! - vágom Blan fejéhez, aztán veszek néhány nagy levegőt, hátha sikerül lehiggadni. Nem jön össze.
- Láthatóan jól éreztétek magatokat. Na és mesélj, meddig jutottatok az egymás iránti nagy örömködésben? - csikorgatom a fogaimat. Tudom, hogy némileg röhejes vagyok, leginkább azért, mert ez a viselkedés tőlem a legkevésbé sem megszokott, de itt az ideje, hogy tisztán lássunk, Miss Rosewood meg én is. Ha az az ára, hogy beleröhögjön a képembe, hát legyen. Vállalom.
- Oh bocsáss meg a nem túl elegáns viselkedésemért meg a kritikán aluli vendéglátásért. Kérsz egy italt esetleg, amit a képembe önthetsz? Vagy esetleg egy üveggel, hogy szétverhesd a fejemen? - emelem fel a hangom továbbra is. Így fortyoghat a vulkánok belseje, másodpercekkel azelőtt, hogy lávába borítaná maga körül a világot. - Esetleg skicceljek gyorsan egy listát, hogy mennyire vagytok jelenleg egymással? Várj csak, mindjárt keresek ceruzát, és felírok pár opcitót, te meg ikszeld be a megfelelőt, mint teszem azt "barátság extrákkal", vagy "dugópajti", vagy mondjuk "bonyolult", esetleg "együtt vagyunk de mégse". És ha már itt tartunk, mocskosul érdekelne az is, hogy rám miféle cimkét aggatnál, és én vagyok hol vagyok az istenverte listában! - csapok a bárpultra akkorát, hogy megugrik rajta az üres mogyorós tálacska, aztán megragadom Blan vállát, és magam felé fordítom.
- Csak azt áruld el az isten verje meg, hogy miben jobb ő nálam! De tudod mit? Nem, mégsem akarom tudni, mert már akkor okádani tudnék, ha csak rá gondolok, hogy hozzád ér! - túrok bele a hajamba feldúltan. - Nem fogom... bassza meg, nem fogom engedni, hogy más taperolja azt a nőt, akit szeretek! - ordítom, de a következő pillanatban elakad a hangom. Hát itt van. Eljött a pillanat, az őszinte, kendőzetlen igazság pillanata. Megtettem: kimondtam végre, amit már hetekkel ezelőtt ki kellett volna. Csak épp lehet, hogy már veszett fejsze nyele. A megdöbbenés mindenesetre teljes, nem csak Blan-nál, hanem még saját magamnál is. Életemben először vallottam szerelmet egy nőnek, és hozva a sajátos formámat nem virágokkal, romantikus estével karöltve tettem meg, hanem kiabálva, egy kiadós balhé kellős közepén. Mindenesetre jellemzően rám vall a morbid szituáció.  

Szókimondó szövegezés


Nem sokkal azelőtt, hogy Benton elköltözött, nem sokkal azelőtt, hogy a válást elindította, nem sokkal azelőtt, hogy letiltott volna a közös bankszámlánkról - megjegyzem emögött az istenverte Rosewood matrónát sejtem - nem sokkal azelőtt, hogy gyakorlatilag véglegessé tettük volna egymás számára, hogy ez a házasság tönkrement, még volt egy komoly beszélgetésünk. Nem üvöltöztünk egymással, bár azt hiszem ez alapvetően soha nem volt jellemző a volt férjemre. Minden helyzetet higgadtan, meglehetősen diplomatikusan, de gyilkos utóhatásokkal és következményekkel kezelt. A bosszúja többnyire csendes volt de hatásos. Néha azonban azt kívántam bárcsak lenne benne tűz, szenvedély, bárcsak üvöltözne velem, bárcsak elhordana minden ribancnak,bárcsak a fejemhez vágná az összes őt ért sérelmet...bárcsak mondana valamit, mert a csendje szépen lassan megölt. Megölt bennem minden vágyat arra, hogy valaha talán szeretni tudjam. Jobban belegondolva neki talán nem is volt arra soha szüksége, hogy szeressem. Neki arra volt szüksége, hogy LEGYEK. Létezzem mellette, hogy legyen valaki az ágy túloldalán, a reggelizőasztalnál, legyen aki kitölti azt az időt számára, amikor nem éppen a cége pátyolgatásával volt elfoglalva.
“Mit adott ő neked, amit tőlem nem kaptál meg?”
Tette fel akkor ezt a kérdést csendes sértettséggel, és éreztem a hangjában azt a haragot, amit nem adott ki magából. Én meg csak remegtem a tehetetlen indulattól, hogy még mindig képtelen arra gyakorlatilag utolsókat rúgva a házasságunk napjain, hogy belebassza az arcomba a nyilvánvalót: egy ócska kurva vagyok, aki nem volt képes becsülni a jót, amit a segge alá toltak. Benton azonban csak ezt a kérdést tette fel. Nem vádolt, nem vont le következtetéseket. Nem volt velem őszinte….hát én sem voltam az. Hetykén emeltem fel a fejem, orrom az ég felé nyomakodott, a szemeim szikrákat szórtak, és csak oda csaptam elé a választ, ami legelőször eszembe jutott, amivel egy férfin a legnagyobbat lehet talán szúrni. Rajta is.
“ Jobban meg tudott kefélni, mint te valaha is tudnál.”
Bár a férjem valóban nem volt olyan jó az ágyban, ez a mondat erős túlzás volt. Tény azonban, hogy Lance sok szempontból is magasan Benton fölé emelkedett. Egy nő számára fontos a pénz, fontos a jólét, mindennél fontosabb a biztonság, valamiféle háttér, amit egy férfi megadhat….de tegye mindenki a szívére a kezét: mindez szart sem ér, ha mellette a testünk nem kapja meg azt amire igenis szükségünk van. Törődést, kielégülést. Egy kielégített nő rövid távon biztosan, és talán hosszú távon is hűséges lesz. Egy kielégített nő nem fog kételkedni. Egy kielégített nő esélyt kap arra, hogy idővel a lelkét is megnyissa. Egy kielégített nő boldog….boldog lehet. Benton erre képtelen volt, és hosszú távon Lance is. Unalmas volt a sok siránkozás, unalmas volt a panaszáradat a pénzről való állandó nyafogás. Kiborultam ha ez szóba került. Én csak dugni akartam vele, nem megoldani az életét, azt tegye meg ő maga. Lance nem volt olyan értelemben férfi amire nekem szükségem volt, és ez nagyjából a második vagy harmadik kefélés alkalmával ki is derült. Lance biztonsági játékos volt, én pedig szerettem azokat a férfiakat, akik mertek kockáztatni, nem törődve a következményekkel. Testileg viszont változatlanul vonzódtam hozzá, és bármikor elég volt felbukkannia ahhoz hogy tökéletesen elvegye az eszemet, feledve mindent odaadjam magam neki. Ebben pokoli jó volt, és néha nekem ez is pontosan elég volt. Nem akart többet, én pedig megtanultam, hogy ne is várjak többet. Ha nagyon bunkó és pokróc módon akarnék fogalmazni, akkor Lance egy csodaszép alkalmi ruha volt, ami ott lógott  a szekrényben akár hónapokig, hogy egyáltalán eszembe jutott volna, de ha véletlenül benyúltam a szekrénybe, és hozzáértem, megéreztem az anyagát, késztetést éreztem, hogy beborítsam magam vele.
Tudom mi volt az oka, hogy sikerült elfeledkeznem a mai találkozásról, hogy sikerült elfeledkeznem Lucian-ről is….mert el AKARTAM feledkezni róla. Talán ez lenne az igazság. Talán még volt bennem tüske a legutóbbi alkalom óta, és kibaszottul szétverte az egómat, az önbecsülésemet, hogy a magam nyomorék módján évek óta az első faszi volt, akinek bármilyen módon érzékeset mutattam meg, és akitől semmi mást nem kaptam válaszul, csak azt a kínos, és kegyetlenül frusztráló csendet. Tudom, hogy meg kellett volna beszélnünk….ezt is. Mint annyi minden mást is tisztázni kellett volna, de rohadtul féltem. Nekünk valahogy nem mennek ezek a dolgok. Miért nem maradhatunk meg annál ami volt? Mert kibillentünk onnan, és olyan ez mint egy felborított dominó: amíg az összes téglalap el nem fekszik, addig rombol, dönt magával mindent.
Amikor a Sinnerbe jöttem, jobban mondva jöttünk, talán az is volt bennem, hogy ha úgy teszek mint régen, akkor talán valami csoda folytán vissza is zökkenhetünk a dolgok eredeti medrébe….mint Vegas előtt. Mint az egész előtt. Naív voltam, most már belátom, és ez a naivitásom egy olyan lavinát indított el, aminek a végén Lance betört orral végzi a Sinner méregdrága padlóján, én pedig Lucian karjai között, a lift felé cibálva. Tiltakozásomat meg sem hallja. A csendjével büntet. Én azonban nem hallgatok el. Mivel fizikálisan meglehetősen le vagyok hozzá képest maradva, hát a hangommal és kitörni kész indulatommal küzdök. Mindhiába. Ő egyszerűen a vállára csap, mint valaki kurva előember, és úgy cipel fel a luxusbarlangjába, akár egy prédát.  És még akkor sem tesz le amikor felérünk. Egyszerűen csak bezárja a lift ajtaját, hogy még véletlenül se legyen esélyem arra, hogy mégis beváltva a fenyegetésem sarkon fordulok, és távozom a saját lábamon. Miközben a ruhámat igazgatom, meg a hajamat seprem ki az arcomból, és várok, hogy a vér a fejemből visszaszálljon az összes többi testrészembe, Lucian belekezd a cinikus, hangerejét nem visszafogó tirádába.
- Hahh!- tárom szét a karjaimat, egyelőre ennyivel reagálva le a mondanivalóját, majd amikor egy pillanatra elhallgat, hogy némiképp próbálja rendezni a levegővételét, vagy talán lecsillapodjon annyira, hogy talán végre beszélni tudjunk, én is közbevágok. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy én még csak meg sem próbálom magamat lecsillapítani, még ha ennek az is lesz az ára, hogy ezzel együtt őt is még jobban feltüzelem.
- Tudod mit? Jelen pillanatban pont leszarom, hogy boldog vagy e! Azért hoztál fel ide, hogy ezt elmond? Vagy másképp már nem megy nőt szerezni magadnak, csak úgy, hogy felcibálod akit éppen kedved hozza? Ez az! Lucian új módszere! Tökéletes, lehengerlő!- a hangom csepeg a megvető gúnytól és a haragtól. Úgy tartják, hogy minél fontosabb valaki számunkra, minél jobban sértve érezzük magunkat, annál mélyebben és fájdalmasabban akarunk szúrni a szavainkkal. Hogy fájjon neki is….és én most azt akarom.
- Nem! Jelen pillanatban a Sinnert is beleszámítva nem rendelkezel annyi itallal amit a képedbe tudnék önteni, és valószínű üveg is kevés lenne, amit szét tudnék törni a fejeden. Hogy lehetsz ennyire öntelt módon egy kibaszott álszent? Te kérsz rajtam számon bármit? Épp te?- az utolsó szavak közepette a kezem előre mozdul, és mutatóujjam többször felél bökök a levegőben, miközben én magam hátrálni kezdek.
- Óóóóó igen, ezek a jelzők tökéletesen illenek rád is éppen úgy mint rá! Miért, te miért lennél előrébb az összes faszi közül akik megdugtak? Az újdonság erejével hat ez rád?- nevetek fel szárazon és szinte fájdalmasan. Nem vidám a nevetésem, sokkal inkább a kurva gombócot próbálom vele legyűrni, ami a torkomba nyomakodott. Gyűlölöm ezt az érzést, gyűlölöm, hogy tudom, hogy minden szó amit a képébe vágok nekem is fáj.
Aztán elhangzik egy kérdés….az a bizonyos kérdés, amit Benton is feltett nekem Lance-el kapcsolatosan. Csakhogy amíg Benton esetében egy csendes, majdhogynem diplomatikus érdeklődés volt, inkább annak tudakolása, hogy mit tudhat a másik, ami miatt egy értékesnek tetsző darabot veszít talán el a gyűjteményéből, addig Lucian esetében kényelmetlen feszültséget érzek. Megkockáztatom, hogy talán fájdalmat is. Haragos, mélyen megbántott férfi haragja csap az arcomba. Az ő tenyere meg a bárpultra. Összerezzenek. Válaszolnom kellene valamit, miközben a közöttünk lévő távolságot másodpercek alatt szünteti meg és fordít a vállamnál fogva magához. Mint egy ellenállni képtelen báb esetlenül engedelmeskedem a mozdulatnak, és felszegett fejjel, pengevékony ajkakkal nézek egyenesen a haragvó tekintetébe.
“...a nőt, akit szeretek!”
Újra és újra visszhangot ver a fejemben a mondat és minden korábbi gondolatot kiseper, felülír bennem. A csend úgy vágódik közénk, mint szétrepedt, szétszóródó jégszilánkok áradata. Talán egy perc is eltelik ebben a csendben, és én megszólalni képtelenül nézek rá.Észre sem veszem mikor kezdjük egyszerre venni a levegőt, talán még a szívverésünk sebessége és szaporasága is egymáshoz igazodik. Megrázom a fejem, keservesen és csendesen, szinte kínosan nevetem el magam, mint aki nem akarja elhinni amit hallott.
- Neheeeeem….ezt nem csinálhatod velem. Ezt ne….- rázom le magamról a kezét, és ha nem akarna elengedni, akkor is hátrébb lépek tőle. Hátrálni kezdek, minél távolabb kerülve tőle, egészen valahova félútra a fotelek és kanapé, valamint a zongora közé.
- Legutóbb….én legutóbb….- nyelek egy nagyot, a hangom csendes, de érezhető, hogy pillanatokon belül meg fogom emelni, mert ha ebben a tónusban folytatom, akkor a gombóc eltűnik és utat enged valaminek, amit kurvára nem akarok. Nem érdemli meg, ezek után nem
-....bassza meg! Egy héten keresztül hagytál szenvedni, és döglődni, csak mert...NEM!- üvöltöm el magam kusza mondataim közepette, és bár a hangom nem remeg még meg annyira, a szemeim megtelnek könnyel. Ezek most a harag és a sértettség könnyei.
- Nem mondhatsz nekem ilyeneket, csakhogy fájdalmat okozz! Tudod mit? Miben jobb Lance nálad?- szusszantok egy hatalmasat, majd felszegem a fejem, és úgy nézek rá. Van ebben mégis valami különös kontraszt, mert belül üvölteni tudnék a fájdalomtól, az arcomon néha grimasz jelenik meg, ahogy ezt leplezni próbálom, mégis utolsó erőmmel is még azért küzdök, hogy a méltóságom, legalábbis ami megmaradt belőle az még eleven maradjon.
- Hogy ő sosem tenne velem ilyet! Nem mondana ilyet csak azért, hogy kicsinyes bosszút álljon. Csak mert a birtoklási vágya erősebb! A rohadt egódat félted, igaz? Erről szól? Hát tudod mit? Az egód sem érdekel, és te sem érdekelsz!- csapom oda neki a nyilvánvaló hazugságot. Most van az a pillanat, amikor a hangom elárul. Ahogy megremeg a magabiztosság álcája alatt.
- Én egy hete őszinte voltam veled, és te cserébe ezt adod! Hát bazd meg!- haragosan kezdek fel alá járkálni, mint a sebzett vad aki menekülni akar, de valójában nem veszi észre, hogy a csapda, amibe beleesett végzetes. És talán….talán nem is menekülni akar. Csak megváltást remél.


Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Egész életemben csak magamban röhögtem, vagy épp a szemem forgattam ha valaki azon kesergett, miszerint "nehéz helyzet elé állította az élet". Soha nem hittem az ilyesmiben, szerintem nettó marhaság. Nincsenek nehéz szituációk, csak gyenge vagy tanácstalan emberek. Hát nem jobb az én hozzáállásom és ars poeticám ilyes esetben? Lépjünk rajta túl vállat vonva, nem törődve semmivel, mert az önsajnálat elég undorító tulajdonság, és a megoldás néha pofonegyszerű, csak épp sokszor épp azért nem veszi észre az ember, mert engedi hogy az a rohadt keserű felleg ráboruljon. Csakhogy a karma a jelek szerint nem hülyeség, működik, és azt hiszem elérkezettnek találta az időt ahhoz, hogy most az én körmömre is rákoppantson egy jókorát, mert könnyű másnak tanácsot adni vagy fejet csóválni a gondjain, és megint más a kellős közepébe kerülni egy necces helyzetnek. Azt nem tudom eldönteni, min lepődöm meg jobban, a Blan-Lance páros látványán, vagy a saját reakciómon, ennek a következménye azonban már mindenki számára nyilvánvaló cirkuszt szolgáltat. Villannak a telefonok fényei, megörökítve az utókor számára nemcsak azt, hogyan vágom sutba a mások előtt általában kifogástalan viselkedésemet, hanem Lance betört orrát is, egészen addig míg a kidobók ki nem segítik az utcára a leszerepelt lovagot.
- Vége a cirkusznak! - vakkantom oda dühösen a szájtátiak csoportjának, majd Blan felé fordítom a figyelmemet, már ha lehet így nevezni azt a kíméletesnek és gyengédnek nem nevezhető rángatást, amivel a lift felé navigálom. Ő tajtékzik és hisztizik, én mélyen hallgatok, egyszerűen azért, mert nem a nagyközönség fülének tartogatom a szavaimat, abban pedig biztos vagyok, hogy itt néhány percen belül olyan balhé fog kitörni, amelynek intenzitásától megrepednek a falak és lepereg róluk a festék.
Finom kattanással érkezik meg a felvonó a lakosztályba, és csak akkor pakolom le Miss Rosewood-ot a vállamról, mikor blokkolom a lehetséges menekülési útvonalat. Meglehetősen zilált a külseje, részben nekem, részben a benne fortyogó indulatnak köszönhetően, de a tekintet amit vet rám a borzas tincsei alól adja meg a kegyelemdöfést. Izzik, lángol a pillantása, a pokolnak nem képzelték még el olyan kínjait, amit ő kíván fejben nekem, és ez a legutolsó csepp, a jelképes poharam feldől, a tartalma pedig kiárad, mint az Orinoco. Szinte gépfegyverként szórom a véleményemet az arcába, gúny és szarkazmus mögé rejtve a sértettségemet, és a tagadhatatlan fájdalmat amit nekem okozott, és már most mérget vennék rá, hogy ő sem fogja majd magát vissza sem a véleményét, sem annak hangerejét illetően.
- Belegondolva az elmúlt időszakunkba, végeredményben te minden alkalommal beleszartál abba, boldog vagyok-e, neked semmi más nem volt fontos, csak hogy TE megkapj mindent, amit csak akarsz! - vágok vissza. Tény, hogy önmagával szemben mindenki szubjektív, de most először érzem azt, hogy jogosak a szavaim. Kihasznált engem: a pénzemet, a farkamat, az életstílusomat, az egyéniségemet ahhoz, hogy NEKI MAGÁNAK jó legyen. Én soha, egy percig sem érdekeltem őt valójában, csak az érdekelte, amit adni tudok.
- Sajnálom, ha a szegényes italmennyiségem nem felel meg, de a bárpult alatt ott van a lime szeletelő kés, kapd csak fel és tombold ki magad! - tárom szét a karjaimat, mint egy élő céltábla. Nem tudom, Blan van-e annyira őrült és jelenleg olyan mérges, hogy tényleg nekem essen vele, de azt tudom, hogy a mostani lelkiállapotomat tekintve telibeszarnám ha így lenne. Végeredményben az elmúlt fél órában szünet nélkül mártogatott belém egy jókora bökőt, csak éppen ezek a sérülések szemmel nem láthatóak, de legalább annyira fájdalmasak. - Én vagyok egy kibaszott álszent? - kiabálom aztán bele egyenesen Miss Rosewood képébe. - Úgy tettél, mintha törődnél velem, de valójában soha nem számítottam neked igazán! Meddig van szükséged egy férfira? Amíg megdug? Amíg van vagyona, amivel finanszírozza a játékmániádat? Addig kellett neked Benton amíg nyújtott egy életszínvonalat, Lance amíg megfarkalt, én amíg a lábad elé terítettem a fél világot! Saját magadért keresztülgázolsz másokon, és nem látod meg, hogy a végén majd egyedül maradsz! De tudod, mit meg is érdemled, mert egy érzékelten és önző ember vagy! - ordítom, aztán a következő percben kibukik belőlem valami olyasmi, amire egyikünk sem számított: az a vallomás, amelyet - ha némi eszem van, és nem vagyok beszari alak - már egy héttel ezelőtt ki kellett volna mondanom.
Éles a váltás, azt el kell ismernem. Talán ezért is döbbenünk meg mindketten, legalábbis részben. Nagyobb részben pedig azért, mert szerintem egyikünk sem tett volna rá egy lyukas egycentest sem, hogy nekem valaha egy nővel kapcsolatban ilyen szavak hagyják majd el a számat. Én is meglepődtem saját magamon, de különös módon meg is nyugodtam, és most kezdem el megérteni miért. Egy héten keresztül őrlődtem, lejátszottam fejben újra és újra az elmúlt időszak közös jeleneteit. Önmagamat kérdeztem, magammal vitáztam, tusakodtam, vádoltam és kárhoztattam, mert nem vagyok képes emberi érzésekre, és közben nem vettem észre, hogy a szerelem már ott volt köztünk, talán már sokkal régebbtől mint ahogy sejteni lehetett volna, csak éppen be kellett érednie ahhoz, hogy egyértelmű legyen.
És most várok valamire - nem biztos, hogy meg tudnám nevezni mire. Talán arra, hogy mindketten lehiggadjunk, hogy megízleljük az édességét annak az érzelemnek, ami előtt most már nem állnak ostobaságból és félelemből szőtt akadályok. Talán arra, hogy Blan szemében kihunyjon az emésztő düh, hogy átadja a helyét annak a tekintetnek, amit már annyira ismerek, és kedvelek. Bármire várok - csak éppen arra nem, ami történik. Mert Blan kihúzza a vállát a kezem alól, és úgy kezd hátrálni a közelségemből, mintha hirtelen egy szörny nőtt volna előtte, akitől el kell menekülnie, mielőtt elevenen falja fel.
Agyfagyás. Fagyás minden értelemben, fizikailag, és lelkileg is Miss Rosewood szavai hallatán, szinte beleszédülök a vádjaiba, mintha valaki pofán vágott volna egy tíz kilós kalapáccsal, közben legszívesebben keserű nevetésre fakadnék, minden jókedvtől mentesen. Mégis, tényleg mit vártam? Hogy boldogan nézünk majd a másikra, egymás karjaiba borulunk, és összeölelkezve besétálunk a naplementébe, mint egy giccses hollywood-i filmben? Ugyan már!
Kihunynak bennem az érzelmek, a felháborodás, a harag, a vádak, a sértettség, nem marad más csak valami eddig sosem tapasztalt, súlyos szomorúság. Még soha nem éreztem magam ennyire tehetetlennek, ennyire tanácstalannak, ennyire megsemmisültnek, mint ebben a pillanatban.
- Játéknak indult - mondom végül, immár normál hangerővel. Az előbbi kiabálás után a szavaim most szinte súlytalanul koppannak a falakon. Alig ismerek rá a saját hangomra. - Nálad és nálam is. Hiszen nekünk minden az volt, nem? Az sodort minket egymás mellé is. Hát játszottunk. Azt játszottuk, hogy rajtunk nem fognak majd az érzelmek. Egy könnyed, érzelmi drámáktól mentes, pajzánsággal teli kapcsolatot játszottunk. Hogy nincs lenn, hogy nálunk mindig csak fenn létezik. Azt játszottuk, hogy nem kell választani, mert jó ez a játék így is. Én pedig nem akartam kockára tenni egy jól működő játékot. De az elmúlt egy hétben mást játszottam. Egyedüllétet - nézek bele Blan szemeibe. Remélem érti azt, ami ennek a mélyén rejlik - egyedüllét, egy éjszakás kapcsolatok, más partnerek nélkül. - Játékból elképzeltem, hogy nem te és én vagyunk, hanem MI. Eljásztottam a lehetőséggel, hogy milyen lenne folyton veled játszani. És közben eljátszottuk a dolgokat, és játékból összetörtük egymást - nyúlok a zsebembe. Amit akartam elmondtam. Mi mást tehetnék még? Talán igaza van Blan-nak. Talán megérdemlem, hogy megkóstoljam a saját keserű gyógyszeremet.
- Nem foglak győzködni - teszem az asztalra a lift kulcsát. Rajta áll, mit kezd vele, marad vagy menekül, és soha többé vissza sem néz, kiradíroz az életéből, mintha sosem léteztem volna. - Ha menni akarsz, úgyis megteszed, nem állíthatlak meg. Csak egyvalamit szeretnék, hogy tudj: amikor veled vagyok úgy érzem, hazaértem.

