Az üzleti élet sikerének a kulcsa sok mindenben rejlik, de egyik legfőbb tényezője, hogy mindig lássunk előre néhány lépéssel. Aki képes kontrollálni a napjait és bennük a történéseket, egyedül az lehet képes uralma és ellenőrzése alatt tartani az egész sorsát. Tiszta és egyszerű matematika ez, egyetlen apró szépséghibával: a kötelező körökkel, amelyeket akkor is végig kell szenvednem, ha a hátam közepére kívánom. Azt persze nem mondanám, hogy minden tekintetben ellenemre való lenne a mai este, mert a luxusnak ezen magasságában csak nekem, és a hozzám hasonló körökben forgó prominens személyiségeknek adódik alkalma tobzódni. A pezsgő édes és hideg, a kaviár pazar, a remekbe szabott kristálycsillárok fényei beragyogják a helyiséget, és a vonósnégyes által játszott Mozart-szonáta lágy dallamai úgy lengenek az éterben, mint a meleg, illatokkal terhes tavaszi levegő. Nők tipegnek fel s alá vagyonokat érő tűsarkú cipőkben, sokat sejtető, vagy épp ugyanennyit látni engedő ruhákban, ezer wattos mosolyt villantva fel a szélrózsa minden irányába - bár alighanem azért, mert a botoxkezeléseknek köszönhetően ráfagyott arcukra a kifejezés. Ha kedvelném az efféle társadalmi eseményeket, most tökéletesen komfortosan érezném magam, így viszont nemes egyszerűséggel kezdem úgy érezni, hogy egy külön nekem fenntartott és bejáratott rémálom résztvevője vagyok. De az üzlet az üzlet, magam is abból élek, és ebben a tekintetben nem tűrök semmiféle kifogást - még önmagammal szemben sem. Ez a bál minden évben megrendezésre kerül, a hivatalos verzió szerint a jótékonyság köpenyébe burkolva. Mi is lehetne jobb alkalom az üzleti élet legjavának arra, hogy ünnepeltesse magát? Némi pénzosztás - vagy ennek talmi ígérete - egy gyerekintézménynek, óvodának, iskolának, átmeneti otthonnak, és máris önhitten vállon veregethetik magukat, azzal áltatva egójukat, hogy ma is tettek egy keveset a világért. A nem hivatalos ok pedig valójában az, hogy a város krémje ilyenkor összejön éltetni önmagát, eszik-iszik, táncol, mulat, a nők megmutatják egymásnak új ruháikat, a férfiak politikáról tárgyalnak, szidják az aktuális kormányt, és egy ilyen bál persze mindig jó alap a legkülönfélébb pletykáknak is. Tudom, a mondás szerint minden szentnek maga felé hajlik a keze, de feltenném rá a vagyonom felét, hogy a Sinnerben a legunalmasabb parti is kenterbe veri ezt az émelygő ömlengést. A kötelező udvariassági köröket és jópofizásokat már magam mögött tudva per pillanat kivonom magam a parti tevékeny részeseinek csoportjából, egy pohár Dom Perignonnal a kezemben álldogálok egy kissé félreeső sarokban, miközben egyre erőteljesebben játszom el a gondolattal, hogy néhány szippantásnyi fűvel talán elviselhetőbb lesz ez a bolondokháza. Pláne akkor hajlok hatványozottan efelé a megoldás felé, mikor a zenekar kitartó hangszerfűrészelése közepette fellépdel a színpadra egy némileg éltesebb korú nő, bőven a hatvan felett, nem csupán életkorban, hanem testsúlyban is. A szűk ruha, amelybe belepréselte magát, nagyjából úgy adja ki a rubensi domborulatait, mint a sonkán a háló, ha az ember sokáig nézi, kiég a retinája a látványtól. Felvillan az agyamban, hogy felvágom az ereimet, ha most valami operaária következik, és jó, hogy nincs a közelemben semmilyen éles tárgy, mert ebbe totálisan beletrafáltam, a parti viszont ezen a ponton kezd számomra érdekes fordulatot venni. Az emberek zöme, élükön a polgármesterrel és fonnyadt feleségével, azonnal a színpad elé tódul műélvezni, és mikor az énekesnő kiereszti a hangját, a hatás leírhatatlan. Az arcokra ráfagy az egész este során felöltött műmosoly, csupa kikerekedett szem és WTF pillantás sugárzik a színapd felé, de még a bárpult mellett álló pincéreknek is torzul a feje rendesen, ezt a hatást látva egyedül én vigyorgom végig kajánul a produkciót. Az már csak a hab a tortán, amikor a művésznő ezt az egészet megfejeli valami bizarr, kígyómozgásos koreográfiával, esküszöm, ha felvenném ezt az előadást, holnap már eladhatnám bizonyos önkényuralmi rendszereknek, hatásos kínzóeszköz gyanánt. Rám mellesleg nem gyakorol túl nagy hatást a magas C krisálypoharakat repesztő kieresztése, valószínűleg azért, mert már az első tíz másodpercben lyukat fúrt a dobhártyámon. Ettől függetlenül még javában tart az előadás, mikor hátat fordítok ennek a borzalomnak, és úgy döntök, hogy ennek az elviselésére nekem valami erősebb ital kell a pezsgőnél, és tényleg keresek a teraszon egy kihalt részt, ahol elpöfékelhetem a tárcámban tartogatott füvek királyát. Azonban még egyetlen lépést sem teszek, fordulás közben ugyanis nekiütközöm egy elém kerülő akadálynak, pedig esküszöm, pár másodperccel ezelőtt még nem volt a környékemen semmi - és mikor sikerül fókuszálnom a pillantásomat, kénytelen vagyok kijavítani a "semmi" jelzőt "senkire". Egész pontosan valakire, ugyanis a váratlan támadóm ebbe a kategóriába tartozik. Apró, meglepett kiáltást hallatok, bár ez beleveszik az áriázásba, és fél füllel hallom a mindkettőnk kézből kieső, és padlón darabokra törő poharak csörömpölését. Veszek egy nagy levegőt, hogy megosszam nem éppen dicsérő gondolataimat az illetővel, de ez bennem is akad, és ezúttal örülök ennek, mert a másodperc eme töredékében már sikerült konstatálnom, hogy akivel úgy csúsztunk egymásnak, mint a mágnes és a vas, a szebbik nem képviselőihez tartozik. És ez alkalommal a "szebbik" jelző szó szerint értendő, ez pedig azonnal kioltja bennem a méltatlankodás lángját, helyette finoman megfogom a lány könyökét, hogy megtartsam ha esetleg a váratlan találkozás következményeképpen elvesztené az egyensúlyát. - Bocsásson meg - jelenik meg az arcomon egy könnyed mosoly, az a fajta, amelyet az engem ismerők csak "bugyiszaggató" néven szoktak aposztrofálni. - Higgye el, általában távol állok az elefánt a porcelánpoltban jellegű mozdulatoktól, mentségemre szolgáljon, hogy erőteljes volt bennem a menekülés vágya - intek fejemmel a színpad felé. - Jól van? - engedem el aztán, mikor megbizonyosodom róla, hogy stabilan áll a lábán, és közben megcsap parfümjének illata. Ez, vegyítve a lány szemre is gyönyörű látványával, meglehetősen hatással van rám. Fogalmam sincs, ki lehet ez a szépség, eddig még sosem láttam, pedig a kedvenc csaposom szavaival élve már legalább fél New York-ot sikerült magam alá gyűrnöm. Legalábbis a nőket.
Az autó lámpájának erős fénye tört utat az esti sötétben, jelezve, hogy készen áll az indulásra. Utolsókat igazítva hullámos fürtjeimen, határozott léptekkel igyekszem az ajtó felé. Már volt egy jó pár alkalom, hogy estélyi ruhában és tűsarkúban kellett parádéznom órákon át egy széles mosoly kíséretében. Talán egy fokkal mindez könnyebb lenne, ha mellettem lenne az én „drága vőlegényem”, hogy egy kis támogatásd adjon az új, közös partnerekkel szemben, de mivel egy seggfej, ezt is megúszta. Helyette majd nekem kell jópofiznom a milliárdos ügyfelekkel, elhitetve velük, hogy én ezt úgy élvezem. Bár jobban belegondolva, szerintem egész sokan vagyunk, akik pontosan tudják, hogy ezek az esték nem szólnak másról, mint a jobbnál jobb üzleti partnerek levadászásáról, na meg az ingyen pezsgőről, amiből már most látom, hogy kelleni fog pár pohárral. Kiléptem a ház ajtaján és meglepetten figyeltem az autónál álló, magas, árnyékokkal körbe ölelt alakot, aki széles mosollyal az arcán, amolyan „meglepetéés!” arckifejezéssel fordult felém. Még a mozgásérzékelő lámpák is felkapcsoltak, mintha színpadi megjelenését fokoznák. Ekkor a kíváncsiságom felváltotta az unalom. - Cole, mit keresel itt? Talán mégis jössz? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Közelebb lépve hozzá, tisztábban láttam az arcát. Magabiztos, mint mindig. - Oh, dehogy, kedvesem. Most nincs kedvem egy ilyen estéhez, talán majd máskor. Csak azért jöttem, hogy lássalak, mielőtt elmész. – hitetlen nevetés tört ki belőlem. Még hogy azért, hogy lásson. Na persze. - Nos, ha ez meg volt, akkor én indulnék is. Nem szeretnék egy percet sem késni erről a roppan izgalmas estéről. – mondtam, iróniával színezett elvágyódást színlelve. Cole ezt észre is vette és folytatta. - Nagyon helyes, ügyes légy! Kíváncsian várom majd a beszámolódat a lehetséges új partnerek nevének listájával! -mondta, de eközben már mindketten a saját autónk felé indultunk. - Hát, hogyne! Ha emlékezni fogok rájuk… - mondtam visszanézve rá a vállam mögött és egy gúnyos mosollyal is megajándékoztam. Nem sokkal később már úton voltam, s miközben a kocsi hátuljában teljesen belemerültem az esti fények gyönyörű játékába, észre sem vettem, hogy megérkeztünk. A sofőr nyitott ajtót, én pedig miután egy utolsó pillantást vetettem a külsőmre az autó visszapillantójába, magabiztosan kiszálltam. Gyors léptekkel érkeztem a terembe, ahol átadva a kabátom, rögtön egy pohár pezsgőért nyúltam. Később majd megkeresem a szüleim is. Az első fél óra után azt éreztem, hogy már totál kifogytam a sablon mondatokból és ha még egy ember ide jönne hozzám bájologni, valószínű, hogy csak egy bamba pillantással tudnám viszont köszönteni. Éppen ezért jobbnak láttam, ha szívok egy kis friss levegőt, így a második emelet terasza felé vettem az irányt, ügyelve a gyönyörű, fekete, hosszú, estélyi ruhám épségére. Szeretem a minimalista stílust, így a szín adta magát és a vonal is, hiszen imádom azokat a darabokat, amelyek elől rövidebbek, mint hátul, ejtett vállakkal. De, hogy ne legyen unalmas, muszáj volt pár kővel és csipkével ékesíteni a dekoltázs körül. Kellemes az idő odakint, fázni már biztos nem fogok, bár inkább fagyok halálra, minthogy egy perccel is tovább maradjak odabenn, Ms. „halálrakínozlakahangommal” előadása alatt. A tekintetem a város panorámájára mered és csak az húz vissza ide, hogy valaki a nevemen szólít. Ekkor ijedten hátra lépve fordulok meg, de…Jaj ne, a pezsgőm! Szilánkok mindenhol és a finom pezsgő lassú folyásnak ered a terasz köveinek lapjai között. Ekkor látom csak meg egy férfi kezeit a könyökömön és ezután rögtön megkeresem a tekintetét. Karizmatikus szemei mellett egy kedves mosolyt is láttat, amely azt az érzést kelti bennem, hogy talán nem haragszik annyira az ügyetlenségem miatt. Sőt, még magyarázkodásba is kezd, de annyira kizökkentem a szerepemből, hogy alig tudom megszakítani a szemkontaktust, hogy válaszra nyissam ajkaim. Miután meggyőződtem róla, hogy egyikőnk ruhája sem lett pezsgőtől áztatott és biztos lábakon állok, muszáj volt átvennem a szót. - Ugyan, hiszen az én hibám volt. Nagyon sajnálom! – szóltam, mentve a helyzetem. – Elhiszem, -nézek vissza a bentiekre, - akinek esze van, az kimenekül. – mondtam apró mosollyal az arcomon, miközben a pincér által felém nyújtott kendővel törlöm meg a kezeim. Elhiszem, amit mondd, hiszen már a pillanatnyi érintéséből is megmondható, hogy annál kifinomultabb, mintsem, hogy törjön-zúzzon maga körül. - Persze, kutyabajom! – nyugtattam meg. A törött darabok már el is tűntek mellőlünk az ügyes pincér fiúnak köszönhetően. Jött egy újabb kör. - Talán próbájuk meg újra, anélkül, hogy bárkinek is ártanánk vele! – mutattam nevetve a felénk közeledő pezsgős tálcára. Kezembe véve egyet, lassan elindultam a korlát felé, még jobban távolodva a belülről kiszűrődő zajoktól. Ezzel együtt az is kiment a fejemből, hogy megkeressem azt, aki a nevemen szólított. Se baj, ha keres, biztos megtalál. Vagy az is lehet, hogy csak beképzeltem, ami valljuk be! Nem lenne meglepő, tekintve, hogy ettől a nőtől simán begolyóznék, ha huzamosabb ideig kellene hallgatnom. De talán most társaságra akadtam.
A fejvesztett menekülés vágya csaknem egy tornádó sebességével késztet a távozásra, így nem is csoda, ha én ugyanúgy viszek magammal minden utamba kerülőt, mint egy valódi hurrikán, jelen esetben a gyönyörű ifjú hölgyet, ami nem pont jó alap az ismerkedésre, szerencsére nem vagyok az a típus, aki könnyen zavarba jön az efféle jelenek apropóján. Miután konstatáltam, hogy egyformán megállunk a lábunkon, és egyikünk sem rendezett vizespóló-versenyt a kiloccsanó pezsgő miatt, azonnal magamra öltöm azt a mosolyt, amelytől általában minden 15 és 99 közötti nőnek megreszket a lába, és elhomályosodik a szeme. Ennek ellenére nem vagyok egy bárdolatlan tapló, legalább egy bocsánatkérést kipréselek magamból. Az igazság viszont az, hogy a legkevésbé sem sajnálom az incidenst, ugyanis az alatt a röpke másodperc alatt amíg egymásnak tapadtunk, két csábítóan kemény kebel feszült a mellkasomnak, ennek okán szívem szerint most azonnal megismételném ezt a kis közjátékot. Ugyanakkor, noha imádom lábbal tiporni a szabályokat, és a véremben van a polgárpukkasztás, nem szeretném magamat az újságok címlapján látni "Közbotrányokozás a jótékonysági bálon" szalagcím alatt, így nagy sóhajjal rákényszerítek magamra némi jómodort. - Nem, az én hibám volt. De örülök, ha miattam nem került a padlóra. Tudja, hozzá vagyok szokva, hogy a nők a lábaim előtt hevernek, csak nem éppen ebben az értelemben - jegyzem meg könnyedén, aztán leemelek az arra sétáló pincér tálcájáról egy újabb pohár pezsgőt. Kár az előbbi Dom Perignon-ért, ez ért legtöbbet az egész mai estében. A mosolyom viszont cinkos vigyorrá szélesedik amikor rájövök, hogy a bájos ismeretlen és én egy hajóban evezünk a műélvezet tekintetében: meg is tudom érteni. Általában egy ilyen élmény következményeképpen kattannak be az emberek, és válnak vérengző tömeggyilkossá. - Egyetértek. Épp a teraszra próbáltam menekülni, még mielőtt kegyelemért könyörögnék - válaszolom végül, miközben kiérünk az említett balkonra, és noha csak a második emelet magasságában vagyunk, remek rálátás nyílik az esti fényekbe öltözött városra. - Egyébként szerintem ez a zenei ámokfutás remek stratégia. Fogadok, hogy mindenki kinyitja a tárcáját, és bőven adakozik, csak legyen vége ennek az iszonyatnak - teszem hozzá, aztán belekortyolok a pezsgőbe, és elfintorodom. Elég silány minőség, ráadásul csak habzóbor, nyomába sem ér az előbbi pezsgők ászának, így nemes egyszerűséggel a mélybe ejtem a poharat, a tartalmával egyetemben, és előhúzom a zakóm belső zsebében pihenő laposüvegemet. A tömény tequila valahogy jobban ínyemre való, hamar le is öblítem a kesernyés bukét néhány kortyi agavépálinkával, majd kérdő mozdulattal nyújtom a lány felé. Ne mondhassa senki, hogy önző vagyok - egyébként is, ezt a bált szerintem tényleg nem lehet józanul elviselni. - Ez az első év, hogy megjelenek itt. Eddig valahogy sikeresen ignoráltam a meghívásokat, de idén sajnos nem találtam megfelelő kibúvót - ismerem be. - Ez így folytatódik egészen a végéig? Egy bál akkor érdekes igazán, ha mindenki pocsolyarészeg, és olyan dolgokat tesz, amikre részben nem emlékszik, amire meg igen, azt halála napjáig is emlegetni fogja, mint élete legjobb estéjét - vonom fel a szemöldökömet kajánul. - Ha esetleg ön évről-évre visszajáró vendég, akkor kérem meséljen. Mármint ha bármikor is előfordult ilyesmi, kíváncsian hallgatom a megbotránkoztató történeteket - nevetek. - Egyébként remélem a partnere nem fogja zokon venni, hogy elraboltam tőle. Ma este nincs kedvem egy féltékenységi jelenethez - és ez így igaz. Nem szoktam meghátrálni némi ökölharctól, volt is példa rá már életem során, hogy önként és dalolva vettem fel a nekem dobott kesztyűt, de ma egy valódi Prada-t viselek, és a vérfoltokat nehéz eltávolítani a nemes anyagból. - Oh bocsánat. Úgy tűnik a sokkélmény és a találkozásunk körülményei átmenetileg magukkal vitték a maradék jó modoromat is. A nevem Lucian Harris. Hallott már a város egyik leglátogatotabb éjszakai bárjáról? Ha nem, akkor kisegítem: a Sinner tulajdonosa vagyok. Egyszer szívesen látnám önt nálunk. Megmutatnám, milyen egy igazán élvezetes parti, ahol normális zene szól, lehet önfeledten táncolni, és az italkészlet is übereli az itt felszolgált, kritikán aluli limonádét. Ráadásul nem vagyok ellene semminek, ami illegális, vagy élvezetes. Esetleg a kettő felülmúlhatatlan kombinációja.
