Az előkészületekkel együtt három napért olyan számot lengetett be Astrid, amiért igen, még a szabadnapjaimon is képes vagyok húzni az igát. Az alkalmi személyzet egyik tagja magánéleti okokra hivatkozva mégsem tudja vállalni ezt a pár napos megbízást, Astrid közreműködésével nekem viszont egyenes utam volt erre a jövedelmező hétvégére. Eddie-vel terveztünk egy kis időt együtt tölteni, de a tizenhét éves kamaszokhoz hűen egy percig sem sajnálta, hogy egyedül az övé lesz a lakás erre az időszakra. A lelkére kötöttem néhány alapszabályt - se házibuli, se ivászat, se hangoskodás a barátokkal -, de nem tudom, mennyire volt észszerű erre kérni egy tinédzsert, akinek a legtöbb időt ilyenekkel kéne tölteni. Az ivászatot leszámítva. Azt hiszem, még soha nem hagytam egyedül ennyi időre otthon. Ez is nekem nagyobb érvágás most, ő biztosan kiélvezi a helyzetet. Még az impozáns kastély látványa sem tudja teljesen elfeledtetni velem a némileg paranoiás gondolataimat - mondjuk, hogy Eddie felgyújtja a konyhát -, csak akkor szakadok el végre otthonról, amikor az előkészületek előkészülete, a személyzet kioktatása kezdődik. Erre kellemetlen lenne nem odafigyelni.

A konferencia előkészítése zökkenőmentesen, gördülékenyen és viszonylag gyorsan megy. A szobákban az elvárásoknak megfelelően minden csillog-villog, illatos, tiszta. Én magam is szívesen eltöltenék néhány éjszakát egy ilyen helyen, de egyelőre be kell érnem azzal, hogy láthatom és betehetem a lábam ezekbe az építészeti csodákba. A különleges kéréseket kielégítve néhány szobában hipoallergén párnákat helyeztünk el, egy helyen dupla takarót, de volt ahonnan az összes vázát kihoztuk, máshova extra székeket és asztalokat kellett bevinni. Néhány éve még meglepődtem, milyen furcsa igényeik lehetnek az embereknek, amikről a legközelebbi ismerőseik sem feltétlen tudnak, ha viszont megszállnak valahol és görcsösen ragaszkodnak bizonyos dolgokhoz, akkor még idegenek számára is felfedik ezeket a tulajdonságaikat.

A feladataimat alapvetően rutinból látom el, az esemény sajátosságai és a vendégek kívánságait leszámítva nem tapasztalok semmi különöset. Ugyanolyan, mint bármilyen más munka, a fizetést leszámítva. Az összeg nem jelképes, sőt, szinte alig akartam elhinni, amikor a saját füleimmel hallottam a számokat. Ennek tudatában nem haboztam sokáig, azonnal rábólintottam a lehetőségre. Nincs okom túl sok panaszra egyébként, minden nap meleg vacsorát tudok otthon letenni az asztalra Eddie elé. A lakásunk ugyan nem büszkélkedik hatalmas méretekkel, nagyjából az egész elférne egy itteni szoba hálórészében, de megvagyunk. Viszont szeretek előre tervezni és bebiztosítani a fiam jövőjét, amennyire csak lehet. Jelenleg ösztöndíjjal tanul, az egyetem azonban más tészta lesz. Megvan az esze és a tehetsége ahhoz, hogy ott is jó eséllyel pályázzon valamiféle támogatásra, de ha nem jönne össze, akkor nem akarom, hogy a pénz legyen az akadály, illetve annak hiánya miatt kelljen lemondania a továbbtanulásról. Nem ennek a három napnak a díjából lesz meg a tandíjra való, de a semminél ez is jóval több.