Szókimondó szövegezés


Színház az egész világ, nemdebár? Csakhogy én alapvetően nem szeretek benne lenni az akin a közönség a nyelvét köszörüli, vagy éppen sajnálkozik felette, esetleg körömrágva azon izgul, hogy révbe ér a főhősnő hajója, avagy várni kell még a csattanóra, a boldog befejezésre? Jelen pillanatban azonban úgy tűnik, hogy a Sinner törzsközönsége meglehetősen szaftos, és igazán sok szóbeszédre okot adó drámát, komédiát, horrort kapott hirtelen alig fél óra leforgása alatt, mióta realizálódott bennem, hogy épületes nagy baromságot követtem el azzal, hogy ma idejöttem. Ma ennek az egész felhajtásnak úgy vagyok a főszereplője, hogy tettlegesen nem veszek részt benne, mert Hazel visszatart. Nem tudom, hogy mi a rosszabb: rádöbbenni, hogy pontosan tudom mit érez Lucian, vagy maga a tény, hogy erről egész egyszerűen, legalábbis a mai napot illetően én tehetek? Mert a sértettségem az oka, hogy egy hete gyakorlatilag képtelen vagyok azon az esténken túllendülni, nem tudom feldolgozni, nem tudom, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy minden úgy legyen mint előtte. Mint abban az idióta filmben ahol a főhős ugyanazt a napot éli újra és újra….de bármit is csinál, bárhogy is igyekszik elkerülni, hogy megtörténjen az amit annyira nem akar, valahogy mindig ugyanaz a vége. Már többször megállapítottam, hogy a dolgok alapos elbaszásában világrekordot dönthetnék. Az utóbbi időben pedig ezt igazán és extrán sikeresen művelem.Persze mondhatnám, hogy Lance saját magának csinált azzal gondot, hogy nem tudta befogni a száját, de őt mégiscsak én hoztam ide, velem jött, nem lehet hibáztatni azért, hogy velem is akart távozni. Valamint arról sem tudott, hogy Lucian és közöttem történt valami az utóbbi időkben. Valami több, valami fontosabb, amit nem tudtunk, vagy egyszerűen képtelenek voltunk a helyén kezelni. Mintha egymás mellett üvöltöttünk volna, mégsem hallottuk a másikat. Elbeszéltünk egymás mellett. De hát honnan is tudhatta volna mindezt Lance, mikor nem szokásom a lelkizés azoknál a fasziknál akikkel lefekszem? Nem akarom, hogy többet tudjanak rólam, noha Lance ilyen szempontból mindig is határeset volt. Többet tudott másoknál, de soha nem annyit, hogy teljes legyen a kép.
A Sinner, a hedonista életem elengedhetetlen helyszíne, az élvezetek paradicsoma, minden gyönyörök kánaánja, hirtelen válik a legrémesebb és legfájdalmasabb pokollá.Én pedig nem tudom Lucian-t lefékezni, nem vagyok képes a haragját lecsendesíteni. Talán mert ahhoz kicsit lejjebb kellene eresztenem a büszkeségemen, ami nem megy. Még mindig olyan haraggal, és olyan megvetéssel vegyes sértettséggel hadakozom vele, mintha kizárólag az ő hibája lenne, hogy idáig jutottunk. Lassan ismerem be, hogy akkor este én is hibáztam. Talán abban, hogy még mindig képtelen voltam túllátni a kapcsolatunkon, és azt hittem egy éles váltással majd könnyebb lesz őt is kibillenteni a komfortzónából. Ami azt illeti, a jelenlegi helyzet mutatja, hogy nagyon is sikerült. Csakhogy mögöttem már ott volt az az egy hét, amiben megpróbáltam visszatérni a korábbi életemhez. Bármihez, amiben kicsit kimoshatom az agyamból annak a gondolatát, hogy többet érezzek, többet akarjak. Az istenit neki, csak pénzt akartam, csak befolyást akartam, csak beleszerettem abba a felhőtlen világba amiben ő élt, és amibe rántott magával engem. Csakhogy a ködön túl ott volt Lucian az ember. Az a Lucian, akit csak néha láttam meg. Hajnalban az erkélyen könyökölve, a város fényei csillogó szikraként köszöntek vissza a szemeiben. Kaján mosolya mögött, a derekamat átölelő karja mögött, a mámoros gyönyörtől megrészegült illata mögött ott volt valaki, akit egy pillanatra láttam csak, de talán jobb lett volna nem látnom. Neki és nekem is. Fáj. Pokolian fáj, hogy eddig jutottunk, és nem vagyunk képesek tovább lépni. Nem törődtem vele. Nem akartam törődni vele, mert a törődés fáj. Ahogy a hazug közöny és vakság is fájni tud. Akkor amikor beismeri az ember, hogy szépen lassan több lett ebből. Kegyetlenül gyönyörű és halott szerelem.
Látva őt ilyen állapotban, tudom, hogy most nem kell itt lennem. Hagynom kell, hogy lecsillapodjon, hogy feldolgozza, ahogy nekem is szükségem lenne egy kis levegőre. Csakhogy nélküle azt hiszem egy ideje már fuldoklom, csak még nem tudok róla. Ellenállok. Minden idegszálammal és akaratommal ellenállok, mert még mindig hiszem, vagy legalábbis akaratosan hinni akarom, hogy nem ott a helyem. A lakosztályában. Mert nem tudjuk ezt higgadtan megbeszélni. Brutálisan fájni fog. Mintha arcul csapnánk az elmúlt két évet, és engednénk a felszínre engedni az összes mocskot amiben megmártóztunk.
- Miért, te talán nem kaptad meg minden alkalommal amire szükséged volt? Sosem csináltam belőle titkot, hogy mire van szükségem, és ne tagadd, óóóóó nehogy álszent módon tagadni merd... - vetettem hátra a fejem, a szavak közepette fenyegető módon nevetésre hasonlító hangot adva ki magamból, majd folytattam ugyanúgy, olyan daccal és felsőbbrendűséggel, mint korábban.
-...hogy neked is éppen olyan jól esett, és nem is kellett több. Ki volt az aki azt mondta, hogy mindegy hogyan zárul az este, csak legyen valaki, akit felvihetek a lakosztályomba? Lucian bassza meg, neked nem csak whiskey-ből de itt maradt női fehérneműkből is egész gyűjteményed volt. Szóval igen, ahogy a többi nődnek, nekem is pontosan az kellett tőled, ami nekem volt jó. A boldogságod meg oldd meg magadnak, én is azt tettem.- zárom le végül a dolgot, bár tudom, hogy ez így, ebből a szempontból nem teljesen fedi a valóságot.
Üvöltésére kikerekednek a szemeim, és gyakorlatilag hozzá hasonlóan én is csattanok a végén, hasonlóan megemelve a hangom. Támadok. Ez az egyetlen amit jelen helyzetben úgy érzek, hogy kevésbé fog fájni a végén. Ó mekkorát is tévedek! Ezzel gyakorlatilag azt hiszem elérkeztünk a veszekedésünk egy olyan pontjához, ahol már nem lehet  a nyilvánvalót tagadni: fájdalmat akarunk okozni….osztozni akarunk abban a fájdalomban amit egyszerre okoztunk egymásnak és magunknak. Ugye említettem már mennyire egyformák vagyunk? Tökéletes lenyomatai a másiknak, éppen ezért pontosan ugyanúgy dolgozzuk fel a sérelmeket is. Haraggal telt indulattal. És hangerővel ha szükséges.
- Éhhnnn vagyok az önző? Ééééhn nem törődtem veled, csak kihasználtalak? Éhhhhn?- mutogatok folyamatosan magamra, a mellkasomra bökve a mutatóujjammal, miközben újabb keserű nevetések egész sora hagyja el az ajkamat.
- Benton tudta, hogy nem szeretem. Mikor hozzámentem tudta, és így vett el. Igen, ő finanszírozta az életvitelemet. Nem is próbáltam úgy tenni mintha törődnék vele. Lance megfarkalt. Igen, és?- csattanok megint dühösen, miközben a kezeim az ég felé lendülnek, aztán aláhullanak.
- Neked talán újdonság, hogy minden olyan faszival lefekszem, akivel csak akarok? Igen, egy férfira addig van szükségem ameddig lefekeszem vele. Mi másra kellene még? Miért te talán minden nőnek megkérted a kezét, és megkérdezted tőlük, hogy mi a szívük vágya miután egész éjjel halálra kefélted őket? Ugyanmár, Lucian!- cöccentem fel, mert ez az egész egyszerűen képtelenség….
- Te a tartós kapcsolattól úgy menekültél mióta csak ismerlek, mint buddhista a Mennyországtól.Mindig azt hangoztattad, hogy neked ez így tökéletesen jó….mit kellett volna még mást gondolnom? Egyszer….csak egyszer adtad neki jelét, hogy mást akarsz?  És tudod mit? Én mindig is tudtam, hogy egyedül fogok maradni, mert ez az én választásom volt. Inkább maradjak egyedül, mint egy hozzád hasonló faszkalap sértegetéseit kelljen hallgatnom. Önző vagyok? Igen az vagyok, és kurvára nem érdekel erről ki mit gondol.- tártam szét a karjaimat, és a magam részéről úgy éreztem, hogy nem tudok már mit mondani. Ő azonban tud…..nagyon is tud és ezzel el is érkeztünk egy olyan pontra, ahol nem tudom mit gondoljak. Hinni akarom, de az előbbiek fényében, és annak fényében ami egy hete történt nem merem. Nem akarom. Hát vádolok. Azzal vádolom, hogy nem mond igazat, hogy továbbra is fájdalmat akar nekem ezzel okozni, és sikerül is ami azt illeti. A vallomása betalál. Kegyetlen gombócot gyúr a torkomba és a gyomromba, a szívem pedig ezerszeres erővel kezd kalapálni. Az agyam felfogja,a  szívem nem meri a szavait. Beleestem a saját magam által ásott verembe, és ő most még lök is rám egy adag földet. Üvölteni tudnék, de már hangom sincs. Mert ez valami olyasmi, amivel képtelen vagyok bármit is kezdeni. Járkálni kezdek, de ez nem menekülés, sokkal inkább a reménytelenségem jele. Elbasztam. Ezúttal tényleg, és kegyetlenül. A szavai pedig ezt még inkább megerősítik bennem. Megállok és felé fordulok. A távolság közöttünk csak a súlytalan szavakban mérhető. Ha lépnék kettőt elérném, mégis egyre inkább és messzebb kerül. Igaza van. Összetörtük egymást, és most ott szambázunk a cserepek felett, miközben az lenne a dolgunk, hogy újjáépítsünk, ne pedig tökéletesen megsemmisítsük azt a keveset is ami még maradt. Maradt egyáltalán bármi? Leteszi a lift kulcsát, ami jelenleg inkább jelképes. Talán tudja, ahogy én is tudom, hogy ez talán akkor még lényeges momentum lett volna amikor felcibált ide. Most már nem lehet csak úgy elsétálni innen. Ilyen szavak után nem. Felnézek a hatalmasra nyúlt mennyezet irányába, ahol még mindig rémesnek látom a csillárt, és hirtelen az jut eszembe, hogy hány olyan alkalom volt, amikor ezerféle módon gúnyt űztem belőle, ő meg csak nevetett. Most meg olyan csendes és olyan sötét mélységekből jön a hangja ahonnan még nem is hallottam. Bassza meg! Ezen a helyen, a keféléseinken túl millió más dolog van ami összeköt. Nem csak ő érkezett haza. Kicsit azt hiszem én is. A Sinner lakosztálya ahol számtalan nő megfordult, mégis azt hiszem valamilyen módon én hagytam itt magamból a legtöbbet. Neki.Játszottunk, és veszítettünk. A Sors meg jót röhög a markába. Hát bassza meg! Pislogok néhányat  a szavait követően ebben  a hosszúra nyúlt csendben, majd egy hatalmas sóhajjal próbálom megtalálni a hangomat.
- Mielőtt egy hete ide jöttem hozzád, nem tudtam….még nem tudtam, hogy...bassza meg!- kegyetlen nehéz beszélni ezzel a szar gombóccal a torkomban, de valahogy még mindig nem megy kiengedni mindazt ami bennem van. Kell valami, egy erősebb löket, vagy az, hogy ne lássam, hogy ő se lásson így….bár millióféle módon látott már. Elindulok a bárpult irányába, hogy kiszolgáljam magam. Megragadom az üveget és az ujjaim úgy markolják, hogy kifehérednek. Töltök magamnak. A mennyiséget látva nem is duplát, hanem extra duplát. Gyakorlatilag a pohár majdnem színültig van. A felét egy húzásra lehajtom. A szesz égeti a torkomat, és egy időre elnyomja azt az istenverte gombócot. Megrázom a fejem, és folytatom, remélve, hogy nem szól közbe, mert akkor nem tudom végigmondani. Pedig végig akarom.
- El akartam neked mondani még előtte, vagy legalábbis a magam módján akartam elmondani. Mert tudtam, hogy ha itt leszek és látni foglak, akkor a reakciódból már tudni fogom, hogy mit gondolsz, hogy te mit gondolsz….jah, elébe akartam menni az egésznek. Ismersz. Gyűlölöm a váratlan helyzeteket.- keserű nevetéssel vonok vállat, majd újabb nagy korty a pohárból. Kell az erő, hogy be tudjam fejezni. Kurva nehéz….a vallomásokat nem nekem találták ki, de ideje azt hiszem, hogy tisztán lássunk mindketten.
- Küldeni akartam neked egy zenét. Ami azt hiszem mindent elmondott volna, amire úgy éreztem nem vagyok felkészülve. Kibaszottul féltem a visszautasítástól….mert azt hittem én már bedobtam a lapokat, de te még játszol. Aztán végül mégsem küldtem el.- jegyeztem meg keserűen, aztán a hifihez sétáltam. Kiborítottam azt hiszem azzal, amikor egy alkalommal a telefonom zenéinek egy részét felpakoltam rá. Ahogyan ezt a dalt is korábban. Mindig szerettem az Abbát, és azt hiszem amikor erre a dalra újra rátaláltam, tudtam, hogy nem véletlenül. Ez a dal maga volt Lucian. Csendesen kerestem meg amit szerettem volna, és elindítottam. Újratöltöttem a poharat és kisétáltam az erkélyre. Rákönyököltem a korlátra, és a poharat az ujjaim között forgatva, lehunyt szemmel végre utat engedtem egyetlen árva, rohadt könnycseppnek, meg még egynek...meg még egynek...és észre sem vettem amikor néhány belehullott a poharamba is. Luciant ott hagytam a dallal. Talán végre megérti és felfogja, hogy lehet önző vagyok, de nem vagyok érzéketlen. Vele nem.

"You thrill me, you delight me
You please me, you excite me
You're something I'd been pleading for
I love you, I adore you
I lay my life before you
I'll have you want me more and more
And finally it seems my lonely days are through
I've been waiting for you"


Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Gyerekkoromban nem sűrűn fogtam a kezembe könyvet. Na persze, olvastam néha meséket, vagy épp a nagybátyám olvasott nekem ha szabaddá tudta tenni az estéit, de végeredményben ennyiben ki is merült az írott szóval ápolt barátságom. Ez a magatartásom csak kamaszkoromban változott meg, mikor egyszer - szükségszerűségből, egy iskolai dolgozhathoz - Joseph bácsi polcain böngészve kezembe került egy görög mitológia. Eleinte csak unottan lapozgattam, majd elolvastam egy történetet... aztán a másodikat, harmadikat, mígnem úgy faltam a letűnt idők isteneiről szóló mondákat, mint az éhező az elé tett eledelt, és ekkor ébredtem rá, micsoda erő és varázslat rejlik a szépen megfogalmazott mondatok rendszerében. Ettől kezdve lelkes rajongója lettem a könyveknek, rávetettem magam bármire, ami nyomtatásban állt, de ezt, életem első kötetét a halálos ágyamon sem felejtem majd el. Ebben bukkantam rá Adonisz keserédes meséjére, és ha kicsit koncentrálok, még ma is érzem azt a semmi mással össze nem hasonlítható illatot, és hallom olvasás közben a lapok halk, szinte titokzatos surrogását az ujjaim alatt. A történet szerint Adonisz szerelmes lett Aphoroditébe, a vágy és az érzékiség istennőjébe, csakhogy szerelmük közé odaállt a harmadik: Árész, akivel Aphoridité egy párt alkotott az Olümposzon. De hát ahogy a nevéből és jellemzőiből kitűnik, a kéjek istennője nem volt képes meghazudtolni a vérét, és permanensen csalta a háború istenét a férfiszépség megtestesítőjével, mígnem aztán Árész bosszút esküdött, és megölte Adoniszt. Most, ebben a pillanatban úgy érzem magam, mintha testet öltött volna bennünk a legenda, és megszemélyesítenénk az isteneket: Miss Rosewood Aphroditévé vált a jelenben, én magam Adonisszá, és annyiban módosul a sztori, hogy Lance az azúttal vesztesen távozó Árész, és Adoniszt alighanem maga Aphrodité fogja eltenni láb alól. Egyszerű és világos ez, de ettől nem kevésbé tragikus.
Furcsa dolog a megvilágosodás. Az ember úgy ébred rá az igazságra, mint amikor felülve, izzadtan riad fel egy iszonyú rémálomból, és mindenféle átmenet nélkül, hirtelen arcon csapja a valóság, tükröt mutat, az ember pedig vagy mély tagadásba fog, vagy hagyja, hogy átjárja minden porcikáját. Én most adom meg magam ennek az érzésnek, az összes sejtem alárendelem a felismerésnek, hogy azt hiszem, már elég régóta szerelmes vagyok Blanche Rosewood-ba. Van - általában a filmekben meg könyvekben - a villámcsapásszerű szerelem, amikor az ember meglátja a másikat, és máris tudja, hogy ő az igazi, akivel le akarja élni az életét. Nálunk lassan alakultak a dolgok, olyan ráérősen, mint a mesében, amikor a béka beugrik a fazék vízbe lubickolni egyet, és nem veszi észre, amikor a víz melegedésével egyidőben ő maga is szépen megfő. Nos, engem akár már tálalni is lehetne. Már persze, ha Blan kérne belőlem, momentán sajnos erre vajmi kevés esélyt látok. Gyilkoljuk egymást, verbálisan és lelkileg öljük a másikunkat, saját magunkkal együtt. Mert bántom őt, ahogy ő is engem, de ezzel saját magunkat is bántjuk. Valaki egyszer azt mondta, nem csak a szülés, hanem a születés is fájdalmas dolog, mert szembesülünk valamivel, amivel eddig soha, új és ismeretlen érzésekkel, érzelmekkel, a létezéssel. Vajon most mi is születünk? Ha igen, akkor egyrészt tényleg szar dolog, másrészt bassza meg az egész világ.
Egy másodpercre sem eresztem el Miss Rosewood pillantását, amikor dühödten, sisteregve visszatámad. Amolyan verbális pankráció ez mindkettőnk részéről, sebesültek vagyunk, fáradtak, de újra és újra összecsapunk, mert nem vesszük észre, hogy egyformán ugyanazon ketrec foglyai vagyunk.
- Ó, ezer bocsánat amiért nem éltem cölibátusban amikor te néha hetekig nem néztél felém! Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok használt ruha, amit ha úgy tetszik felveszel, ha úgy tetszik leteszel! Te mered a szememre vetni, hogy bárkit felhurcoltam magamhoz??? Mert te aztán biztos egy szent felséges magasságából ítélheted meg az életvitelemet! Nem jártam még nálad, de talán nem véletlen, valószínűleg trófeával van telezsúfolva a lakásod, ezernyi pénisz lóg a falra erősített talpakon, és talán egy-két szexrabszolgát is találnék a pincébe zárva - gúnyolódom, de valójában telve vagyok keserűséggel.
- Hah, nézd az apácát, hogy leckéztet! - vágok vissza Blan soron következő szavai után. A szemben lévő szálka-gerenda tipikus esete: mindketten aztán vágjuk a másik fejéhez, amit mi magunk is tettünk, csak hát magával az ember mindig elnézőbb mint azzal, aki éppen belegyalogolt a lelkébe. - Mégis, mit akarsz hallani? Hogy sajnálom? Nem fogod, mert nem sajnálom! Azért éltem így, mert akkor még nem tudtam, hogy én... - elfullad a hangom, mint amikor egy mozdulattal halkabbra állítják az eddig ordító hangerővel szóló rádiót. A következő szavaim, a végre-valahára felszínre bukó vallomásom már alig hallhatóan csendes, mégis kristályos mint ahogy általában az igazság. Blan is hallja, feldolgozza, csak éppen nem úgy reagál rá, ahogy várom. Megtettem mindent, megtettem az utolsó lépést, feladtam ezzel mindent, az egész eddigi életemet, eddigi önmagamat is - csak lehet, hogy sajnos már későn.
Tapintható a keserűségem, és talán ez csendesíti le Miss Rosewood-ot is, de süt a szavaiból a fájdalom, és a csalódottság, én pedig néma csendben veszem tudomásul, ahogy fejemre olvassa a végzetes hibát, amit elkövettem. És a legrosszabb, hogy csaknem teljes mértékben igaza van: őrült voltam. Már akkor, egy hete, azon a romantikusnak induló, és magasból mélybe zuhanó estén el kellett volna mondanom neki, amit érzek. Az egyetlen mentségem mindössze annyi lehet, hogy akkor még fogalmam sem volt a teljes, és megfellebbezhetetlen igazságról, nem ébredtem rá az érzéseim mibenlétére, és nem vettem észre, hogy beleszerettem Blan-ba.
Figyelem, ahogy Miss Rosewood a bárpulthoz sétál, teletölt egy poharat whiskyvel, és úgy hajtja fel, mintha ez lenne az orvosság, ami kioltja a benne égő, emésztő tüzet, lecsillapítja az elméjét és a vehemenciáját, amellyel csaknem legyilkoltuk egymást az elmúlt nagyjából tíz percben. A hifihez sétál, fogalmam sincs mit szeretne - egészen addig nincs, amíg el nem indul a dal. A vallomás, amely sokkal erőteljesebben és őszintébben beszél bármilyen szónál. Lehunyt szemmel hallgatom a dallamokat, egyszerre nyílnak szárnyaim a soroktól, hogy ugyanabban a pillanatban le is vágják őket rólam, és lezuhanjak a pokol fenekéig. Nem tudom leírni, elmesélni mi az ami jelenleg a belsőmben tombol, meg sem kísérlem, mert azt hiszem sosem voltak még ennyire összetett érzelmeim életem folyamán. Mikor végül egy nagy levegővétel után feltekintek, Blan az erkélyen áll, a korlátra támaszkodva, és noha nem látom, de tudom, hogy sír - ez pedig szintén olyasmi, amire még nem akadt példa a kettőnk közös történetében. Tudom, hogy most kell valamit mondanom, a bocsánatát kérnem, fogadkoznom, egy új esélyt megragadni, de istenem, van amikor a szavak csak az elmében fogalmazódnak meg, a nyelv túl szegényes ahhoz, hogy ne hangozzon minden amit kimondok vagy túl sután, vagy túl ostobán és nevetségesen.
- Tudod... - szólalok meg, és noha hangom halk, tudom hogy a dal végén beálló csendben mégis pontosan hall engem - több bennünk a közös, mint bárki gondolná. Nem csak az életvitelünkben, hanem bennünk is... ott benn, nagyon mélyen, ahol minden láthatatlan, amíg mondatokba öntve meg nem születik. Amikor múlt héten felébredtem, már csak hűlt helyedet találtam, és nem akartam szembenézni az igazsággal, hogy mélyen megbántottalak. Tisztában voltam vele, mit vártál tőlem, de nem voltam biztos abban, amit éreztem, és nem tartottam tisztességesnek hiú reményeket kelteni benned, vagy hazudni neked. Nem voltam tisztában vele, mit érzek irántad, egészen addig, amíg ma este meg nem láttalak Lance társaságában. Lehet, hogy hiba volt, hogy nem hívtalak, nem kerestelek, nem akartam tisztázni veled a dolgokat, de ismersz, hogy nem vagyok mindig a szavak embere. Hát... néhány napja találtam egy dalt. Eszembe ötlött, csak úgy a semmiből, és el akartam küldeni neked, hogy elmondjon mindent, jobban mint ahogy én megtehetném. De nem tettem... talán pont azért, amiért te sem - beszélek néhány méternyi távolságból Blan hátához. - De már nem bánom. Mert most talán másképpen fog hangzani. Személyesebben, belsőségesebben... őszintébben - ülök le a zongorához. Koppan csendesen a fedél, ahogy felhajtom a billentyűkről, és játszani kezdek. Ez itt a végső pillanat: most kell neki elmondanom mindent. Átadni önmagamat, a sorsomat, nem csak Miss Rosewood-nak, hanem azoknak az új érzéseknek is, amelyeket eddig nem ismertem, de végre elérkeztek az életembe. Ő hozta el őket nekem.