Lehetne kellemetlenebb is ez a szituáció, de a kedves férfi jelenléte eléggé megkönnyíti a dolgot. Nem akartam lerázni, hiszen egyértelművé vált, hogy mindkettőnk számára keserves órák ezek. Ritka, ha az ember egy hasonló meglátású személy társaságába keveredik egy ilyen alkalomadtán. Lassú kortyok kíséretében egyre közvetlenebbül kezdünk el beszélgetni. Gyengédsége és kedvessége mellett azt sem szeretné titkolni, hogy bizony jó híre van a new york-i hölgyek köreiben, bár ez az információ engem cseppet sem lep meg, de még annyira sem befolyásol. A kedves ismeretlen elég jó képű és tehetős is, ha már itt van. Mindemellett, az összes alázattal és egoizmus nélkül azt kell mondanom, hogy ez számomra jelentéktelen, tekintve, hogy nem tartozom azok közé a nők közé, akik térdre ereszkednek minden gazdag, jó képű, sármos férfi előtt. Meglehet, hogy egy vonzó külső nagyot nyom a latban, de nem jelent mindent. Igaz, amióta hivatalosan is menyasszony lettem nagyban csökkent a randevúim száma, még akkor is, ha igen kevés esetben mondtam igent még egy vacsorára is. - Azt sejtettem! – mondtam sokat sejtető mosollyal az arcomon, válaszként a nagy hírnévre. Önkéntelenül is nevetnem kell azokon, amiket mond. Talán azért is, mert nem vagyok hozzászokva ezekhez a kíméletlen őszinte megnyilvánulásokhoz. Ezek a társaságok nem éppen erről híresek. Oh egek, hogy ez mennyire unalmassá is tud válni! Zavartan beletúrok a hullámos fürtjeimbe és a nagy ívű mosolyom hirtelen alábbhagy. Elgondolkodom, ahogy a férfi szemeit konstatálom. - Maga páratlanul őszinte velem, ahhoz képest, hogy most találkoztunk először. Persze, ezt ne vegye rossz néven, sőt! – egyet kortyolok a pezsgőbe és folytatom, miközben lassan ízlelem. Nem a legjobb, de megteszi. – Jól esik. Tudja, egy ideje már benne vagyok ebben, ahogy gondolom maga is. – bökök felé a poharammal. – És eddig még mindenki tette a jót és a szépet, hogy minden mennyire csodálatos és elégedetten forgolódott. De maga…Örülök, hogy megismerhetem! – és ezt őszintén mondtam. Tetszett, hogy nem akart megfelelni. A korlátra könyökölve, a pohár szélére forgatott pezsgő játékát nézve hallgattam a férfit. Úgy látszik, csak én vagyok annyira hülye, hogy minden évben eljöjjek ide. - Első? Meglep. Fogadja gratulációmat! Nekem mindig jelenésem volt itt, már az egyetemi éveim alatt is. Tudja, a szüleim által keveredtem ide, ők a Building Globe tulajdonosai, velem karöltve. – tettem hozzá mellékesen. - De nézzük csak! – gondolkodásom közben, hunyorogva néztem a városra. Mit is mesélhetnék neki ezekről az estékről?! – Most vagyok itt kb a hatodik alkalommal, de mindig ugyan olyan unalommal és csekély izgalommal. Oh igen! Megvan! – csettintettem egyet és lelkesen a férfi felé fordulva. – Egyszer volt egy kisebb botrány, amikor az egyik női befektetőnk meglátta a pasiját, amikor az lelkesen felfedező körútra indult a nő barátnőjének szájában. – nevettem fel. – Fantasztikus volt, de semmi nagy dolog! Klasszikus „pezsgőt a szemét arcába” stílus, tudja. - talán ez az egyetlen emlékezetes pillanat mind közül. – Mondjuk, ha engem kérdez, a pasi hűtlenségének bizonyítására nem volt szükség egy jótékonysági bálra. – mondtam, amolyan, „de ez van” arckifejezéssel. Egek, nem tudom mikor beszélgettem ennyire lazán bárkivel is innen. - Hogy a partnerem? – nevetek fel szánakozással a hangomban. – A nagyképű, seggfej vőlegényemre gondol, aki valahol máshol mereszti most a … - Lassan belekortyolok az italba és szomorúan látom, már nem sok maradt. De újabb kör jön, ezért egyszerre lehúzom a maradékot és egy újabb poharat emelek le a tálcáról. Nem számoltam. Talán a harmadik. Vagy az is lehet, hogy a negyedik. Nem tudom. Talán ez a mondat túl őszinte volt és nem kellene ennyire megnyílnom, bármennyire is biztonságos közegben érzem most magam. Hiszen az én jegyben járásom a legszebb, mindenki szemében. Éppen ezért a meggondolatlanságomért gyorsan rövidre zárom. – Ma este egyedül jöttem, ne aggódjon! – huh, remélem ez nem hangzott úgy, mint egy felhívás arra a bizonyos keringőre, mert csöppet sem annak szántam. Az őszinte idegen immár a nevét is felfedi. Lucian Harris. Megjegyzem. Kezet nyújtok felé és én is bemutatkozom. - Nagyon örülök, Lucian! Az én nevem Zoya Duffield. - Bár, mivel bárja van, nem feltétlenül adhatom le a nevét a jövendőbeli partnerek nevének listájában, de ki tudja. - Sinner. Hmm. -mondom, ezzel előidézve az ismerős névről hallott információkat. – Azt hiszem, az egyik vendégem már mesélt róla, nagyon dicsérte. – Na jó. Egyre több félreérthető mondat hagyja el a szám, úgyhogy gyorsan pontosítok. – Öhm – kezdem zavartan. – Tudja, lehet nem nézi ki belőlem, sőt, biztos. De van egy kisebb tetováló szalonom a város szívében. – mondtam, fejemmel sűrűn, lassan bólogatva. – Nagyon szívesen megnézném, remélem a jó ízlésének minden egyes darabja megtalálható a bárban. – megmondom őszintén, azt hittem, az őszinteségét nem tudja fokozni, de mégis megtette. Illegális dolgok? Miközben hallgatom meglepetten, kerek szemekkel nevetek fel újra. – Nos, köszönöm a meghívást! Számíthat rám! Elég izgalmasnak tűnik, bár nem vagyok az illegális dolgok pártfogója. – tekintetem egy kis „ejnye-bejnyét” sugall Lucian felé, de érteni fogja. -Esetleg, tegeződhetnénk! – dobom be az ötletet, majd tovább érdeklődőm. – Na és mióta üzemel ez a remek bár? Hogy jött az ötlet? Ha esetleg a jövőben építkezni szeretne vagy bővítést tervez, szóljon bátran! - kacsintok felé, mosolyom kíséretében.
Fogalmam sincs, valójában mit vártam ettől az estétől, de pozitívumokat biztosan nem. Hogy akkor miért vagyok itt mégis? Ha pisztolyt tartanának a fejemhez sem tudnám megmondani. Talán azért, hogy éreztessem önmagammal az itt jelenlévők iránti leplezetlen lenézést, talán valami lelkem mélyén lappangó, eddig elnyomott mazochizmus által vezérelve, tudja a fene. Azzal tisztában vagyok, hogy egy bál az üzleti élet legjavának csak a legritkább esetben hoz magával tényleges businesslehetőségeket vagy profitot - itt a lényeg az önfényezés és magamutogatás, és noha a nárcizmus meg én kéz a kézben járunk, valahogy mégis másképpen, mint ez a kritikán aluli, szinte kötelező jellegű öntömjénezés, amely átlengi a termet, és valamennyi résztvevőt is. Az egyetlen, ami miatt mégis megérte eljönnöm, az énekesnő produkciója, bár azt kell mondanom, hogy ehhez az estéhez tényleg tökéletesen illik. Rontani legalábbis már nem tud rajta. Egy ideig hallgatom, de mikor úgy érzem, hogy a magas C hangok az összes idegszálamat egyszerre kezdik cibálni, a távozás, egész pontosan menekülés mezejére lépek - és a Sorsnak, Istennek, a Párkáknak, vagy bármiféle felsőbb hatalom humorának eredményeképpen ennek köszönhetem azt, hogy találtam valakit ebben az unalmas és sekélyes társaságban, aki nem csupán osztja a véleményemet ezzel a vámpírok báljával kapcsolatosan, hanem esztétikai élménynek is első osztályú. Teljes egyetértésben kötünk ki az erkélyen, már amennyiben lehet ilyesmit mondani alig egy perces ismeretséget követően. Kinn az éjszaka meleg, fűszeres illatú, fények vibrálnak körülöttünk és alattunk, ahogy a mind inkább leszálló éjszakában életre kelnek az utcai lámpák és a neonreklámok ezrei. Ismerős és megszokott látvány. Ahogyan az is ismerős, amikor azonnal a legőszintébb formámat húzom elő, amelyben ráadásul a flörtölés jókora teret kap. Nem mintha magam lennék a két lábon járó merevedés - ó, dehogynem - de szerintem némi liezonért még senkit nem küldtek a pokol legmélyebb bugyrába. Ha mégis, akkor rácsesztem. Elnevetem magam, amikor kapok egy megjegyzést, hogy a kezdeti ismeretségünk dacára nem vagyok hajlandó a walesi herceg mércéjét megütő bájolgásra, sokkal inkább preferálom a saját véleményemet, még akkor is, ha ez egy efféle helyen egyenesen polgárpukkasztásnak minősül. - Páratlanul őszinte? - visszhangzom a rám aggatott jelzőt. - Ön tényleg kedves velem. Az esetek túlnyomó részében ezt szokták mondani rám, csak a páratlanul szó helyébe a pofátlant helyezik. De higgye el, én mindig őszinte vagyok, és nem nagyon hajlok a hazugságra. Legfeljebb némi blöffre, és ezen a szokásomon nem vagyok hajlandó változtatni ilyenek - bökök hátra a vállam felett - miatt. Egyébként kegyed tényleg meglep engem, ha osztja a véleményemet. Mindenesetre a társasága üdítő az eddigi dögunalomhoz képest - koccintom finom a laposüvegemet a lány poharához. Látom, hogy a kelleténél jobban csillognak a szemei, szerintem nem az első pezsgőjét kortyolgatja el az este folyamán. Meg tudom érteni, kissé ködben úszva ez a buli is elviselhetőbb. - Ön minden évben itt van? - figyelek fel a lány szavaira. - Legmélyebb elismerésem. Ezt kevesen bírnák ki józan ésszel. A hatodik alkalom után én alighanem eret vágnék már magamon - iszom egy kortyot, majd a következő mondatok nyomán nagyobb érdeklődéssel nézek partnernőmre, mint eddig. - A Building Globe... nem ismerem a céget konkrétan, de már sokat hallottam róla. Az üzleti forródrót szerint az édesapja meglehetősen kemény ember hírében áll - és ügyes ember hírében is, de ezt már csak magamban teszem hozzá. Nem sokkal ezelőtt rebesgettek olyan pletykákat, hogy a cég a csőd közelébe jutott, utána viszont meglepetésszerűen talpra álltak. Egy ilyen bravúrhoz egyszerre kell szerencse, és remek üzleti érzék. Vagy éppen teljes gátlástalanság. A volt botrányokat illető megjegyzésén hangos nevetésre fakadok. A fenébe, és én lemaradtam egy ilyenről! - Tudja, ennél már csak a burleszk-megoldás a szórakoztatóbb, a "tortát az arcba" revans. Bár én a whiskyt jobban preferálom. Ilyen jelenetek egyébként a Sinnerben is elő szoktak fordulni, vérbeli csajos hisztivel megspékelve, de egy ilyen helyen más árnyalata van a dolognak - vigyorgok vidáman. - És tényleg bármikor szívesen látom a klubomban. Ha gondolja, akár kettesben is. Félreértések elkerülése végett - emelem fel kezem a megadás pózásban - semmi mögöttes szándékkal. De jobban körbe tudom vezetni, ha éppen nem tobzódnak nagyjából kétszázan odabenn. Ha persze partihangulatra vágyik, akkor hajrá, bele a közepébe - biztatom. Aztán csak megcsóválom a fejem, mert sok mindenre számítottam, csak arra nem, hogy kísérő nélkül érkezett a ma estére. - Bocsásson meg, de azt hiszem a vőlegénye őrült. Vagyis a nagyképű és seggfej vőlegénye. Én egy ilyen káprázatosan szép, és nem utolsósorban okos nőt sosem hagynék magára. Annak a férfinak, már ha ezek után hívhatom így, nyilván meg sem fordul a fejében, hogy ön itt bárkivel találkozhat. Kissé illuminált alakokkal, szatírokkal, bártulajdonosokkal - hunyorítok vidáman. - Ugyanakkor örülök, ha egyedül érkezett, így legalább kisajátíthatom magamnak a roppant elbűvölő és ígéretes társaságát - emelem meg az italomat köszöntő mozdulattal, de a következő korty nem csak hogy mellé megy, de kis híján a laposüveget is utána küldöm. - Oh... - köhögök egyet-kettőt. - Tudja, azt hittem engem már nem lehet meglepni. Tévedtem. Bocsásson meg, ki sem néztem volna önből, hogy tetoválásokat készít. Nyilván mindenkinek kell valami hobbi, csak általában hétköznapiabbhoz vagyok szokva - na persze menekülésnek sem utolsó. Tekintve hogy az apja olyan, mint Caligula, és olyan embert nevez a vőlegényének, akivel a szavaiból kivéve nem éppen érzelmek kötik össze, ez egy apró lázadásnak is tekinthető - és mint ilyen, ez a lány végképp nem látszik reménytelen esetnek. Megrázom a felém nyújtott kezét, ezzel némán is elfogadva a tegeződés gesztusát, majd előkaparom a tárcámat a zsebemből, és rágyújtok az órák óta dédelgetett jointra, hogy az első slukk után az éjszakai égbolt felé fújjam a füstöt. - Tíz éve örököltem meg a bárt a nagybátyámtól. 25 éves fejjel nem mondom, hogy könnyű beleszokni az üzletbe, de már az első hónapokban annyi pozitívumát tapasztaltam meg a tulajdonosi státuszomnak, hogy utána már eszem ágában sem volt lemondani erről - na ja, a korlátlan italfogyasztás, a bankszámlámon ücsörgő milliók, a köbre emelt hedonizmus meg az éjszakáról-éjszakára változó nők igen erőteljes vonzerőt jelentenek a mai napig is. - Mondd - kérdezem aztán, lezárva az engem illető témát - ha már úgyis egyezik a véleményünk a bált illetően, mit szólnál némi botrányhoz? Élőben, egyenesen a gyártótól - mutatok magamra, és cinkosan közelebb hajolok Zoya-hoz. - Csak hogy egyrészt emlékezetessé tegyük ezt az estét, másrészt elejét vegyük a jövő évi meghívásnak. Tudom - helyesbítek gyorsan - hogy nevedben nem dönthetek, de a sajátoméban igen. Mondjuk olyan éjfél környékén, amikor már eltűnnek innen a paparazzik, vagy legalábbis isznak annyit, hogy nem képesek normális fotó készítésére.
Az időérékem kissé megszűnt, de ez nagyban Lucian jó társaságának köszönhető. Szerencsére mára már szinte minden kötelező kört lefutottam, úgyhogy nincs más dolgom, csak élvezni az estét. Máskor ilyenkor már lelépek és otthon folytatom az italozást, de idén más a helyzet. Megnevetett, amit a mások által alkotott véleményekről mesél. Bár még nem ismerem annyira, nem tudhatom, hogy milyen is ő valójában, de inkább tartom cinkostársamnak az elhangzottak alapján, mintsem olyas valakinek, akitől esetleg tartanom kellene. - Köszönöm, ennek igazán örülök! – felelem, miután a társaságom dicséri. Manapság akkor szoktam jó társaságban lenni, ha áthívom a barátaim egy laza péntek esti vacsira vagy ha a szalonban dolgozom. A cégünk nevét olyan lassan mondta ki, mintha azalatt az idő alatt minden ezelőtt már hallott információ egyszerre jutott volna az eszébe. Hogy jók-e? Azt nem tudom, bár bizonyára elég nagy port kavart az ügyünk a területen. Ez biztosan hozzá is eljutott és bár nem kérdez rá a dolgokra, biztos vagyok benne, hogy mindent tud, amit más is. Azon még sosem gondolkodtam huzamosabb ideig, hogy mások fejében hogyan állhat össze a kép. Bár így, hogy elég nyitott véleményt alkottam Cole-ról, talán érezheti, hogy nem minden olyan egyszerű. Az apám valóban kemény ember, de, mint apuka, néha kenyérre is tudnám kenni. Persze ezt nem szabad, hogy mások is tudják. Igen kevesen vennék komolyan, ha „kedveskedő cégvezető” hírében állna. -Oh! Nos, jók a hírvivők. – nevetem el magam. – Tudja, valóban szigorú és kemény, de tisztességes és … - csuklik el a hangom egy pillanatra. – jó ember. – És valóban így van. Bármi is történt, sosem kényszerítettek semmire és tudom, hogy mindig jót akartak nekem. Olyan életet teremtettek meg számomra, amiért mindig is hálás leszek. Tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy réteg. De nem mindenki ebbe született bele és még nagyobb hála önt el a szívem, amikor szétnézek a nagyvilágban. Sokat és keményen dolgoztak ezért az életért. Én pedig ezért ott próbálok segíteni másokon is, ahol csak tudok. - Ha gondolja, majd bemutathatom neki, a szüleim is jelen vannak a partyn. – mutatok körbe a bentlévőkön. Érdeklődve hallgattam tovább, ahogy a clubjáról beszélt, bemutatva röviden az átlagos hangulatot. Biztosan nagyon híres lehet a hely, csodálom, hogy még nem tévedtem arra. - Ami késik, nem múlik! Tényleg szívesen sort kerítenék rá, azt hiszem, mind a két lehetőséggel élnék. Izgalmas lehet szemtanúnak lenni egy akkora kontraszt megvalósulásakor, mint amelyben egy üres hely pár óra alatt megtelik élettel. Amikor Cole-ról kezdünk el beszélgetni, meglehetősen jól esnek a mondatai és elég jól emlékszik a jelzőkre is, amiket róla mondtam. Ekkor ismét felnevetek és szinte végig mosolyra görbül a szám, miközben a tárasásom és engem is dicsér. -Nagyon kedves, amiket mond, de tudja a vőlegényem csak elfoglalt. Megértem. Mostanában sokat dolgozik és neki sincs kedve ehhez a látszatboldogsághoz. -próbálom szépíteni a dolgot és még nem is hazudok nagyot, hiszen valóban nincs kedve hozzá és ezt érthetjük a partyra is és a kapcsolatunkra is. Ezt már másnak nem kell tudnia. Bocsánat. Ahogy Lucian mondaná, ez egy apró kis blöff volt. -Az imént egy kissé nyersen és indulatosan alkottam véleményt róla. Kicsit sok a feszültség, de biztosan maga is tudja milyen ez. A sok munka. Jobb az ilyen estétek a nőknek intézniük, talán egy kicsit nagyobb a tűrőképességünk és jobban is megy a bájolgás. Kódolt dolog. – nevetek fel. – Nekem még arra is alkalmam adódott, hogy kicsit kiengedjem a fáradt gőzt, azokkal a meggondolatlan szavakkal. Elnézését is kérem érte! – mosolygok rá, miközben magamat nyugtatva belekortyolok az italomba. Ettől a nagy mentéstől még a torkom is kiszáradt. Annyira nem lepett meg a reakciója, ami a hobbim ismertetése váltott ki belőle, sőt, nagyon aranyosnak tartom. Valójában, már egy jó ideje elhanyagolom életem ezen részét, tekintve, hogy sokkal több munka zúdult a nyakamba, mint ezelőtt. - Semmi baj, megértem, engem is meglepne. – nevetek vele. – Hétköznapibb? Minden vagyok, csak az nem. – nevetek ismét. -De ezt ne vegye nagyképűségnek. – nyugtatom meg. – Ez legalább annyira negatív jelző, mint pozitív. Ha gondolja, akkor én pedig ott látom egyszer majd szívesen. Bár nem tűnik a tetoválások kedvelőjének. - mérem végig diszkréten a szememmel. Rövidre fogta az ismertetést a karrierjéről. 25 évesen? wow. Ismerős helyzet és talán nem is olyan ritka, de egy ilyen clubbot igazgatni és fenttartani az érdeklődést iránta, biztosan nagy munka lehetett. - Azt elhiszem! – nevetek fel, miközben kissé megborzongok, mert a kezdeti kellemes idő után, kissé mintha hűvösebben fújna a szél. – Na és mondja! – kezdem, de a folytatást magamban tartom és gyorsan kijavítom magam. – Vagyis. Mondd! – mosolygok rá, miközben a tekintetem visszaemelem és a szemeibe nézek. - Melyiket élvezed jobban? A luxust vagy a nők vágyakozó tekintetét? -kérdezem sunyi mosollyal. Talán a kettő együtt is jár és nem kell választania. Nagyon meglep a felhívás és nem tudom, hogy ezért most aggódnom kellene-e. Mibe akar belerángatni és a legfontosabb: miért tetszik ez az ötlet, még ha nem is tudom pontosan, hogy miről van szó?! -Öhm..pontosan mire gondolsz a „botrány” szó alatt? Mivel nem veted el az illegális dolgokat, nem is tudom, mire gondoljak. – méregetem jó kedvvel. Valóban nem ártana, ha nem sikerülne mindent lencsevégre kapni, mert nincs kedvem még egy látszat eljegyzéshez egy fotóssal.
