Olyan fehér vagy. Menj egy kicsit ki a napra, sétálj a szabadban! Ezt mondta neki az édesanyja a múltkori találkozásuk alkalmával, Edgar pedig úgy döntött, hogy eleget tesz anyja kérésének. Hétvége volt, nem dolgozott, így nem is kellett semmit feláldoznia, hogy megtegye. A teknőseivel és a papagájaival töltötte volna egyébként a napot, de velük holnap is foglalkozhat. A kedvenc műsorát nézte volna a tévében, egy vetélkedő, de nem fizette időben a számlákat, így legfeljebb hangyafocit tudott volna csak nézni az idős, egyáltalán nem korszerű tévéjén. Szerette a régi dolgokat, nem tetszett neki, hogy ilyen sok új dolog volt. Az emberek csak úgy kidobták a dolgaikat, amint láttak valami újat. Ez pedig nem volt rendjén. Megtorpant és tett néhány tétova lépést egy kisebb összegyűlt tömeg felé. Kicsit beljebb jutva már azt is látta, hogy mit néznek ennyien. Egy férfi táncolt középen, habár a mozgása nem hasonlított arra, amit Edgar táncnak hívott. Az anyjával régen sokat táncolt, mert szerette boldoggá tenni őt. Ez a férfi inkább Zeuszra hasonlított, folyton a földön pörgött és ide-oda mászott, de ne használta a lábait. Furcsa volt, de érdekes. Egy rövid ideig még elidőzött ott, de mikor lökdösni kezdték más előre furakodók, inkább úgy döntött, hogy tovább megy. Megállt néhány kitámasztott kép mellett, amin emberek arcképei köszöntek vissza rá. Kiskorában szeretett festeni, az anyja kitette a képeit a falra is, de az apja egy nap az összest kidobta. Hányni tudnék tőlük! Ezt kiabálta, mikor próbálta őt csitítgatni a felesége. -Bocsánat – lépett oda az árnyékban festegető nőhöz Edgar, a kezét tördelve maga előtt – Én szeretnék egy ilyen képet. Úgy értem, ilyet, csak nem róluk, hanem magamról – magyarázta kissé túl, a kiállított képek felé bökve. Az édesanyja biztosan örülne egy képnek róla. Egy szép képnek. – Esetleg, lehetne fekete-fehér? Szeretem a régi filmeket és azok fekete fehérek – az anyja is szereti, éppen ezért jutott eszébe. Kiskorában mindig együtt néztek esténként filmeket.
Szeretem amikor megjön a tavasz. Olyan kellemes és meleg idő lesz. Szeretek ilyenkor festeni. talán azért szeretem a tavaszt a legjobban az összes évszak közül. A megújulás, a színek, meleg és a szép idő világa. Persze ugyan ilyen szeszélyes is. Olykor az elsöprő vihar nyer teret az évszakon de soha nem felejt el kissé ragyogni. Tavasz köszöntőt tartok magamnak. Kiülök az egyik parkba a jó időbe, festem az embereket és a tájat 3 doboz cigi társaságában és a festékeimmel. Közben pedig jól érzem magam. Ha festek nem adok magamra annyira mint ahogy általában mutatkozni akarok a világ előtt. Barna hajamat felkötöttem és egy kalapot nyomtam a fejembe. Egy fekete felső van rajtam és egy térdig érő farmer ami itt-ott ki is van szakadva meg persze tiszta festék. De ha őszinte lehetek így érzem magamat a legszebbnek. Mikor azt csinálom amit csinálni akarok. Boldognak és szabadnak érzem magam attól, hogy festhetek. Hogy ilyenkor semmi sem zavar. Az sem, hogy ki hogyan és mit lát belőlem. Lassan befejezem az egyik kiragadott pillanatot a képen amit ép festegetek de otthon biztosan bele fogok még nyúlni. Szóval nem nevezném egyáltalán befejezettnek. Talán egyik képem sincs befejezve igazából. Legalábbis szerintem...Bár kitudja, most azért sokkal jobban élek, hogy felkapottabb lettek a képeim. És ha ennyi embernek tetszik akkor valószínűleg nem csinálhatom rosszul. Ahogy gondolataimba elmélyedve festegetek valaki megszólít én pedig felé fordítom tekintetemet és pislogva hallgatom amit mond nekem. Elmosolyodom ahogy azt érzem kissé zavarban lenne.-Eltudom készíteni, ha magának nem gond, hogy hosszabb ideig festeném mint egy rendes utcai festő...-mondom ahogy figyelem kék szemeimmel.-Rendben ez is megoldható.-bólintok a sötét festésre. Még jó, hogy hoztam magammal sötét festéket még ha nem is terveztem festeni vele. Felállok és a mellettem lévő széket pár lépésre tőlem leteszem.-Itt helyet foglalna kérem?-mutatok a szék felé az arcára nézve. Ha helyet foglal addig én leveszem a vásznamat és egy üreset felvéve helyezem az állványomra. Új színeket nyomok a festék tartóra és megkeverem őket majd leteszem a székemre a színeket és felé fordulok.-Mosolygósat vagy komoly képet szeretne?-kérdezem kíváncsian, kicsit oldalra döntött fejjel figyelve agyban már forgatom is magamban, hogyan is fordítsam majd, hogy minél jobb szögben tudjam majd megfesteni őt.