"Az egész világ lángolt és csak te menthettél meg engem
Furcsa, hogy a vágyak milyen bolondságokra hívják az embert
Álmodni sem mertem róla, hogy találkozni fogok valaivel olyannal mint te.
Álmodni sem mertem róla, hogy elveszíthetek valaki olyat, mint te."

Szókimondó szövegezés


Hogy nem vettem észre azt a pillanatot, amikor olyan kurvamód és menthetetlenül beleszerettem Lucian Harris-be? Hogy nem szólalt meg a fejemben a vészcsengő, és vágott volna alaposan fejbe, hogy mégis mi a francot csinálok, hogy egyetlen férfira akarok mindenféle, korábban feladott érzelmet elpazarolni? Miért nem csináltam bármit, akármit, hogy ezt elkerüljem, amiben most vagyok? Amikor magamból kikelve gyakorlatilag olyasmit is felhánytorgatok neki, felelőssé teszem érte, amiről majdhogynem mindketten tehetünk. Vagy legalábbis alaposan benne voltam én is, hogy eddig jutottunk. Talán azért, mert a büszkeségem, amely az utolsó menedékem, még mindig elég erőteljesen dacol, harcol, támad, mar és rúg ahol ér. Vádolok, mert így talán a saját hibáimat sikerül a szőnyeg alá seperni. Persze nem is tudom honnan veszem, hogy Lucian ezt egy percig is szó nélkül tűri majd. Talán tudom is, hogy nem így lesz. Talán várok is valamit, ami elsodor, megsemmisít és új emberként térek majd észhez. Azt akarom, hogy ő is lássa azt, hogy hova fajult ez az egész, ami nem indult másnak csak egy rohadt érdekkapcsolatnak, amiben a pénz és a szex úgy kergetőztek, mint két sebzett madár az utolsó falatok felett.Jól mondta Lucian: játszottunk, és azt hittük, hogy egymással is pontosan megtehetjük azt, amit másokkal tettünk. Nevetve elvesszük amire szükségünk van, és viszonzásul megadunk mindent, csak éppen a lelkünket nem. Azt azonban egyikünk sem remélte, vagy sejtette, hogy kegyetlenné, halálossá válik majd a játék, és képtelenek leszünk a másikkal szemben védekezni. Lehull majd a lepel, és megmutatjuk kik vagyunk valójában. A hangos szavakon túl, a sértéseken túl már látjuk, már tudjuk, hiszen a hangunk időnkénti megbicsaklása, az üvöltések közötti szapora lélegzetvételek, a tehetetlenség szülte indulat, amiből nincs kiút, mind pontosan erről árulkodnak. Nem tudunk leállni, nem tudjuk azt mondani, hogy állj, tartsunk egy kis szünetet, beszéljük meg. Én egy hét veszett és kegyetlen sérelmét hoztam ide fel, ő pedig mindazt, ami a Sinnerben történt attól a pillanattól kezdve, hogy meglátott bennünket Lance-el. Azt hiszem megértem szépen lassan, hogy nem az fáj neki talán a legjobban, hogy másik férfival lát, talán még nem is az, hogy Lance társaságában, bár azt hiszem most már eljutott arra a pontra, hogy az is….hanem, hogy bárki miatt képes lettem volna róla megfeledkezni. Pedig ez nem így van. Mégsem kezdem bizonygatni. Miért nem? Miért nem adom meg magamnak az esélyt, vagy talán kicsit magunknak, hogy ezt az egész helyzetet tisztábban lássuk? Talán mert képtelen vagyok ledobni magamról azt az istenverte érzést, ami akkor uralkodott el rajtam, mikor legutóbb tőle hazamentem. Vittem magammal a válasz nélkül hagyott vallomásom, gyűrögettem magamban mint egy használt de kidobni képtelen zsebkendőt.
Végső kétségbeesésemben még rúgni akarok egyet, még védekezni és nekirohanni egyszerre, de azt hiszem az elcsukló, erőtlenné váló, majdhogynem siralmasan gyötrelmes hangom ha én magam látnám kívülről csak annyit mondanék:”Lúzer vagy Blanche!” Az vagyok, de nem bánom. Bukjak el emelt fővel, menjek el innen a picsába, keressek valakit aki képes lesz kitörölni a fejemből az elmúlt két évet, mindent amit Lucian Harris jelentett vagy még mindig jelent a számomra.
- Nem kértem, hogy cölibátusban élj! Nem kértem tőled a világon semmit a pénzeden és a szexen kívül! Nem érdekelt, hogy az életed kivel osztod meg amikor nem vagyok veled! Birtokolni akartalak? Igen Lucian, kibaszottul birtokolni akartalak, minden egyes másodpercben. Féltékeny voltam bármikor? Igen, kurvára az voltam, de mindezzel én küzdöttem meg. Érted???? Egyedül én. - emeltem jobb kezem a mellkasom elé, magamra mutogatva többször is, mintegy tettekkel nyomatékosítva a szavaimat.
- Mert nem akartalak megváltoztatni. Többet akartam, de nem vettem el többet. És tudod miért nem? Mert én sem adtam volna többet magamból. Aztán persze….tessék! Én barom mégis mindent odadobtam. Hát bazd meg, tudod? - nevettem fel kínosan, leplezendő, hogy a gombóc a torkomban ugrott egyet, és alig tudtam visszafogni.
- Nem kell a sajnálatod! Úgysem sajnálod. Soha nem fogod beismerni, hogy éppen úgy elbasztad ezt az egészet, ahogy én.- vágom közbe, aztán vele együtt hirtelen én is elhallgatok. Hirtelen olyan lesz az egész hely, az egész penthouse, mintha egy másik dimenzióba ugrottunk volna át. Mintha a kimondott szavak által hirtelen minden kimondott szó, minden sértés hirtelen fájni kezdett volna. Nem megbánás volt ez, inkább fájdalom. Azon érzés felett, hogy miközben én is és ő is vagdalkoztunk saját magunk és sérültünk. Éppúgy mint a másik.
Fogalmam sincs mihez kezdjek azzal amit mondott, fogalmam sincs mit higgyek el, és ezen kétkedésből ő az aki végül megint visszaránt. Valóságot nyom az arcomba, azt a valóságot, amit a hisztérikus düh nem engedett látni eddig. Most látom és értem meg őt….és azt hiszem sosem voltunk még ennyire összetörve a másik előtt, miközben mégsem nyújtottunk kezet. Mert együtt könnyebb lett volna talpra állni. Egyedül kell megtennünk, és egyedül kell feldolgozni, hogy gyakorlatilag a változás útjába már nem állhatunk. Most vagy elfogadjuk, és egyszerűen hagyjuk, hogy az érzés bekebelezzen, vagy felhajtom az italom és hátat fordítva, szavak nélkül lépek ki az életéből. Épp olyan hirtelen, ahogy abba megérkeztem két éve.
A zenéhez menekülök, idegenek dallamos hangján próbálom elmesélni neki mindazt ami lezajlott bennem, talán nem is az utóbbi pár hónap, sokkal inkább az utóbbi egy év alatt. Vagy korábban kezdődött? Már akkor amikor felismertük mennyire hasonlóak vagyunk? És ez alatt nem csupán azt az életet értem, amit a felszínen mutattunk egymásnak, hanem ott mélyen legbelül, amire talán csak ráérezni tudtunk, nem is annyira ismerni vagy látni.
Fojtogatóvá válik a közelsége, mert sosem volt még ennyire távol is egyszerre tőlem. Nem tudok maradni, de elmenni sem. Éppen ezért az erkélyre menekülök, és háttal állok meg neki. Nem beszélek, megteszik azt helyettem dallamokba burkolva, és úgy érzem most van az a pillanat, hogy mindent engedjek szabadon magamból. Lássa meg azt, hogy bármit is gondolt rólam eddig, bármennyire is egy érzéketlen picsa vagyok alapvetően, nekem ő mindig fontos volt. Még akkor is, amikor ma nem miatta jöttem ide. A félelem irányított. Az érzéseim tartották a fejemhez a stukkert, és gyáva voltam küzdeni ellenük.
Évek óta nem sírtam egy tisztességeset, pedig egy mondás szerint a könnyek nem csupán a szemet, de a lelket is megtisztítják. Nos, ha ez így van az én mocskos lelkem már amúgy is menthetetlen. Idáig érzem ahogy a levegőt veszi, idáig érzem ahogy a gyönyörű szempillái az arcát súrolva nyílnak fel újra. Az utolsó rezdülését is érzem. A könnyek végigfolynak a poháron, bele az italba. Bánja a franc, legalább visszaiszom a saját nyomorom!
Hatalmas sóhaj, mélyen beszívott levegő kíséri az első szavait a zene végén. Nem fordulok meg, hagyom, hogy a hátamnak beszéljen. Mégis azt hiszem tudja, hogy az utolsó szívdobbanásommal is ráfigyelek. Mennyire egy elcseszett elcsúszott szerelem lett ez. Két konok, dacos, sebzett, a saját félelmeik rabságában vergődő ember között, akik gyakorlatilag inkább szétgyilkolták volna a másikat csak ne kelljen szembenézni a valósággal: az érzelmek itt vannak, akár akarjuk akár nem. Persze innentől már a mi feladatunk lenne megküzdeni vele. De talán már nem a küzdelem a lényeg. Hanem az elfogadás vagy elengedés. Kész lennék elengedni őt, ha akarná. De abban biztos vagyok, hogy ugyanúgy semmi nem folytatódhat, mint régen. Hiába hittük ezt egy hete. Minden megváltozott, ezt pedig vagy elfogadjuk vagy beledöglünk. Átmenet nincs.
Levegőt is alig merek venni, lassan sóhajtom be az éjjeli levegőt, melyben még mindig ott ül a nyári forróság betonbűze. Alant a város úgy tesz mintha a mindennapok pontosan ugyanúgy zajlanának….másoknak talán ugyanúgy zajlik. Nekünk most születik újjá. Hallom a zongora fedelét koppanni. Hallom a ruháját surranni, amikor a kezét a billentyűkre helyezi. Mindig is veszettül szexinek találtam amikor zongorázott. Amikor belebújt hevenyészve, össze sem kötve a köntösébe, kócosan, az ágytól és tőlem gyűrötten és bolond módon vidáman nekiállt klimpírozni rajta. Az jutott eszembe, hogy kefélni akarok vele. A zongorán. A zongorán IS. Most azonban valami egészen mást látok a lelki szemeim előtt. Most az embert látom, aki valamit el akar nekem mondani. Olyasmit, amit legbelül ki tudja mióta hordoz és sosem tudta hogyan adja át nekem.
Az első verse után fordultam meg lassan, és kezemben a pohárral indultam be. Félig volt még. Ilyen hirtelen nem akartam azért ilyen sokat egyszerre inni. A zongora felé indultam. A hangja a zene szövege, az a capella dallama a zongorával kísérve szinte a bőröm alá marta ezt a fájdalmas és nagyon is igaz vallomást. A pohár halkan koppant amikor a zongora tetejére raktam, majd odasétáltam hozzá. Egy pillanatra megszakítottam a játékát, de reméltem, hogy az éneket nem hagyja addig abba. A kezét a derekamra vezettem, és az egyik lábamat átvetve a combjain, megérkeztem lovagló ülésbe az ölébe, szemben vele. Ha tovább akarta játszani a dalt, akkor a csípőm mellett kellett mozgatnia a kezeit, bár amilyen gyakorlott, nem fért hozzá kétségem, hogy meg tudja csinálni.Kezemmel előre nyúltam, és meglazítottam az ingjének két felső gombját: mindkettőt lassan de biztosan kigomboltam. Az utolsó refrént pedig halkan, szinte dúdolva már vele énekeltem. Karjaimat időközben átfűztem a nyakán, és az ing gallérja alatt mutatóujjammal lágyan kezdtem cirógatni a nyakát. A zongora utolsó billentyűütései után a beálló csendet csupán alig egy perc elteltével törtem meg.
- Gyűlölöm ezt az egész helyzetet, hogy idáig jutottunk. Gyűlölöm, hogy ezt csináltuk egymással. Gyűlölöm az elmúlt istenverte egy hetet ebben az állapotban. Beledöglöttem. Érted? - döntöm előre a fejem, homlokom az övének támasztom. Miközben beszélni kezdek a szám éppen csak súrolja az ajkait. De nem akarom megcsókolni, nincs bennem jelenleg ilyen késztetés, mégis van benne valami gyötrőn gyönyörű, ahogy épp csak hozzáérek. Reszketek. Legbelül is. Felszabadultam és rab lettem ugyanabban a másodpercben.
- Gyűlölöm, hogy pontosan ugyanezt csináltam volna fordított helyzetben, amit te. És gyűlölöm ezt beismerni….gyűlölök minden pillanatot amiben nem vagy ott, és gyűlölök minden másodpercet, amikor képtelen vagyok nem gondolni rád, amikor kitöltöd az agyam. Gyűlölöm, mert egyszerűen szétfeszít ez az egész. De éppen amennyire gyűlölöm, éppen annyira megveszek is érte.- elhúztam a fejem tőle, és a szemeibe néztem. Pillantásom elmerült a mélysötét íriszekben.
- A mi kapcsolatunk sosem lesz normális, sosem lesz olyan amilyennek a tradicionális kapcsolatokat el szokták képzelni. De bassza meg, ez nem is érdekel, mert ezzel a kifacsart, kicsavart élettel, együtt szeretlek. Érted, te ostoba, bolond féltékeny barom? Szeretlek!- simítottam a két tenyerem az arcára, nem engedve, hogy másfelé forduljon. Nehezebbnek hittem ezt a szót, mint ahogy végül szinte magától értetődő módon, könnyedén, szinte egyszerűen pergett le az ajkaimról. Ki kellett mondanom. Immáron zene nélkül, minden nélkül. Bár azt hiszem ezt eddig is tudta már...de így egyenesen kimondva még sosem hallotta tőlem.


Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Tartozom egy vallomással: az elmúlt éveimet félelemben éltem le. Úgy nonstop. Jól titkoltam mindig is persze, ugye? Attól féltem a legjobban, hogy kiderül, mennyire félek, és akkor a fasza laza image megrepedezik, majd összedől, és akkor már rohadtul soha nem leszek az, aki voltam, vagy akinek mindig mutattam magam. Hát minden nap bevettem azt a bizonyos leszarom tablettát, és sosem vallottam be még önmagamnak sem, hogy ez nem volt semmi más, csak placebo, önmagam átverése. Koreográfiákat írtam az estéimre, lepedőprogramokat, és sosem foglalkoztam vele, mi és hogyan lesz majd utána. Ez az első eset, hogy igen, hogy érdekel, hogy aggaszt mi lesz majd mostantól: az egy héttel ezelőtti esténk után, a felemásra sikerült vacsora után, vagy éppen azután, hogy ma megláttam Blan-t a patkányképűvel. Elterveztem Miss Rosewood-al annyi mindent, és most ott motoszkál az agyam mélyén a kérdés, hogy mi fog történni? És ha nem úgy lesz? Vagy ha mégis? És ha már késő? Mi van, ha az Ő és az ÉN sosem válik MI-vé? Jó lenne végre megpihenni, méghozzá valaki mellett. Szeretnék biztonságot érezni, valaki mellett reggel felkelni, jókedvűen és kipihenten. Szeretném, ha valaki észrevenné, ha félek, vagy ha valami fáj, és simogatással, törődéssel meggyógyítana, ha valaki látná ha túl sok a gond körülöttem, vagy a fejemben, akkor figyelmesen meghallgatna, tanácsot adna, rávezetne a jó útra. Szeretnék nyugodtan a menedékemben lenni, szeretnék törődést kapni, és szeretnék néha gyenge lenni, hogy tudjam, van aki átölel, akitől újra feltöltődhetek. Lehet, hogy túl nagy kérés ez? Talán igen, mert jelen pillanatban csak állunk egymással szemben a penthouse falai között, a magunkkal hozott sérelmeket dédelgetve, és talán a büszkeség, talán a félelem mozgat bennünket mikor ahelyett hogy végre kimondanánk az egyértelműt inkább támadunk, és olyasmit vágunk a másikunk fejéhez, amit mi magunk sem gondolunk komolyan, vagy legalábbis csak egy részét.
- Szóval a pénzen és a szexen kívül nem kértél tőlem semmit? - visszhangozom Blan szavait némi gúnnyal. - Nem tűnt még fel, hogy ezzel az egész világomat kérted? De rendben, igazad van, semmi ellenvetésem nem volt ellene, mert én is élveztem a kézzel meglehetősen is fogható háládat, és ezt azelőtt mondom el, még mielőtt a szememre vetnéd - vágom oda, aztán felprüszkölök, egy keserű nevetés bevezetéseképpen. - Ó, szóval féltékeny voltál? És féltékenységből rángattad ide azt a nyálasfejűt is? Esetleg merő féltékenységből alá is feküdtél? Különös módszereket találsz a problémáid orvoslására, mondták már? - fújtatok dühvel telve. - Akarsz hallani valami hihetetlent? Az elmúlt egy hétben én voltam az, aki nem volt együtt senkivel! Meglepő, de egyszerűen nem éreztem volna tisztességesnek veled szemben! Mert rád vártam, arra hogy helyrehozzam amit elszúrtam, vagy elszúrtunk, hogy átbeszéljük, hogy eredményre jussunk, és nem, nem akartam hogy más fetrengjen az ágyamban, vagy szívja a falaim között a levegőt! Minden estét egyedül töltöttem itt fenn, és rád gondoltam! Én, én, én! - bökögetem a saját mellkasomat úgy, ahogy Blan is tette alig egy perccel ezelőtt. - Basszam meg? Lehet, hogy azt kellett volna tennem az elmúlt hétben is. Vagy esetleg magadra gondoltál? Lance ennyire nem volt neked elég? - kérdezem, és most jött el az a pont, hogy még egy szó úgy hatna mindkettőnkre, ahogy a bikára a vörös posztó: teljesen elvesztenénk a maradék eszünket is, aminek momentán beláthatatlan következményei lehetnének. Vagy akár fogalmazhatnék úgy is, hogy az lenne a végső elbaszás.
Alighanem Miss Rosewood is érzi ezt, mert úgy dönt, helyette inkább beszéljen egy dal, és én néma csendben hallgatom a vallomást, ami elmond helyette mindent. Még kinn áll, az erkély korlátjára támaszkodva - noha nem látom az arcát, biztosra veszem, hogy sír - amikor lapot húzok a tizenkilencre. Ez a végső pillanat: ezen múlik, ez dönti el, hogy mi lesz velünk. Hogy össze fog-e érni a világunk, vagy végleg egy áthatolhatatlan szakadék kerül közénk, aminek az egyik partján ott lesz ő, a másikon én, és soha nem fogunk hidat találni, ami átvezetne bennünket egymáshoz.
Leülök a zongorához, és minden szóban meg nem fogalmazható érzésemet, minden kételyemet, félelmemet és minden álmomat belesűrítem a dalba. Akarom, hogy érezze ezt, hogy érezze a bizonytalanságomat, de azt is, hogy bármin képes vagyok felülkerekedni érte - ha ő is szeretné ezt.
Még csak felénél tartok a dalnak, belemerülök a zene világába, először észre sem veszem, ahogy Blan visszasétál a nappaliba, csak arra rezzenek fel, mikor koppan a pohár a zongora tetején. Egy másodpercre megszakad a játékom, amíg Miss Rosewood az ölembe szuszakolja magát, aztán folytatom, amibe belekezdtem. Hála a gyakorlottságnak, vakon, oda se nézve futnak ujjaim a billentyűkön, hangom elhalkul, mert közvetlen közelről, alig néhány centiről néz szemembe az a kék szempár, amelynek most minden ott ül a mélyén: figyeli az arcomat, minden rezdülésemet, olvas bennem, mint a nyitott könyvben, és a szemeiben ugyanazokat az érzelmeket látom, amik alighanem az enyémben is tükröződhetnek, csak éppen az övében a félig felszáradt könnycseppek fátyolán át ragyognak felém.
Vége a dalnak, síri a csend következik az utolsó akkordok után. Végül Blan kezd el beszélni, én pedig hallgatom úgy, ahogy talán még eddig senkit egész életem folyamán. Némán bólintok az első mondataira. Beledöglött? Nincs vele egyedül. Én is belehaltam ebbe az elmúlt egy hétbe, és a mai este - az a fél óra, amíg Lance társaságában láttam - feltette a pontot az i betűre, olyan volt, mint mikor a halálraítélt felett eltörik a pálcát.
Aztán elhangzik az a bizonyos szó - és ezúttal legnagyobb döbbenetremre semmiféle félelmet nem érzek. Nincs rémület, nincs elhatárolódás, visszakozás bennem, ehelyett azt érzem, mintha szárnyaim nőttek volna hirtelen, és felülről lebegve néznék a kettősünkre. Hát ilyen... ilyen érzés, ha valaki csakugyan szeret?
- Tudom... - mondom csendesen. - Tudom, hogy sosem leszek tökéletes neked. Sokszor fogok megingani, és rengeteg hülyeséget fogok elkövetni. De a tökéletlenségemmel együtt is akarlak téged, akkor is, ha velem együtt te sem leszel tökéletes. De mi ketten így, együtt azok leszünk. Vagy legalábbis megközelítőleg. Bárhogy akarlak, mert... - veszek nagy levegőt, és kimondom azt, amit önmagammal kapcsolatban sosem tartottam elképzelhetőnek - mert én is szeretlek - mosolygom el végül magam, és ez a mosoly most más, mint az eddigi széles, néha kaján vagy éppen cinikus mosolyaim. Ez a mosoly olyasmi tartalmat hordoz, amit eddig még senki nem láthatott tőlem: ő az első.
- Na és... mi lesz most? - kérdezem kissé szégyenlősen. - Fogalmam sincs, hogy az ilyen vallomás után mit szoktak csinálni az emberek - ismerem be. Vagyis de, tudom, azt általában pornófilmeken lehet látni, de nem vágyom jelenleg ilyesmire. Egészen pontosan, nem erre vágyom, és szerintem nem kell kifejtenem, tudja ezt Blan magától is. De azt tényleg nem tudom, mi szokott következni ez után, bár talán ő sem. A nagy érzelmek terén ő legalább olyan járatlan, mint jómagam, olyanok vagyunk mint két kisgyerek, akik egymás kezébe kapaszkodva próbálnak meg talpra állni és járni, hogy el ne essenek. Ha pedig mégis elhasalnak, akkor együtt feltámogatják egymást, miután együttes erővel kikacagták magukat, és a világot is.