Mindig is rajongója voltam a horrorfilmeknek, és most úgy érzem magam, mintha becseppentem volna a Vámpírok báljának a celluloid szalagjába, ahol csak Miss Duffield és én képviseljük az emberi nemet, mindenki más a vérszívók népes családjához tartozik. Szóval mondhatom úgy is, hogy jelképesen jobb, ha egy csapatot alkotunk, mert kb így élhetjük túl ezt a bennünket körülvevő tömény borzalmat. - Higgye el, nem kenyerem a hízelgés. Őszinte vagyok önnel - válaszolom, mikor Zoya láthatóan megörül, amiért kellemesnek titulálom a társaságát. - Az esetek túlnyomó részében mindenkivel őszinte vagyok, ami egy ilyen helyen nem csak az újdonság, hanem a polgárpukkasztás erejével hat. Valószínűleg ezért nem is igényelték az elmúlt órákban túl sokan a társaságomat. Na persze ezt még csak véletlenül sem panasz gyanánt mondom, mert sajnos ki kell jelentenem, hogy ez az este nagyjából olyan jól sikerült, mint a sertéskaraj a kóser esküvőn - kortyolok újfent bele a laposüvegem tartalmába. A fenébe, már alig lötyög valami az alján, remélem lehet valami tisztességesen ütős piára is szert tenni ebben az újgazdag önimádatban. - Oh, hát bocsásson meg, de némileg kijavítanám. Vagyis, kijavítanálak. Sajnálom, még hozzá kell szoknom a tegeződéshez - mosolygom el magam. - Az üzleti életben a hírvivők kegyetlenek, hidegek, és kétszínűek, mint a kígyó, és sokszor többet nyom a latba a vetélytársak kigolyózása, mint a valóság. És remélem elhiszed, hogy a legkevésbé sem ítélezem az édesapád felett, bármilyen módszerrel is lendítette vissza a céget az élvonalba. Nekem, mint az illegális dolgok élvezőjének, nem sok morális jogom lenne ehhez - hunyorgok Miss Duffield-re vidáman, aztán úgy emelem fel a két kezemet, mintha a következő pillanatban pisztolyt szegeztek volna rám. - Köszönöm a felajánlást, de hidd el, mindkettőnknek jobb lesz, ha eltekintünk a szüleiddel való találkozástól. Visszautalva az előbbi megállapításomra, nyilván ők is hallottak már rólam mindenfélét, és ezeknek bizonyos része alighanem csakugyan igaz is. Ha meglátnák, hogy velem töltöd az idődet, alighanem elvonszolnának a környékemről is. Nem vagyok a szülők kedvence, maradjunk ennyiben - és ez tényleg igaz. Az életvitelemet tekintve egyetlen apa és anya sem látna engem szívesen a lánya környékén - kivéve persze azon alkalmakat, amikor a mama és a lánya egyszerre kötöttek ki az ágyamban. Volt már néhány ilyen alkalom az életemben. Ahogy olyan is, amikor az egyik egyéjszakás partnerem - aki mint később megtudtam, még nem érte el a törvényes korhatárt - apja, aki mellesleg a város egyik bűnbandájának a feje, megjelent nálam némi elégtételre. Természetesen ezt fegyverrel tette. Tettlegessésig vagy feljelentésig csak azért nem fajult a dolog, mert addigra tudomásom volt róla, hogy apu szereti a lányát kölcsönadni az ügyfeleinek adósságrendezés címszó alatt. A bagoly mondja jellegű mondás iskolapéldája. A vőlegényét érintő magyarázkodására csak hallgatok, bölcsen magamba fojtva a véleményemet. Mint ahogy mondtam, nem szokásom elsőre ítélni, de ha valaki ennyire mosdatni akarja azt, aki most nincs mellette, ott azért nem kerek minden, és ezt évek tapasztalata mondatja velem. Sok olyan nő volt már alattam - vagy akár felettem - aki el volt kötelezve valaki mellett, mégis belementek egy édes éjszakába, mert volt valami, amit a párjuk mellett nem kaptak meg, bármi is volt az: akár a tízpontos szex, akár a figyelmesség. Nem arra akarnék most utalni, hogy ma éjjel Zoya-t is az ágyamba akarnám csalogatni, nem mintha ellenemre lenne a dolog, de gyanítom, válasz gyanánt két egyforma pofont kapnék. A lényeg, hogy az ember többek között akkor mondja ki a véleményét valakiről maradéktalanul őszintén, ha neheztel az illetőre. Ugyan nem tisztem beleavatkozni a magánéletébe, de ha már ma este szólóban hagyták, a szép nők iránti vonzalmamtól vezérelve szent kötelességemnek tartom, hogy szórakoztassam. Vagyis szórakoztassuk egymást, a kölcsönösség elvén. A soron következő kérdésre felnevetek, és megcsóválom a fejem. - Ez olyan, mintha meg akarnád tudni, hogy mi volt előbb, a főnix vagy a tűz. A luxus és a bármire kapható nők úgy összetartoznak, mint... nem is tudom, a borsó meg a héja, mint Starsky meg Hutch, vagy Tom és Jerry. Nem tudnék választani köztük, de szerencsére nem is kell. Gátlástalanul kiélvezhetem mind a kettőt - vigyorgom el magam. Ahogy Hazel, kedvenc csaposom egyszer megjegyezte, rólam írták a James Brown Sexmachine című dalát, és ha valaha országot alapítanék, ez lehetne a törvénybe iktatott himnuszom. - És ami a Sinnert illeti, nagyon szívesen látlak ott bármikor. Megadom a számomat, csak szólnod kell, és minden kívánságodat teljesítem. Láthatod a bárt üresen, és emberekkel tele is, amikor már ezerrel zajlik az őrjöngés - teszem hozzá, és komolyan is gondolom a szavaimat. Ha akar, akár az éjszaka közepén is felhívhat, rendelkezésére fogok állni, ellenvetés nélkül. A botrányra felvetett ötletem látom hogy felvillanyozza, ugyanakkor némi tartózkodás is érződik a hangjában, amitől minden eddiginél hangosabb nevetésre vagyok kénytelen fakadni. - Várj, valamit azt hiszem tisztáznunk kell, mert szerintem magadban meg vagy róla győződve, hogy valami maffiafőnök vagyok. Szó sincs ilyesmiről. Illegalitás alatt a zárjegynélküli olcsó italokat, meg az első osztályű füvet értem, semmi egyebet. Nem csempészek fegyvereket, és nem futtatok nőket. Vannak dolgok, amelyekben mértéktartó gazember vagyok - villantom fel ismét a mosolyomat. - És ígérem, nem okozok nagy botrányt, csak egy kissé felrázom ezt az istenverte dögunalmas partit. De előbb, ha nincs ellenedre, táncolni szeretnék veled. Ahogy látom, nemsokára számíthatunk némi tisztességes zenére is - mutatok befelé, ahol épp egy kimért mozgású, deréktájon elég terebélyes férfi kezd el helyezkedni a zongora mögött.
- Na jó, Lucian! -kezdem. -Elég! Hagyd abba, már fáj a hasam ettől a sok nevetéstől! – kacagok, miközben egyre jobban érzem, ahogy a csöppnyi kis alkohol tombolni kezd a szervezetemben, de éppen csak annyira, hogy meglegyen ez a „hű, de szép az ég! Ez mindig ilyen?” hatás. Valóban nem érkeztem ma nagy reményekkel, de azt soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan férfi társaságába keveredek, aki annyira elszórakoztat, hogy még az időt sem veszem figyelembe. Bevallom, egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy elsírom neki az életem keserves részeit, mert szavai megnyugtatóan hatottak rám, mondván, ő nem ítélkezne. Mostanra már biztosan tudom, hogy sejt valamit, de van annyira gáláns, hogy nem kérdez bele a közepébe, mint ahogy a többiek tennék. Ott bent. A részeg, depressziós lány ma este nem én lennék, így hát csak annyit mondok: -Oh, én elhiszem. Jó tudni, hogy nem akar mindenki pálcát törni mások feje fölött. Mindig is nagyra tartottam azokat az embereket, akik képesek belátni önnön hibájukat és nem akarnak másnak látszani, mint amik. Sokszor én is lelépek a helyesebbik útról, de azzal nyugtatom a lelkiismeretem, hogy a szakma megköveteli. – vonok vállat. – Most gondolj bele! -kezdem lelkesen, a korlátra enyhe csapást mérve a heves filozófiai gondolataimtól, amelyek kikívánkoznak belőlem. – Hogyha egy egyszerűbb munkánk lenne, mit tudom én…. -hezitálok a távolba meredve. – virágkötő, akkor nem kellene ennyit bájologni az emberekkel, a kis köténykében feszíteni ilyen rémes estéken és annyival…könnyebb is lehetne. Csak a virágoknak kellene bókolni, semmi másnak. Majd aztán bezárod az üzletet és… hazamész. – a hírtelen nagy lelkesedéssel elkezdett kis monológom, csendes véget ért. Lekönyökölve a korlátra, lenézek az alattunk csevegő emberek sokaságára. - Ne haragudj! Én csak… - dörzsölöm meg enyhén a homlokom. – Néha annyira bele fáradok. – nézek rá, a lehető legőszintébb tekintetem elő véve és egy keserű mosollyal párosítva. Talán igaza van abban, hogy apám nem feltétlenül örülne a társaságának, ő már túlságosan belemerült a szerepébe. Meghát, nem osztoznék most Lucian-on. - Tetszik, hogy egy pillanatig sem akarod leplezni, hogy milyen egy nő csábász vagy. – nevetek, miközben újra a számhoz emelem a poharat és hitetlenkedve, pozitív jelzéssel rázom meg a fejem. De kíváncsivá tesz az a gondolat, hogy milyen az a nő, akire nem csak egy élvezetes éjszakaként tekint, hanem aki mellett több időt is szívesen eltöltene és a szemeit is képes lenne levenni a melleiről. Egyáltalán, ő olyan típus, akinél ez lehetséges? Vagy inkább az örök Don Juan szerepében maradna? Miközben ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, igyekezve a lehető legfeltűnésmentesebben, végig mérem újra a szemeimmel. Az igencsak szép kezeit, amelyben a poharat tartja, az arcvonásait, a mosolyát és a tekintetét. Szavai húznak vissza a beszélgetésbe. - Ne, nee, nem iis! – nevetek fel. – Dehogy gondollak. Én csak egy kicsit…zűrösnek tartalak, de tudom, hogy nem fogod ellopni a szerveim az este után. – tisztázom. Még most sem tudtam meg, hogy mit tervez a helyes kis fejecskéjében, de mindennek eljön az ideje. Ahogy a táncunknak is, amire egyáltalán nem számítottam. Azt gondoltam, ő a bőrkanapén ülő szexi típus, aki a körülötte vonagló nők társaságát figyeli. Benézek a terembe, ahol látom, hogy oszlani kezdenek az emberek és csoportosulnak a táncparkett felé. Visszanézve Lucian-ra, lehúzom az utolsó korty pezsgőmet, majd a mellettünk elhaladó, kedveskedő pincérfiú tálcájára helyezem a poharam. Ezután kissé összeszedve magam fejben, a kezemet nyújtom felé. - Ezer örömmel! – felelek.
Úgy tűnik, hogy ez az este mégsincs olyan reménytelenül elkúrva, mint ahogy az első néhány órákban tűnt. Nem azt mondom persze, hogy változott a megítélésem az itt összegyűlt embereket illetően, de elképesztően nagyot lendített a közérzetemen az a tény, hogy sikerült olyan partnerre akadnom, aki nem csak esztétikailag nyújt élményt, hanem legalább olyan lázadónak tűnik, mint jómagam, és ráadásul osztja a nem éppen pozitív véleményemet a parti vonatkozásában is. Az pedig bizonyított tény, hogy alapból megalapozza két ember jó kapcsolatát, ha közösen sikerül utálniuk valamit. Itt, az erkélyen álldogálva kicsit ki is szakadunk a benti világból, egy mini univerzumot alkotva, ahová senki más nem kap belépést, és magamban egyrészt örülök, amiért Zora seggfej vőlegénye nem jelent meg ezen az estélyen, másrészt azért is hálás vagyok, mert még a szülei sem indultak a keresésére, és nem rángatták ki az életre kelt kísértés, ergo jómagam karjaiból. Az apja, aki - hallomásból tudom - üzleti körökben olyan kíméletlen, mint egy inkvizítor, alighanem kitérne a hitéből ha meglátná, hogy féltőn óvott szeme fénye kivel múlatja az idejét, és ezt nem azért mondom, mert az idősebb Duffieldről alkotnék magvas véleményt, hanem azért mert tisztában vagyok vele, mások hogy ítélnek meg engem. Bár tény és való, hogy nem alaptalanul. Az efféle társadalmi eseményeken mindig egyedül szoktam megjelenni, mert így megvan a lehetőségem rá, hogy az esték végén ne egyedül térjek haza, és ne magányosan feküdjek bele az ágyamba. Most viszont az ilyen irányú terveimről le kell mondanom: egyrészt Zoya tökéletesen meghúzta már az elején a határvonalat, amelyet azt hiszem okosabb, ha nem lépek át, másrészt inkább eret vágnék magamon, minthogy ebből a sznob társaságból hazacipeljek egy nőt. Az egyetlen kivétel az lenne, aki most kitüntet engem a társaságával, de ahogy mondani szokás, néha tisztában kell lennünk a lehetőségeink határaival. Így marad a nevetésekkel tarkított beszélgetés, és kissé elmosolyodom látva, ahogy Zoya a korlátra csap. Alighanem dolgozik már benne az este folyamán elfogyasztott alkoholmennyiség, amit a kissé szétszórt előadása is megerősít. - Nem mondom, hogy nincs igazság abban, amit mondasz, de mindössze részigazság. Ha most átlagos munkánk lenne, mint ahogy mondad is, például virágkötő - röhögöm el magam a puszta elképzelésre is - semmi nem lenne könnyebb. Akkor te most munka végeztével hazamennél, ahol kezdődhetne a második műszakod: gyereknevelés, vacsorafőzés és hasonlók, hogy amikor este megérkezik a ház ura ki tudd szolgálni, aztán leülnétek egy-egy sörrel a tévé elé, bámulnátok üres aggyal a híradót, vagy egy filmet, és ez a mókuskerék futna nap nap után. Ha az egyszerű emberek életét élnénk, le kellene mondanunk arról a luxusról, ami körbevesz bennünket. Bár erről a partiről le tudnék - teszem hozzá lábjegyzet gyanánt. - Minden másról viszont, amihez a vagyon biztosít korlátlan hozzáférést, arról nem. Ahogy a nőkről sem - villantok fel ismét egy százwattos mosolyt. - Miért is tenném? Senki nincs, aki rabul tudott volna ejteni, és annyi csillag van az égen, hát miért csodáljak csak egyet? - fejtem ki az ars poeticámat. - Egyébként ha odabenn nyitott füllel járkálsz, itt-ott suttogva szerintem elkaphatsz néhány pletykát, mármint ha egy nagyobb társaság fókuszába kerülök. Egész jó ötlet, alkalmazni fogom. Talán rólad is hallok ezt-azt - hunyorgok rá Zoyára. - Oh, Miss Duffield - jegyzem meg aztán csipkelődve, mert látom a tekintetét, amely elidőzik rajtam - vegyem úgy ezt a pillantást, hogy szívesen lenne egy csillag az égboltomon? - ugratom. Lehet, hogy nem rajong a vőlegényéért - és erre most legalább ötvenezer dollárt feltennék szívfájdalom nélkül - de erősen kétlem, hogy azoknak a táborába tartozik, akikkel szép csendben le lehetne lépni, beülni a Corvettembe, hogy fél óra múlva már a királyi méretű ágyamban gabalyodjunk össze. - Vigyázz, lehet hogy most tévedsz - hajolok aztán közelebb, úgy hogy félig-meddig a fülébe suttogok. Megcsap közben a parfümje illata...mmm, mennyei. - Tényleg szerveket rabolok. Szíveket, egész konkrétan. És sokszor összetörve hagyom ott őket - nevetem el végül magam, mire Zoya egy pillanatig kissé ijedt meglepettséggel néz rám, aztán leesik neki az egycentes, és mosolyog. Igaz, amikor táncra invitálom néhány másodpercig habozik, aztán újfent végigmér, méghozzá leplezetlenül, mint aki azt latolgatja, hogy nem fogok-e közben a lábára hágni. Ó szívem, ne aggódj... remek táncos vagyok. Csak az efféle eseményeken ritkán élek ezen képességemmel. Az igenlő válasza után viszont odanyújtom a karomat, hogy belém tudjon karolni, és bevezetem a parkettre, ahol közben hangulatos félhomályra csökkentették a fényeket. A zongorista már játszik - ó, a nyolcvanas évek dallamai, imádom őket! - én pedig közel húzom magamhoz Zoyát. Egyik karomat a derekára teszem, másikkal megfogom a kezét, és lassan lépegetni kezdünk a dallamokra. A fejemben két dolog motoszkál: az egyik, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért én táncolok a bál legszebb, és legvonzóbb nőjével, a másik pedig, hogy ha apja ezt meglátja, holnap talán fegyverrel jelenik meg a Sinnerben hogy a bőrömet követelje. Nem számít, akkor is megéri. Ez a nő maga a varázslat.