A konferencia első reggelén még csak néhány korán érkező vendég szállingózik, amikor a folyosón egy apró, oda nem illő tárgy tűnik fel az egyik szobaajtó előtt. Közelebb érve látom csak, hogy egy kártyáról van szó, egészen pontosan egy bankkártyáról. Kirakom az utolsó pálcás illatosítót az egyik folyosói asztalra, aztán felveszem a kártyát. Az első hibát azzal követem el, hogy az eszem helyett a megérzésemre hallgatok és nem leadom a kártyát a recepción, hanem bekopogok az ajtón. Ha bent van - a kártya szerint - Hunter Hawkins, akár vissza is adhatom neki a tulajdonát. Jó darabig nem érkezik válasz, ezért ismét bekopogok a szabályoknak megfelelően. Mivel másodjára sem kapok választ, benyitok és szétnézek, hátha találok itt valakit. Két férfit látok a helyiség túlodalán, kint a teraszon. Egyenest feléjük veszem az irányt, a szemem viszont megakad a szoba közepén lévő asztalon, pontosabban az asztalon heverő fotókon, a lábaim pedig egyszerűen nem visznek tovább. A képeken fiatal nők és férfiak láthatóak; hol kábák, hol rémült tekintettel néznek a kamerába, de a legfurcsább a környezet. Mintha valami kórteremben lennének mindannyian. Azt hiszem, ilyen az, ha valaki rosszkor van rossz helyen. Elképedve nézem a felvételeket és kell néhány pillanat, mire összeszedem magam annyira, hogy ismét a két, teraszon álló férfira emeljem tekintetem. Gondolkodás nélkül, a kártyával még mindig a kezemben hátrálok ki a szobából, amilyen gyorsan csak tudok. Az ajtót behúzom magam mögött és elviharzom a folyosón. Fogalmam sincs, merre tartok éppen, csak megyek, amerre a lábaim visznek; igyekszem minél messzebb kerülni a szobától és kiverni a fejemből azokat a rettenetes képeket, amik még mindig ott lebegnek a lelki szemeim előtt. A hátam mögül érkező hang először nagyon megrémiszt. Azt hiszem, valamelyik férfi a szobából és a látottakat akarja megvitatni a maga módján, ami a fotókat elnézve nem lehet kellemes. A vállam fölött nézek csak hátra és akkor látom, hogy egy harmadik vendég az, aki valamit a kezében tart. Megállok és értetlenül fordulok vele szembe. Ki is ment a fejemből a bankkártya, amit vissza szerettem volna szolgáltatni a jogos tulajdonosának.

- Valóban, köszönöm - hálálom meg a figyelmességét és elveszem tőle a dombornyomott plasztikot. - Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne megkérdeznem. - Elvégre mégis én dolgozom itt kettőn közül, még ha csak pár napig is. Próbálom magamra erőltetni a leghiggadtabb mosolyomat és elfeledni a bő két perccel korábbi megrázkódtatást. - Én esetleg segíthetek valamiben? Talán nem elégedett a lakosztályával? - kérdezem tőle, mivel leginkább ezzel kapcsolatban tudok segíteni, ha gondja akadna.

Apám imádná ezt a helyet. Történelmi környezetben érzi igazán elemében magát, olyankor mindig átszellemülve adja át tudását lényegében bárkinek, aki elég közel áll éppen hozzá. Olyan csodálattal és áhitattal tud mesélni a régmúlt korok apró részleteiről, hogy még az is a történelem szerelmese lesz arra a pár percre, aki egyébként nem rajong a régiségekért. Őt ismerve, erről a kastélyról is rengeteget tud. Sokkal többet, mint egy átlagember, aki puccos esküvők helyszíneként vagy filmek kellékeként ismerik fel a kastélyt. A sok együtt eltöltött év alatt rám is ragadt valamennyi ebből a szeretetből, de rajongásig sosem mélyült. Talán azért, mert nem töltöttem el elég időt még ilyen helyen, mert most mégis azt érzem, van benne valami varázslatos, valami különleges, ami azonnal beszippantana, ha nem munka miatt lennék itt.

Az idilli hangulatom és a varázslat illúziója hamar elillan. Amikor a kezembe veszem az elhagyott bankkártyát, még nem is sejtem, miféle borzalom fogadt a lakosztályban, ahova nem sokkal később belépek. A kártya tulajdonosát keresem mindössze, hogy visszaszolgáltassam a kicsit, de annál fontosabb tárgyat. Szerencsétlenségemre a férfi helyett olyan fotókkal találom szemben magam, amik nem csak aggodalomra adnak okod, hanem egyszerűen rémisztő látványt nyújtanak. Ha nem indulna meg felém pár pillanaton belül a két fickó, biztosan ott állnék még hosszú percekig, mire sikerül valamelyest megemésztenem a látottakat. Az ösztöneim mégis azt súgják - vagy inkább sikítják -, hogy jobb minél előbb eltűnni innen. Kihátrálok a szobából és azonnal megiramodok a folyosón. Most mégis mit csináljak? Ezt normál esetben jelenteni kéne valakinek, nem? De mégis kinek? Egyből a rendőrséghez kéne fordulni? Vagy az túlzás lenne, mivel azt sem tudom, miféle fotók voltak azok? Már mégis hogy lenne túlzás?! Azok az emberek egyértelműen akaratuk ellenére lettek lefotózva, talán fogságban vannak. Egyértelműen értesíteni kell a hatóságokat, ez nem is kérdéses.