Szókimondó szövegezés


“...és mert szeretlek.”
Sok-sok évvel ezelőtt ez a mondat volt az amire felkaptam a fejem, noha valószínű már órák óta, ott, abban a puccos és méregdrága étteremben feszengve valahol teljesen máshol jártak a gondolataim.Benton ott kezdte az egészet, hogy mennyi mindennel rendelkezik, hogy a család egzisztenciája stabil és megingathatatlan (értsd: nagyjából bárkin képesek átgázolni, aki az útjukba áll, és kurvára nem érdekli őket, hogy mit hagynak maguk mögött. A volt anyósom, Kathrina Rosewood, amolyan nomen est omen perszóna. Mint a hurrikán.). Számtalan alapítvány fővédnökei ( értsd: ellensúlyozzák azt a sok mocskot, amivel másoknak alávágnak) és persze a vagyon majdhogynem felbecsülhetetlen, és még csak nem is vettük számításba csak a készpénz vagy értékpapír állományt. Őszintén szólva akkor leginkább ez volt az amit én fontosnak tartottam, mert ahogy Patrizia Reggiani mondta egykor valamiféle pofátlan mosollyal megspékelve: “Jobb egy Royce Royce-ban sírni mint egy biciklin mosolyogni.”
Nem vártam nagy érzelmi kirohanásokat Bentontól, hiszen akkor már két éve voltam vele együtt hivatalosan, bár továbbra sem mondtam le azokról a férfiakról, akik akkoriban az ágyban is boldoggá tettek. Sosem volt az a fajta aki bármiféle vallomásra ragadtatja el magát, így aztán ez a mondat alaposan meglepett tőle. Fogalmam sem volt, hogy miért biggyesztette oda. Azt gondolta meg kell tán győznie a házasságról? Őszintén szólva bármit is csinált volna, ha én nem akarom, akkor nem megyek hozzá. De akartam. Jobban mondva mindent akartam ami a Rosewood névvel együtt járt, és egy részéről még a mai napig nem mondtam le. Már nem feltétlenül a pénz miatt, sokkal inkább azért, mert megtehetem. Lance….ó a drága Lance aki alapvetően egy balek, de abból is az a fajta aki nem veszi észre magáról. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az ágyban meglehetősen vehemens profizmussal képes megdolgozni az embert. Mégsem ezért voltam vele elsősorban. Hanem azért, hogy talán beintsek vele a méltóságos, egykori famíliámnak. Hát basszák meg! Sosem voltam nekik elég jó, és egy idő után már a pénzük sem volt elég ahhoz, hogy ellensúlyozzák azt a masszív és kiborító hányingert, ami akkor fogott el, ha látogatóba kellett menni a Rosewood villába. A gyerekkérdés feszegetésétől meg egyenesen kiborultam. Öt év után sem született gyerekünk, bár mindkettőnket egészségesnek nyilvánítottak. Csakhogy amit senki nem tudott, Benton meg annyira hülye volt, hogy még csak nem is gyanakodott: pesszáriumot viseltem. Majd én döntöm el mikor akarok gyereket és nem az igény egy trónörökösre.
Azt hiszem amikor meghallottam ezt a vallomást tőle, kis híjján képen röhögtem, és azt mondtam neki, hogy ne szórakozzon itt velem, nem kell a kamu rizsa. Valahogyan éreztem, hogy nem őszinte. Vagy legalábbis nem abban a formában, ahogyan annak kellene lennie. Egy ilyen vallomásnak meg kellene rengetnie a világom falait, egy ilyen vallomás után ellenállhatatlan késztetést kellene éreznem arra, hogy kibasszam az összes volt szeretőmet, és onnantól csak neki és csak vele….és csak érte kellene élnem. Helyette itt voltak a szavak és Benton megszokott pillantása, amiben nem volt semmi több, mint amikor bejelenti, hogy a részvényei megint három pontot emelkedtek a tőzsdén. Igazából azt sem tudom megmondani, hogy milyen eszmefuttatás végén hangzott el ez, valószínű akkor határozta el, hogy szembemegy a családja akaratával és mindenáron feleségül vesz, ha akarom. Akartam. Hiba volt, amit azóta csak azért bánok, mert hamarabb is véget vethettem volna ennek a hazug házasságnak.
Az átmeneti kapcsolatok, az, hogy tulajdonképpen kizárólag a szex van a középpontban semmi más, még a lehetőségét is elveszik annak, hogy efféle érzelmi kirohanások egyáltalán megtörténjenek. Azt sem tudtam….legalábbis eddig az estéig, hogy mit kezdenék azzal, ha valaki megint effélét mondana nekem. Pedig borítékolható volt, hiszen Lucian és közöttem nem futó kapcsolat volt, sokkal inkább egy meglehetősen hosszú nyúlt egyéjszakás kapcsolat. Mondjuk úgy, hogy újra és újra éltük azt a bizonyos egy éjszakát. Csakhogy időközben olyan sikeresen jutott közel a nem létező lelkemhez, hogy nem tudom mégis hogy a faszba csinálta, hogy én ezt nem vettem észre. De észrevettem. És akartam. Gyerünk Blanche, ismerd be, hogy akartad, mégpedig azért, mert nem fogsz találni a világon sem még egy olyan férfit, aki pontosan olyan mint te vagy! Beismerem, tessék. Ettől még a torkának tudnék esni első nekifutásra, csupán azért, hogy védekezzek. Meg azért is, mert az igazság, a nyilvánvaló igazság szépen lassan a felszínre tör. A korábbi hangos, majdhogynem egymást összeroppantani kész kirohanásunkat valamiféle csendesség csillapítja le. Nem tudom, hogy mi a nehezebb: elismerni, hogy ezt istentelenül elbasztuk, vagy az, hogy még csak elképzelésem sincs hogyan és milyen módon lehetne helyrehozni. De amit én vagy éppen Lucian tudatosan nem képes megtenni, azt valahogy az élet szépen elrendezi.
Legszívesebben élnék a felajánlott lehetőséggel, és sarkon fordulnék, elhagynám a Sinnert, vissza se néznék, adnék magamnak legalább pár napot, hogy a korábbi megszokott, és minden szempontból felvértezett énemmel visszatérve, kőkeményen álljak ki az igazam mellett. De mégis milyen igazam? Hogy elfelejtettem őt? Hogy nem foglalkoztam azzal mit gondolhat, mi történhetett vele abban az egy hétben amiben én hülyére dolgoztam és keféltem magam? Miközben ő azon morfondírozott, hogyan hozhatná helyre mindazt amit elmulasztott akkor este. Tényleg ez akkora bűn, hogy így büntetem vele?
De az erkélyre menekülök. Előle. Vagy sokkal inkább saját magam elől, miközben egy dal mondja el neki, hogy mindaz amit tettem azt hiszem a homokba dugott fej esete. Fejem a korlátba tudnám verni, hogy ekkora barom vagyok, de helyette csak állok ott, és hálás vagyok, amiért nem jön utánam. Kell most, hogy kicsit kiszellőzzön a fejem, és kell, hogy szabadon engedjem azokat az istenverte könnyeket, amik nem akarnak benn maradni, nem tudom, képtelen vagyok visszafogni őket.
Amikor aztán meghallom a hangját, valami mélyen legbelül megmozdul. Nem mond még igazából semmit, mégis érzem, hogy megváltozik valami. Az egész helyzet, az egész este meglehetősen különös atmoszférába burkolózik.Az első akkordoknál már tudom, hogy elbuktam ebben a harcban amit azért folytattam, hogy ne legyen ő továbbra sem más nekem, csak az életem egyik legjobb numerája, akit még sokszor élvezni akarok. Mert ez volt….most is ez. Egy numera akit szeretek is. Mennyire veszettül ironikus az élettől, nem?
A hiánya, amit a fizikai kontaktus megvonása okoz saját magam által hirtelen értelmetlenné válik. Vissza kell mennem. Hozzá. Mellé, mert ott a helyem. Vele. A keze kicsit megakad a dallamok közepette miközben az ölébe ülök. Tekintetem az övébe fúrom, és még mielőtt bármit is mondanék, vagy ő bármit mondana, már látom a változást. Az örvénylő sötétségben most nem tűztől izzó vágyat látok, nem valami kaján, kéjelgésre csábító buja csábítást, sokkal inkább a végtelent. Az érzések beláthatatlan mélysötét csillagóceánját.
Végül halkan beszélni kezdek hozzá, melynek végén két tenyerem az arcára simul. Nem tudom jobban kifejezni magam. Nem tudom, mert több évtizede nem mondtam senkinek ezt a szót, legalábbis ilyen jelentéstartalommal, mint most neki. Őszinte vagyok vele. Sosem leszek olyan, amilyennek egy átlagos kapcsolatban szokás a nőket elképzelni. Ahogyan ő sem lesz soha olyan. De a magam részéről nem is akarom. Valószínű még ezerszer fogjuk egymást darabjaira szedni, szétgyilkolni, egymás torkának esni, be nem ismert féltékenységgel tombolni, miközben nagyon jól tudjuk, hogy az életünkben minden átmeneti, csak mi vagyunk egymásnak állandók.
Lágyan mosolyodom el, mikor egy hatalmas szusszanást követően kimondja azt, amit egy hete vártam tőle. Amivel megspóroltunk volna egy heti szenvedést, beledöglést, gyötrődés, ő egy heti önként vállalt cölibátust, meg talán Lance kis híjján péppé verését is. Ez utóbbit azért őszintén sajnálom, mert úgy tűnik szegény belekerült ártatlanul egy olyan viharba, ami elől nem lehet elfutni, ha az beszippant. Igaz én mondtam neki, hogy jobb ha csendben marad. Hallgatnia kellett volna rám. Ettől még sajnálom. Őszintén.
- Annyira egy idióta barom vagy. Velem együtt.- döntöttem a homlokom az övének mosolyogva, aztán felemelem a fejem, mert látnom kell az arcát. Látnom kell, hogy ezek után a szavak után változik valami, vagy pontosan az a Lucian néz vissza rám, akit korábban mindig láttam. Ám most valami olyasmit látok, ami azt hiszem még két év után is az újdonság erejével hat.
Megrázom a fejem a kérdésére. Őszintén szólva nekem sincs fogalmam róla, hogy ilyenkor mit kellene csinálni.
- Nem tudom.- vontam meg a vállaim, és a két karom átvezettem a nyakán, mögötte összekulcsolva pihentettem, az alkarom a vállán támasztva.
- A filmekben ilyenkor valami lassított felvételes csók szokott következni, meg valami snitt a párocska múltjából. Tudod….hogyan ismerkedtek meg, hogyan jutottak el idáig. Na most ez esetünkben azt hiszem elég pornográfra sikeredne. Úgyhogy lehet ezt mellőzhetnénk.- tettem hozzá még mindig valamiféle könnyed derűvel. Mert így éreztem magam. Könnyednek és szinte súlytalannak. Kevesen ismernek ennyire mint ő.
- Mit gondolsz, lenne kedved visszatérni velem a Sinnerbe? Tudod, elég furcsa, de még sosem táncoltam ott lenn a parketten veled. Millió másik faszival már táncoltam, de veled soha. Aztán hajnalban valamikor feljövünk, eszünk abból az isteni csípős csirkecombból, amit Hazel nem tudom honnan szokott rendelni és….- beharaptam az alsó ajkam.
-...és itt két opció van. Vagy taxit hívsz és hazamegyek. Vagy nem hívsz taxit és itt alszom. És szeretkezünk. Mondjuk így már kettő és fél.- nem vágytam eget rengetőre, nem vágytam a korábbi érzelmi felindultság után semmi másra csak valahogy csendesebben levezényelni ezt az estét. Szándékosan használtam a szeretkezni szót, mert korábban ilyet még nem csináltunk. Sok minden mást igen, de ezt nem.
- Nem mellesleg fel fogom venni ahogy zongorázol és énekelsz és a rendelőben a várakozó pácienseknek ezt fogom lejátszani. Jobb vagy mint egy nyugtató fájdalomcsillapító. - tettem még hozzá, miközben a lábam átvetettem a combján és kiszállva az öléből a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy megigazítsam a sminkem és a ruhámat.



Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Sok nőm volt. Valójában nagyon sok. Mások szerint rengeteg, több annál, mint ami az átlagosan elfogadott kategóriába befért volna. Talán igazuk van, talán nincs, nem tudom. Mert noha számontartani sem tudom őket, attól azért nem ártottam senkinek, nem? Na persze, ez sem a teljes igazság. Némelyeknek ártottam: akaratlanul, előre nem célzottan és el nem tervezetten. A nők többsége olyan volt az életemben, mint az üstökös, feltűntek, aztán már tova is hussantak, nyomot sem hagyva maguk után, de voltak néhányan, akik más akartak. Többet. Engem. Én viszont soha, mert a lekötelezettség és én nagyjából úgy illettünk össze, mint egy kellemes swingerparti meg egy apácazárda. De lehet, hogy a velük való viselkedésem kulcsa simán abban keresendő, hogy nem illettünk össze egyikükkel sem. Nem tudtak megfogni, hiányzott belőlük az a plusz, az a megfogalmazhatatlan valami, ami egyszer csak megérinti az embert. Nem fizikálisan, hanem valahol máshol, mélyen legbelül, ahol - mint a jól termő talajon - szárba szökik, majd teljes pompájában kinyílik egy virág. És amint rájöttem, hogy az ő érdeklődésük már több annál, mint amennyi az én világomba belefér, hát felhúztam a nyúlcipőt, és megszakítottam velük minden kapcsolatot, akkor is ha tudtam, mekkora rombolást végzek a lelkükben. Tulajdonképpen Miss Rosewood-al sem indult ez a kapcsolat másként, és szerintem egyikünk sem tudna magyarázatot adni rá, hogy két éven keresztül miért talált vissza - kisebb-nagyobb kihagyások után - minden alkalommal hozzám. A szinte már tökéletes szex miatt? Lehet, bár ez vajmi kevés magyarázat. A mondás szerint az ellentétek vonzzák egymást, de ez szerintem nettó faszság. Úgy hiszem a tényleges ok az, hogy már akkor is éreztük, hogy egyformák vagyunk, és meglátjuk önmagunkat a másikunkban. Hosszú volt az út odáig, hogy ezt ne csak felismerjük, hanem fel is vállaljuk. Hogy valaha gondoltam volna, hogy a Blan-al való kapcsolatom komolyabb irányt vesz? Soha meg sem fordult volna a fejemben, egészen addig a bizonyos vegasi hétvégéig. Azon az estén viszont egy vad, zavaros folyóba zuhantam bele, és ennek a folyónak a sodrása magával ragadott. Úgy hittem, olyan lesz, mint a halál érintése, de tévedtem: nem fullaszt, és nem nyomasztja a mellkasomat. Valamit akkor életre keltett bennem a Miss Rosewood-al töltött két nap, olyan volt, mint mikor az úton járót elvakítja a hirtelen fénysugár. Beragyott a lelkem legsötétebb rejtekébe is, oda, ahol még senki sem járt, vagy ha mégis, a megsemmisülés volt a sorsa. De most valaki kitört belőlem: abból a sötétből, ahol eddig tartottam, és ahonnan talán csak néhány pillanatra engedtem neki kitekintést. Ez a valami most már a fényben jár, és soha többé nem fogom, nem is akarom visszazárni. Mert van valaki, aki kézen fog, és akivel vezetjük egymást ezen az eddig még sosem járt úton.
Egyelőre viszont még a zongoránál ülünk mindketten, a dal utolsó akkordjai szinte még visszhangoznak a levegőben, ahogy a szavaim is, amelyekkel kimondtam végre azt, amit valójában érzek, és aminek beismerésétől eddig rettegtem. Most azonban nem érzek mást, csak nyugalmat, és valaki soha nem tapasztalt könnyebbséget: ha Blan nem ülne az ölemben, talán el is szállnék, ott lebegnék valahol a mennyezetnél, mint azok a lufik, amiket a kölykök visznek madzagra kötve magukkal a vidámparkokban.
- Tudom - mormolom Miss Rosewood szavaira. Barom vagyok... hát, végülis lehet mondani. - Talán már hamarabb is ki kellett volna mondanom, és nem a lelkedbe gázolni azon az egy héttel ezelőtti estén. De... - keregélem a szavakat. Nem mentegetőzni akarok, csak megmagyarázni én hogyan látom a dolgokat. - Azt hiszem, ott volt ez már köztünk régen, csak éppen nem vettem észre, vagy kinevettem, és nem vettem róla tudomást. És meggyőztem magam, hogy ha rájönnél akkor jót röhögnél, vagy bolondnak tartanál, mert hát... - vonok vállat. Érti befejezés nélkül is. - De aztán Vegasban láttam a szemedben, hogy meglepődtél, és kicsit te is megijedtél, és már akkor sejtettem, hogy miért. Talán egy csomó hülyeségtől kiméltük volna meg magunkat, ha már akkor beszéltünk volna erről, de azt hiszem, időt kellett adni, hogy ez az egész... nem is tudok jobb szót rá... beérjen - nyomok végül egy apró puszit Blan orra hegyére. - Ez megfelelt a "hogyan ismerkedtek meg" forgatókönyvének? - mosolyodom el aztán, és fejemet oldalra billentve ízlelgetem Miss Rosewood programajánlatát.
- Azt hiszem, benne vagyok. A táncban, meg a marha kései vacsorában is. Még jó, hogy enyém a hely, és nem hívják rám a yardot, ha újfent megjelenek odalenn. És ami azt illeti, nem akarom, hogy hazamenj. Sem taxival, sem máshogy. Nem a szex miatt... na jó, amiatt is - szélesedik ki a vigyorom. - Igazából az is új lesz - na ja, csináltuk két év alatt már annyiszor, hogy megszámolni sem lehetne, hevesen, gyorsan, néha állatiasan, vehemensen, néha gyengédebben, de még mindegyik csak szex volt. Ez a mostani pedig - ahogy Blan is kihangsúlyozta - szeretkezés. Mechanikájában egy és ugyanaz, de mégis van különbség, csak éppen leírni nem lehet. - Ami pedig a zenei karrieremet illeti, előre szólok, hogy jogdíjas leszek. És várok két hetet, hogy még akkor is a "megnyugtató" jelzőt fogod-e használni rám - nevetem el magam hangosan miközben felemelkedem, talpra állítván Miss Rosewood-ot is, és a lift felé útban elhatározom - bár ezt neki nem mondom el - hogy talán küldetek egy üveg minőségi whiskyt Lance-nek is. Oké, hogy a nagy pofájával magának kereste, amit kapott, de végeredményben mégiscsak mit sem sejtve zuhant bele ebbe az egészbe.
Odalenn a szokásos hangulat fogad, mintha a mintegy egy órával ezelőtti kis közjáték - egy véres ketrecharc a Sinner közepén - meg sem történt volna. A felvonóból kilépve megfogom Blan kezét, így tartunk a tánctér felé, amerre elhaladunk kíváncsi, vagy egyenesen meghökkent tekintetekkel szembesülök. Kivéve a bárpultnál, ahol Hazel szélesen vigyorog, és ezzel a vigyorral a képén nyújtja ki a kezét, amibe bizonyos bankjegyek vándorolnak. Hát megáll az eszem, fogadott rám - vagy pontosabban ránk? Más körülmények között fel lennék háborodva, de most csak elnézően megforgatom a szemem, és meg sem állok addig, míg a parkett közepére nem érünk, és csak ott engedem el Miss Rosewood kezét.
- Ne mozdulj, azonnal visszajövök - súgom a fülébe, majd megcélzom a sarkot. Noha az esetek többségében felvételről megy a zene, hétvégenként néha meghívok egy DJ-t, ahogy ma este is. Adok neki néhány rövid utasítást, elvégre a saját báromban vagyok, miért ne szólhatna az, amit én szeretnék? Ma este pedig pláne...
Akkor érek vissza Blan-hoz, mikor néhány másodpercnyi csend támad, a körülöttünk táncolók megállnak, néhányan elég groteszkül, pont egy mozdulat közben kimeredve, mint a diaképek. Nem törődöm velük, csak magamhoz húzom ezt a bájos boszorkányt, és ölelésembe vonom.
- Az első táncunk, Miss Rosewood... - mosolygok rá, többet nem is tudok mondani, mert felcsendül egy újabb dal, és úgy érzem, mintha az akkordok puha vattaként vennének körbe. Az előbb, néhány perce odafenn már a zene nyelvén elmondtam, amit akartam, és azt szeretném, ha most a dallamok beszélnének tovább helyettem, mert néha többet mondanak, mint a szavak. Szinte érzem a kattanást, és a rezdülést, ahogy Blan összekapcsolódik velem. Nem, ez szemmel nem látható, csak érzékelhető, de valami itt és most célba ért. Veszélyes találkozás a miénk, de sokkal szebb és tisztább érzést kölcsönöz mindennél, amiben eddig részünk lehetett. Még mindig fura, még mindig szürreális - és minden ízében igaz.  