Eldöntöttem, hogy mára elég a pezsgőből. El sem tudom képzelni, hogy mit szólna Cole vagy a szüleim, ha másnap a részeges képeimtől füstölögnének a napilapok. Inkább nem kockáztatom meg. - Valóban. Igazad van. Több lehetőségünk van kihozni a jót ebből az életből. – mondom belátva, hogy nem teljesen volt igaz a rövid és szétszórt eszmefuttatásom. Egészen egyet kell, hogy értsek azzal, ahogy a nőkhöz áll. Már annyiszor mondtam magamnak: ha ebben az életben, ugyan ezzel a sorssal férfinak születnék, biztosan minden nőt felzabálnék magam körül és csak habzsolnám a nagybetűs élet minden egyes darabját. Hogy ez a késztetés honnan jön, fogalmam sincs, még nem sikerült rá választ találnom, de a pszichológusomnál biztosan bedobom egyszer. - Oh, kíváncsivá teszel! Ha esetleg hallasz majd valamit, kérlek egy üveg bor mellett mesélj majd! – nevetem el magam. – Így teszek majd én is! – kacsintok rá. Lucian nagyon figyelhet, ha észrevette, hogy néztem rá az imént. - Nos… - lépek hozzá egy lépést közelebb. Egészen közel kerültünk egymáshoz, sokkal tisztábban látom a sötét barna szemeit, melyek már-már feketébe hajlanak. Pár másodpercet habozok a válasszal, amíg újra felmérem szemeimmel az arcát. – Én nem egy csillag lennék. Hanem A Csillag. Nem játszom kicsiben. – rázom meg gyengéden a fejem, miközben egy ártatlan pillantással nézek fel rá. Az a pillantás azt szerette volna kifejezni, hogy én már csak ilyen vagyok. Szintén hagyok még pár másodpercet, hogy csak a szél lágy suhogása és bentről kijövő halk zene kapjon teret közöttünk. Majd egy hosszasabbnak mondható szemkontaktus után, elpillantok a város felé és visszalépek. Remélem meg volt a hatása. Nem tudom mióta állunk itt, de az emberek alig akarnak fogyni. Bár, még a tűzijáték hátra van. Lucian is közelebb hajol hozzám, ami egészen váratlan érzéseket váltott ki belőlem. Talán a nyugottság keveredett az izgalommal, aminek huncut tekintete és kellemes hanglejtése lehet az oka. Az utóbbi időben nem sok közöm volt a férfiakhoz, sem társasági szinten, sem pedig az életem egyéb területén. Nem, nem a munka vette el a kedvem és az időm. Sokkal inkább ők maguk. Annyira unalmasak és egyformák, gyakran már a nevetést is színlelnem kellett, csakhogy oldjam a köztünk lévő végtelen unalmat. Egyébként meg, elég nehéz úgy közelebb kerülni bárkihez, hogy ha tudják rólad, hogy menyasszony vagy. Ahhoz, hogy valaki ne ismerjen vagy később ne akarjon annyira megismerni és a lapok se rólam szóljanak, a „Hűtlen menyasszony” címmel, nagyon messzire kellene mennem. Szinte már látom Cole arcát a címlapokon, ahogy szomorúan pózol az áldozat szerepében tetszelegve. Persze ő? Pár fizetett nőcske és minden vágya teljesítve. Annyira kiábrándító. Feszült figyelemmel várom, hogy Lucian mit súg a fülembe. Kissé meglep, ahogy elkezdi, de aztán minden világossá válik. Elnevetem magam, majd azzal a lendülettel fonom a kezeimet a felém nyújtott kezébe. Úgy sétálunk be, mint akik igazán megérkeztek arra a bizonyos partyra. Az egyik keze lassan a derekam köré fonódik, míg a másikban kellemesen pihentetem kezeim. Nem látom, hogy néz most és így azt sem tudhatom, mi jár a fejében, pedig nagyon érdekelne. Ahogy lassú lépéseket teszünk a kellemes dallamokra, elhomályosodik a környezet számomra és egy pillanatra még a szemeim is becsukom. A levegő lassan jön, a torkom pedig száradni kezd. Az alkohol…vagy Lucian? Kérdezem magamtól. Valamit mondanom kell… - Nem tudtam, hogy a táncparketten is legalább annyira jó vagy, mint a nők köreiben. – mosolygok. Valahogy nem érzem bizonytalannak a párosunkat, így hát teljesen elengedéssel tudunk együtt mozogni. Ahogy Lucian vállai felett elnéztem, a tekintetem azonnal találkozott az apáméval, aki talán nem annyira laza, mint én. Nem tudtam pontosan kivenni a gondolatait, pedig általában ennek a mestere vagyok. Talán mert annyira nem is érdekelt. Nem igazán van elragadtatva ettől a látványtól, de ezen is csak mosolyogni tudtam. Megszakítottam a szemkontaktust az apámmal és lágy mosollyal az arcomon, nyugalommal eltelve néztem Lucian szemeibe, kifejezve, hogy minden szó érdekel, ami elhagyja az ajkait. A vállán pihenő kezemmel enyhe szorítást éreztettem, láthatatlanul is arra utalva a szüleimnek, hogy eszem ágában sincs megszakítani a táncunkat és helyette egy botlábú ügyféllel táncolni.
Az undorítóan sznob partikra, mint példának okáért ez is, egyetlen dolog miatt érdemes járni: a pia kedvéért. Igaz, a tény, hogy valaki jelentős vagyonnal bír nem jelenti okvetlenül azt is, hogy mindenhez értő géniusszá válik. Ilyen tekintetben, az ital minőségét figyelembe véve nem mindig kerül megerősítésre az a tény, hogy a legdrágább egyben a legjobb is. Példának okáért a most kortyolgatott pezsgő nálam maximum a mosogatóvíz jelzőre tarthatna igényt. De nem számít, nem foglalkozom vele. Ha ez az estély a Manorban lenne megtartva, tennék róla, hogy ezen a téren a legkevésbé se érje szó a ház elejét, meghívott vendégként az esetlegesen előforduló kritikák azonban nem az én vállamat kell hogy nyomják. Ha már viszont itt vagyok, azt kihasználom, hogy ingyen adózhatok az alkoholmámornak, igaz ebben nagy része van a laposüvegemben rejlő minőségi whiskynek is. Ebben a néhány órában viszont, saját magam számára is meglepő módon, más lehetőség is adódik az eddiginél kissé oldottabb szórakozásra: konkrétan a társaság. Noha százával nyüzsögnek itt a vendégek, kizárólag egy valakit találtam, aki képes kissé felrázni engem az unalomból, és a többiekkel szemben finoman, alig észrevehetően, mégis éreztetett módon jelen lévő lenézésemből, ez pedig Miss Duffield személye. Noha személyesen még nem találkoztam vele, de hallomásból már értesültem a "Véreskezű" idősebb Duffield és családja üzelmeiről, így álmomban sem gondoltam volna, hogy a família gyermeke, az apja egyetlen szeme fénye bújik bele a lázadó szerepébe. Ugyanakkor a legkevésbé sem bánom: szabályokat szegni, és kitárt karral belevetni magunkat a bűnbe mindig élvezetesebb egy okos, és gyönyörű nő társaságában. - Nem tudom te hogy vele, de én pontosan tudom, hogy engem miféle szóbeszédek szoktak kísérni. De ha kíváncsi vagy, rólad és a szüleidről mit suttognak, akkor magamba szívok minden információt, és egy este a Sinnerben szíves örömest megosztom veled. Egyébként is ígértél egy látogatást. Ne aggódj. Tudom, menyasszony vagy, és meglepő módon önmagamhoz legkevésbé sem jellemző módon nem fogok rád mozdulni. De tényleg kedvelem azokat az embereket, akik nem hajlandóak engedelmesen a család elvárásaihoz igazítani életük minden szegmensét, és még ha nem is várost felforgatóan, de a maguk módján hajlamosak rá, hogy őszülő hajszálakkal ajándékozzák meg nemzőiket - nevetek, ami mosolygássá szelídül, mikor Zoya közelebb lép hozzám, és belenéz a szemeimbe. Mi a manó? A kisasszony nem csak rebellis, hanem provokatív és meglehetősen bátor teremtés is a jelek szerint. - Miért deklarod magad ilyen kevésre? Te nem A CSILLAG vagy. Benned egy egész univerzum kapott teret - válaszolom végül, és ez nem bók, csakugyan így is gondolom amit mondok. Figyelem, ahogy bámul bele a szemeimbe, fürkészi arcom minden egyes vonását, és mintha gondolkodna valamin. Kíváncsian várom, hogy a lázadó természete vajon elér-e addig a határig, hogy legalább ezen az estén ne gondoljon a seggfej vőlegényére, és ha csak lopva, mások szeme elől rejtve is, de megcsókoljon. A pillanat azonban megtörik - kissé bánom. De létezik a mondás, miszerint ha Mohamed nem megy a hegyhez, hát a hegy indul Mohamedhez, és Miss Duffield biztosra veheti, hogy a mai este folyamán még valamikor nem hegy, hanem az egész Himalája fogja képviseltetni magát nála. Egyelőre viszont maradunk a táncnál. Kart karba öltve sétálunk vissza a bálterembe, ahol Zoya dereka engedelmesen simul a tenyeremhez, és lépegetni kezdünk a zene ütemére, közben - látni csak egy pillanat erejéig látom ugyan - de onnantól kezdve folyamatosan érzem az idősebb Duffield tekintetét a hátamban, és ez valahogy nem sok jót sejtet. Ha pillantással ölni lehetne, belőlem már annyi nyílvessző állna ki, mint Szent Sebestyén vértanúból, vagy hogy is hívták azt a pasast, akiből sündisznót varázsoltak a pribékek. Éjfélkor a zene abbamarad, mindenki az ablakhoz tódul, hogy ámélkodva és csodálattal adózzanak a tüzijátéknak. Oh igen, még egy pont azon a listán, amiért érdemes efféle helyekre látogatni - azt elismerem, hogy az ünneplések ezen pontját kimondottan kedvelem. A húsz perces műsor végén a sajtó képviselői elhagyják a termet, és a vendégek egy része is elszállingózik, de a kemény mag még kitart, már ha nagyjából kétszáz embert lehet magként definiálni. A zenészek is elpakolják a hangszereiket, innentől a hangulat kissé oldottabb, és kevésbé szertartásos, már csak azért is, mert a további zeneszámok már máshonnan szólnak: a hangfalakból. Én pedig tökéletesen erre az alkalomra vártam. - Nos, remélem eszedben van, mit ígértem odakinn, és azt is, hogy meg sem fordul a fejedben, hogy leállíts - hajolok oda cinkosan Zoya füléhez, majd a terem közepére sétálok, megvárom amíg minden tekintet rám szegeződik, és ördögi mosoly kúszik az arcomra. - Most, hogy végre a sajtós hiénák távoztak, pörgessük fel kissé a bulit - tárom szét a karjaimat. - Tolják ki a seggükön a karót, amit lenyeltek, és szórakozzunk! - aztán amikor megszólalnak a következő szám dallamai, ringatni kezdem a csípőmet, és lebontom magamról a zakót. Döbbent tekintetek tüzében sütkérezem, szerintem sokkot kaptak a tudattól, hogy mi következik, én pedig a végletekig kiélvezve a helyzetet immár az ingem mandzsettáival bajlódok, hogy aztán egy rántással tépjem szét magamon az említett ruhadarabot. Gombok gurulnak mindenfelé a lábak alatt, és immár meztelen felsőtesttel ringatózom tovább. Tessék, valódi sztriptíz, egyenesen élőben tőlem. Néhány arcra rákövült a hitetlenkedés, másokéra a határalan felháborodás, néhány nő pillantásán viszont észrevehető az alig burkolt tetszés is. - Nos, Miss Duffield, szavatartó ember vagyok? - kérdezem hangosan, mire az arcok Zoya felé fordulnak, akiről momentán nem tudom eldönteni, hogy a föld alá fog-e süllyedni, vagy hangos tetszésnyilvánításban tör majd ki. Úgy döntök, segítek neki valamelyik oldal felé elbillenteni a mérleget, így két lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot, és mire bármit is reagálhatna, a karjaimba kapom, eldöntöm mint egy romantikus tangóban, és megcsókolom: hevesen és vehemensen. Fülemben hallom közben a nevetéseket, a felháborodott felhördüléseket, és biztosra veszem, hogy két dologra szükség lesz. Jégre, hogy lehűtsük a kedélyeket, és egy marék idegnyugtatóra az apjának.
Már egy jó ideje azt érzem, kell egy kis szünet és kikapcsolódás. Az utóbbi hónapok nagyon zsúfoltak voltak a munka szempontjából és ha nekem munkáról van szó, az egyenlő az életemmel is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kimerítő tud lenni ez a fajta életstílus, amit egy jó ideje folytatunk már a vőlegényemmel. Valahol legbelül, azt gondoltam majd, hogy sima ügy lesz így élni, de ez még nekem is feladta a leckét. Talán én sem vettem észre, de mára tele lett a szívem dühvel és haraggal, bár azt, hogy ki iránt, még nem fejtettem meg. Éppen ezért, Lucian társasága egy fellélegzés számomra. Nem kell megjátszanom magam, csak egy picit kell elhallgatnom a dolgokat, amik jobb is, ha nem jönnek fel közöttünk. Mondjuk, ha megkellene, az sem biztos, hogy sikerülne. Legalábbis, ma éjjel biztosan nem. Ezt már csak azért így gondolom, mert Luciannak ritka karizmatikus jelenléte igencsak felkavaró, persze, jó értelemben. Kis rövid játunkban elejtett mondata, miszerint egy egész univerzumot lát bennem, igencsak meglepett. Szeretném elhinni, hogy ebben is igazat mondott, mint ahogy eddig is gondoltam róla. Sok mindent eltudtam volna képzelni, válaszként a kedves mondatára, de annak biztosan nem örültek volna a körülöttünk lévők. Így hát, inkább a táncra koncentráltam. Kellemes volt, de a tűzijáték megszakította. Mi is megálltunk a tánccal addig, amíg a szebbnél szebb színek betöltötték az egész termet. Gyönyörű volt, imádom a tűzijátékot, akárhány éves is leszek, ugyan olyan csodálattal és örömmel fogom nézni. - Oh, nézd! – ütögetem meg örömömben Lucian vállát, hogy figyeljen. – Ez annyira gyönyörű! Láttad? – kérdezem nevetve, miközben újabb színek festik be az éjszaki, sötét égboltot. A bemutató véget ért, lazábbá válik a környezet. Sokan elmennek, de azért, maradnak is, akadnak még olyanok, akik ki akarják engedni a fáradt gőzt. Mosolyogva nézek körbe és már épp indulnék egy újabb pohár pezsgőért, amikor Lucian megszólít. Most végre kiderül, hogy mire készül, kissé értetlenkedve húzom össze a szemöldököm és kezdem el fürkészni. Most mit csinál? – kérdezem magamtól. Óh! TE JÓ ÉG! Azonnal tátva marad a szám, amikor Lucian csípője önálló életre kel a táncparkett közepén és ha ez még nem lenne elég, a zakójától is boldog búcsút vesz. Zavartan beletúrok a hajamba és a mozdulatot folytatva, nevetve kapom a kezem a szám elé. Közben fél szemmel az embereket fürkészem, de a kép meglepő. Sokakon egyértelműen látszik, hogy magukban most azon töprengenek, hogyan változhatott egy jótékonysági bál egy bűnbarlanggá?! Viszont, ha a szemeim tovább viszem a tömegen, látok olyan szempárokat is, akik nyálcsorgatva lesik Lucian előadását, aki még….még mindig szexizik. A döbbenetem óráknak tűnik, de valójában csak pár másodperc telt el és én még mindig ott állok. Valójában tetszik, de azt hiszem, sok bennem a pezsgő és lebénultam a döbbenettől, hogy mit be nem vállal. A szüleim nem is maradt erőm megkeresni, remélem elmentek. Csípőre tett kezekkel, nevetésben kitörve nézem ezt az őrültet, amolyan: „ azt hiszed, hogy csak te tudsz ilyet?” nézéssel. Miután magamhoz tértem, rá jöttem, hogy tartanom kell az ígéretem, így mind a két kezemmel megkapom a szoknyám oldalát, lerúgom a tűsarkúm és a csípőm, vállam, kezeim egyszerre kezdenek el mozogni, közelebb kerülve Lucianhoz, majd pörögve távolodom el tőle. Nevetek és kócos, hullámos fürtök közepette nézek vissza rá, melyek az arcomba lógnak. Kissé kifulladva figyelek rá, mikor kérdőre von. Ebben a pillanatban olyan, mintha minden hang felerősödne és szinte alig hallom a hangját és minden nagyon zavaros most. Teljesen tanácstalanul állok ott, a kérdésére sem tudok válaszolni. Elfordítom a fejem az emberek felé, a zene még mindig dübörög. A sorok hátuljában, ahol elbújtak a szintén lázadóbb figurák, mozgolódást látok, immáron szabadabban, mint pár órával ezelőtt. A levegőt nagyon szaporán veszem és amikor ezt meglátom, újra nevetek rajtuk. Észre sem veszem, hogy Lucian közeledik. Későn veszem észre és későn fordítom felé a fejem. Mire felfogom, hogy ő az, már a karjaimban találom magam, mezítelen lábam a levegőben, kezem fáradtan lógnak le mellettem. Te jó isten! Lucian megcsókolt. Döbbentem nyitom ki a szemeim és még jobban tudatosul bennem. Rövid másodpercekig nézem az arcát, már amennyit látok belőle a csókunk közepette és rájövök valamire: együtt kezdtük el, együtt fejezzük be. Ráadásul, túl jó volt ahhoz, hogy megszakítsam. Erőt véve kezeimen, megfogom a tarkóját és visszacsókolok. Az előző pillanatokkal ellentétben, most valahogy minden elhalkult a fejemben és hírtelen azt is elfelejtem, hol vagyunk most valójában és ennek milyen következményei lehetnek. Elég közel van hozzám, de a kezemmel még közelebb húzom magam felé, de a másik pillanatban fülsüketítő hangon hallom elhangozni a nevem. - ZOYA? Egyáltalán nem akartam, de ezt abba kellett hagynunk. Csókunk megszakadt, de még mindig abban a pózban maradtunk, mint eddig és először egymásra néztünk, majd egyszerre fordítottuk el a fejünket balra. Nem kellett volna. - Cole? –dadogom. Basszus, mit keres ez itt? - Minek van itt? Miért rontja el azt a cseppnyi kis boldogságom is? Mi lesz most? Megöli! Meg fogja ölni Luciant! A gondolatok csak kavarognak a fejemben és nem tudom, hogy mit tegyek. Lucian segítségével felhúzom magam, újra két lábon állok, a zene még mindig ordít. A számat a középső újammal törlöm meg, ellenőrizve, milyen állapotban van a rúzsom. Úgy érzem magam, mint két tini, akiket szex közben rajta kapott az apjuk. - Mit keresel te itt? – kérdezem újból, bár nyilván nem ő tartozik magyarázattal, ezt azért én is látom. A szemei szinte szikráznak és hol rám, hol Lucianra néz. – Megmagyarázom! Oké? Nyugi! – kezdem és folytatnám is, azonban a zene leáll és helyette a sziréna hangja tölti be a termet. - Kérem, hagyják el a termet! Tűz van, hagyják el az épületet! Azonnal! – ordítja valaki, magához ragadva az egyik mikrofont, majd hírtelen elered a víz a plafon felől. Hála az égnek! Tűznek sem örültem még ennyire. – gondoltam magamban. Cole rémülten kezd el körbe nézni maga körül és én ezt az alkalmat ki is használom. Először én is csak bambán forgolódom, de aztán hírtelen magamhoz kapom a cipőimet, megragadom Lucian kezét és húzni kezdem az egyik kijárat felé. Hallom, ahogy Cole kiabál utánam, de a rohanó tömeg közénk áll. Rövid tolongás után lejutunk az emeletről majd az utca felé rohanok. A hajam és a ruhám is csurom vizes. Kezdek fázni. Remegő kezekkel szorítom Lucian kezét, miközben a fejem ide-oda forgatom, hogy hol a fenébe állhat a kocsim, benne a sofőrömmel. Hunyorogva közelebb hajolok az egyikhez és leolvasva a rendszámtáblát, tudatosul bennem, hogy az lesz az. Épp indulnék, amikor a kapu mögül Cole ismét utánam kiabál. Hátra fordulok, de eközben már a kocsi felé futunk tovább. – Gyere, futás! Ott a kocsi! – mondom Luciannak, aki biztos, hogy azt gondolja, hogy teljesen elment az eszem. Azt hittem, a szüleim fognak megölni, erre a vőlegényem bukkan fel. Ha a szüleim itt lettek volna, már sokkal hamarabb megszakadt volna a csókunk. Szinte feltépem a kocsi ajtaját, majd sietve bemászok, húzva magam után Luciant is. - Gyerünk, menj már! Vigyél kérlek a Sinnerbe, tudod hol van? – kérdezem a sofőrömet, aki közben már el is indult. - Persze, kisasszony! – Hm, talán ő többet járt már ott. Bólintok, majd megnyomom a kis fekete gombot az ajtón, amitől automatikusan lehúzódik egy kis falacska közénk és a sofőr közé és hagyok időt, hogy magamhoz térjek. Mi történt itt? Nevetni kezdek. Először halkan, majd egyre hangosabban. Lucianra nézek és azt érzem, hogy nem bántam meg. Elcsendesedünk és én egyik pillanatról a másikra, gondolok egyet és beleülök Lucian ölébe, újból megcsókolva őt. Remélem nem bánja, hiszen mindketten őrültek vagyunk.