Az előbbiek hatása alatt vagyok még, amikor egy harmadik vendég szólít meg a folyosón. Ijedtemben megtorpanok és gyanakodva pillantok hátra. Megkönnyebbülök a harmadik férfi láttán, sőt, jelen helyzetben még örülök is neki, hogy nem vagyok egyedül. A felém nyújtott kártyát elveszem, de már abban sem vagyok biztos, hogy vissza kéne-e adnom a jogos tulajdonosának. Valamilyen úton-módon az lenne a tisztességes, ha visszaszolgáltatnánk, de az nem én leszek. Őszinte meglepettség ül ki az arcomra a felajánlás hallatán. Egy vendég segítene? Hirtelen azt sem tudom, mit mondjak, annyira váratlan ez a helyzet.

- Ugyan, ne vicceljen. Erre való a személyzet. Csak élvezze a kiszolgálást, ezen kívül más dolga nincs. - Elég sok mindent tapasztaltam már az elmúlt években; hisztis vendégeket, őrjöngő vendégeket, kötekedős, mogorva, bunkó, lekezelő, sznob, tudálékos vendégeket, de olyat még nem, hogy valaki a személyzet munkáját akarta volna segíteni.

- Ha szeretne körbejárni, akkor a recepciónál Henrytől mindenképpen kérjen egy brosúrát, abban talál egy egész részletes térképet a kastélyról, amivel szinte lehetetlen eltévedni - ajánlom figyelmébe ezt a lehetőséget. A térképen kívül természetesen a szokásos történelmi összefoglaló, egy-két érdekesség is olvasható az épületről. - Az étterem pedig… - már mutatnám is, melyik irányba induljon el, amikor a háttérben felbukkan az a két fickó, akikhez váratlanul beállítottam. Az épp csak visszanyert magabiztosságom ismét elveszik, szinte kiráz a hideg, ahogy egyenesen felénk menetel az a két alak. - Persze, minden rendben, de tudja mit? Inkább megmutatom. Ez az épület kész labirintus néha - hadarom gyorsan, aztán sietős léptekkel indulok a két férfival ellentétes irányba. Szeretnék minél előbb minél távolabb kerülni tőlük, még akkor is, ha egyrészt ez azt jelenti, hogy a hosszabb úton jutunk el az étkező felé, másrészt teljesen mással kéne foglalkoznom. Időnként hátrapillantok a vállam felett, hogy meggyőződjek róla, biztos távolban vagyunk már. Amikor a harmadik kanyar után sikerül nagyjából lerázni őket, lassítok a lépteimen és fújok egy nagyot. - Ha megéhezne, svédasztalos reggelit biztosít a kastély nagyjából délig, utána háromig van lehetőség ebédelni. Este hattól van vacsora, a köztes időben pedig a szobaszervizt tudja igénybe venni.

Egyéb körülmények között kifejezetten üdítő és pihentető lenne kiszabadulni a városból és a hétköznapi mókuskerékről. A mindennapok robotja, a munka és a hajtás viszont itt is utolér; illetve pont ezek miatt voltam hajlandó a fiamat magára hagyni erre a három napra. Kettőnk közül ő volt az, aki nagyobb örömmel fogadta ezt a lehetőséget. Még soha nem hagytam egyedül ennyi időre, ezért a teendőim alatt is gyakran elgondolkodom rajta, mégis mit csinálhat Eddie. Remélem, nem égeti le a konyhát, a falakat nem fogja absztrakt, megmagyarázhatatlan foltokkal tarkítani és nem kell semmihez szerelőt hívni, ha hazaértem. Aggódó anyaként legszívesebben óránként hívnám fel vagy üzennék neki legalább, de a kezeim mindig mással vannak tele, nem pedig a telefonommal, ami jelenleg amúgy is egy zárt szekrény polcán pihen. Örülök, hogy néhány kósza pillanatra az anyai ösztönök erősebben dolgoztak bennem, mint a félelem a bizarr fotók miatt. Ha nem is végleg, de egy rövid ideig nem a látottakon, hanem a fiamon járt az eszem, egészen mostanáig. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a látottakat. De mégis kinek beszélhetnék róla?