Szókimondó szövegezés


A húsz éves Blanche Prestin elnyerhette volna a “Világ legnagyobb hazudozója” címet.  Ekkoriban már szinte megszállottan akartam másnak látszani mint aki valójában vagyok. Magam mögött akartam hagyni azt a középszerű világot, ami a szüleim révén várhatott volna rám, és amiben nem lehettem volna több, csak egy felkapaszkodott lány Jersey-ből, aki valahogy mindig ösztönösen ráérez arra kinek tegye szét a lábait. Ott lett volna egy doktori cím a nevem előtt, de a kutya nem ismerte volna a  Prestin nevet, amivel be tudtam volna törni a felső tízezer puccos és számomra igen jövedelmező világába. Mert ez a népség lehet sok mindenre nem költ, de ragyogó mosolyra, arra mindig. Tudtam, hogy ebben a szakmában jó leszek, hogy jó orvos vagyok,és talán jó sebész is válhatott volna belőlem, ha nagyon akartam volna, de több évet nem akartam elvesztegetni tanulással vagy éppen rezidensi képzésekkel, szamárlétrákkal és még több fasszal, akik ha megdugnak hát a mennyország kapuját is kinyitnák nekem. Én megelégedtem azzal a tudással amivel rendelkeztem, amiben ugyan folyamatosan képeztem magam, de attól többre, hogy ebből a legtöbbet kihozzam nem vágytam. A szakmai sikereket magasról leszartam őszintén szólva. Nem érdekeltek kitüntetések, nem voltam mindenféle klub tagja, ebben jobb volt helyettem az anyám, aki előtt a házasságom révén az efféle kapuk hirtelen megnyíltak, ő pedig üdvözült és büszke mosollyal lépett be rajtuk, hogy végre kiélhesse ezen vágyait. Mit érdekelt engem? Ellenben egy időben rendszeresen részt vettem minden olyan társasági eseményen, ahol meglehetősen diszkrét körülmények között levadászhattam a gazdagabb ügyfeleket.
A húsz éves Blanche Prestin azonban még kicsiben játszott, bár azt hiszem már akkor elég sokat és sokszor kockáztattam, és akkoriban alakult ki a mai napig tartó játékszenvedélyem, vagy éppen az, hogy jobban megrészegít egy sikeres jackpot mint egy pezsgőben fürdetett mámoros éjjel. Fényes és gazdag jövőről álmodoztam, és hiába jutottam be a Harvardra ahova mindig is akartam, bár hozzá kell tenni, hogy ennek költségei egy fél éves viszonyba fájtak egy középkorú fickó társaságában, valahogy azt a szintet, ami ott volt hozni kellett. Hát meg is próbáltam. Eleinte szavakkal. Elhitetve mindenkivel, hogy az egyik Hilton dédunoka aki titokban udvarolgat nekem, olyan ajándékokat küldözgetve, amiből azt hiszem más egy hónapig is megélne. Nagy lábon. Persze egy idő után nem volt elég szavakkal alátámasztani mindezt, tettekkel, tárgyakkal is bizonyítani kellett. Néha valóban az egy havi pénzemet költöttem mindenféle ékszerre, virágot küldettem magamnak, órási csokrokat, vagy éppen méregdrága táskákat, ruhákat és cipőket. Amikor már ez sem volt elég lenyúltam apám hitelkártyáját, és azzal ámokfutottam, amiből irtózatosan nagy balhé lett otthon. Nem csoda, bár ezen akkoriban vérig sértetten álltam és nem értettem mi a gond azzal, hogy szeretnék egy kicsit többnek látszani, mint aki valójában vagyok? Anyámék nem ismertek rám. Hol az a kis mosolygós, mindig vidám, kedves és aranyos kislány, aki egykor voltam? Hát az a kislány elveszett. Úgy tizenhét évesen, amikor beleszeretett egy harminc éves nős pasasba. Persze kaptam ígéretet, csillagokat az égről, fogadkozásokat, “csakteéssenkimás”, “elhagyomafeleségem”....mindezt minimum háromszor. Minden alkalommal eljátszotta és én minden alkalommal megbocsátottam, és vártam. Mindig. De ő legtöbbször csak akkor jött ha neki kellett. Én kis hülye nem vettem ezt észre. Hát ott veszett el az a naív kis hülyegyerek, és vált olyanná aki soha többé nem fog várni senkire, aki előbb lép, mint hogy őt leléptessék. Aki a szeretlek szót soha a büdös életben képtelen volt kiejteni, még akkor sem, ha már ott rezgett órák óta a száján, még akkor sem, ha akkor és ott azt érezte. Nem állítom, hogy az évek alatt nem voltak olyan viszonyaim, amik az átlagtól nem tértek el. Emberből vagyok, sebezhető vagyok, és néha meg is sebződöm. De ezt soha senkinek nem mondtam még azóta a nap óta, amikor üvöltve zokogtam tizenhét évesen a fickó után, hogy ne hagyjon el, ne menjen el csak úgy, hiszen én szeretem, tényleg szeretem, nem teheti ezt velem. Ő azonban csak annyit mondott, hogy gyerek vagyok még, szükségem van a tapasztalatokra, hát fogjam fel ezt is egy leckének. Én pedig megtanultam. Túlságosan is, ami azt illeti és erre gyakorlatilag majdnem ráment egy olyan kapcsolat, ami tulajdonképpen majdhogynem a semmi és a lehetetlen találkozásából született. Valószínű mi gondoltuk volna utoljára, Lucian meg én, hogy egyáltalán ez létezhet. Talán eltérő idősíkban fogtuk fel mi történik, talán én voltam akinek először eljutott a tudatáig, hogy beleszerettem, és ennek hangot is akarok adni. Akkor még talán suttogva, akkor még talán tétován, bolond ismeretlen szavakkal, amelyek jelentését már majdhogynem elfelejtettem. Ő azonban még zárva volt előttem. Túl korán volt, túl hirtelen. Én sokat vártam, ő nem tudott többet adni. Nekem kellett volna adnom neki. Időt. Csakhogy én megfogadtam egykor, hogy nem fogok többé várni senkire. Soha többé. Miért nem ismertem fel, hogy rá akár ezer évet is megérné?
- Igen, eleinte valószínű tényleg jót röhögtem volna. Megkérdeztem volna, hogy melyik részvényed esett, hogy ilyen szarul megy a Sinner, hogy már ostobaságok lepik el a fejedet, semhogy az üzlettel törődj? Esetleg gondolhattam volna krónikus szexhiányra, ami valljuk meg esetedben…- hajoltam közel egy apró, jelzés értékű, de már jóval nyugodtabb, őszinte apró puszira amit az ajkai és az álla közé leheltem, majd elhúzódtam a fejemmel és folytattam. Arcomról lassan eltűnt az aggodalom, a helyét valami nyugalomba csomagolt meghittség vette át. Én és a meghittség? No lám, vannak még csodák!
-...akkoriban nem is lett volna meglepő.Jesszus nem gondolom komolyan!-nevetem el magam végül, nyomatékosítva, hogy csak oldani próbálom a helyzetet.
Ami azt illeti valóban megfelel az ő verziója a megismerkedési sztorinak.
- Igen ez megteszi. Ha kihagyjuk belőle azt amikor a Palazzo asztala alatt... - emeltem meg az egyik  kezem a szavakat elnyelve, a mutatóujjammal az ég felé bökve körköröztem, majd elröhögtem magam és befejeztem a mondatot.
-...adósságrendeztünk. Azt hiszem az unokáink emlékkönyvében meglehetősen érdekesen festene ez a kis intermezzó.
Végül vázolok valamiféle tervet, ami nem tudom miért ilyen egyszerű, tőlem szokatlan, nincs benne semmi fondormány - mondjuk még nem jelenti, hogy időközben ne rögtönöznék, ha úgy érzem a helyzet így adja magát- egyszerűen csak vele akarok lenni. Őszintén. Ahogyan azt hiszem mi még nem voltunk együtt. Se a parketten, de a vacsora asztalnál, se az ágyban. Minden új lesz, mindenféle szempontból. Egyszerre érzem magam idegesnek, és egyszerre izgatottnak.
Némi ruhaigazítás a szétüvöltött, szétbőgött sminkem megigazítása után - ami elvileg öt napig vízálló és könnyálló, igaz az extra kiképzésre valószínű nem vállalnak garanciát- frissen és üdén libbenek ki a fürdőszobából, hogy a kezem nyújtsam Lucian felé. Mosolygok. Nem tudom miért. Olyan vagyok mint egy diáklány, akit most visz az első bálra a fiú, akibe már a gimi eleje óta szerelmes, és akiről azt hitte eddig még csak észre sem vette őt. Istenbizony mint egy csapnivalóan sablonos amcsi romkom a kései egyetemi éveimből. Néha szánnivalóan idióta tudok lenni, de szökőévente megengedhetem ezt magamnak, nem?
- Egyébként mit értettél jogdíj alatt a zenei közreműködésedet illetően?- fordulok még felé egy kérdés erejéig mielőtt kiszállnánk a liftből és lépnénk újra a Sinner már jól ismert pulzáló, és bűnre, buja élvezetekre és mámorító éjszakára csábító légkörébe. Őszintén szólva olyan mintha most egy másik arcát látnám. Egy olyan arcát amit ezelőtt még sosem láttam. Követem Lucian tekintetét a bárpult felé, de én már csak azt látom, ahogy Hazel ökölbe szorított kézzel integetni próbál. Valami van benne, de nem látom mi. Lucian egészen a parkettig vezet, ahol aztán egy apró mondattal hagy magamra.
- Mintha olyan messzire tudnék innen futni!- morgolódom utána, még a szemeimet is forgatva, magam előtt összefűzött ujjakkal, ölem elé engedett karokkal. Valami ritmusos zene megy éppen, körülöttem mindenki táncol, láthatóan ki ilyen, ki olyan állapotban, de azt nem lehet tőlük elvitatni, hogy kurvajól érzik magukat. Egyik másikra, legalábbis akik ebben a gyér fényben látható távolságban vannak még rá is mosolygok, vagy hát próbálok valamit csinálni, ne nézzek már úgy ki, mint akit itt felejtettek a csomagmegőrzőben.Ám a következő pillanatban a zene hirtelen abbamarad. Bár nincs tökéletes csend én mégis annak érzem. Lucian másodpercek alatt szeli át ebben a dermedt némaságban a közöttünk lévő távolságot, és ölel magához. Meghalok, de rögtön. Én tényleg gimis korom óta nem csináltam ilyesmit. Igaz az utolsó bálomat olyan fiúval táncoltam, aki nem volt nagy szám, de legalább biztos lehettem benne, hogy nem fogja minden második lépéssel széttaposni a lábamat.
- Az első….- mondanám én is utána, de aztán meghallom a zenét. És csak egy kiszakadó sóhaj jelzi, hogy bassza meg, ez most nagyon beletalált. Ismertem ezt a számot, ki ne ismerte volna? A rádiók állandóan játszották, és kezelések közben még gyakran dúdolgattam is. Meglehetősen szürreális tudom, hogy ezt a pillanatot most fejben összekötöm egy felső kettes gyökérkezeléssel, de megnyugtatásul a jelenlegi helyzet győzedelmeskedik végül. Csak közelebb húzódom hozzá, és még inkább átkulcsolom a nyakát. Felemelem a fejem, és nézem őt, miközben az arcomon még mindig ott az az állandó és jó ideje levakarhatatlan boldog mosoly.
Amíg tart a dal nem akarok megszólalni, nem is lehet. Ed hangja körülöttünk visszhangzik, beburkol és simogat. Mintha egy angyalszárny védelmében lennénk, ahol elhisszük, hogy velünk nem történhet semmi baj. Én is hinni akarok ebben, és hinni abban, hogy ennek az érzésnek ennek a szerelemnek oka volt. Oka kell legyen, különben miért rúgok fel miatta minden létező szabályt, miért nem érdekel többé, hogy ki mit gondol, miért nem érdekel, hogy mi lesz holnap vagy később, miért nem érdekel semmi más, csak az ami itt és most van jelenleg?
A dal elcsendesül, de még mindig ringatózunk, akkor is, amikor a DJ már másik zenét kever fel, egy kissé latinosabbat, de még nem túl gyors ritmusút.
- Köszönöm az első táncot, Mr Harris. Igazán felemelő volt mindezt átélni majdnem négy év után.- igen, szándékosan nem két évet mondtam, ami minden bizonnyal fel is tűnik neki. Nos igen….van egy apróság amiről még ő sem tud, vagy nem emlékszik, majd kiderül.
- Négy évvel ezelőtt Donald Krackerber, az az építészeti zseni és csodabogár milliárdos adott egy estélyt, a tököm tudja milyen alkalomból. Tudod ezeknek néha az is alkalom, hogy nincs alkalom. - legyintettem csuklóból, lényegtelen információ.
- Akkor találkoztunk mi először. Csak akkor még nem tudtam te ki vagy, talán te sem, hogy én ki vagyok. Abban vagyok biztos, hogy táncolni akartál velem, mert elindultál felém, én pedig valakinek a kezébe nyomtam a pezsgős poharamat. Talán a sógornőm kezébe. Csakhogy nem jutottál el hozzám, mert valaki útközben lecsapott rád, így az a táncunk elmaradt.- vontam meg a vállaim, derülten gondolva vissza erre az apró emlékre. Hogy nem jutott ez eddig eszünkbe? Talán mert eddig várni kellett arra, hogy a felszínre bukkanjon.
- Mit gondolsz szivi, nagyon meg kell vesztegetni Hazel-t hogy rendeljen nekünk kaját, vagy az az önelégült vigyor az arcán, amivel bennünket néz, bőven kárpótolja azért, hogy ezt meg is tegye?- biccentettem a fejemmel a nagyon vigyorgó pultos felé.



Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Ha nekem valaki azt mondta volna néhány hónappal ezelőtt, hogy szerelmes leszek - sőt, már az vagyok, csak még magam sem vagyok vele tisztában - az illetőt alighanem képen töröltem, vagy képen röhögtem volna, mert ez lett volna a legmerészebb, vagy legőrültebb kijelentés velem kapcsolatban. Hiszen tökéletes az életem, és noha még nem csináltam közvéleménykutatást, biztosra veszem, hogy százak irigyek rám. Megvan mindenem, amire csak szükségem van: pénz, ismertség, luxus, a Sinner, na meg persze nők, méghozzá számolatlanul. A szerelem meg kell a fenének, hiszen egy szívás az egész, megkínoz, fáj és összezavar, így hát nincs is szükségem rá. De ez persze a lehető legnagyobb önámítás, ugye? Amolyan struccpolitika, bedugni a fejet a homokba, hogy ne lássam a valóságot, mert ha valamiről nem veszek tudomást, annak a hiánya akkor nem is fáj. A karma viszont elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy az orrom alá pöccintsen, és úgy megpörgessen magam körül, hogy azt se tudjam merre van a fent és a lent, és ehhez Miss Rosewood alakját öltötte magára. Napok óta felborult körülöttem minden, elvesztem ebben az eddig még fel nem fedezett világban - a legkülönösebb az, hogy a legkevésbé sem bánom. Tulajdonképpen ha belegondolok, köszönetet kellene mondanom ennek a bájos kis boszorkánynak. Megköszönni, hogy közel engedett magához, hogy fellobbantott bennem egy eddig még sosem ismert tüzet. Hogy várt, hogy nem adta fel a reményt, a reményt hogy talán idővel az Ő-ből és az ÉN-ből lehet MI. Megköszönni, hogy nem fordított nekem hátat végleg azért, mert féltem. Attól féltem, hogy nehogy korai legyen. Hogy megszilárduljon bennem egy érzés, miközben talán nem lel majd viszonzásra. Féltem, hogy hiába akarom magamban elnyomni a lelket, kiderül hogy valójában sérülékeny és sebezhető vagyok. De abban a pillanatban amikor ma este egy dal nyelvén mondta el nekem amit érez, a rettegés messzire menekült. Most már ki merem mondani, hogy szeretem őt, és hiszek benne, hogy a szerelem több, mint amivé a világ degradálta. Már képes vagyok változni, fejlődni, próbálok jobb emberré válni - egyedül miatta és érte. És talán az életnek magának is hálás lehetek, hogy egyikünket sem faltak fel, és emésztettek el a mögöttünk álló évek. Hogy úgy fonta a szálakat, hogy pont a megfelelő időben találjunk egymásra. Mert most már visszavonhatatlanul tudom, hogy milyen érzés valakihez tartozni.
Ezek persze olyan dolgok, amiket az ember nem mond ki hangosan, én legalábbis nem. Ahhoz még tényleg sokat kell változnom, hogy képes legyek az érzéseimet szavakba önteni anélkül, hogy nevetségesnek érezzem magam. Inkább kimondatlanul próbálom Blan tudtára hozni azt, ami elárasztja a lelkemet amikor a karjaimba zárom, és lépegetni kezdek vele a zene ütemére. A DJ-nek jár az elismerés a dalválasztásért, jár neki a jatt hajnalban, amikor majd összepakolja a holmiját. Most egyelőre még nem akarok ezzel foglalkozni, sokkal inkább Miss Rosewood felé fordítom a figyelmemet. Elmosolygom magam mikor hallom halk, testetlenül szálló sóhaját, szinte látom is, ahogy repül, sodorja magával a kétségeket, a fájdalmakat, a céltalan életet, a reménytelenséget. Feloldódunk ebben a különös álomban, amelynek ketten vagyunk a részesei, egészen a szám végéig, sőt még utána is. Mások már régen újfent ropják a táncot egy latin dallamra, amikor mi még mindig összekapaszkodva állunk, és úgy pislogok Miss Rosewood első szavaira, mint aki most tért vissza a Marsról, és még eszmélkedik.
- Négy éve? - értetlenkedek, és szerintem az elmúlt évtized legbambább ábrázatát vágom, ami akkor sem változik, mikor Blan elmeséli azt a négy évvel ezelőtti estét. Hiába igyekszem erőltetni a memóriámat, nem járok sikerrel.
- Remélem nem leszek túl illúzióromboló, de nem emlékszem rád. Egész pontosan, még arra az estére sem - vallom be, és bízom benne hogy Blan nem fogja ezt nekem megbocsáthatatlan bűn gyanánt felróni. - Várj! - gyúl aztán hirtelen fény az agyamban. - Fehér ruhában voltál, egy többszörös, vörös gyöngysorral a nyakadban - hirtelen olyan élesen ugrik be az emlék, mintha tegnap történt volna. - Ott álltál a bárpult mellett, és megfordultál, akkor akadt össze a tekintetünk. Rám mosolyogtál, én pedig elindultam feléd, de alig két lépés után karon ragadott a polgármester, hogy bemutassan a múmiává avanzsált feleségének. Igyekeztem udvariasan, de gyorsan lerázni őket, de mikor újra kerestelek, már nem voltál sehol. Az egész teremben sem. Bántam a dolgot, de aztán... - vonok vállat bocsánatkérően. Nem foglalkoztam vele sokáig, mert akadt más, akivel együtt tölthettem az éjszakát. - Fura, de most már nem bánom, hogy így alakult. Mert szerintem valahogy a kettőnk útját szándékosan így egyengette valaki, vagy valami. Kellett, hogy várjunk egymásra, hogy mindketten megmásszuk az eddigi életünk Everestjét - nézek bele Miss Rosewood szemébe. - Megszelidítettük egymást, csak még azt nem tudom, hogy melyikünk a Kis Herceg, és melyikünk a róka. De az sem kizárt, hogy egyikünk a vadász. Bár az talán már egy másik mese - vigyorgom el magam, ami nevetéssé dagad, mikor a pultosom szóba kerül.
- Hazel jelenlegi arckifejezése a garancia arra, hogy rendel nekünk kaját. És hidd el, bőséges ára lesz ennek, bár ezt én fogom megfizetni. Hetekig fogom hallgatni a kaján megjegyzéseit meg a cukkolását. De tudod mit? Te se maradj ki belőle. Gyere, adjunk neki alkalmat, hogy lássuk az önelégült, "én-tudtam-előre" ábrázatát ennek az átok nőnek - fogom meg ismét Blan kezét, és a bárpult felé indulok vele. Elvégre tényleg mindketten vastagon benne vagyunk ebben az egész - és azt hiszem, már nyugodtan hívhatom így - kapcsolatban, ergo nehogy már Miss Rosewood olyan könnyen megússza, vagy kivonja magát a heccelés alól. Lehet, hogy később ezért leszedi majd rólam a keresztvizet, de biztos vagyok benne, hogy találok alkalmat a megbékítésére.
- Éhesek vagyunk! - jelentem be azonnal, bevezetés nélkül, mikor leparkolunk a pultnál, úgy teremve Hazel előtt, mint amikor a gomba kinő a földből. - Rendelj nekünk egy adaggal... nem, három adaggal abból az isteni csirkéből, amit szoktál. Hagy maradjon reggelre is - fordítom a fejem Blan felé, aztán visszanézek Hazelre. - Ne! - nyomom a mutatóujjam az arcába. - Meg ne merj szólalni, csak ments meg minket a végelgyengüléstől - vigyorgok aztán szélesen, mire a pultos bólogat, de olyan sunyi képpel, amit egyenesen meg lehetne mintázni a gonosz összeesküvők szobraként.
- Azt hiszem, már tudom ki a mesebeli róka - súgom aztán Miss Rosewood fülébe, és elkap a röhögőgörcs. Biztos úgy viselkedek, mint egy komplett idióta, de nem tehetek róla. Talán a szerelem az ilyen tekintetben eddig igénybe nem vett agyamra ment, és most így reagálok rá. Tulajdonéppen kimondottan jó érzés.