Van egy mondás, miszerint a botrány az élet sója. Egyetértek, méghozzá köbre emelve, szerintem bele is halnék az unalomba, ha néha nem lehetne egy kis polgárpukkasztással feldobni az egyhangú napokat, na meg persze az olyasféle eseményeket, mint ez a mai is. Most őszintén: mi az élvezet abban, ami jelenleg itt zajlik? Úgy járkálnak a résztvevők fel-alá, mint az angol lordok, röhejesen finomkodó modorban társalognak egymással - hogy aztán holnap a legszaftosabb pletykákat terjesszék majd bárkiről - és még inni is úgy isznak, hogy eltarják a kisujjukat a pezsgőspohártól. Hát ezt nem nekem találták ki. Némi felfordulás-okozás jóval szórakoztatóbb, pláne ha tudjuk, hogy könnyen megbotránkoztató a közönség, és ha esetleg partner is akad hozzá, hogy felrázzuk a népet a tetszhalottként funkcionáló mivoltukból. Ilyen téren pedig abszolút szerencsésnek mondhatom magam: hogy az előbbire mennyi esély van, csak megsaccolni tudom, de hogy társat találtam, azt már elmondható. Pedig az első néhány percben meg voltam róla győződve, hogy Miss Duffield sem lesz más, mint azok akik ezüstkanállal a szájukban születtek, és ehhez illően is viselkednek, de lám, hamu alatt izzik a parázs, és őszintén lenyűgöz mind a lázadása, mind a tettrekészsége - és hogy mennyire kész az orrára koppintani kicsit a sznob világnak, hamarosan kiderül. Egyelőre még a tüzijáték fényeit csodáljuk, ezt kivételesen őszintén, mert tényleg lenyűgöző, azt követően viszont ritkulni kezd a nép, távoznak a sajtó hiénái, én pedig úgy döntök, itt az ideje a cselekvésnek. A jelenlévők létszáma még így is nagyjából kétszázra rúg, gyanítom hogy ennyi ember torkából akkora felhördülés is képes lesz kiszakadni, amit még Brooklynban is hallani lehet majd. A hangszórókból Madonna nyögdécseli erotikával fülledten a Justify my love című dalát, amikor is csípőkörözésekkel megspékelt sztriptízbe kezdek. Ha lenne kalapom, most lehet le is raknám magam elé, elvégre New York egyik legkidolgozottabb felsőtestét legalábbis pénzért kéne mutogatnom, de aztán csak legyintek egyet képzeletben. Legyen egyszer a nőknek karácsony, bármibe fogadok, hogy az ötven környékén járó, és botoxxal telenyomott arcú tagjai a gyengébbik nemnek este, a párjuk mellett nyugovóra térve, lehunyt szemmel is engem fognak látni. Alig szabadulok meg a zakómtól, máris beszédesek a reakciók: valaki teljes döbbenettel bámul rám, mások a felháborodás teljes mimikáját a fejükre varázsolják, Zoya viszont láthatóan alig képes visszafojtani a nevetését. Tetszik neki a műsor, és ez nem csak annak szól, hogy kedvére való a látvány, hanem annak is, hogy miféle ötlettel sikerült előrukkolnom, hogy kiborítsam ezt a kritikán aluli, sznob bandát. Igaz, az első néhány másodpercben ő is meghökkent, a szája tökéletes O alakra nyílt, én meg azon agyaltam a mandzsettám gombolgatása közben, hogy mi mindenre lehet képes ezzel a szájjal... aztán repülnek a gombok, az ingem azonnal követi, és figyelem, ahogy Zoya felszegi a fejét, mint aki dűlőre vitt magában egy döntést, majd megszabadul a cipőitől, hogy lassú lépésekben, szintén táncolva közelítsen felém. - Miss Duffield, maga teljesen lenyűgöz engem - súgom neki halkan, miközben a háborgó morajlás és a hangos nevetések, tapsok zaja különös egyveleggé összeállva hullámzik körülöttünk. A következő másodpercben viszont felteszem a pontot az i betűre: lássuk, partnerré válik-e Zoya ebben is, vagy két akkora pofon fog érkezni válaszul, amitől még napok múlva is csengeni fog a fülem. Karomba kapom, megdőlök vele, és mire feleszmélhetne, rátapadok: nem csak egyszerű csókról van szó, a nyelvem pár másodperc alatt találja meg az övét, ő pedig az első néhány másodpercnyi meglepődés után tenyerét a tarkómra teszi, és szomjasan szívni kezdi a számat. Győztesen belemosolygok kicsit a csók-csatába, a vér úgy dobol a füleimben, hogy csak fojtottan ér el hozzá az a hangos, szinte már rikoltásnak is beillő kiáltás, amely a nevét zengi. Egyszerre szakítjuk meg a csókot, és fordítjuk a fejünket arrafelé, ahonnan a hang érkezik, úgy festhetünk, mint egy szoborpáros. Én térek hamarabb magamhoz, talpra állítom Miss Duffield-et, és kíváncsian méregetem a fickót, aki láthatóan fuldoklik a dühtől, meg a méltósága földbe taposásának tényétől. - Oh, a seggfej vőlegény! - vigyorgom el magam szélesen, mikor rájövök, ki szakította meg kéretlenül a szórakozást. A hangom persze a legkevésbé sem fogom vissza, egyrészt mert át kell kiabálnom a zenét, másrészt meg azért, mert hagy legyen vele tisztában az illető, hogy miféle véleménnyel vagyok róla. És persze nem csak én. - Azt hiszem most már érthető, miért élvezted a csókot ennyire - címzem a szavaimat Zoya-nak. - Ebből a rakás szerencsétlenségből még ennyit sem nézek ki - teszem hozzá. Naná, hogy még az eddigieknél is jobban rángatom az oroszlán bajszát, de hát nem ez a szép az egészben? Mellesleg ahogy ránézek a pasasra, ha orrba vágnám szerintem egyrészt összevizelné magát, másrészt az első sarokba beülne sirdogálni. Szánalmas. Ettől függetlenül biztosra veszem, hogy a számonkérés fizikai formája elkerülhetetlen, de ebben a pillanatban figyelmeztető kiáltás harsan, a tömeg megzavarodik, egyrészt a tűz tényétől, másrészt a nyakunkba kapott záportól. Kitör a pánik, ezt kihasználva Zoya felkapja a cipőit, én a ruháimat, amiktől nemrég megszabadultam, és az összevissza rohangáló emberek erdejében egyenes utat vágunk a kijáratig. Látom, ahogy Miss Duffield barom pasija próbál a közelünkbe jutni, és valamiért rendkívül mulatságosnak találom az igyekezetét, meg a menekülésünk tényét is. Az épület elé kiérve Zoya átveszi az irányítást, csuromvizesen futunk arrafelé, amerre a kocsiját sejti, és szinte bevetődünk a hátsó ülésre. - Az én autóm itt maradt - fordulok hátra az ülésben, és még látom a Corvettem orrát, ami a következő kanyarban végleg el is tűnik a szemem elől, ahogy egyenesen a Sinner felé vesszük az irányt. - Nem számít, holnap érte küldök valakit. Remélem a vőlegényed nem tudja, hogy az enyém, mert félő, hogy rajta állna bosszút, ennek egyenes következménye pedig az lenne, hogy péppé verem az orrát - nézek Zoyára, aki közben lezárja a sofőr és az utastér közötti ablakocskát. - Azért remek este volt, nem? - kérdezem, aztán egymásra meredünk, és a következő percben kitör belőlünk a nevetés, ami hamarosan teljesen önfeledt hahotázásba csap át. Eészen addig, míg Zoya nemes egyszerűséggel az ölembe nem mászik, és ezúttal ő kezdeményezi a csókot, amit lelkesen viszonzok. Ezúttal egészen addig nem is szakadunk el egymástól, míg meg nem érkezünk a Sinner elé, ami azért nem kis teljesítmény. Mikor kikecmergünk az autóból, ott állunk az ajtó előtt vizesen, csapzottan, meglehetősen rendetlen ruházatban, de felettébb jókedvűen. - Nos, Miss Duffield - nézek Zoya-ra, mert bármennyire is legyen enyhe az este, de nyirkos ruhában láthatóan didereg kissé. - Hol szeretnéd kezdeni a túrát? A bárban, vagy egyenesen odafenn a lakosztályomban? - a döntés az övé. Benn a bárban tény, hogy elég feltűnő jelenségek leszünk, de azt sem szeretném ha azt hinné, hogy azonnal az ágyamba akarom rángatni. Nem mintha ellenemre lenne a program efféle folytatása, de meghagyom neki a visszavonulás lehetőségét is. Bár a ma este történtek után már nem vagyok biztos benne, hogy még mindig menyasszony, hacsak elképesztő fantáziával nem lesz képes a seggfej pasija előtt kidumálni magát.
Nem is tudom, hogy mire számítsak a történtek után a szüleimtől. Bizonyára nem marad előttük titok, hiszen Cole pontosan tudja, hogy rajtuk keresztül van a legnagyobb hatalma felettem. Végtére is, így kezdődött az egész jegyben járásunk is. Korábban is vitatkoztunk már, erről az életnek nevezett valamiről, de ennyire végletekig még egyikőnk sem ment el, mint ma este. A megérzéseim azt súgják, hogy nem is az bántja őt a legjobban, hogy más férfi karjaiban voltam, csókokkal elhalmozva, hanem az, hogy mindezt mások szeme láttára tettem. Őt sértettem és aláztam meg ezzel, ami sokkal nagyobb fájdalom neki, mintsem, hogy engem más csókol. Nagyon sokat ad más véleményére és nyilván ebbe az is beletartozik, hogy azt hiszi, komolytalanok eszünk mások szemében, csak mert néha felvállaljuk önmagunkat. Lucian ennek pont a szöges ellentéte. Ezért keveredtem ma az ő társaságába. - Nem, nem fogja bántani. Sem téged. Talán. Nem tudom. – válaszolom Luciannak, miközben az ablakon át nézem az éjjeli fényeket. Egyre jobban fázom. - Az én telefonom pedig a kabátomban maradt, amit sikeresen az épületben adtam le. – mondom, miközben azon gondolkodom, hogyan is szerezhetném vissza és azért az is eszembe jut, hogy vajon ég – e már azóta bármi is vagy csak téves riasztás volt?! Az ilyen flancos helyeken gyakran megesik. Mindenesetre, sem Cole, sem a szüleim nem tudnak elérni, max a sofőrön keresztül. Így, ez az éjszaka ma már mindenképp az enyém marad. Az, hogy ezt kivel és mi módon osztom meg, teljes mértékben rám van bízva. Nem is tudom, hogy mit gondoltam vagy mit gondolok jelenleg. Mi van akkor, ha Cole felbontja velem a jegyességünk?! Állunk már olyan stabil lábakon?! Ráadásul, nem úgy terveztem, hogy a nyilvános ok egy egyértelmű kihágásom legyen egy másik férfival. Talán, most már itt lenne az ideje, hogy Luciannak is elmondjam az igazságot, már ha eddig nem tette volna össze. De amíg nem kérdezi meg, nem szándékozom magamtól dalolni neki, kissé szánalmassá tenne. Az igazat megvallva, soha nem voltam nagyon lázadó vagy problémás gyerek, mondhatni, hogy ez a világ tett ilyenné, amibe pár éve belecsöppentem. Ez az első ilyen eset, hogy máshogy viselkedtem, mint ahogy talán kellett volna és nagyon remélem, hogy ennek nem lesznek további következményei. Lucian stílusába ez abszolút belefér, valószínűleg ez nem ingatja meg az üzleti életét sem, azonban az én esetemben teljesen más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy nő vagyok ugye. Na, hát már csak emiatt sem tehetek szokatlan vagy szórakoztató dolgokat, hiszen: “Milyen az már?!” – pff, szánalmas. Másrészről pedig, csak egy rövid ideje vagyunk újra a csúcson a céggel, így elég necces ilyen dolgokat bevállalni. A sajtó már nem volt jelen, amikor a dolgok történtek, így a pár meghökkent nénin és bácsin kívül, nem sok maradandósága maradhatott. Kétlem, hogy emiatt bárki felkeresné a sajtót, történtek már rosszabb dolgok is, az sem látott mindig feltétlen napvilágot. Vagy csak magamat akarom nyugtatni?! Kérdezem magamtól és mire újra észbe kapok, már meg is érkeztünk és Luciannal folytatott csókcsatánk ismételten abbamarad. Kinézek az ablakon és kíváncsian konstatálom a helyet. Előbb Lucian öléből szállok ki, megigazítva a ruhám, a hajam és a kissé elkenődött sminkem. Még mielőtt csak szó nélkül távoznánk az autóból, előre szólok a sofőrnek. - Kérlek, menj vissza a telefonomért, ott hagytam a kabátommal együtt! Ha megtudod szerezni, kérlek hozd vissza ide és keress valakit, aki továbbítja nekem! Ezenkívül száraz ruhára is szükségem lenne: menj haza és kérd meg Sophie-t, hogy adja neked oda a fekete, csillogós, buggyos ujjú koktél ruhámat, illetve a … semmi, a cipőm maradhat. Nézek rá, ami azóta is a kezemben van. Ez hamarabb megszárad. – nézek rá, kérő tekintettel, de annál nagyobb utasítást sugallva, közben már kiszállva az autóból, majd miután egyetértően összebólintottunk, majdnem elindultam. De maradt még mit mondanom: - Ja és! – fordulok vissza, jobb kezemmel támaszkodva az anyós ülés felőli, lehúzott ablaknak. – Ha bárki kérdezi, nem láttál ma, mert nem jöttem a kocsihoz, így hazamentél. Sophie-ra ugyan ez vonatkozik! Nem látott ma hazamenni és nem is kértem tőle semmit! Rendben? - Rendben, értettem kiasasszony! Így lesz! - Remek! Siess! – ezzel a lendülettel én hátrébb léptem a kocsitól, majd Lucianra és az épületre néztem. Az éjszaka hűvösebb lett, bár az is igaz, hogy melyik nem, amikor az ember csurom vizes?! Akaratlanul is összefontam a kezeim a mellkasom előtt és kérdőn néztem vissza Lucianra. - Először, megköszönném, ha valahol átöltözhetnék és kicsit megszáríthatnám a hajam. – fogom meg az egyik tincsem, majd kinyomkodva belőle a vizet, visszaejtem a vállamra és nevetve nézek Lucianra. Azt hiszem, kezdetnek ez is megfelel. - De aztán, kíváncsi lennék, mitől ez New York egyik, ha nem a legnépszerűbb éjszakai clubja és arra is, hogy milyen vagy egy számodra otthonos környezetben! Egy gyötrelmesnek már a része voltam. - nevetek.