- Ön is? - kérdezem kíváncsisággal a hangomban. - Néhány vakációzót leszámítva egészen sokan érkeztek a konferenciára. - Természetesen nem kötötték az orrunkra, miről lesz szó, hiszen egészen konkrétan semmi közünk hozzá, de a vendégek számából ítélve a volumen és a színvonal nem egy kis kávéházi teadélutánhoz hasonlítható. A menetrend alapján a konferenciáig még néhány óra hátra van, ami alatt elég sok mindent lehet a kastélyban csinálni. Nem is gondoltam volna, hogy mennyi lehetőségek rejt magában egy ilyen hely. Természetesen megértem, ha nem szeretné Henry végtelen szómenését hallgatni, mert valóban szinte levegővétel nélkül képes ontani magából bármit, ami éppen eszébe jut. - Nem, dehogy - kuncogok halkan a megjegyzésre. - Tényleg nagy tűrőképesség kell hozzá, de néha hasznos dolgokat is mond. - Az építészetről és a történelemről határtalannak tűnik a tudása, ami nagy kincs, ha megtalálja az érdeklődő és értő füleket. Na meg türelmes füleket, mert a lényegi információk közé bezsúfolt személyes történetek valószínűleg hosszabbra fognak nyúlni, mint a fő téma kivesézése.

A kedélyes csevegést megzavarja az a két fickó, akiket korábban a szobában láttam. Sikerül kibillenteniük az éppen csak visszanyert jó hangulatomból. Ahelyett, hogy útba igazítanám a férfit, inkább magam kísérem az étteremhez, ami jó ürügyként szolgál, hogy magam mögött hagyjam ismét ezt a két alakot.

- Igazság szerint nem itt dolgozom - válaszolom a vállam fölött hátrafelé pillantva. Szemkontaktust csak egy pillanatra veszek fel, inkább arról bizonyosodom meg, hogy elhagytuk a másik két férfit. - Ez csak alkalmi munka, a személyzet nagy részét közvetítő által alkalmazzák erre a pár napra, mert az állandó személyzetben nincsenek elegen egy ekkora rendezvényhez. Szóval úgy nagyjából huszonnégy órája - magyarázom, miközben megérkezünk az étteremhez. - Nem, a szobaszervizért külön alkalmazottak felelnek, de ha szükség van segítségre, akkor bárki befogható egy kis plusz munkára. - Alapvetően a mi feladatkörünk más, inkább a szobák rendbentartásáért, a tisztaságért felelünk, viszont felkészítettek rá, ha nagy lenne a hajtás, mindenki tudjon segíteni. - Nem tartott fel, de igazán nincs mit. Igyekszem, ön pedig élvezze ki ezt a pár napot - mosolygok a férfira búcsúzóul és már indulnék is tovább, amikor ő még visszafordul. - Perla - mutatok nemes egyszerűséggel a kitűrőmre. - Rivera. - Viszonzom a barátságos mosolyát, aztán hozzá hasonlóan én is eltűnök a saját dolgommal foglalkozni, ami jelen esetben az alagsorba vezető lépcső irányába van.

Az elmúlt pár óra viszonylag nyugodt volt, még egy kis szünetre is futotta. Azt a két furcsa alakot sem láttam azóta, valószínűleg ők is a konferencia résztvevői lehetnek. Ez több kérdést is felvet magában; a többi résztvevő vajon tudja, hogy ez a két alak miféle dolgokban mesterkedik? Vagy esetleg teljesen tisztában vannak vele és ők is hasonló érdeklődési körben mozognak? Ezt nem tartanám valószínűnek, mivel a délelőtt megismert Dr. Khaled Al Nassar kedves és barátságos férfinak tűnt, nem olyannak, aki hivatásszerűen embereket tartana fogva. Talán az lesz a legjobb, ha a műszak lejártával értesítem a rendőrséget. Már meg kellett volna tennem korábban, de még mindig nehéz ép ésszel felfognom, hogy valóságos volt, amit láttam. A folyosók között sétálva Tonyba futok, egy fiatal, húszas évei közepén járó latin-amerikai fiúba, aki egy kocsit maga előtt tolva kopog be az egyik lakosztályba és rekedtes, mély hangjával jelzi a bent lakónak, hogy megérkezett.. Az eddig mindig mosolygós, vidám fiú most nem viszonozza a barátságos üdvözlést, amit kicsit furcsállok. Közelebb érve látom rajta, hogy sápadt, izzad és szinte remeg.