Szókimondó szövegezés


Négy évvel ezelőtt a házasságom nemhogy romokban hevert, hanem egyenesen a saját romjai is romosodni kezdtek. Ettől függetlenül kitartóan és megjátszott lelkesedéssel támogattam Bentont minden olyan eseményen, amelyen potenciális ügyfelekkel találkozhatott, új ismeretségeket köthetett, vagy egyszerűen csak meg akarta mutatni magát, hogy mennyire jól fest a fiatal és csinos fehér felesége társaságában. Aki ugyebár én voltam. Én ezeken az eseményeken, bár mindenkinek azt hazudtam, hogy halálosan untam magam, valójában nagyon is remekül voltam. Benton mindig kitett magáért, hogy valóban és szó szerint is káprázatosan nézzek ki, és nem egyszer kaptam ajándékba pazar és majdhogynem szemet kápráztató ékszereket, gyönyörű ruhakölteményeket, és persze szabad órákat, az efféle partikon, amelyeket előszeretettel ki is használtam. Na nem vele, hanem éppen azzal, akivel a véletlen, egy kilöttyent pezsgő, egy szendvicsfalatért egyszerre nyúló kéz, netalán egy kóbor tánc összehozott. Nem válogattam, csupán a vágyaim és a testem vezérelt, semmi más. Az érzelmek szóba sem jöhettek, hiszen ezek csupán pár órás sietős, és reszkető légyottok, fülledt dugások a hátsó szobák valamelyikében, esetleg a porosodó könyvtárszobákban, vagy a manzárd zümmögő csendességében estek meg. Benton amilyen hülye volt, tökéletesen meg volt róla győződve, hogy az este folyamán arcomon ülő mosolyom neki szól, vagy éppen annak, hogy mennyire kitűnő az este….valójában egy vagy néha kettő-három olyan faszinak, akik aznap sikeresen kielégítették mindenem, amire csak vágytam. Akkoriban a szex olyan volt számomra, mint valami megunhatatlan, és kiapadhatatlan drog, amiből minél többet kaptam, annál többre vágytam, és sosem elégedtem meg csak egyfélével. Nekem a világ összes faszija kellett volna. De közben - ekkor még- a pénzről, a háttérországról, a névről és mindenről amit a férjem biztosítani tudott nekem, nem tudtam lemondani. De már erősen ráztam a láncaimat, az arany kutyaól egyre kevésbé volt kényelmes, és egyre többször vágytam volna a függetlenségre. Csak menni a fejem után, csak hagyni, hogy az élvezet vezessen, mint egy hedonista élvhajhász, akinek mégsem elég az egész világ sem, az egyetlen élete sem. Aki sosem akar meghalni, mert annyira szeret élni. Mások nyakán táncolva éltem a mindennapjaimat, és kihasználtam mindenkit, aki csak az utamba került. Azt hiszem ez volt az az időszak az életemben, amikor leginkább nem foglalkoztam senki lelki nyomorával, vagy éppen azzal, hogy ha tökig gázolok a szívében, és még jól bele is tapostam párszor,biztosan ott hagyva a lábnyomomat. Voltak akik szeretni akartak….perszehogy voltak.De én nem akartam. Ez nem opció volt, hanem tudatos döntés.
Ha négy évvel találkoztunk volna Lucian meg én, ha azt a bizonyos táncot nem fújja messzire a sors szeszélye, ha mégis összetalálkozunk, valószínű egyetlen éjszaka maradt volna, az az egyetlen tánc, talán még egy. De abban biztos vagyok, hogy semmiféle esélye nem lett volna a mai estének, alapvetően bármiféle érzelemnek. Talán kettőnknek pontosan az az este kellett, amikor először bejöttem a Sinnerbe. Az az este, amikor pontosan minden mindegy volt, amikor magam alatt voltam. Épületes barom voltam, és pofán baszni való idióta, aki hosszú idő után végre meg akarta nyitni a nem létezőnek hitt szívét valakinek, aki éppen úgy törölte belém a lábát, ahogyan én tettem azt korábban számtalan másik fickóval. Végülis azt kaptam amit megérdemeltem: egy kibaszott maflást a Végzet ribanc asszonyától. Akkor Lucian vakart fel a padlóról, szó szerint, és vitt egészen az ágyáig. Nem mintha olyan sokáig kellett volna győzködnie. Akkor megfogadtam, hogy én soha többé. Akkor fogadtam meg másodszor, és szentül meg voltam róla győződve, hogy aki harmadszor is elköveti ugyanazt a hibát amibe kétszer már majdnem beledöglött, az meg is érdemli, hogy harmadszor is hazavágják az önbecsülését. Na ezt akartam mindenáron elkerülni. És most megint mit csinálok? Belesétálok egy csapdába, amiről már az elejétől tisztában voltam, hogy nem szabadna. Én megpróbáltam lebeszélni magam róla…..tényleg. De ez valami olyasmi, amiben nem én….nem mi döntöttünk. Azt hiszem valaki most odafenn egy pohár száraz martinit szorongat a kezében, és kibaszottul jól szórakozik rajtunk. Két megveszekedett életimádó, és minden szempontból élvhajhász ember úgy belezúgott egymásba, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Bár esetünkben ez a bizonyos nagy könyv valószínű egy nyálasan csöpögős romantikus mese meg a Kámaszutra egy érdekes ötvözete lehet. Nem mintha szerintem a miénk ne lenne amúgy élvezetesebb, mint az a kettő külön-külön.
Amikor Lucian gyakorlatilag szertefoszlatja minden illúziómat annak kapcsán, hogy talán emlékszik a mi bizonyos, valószínű tényleg első találkozásunkra, picit lebiggyed az ajkam, még abba is hagyom a karjában a ringatózást. Félrebillen a fejem és megjátszott rosszallással ingatom.
- De igen, kurvára illúzióromboló vagy...nem hagytam benned semmiféle nyomot….bár akkor, amikor elindultál felém, azt hittem majd te leszel az aki bennem…- magyarázom, miközben az ajkam pimaszul kunkorodik egy mosolyba, majd beharapom az alsó ajkam, mikor végül úgy tűnik, mégis eszébe jut az a bizonyos rémes parti.Én is csak azért emlékszem rá olyan nagyon, mert a végén eszement módon összeszólalkoztam Bentonnal, így külön autóval mentünk az este végén haza. A veszekedés tárgya valami baromság volt, hogy nem voltam eléggé kedves egy csoffadt múmia még csoffadtabb feleségével, akin a festék úgy nézett ki, mintha egy omladozó házat akartak volna bevakolni részeg kőművesek. Széttártam a karom és valami olyasmit találtam neki mondani, hogy kibaszottul sajnálom, hogy csak ennyire futotta, de nem vagyok egy két lábon járó bazári majom, akit bármikor előrángathat, és kedvére ugráltathat az úri közönségnek. Ő meg azt hiszem valami olyasmit vágott vissza, hogy valóban, az úri közegben a legkevésbé sem illek bele. Valóban nem illettem. De ezt tudta akkor is, amikor elvett. Igaz akkor a farka irányította többnyire, amíg engem a bankkártyája. Jó kis kapcsolat lehetett volna a miénk, ha működik.
- Csiszolt vörös jáspis, hogy pontosak legyünk, és előtte két nappal kaptam ajándékba. Mondjuk úgy néztem ki benne, mint akit egy kissé kapatos vámpír megpróbált megharapni, de valahogy nem sikerült. A fehér ruha meg egyértelműen azért volt a saját választásom, mert mindent megmutatott amit csak lehetett….persze nem direkt módon. Ezek szerint azért mégis emlékszel rám.- vigyorodom el, és közelebb húzódva hozzá megtámaszkodom a mellkasán.
- Én sem akarok illúzióromboló lenni, de akkoriban minden pasasra mosolyogtam, akit fel akartam szedni. Arra az estére jó lettél volna….bár ma már abban sem vagyok biztos, hogy akkor nem lettél volna rám olyan hatással, hogy később még többet akarnék belőled. De határozottan kellettél volna. Kevés faszit láttam akkoriban, akin olyan jól állt a szmoking mint rajtad. Ezt el kell ismernem.Bár én akkor ettől inkább meg akartalak volna szabadítani.- valószínű ő is tovább lépett akkor rajtam, ahogyan én is rajta. Mégis valamiért megragadt bennem az a bénító sötét szempár, ami azért eszembe jutott később még számtalan alkalommal. Lucian pillantását elég nehezen tudja felejteni az ember. Valószínű a nők többsége is így van vele, akik megfordulnak az ágyában.
Csak nevetek a mindenféle mesékről, rókákról és kishercegről előadott zsebfilozofálásán. Én perpillanat egy jó adag kaját akarok levadászni, mert az elmúlt órák érzelmi hullámvasútja nem csupán a lelkemet, de a gyomromat is eléggé megviselte. Két helyzet van amikor veszettül éhes tudok lenni: szex után és stresszhelyzetben. Ha a kettőt kombináljuk, akkor valószínű képes lennék éhen is dögleni.
Hagyom, hogy megragadja a kezem, és a pult felé induljunk, ahol Hazel meglehetősen kaján vigyorral mustrál bennünket, és csak a szemöldökét emelgetni, mint az ártatlan, ma született bárány, amikor Lucian bejelenti, hogy éhesek vagyunk. Hazel rám pillant, én pedig hol a férfira, hol magamra mutogatok.
- Igen, mármint így ketten. Kettőnkre gondolt, nem a Sinner komplett vendégseregére. Az isteni csípős csirkén nem osztozunk.Még veled sem, csak úgy mondom.- mutogatok most a pultosra, aki még mindig szótlanul csak a vállát vonogatja. Szokatlan tőle ez a hallgatás, szóval biztos lehetek benne, hogy a végtelenségig nem fog szótlan maradni. Mikor Lucian rám néz, én csak bólogatok a három adagra.
- És ha már fáradsz, mindjárt rendelhetsz öt adagot, mert délig el sem megyek innen. - Hazel tekintete elkerekedik, és értetlenül néz hol engem, hogy a Sinner tulajdonosát, majd belőlem kibukik a nevetés.
- Baszki! Nehogy komolyan vedd. Reggelig maradok, csak reggelig.
Hazel csak bólogat, majd mikor Lucian azt gondolva, hogy a suttogását nem hallja senki, és elröhögi magát Hazel ekkor szólal meg.
- Én is tudom ki a mesebeli róka. Gyanítom te vagy az, hacsak Blan nem növesztett az elmúlt órákban nagy lompos farkat.- azzal meg sem várva a reakciót, vigyorogva távozik, a válla felett még ránk pillantva kacsint egyet. Na én meg ekkor röhögöm el magam, mert azt hiszem ez az egész, ebben a szövegkörnyezetben meglehetősen priceless. Most én vagyok, aki megragadja Lucian kezét, hogy a lakosztályba vezető lifthez húzzam magammal. Néha hátrafordulva nevetek.
- Hazel majd felküldeti azt a kaját, én perpillanat nem óhajtom tovább osztozni veled a Sinner vendégeivel. Úgyhogy megyünk. Illetve….nem megyünk, hanem viszel. Most innen fel egyenesen. Ha ment az előbb akkor megy most is. Csak most egészen más formában.- karolom át a nyakát fél oldalasan, hogy az ölébe tudjon venni, és úgy sétáljon be velem a liftbe.
- Gyerünk Mr Harris, ne kelljen erőszakot alkalmaznom.- teszem még hozzá egy széles vigyor kiséretében, amiből hamarosan egy prüszkölő nevetés kerekedik.
Ha felvett az ölébe, és bezáródott velünk a liftajtó, akkor közelebb hajoltam hozzá, és az orromat az orrához érintettem, majd az orrom hegyét végighúztam az ő orrának vonalán. Az utam végén ajkaim éppen csak hozzáérintettem az övéhez. Lágy csók ígérete volt ebben a mozdulatban.


Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

- Köszönöm - veszek le egy pohár whiskyt az előttem elsiető pincér tálcájáról, és belekortyolok, majd elismerően hümmentek. Nem rossz, még az általam meglehetősen magasra tett mércét is megüti a minőség, ami nem kis szó. Hát, legalább ennyi pozitívuma legyen ennek az egész elcseszett estének. A mondás szerint, aki kurvának áll, az ne csodálkozzon ha dugják, némi módosítással élve ez az üzleti életben is megállja a helyét: aki ebben a műfajban próbálja meg a lábát megvetni, annak néhanapján - akár akarja, akár nem - szükséges részt vennie efféle rendezvényeken is, amik kb úgy hiányoznak, mint apácazárdába a bőrtangás táncosfiúk. Ennél fogva, ha már úgy érzem magam, mint egy rohadt kényszerzubbonyban, legalább azt a pozitívumot használjam ki, amit a minőségi italok, meg a magányos - vagy részben magányos - nők jelentenek. Az isten szerelmére, hiszen egyik-másik hölgyre elég csak ránézni: a partnereik, akikkel érkeztek kb hetven körülire tehetőek, amikor az ember már a vécéig csak segítséggel tud elmenni, nem még kielégíteni a gyönyörű nők igényeit, maximum a bankkártyájukkal. Élek a gyanúperrel, hogy ezek a vén csontok még talán hálásak is érte, amiért kisegítem őket ilyen téren, és én az a típus vagyok, aki bármikor képes vállalni eme nemes, emberbaráti feladatot.
Egyelőre még gyerekcipőben jár az éjszaka, még nem lépek a tettek mezejére, egy mosoly, egy cinkos összekacsintás, egy tüzes tekintet, megelégszem ennyivel. Olyan éjféltájban aztán megindulhat az aratás, és azt hiszem nem tévedek ha azt mondom, elég lesz megráznom azt a bizonyos fát, és tucatjával potyognak az ölembe az érett gyümölcsök, több is egymás után. És ezt nem szükségszerűen lineális sorrendben értem, az én műfajomba a gruppen is teljes mértékben belefér.
Épp egy üres poharat rakok le az előttem álló asztalra, mikor is valami hatodik érzék által vezérelve egy pillantást érzek a lapockáim táján. Megperdülök, és a bárpult mellől - mint egy látomás - egy fonnyadt bőrű csoroszlya, meg egy jókora páfrány által közrefogva egy álomszép nő pillantásával fonódik össze az enyém. Felfoghatatlan látomás egy rémálom közepén: hófehér ruhája kiemeli tökéletes alakjának minden centiját, nyakában, mint a vér halvány lenyomata, többsoros gyöngysor vöröslik, tekintetében ott rejlik minden: kihívás, kacérság, amit megspékel egy rejtelmes mosollyal. Néhány másodpercig legfagyva állok, elemi erővel fog marokra a belőle áradó szexualitás, és az ígéret, hogy tőle megkaphatom, amire vágyom, és én is megadhatom, amire ő maga is vágyik. Valami eddig sosem tapasztalt módon megmoccan a gyomrom tájékán, kell hozzá egy kis idő, mire legyűröm ezt az érzést, majd szinte alvajáróként indulok el felé, de alig két lépés után akadály gördül az utamba, olyan gát, amelyet ha akarnék sem lennék képes könnyedén elsodorni az utamból.
- Áááá, Lucian! - harsan a fülembe egy behízelgő hang, és a tulajdonosa polgármesteri minőségének magabiztosságával ragad karon. - Jöjjön, egyszerűen muszáj megismerkednie a feleségemmel! - irányít ellentmondást nem tűrően a kicsivel odébb álldogáló, estélyi ruhába bújtatott matróna felé. Jesszusom, Egyiptom összes múmiáját meghívták erre az estére?
Néhány sablonosan semmitmondó mondat, meg nagyjából két perc elmúltával kimentem magam a kényszerű, és hátam közepére nem kívánt társaságból, de a hetérát, aki a puszta tekintetével a mennyország ígéretét sugározta felém, már nem látom. Gyors, határozott léptekkel szelem át a terem széltét-hosszát, de a nimfa nyom nélkül illant el előlem. Bosszantóan hat rám a gondolat - és az is, hogy ez a gondolat egyaltalán bosszantani képes - hogy talált már mást, aki megkaphatta a puszta létében rejlő ígéretet, míg nekem csak az előttem elhúzott mézesmadzag illatával kell megelégednem. Nem mintha nélküle a magányosak klubjába kéne megvennem a belépőmet: máris három nő sürgölődik körülöttem, és igyekszik magára felhívni a legkevésbé sem elhanyagolható figyelmemet. Miközben játékos évődésbe kezdek velük, csak az iménti nő jár az eszemben. Jó lett volna megismerni, és vele tölteni az éjszakát. Kár, igazán nagy kár.


Mindig irigyeltem - még ha soha nem vallottam is be - azokat a párokat, akik ismerik egymás minden rezdülését. Akiknek nevetésében teljes az összhang. Akinek összekulcsolt keze úgy illik egymásba, mint a kirakós két tökéletes darabja. Már lemondtam róla, hogy valaha részem lesz ilyesmiben, és most láss csodát, megkaptam. Isten tudja, miért épp itt, és most. Talán kellett hozzá valami, amit életre kellett keltenem magamban. Kellett részemről a lemondás, mint megfizetendő ár. Kellett hozzá valaki, aki úgy vonz magához, mint a mágnes a vasat, és akivel pontosan tükrözzük egymást. Valaki, aki képes volt megmozdítani bennem valamit, amit már rég halottnak, vagy soha nem létezőnek hittem. Valaki, akit egyszerűen ebben az életben nekem teremtettek, akkor is, ha hosszú és körülményes út vezetett ennek felismeréséig. Ezen jár az agyam, karöltve a négy évvel ezelőtti estével - ami egészen mostanáig úgy illant el a fejemből, mintha a MIB neutronalizájóval törölték volna ki - miközben kéz a kézben a bárpult felé vesszük az irányt. Az újdonság varázsa nem csak számomra lehetetlennel határos, mindenfelé elképedt pillantásokkal találkozom, egyedül Hazel vigyorog úgy, mint aki az imént nyerte meg a lottó főnyereményét. Bár ahogy az imént kezébe vándorolt bankókat nézem, a hasonlatom talán nem áll messze ettől: a pultosomat ismerve ő sosem játszik kicsiben. A vigyora mindenesetre egyrészt bosszantó, másrészt ragadós, én pedig e két véglet között ingadozom, egészen addig, míg Haze fordultában nem tesz egy olyan megjegyzést, aminek hallatán aztán tényleg se köpni, se nyelni nem tudok, csak nézek Blan-ra elképedve, egy amolyan "ehhez mit szólsz?" pillantás kíséretében.
- Istenem, a női szolidaritás - forgatom meg aztán a szememet, mikor Miss Rosewood szemmel láthatóan élvezi a helyzetet, és ezzel párhuzamosan át is veszi az irányítást, úgy húz magával a még mindig összekulcsolt ujjainknál fogva, mint a sétálni vitt virgonc kiskutyát.
- Legyen öt adag. Úgyis itt marad délig - súgom még oda gyorsan Haze-nek, aki már nem képes palástolni a jókedvét, horkanva felröhög. Hogy Miss Rosewood hallja-e, vagy szimplán csak ignorálja nem tudom, mindenesetre nem reagál rá, helyette egyetlen gyors mozdulattal az ölembe rugaszkodik, fél karjával átfogva a nyakamat, én pedig az édes teherrel megpakolva a felvonó felé veszem az irányt. A gomb megnyomása ebben a pozícióban némi nehézségbe ütközik, de sikerül áthidalnom a problémát.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy vannak akik úgy tartják, ha egy férfi a nővel a karjában lépi át a ház küszöbét, az pozitív előjel a jövőre nézve? - dünnyögöm Blan alig néhány centire lévő ajkára, akinek ez a helyzet legalább annyira új lehet, mint nekem. Talán ezzel magyarázható, hogy mikor a penthouse-ba érve kilépek a liftből, a kinyíló ajtóba némileg bele is koppantom a fejét, mire bocsánatkérően hunyorgok egyet.
- Sajnálom bébi. Valami azt súgja, ezt a koreográfiát még gyakorolnunk kell. De ne aggódj, remek módszereim vannak amikkel el tudom terelni a figyelmedet a fájdalomról - súgom a fülébe még mielőtt leengedem a földre, ellépni viszont nem engedem, a derekánál fogva visszahúzom magamhoz.
- Van valami, amit tisztázni szeretnék veled - nézek a szemébe. Igazából az furdalja néhány perce az oldalamat, hogy eljutottunk egy bizonyos pontig, olyan pontig amit egyikünk sem tartott elképzelhetőnek. Csakhogy a mostani, új felállás új szabályokat követel. Olyan szabályokat, amelyek teljesen idegenek számunkra, bár részemről az elmúlt egy hétben kaptam ízelítőt belőle, méghozzá önkéntesen. Egyetlen másik nő társaságát sem kívántam, és meglepő módon nem is esett nehezemre. Azt viszont nem tudom, hogy Miss Rosewood-ot illetően mi a helyzet. Hajlandó, vagy képes lesz egyáltalán értem, kettőnkért hátat fordítani az eddigi, meglehetősen szabados életformájának?
- Ha emlékeim nem csalnak, valami erőszakot emlegettél odalenn - kanyarítok aztán az eredetileg szánt mondataimon. Nem, még nem akarom megkérdezni. Még túl korai, még nem jött el az ideje, és félek, hogy esetleg túl hamar szétpukkanna a mostani boldogság-léggömb, amelyben lebegünk. - Esetleg körvonalaznád, mire is gondoltál? Mert ami azt illeti, nagyon ígéretesen és csábítóan hangzott a dolog. Sőt, ha végeztünk a vacsorával, akár demonstrálhatod is - fut az arcomra egy könnyed mosoly, miközben végigsimítom Blan arcát. A fenébe is, ennek a nőnek a kezéből elfogadnék tényleg bármit. Akár még az arzént is.  