Művészet. Az ember gondolatainak, lényének kifejezése, aminek számtalan módja van. A festők ecsetet használnak, képet adnak neki, testet öltenek a vásznon a gondolatok, érzelmek. A színészek sokkal megfoghatóbb mód adják ezt át, és csak akkor igazán hiteles, ha nem érződik hazugságnak, holott, minden színész hazudik. Ez pedig valahol egészen lenyűgöző. Edgar legalábbis mindig ámult, mikor a fényszórók mellől a magasból lenézve azokat a fiatalokat nézte, akik mindent megtettek, hogy elhitessék a kamerával: ők valaki mások. Edgar is próbálkozott vele, de nem találták őt elég jónak. Mindig is vágyott arra, hogy valaki más legyen, valaki olyan, aki könnyebben mássza meg azt a hosszú és meredek lépcsősort, ami a lakásától a buszmegállóig vezetett. -Egy…. rendes? Nekem maga is rendesnek tűnik. Mármint … szépek, a képek – pillantott a már a hölgy elkészült keze munkái felé. A gondolatok, érzelmek megélése, formálása olyan egyszerűnek tűnt ilyen formában. A művészetet beárazni közkedvelt dolog volt a hozzá nem értők körében. – Az idő nem akadály, csak … - az órájára pillantott. Karcos volt, régi darab, még az anyja vette neki. Többször is összetört már az évek alatt, de nem volt sose szíve megválni tőle. – Hétig kész lesz? Valakinek be kell vinnem, és nyolcig lehet csak bemenni hozzá – nézett érdeklődve a hölgyre. Annyiszor megjárta már az útvonalat, hogy percre pontosan tudta, hogy milyen tempót tartva mennyi idő alatt ér a kórházba. Engedelmesen foglalt helyet, a kis papírzacskót pedig, amit eddig a kezében szorongatott a lábai közé tette, hogy ne lehessen csak úgy felkapni mellőle. Nem egyszer történt már meg vele, hogy meglopták, mert nem figyelt oda eléggé, hogy hova rakja a holmiját. – Vi-vidámat. Az, az, nagyon jó lesz – bólogatott és igyekezett természetesnek tűnően mosolyogni, de a sokéves tapasztalat és a tükör, ami előtt még anno a színészi meghallgatásra készülődött, sosem felejtették el emlékeztetni, hogy sosem lehet elég jó. -Így jó? – kérdezte, ahogy kissé oldalt ült, megpróbálva a legelőnyösebb oldalát mutatni, bár nem volt biztos benne, hogy jól csinálja. Mint oly sok minden más, az ilyen egyszerű dolgok is sokkal könnyebbnek tűntek, ha csak szemtanúja volt nekik. -Itt lakik? Mármint, a környéken? – kissé magas volt a hangja és remegett, de igyekezett normálisnak hatni. A doktornő minden találkozásuk alkalmával arra biztatja őt, hogy próbálkozzon idegenekkel beszélni. Próbálkozott. Az esetek többségében viszont az idegenek nem voltak rá kíváncsiak.
Kezdőlap
Edgar and Carmela