- Minden rendben? - kérdezem tőle aggodalmasan.. Az anyai ösztönök felszínre törnek és azonnal a homlokához kapok. Lázasnak nem lázas, de valami nagyon nincs rendben vele. Válasz nem érkezik tőle, azonban a hasa és a gyomra akkorát zeng, hogy nem csodálkoznék, ha az egész emeleten hallanák. Reflexből előre görnyed és a kocsi két oldalán támaszkodik meg. - Te jó ég, menj, átveszem - hessegetem arrébb, ő pedig egy hálás pillantás után el is szalad - már amennyire tudja szedni a lábát ilyen erősen szorítva össze jóformán mindenét. Még csak az hiányozna, hogy az egyik vendég előtt adják fel az izmai a küzdelmet odalent. Miután a lakosztályból megkapom a jelzést óvatosan benyitok és betolom a kocsit, amin egy üveg jobb féle whiskey aranylik. A szobába belépve kellemes meglepetésként ér az ismerős arc. Mosolyogva üdvözlöm a férfit és becsukom magam mögött az ajtót.

- Az előbb nem én kopogtam - adok némi magyarázatot arra, hogy miért férfi hangot hallhatott korábban és jelentem meg én végül. - Tony… nem érzi jól magát. - Valószínűleg egy pár perc múlva már sokkal jobb színben lesz szerencsétlen, ha egyáltalán sikerült épségben eljutnia a személyzeti mosdóig. - Tölthetek? - kérdezem az italra és a pohárra mutatva? - Vagy csak tegyem az asztalra?

A nagyjából egyszerre érkező vendégek számából kiindulva nem kéne meglepődnöm, mennyien érkeztek erre a konferenciára.

- Érdekesen hangzik, bár valószínűleg nem sokat értenék belőle. - Szégyen, nem szégyen, az ilyen tudományos területek sosem álltak közel hozzám, különösebb érdeklődést sem mutattam irántuk. A férfi lelkesedése nem lep meg, ha szakmabéli. Mindenkinek hasonló lelkesedéssel kéne lennie a munkája iránt, különben mi értelme volna csinálni? Feltéve, ha a munkája nem abból áll, hogy mások szemetét takarítja reggeltől esig. Ezért néha nehezen tudok lelkesedni.

- Igen, szerencsére akad egy kis szabadidő, ha nem is túl sok. - Nem azért fizetnek meg ilyen jól erre a pár napra, hogy a hely szépségeit élvezzem, elmerüljek a történelmi múltjában, vagy épp a szépen megfestett, antik vázákat tanulmányozzam. Habár nem tagadom, az épület különböző pontjain fellógatott festmények némelyikét alaposabban szemügyre vettem. A beszélgetés végére az étteremhez is elérünk, ahol elválnak útjaink.

A nagyrészt munkával eltöltött órák alatt nehezen szabadulok a délelőtti fotók nyomasztó gondolatától. Még mindig nem szóltam senkinek a látottakról, pedig ezt nem szabadna magamban tartanom. Ha nem is a rendőrségnek, de itt helyben legalább valakivel tudatnom kéne. Ha egyből a rendőröket hívnám és kiderülne, hogy teljesen felesleges volt az egész felhajtás, annak nagy visszhangja lenne. Ráadásul ez a néhány napos munkám is gyorsan lerövidülne az elmúlt pár órára.

Az esti köröm végén Tonyval futok össze a folyosón, de ahelyett, hogy mennék tovább a dolgomra, de érzem, hogy valami nem stimmel vele; elég rossz színben van, szinte alig bír megállni a saját lábán. Előre görnyedve támaszkodik a gurulós kocsin, amíg a választ várja a szobából. Jobb lenne így távolságot tartani a vendégektől és hiába nem járt még le a műszakja, inkább átveszem tőle a kocsit, mielőtt a szobában lenne annyira rosszul, hogy esetleg történjen valami kellemetlenség. A szabad jelzés után benyitok a lakosztályba és az ismerős arcot meglátva kicsit megnyugszom; a mai nap több olyan vendéggel volt dolgunk, akik a pozíciójuk, a pénzük, a bőrszínük vagy csak a természetük miatt lekezelő, szinte sértő módon viselkedtek a személyzettel. Természetesen nem vagyunk abban a pozícióban, hogy felemeljük a hangunkat velük szemben, sőt mi több, kérdés nélkül ki kell szolgálnunk őket. Nem ez az első hely, ahol illetlen megjegyzésekkel találkozom, a mai napon inkább a gyakoriságuk lepett meg, de már legalább tudom, mire számítsak a továbbiakban, amíg itt vagyunk. Szerencsére nem mindenki olyan nehéz eset, mint egyesek. Habár a nap végéhez közeledünk és mindenkin látszódnak a fáradtság jelei, jókedvűen elmosolyodik, amikor meglátom a férfit, akivel napközben is kellemesen elbeszélgettem.