Szókimondó szövegezés


Vannak dolgok, amelyek nem annyira fontosak, hogy foggal-körömmel ragaszkodjunk hozzájuk. Van amit viszonylag könnyedén el tudunk engedni. Nem feltétlen kézzel fogható dolgok ezek, bár tény, hogy világ életemben sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem arra, ami a jólétem meglehetős előremozdulását segítette elő, semmint arra, hogy éppen mi játszódik le a lelkemben. Azon elég hamar túllendültem, lévén korán megtanultam, hogy a lelki szarokra kár időt pazarolni. Azt már ezerszer darabjaira törték, sosem lesz egész, akkor meg nem foglalkozom vele. Persze ez így kimondva sokkal egyszerűbb, mint valójában megélni azt.
Sosem éreztem, hogy a szüleim büszkesége lennék, igaz nem is törekedtem rá. Sosem éreztem, hogy a férjem számára többet jelentenék mint a kibaszott Fabergé tojás gyűjteménye, vagy egy kurvadrága Rembrandt a falon. Igaz, én pontosan meg is elégedtem ezzel a szereppel, mert elég szépen kárpótolt azokért a napokért, amit a feleségeként vele kellett töltenem. A Rosewood família soha nem fogadott be, de ez egy idő után sokkal inkább szórakoztatott, semmint bosszúságot okozott volna. Van abban valami földöntúli gyönyörűséget okozó, amint mindegyik azt latolgatja, hogy ha végre Benton hajlandó lesz megszabadulni tőlem, mennyibe fog az neki fájni. Hát drágáim, jelentem alásan elég komoly summa volt az, igaz a fele sem kárpótolt azért, hogy benneteket el kellett viselnem, élükön az anyósommal.
Sokáig azt gondoltam, hogy az egzisztenciám bizonyos részének elvesztése mindennél fájdalmasabb dolog. Bele voltam betegedve, hogy nem költekezhetek annyit amennyit szeretnék, de leginkább az volt a legdühítőbb, hogy a játékszenvedélyem nem volt aki mértéktelenül finanszírozza, mert Benton bizony behúzta a satuféket. Gyanítom a nyomorult matróna volt emögött, meg a kígyónyelvű lánya. Néha kedvem lett volna az orra alá dörgölni, hogy édesem többször kellene talán megmásznod a férjedet, ahelyett, hogy fiatal nő létedre mindenféle aukciókra jársz, berendezni az otthonotokat. Egy olyan faszi, mint Lance elsősorban szexre vágyott, dugásra gyakorlatilag a lakás minden pontján, semmint aranyozott csaptelepre a fürdőszobában, vagy éppen püspöklila baldachinra az ágyatok felett. Ki nem szarja le milyen festmény lóg a nappaliban, ha közben meg nem ad meg mindent a férjének? Én megadtam, és talán még ez tartotta egyben a házasságukat. Mert Lance, akárcsak én, elég komolyan szerette a vagyont, és mindazt amit a Rosewood családba való beházasodásával megszerzett magának.
Ez az életforma tulajdonképpen számomra tökéletesen megfelelt. Ragaszkodtam ahhoz a szabadsághoz, amely a korábbi szabadosságom mellé párosult, és persze ahhoz, hogy büntetlenül hülyére vehetek bárkit, akihez egy csöppnyi érdekem is fűződik. Szerelem? Nem állítom, hogy nem hittem benne, de éppen elégszer baszott pofán már az élet azzal, hogy elhúzta előttem a mézesmadzagot, semhogy én még egyszer ekkora hibát elkövessek.
És bazdmeg elkövetem! Tagadhatatlan most már, hogy mindaz amiről eddig azt hittem, hogy csupán a testi gyönyörök utóhatása, az az eufórikus érzés, amely napokig kísér még végig egy-egy jól sikerült éjjel után, az bizony szerelem volt a javából. Szerettem ezt a faszit a lába ujjától az egoista fejének búbjáig. Kár lenne tagadni, hogy ebben a szerepben is jól érzem magam. Felengedtem. Valahogy jól esett, hogy mindketten felvállaltuk, mint egy érzelmi coming out, amelyet eddig titkoltunk, leginkább attól félve, hogy a másik nem viszonozza. Vagy nem úgy. Vagy tulajdonképpen félreértelmezzük a saját érzelmeinket is. Én rendesen meg voltam még mindig zavarodva. Egy hatalmas és minden irányba tekergő hullámvasút lett számomra, vagy inkább számunkra a mai este, de elmondható, hogy bármiképp is ér véget, minden tökéletesen megváltozik. Ez már az a pont, ahonnan nem lehet fájdalom nélkül kilépni. Igaz jelen pillanatban még azzal vagyok leginkább elfoglalva, hogy nagyon is benne vagyok. Megélem. Meg merem élni, ki merem mutatni, sőt mi több még élvezem is. Én és a romantika soha nem álltunk a legközelebbi viszonyba egymással. Jobban mondva a romantika számomra kizárólag dollárokban volt mérhető. Azt egy percig sem tagadom, hogy ha Lucian nem lenne olyan anyagi helyzetben amiben van, akkor is kialakult volna nálam ez az egész. Nem alakult volna ki. Ugyanakkor ő talán hosszú idő óta az első pasi, akinek nem a vagyona nyom elsősorban a latba, hanem ő maga. Ez pedig esetemben elég komoly fegyvertény.
- Ez egy apartman szivem, és máskor is lépted már át velem ezt a küszöböt.- hajolok közelebb az ajkamat csiklandozó ajkaihoz, majd finoman megcsippentem az ajkaimmal, és lassan, nevetve engedem el, tovább duruzsolva ilyen közelről.
- Igaz, ha emlékeim nem csalnak, akkor nem éppen és feltétlenül ebben a testhelyzetben értünk fel. Akkor a lábaimmal kulcsoltam át a csípődet. De akkor is az öledben voltam.- kuncogom, elhajolva óvatosan az arcának élére. Még mindig így nevetgélek, mint valami kis hülye iskoláslány, amikor apró csilingeléssel nyílik a liftajtó.Egy közepes koppanást érzek a fejemen, mire felszisszenek, fel is jajjdulok, és rosszallón nézek Lucian-re, aki meg bocsánatkérően hunyorog le rám.
- Mi a picsa? Ki akarsz nyír….- enged le a földre, majd ránt is vissza magához, én meg a fejemhez emelem a kezemet, hogy az ujjaimmal megtapogassam, hogy mennyire nagy lett a kár. Nem halok bele, de azért nem éppen a legkellemesebb élmény.
- Nyüff….nyüff...remek módszerek, hát persze. Hmmm?- érdeklődve billentem oldalra a fejem, és nézek rá, a kezem pedig leengedem, és elvezetve a dereka mellett a hátára simítom.Fürkészem a tekintetét, megpróbálom kiolvasni mi az amit tisztázni szeretne, és elég komolynak látszik. Én is azzá válok, kicsit azt hiszem csorbul a korábbi jó hangulat. A csend olyan lesz közöttünk, még ha csak pár másodpercig is tart, mint valami rosszul komponált mesterműnek szánt darab pár kósza félhangja: idegen és roppant disszonáns. Nyitom a számat, hogy megkérdezzem, vagy legalább valami segítséget adjak neki, hogy el tudja kezdeni, de végül nem kerül rá sor, mert ő az aki megszólal. A szavait hallva elnevetem ugyan magam ösztönösen, mégis érzem, hogy valahogy a korábbi megjegyzése, és ahogy befejezte azt, végképp nem kapcsolódnak össze. Nem illik össze azzal az árnyékkal, amit a szemeiben láttam, amely kissé füstös komolyságot kölcsönzött a tekintetének.Mégis úgy teszek, mint aki elhiszi. Vagy legalábbis egy ideig mindenképp. Az arcomra simuló keze után nyúlok, és közelebb vonom a számhoz, hogy a tenyerébe csókoljak. Miközben a szám érinti a bőrét felpillantok rá. Van valami ismeretlen, valami félelmetesen meghitt ebben a másodpercben. Úgy érzem, hogy kérnie sem kellene, mindenről le tudnék érte mondani, de aztán ezt a kusza, semmiből születő, soha meg nem tett igéretet elsepri az útból a következő másodperc. Leheletem lenyomata ott marad a tenyerén, amikor végül elengedem a kezét, és egy mozdulattal kicsusszanok a karjából, hogy immáron egészen más perspektívából szemléljem az ő kis birodalmát.
- Erőszakról beszéltem volna? Ó igen! Ha nem hozol fel, akkor gyakorlatilag a Sinner közönsége kénytelen lett volna egy hirtelen és semmiből születő kis magánszámot végignézni, amint egy kellően vontatott, és kellően vérpezsdítő zenére szépen lassan megszabadulok a ruhadarabjaimtól. Az utolsókat a liftben levéve és zárva magamra az ajtót. - magyarázom, miközben a csípőm finom mozgásával még prezentálom is milyen táncra gondoltam, lágyan ereszkedve lejjebb, és tekerve meg a csípőm finoman, végül ugyanezt az utat járom be, de immáron hátravetve a fejem kacagom el magam. Tovább sétálok, ezúttal a pult irányába, a vállam felett visszanézve.
- Ugye tudod, hogy bármennyire is imádlak, még mindig vagyok olyan bolond és őrült, hogy megcsináltam volna?- komolyan gondoltam a szavaimat, és ismer már annyira, hogy tudja, sosem a levegőbe beszélek, vagy éppen puffogtatok felesleges frázisokat.
Végül megállok és teljes testemmel felé fordulok és ha valamennyire közelebb is jött, a távolságot kettőnk között ismét megszüntetem és közelebb lépek hozzá. Odasimulva, egészen közelre. Ujjaimmal finoman játszadozni kezdek az ing felső néhány gombjával, majd szórakozottan kigombolom őket. A felső hármat, egyiket a másik után. A levegőt olyan nehéz venni, szinte az ő bőrének a zamatát lélegzem be, imádom, ahogy fejbe csap az egész lényének nyers és vadító aromája. Ez most mégis más. Most nem elsősorban arra vágyom, hogy maga alá gyűrjön, és én sem akarom a hátára dönteni, és másodpercek alatt ráolvadni, mint a forró, olvasztott törökméz.Ujjaim gyengéden becézik a nyakának vonalát, valahonnan az ádámcsutkától indulva. Táncol a bőrén az ujjbegyem, elmondva neki, hogy minden visszafogott érzelmet szabadon akarok engedni. Ki akarom préselni magamból a félelmet, a bizonytalanságot, mindent ami visszatartott eddig attól, hogy ne csupán a szexet akarjam érezni, ne csupán a minél vadabb és minél fullasztóbb gyönyört akarjam, hanem őt magát, a lényét. A lelkébe akarok fulladni. Zihálva venni a levegőt a  mellkasába fúródva, miközben a szívem üteme az ő nevét kalapálja. Szinte reszketek az újdonság ígéretétől.
- Egy kicsit félek….- vallom be neki őszintén, és olyan egyszerű és magától értetődő hangsúllyal gurulnak le a szavak az ajkaimról. Tényleg félek. Nem tőle, hanem az érzéstől, amely eddig, lassan egy évtizedig szunnyadt bennem, és amely most testet ölt. Közöttünk és velünk. Általunk és nekünk.
-...de akarom is. Nem a szexet akarom….illetve...azt csak…- halkan, kicsit sután nevetem el magam, bocsánatkérően harapva be az ajkam alsó részét, majd eresztve is el.
- Nem a szex miatt. Hanem miattad.- vallom be végül, és még a magam számára is olyan idegenül hangzik. Mégis olyan őszintén.  


Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Soha nem értettem - és ezt most mindenféle macsó mentalitás nélkül mondhatom - hogy mi ez a nagy felhajtás a szerelem körül. Persze, tisztában vagyok vele, hogy létezik, el is fogadom a létjogosultságát, mert az emberi reprodukció egyik alapeleme - optimális körülmények között - vagy a házasság, vagy az élettársi kapcsolat, ez pedig nyilván mély, és erős érzelmeket kíván. A problémám mindössze azzal adódik, hogy én ennek világéletemben sem voltam részese. Talán a neveltetésem, a körülményeim tehetnek róla, de én a férfi-nő kapcsolatnak csupán a mechanikus oldalát ismerem, a kéjjel átfont éjszakákat, amelyek nincsenek túlbonyolítva, ahol mellőzhetőek az irreális elvárások, amik nem járnak tépelődéssel vagy szívfájdalommal. Ámor részemről bekaphatja, jó mélyen méghozzá. A szerelem nyilasa erre azt a választ adta, hogy nem csak jó alaposan eltalált egy istenverte lövéssel, de még akkora pofont is mellékelt hozzá, hogy körbefordult a fejem, mint a bagolynak a fán. Voltaképpen már egy hete tisztában vagyok vele, hogy a Miss Rosewood iránti érzéseim jelentősen megváltoztak, de hogy milyen értelemben, az csak a ma este folyamán vált teljesen világossá, amikor megláttam Lance társagában: abban a pillanatban úgy éreztem, hogy karnyújtásnyira volt tőlem egy kincs, ami most elveszett. Talán méltóságomon aluli dolog volt péppé verni azt a nyomorult pasast, de azt el kell ismerni, hogy részben jogos volt a haragom, csak talán nem jó személy ellen irányult. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy bármikor is képes lennék tettleg bántalmazni Blan-t, vagy bármelyik másik nőt, erre nem volt még példa életem folyamán, és nem is áll szándékomban változtatni ezen. Csak valahol, valakin le kellett vezetnem a csalódottságomat, a felháborodásomat, a dühömet - akkor még csak feltételezni sem mertem, hogy az események ilyen irányba kanyarodnak majd, és pozitív véget érnek.
Most viszont eljött az a pont, amikor megnyugodhatok. Miss Rosewood és én végre átléptük a küszöböt, amelyen már olyan régóta toporogtunk. Csodálatos felszabadultságot érzek, könnyedséget, mintha szárnyak nőttek volna a vállamon, amelyek akár az égbe is repíthetnének. Ha ez a szerelem, ha ILYEN a szerelem, a világ legnagyobb bolondja voltam, amiért eddig hátat fordítottam ennek a boldogságnak. De talán képtelen is lettem volna rá, mert kellett hozzá a megfelelő nő, az, akiben csakugyan a tükörképemet, és a másik felemet látom. Még akkor is, ha részben megváltoztam, és még változni is fogok. Ő teszi ezt velem, ő változtat rajtam, a puszta léte és lénye átalakít, de a legkevésbé sem bánom. Nem akarok többé szorongatni, biztonságban akarom érezni magam. Vele sikerülni fog. Ő le fogja bontani a falaimat - nem kalapáccsal, vagy rombológolyóval, hanem törődéssel és szeretettel. Olyan lesz ő nekem, mint a friss forrásvíz a sivatagban. Olyan akarok lenni, akit ő megérdemel. Olyan, aki képes őszinteségre és bizalomra. Olyan, aki képes megnyitni a szívét, érzelmeket adni és befogadni. Aki nem akar már taktikázni, és értelmetlen játékokat játszani. Egyszerűen csak őt akarom, mindenestől.
Állunk egymással szemben, köztünk még ott remek a fel nem tett kérdésem. Tudom, látom hogy ő maga is érzi, hogy nem születtek meg a szavak, amelyeket ki akartam mondani, de még nem merem. Még túl korai, még félek a választól. Talán tudja, hogy elértünk egy bizonyos határhoz, és ha valaha át is lépjük, annak nem most jött el az ideje. Helyette kacér mosollyal hátralép, és erotikusan csábos táncba kezd. Csípője hullámzik, fura módon a napsütötte ég alatt ringatózó búzatáblák jutnak eszembe róla, nyár és fény.
- Ühüm... - bólogatok aztán hümmögve, miközben egyetlen másodpercre sem veszem le a szemem Miss Rosewood-ról. - Tudod, sokat én sem változtam. Szóval szerintem simán neked estem volna ott helyben. Mondjuk, valamelyik asztalon. Vagy a bárpulton. Vagy a padlón. Esetleg a színpadon. Persze előtte azonnal kidobtam volna mindenkit a helyiségből. Vagy nem - vigyorgom el aztán magam, ami lájtos mosollyá szelídül ahogy Blan visszalép elém, és belemélyed tekintete az enyémbe, különös, fürkésző módon, mintha azt kutatná, mostani, némileg eltérő kiadásomban még ott találja-e a valódi Luciant. Alighanem megkapja a választ, és elégedett lehet az eredménnyel, mint a pillantásában béke, sosem látott harmónia fénylik fel, és mintha ennek lennének folytatásai az ujjai, amelyek végigcirógatják a bőrömet úgy, ahogy azelőtt még soha. Ez most nem a szexről szól, valami sokkal intimebbről és belsőségesebbről. Finoman kúszik a halántékomtól egészen a nyakamig, éppenhogy összeér a bőrünk, úgy érzem rétegeket simogat le rólam. Rétegeket, amelyeket évek és szokások vakoltak rám, és most alatta meg szeretné nézni a valódi Luciant, azt akit eddig még csak néhány pillanatra láthatott.
Mosolyra húzódik a szám, lehunyom a szememet, és igyekszem emlékeimbe bevésni ezt a pillanatot. Beleengedem magam az érzésbe, és szentül hiszem, hogy ebben a másodpercben nem számít sem a tegnap, sem a holnap, csak az, hogy adunk egymásnak valamit. Nem akarom, hogy örökké tartson, mert ennek az egésznek a mulandóság ad édes, mámorító bukét, a finom óvatosság teszi feledhetetlenné.
Hallom Blan lélegzetét, érzem páráját forró bőrömön, kinyitom a szemeimet, kezét megfogom, és lágyan szorítom a mellkasomhoz. Szavak gördülnek le az ajkáról, kendőzetlenül, szinte alig hallhatóak még a bennünket körülvevő csendben is.
- Tudom - bólintok. - És megértem. De azt hiszem, jó lesz. Eddig is mindig az volt, most pedig csak még jobb lesz. Más lesz, ez tagadhatatlan. De jobb - nyugtatom meg Blant, és komolyan is gondolom, amit mondok. - Mellesleg javíts ki ha tévednék, de az elmúlt egy hétben sem a biológia, sem az anatómia nem változott - hunyorgok rá vigyorogva, remélem ezzel sikerül eloszlatnom benne a kétségeket. - Ha úgy érzed várni akarsz, elfogadom. Mármint... semmi nem hajt bennünket. Itt leszünk egymásnak holnap is, holnapután is. Még utána is - koppintok játékosan Blan orra hegyére. - Szóval hölgyem, amíg túlesünk a remélhetőleg nemsokára megérkező vacsorán, van ideje eldönteni a dolgot - engedem el a kezét, aztán folytatom az ingem kigombolását, amit Miss Rosewood elkezdett.
- Ezt csak azért, hogy esetleg elősegítsem a döntésképességedet - teszem hozzá olyan álszent pofával, hogy azt szerintem nehéz lenne megállni nevetés nélkül, majd fejemmel a bárpult felé intek.
- Amíg befut a hadseregnek is elég rendelésünk, mit szólsz egy feszültségoldó koktélhoz? - kérdezem. - Mondjuk félúton a "semmit nem érzek" és a "sutba dobom minden gátlásomat" között - várom Blan válaszát, és ha rábólint, előkeresem a megfelelő üvegeket, és a mixert. Kevés citromos ásványvizet öntök a száraz marintira, csörgök a jégkockák között, és átnyújtom a poharat Miss Rosewood-nak, majd leülök a kanapéra, és invitálóan megpaskolom a mellettem lévő üres helyet. Közben elégedetten konstatálom, hogy a legkevésbé sem remeg a kezem, pedig az igazság az, hogy az este további részétől egy kicsit magam is félek. Egymás testét már úgy ismerjük, ahogy a sajátunkat, de a ma estének más a tétje: az érintések nem csak a vágyainkra lesznek hatással, hanem a szívre is, amikor szavak nélkül, öntudatlanul cserél információt a lélek.



 

Szókimondó szövegezés


Pokoli módon imádok pókerezni, csak éppen az esetek többségében kurva szarul csinálom. A játékban a szenvedély az ami egyedül vezet, meg persze az sem elhanyagolható szempont, hogy még játszani is tudok, csak éppen rosszul taktikázom, még rosszabb vagyok blöffölésben. Éppen ezért pártoltam át még évekkel ezelőtt a roulett-re. Néha visszatévedtem ugyan a pókerasztalhoz, aminek legtöbbször az lett az eredménye, hogy vert kutyaként távoztam. Mert kiszállni sosem olyan egyszerű. És valahogy mindig sikerült addigra valami tetemes tartozást összekalapolnom, amiből szintén nem volt egyszerű kimászni.
Benton egy ideig nagyvonalú volt, még a válásunk után is, aztán egyre többször húzta be a kéziféket, amit nem viseltem túl jól. Engem alapvetően kenyérre lehet kenni, de ha felbasszák az agyam, azt hiszem előbújik belőlem valami elátkozott szivola.Persze ma már visszagondolva a sors is valamiféle elcseszett pókertpartiba dobhatott bele, aminek a tétje az volt, hogy vajon bele tudok valakibe úgy szeretni, hogy elsősorban maga az ember érdekeljen, és csak másodlagosan a mögötte lévő háttér? Nos ez lett volna az, aminek kapcsán jót röhögtem volna, hitetlenkedve ráztam volna a fejem, és meggyőzhetetlenül állítottam volna, hogy ilyesmi teljességgel ki van zárva.
Tévedtem. Valószínű már akkor szerettem ezt az őrült, minden ízében tökéletesen hozzám passzoló faszit, amikor még csak a pre-flop-nál jártunk. Igaz én akkor alul licitáltam volna, sőt bedobtam volna a lapokat. Nyeretlen széria vagyunk mi ketten. Vagy hát én ezt gondoltam. Mert az igazság az hogy csupán a felszínt ismertük a másikból. Az együtt töltött órák gyönyörét, amely után a folytatás már nem érdekelt bennünket. A másik mindennapjainak szürke ritmikája kiesett az érdeklődési körünkből. Őszintén szólva az sem érdekelt, hogy egy átlagos hétfő reggel a wc-n kezdi a napot, vagy fogmosással? Hány nő fekszik mellette, amikor megébred, és iszik kávét vagy sem? A pillanat érdekelt, azok az órák, amelyek a Sinnerben kezdődtek és a lakosztályában értek véget. Vagy akár máshol….a fantáziánk időnként roppantul mozgékony tudott lenni.
Nem Vegasban kezdődött. Ott teljesedett ki azt hiszem. Bár jobban belegondolva még messze jártunk a teljességtől. Ahogy én számtalan lezáratlan utat hagytam magam mögött, melyek egy részéről nem feltétlenül akartam még lemondani az ő kedvéért sem, azt hiszem neki is számos olyan dolog volt az életében, amelyeknek sorsáról döntenie kell. A mi utunk hirtelen nyílt egybe, bár egy ideje már egymás mellett haladt. De önzőek vagyunk mindketten és csupán a sajátunkra figyeltünk. Mostanáig. Még szoknom kell a gondolatot, hogy szabadon engedhetem magam mellette. Még szoknom kell a gondolatot, hogy tulajdonképpen bármit is teszek, azt már nem csupán az érzékek feletti kontrolállatlan vágy okozza hanem sokkal inkább érzések. Iránta. A gondolat, amely úgy hasított belém, olyan kegyetlen intenzíven és mégis jóleső borzongással futott végig a sejtjeimben, apró kopogtatással megérkezve a szívemhez: Nem csupán TUDNÁM szeretni őt, hanem AKAROM is szeretni. Hiszen már szeretem is. Hogy mégis miért van az, hogy mindezek mellett sem jutok még el arra a pontra, hogy csupán ő létezzen mindenféle módon az életemben, nem tudom. Talán még mindig vannak bennem lerakódott, régről visszamaradt félelmek. Apróságok, amelyek még ott rezegnek felettem, mint valami halálosztó penge és egy nap majd lecsapva rám elvágnak tőle. Tenni akarok érte, hogy ne ez legyen. Megérdemlem, hogy valami szokatlan, és eddig soha nem tapasztalt kapcsolat kezdődjön vele. Ugye megérdemlem?
Érzem, hogy ő is ezt akarja. Érzem abból ahogy hozzám ér, ahogy rám néz, mintha az arcára valami eddig nem tapasztalt lágyság költözne. A tekintetében nem csupán azt fedezem fel, hogy akár órák hosszú során át képes lenne veszettül és kérlelhetetlenül kényeztetni, sokkal inkább az, hogy mindezzel nem feltétlen az izgalom csúcsáig akar eljutni, hanem a lelkemig is. Úgy akar elmerülni benne, ahogy a teste számtalanszor megmerítkezett az enyémbe. A lelkemmel egyesülni úgy ahogy vagyok.
A táncomnak csupán egy részét alkotja valamiféle szexuális ráhatás, a másik része sokkal inkább egyfajta játék. Ahogy az ember a társával teszi. Kacér ösztönzés, kíváncsi tapogatózás, keresve ebben az új felállásban a határainkat. Merthogy ezután újak lesznek. Minden korábbit felül kell majd írni. Mondhattam én korábban, ahogy most is olyan hangosan jelenteném ki ellentmondást nem tűrően, hogy nem akarok változni, ahogy őt sem akarom megváltoztatni, gyakorlatilag borítékolható, hogy a korábbiak itt már nem fognak működni. Úgy nem ahogy eddig.Új alapok kellenek, csak még azt nem tudom melyikünk mennyit lesz képes engedni, és vajon mit hoz ,majd be a régi életéből. Elmondható, hogy nagyon kevesen éltek olyan veszett és minden szempontból mindent bevállaló életet mint mi, éppen ezért szokatlan az a fajta nyugalom amely mindezek mellett mégis áthatja majd az egészet. Talán kell is ez nekünk. De kell a játék is. Kellenek ezek a pillanatok is. Nem akarok unalmat….az megölne mindent.
- Rossz a ragozás szivi. - harapom be az ajkam, ahogy onnan lentről pislogva ránézek, a komisz, ördögi vigyor az arcommal már szinte eggyé válik.
- Nem vagy, hanem és. A bárpulton és a szinpadon és a padlón….és tulajdonképpen nincs olyan pontja a Sinnernek ahol nem. És őszintén szólva az érdekelt volna a legkevésbé, hogy ki látja. Én abban a pillanatban úgyis mindig téged látlak.- van a tekintetében valami, ami adott pillanatban meg szokott ragadni. Valami, ami odafűz hozzá, ami nem engedi, hogy másra figyeljek. Nem tudom hogy csinálja, és egy időben ki nem állhattam azért, hogy ilyen hatással van rám. Úgy, ahogy rajta kívül senki. A tekintetével képes volt a bőröm alá mászni, és örök helyet bérelni magának. Hát bazd meg, Lucian, tudod?
Más az ölelésének az illata, más a zamata, más az egésznek az a semmihez sem fogható atmoszférája, amiben úgy nyúlok el, mint egy kipukkanthatatlan buborékban. Furcsa ez a csend, amelyet most nem tör meg a másik iránti perzselő vágy semmihez sem fogható zihálása. Ez most az érzelmek különös csendje, amivel egymásba burkolózunk. Ujjaim úgy simítják végig a bőrét, mintha most érinteném először.Így azt hiszem valóban most teszem. Látom az ellágyuló vonásaiban az érzelmek egész tárházát. Ilyen hát Lucian Harris amikor szeret. Félve ismerem be magamnak is, hogy akár örökre el tudnám viselni. A félelmemnek hangot is adok. Olyasmi ez, amit korábban nem vallottam volna be neki. Most is kicsit óvatosan teszem. Ez egy olyan részem, amelyet sosem látott. A karakán, kemény páncél alatt lakik valaki, akit én magam zártam be oda, mert már számtalan pofánbaszást kapott az érzelmei miatt. Ő viszont rést talált a pajzson, ami szépen lassan enged a szavainak, az érintésének, még az üvöltésének is korábban. Hangja orkánként csapódott nekem, ahogy most a becézése is. Az érzelem skála minden hangja által képes vagyok őt beengedni oda. Hogy csinálja? Hogy van rám ilyen hatással? Nem foghatom a zenére, meg a hangulatra, vagy arra, hogy neki elég csak hozzám érnie.Ez többről szól. Ez másról szól. Ez már rólunk szól. Kettőnkről.
A hunyorgó mosolyára lehajtom a fejem, és visszapislogok rá. Félre is billentem a fejem, miközben ujjaim a nyakszirtjén folyamatosan, lágy keringőt járnak, ahogy becézem a bőrét. Az orromra koppintásra elnevetem magam, halk kuncogás is hallatszik, aztán elnyíló ajkakkal figyelem amint tovább folytatja az inge gombolását, amit végül abbahagy.
- Elősegíteni? Ezzel inkább csak kínzol. Tudod ez milyen?- magyarázom tettetett sértettséggel a hangomban, miközben az invitálására a bárpult felé indulunk.
- Mint amikor egy átmenetileg ízérzékelését veszített embernek elkezded magyarázni, hogy mennyire isteni a habos epertorta, amit éppen most töm magába. Vagy mintha én, a betegem jobb felső négyesének tömése közben citromot nyalogatnék.
A pultra könyöklök, és intek a kezemmel, hogy érezze otthon magát - ehhem, ehhem!- keverjen bátran amit csak akar, én jelen pillanatban a jeges vizet elfogadnám tőle, ha azt mondaná rá, hogy a világ legritkább koktélja.
- Feszültségoldó, mi? Te meg a feszültségoldó koktéljaid. Hogy is szokott kezdődni?- teszem a mutatóujjam a felsőajkamra, megkocogtatva azt, miközben a szemeim az ég felé emelve megforgatom azokat.
- Csak ebből egy kicsi….csak abból egy kicsi….és a koktélcseresznyét a köldöködből szervírozod. Nem mintha ne lenne onnan olyan kurva zamatos.- jegyzem meg, mert a szavaimmal, kicsit az emlékeken lavírozva, figyelve ahogy Lucian koktélt kever könnyebben tudom oldani magam is a saját, korábban bennem gombóccá formálódott feszültséget. Elveszem a poharat, egy apró korttyal ízlelem meg az elkészült italt.
- Hm….Martini Biano Fizz. Rázva, nem keverve. Isteni.- csettintek a nyelvemmel, mert valóban. Lucian ha valamit el tud találni, azok az arányok. És nem csupán a koktélokat illetően. Hát mi lehetne rá a legékesebb példa, ha nem az, hogy még engem a megrögzötten állandó kapcsolatokat messze elkerülő, és attól menekülő nőt is sikerült magába bolondítania? Elvigyorodom ahogy megpaskolja maga mellett a kanapét, majd oda indulok a poharammal együtt. Útközben ledobom a lábaimról a cipellőmet, majd mellé ülök, és úgy fordulok, hogy gyakorlatilag a fejem az ölébe kerüljön, a poharamat pedig a hasamon pihentetem.
- Baszkurálnád a hajam? Azt nagyon szeretem.- apró, szinte majdhogynem jelentéktelen dolog ez, pedig nagyon is jelentősége van. Főleg, mert ilyesmit nagyjából húsz éve nem kértem senkitől. Az utolsóra nem szívesen emlékszem. Pedig ő kurvajól csinálta.
- Mikor gyerek voltam, apám édesanyja gyakran vendégeskedett nálunk. Egy tünemény nő volt. Hetvenen túl is az ujjai köré tekerte a pasikat, pedig úgy káromkodott mint a kocsis. Apám szerint rá hasonlítottam. Nem is értem miért mondott ilyesmit?- oldalra fordítva a fejem vigyorgok rá innen lentről, aztán őt nézve tovább, folytatom.
- Meghatározó volt az életemben az öreglány. Ő mondta mindig, hogy “Gyere ide te kis penészgomba, megbaszkurálom a hajad.” ….én meg imádtam, ahogy az ujjára tekergeti, és mesél az életéről. Tizenegy  éves voltam, de olyan szavakkal dobálózott amibe azt hiszem a szobám orgonalila tapétája is belepirult. Meghatározó személye volt az életemnek.- kicsit megemeltem a fejem, és kortyoltam a koktélból, majd folytattam.
- Mindig azt mondta, hogy ha találkozom valakivel, aki fontosabb lesz saját magamnál, akkor ahhoz kurvára ragaszkodni kell, mert ilyen nem jön az életben többször. Nem tudom, hogy egy ilyen hedonista pöcsre gondolt e mint amilyen te vagy bébi…. - vigyorogtam rá, miközben a fél kezemmel felnyúltam és megsimogattam az arcát. Tudnia kell, hogy bármit is mondok, a szavaim mögött imádat van….dehát ezt tényleg tudja.
-....de abban biztos vagyok, hogy az utóbbi időben te vagy az első, aki rohadtul közel jár ehhez.Egyébként elősegítené a döntésképességem, ha nem csupán a gombokkal baszakodnál, hanem az egész inget ledobnád. Tudod, hogy imádok gyönyörködni benned, ne fossz meg az élvezettől.- vigyorogva engedem le a kezem, és a nyomaték kedvéért egy kacér kacsintással is megtoldom. Vette a lapot, ugye?