"Lucian, te soha az életben nem fogsz megkomolyodni" - ezt a mélyre ható kritikát kaptam nagyjából fél évvel ezelőtt, az egyik rendszeresen visszatérő, több éjszakás partnerem által feltálalva. Nem válaszoltam neki, nem csak azért, mert erre mégis mi a fenét lehet mondani, hanem azért is, mert éppen könnyesre nevettem magam a saját fingós viccemen. De mégis miért kellene komolynak lennem? Halnék bele az unalomba. Velem, vagy általam legalább mindig történik valami érdekes - és ma éjjel sem tagadtam meg, vagy fogtam vissza magam. Igaz, az események kissé kicsúsztak az irányításom alól, bár ezen nem Zoya reakcióját értem, sőt még a pasija megérkezését sem. Fenébe is, azt a helyzetet még lehetett volna fokozni, és némi ökölharc sem lett volna ellenemre. Nem, az istenverte tűzről beszélek, ami sajnos félbeszakította az ígéretesnek tűnő folytatást. Ezen már csak akkor merengek el, amikor ott ülünk Zoya autójának hátsó ülésén, vizesen mint két kiöntött ürge, és a helyszíntől távolodva még látjuk, ahogy futnak a népek kifelé az épületből, mint valami horrorfilmben, ahol odabenn a szörnyeteg épp eldönti, ki legyen a főfogás a mai menüjében. - Azt hiszem mire visszakapod a telefonodat, tele lesz nem fogadott hívásokkal és dühös üzenetekkel, részben a seggfej vőlegényedtől, másrészt meg a szüleidtől. Ha esetleg időközben kitagadtak volna, szívesen elszállásollak - vigyorgok. Hogy sajnálom-e a történteket? A legkevésbé sem, elvégre Zoya-nak is volt választása. A csók után akár fel is képelhetett volna ahelyett, hogy lelkesen viszonozni kezdi, de nem így tett, bár valahol meg is tudom érteni. A nőket 99 százalékos aránnyal veszem le a lábukról, és noha nem ismerem a pasiját, de ránézésre eléggé úgy tűnt, hogy nem csak tisztességet nyelvcsatát, de egy normális éjszakát sem bír összehozni. Olyan ez, mintha a kiéhezett ember elé letennének egy tál csirkecombot, és azt várnák, hogy nem veti rá magát. Hiábavaló reménykedés, így hát senki ne legyen rajta meglepve, hogy Miss Duffield kihasználta az alkalmat, amikor szerénységem talpig férfi társaságába vezérelte a szerencse. Egészen addig vagyunk egymásba olvadva Zoya-val, amíg a kocsi meg nem érkezik a Sinner elé, akkor kikecmergünk, és végighallgatom a kívánságlistáját, amit a sofőrnek címez. A száraz ruhát még megértem, bár ki tudom segíteni benne: lassan egy komplett gardróbot rendezhetnék be azokból a cuccokból, amiket az egy éjszakás kapcsolataim felejtettek nálam, de a telefonját a helyében be sem kapcsolnám néhány napon keresztül, és akkor is csak abban az esetben, ha előtte egy marék nyugtatóval leszedálta a családja minden egyes tagját. Nézem, ahogy a sofőr egy rakás tennivalóval megpakolva elhajt, és Zoya fázósan összefonja maga előtt a karjait. Meg tudom érteni, én sem mondhatnám, hogy a hirtelen feltámadó szélben túlságosan melegem lenne. - Gyere - fogom meg finoman a könyökét, és belekalauzolom a bárba, igaz sok időt nem hagyok neki a szemlélődésre. Éjszaka van, az átlagembereknek egy átlagos éjszakája, így jókora tömeg tobzódik benn, néhányan felismernek, de csak egy mozdulattal jelzem, hogy ma éjjel nem csatlakozom az idelenn szórakozók táborához, helyette a lifthez irányítom Miss Duffield-et, hogy alig egy perccel később kilépjünk a legfelső emeleten, a lakosztályom meghitt légkörébe. Bekapcsol az érzékelős automata hangulatvilágítás a falra szerelt lámpákon és a lakosztály hátsó részében lévő bárpultban egyaránt, a fal teljes hosszát elfoglaló üvegablakon keresztül pedig elterül alattunk egész New York látképe. Azé a New York-é, ahol most az egész famíliája alighanem dühtől tajtékozva úgy kutat Zoya után, mint a kutyák a rókavadászaton. - Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem szükségem lenne egy italra - mondom, és szemügyre Miss Duffield nedves hajtincseit. - Neked is jobb lesz, ha belülről is melegít valami. Aztán megmutatom a fürdőt, és nyugodtan használd bármelyik fürdőköpenyt, amíg a te ruhád meg nem érkezik. Egyébként, ha még nem mondtam volna, érezd magad otthon, annak örömére, hogy megúsztunk egy katasztrófát - vigyorgom el magam, és nem kimondottan a tűzre gondolok, remélem ezzel ő is tisztában van.
Sokszor követtem már el hibákat, csináltam butaságokat, de a mai estét fogalmam sincs, hogy hová kellene sorolnom. Nem mondanám azt, hogy teljes egészében bánom, hiszen tagadhatatlanul élveztem és végre azt éreztem, hogy szabad vagyok. Újra. Viszont egy kissé félek is a következményektől. Mit fognak lépni erre a szüleim vagy a vőlegényem? Talán most tényleg túl léptem egy határt. Kétlem, hogy kitesznek ennyi miatta cégtől, szükség van rám, nem úgy, mint Cole-nak a házasságunkra. - Nagyon kedves a felajánlás, egyenlőre nem utasítom el, még bármi lehet. – mondom fél mosollyal az arcomon, aminek egy része kissé kesernyés utóízt hagy maga után. Remélem minél hamarabb megkapom a kért dolgaimat, de addig is kíváncsi tekintettel fürkészem a hatalmas épületet, először kívülről, majd belülről is. Ahogy beléptünk, elém tárult az egész hangulat, érezni a bőrömön a szabadság simítását. Rengetegen táncolnak a parketta közepén, de legalább még ennyien foglalják el a helyüket a bárpultnál és az egyéb asztalok…-on vagy mellett. Táncoslányok szórakoztatják az éhes férfiak tömkelegét és biztos vagyok benne, hogy az átlag alkoholszint a vendégek szervezetében elég magas. Rövid idő marad arra, hogy még jobban szemügyre vegyem a helyet, bár valószínűleg én is érdekes látvány lehetek ázott, estélyi ruhában egy éjszakai bárban. Lucian tovább vezet és egy liftben találom magam. - Te aztán nem túloztál, amikor azt mondtad, hogy ez az egyik leglátogatottabb éjszakai bár. – jegyzem meg elismerősen. Itt még a liftnek is külön hangulata van. Megérkeztünk és ahogy kilépek a liftből, fénybe borul előttem a lakosztály. De persze, szigorúan csak annyi fénybe, amennyi még megengedi a sejtelmesség érzetét. - Wáo! – ennyi hagyja el a számat, majd kezembe fogva egy csipetet a ruhámból, hogy ne essek orra, maximum a látványtól, beljebb lépek a szoba közepe felé. - Ez valami… gyönyörű. – neem, nem. Nem a lakosztályra gondolok és nem is a kilátásra. De nyilván, az is szép, de ami még ennél is gyönyörűbb, az nem más, mint a zongora. Sietve odarohanok a szépséghez és mély fekete színben pompázó tetején gyengéden végig húzom az ujjam. - Nem is néztem volna ki belőled, hogy művészlélek vagy. – nevetek fel, kissé csipkelődő hangnemben szólva. Luciant biztos meglepi, hogy engem nem a méregdrága szőnyege vagy az eredeti bőrkanapéja foglalkoztat, hanem ez a csoda itt, középen. Ékes helyet képvisel, az biztos. Itallal kínál, így visszafordulok felé és csak akkor látom, hogy itt bőven van választék. - Rendben, elfogadom, de csak valami gyengét, ha lehet. Már így is eléggé a fejembe szállt az a minőségen aluli pezsgő… - mosolygom rá és már megint, majdnem elvesztem a szemeiben. Kedves, hogy ennyire nyitott és nagylelkű velem, bár biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az első nő, akit ennyire kedvesen hoz fel a lakosztályába. - Köszönöm, remélem hamar megérkezik, amit kértem. Eléggé kíváncsi vagyok, mi vár rám ezután. Téged elnézve, már bánom, hogy nem egy sztriptízbárt üzemeltetek. Biztos nem jár ennyi kötöttséggel, mint a magam fajta üzlet. – jegyzem meg, majd a beszélgetésünk közben megüti a fülem egy szó: „katasztrófát?” - Melyik részét érted katasztrófa alatt? – kérdezem, sejtelmesen tekintve Lucianra.
Mikor a taxi elhajt a Sinner előtt, benne a sofőrrel, aki fejben magával viszi a nem elhanyagolható sokaságú utasításokat, Zoya hátranyaklott fejjel bámul fel a magas, hófehér épületre, kicsit úgy, ahogy az időjósok szoktak az égre pislogni, azt latolgatva, vajon lesz-e ma eső. Magamban elmosolyodom kicsit, mert már most lenyűgözi a látvány, és még belülről nem is látta a helyet. - Gyere - fogom meg a kezét, és finoman vezetni kezdem magam után. A bejáratnál álló biztonsági alkalmazottak tiszteletteljesen köszöntenek - na ja, tőlem kapják a nem elhanyagolható bérezésüket - majd kitárják előttünk az ajtót. A kiáradó zene azonnal szinte az arcunkba mászik, és csak hangosabb lesz, mikor a lépcsőkön leballagunk magába a bárba. Vizes fizimiskánk eléggé kényelmetlen mostanra, és vonzza a kíváncsi tekinteteket, ennek ellenére hagyok Zoya-nak némi időt arra, hogy kibámészkodja magát. Ezzel mindenki így jár, aki életében először teszi be a lábát ide: lehet, hogy sokan kiakadnak az alig-semmiben, a kis színpadokon vonagló táncosokon és táncosnőkön, ahogy azon is, hogy az erotikus billegésen kívül nyújtanak más, extra, és meglehetősen kellemes szolgáltatást is, de a fenébe is, ez itt egy szórakozóhely, nem pedig zárda. Aki zsolozsmázni akar, meg hevesen imádkozni, annak a két utcával arrébb lévő templomot ajánlanám. Ide az emberek inni járnak, táncolni, és szexelni. Volt már rá példa, hogy bigottan vallásos csoportok transzparensekkel tüntettek a Sinner előtt, de pont telibeszartam: ha számukra ez a hely a pokol szinonímája, azt is vállalom. Lehet, hogy halálom után oda kerülök majd, magammal víve az alkalmazottaim és a visszatérő vendégeim minimum felét, de addig legalább itt a földön jól akarom érezni magam. - Miért hazudtam volna? - kérdezem Zoya-t, mikor beszállunk a liftbe. A becsukódó ajtók aztán kiszorítják az ezer wattos hangerőn ordító zenét, aminek aztán utolsó hangjai is elhalnak, mikor elindulunk a legfelső szint felé. - Tudod, a mondás szerint a hazug embert gyorsabban utolérik, mint a sánta luvnyát - vigyorgom el magam, nekitámaszkodva a felvonó mahagóni fával bevont oldalának. Úgy festünk jelenleg mindketten, akik egy toronyház tetejére menekülnek a világvége, vagy egy mindent elborító cunami elől, amelyben egyszer már megfürödtek. Az egyetlen hang, ami körülvesz bennünket a lift zakatolásán kívül az, mikor Zoya hajából néha tompa puffanással a padlóra hullik egy-egy vízcsepp. A lakosztályomba kilépve életre kel az automata érzékelős világítás, működésbe hozva a falakra szerelt lámpákat és a lift melletti falat elfoglaló bárpult fényeit. Meg tudom érteni Zoya lelkesedését: a hangulat egyszerre otthonos, meghitt és sejtelmes. Mint a meleg, puha bársony, amely simogatja az ember bőrét, és amibe bele lehet süllyedni, mint az óceánba. Zoya-t viszont a jelek szerint mégsem a lágy fényorgia érdekli, hanem a nappali közepén terpeszkedő jókora zongora: odasiet, és lágyan húzza végig az ujjait a ragyogóra lakkozott tetején. - Nem mondanám éppen művészléleknek magam. De ahogy mondtam neked, mindenkinek kell egy hobbi. Az enyém a zene. Néha játszom, pedig sosem tanultam. Csak úgy hallás után tanultam meg néhány dalt. Még kottát sem tudok olvasni - teszem hozzá halvány mosollyal. Fura, azoknak a nőknek a figyelmét akik eddig megfordultak nálam, sokkal jobban lekötötte a valódi perzsa szőnyeg, az eredeti olasz bőr kanapé, meg a hálószoba melletti fal díszes faragása - Zoya-t pedig a zongora köti le. Úgy hiszem nem tévedtem mikor már a bálon is megállapítottam, hogy ez a lány különlegesebb, mint a többiek. - Az igen! - tör ki belőlem aztán a nevetés Miss Duffield következő mondatai hallatán. - Hölgyem, a szókimondás olyan ösvényére tévedt, hogy azt hiszem már tényleg csak egy könnyű italra van szüksége - cukkolom Zoya-t. - Egy pillanatig azt hittem azért szeretnél sztriptízbárt, hogy fellépő vendég legyek, és az elbűvölt hölgyvendégek pénzét varázsoljam át a te zsebedbe. De mint láthattad, nekem ahhoz nem kell üzlet - célzok a bálbeli jelenetre. - És általában elég egy szépen néző, igéző szempár, hogy ne álljak meg annyinál, mint ott abban a flancos társaságban - teszem végül hozzá, és megállok Zoya előtt. - A fürdő ott van - intek fejemmel a hálóból nyíló ajtó felé, miközben félrebiccentett fejjel szemkontaktust tartok vele. - A szekrényben találsz vadonatúj köpenyeket, használd amelyiket szeretnéd. És úgy egészében véve is érezd otthon magad. Én pedig addig keverek neked egy koktélt. Ne aggódj, könnyű lesz mint a tavaszi harmat - emelem fel a kezem, megigazítva Zoya egyik vizes hajtincsét. Kissé veszélyes területre tévedtünk, szerintem ezt érezzük mindketten, és azt hiszem most már nagyjából sejti is, mit értettem "katasztrófa" alatt. Miss Duffield egy sejtelmes mosolyt követően eltűnik a fürdőben, én pedig elkészítem az italát - a Peach Blaster tökéletes választás, a baracklikőr, az áfonyalé és a menta felülmúlhatatlan ízorgiája, és a jégkockák csörgéséhez a zárt ajtó mögül hallatszó vízcsobogás szolgáltatja a háttérszimfóniát. Néhány pillanatig mérlegelem a "szabad-lehet" lehetőségeket, aztán döntök: ledobom az ingemet, majd besétálok a fürdőbe, kezemben az itallal. Kockázat nélkül nincs győzelem, ahogy a mondás tartja, én pedig mindig imádok pengeélen táncolni. - Gondoltam, talán jól fog esni már most - dőlök neki a zuhanykabin résnyire nyitott ajtajának a vállammal, és végigfuttatom a szemem Miss Duffield meztelen alakján. Tökéletes, egyetlen grammnyi felesleg nélkül, és pontosan ott kerek, ahol egy férfiszemnek megfelel. Persze nincs kizárva, hogy Zoya a legkevésbé sem vevő a pofátlanságomra, de egy pofonnál és egy vérbeli csajos hisztinél rosszabb reakciója úgysem lehet.
Tényleg gyönyörű ez a lakás. Vagy mi. Nem gondolkodtam rajta, ilyen rövid ismeretség után, hogy egy Lucianhoz hasonló személy, már ha van, hol élhet. Sokkal ízlésesebb és önigazolóbbnak tűnik a hely, ahol él, mint az átlagnál. A zongora másodpercek alatt lenyűgözött és már azt is megtudtam, hogy nem csak az az egy közös vonás van bennünk, hogy utáljuk megjátszós embereket, hanem a zene is. - Érdekes, mindig is csodáltam az ilyen személyeket, akik mindenféle óra nélkül képesek fejleszteni magukat, bizonyos területek. – bólintottam elismerősen. Ő is egyetért, hogy ma már nem kellene többet innom. Már így is sok meggondolatlanságot követtem el. - Hogy te táncolj? Nem az a fajta vagy, aki inkább élvezni szeretné a látványt? – kérdezem, felvont szemöldökkel és mosollyal az arcomon. Bár, biztosan szereti mutogatni, amije van, kiindulva az előtt egy órával levágott műsorából. Még a gondolata is mosolyt csal az arcomra. Teljesen meglepett, el sem tudom képzelni, hogy létezik ezen a világon olyan dolog, amitől zavarba jön. Látszik a szemeiben, hogy teljességgel a mának él és élvezi megbotránkoztatásának minden percét. Irigylem, amiért ennyire önfeledt tud lenni. Azonban, amikor folytatja mondatát és megáll velem szemben, én zavarba jövök. Bizonyára sok nővel volt már dolga, de vajon mi alapján válogatja ezt meg?! Kérdezem magamtól. Érzem, hogy kíváncsiságom egyre jobban felkelti és bár tekintete igéző, csókja pezsdítő, mégis, jelenleg magára a vele való beszélgetésre jobban vágyom, mint egy közös éjszakára. Remélem, ez nem jelent egyenlőséget azzal, hogy már túlságosan begyepesedett lennék, mert annyi önbecsülésem bőven van, hogy tisztában legyek vele, hogy nem erről van szó. Egy pillanatig csak állunk egymást nézve, majd emlékeztet, hogy a fürdőt keresem. A szemeivel még mindig engem konstatált. Köpenyek, érezzem magam otthon… aha. Valami ilyesmit mondhatott, mert amíg ez a pillanat tartott, alig hallottam a füleimmel szavait, folyton csak egy mondat járt a fejemben: “Miért ilyen különleges számomra?” Amikor megigazította az egyik csapzott tincsem, hevesebb érzés töltötte el a szívem, mint a csókunk alatt. - Ööm… -kezdtem. – Rendben, köszönöm, megleszek! – mondtam, majd még mindig tartva a szemkontaktust, egy lépést hátra léptem. Ha nem a bálteremben csókol meg először, hanem mondjuk itt… biztos, hogy ebből nagy….nem is tudom. Áh, igen! Katasztrófa lett volna. Mosollyal az arcomon eltűnök az egyik fal mögött, amely egyenesen a fürdőszobába vezet. Találok egy barna színű szekrényt, melynek ajtaját elcsúsztatva kiemelek egy fehér köpenyt. Az illata nagyon kellemes, azonnal megcsapja az orrom, puha tapintása pedig rögtön azt az érzést kelti, hogy magamra öltsem. Főleg így, egy teljesen elázott estéi ruhában. A köpenyt felakasztom a kabin melletti fogasra. Mi sem esne jobban egy forró zuhanynál, így hát nem is tétovázom tovább, feldobom a ruhám és fehérneműm a szárítóra és meleg vizet nyitok. A fürdőszoba is legalább olyan hangulatot nyújt, mint a lakásba való belépés. Sötétes színei nyugtatóak és lazítóak. Belépek a tágas fülkébe és kellemesen élvezem, ahogy a hidegséget lemossa rólam a forró víz minden apró kis cseppje. Állok és a rám eső víz alatt csak bámulom az előttem lévő fal csempéit, de ezúttal nem gondolkodom semmin. Élvezem, hogy végre nem vacogom. Megnyugszom és szemeim becsukom. Ekkor arra nyitom ki, hogy Lucian hangja a hátam mögül hallatszik. Kezeimet összefonva az állam alatt, nagyra nyitom a szemem, de még nem fordultam meg. Vajon most lát engem? Van rajta ruha? Mit fogok csinálni? Vagy jobban mondva, mit kellene csinálnom? Ennyit arról, hogy most nem agyalok. Először óvatosan oldalra fordítom a fejem, ekkor már a látókörömbe kerül az ajtónak támaszkodott alakja. - Ez aztán a gyorsaság. – béna kezdés. De mit mondhatnék? Az ösztöneim azt súgják, hogy nyilván tisztában volt vele, hogy egy koktélt nem lehet elfogyasztani a zuhany alatt. Kíváncsi volt. Megfordulok és a a kis résen keresztül megkeresem a tekintetét, ami láthatóan engem pásztáz. Tetszhet neki, amit lát. Az ajtó felé nyúlok és jobban kihúzom, de nem teljesen. Megpillantom a koktél, ami nagyon szép színekben pompázik és szívószál is díszíti. A forró víz adta gőz közben kicsapódik és ellepi a fürdőszobát. Kívánatos testének ezen részt már láttam korábban, most egyenesen előtte tartja a koktélt. - Hát, ha már ide fáradtál vele, illik megkóstolnom. – mondom, csábító tekintetemmel, majd megfogom a szívószálat, magam felé fordítom és lejjebb hajolok, hogy belekortyolhassak. A baracklikőr és a menta íze fagyosan hat a jégkockáktól a meleg testemben, de egyértelműen az eddigi koktéljaim top listájában szerepel. Miután megkóstolom, felegyenesedve a szemébe nézek és megérintem egyik kezemmel Lucian arcát. - De ez bizonyára sokkal finomabb. – kijelentésem végén magamhoz húzom vagy inkább magam húzom hozzá, de a lényeg egy újabb csókcsatában végződik.