Ruha

Blan & Lucian

"I wasn't man enough to let you hurt my pride
Now I'm only left with my own jealousy"

SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEZÉS

Az emberek egészséges lélekkel, nem megtörve érkeznek erre a földre. Mind lassan kinyíló szenvedéllyel és vágyakozással kezdünk, amíg valami nem jön, ami összetöri bennünk az álmokat és az ábrándokat. Nálam a félelem volt, ami motivált. A félelem vágott el minden, és mindenki elől. Talán azért, mert... a francba, azt hiszem nem is nagyon kell megmagyarázni, miért. Sosem ismertem a szüleimet, csak néhány fényképről láttam őket. Nem kellettem nekik, elhagytak, és azt hiszem attól féltem, hogy én nem érdemlek semmi mást, hogy nekem ez az a kereszt, amit magammal kell cipelnem egész életemben. Nem akartam bárkihez is közel kerülni, mert az agyam mélyén ott motoszkált a gondolat, hogy mi van, ha újra át kell élnem a fájdalmat és a keserűséget, amely apám és anyám tette nyomán végigkísérte a gyerekkoromat. Éppen ezért választottam hát a sekélyes kapcsolatokat, amelyek semmiből nem álltak, csak néhány órányi gyönyörből, bonyodalmak és problémák nélkül, és elhitettem magammal, hogy ez így jó nekem. Pedig én is vágytam ennél többre, de mélyen elnyomtam, egyetlen percig sem engedtem magamon eluralkodni ezt az érzést. Reménykedtem, hogy egyszer talán nekem is járhat az igazi boldogság, és valaki berobban az életembe, aki pont nekem való - válaszképpen pedig megérkezett Miss Rosewood. Nem tudom hol kezdődött, melyik pillanatban zuhantam belé. Nem tudom melyik volt az a másodperc, amikor akkorát dobbant a szívem, hogy beleremegett a föld, és magasra ugrottak a Richter-számlálók értékei. De azt tudom, hogy a puszta lénye megszüntet bennem minden félelmet, kétséget, elüldöz minden démont, és begyógyít minden régi sebet. Már tudom, hogy a szerelem nem fáj, ha ő itt van velem. A szerelem nem félelem, nem kétség, a szerelem biztonság, és szárnyalás - ha jól szeretnek. Harmincöt évem minden bizonytalansága és tétovázása vált kámforrá az elmúlt alig egy órában, egyedül miatta.
Na persze, egyéniségünket továbbra is magunkban hordjuk, nem változtunk meg teljesen, mindössze szelídebb verzióra váltottunk. Miss Rosewood sem hazudtolja meg magát, szinte sugárzik az erotika minden sejtjéből és porcikájából, csak ez a tulajdonsága éppen hátrébb került a rangsorban. Nem ez a legfontosabb, bár ettől fontos marad. Csak kicsit más kerül az előtérbe. Egyéb esetben már jó ideje egyikünkön sem lenne ruha, és éppen félúton járnánk a mennyország felé, most viszont visszafogjuk csapodár vágyainkat, fura, mégis jóleső játékossággal kerülgetjük egymást. Zamata van ennek, aromája, felüdít mint sivatagban járót az oázis.
- Hogy a Sinner minden pontján csinálnánk, az ellen semmi kifogásom. Na de a nyilvánosság... Miss Rosewood, határok! - hördülök fel tettetett megbotránkozással, de addig csendben, válasz nélkül emésztem a szavait, amíg helyet nem foglalok a kanapén - koktéllal a kézben - és egy néma invitálást követően Blan is csatlakozik hozzám, igaz ő a "ha már lúd, legyen kövér" elvet követve azonnal hanyatt vágja magát, az ölemben pihentetve meg a fejét. Na nem mintha a legkevesebb kifogásom is lenne a helyzet ilyentén alakulása ellen.
- Ebbe a koktélba nem illik cseresznye - vonok finoman vállat. - De ha annyira csábítóan hat rád a köldököm, ehetsz belőle csípős csirkeszárnyat. Bár az kissé morbid lesz - vigyorgom el magam jólesőn. A kép, ami a szemem elé kerül, inkább röhejesnek hat, mint erotikusan izgatónak. Igaz, ismerve Miss Rosewood őrültségét, lehet ez is simán kiváltaná belőle az elsöprő vágyakat, mint a röhögőgörcsösből a felemelt kisujj a kontrollálhatatlan jókedvet. Nem lennék meglepődve.
Nézem, ahogy Blan haja legyezőként terül szét az ölemben, és halk kérésére-felszólítására sokat sejtetően elmosolygom magam.
- Szeretem a hajadat baszkurálni, hogy a te kifejezéseddel éljek. Bár tény, hogy van más testrészed, amit sokkal jobban - teszem hozzá, aztán lerakom az italomat, és beletúrok a hajába. Lágyan cirógatom a tincseit, engedem hogy végigfussanak ujjaimon és ujjaim közén a selymes szálak, és halkan felnevetek Miss Rosewood gyerekkori történetét hallgatva.
- Az öreglány egy igazi femme fatale lehetett - jegyzem meg, mikor végül sikerül szóhoz jutnom. - Legalább már tudom, hogy kinek a génjeit hordozod magadban, és kitől örökölted... khm... a biológiához való cseppet sem visszafogott hozzáállásodat - tekerem az ujjamra az egyik illatos hajfürtöt, majd elgondolkozva bámulok magam elé. - A bácsikám is ilyen volt, na persze férfiban. Nálunk is nagy hangsúly volt az anatómián - kacsintok le Blan-ra. - Emlékszem, tíz éves sem voltam, mikor egyszer rajtakaptam, hogy pornót néz a tévén. Mások ilyenkor azonnal kinyomják a képernyőt, elküldik a gyereket, meg terelnek és szóba hozzák a virágok meg méhecskék románcát. A nagybátyám csak annyit mondott, ha akarom, hát nézzem nyugodtan, egyszer úgyis meg kell tanulnom ezt is. Hát, éltem a javaslattal, és kb tíz percig bámultam az akciót, aztán eluntam. Igaz, utána három napig nem nagyon volt étvágyam - vigyorgok. - Na persze, pár évvel később jelentősen változott az álláspontom ezen téren - teszem hozzá. - Jól elcseszett családból jöttünk mindketten, ugye? Bár talán ha nem így lenne, most nem itt tartanánk. Sőt, talán nem is ismernénk egymást, szóval nem panaszkodom a sorsra - áll meg a kezem Blan hajában. Így is maradok még akkor is, mikor szóvá teszi, hogy talán kissé túl vagyok öltözve felsőtestileg a rajtam lévő ing tekintetében.
- Hm... igazad van, végülis levehetném - bólintok. - De eszem ágában sincs. Azt sokkal jobban szeretem, amikor te hámozol ki belőle - kapom a fejem az utolsó szó után a kanapé melletti asztalon lévő telefonom felé. Anélkül, hogy megszabadulnék az ölemben heverő édes tehertől sikerül elérnem a készüléket, majd néhány kurta utasítás kíséretében felküldetem a futárt.
- Megérkezett a vacsora, Miss Rosewood - címzem szavaimat Blan-nak, bár alighanem ő maga is kitalálta, ki keresett és miért. - Ezért bármennyire is kedvemre van ez a pozíció, kénytelen leszel feltápászkodni rólam, ellenkező esetben a futár visszaviszi a kaját, és szerintem pár szalonképtelen szóval meg is fogja toldani, ha nem fizetek neki - nógatom finoman Miss Rosewood-ot. - Szóval sajnálom, de egy idóre kénytelen leszel visszafogni a velem, meg az ingemmel kapcsolatos fékezhetetlen vágyaidat - hajolok le, és gyors csókot nyomok az ajkára, majd megpaskolom a combját. - Talpra bébi, ha nem akarod, hogy végengyengülésben halálozzam el. Hidd el, kár lenne értem - teszem hozzá, ahogy egy igazi - Blan szavaival élve - önimádó, hedonista pöcshöz illik.

Szókimondó szövegezés


Hazel pontosan tisztában volt vele, hogy a dolgok Lucian és közöttem hogyan alakulnak. Hónapokkal korábban beletenyerelt a tutiba, bár mai napig halovány elképzelésem sincs róla, hogy mégis milyen isteni sugallatra gondolta azt, hogy az érzelmeim megváltoztak a főnöke irányába. Vagy azt, hogy egyáltalán vannak. Olyan jellegűek, amelyet egy jól kiszámított pofátlanul széles vigyor kiséretében lazán a képembe vágott egy kérdés formájában.

- Mikor lesz annyi vér a pucádban kisanyám, hogy odaállsz Mr “Tökéletes-vagyok-egy-istenkirály” elé, és elmondod neki mit érzel?

Én meg először megfagytam a kérdés hallatán, majd nemes egyszerűséggel majdnem képen prüszköltem a tiszta ginnel amit percekkel korábban ő gurított elém a pultnál. Ekkoriban tényleg sokat megfordultam a Sinnerben, ahol hajnalig vagy lerészegedtem, és taxit hívtam magányosan ülve a hátsó ülésen, és azon fohászkodva, hogy ne rókázzam telibe a bársony kárpitot. Vagy összeszedtem valakit, aki hajlandó volt nem csak az italomat fizetni, hanem engem is szórakoztatni az éjszaka hátralévő részében. Vagy volt a harmadik opció, ami azt lehet mondani, hogy az előző kettő keveréke volt: még vállalhatóan spiccesen, és kellő alkohollal a szervezetemben ahhoz, hogy a szókimondásom még dominánsabb legyen de a rókázástól fényévekre, egyszerűen felmentem Lucian lakosztályába. Az sem érdekelt volna ha éppen találok ott valakit. Őszintén szólva kurva magasról tettem rá, hogy éppen mit zavarok meg. Nekem szükségem volt rá és kész. Persze nem egyszer jött a pofára esés, a hetekig tartó mosolyszünet, a haragszomrád. Szintén nem bizonyult tartósnak, mert valahogy mi mindig visszataláltunk a másikhoz. Talán pont azért, mert volt bennünk valami közös : élveztük az életet, és ezt senki kedvéért nem voltunk hajlandóak megváltoztatni. Csakhogy mégis megtettük. Egymásért. Úgy tűnik, hogy egyre jobban megnyílunk a másiknak. Már nem csupán azért üvöltözöm vele, mert éppen egy kis helyes loknis barnát nem hajlandó miattam kirakni a lakosztályából, pedig a kis penészgombának fele akkora mellei sincsenek mint nekem….már nem csak azért, mert éppen nem hajlandó velem eljönni Renoba, hogy kicsit segítsen nyalogatni a sebeimet, meg kicsit fényesebbre simogatni a darabjaira hullott egómat. Ezek mind olyan dolgok, amelyet az ember adott pillanatban elvár ugyan, de ha nem kapja meg, akkor tovább lép. Nem...én most azért üvöltöztem vele nemrégiben, mert fontos volt nekem, mert számított, hogy mit gondol. Nem csak az érdekelt, hogy nála jobban képtelen volt bárki megdugni, hanem az, hogy ott belül, a kőkemény páncélon belül, amit a lelke köré húzott hozzám hasonlóan mégis ki lakik. Nem mondom, hogy az előző órákban tökéletesen megváltoztunk volna, sokkal inkább azt, hogy kiszélesedett a perspektíva, amit a másikból látni akartunk, és amit mi magunk is hajlandóak voltunk megmutatni.
Még mindig képes másodpercek alatt felbaszni az agyam, még mindig meg tud őrjíteni csak azzal, ahogy rám néz, még mindig úgy járnak vele kapcsolatban a gondolataim és az érzelmeim mint egy megkergült jojo, de azt hiszem az a más….az az érzés, amely szépen lassan a mai estén a felszínre kívánkozik, az valahogy hangsúlyosabb lesz.
- Határok? Ilyen szót én nem ismerek, szivi.- jelentem ki egy kacsintás kíséretében, megtoldva valamiféle pofátlanul kacér vigyorgással. Egyszersmind a tudtára hozva, hogy őszintén szólva tényleg cseppet sem érdekelt volna, hogy ki és mit lát.
- Nem mellesleg úgy teszel mintha nem lett volna még példa arra, hogy nyilvános helyen essünk egymásnak. Ha jól emlékszem Vegasban sem tiltakoztál. Vagy Chicagoban sem, amikor elkisértelek arra az üzleti vacsorára. Ha emlékeim nem csalnak ez akkor volt, amikor elbuktam egy elég szép összeget egy kissé hosszúra nyúlt kártyapartin. És bár visszafizettem, mint mindig, de a kitétel az volt, hogy kisérjelek el. Mert dekoratív, de okos nőre volt szükséged, aki nem pofázza tele az estélyt mindenféle sületlenséggel.Ohigen!- emelem fel a kezem, csettinve a levegőbe, és kissé felé is fordulva, rá nevetve. Valahogy más szinezetet kapnak hirtelen a régi közös emlékeink. Ha jobban belegondolok minden őrültségünk, amit együtt tettünk meg, minden bolondul átmulatott éjszakánk, bohém duhajságaink, elsóhajtott, akkor még csupán a testnek és a gyönyörnek szóló csókjaink mind ebben az irányba tartottak. Ehhez a mai estéhez, itt a lakosztályában, ahol túl vagyunk egymás félig meggyilkolásán, egy vallomáson, amibe mindketten kicsit beledöglöttünk. De megérte. Esküszöm, hogy meg. Még az is, amikor kis híjján fel akartam képelni minden sértő szaváért. Még akkor is, ha ő cserébe olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiért mást már faképnél hagytam volna. Úgy az elkövetkezendő százötven évre.
- Ajándékba egy tengerkék ruhát küldettél nekem, hogy azt vegyem fel. Először azt hittem, hogy a hátán a cipzár rossz, mire közölted, hogy nem rossz, hanem könnyített verzió. Azt hiszem azok után, ami később a patinás könyvtár a picsa se tudja hány száz éves antik kanapéján történt bebizonyította, hogy ruhát is éppen olyan jól tudsz választani, ahogy tárgyalni: nem törődsz a korlátokkal.
Hogy mi mindent tudnék falatozni róla, azt hiszem ez egy másik kérdés, de momentán a csirkeszárny valóban nem ez a kategória. Elvetemült vagyok, de ízléstelen nem. El is fintorodom a felvetésére.
- Fúj! Mégis minek nézel engem? Bár, állítólag a római korban voltak olyan vacsorák, ahol csupasz női, vagy éppen férfi testeken szolgálták fel az étkeket. Mondjuk hozzáteszem a férfi testek akkoriban sokkal nagyobb hangsúlyt élveztek, noha ezeken a vacsorákon is főleg férfi közönség vett részt. Csak mondom.- nem vagyok éppen otthon a témában, ezt is egy késő éjjeli tévé műsorban csíptem el egyszer, és valahogy beleégett a gondolataimba.
Aztán elvackolom magam Lucian ölében, és nem bánnám, ha az éjszaka további részében nem kellene innen megmozdulnom. Mesélünk egymásnak. Olyan dolgokat, amiket azt hiszem még ő sem osztott meg ebben a formában senkivel, ahogy én sem beszéltem még senkinek a nagyanyámról. Nem azért mert szégyelltem volna, csak egyszerűen a családom soha nem volt téma azok körében, akikkel az évek során összeakadtam. Az egyéjszakás kalandok, vagy akár a több hetes viszonyok alatt a másik múltja, vagy az, hogy honnan jött nem került szóba.  Mikor lenéz rám egy pillanatra és rám kacsint, kissé megemelkedve nevetem el magam. Mint két bolond gyerek, akik a csínytevéseikkel dicsekednek a másiknak, olyanok vagyunk jelenleg.
A hangulat egészen magával ragad, belefeledkezve a hangjába nevetem el magam a történet közben újra és újra. Azt hiszem ilyen felszabadultan még sosem nevettem mióta ismerem.
- Elcseszett? Az nem kifejezés! Te pornón nevelkedtél, engem meg arra tanított meg a nagyanyám, hogy hogyan kell nézni, mit kell mondani, hogyan kell titokzatosnak lenni, ha meg akarunk valakit kapni. És persze azt is mondta, hogy édeslányom, ne csak a pénztárcájának a mélyére túrj bele rendesen, hanem a nadrágjába is. Mert hiába a sok pénz, az nem fog neked orgazmust okozni. Persze én hülye nem fogadtam meg az öreglány tanácsát, és hozzámentem egy két lábon járó fridzsiderhez, csak mert azt hittem, hogy ha van pénz, akkor lesz orgazmus is. Volt is. Csak nem a férjemtől. Ami pedig téged illet szivi...nálad azt hiszem egyikkel sincs probléma.- teszem még hozzá, miközben lusta kis macska módjára nyúlok el az ölében, élvezettel nyögve bele az ujjainak simogatásába a fejbőrömön.
- Ahw….dekurva jól csinálod. Ott még kicsit balra….ott….igen...óanyám!- ujjaira tekeri, majd elengedi a fürtöket, én meg azon gondolkodom, hogy máskor is volt vajon a fejbőrömön erogén zóna, vagy ő az első aki képes volt az ujjbegyeivel megtalálni?
Éééééés a telefonnak is a legjobbkor kell megszólalnia. Morgolódva szorítom össze a szemeimet, az ajkaim között folyamatos “bazmeg”-ek repkednek kifelé, és magamban elátkozom a futár teljes családfáját ezer évre előre, meg vissza. Persze nem ő tehet róla, de a pillanat amit az érkeztével megtört, az azért érzékenyen érint mit ne mondjak.
- A futár felőlem fel is dughatja a kaját, és pöröghet rajta reggelig.- prüszkölve, és duzzogva tápászkodom fel a korábbi helyzetből.Kapaszkodom még Lucian nyakába, amikor szabadulni akar tőlem, hogy átvegye a rendelésünket, majd végül elengedem. Még mindig vérig vagyok sértve.
- Te tényleg egy önimádó hedonista pöcs vagy. Mondjuk ez nem von le semmit abból a tényből, hogy oda vagyok érted, és ezzel szemét módon visszaélsz. Jól van, hát legyen. Tartsd magadon az ingedet, leszarom!- húzom fel az orrom sértetten, majd a poharat letéve az asztalra.Lehet ezt másképp is játszani, szivi. Lucian úgyis a kaja rendeléssel van elfoglalva, így kissé önállósítom magam. Megszabadulok a ruhámtól ott a nappali közepén, és ahogy kilépek belőle, fehérneműben indulok meg a szobája felé, ahol a gardróbban az ingeket tartja. Kiválasztok egy sötétkéket, és magamra veszem, de csupán az alsó négyet gombolom be, a felső hármat nyitva hagyom. Eligazgatom magamon. Kicsit nagy rám, de szerintem tűrhetően szexi. Megfogom a gallért két oldalt és az arcomhoz húzva magamba szívom az illatát.Imádom.Mintha töményen beburkoltam volna magam ezzel az imádnivalóan szemétláda faszival. Így lépek ki végül és indulok el újra a nappali irányába, remélhetőleg eddigre már Lucian is megérkezett a rendeléssel. Épp akkor csilingel a lift ajtaja. Valószínű a futár távozott.
- Baby take off your coat….reaaaaaaaallll slooooow- riszálom át magam a közöttünk lévő távolságon, majd megállva, az ing alsó részébe kapaszkodom, és hátravetem a fejem. Végül nevetve nézek vissza rá, és elindulok, hogy szemrevételezzem azt az isteni csirkét amiért oda vagyok az első pillanat óta, hogy itt a Sinnerben megkóstoltam.
- Gondoltam másképp is le tudom vezetni az inged iránti fékezhetetlen vágyamat.- jelentettem ki nevetgélve, és mellé lépve lábujjhegyre álltam, hogy csókot követeljek magamnak.Mert kell.Mert akarom.