Végeredményben ha jobban belegondolok, ez az estém sem sokban különbözik az eddigiektől, legfeljebb annyiban, hogy ezúttal nem a saját báromban kezdtem eléggé egy irányba mutató ismerkedésbe, amellyel néhány órára, vagy akár egész éjszakára remek szórakozást kínálhattam fel egy nőnek, hanem némileg messzebb mentem - mármint fizikai értelemben, úgy értve helyszínileg. Na persze azt hiszem, ez elmondható erkölcsileg is, mert azok után, hogy okoztam egy kisebb botrányt, lekaptam egy elvileg már elkötelezett nőt a város elitjének, a szüleinek, és a pasijának a szeme láttára, valószínűleg nem az én nyakamba fogják akasztani az önmegtartóztatás és feddhetetlen viselkedés érdemérmét. Öröm az ürömben, hogy Zoya mit sem vethet a szememre, elvégre nem csak hogy lelkesen partner volt a polgárpukkasztásban és a csókcsatában, de abban is, hogy még mielőtt az egyszerre elképedt és tajtékzó vőlegénye cselekvésre ragadtathatta volna magát, velem együtt lépjen a távozás mezsgyéjére, és hezitálás nélkül a Sinner felé vegyük az irányt. Mindössze néhány perc kell hozzá, hogy felérjünk a lakosztályomba, és mikor kinyílik előttünk a liftajtó, lágy fények és megnyugtató csend vesz körül bennünket. Az egyetlen aprócska zajt Zoya cipősarkának kopogása kelti, mikor lenyűgözve odasiet a zongorámhoz, hogy végigfuttassa ujjait a tetején. - Igazad van, akkor módosítok a megfogalmazáson - értek egyet Miss Duffield-el. - Ha van közönségem, akkor szívesen táncolok, erre remek példa volt a bál. Édes kettesben viszont jobb szeretem a néző szerepét magamra ölteni - biccentem félre a fejem, és a beálló kis csendben Zoya tekintetét fürkészem. Láthatóan elpirul ugyan, de állja a pillantásomat, még akkor is, mikor leplezetlenül végigscannelem alakját tetőtől talpig, és mivel a vizes ruha rásimul a testére, meglehetősen kirajzolja minden porcikáját, azokat a domborulatokat is tökéletesen kiadva, amik a bálon a textil takarásában maradtak. Igaz, a szavaim láthatóan nehezen jutnak el a füléig, vagy a tudatáig, és sokért nem adnám ha most tudhatnám, mi is jár a fejében. Talán megbánta, hogy fejest ugrott velem az őrültség kellős közepébe, vagy épp ellenkezőleg: azon gondolkodik, hogyan lehetne még fokozni az eddigi történéseket, elvégre ha már így is úgy is a szőnyeg szélére kell állnia a családi tanács előtt, szóval ha már így is úgy is balhé lesz, akkor miért ne menjel el ma este a végsőkig. Mire azonban finoman feszegetve rákérdeznék a dilemmájára, addigra sikerül összekapcsolnia a víztől vacogó önmagát a forró zuhany ötletével, szóval sarkon fordul, bezárul a fürdőszoba ajtaja, és nemsokára csak a víz csobogását hallani a körülöttem beálló síri csöndben. Amíg elkészítem a koktélt van időm elgondolkodni, hogy egy lapra tegyek-e fel mindent, és úgy döntök, hogy miért is ne. Elvégre mi rossz történhet? Maximum elutasít, és onnantól hűvös távolságtartással megvárjuk a cuccait, majd rövid búcsút követően távozik, és ennyi. Némi bolondozós kikapcsolódás voltunk egymásnak, amit már szinte akkor el is felejtünk, amikor Zoya mögött bezárul a lift ajtaja. Szóval igen, kockáztatok. Ahogy mondják, anélkül nincs győzelem. Kopogás nélkül lépek be a fürdőbe, és az elhúzható, kissé tejszínű üvegen keresztül figyelem Miss Duffield testének vonalát. Fejét hátrahajtva élvezi a meleg vizet, és a gomolygó gőztől átforrósodott levegőt, én pedig szinte nesztelenül - mint zsákmányra vadászó puma - odalépek a kabinhoz, és meglehetősen pofátlanul, in medias res módon hozom tudomására a jelenlétemet. Az viszont kissé meglep, hogy nem ijed meg, még csak meg sem rezzen a hangom hallatán - nocsak, ezek szerint talán számított rám? - Én inkább tökéletes kiszolgálásnak mondanám - jegyzem meg Zoya dicsérő szavaira, majd teste minden négyzetcentijén végighordozom a pillantásomat, és nincs nehéz dolgom, mert esze ágában sincs takargatni magát. - De azt el kell ismernem, hogy bőven van itt más is, ami tökéletesebb az én koktélomnál - fűzöm hozzá mikor végül - hosszas küzdelem árán ugyan - de sikerül újra felvennem vele a szemkonktaktust. Lássuk, mit lép erre Miss Duffield. A válasz, noha nem verbálisan érkezik, mégis beszédes - előrehajol, ajkai közé veszi a szívószálat úgy, hogy kétség sem fér hozzá, ő is és én is mást képzelünk a szalmaszál helyébe, aztán néhány korty után felegyenesedik, és érzem a barack meg a vodka ízének különös, ízletes keveredését a nyelvén, amikor ellentmondást nem tűrően húz magához, és piócaként rám tapad. Két markomba fogom Zoya fenekét, így kormányzom őt finoman vissza a meleg vízpermet alá, majd követem: a még rajtam lévő nadrágom másodperceken belül ismét vizesen tapad rám, bár ezúttal jóval komfortosabban érzem magam mint az előző elázás alkalmával. A csempének döntöm Miss Duffield hátát, és átveszem a vezető szerepet a csókban, egészen addig, amíg ki nem fogyunk az éltető oxigénből. - Tudod - szólalok meg, mikor végre képes vagyok rá, egy nagy levegővétel után - ritkán szoktam ilyen választási lehetőségeket felajánlani, de veled megteszem, mert tudom, hogy van vesztenivalód. Neked kell eldönted, mit akarsz. Megállni itt, ennél a pontnál... vagy továbblépni - nézek be Zoya szemeibe, és várom a válaszát. - Ha az első verziót választod, elfogadom és megértem. Ha a másodikat, akkor garantálom, hogy erre az éjszakára a halálos ágyadon is emlékezni fogsz.
Azt hinnénk, hogy egyszerű egy jó helyzetben döntenünk. Gondolkodás nélkül azt a lehetőséget kell választanunk, amelyik a legérdekesebb, legjobb, legkényelmesebb és leg…izgatóbb. Mégis, amikor ebbe a helyzetbe kerülök, nem olyan egyszerű a választás. Lucian azonnal csatlakozik az általam elkezdett csókcsatába, amely legalább annyira kellemes, mint az ezelőtti két alkalommal. A jól kidolgozott felsőtestét magamhoz húzva állunk a forró víz alatt és szenvedélyes párosunknak csak a falak okoznak akadályt. Kedves megjegyzésén, miszerint tökéletesnek tartja az alakom, magamban még mindig mosolygom. A falhoz dönti a hátam és ez olyan éles érzetet vált ki belőlem, amitől egy pillanatra levegőért kapok. Vicces, hogy egy menyasszony élete ilyen éjszakákról kellene hogy szóljon, ennek ellenére én mégis egy idegen férfi karjaiban kapom meg a vágyaim egy részét. A lázadás, mint olyan, soha nem állt távol tőlem, de ezt az alkalmat nem is tudnám be csak annak. Egyszerűen mindent azért tettem ezidáig, mert jól esett. Szabadnak éreztem magam és szórakozottnak. Luciant különleges embernek tartom és nem csak az őszintesége, hanem az életvitele miatt is. Már amennyit eddig láttam belőle. De mégis ott motoszkál a fejemben, hogy vajon hány nővel csinálta már pontosan ugyan ezt?! Hiszen New York óriási, megszámlálhatatlan partnere lehetett már életében és engem kifejezetten zavar, hogy egy legyek a sok közül. Nem csak vele kapcsolatban, hanem mindennel az életben. Gyakran kilépek a komfortzónámból és teszek olyan lépéseket valami vagy valaki felé, amit ki sem néznének belőlem mások, de azt csak akkor és csak is akkor, ha azzal olyan dolgot érek el, ami szinte majdnem hogy egyedülálló a témában. Kis dolgokért nem kockáztatunk. Ma már így is sokat feltettem, többet nem hiszem, hogy érdemes lenne egy olyan éjszakáért, ahol egy férfi behúzhatná a nevem a többi tucat kiéhezett nő mellé. Ettől többre tartom magam, még akkor is, ha ez az éjszaka biztosan maradandó lenne számomra. Bár, bizonyára Lucian számára is. Élvezem, ahogy még jobban víz áztatta lesz mellettem és csókjaink vegyülnek mély sóhajokkal, de egy pillanatban leállunk. A víz még mindig kellemesen melegíti az átfagyott testünk és ahogy megállva egymásra nézünk, levegőért kapkodva, alsó ajkamba harapva, boci szemekkel nézek fel a nálam jóval magasabb Lucianra. Kérdőn nézek rá, mit szeretne mondani. - Hm? – kérdezem, újabb csókért lábujjhegyre emelkedve. Meglep, amit mond. Valóban nem olyannak tűnik, mint aki egy ilyen helyzetben alkudozik, de az, hogy ezt nálam meglépte, már sikerként könyvelem el magam számára. Egész ismerkedésünk alapja az őszinteség volt, így most sem kezdem el megjátszani magam. Őszintén felelek. Kezeimmel magam felé húzom, a homlokunk összeérintve, szemem becsukva a vízcseppek elől, elkezdem: - Tudod. Már az is valami, hogy ezt megkérdezted tőlem. – kinyitom a szemeim és a szemeibe nézek, már amennyire a sűrűn zuhanó vízcseppek megengedik. A keze még mindig a derekamat öleli, ahogy az én kezeim is a tarkóján pihennek. - De végig az járt a fejemben, hogy hányadik lehetnék én a listádon, mindenféle különlegesség nélkül? És ez zavar. Nem akarom az elérhetetlent játszani – pillantok félre, majd vissza rá. – de számomra ez meghatározó. Mindketten egy megfelelő egoizmussal rendelkezünk, te talán egy kicsit még túl is szárnyalsz , - nevetek fel rá, remélve, hogy veszi a poént. – és az enyém most azt diktálja, hogy ne álljak be a sorba. – ekkor újból lehunyom a szemeimet, magamhoz húzom, a testünk összeér és megcsókolom. - Remélem, még megajándékozhatjuk egymást a társaságunkkal ma éjjel. – ekkor egy éles csilingelést hallottam, ami halkan szivárgott be a fürdőszobába. - Azt hiszem, megérkeztek a ruháim. – mondom, majd közel hajolva Lucian arcához, gyengéd sóhajt hallatok a füléhez bújva. Kezemmel kihúzom a zuhany ajtaját és távozom a fülkéből. Gyorsan magamra öltöm a kikészített köpenyt, majd kisétálok a szobába, ahol a kis pulton hevernek a kért cuccaim. Felkapom őket, majd egy kicsit odébb, elkezdek felöltözni. Így várom, hogy Lucian csatlakozzon.
Vannak akik azt állítják, és hisznek benne, hogy létezett valamikor egy férfi, úgy nagyjából kétezer évvel ezelőtt, akit egyenesen a Legfelsőbb hatalom nemzett, és akinek annyi, de annyi csodát tulajdonítottak már akkor, és azóta is. A történet szerint pedig ezt az ember is találkozott néhányszor a kísértéssel, csak éppen küldetésének tudatában legyőzte. Nos, nekem fogalmam sincs róla, hogy ez az egész valósághű történelmi tény-e, vagy csupán legenda, amit az élet nehézségeinek elviselésére találtak ki egyesek, de az tény, hogy a kísértés létezik, és jó néhányszor egyenesen az én képemet ölti magára, amire végeredményben büszke is vagyok. Ha nem így lenne, akkor nem válogathatnék minden este a nők között, akik egyenesen és mellébeszélések nélkül kívánkoznak az ágyamba, hogy önként és dalolva teljesítsék minden óhajomat - még a legpiszkosabb fantáziát meghaladóakat is. Én pedig hezitálás nélkül szoktam elvenni, amit az élet adott - vagyis amit a nők kínálnak - ennél fogva tehát alanyi jogon jár nekem, és nem szoktam amolyan utolsó lehetőséget felajánlani senkinek a visszakozásra. Miért is tenném? Hiszen mindenki tudja, mire megy ki a játék már akkor, amikor a lakosztályomban kiszáll a liftből. Hogy aztán az ő életükben a közös éjszakánknak lesz-e bármiféle vonzata: dühös férj, felszarvazott barát, kétségbeesésbe ejtett szülő, ez már nem az én lapomra tartozik. Zoya-val kissé más a helyzet, nem azért, mert a családi vagy a párkapcsolatára lennék tekintettel, hanem azért, mert az üzleti világban könnyű marha nagyot bukni, és ismerem annyira - legalábbis hírekből - az öreg Duffield-et, hogy tudjam, már a bálon tartott bemutatóval is nagyon a penge élén táncoltam, és ha hírét venné, hogy meghágtam mind a kedves lányát, mind az erkölcseit, szerintem akár az olasz maffiával is összeszervezkedne azért, hogy tönkretegyen. Agyagilag és fizikálisan is. Ennek ellenére azért bizakodom benne, hogy a "pihenő és forró zuhany" címszó alatt Zoya legalább azt érti, amit én is, és úgy tűnik a reményeim kezdenek csakugyan valóra válni amikor behúz a forrón permetező vízsugár alá, ráadásul úgy csókol, hogy a gyomromig leér a nyelve. Aztán jön a totális pofára esés. Oké, benne volt a pakliban, csak hát... azt hiszem pontosan erre mondják azt, hogy aki másnak vermet ás, az maga zuhan a mélyéig. Azt hittem én húztam csőbe Miss Duffield-et, és ehhez képest rúgtam egy elég fájó öngólt. - Abban a flancos bálteremben nem úgy festettél mint akit érdekel, hányadik vagy a listámon - dünnyögöm. Esküszöm nem értem a nőket, bár szerintem ők sem saját magukat. Csak hogy egyértelműek legyenek a dolgok: Zoya épp most állít le, közben viszont akkurátusan csókolgat még most is, kerek-perec tudtomra hozza, hogy ennél tovább nem fogunk jutni, de ettől függetlenül tesz egy utalást az éjszaka hátralévő részére. Aki most elmagyarázza nekem mi folyik Miss Duffield agyában, annak jelentős összeget képes lennék fizetni, bár gyanítom efféle csodára hiába is várok. Ehelyett hagyom, hogy Zoya kikászálódjon a zuhany alól, csak a szememmel követem a mozgását, ahogy magára kapja a köpenyt, majd bezárja a fürdő ajtaját - ezúttal kívülről. Nekikocogtatom a homlokomat néhányszor a csempének, aztán hidegre állítom a vizet, és álldogálok alatta egy keveset amíg lehűl a felforrósodott vérem. Erre a manőverre momentán szükség is van, ha az elkövetkező percekben nem szeretném végzetesen elhibázott dolgokra ragadtatni magam. Mire én is köpenybe burkolva megjelenek a nappalimban addigra Miss Duffield éppen befejezi az öltözködés utolsó fázisát is, hála az égnek, mert ha még a végső simításokat végig kellett volna néznem elég megbotránkoztató jelenetre került volna sor. Igaz így is meglehetősen feszültnek érzem magam, ami jelen körülmények között nem is csoda, úgyhogy jó ötletnek tartom kiutalni magamnak is egy italt - valami jóval ütősebbet, mint a koktél, amit Zoya-nak kevertem. - Hát jó - vetem magam el a kanapéval szemközti fotelban kb úgy, mint akit most hagyott el az utolsó csepp ereje is, és nem képes többé megállni a talpán. Bár lényegében mondhatjuk, hogy lényegében igaz is, tekintve hogy a vérem legnagyobb része egyetlen testrészembe koncentrálódott. - Azt már egyértelműsítetted, mit NEM akarsz ma éjjel csinálni. Akkor javasolj programot, hogy mi az, amit viszont igen. Tudod, minél több időt töltök veled, annál kevésbé ismerlek ki. Mire ment ki az, hogy eljöttél velem idáig? Arra, hogy a végletekig húzd a családod és a barátod agyát? - érdeklődöm, mert tényleg kíváncsi vagyok, mik Miss Duffield mozgatórugói - ha már a szex roppant sajnálatos módon nem az.
A köntösben kisétálva a kellemes hangulatú nappaliba, egyedül találtam magam, ruhám és a mobilom a pulton hevert. Első körben azonnal a mobilért nyúltam, hogy lássam, történt – e valami. Ujjammal rövid hezitálás után a bekapcsoló gombra nyomtam, ezt követően pedig azonnal láthattam, hogy a vakítóan világos képernyő hány nem fogadott hívást jelez ki. Cole huszonháromszor hívott, tizenkét üzenettel mellette. Az anyám harminckét sikertelen hívással vezet, mert az apám láthatóan hamar feladta, csupán ötször próbált meg elérni. Mindebből tökéletes leszűrtem, hogy Cole az incidens után azonnal riasztotta a szüleim, akik valószínűsítem, hogy vérszemet kapva akartak letámadni. Az üzenetekben ismétlődő információk szerepelnek, mint a: „Zoya, azonnal hívj fel” , „Hívj vissza!!!!!” – végtelen felkiáltó jel. Egészen az utolsó üzenetig pörgetem, amiben ez áll: „ Ennek lesznek következményei, ugye tudod? Szégyelld magad! „. Miután elolvastam, automatikusan lezártam a mobilom, becsuktam a szemem, ahogy a telefon képernyője is elsötétült. Felkaptam a pultról a kifejezetten szűk fazonú, fekete ruhám, amely jóval a térdem fölé ért és amíg egyedül voltam, sietősen magamra öltöttem. Közben az járt a fejemben, hogy Lucian mit csinálhat most bent egyedül és az még jobban érdekelt, hogy mire gondolhat. Nyilván nem mindennap, sőt, talán még soha nem találkozott olyan nővel, aki egy olyan jelenetből, mint a miénk volt, visszautasította volna. Ám én mégis megtettem. Már a hajamból csöpögő víz áztattam fel a törölközővel, amikor megjelent a hátamnál, lesétálva a kis lépcsőn, ami összeköti a nappalit a hálóval. Megfordultam, leengedve magam mellé a kezem, benne a törölközővel. A hajam oldalra simítottam, pihentetve a vállamon, ezzel szabadon hagyva a másik oldalt. Így néztem Lucianra, aki rögtön egy pohár italért sietett. Nem szólt semmit, ahogy én sem. Egyszer csak megtörte a pillanatnyi csendet és lehuppanva a fotelbe, elkezdte mondandóját. Fogalmam sincs, mit szeretnék pontosan csinálni, nem tudom, hogy ezek után ő akar e engem, mint társaság mára. Kérdése nem lep meg, tudtam, hogy nem siklunk csak úgy el a dolgok felett. Az, hogy nem ismer ki, egyértelmű volt számomra, de összezavarni nem feltétlenül szerettem volna. Számomra, ez egy nagyon élvezhető … játék volt. Vagyis, még nem is biztos, hogy abbamaradt. Lassan a kanapé felé veszem az irányt. Nem szólok egy szót sem, halvány mosoly ül ki arcomon és a csöndet a tű sarkum kopogása sem törheti meg, hiszen mezítláb vagyok még egy harisnyát sem méltattam felvenni a ruha alá. Egyenesen vele szemben foglalok helyet, lábaimat finoman egymásra helyezve, kissé elfekve könyöklöm a kanapéra. Engem is érdekel még, ahogy én is őt. - Nem kell megfejtened. Elmondom magamtól is. – kezdem el. - Ugyan már! – mosolyogva pillantok ki a gyönyörű panorámára, az erkély felé. Visszanézek és megkeresem a tekintetét. – A családomnak fogalma sincs, hogy hol vagyok most jelenleg, még csak abban sem biztosak, hogy veled jöttem el. Mi tagadás, kicsit azért jól esik a szívemnek az a sok üzenet és nem fogadott hívás. – biccentek fejemmel a mobil felé. – De én nem kihasználni akartalak erre, szimplán csak jól éreztem és érzem még most is magam veled és hagytam, hogy ez magával rántson. – megvonom a vállaim, könnyeden helyezem le lábaim a padlóra, majd felállok és Lucian felé teszek néhány lépést. Kezemben még mindig a törölközőm szorongatom. - Nem tudom, hogy mit szeretnék ma este itt és ezzel együtt azt is megértem, ha kiakarsz dobni. – kezemből kiejtem a víztől áztatott törölközőm, ami így Lucian lábai előtt hever. Még mindig a szemeibe nézek és ezzel párhuzamosan lehajolok érte. Ezzel igen különös és játékos képet festhetünk, tekintve, hogy ő a bőr fotelben ül egy szál köntösben, whiskey kortyolgatva, én pedig a lábai előtt guggolok. Minden nőiességemmel felállok, visszavéve a fehér törölközőt és egy laza pózban állok előtte. - Ámbár, én nem vetnék ilyen drasztikus véget ennek az estének. – mosolyodom el, majd az irányt az erkély felé veszem, ahol az üveg korlátra könyökölve várom, mit lép ezután. Lábaim keresztbe helyezve, tökéletes látványt nyújtva neki.
Az én számomra eléggé új ez a helyzet, nem is nagyon tudom, mit kezdjek vele. Elvégre elcsevegni valakivel bárhol lehet, egy bárban, egy étteremben, akár a helyi gyorsétteremlánc valamelyik asztalánál is. Ha én eddig ide nőt hoztam, az meglehetősen egyetlen cél érdekében történt, és bevallom voltak ilyen irányú reményeim Zoya-t illetően is. Elvégre mit veszíthet? A családja már így is, úgy is a szőnyeg szélére fogja állítani, és büntetésből szobafogságot rónak majd rá, mint a magukról megfeledkezett gyerekekre szokás. Az az apró tény, hogy ha ma éjjel lefekszik velem, már nem ront tovább a helyzeten, legfőképpen azért, mert - ahogy mondani szokás - amiről mások nem tudnak, az nem is fáj, és ez a titok ezek között a falak között maradna. Azt már csak lábjegyzet gyanánt teszem hozzá, hogy a mások szeme láttára végrehajtott smárolásunk, és a velem való lelépést követően igencsak nehéz lesz családja bármely tagját is meggyőznie arról, hogy itt nálam némi beszélgetésen kívül az égvilágon semmi nem történt. Hát akkor már legalább legyen meg az alapja a tisztességes balhénak, én így gondolom. Zoya viszont a legkevésbé sem, így annak ellenére hogy a zuhany alatt felhúz, le is állít, csak pislogok néhány pillanatig teljes értetlenséggel a csempére, miközben ő kisétál, és muszáj vagyok egy néhány percig tartó hideg permetben részesíteni saját magamat ahhoz, hogy társalkodásképesre higgadjak. Nos, innentől két választás elé nézek: vagy tiszteletben tartom a most felhúzott határt, és lovagiasan kizárólag verbálisan egyesülök Miss Duffield-el, vagy előveszem a csáberőm minden tartalékát, hogy csakazértse távozzon innen anélkül, hogy legalább három orgazmusban ne részesült volna általam. Mikor végül én is kilépek a nappaliba, csend van nem csak körülöttünk, hanem közöttünk is. Nem kínos, feszengő, sokkal inkább tapogatózó, puhatolózó csend, amiben benne van a kérdés, hogy hogyan tovább? Zoya adja meg a választ, leveti magát a kanapéra, félig fekve, mint a régi rómaiak a nagy vacsorák közben a pihenődíványokon, és mivel - hozzám hasonlóan - ő is köntösben feszít, az azért jókora darabot hagy fedetlenül a lábaiból. Ez a nő rosszabb, mint egy inkvizítor, csak épp a kínok más válfajában részesít. - Tudod, mindenki életében van egy bizonyos első alkalom - jegyzem meg, miközben a fotelba vetem le magam, a legkevésbé sem foglalkozva azzal, hogy nekem milyen részeim látszanak esetleg ki a frottír alól. - Nem okvetlenül szexre gondolok, hanem az élet sok más, ezerféle szegmensért. Az én életemben ez a mostani példának okáért az, mert minden egyes nőnemű, aki megfordult ezek között a falak között a beszélgetés helyett sokkal inkább másra helyezte a hangsúlyt - vigyorgom el magam. - Igaz, ők már az idefelé vezető úton is tisztában voltak azzal, miért érkeznek - vonok aztán vállat, belekortyolva az italomba. - Ami a családodat illeti, csodálom hogy nem kerestetnek még a rendőrséggel. Apádnak van elég befolyása, hogy ezt elintézze. Azért húzod az idegeiket, hogy valami elégtételt vegyél rajtuk, vagy csak szimplán arra játszol, hogy kitagadjanak, és végre élhesd azt az életet, amit szeretnél? Megfelelési kényszer, és érdekházasság nélkül - biccentem kissé oldalra a fejem. - Bárhogy is nézzük, kihasználsz, de egyébként a legkevésbé sem bánom. Nem vagyok egy lelkileg túlérzékeny fajta, bár ezt alighanem már te is észrevetted. De ha bosszút akarsz állni a famíliádon, beleértve apádat meg a vőlegényedet, akkor ki is szélesíthetjük a revans körét - vonogatom a szemöldökömet, egyértelműsítve a célzást, hogy amennyiben meggondolja magát, tíz percen belül már félúton tarthatunk a mennyország felé. - Egyébként nem, nem akarlak kidobni. Most még legalábbis - mosolygok. - Imádom a polgárpukkasztást, akár társasági, akár családi értelemben, szóval jelenleg lelkesen támogatom az akciódat, hogy a nemzőidet a teljes idegösszeomlás szélére sodord. Igyunk erre! - emelem fel a poharamat, de mire megiszom a tartalmát Zoya felkel, és az erkélyre sétál, én pedig - mintha zsinóron húzna magával - követem. - Mindig elgyönyörködöm a városban - könyöklök mellé a korlátra, lebámulva a húsz emeletnyi mélységbe. - Ebből a magasságból olyan, mint egy világ, ahol hangyák szaladgálnak színes, szemet gyönyörködtető neonreklámok között. A csillagok és a Hold olyan közelinek tűnik, mintha kinyújtott kézzel elérhetném, én pedig megrekednék valahol a két világ között. Szerintem így érezhették magukat az Olimusz istenei is, nem? - teszem fel a kérdést az eszmefuttatásom végén, de részben költői vonatkozásban, nem okvetlenül várok rá választ. Helyette inkább Zoya mögé sétálok, majd két karommal az övé mellé támaszkodom, így a kezeim és testem bilincsébe zárom. Nem érek hozzá egy ujjal sem, de néha ez a közelség izgatóbb, mint a tényleges tettek. - Egy valamit azért nem értek veled kapcsolatban - suttogom így hátulról a fülébe. - Ha ennyire vágysz a szabadságra, miért nem lépsz le? Miért hagyod, hogy mások irányítsák az életedet? Jobbat érdemelnél ennél. Többet. Élvezetesebbet - szívem be nedves hajának illatát, amely keveredik a városban mindenfelé nyíló nyár eleji virágok illatával, együttesen valami észbontó elegyet alkotva.
Nem kellett sokat várnom a Luciannal való beszélgetésre. Ő köntösben, lazán vetette le magát a fotelbe, én pedig már felöltözve, bár vizes hajjal foglaltam helyet a kanapén. Szemtől szemben, most már akár vallathat is. - Igen, hidd el, pontosan tudom, hogy nem én vagyok az első nő, aki a nappalid remek hangulatát élvezheti. – mosolygom el magam. – Pontosan ezért is kell megállnunk a flört és egy kis csókcsata peremén. – bizonyára értetlenül áll a dolog előtt. Egyértelműen kimutattam felé, hogy nem közömbös számomra, sőt. De ettől még ura vagyok a heves érzelmeknek, amelyeket ő váltott ki belőlem. Azt hiszem, ez az, ami őt meglepi. De, hogy biztosra menjek, meg is kérdezem. - Ez az, ami ennyire meglep velem kapcsolatban, ugye? – kérdezem, felvont szemöldökkel és kíváncsi tekintetemmel fürkészve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik a játékunk. Bűntudatom sincs, hiszen nem vagyunk már gyerekek, szerelmesek meg végképp nem, így tehát, tudjuk, hogy mire megy ki a játék. A telefonom azóta sem csörrent meg, csak az asztalon pihen. Mielőtt folytatnánk, magamhoz veszem és röviden csak annyit írok: „Minden ok. Majd beszélünk.” Elküldve. Anyának. - Hogy a rendőrséggel? – kérdezem, nevetve, miközben hanyagul dobom félre a mobilom. Lucian, eléggé rátapintott a vőlegényemmel való kapcsolatomra, így a széles nevetés alábbhagyott, amikor erre a részre tért. Keserű mosollyá vált az arcomon. - Nem! – vágok a szavába és közben tagadóan rázom meg a fejem. - Nem akarok bosszút állni, semmi ilyesmiről nincs szó. Szemfüles fickó vagy te, tudtam, hogy egy pár együtt töltött óra után rá jössz majd, mi áll a jegyességem mögött. – néhány másodpercnyi csönd után, folytatom. – Elsősorban magamnak akarok megfelelni. Az eljegyzés a saját döntésem volt. – az erkélyre sétálva, meredten nézem a városban táncoló fényeket. Követ engem és mellém könyökölve azon filozofálunk tovább, milyen lehetett az Olympos isteneinek. – mosollyal az arcomon hallgatom. – Igen, valami hasonló, csak több hatalommal a kezükben. Biztos nem azon gondolkodtak, hogy milyen következményeik lesznek azoknak a lépéseiknek, amelyeket a jólesés érzésből tettek meg. – Mire befejezem a mondatom, már mögöttem áll. Átfon a karjaival, menekülni, ha akarnék se nagyon tudnék. De nem akarok. Az orrom helyett, a számon veszek egy mély levegőt és közben lehunyom a szemem. A friss és langyos szellő átjárja az egész erkélyt és még jobban elakadásra készteti a levegőm. Lucian halk mondataira nyitom ki szemem, bár még mindig meredten állok a karjai között. Pislogni is alig merek. - Nem tehetem… - válaszolom, szinte suttogva. Szemeim még mindig csukva tartom, de a válaszommal egyidejűleg, hátra hajtom a fejem Lucian vállára. A nyakam teljes meztelenségben kerül szabaddá. – Szeretem az életem, de ez lemondásokkal jár. Olyanokkal, mint például te….
Sokszor hallottam már azt a mondatot, hol a hátam mögött, hol egyenesen nekem címezve, hogy egyszer a nők visznek majd a sírba. De ez nem teljesen igaz: ugyanis azelőtt, hogy kinyírnának, még simán az őrületbe fognak kergetni, és ez faktum, Zoya-nak pedig ilyen téren azt hiszem simán egy érmet lehetne a nyakába akasztani. - Tudod a nők nem csak a nappalim hangulatát élvezik, hanem mást is - vonogatom kajánul a szemöldökömet. - Itt még a falak is át vannak itatva erotikával. Fel nem foghatom, rád miért nincs hatással ez az egész - csóválom a fejem értetlenül. - És hogy kérdésedre válaszoljak, nem éppen meglepettnek nevezném magam. Sokkal inkább zavarodottnak. Úgy értem, ilyesmi még nem nagyon történt velem. Persze, előfordul ugyan, mondjuk olyan szökőévente egyszer, hogy lepattint egy nő, akit fel akarok szedni, de olyasmi, hogy valaki idáig jön velem, aztán ennél a pontnál megáll, hát olyan még nem. És annál inkább nem értem a visszakozásod okát, mert bármibe fogadok, hogy valójában nagyon is bejövök neked - ütögetem elgondolkodva az ajkamat a mutatóujjammal, de aztán napolom a kérdés megválaszolását. Talán nincs is mit. A szebbik nem tagjai és a logikai nem mindig egymás barátai, maradjunk csak simán ennyiben. Ebben pedig bőven benne van a válasz. - Hű... - reagálok mindösszesen ennyit, mikor aztán - egy rövid telefonbabrálás után - felvázolja a kapcsolatát a vőlegényével. Azzal a vőlegényével, akinek az orra előtt simán lesmárolt egy másik pasit, akivel aztán le is lépett. Hát hogy ez nem szerelem, az fix. Bár azt hiszem pont nem nekem kéne ilyen tekintetben az észt osztanom, amikor gőzöm sincs arról, milyen egy normálisnak vagy komolynak mondott érzelem. - Azért egy kérdésem lenne. Mondd, véletlenül nem keres téged egy csapat ápoló fehér köpennyel, nyuginyíllal meg egy jókora lepkehálóval? - kérdezem vigyorogva, cukkolva egy kicsit Zoya-t. - Csak mert nem vagyok teljesen biztos abban, hogy tiszta fejjel hoztál döntést. A te döntésed volt egy eljegyzés, egy olyan pasassal, akit fix, hogy nem szeretsz. Sőt, akit roppant előszeretettel készítesz ki, mondjuk olyan akciókkal, amiben nagyjából fél órája a partnerem voltál. Most megkérdezném, hogy miért, de alighanem nem tudnál rá válaszolni, másrészt meg semmi közöm hozzá. És hogy őszinte legyek, anélkül hogy megbántani akarnálak, de nem is nagyon érdekel - vonok vállat. - Elvégre semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy egész jól fejtetőre állítottuk a bált, és ahogy értésemre adtad, ennél több nem is lesz köztünk. És szerintem amúgy is sejted, hogy nem vagyok az a lelkizős típus - mosolygom el magam, közben figyelem, ahogy Zoya lassan az erkélyre sétál, ennél fogva követem, és a korlátnál állva bámulunk le az alattunk még éjszakai is nyüzsgő városra. - Jim Morrison mondta annak idején, hogy New York az a város, amely soha nem alszik, de soha nem is képes teljesen ébren lenni, megreked a két világ között reménytelenül. Nagyjából úgy, ahogy te - fejtem ki a gondolataimat, majd Zoya mögé sétálok, és két karommal meg a testemmel bilincsbe zárom. Innen nincs menekvés: csak rajtam keresztül, vagy a korláton át a semmibe, de remélem ez a lehetőség még csak meg sem fordul a fejében. Nem, nyilván nem, átadja magát a közelségemnek, igaz csak szűkre szabott kereteken belül. Nagy levegőt vesz, inkább sóhajnak mondanám, a feje pedig hátrabicsaklik a vállamra, szabadon hagyva a nyakát. Istelenül nagy a kísértés, hogy végigsimítsam az ajkaimmal és a nyelvemmel, és tudom, hogy alighanem számomra pozitív irányba billentené el a mérleget a "lehet-nem lehet" kérdést illetően, de erőt veszek magamon. Egyszerűen csak nem akarom, hogy később a fejemhez legyen vágva, miszerint nekem köszönhetően süllyedt mélyebbre a mocsárban, mint ahogy ő maga azt szerette volna. - Lemondás? - kérdezem az övéhez hasonló halk hangon. - Mi végre? Az élet egyszer véget ér, tudtommal ez alól senki nem kivétel. Én inkább megteszek bármit, amire vágyom, minthogy majd a halálos ágyamon azon gyötrődjek, miért nem volt bennem bátorság, vagy akarat, tettrekészség, hívd ahogy csak akarod. Carpe diem, Zoya. De rendben, nem teheted. Tényleg így gondolod, vagy csak mondod, mert ezt várod el magadtól, és várják el mások is tőled? Ha igen, akkor miért vagy itt nálam? Tudtad te magad is, mi felé fogunk tartani ha feljössz hozzám. Tudtad nagyon jól már ott, a bálon is. Szerintem most van itt az ideje, hogy válassz. Vagy maradsz és tovább lépünk, vagy mész, és megpróbálod rendbe hozni amit még lehet. Nem kényszerítelek semmire. A döntés teljes mértékben a tiéd.
Kezdőlap