A kívánságoknak eleget téve a poharat és az üveget is az impozáns asztalra rakom. A vendégek ilyenkor már jobb szeretik, ha nem lábatlankodunk a kelleténél tovább a lakosztályukban, úgyhogy én sem tervezek itt időzni. A kezem a kocsin, már épp távozni készülnék, csak annyira fordulnék vissza, hogy megbizonyosodjak róla, nincs szüksége semmi másra, de megelőz a kérdésével.

- Már majdnem végeztem, csak Tonynak szüksége volt egy kis segítségre, amíg… rendbe hozza magát - válaszolom viszonylag rövidre zárva a Tony-témát, mert egész biztos kellemetlenül érezné magát, ha részletekbe menően elmondanám valakinek, hogy majdnem a folyosón történt vele baleset. Az ilyen helyeken a falnak is füle van, és ha csak egy ember tudtára jutna, másnap az egész személyzet erről beszélne. - Ó, nagyon kedves, de nem szabadna - emelem fel a kezeimet védekezően magam elé és egy lépést hátrálok is. Ha kiderülne, hogy az egyik vendéggel iszogatok, annak nem lenne jó vége és nem szeretnék egy ilyen jól fizető munkát elveszíteni. Egyúttal a kocsit is az ajtó mellé gurítom, hogy ne a szoba közepén díszelegjen.

- Tessék? - kérdezem visszafordulva, meglepett arccal. Mégis mire gondol pontosan? Az elmúlt néhány órában annyi minden lekötött, hogy a délelőttömnek nem minden részletére emlékszem. De erre hogy is ne tudnék… Ismét bevillannak azok a képek, a két férfi arca, a fenyegető testtartásuk, a hatalmas léptek, amikkel próbáltak utolérni. - A délelőtti események… - bólogatok elnyújtva és igyekszem a legmegyőzőbb mosolyomat magamra erőltetni. - Persze, hogyne - legyintek, mintha mi sem történt volna, miközben a másik kezemmel görcsösen kapaszkodom a kocsiba. - Természetesen - nyomatékosítom tovább, de inkább csak saját magam próbálom erről meggyőzni. Ahogy megint eszembe jutnak azok a fotók, elönt a félelem és az aggodalom. Továbbra sem tudom hova tenni a látottakat, nem találok rájuk semmiféle értelmes vagy logikus magyarázatot. A gondolataimból a kintről beszűrődő hangok rántanak vissza. Régi épület lévén a hangszigetelés nem a legtökéletesebb, ezért kristálytisztán lehet hallani a folyosón tett megjegyzéseket. Egy ideje leperegnek rólam a hasonló eszmefuttatások, legalábbis igyekszem úgy tenni. Egy elfojtott sóhajon kívül most sem futja több reakcióra. Régebben magamra vettem ezeket, többször feltettem magamnak azt a kérdést, hogy mégis miért számít ennyit a bőrszín. A mai világban már nem lenne szabad ennek akadálynak lennie, pedig mégis az. Azt hiszem, mostanra ezt elfogadtam és megtanultam csöndben maradni.

- Rosszul van, bárkivel megeshet - utalok ezzel kimondatlanul is a feltételezhetően fehér népségre, akik a megjegyzéseket tették odakint. A korábbi jókedvemnek már nincs sok nyoma, akármennyire is próbálom nem tudomásul venni az előbb elhangzottakat. Ha egy vendég szemtől szemben közli ezt velem, az más érzés, mint így meghallani, miközben beszélgetek valakivel. Ez így sokkal megalázóbb. Most érzem csak igazán magamon a fáradtságot és a kimerültséget az egész napos robotolás után. - Szüksége van még valamire? - kérdezem hirtelen, mielőtt távoznék. Ha nincs és mindennel elégedett, akkor itt az ideje lezárni a mai napot. - Ha nincs más, akkor jó éjszakát!


Délelőtt rutinosan járjuk körbe a lakosztályokat és tesszük rendbe azokat; megágyazunk, összeszedjük a szemetet, a földre hajított törölközőket kicseréljük tisztákra, a koszos poharakat és az üres üvegeket begyűjtük. Magunk között felosztottuk, hogy ki melyik szobákért felelős, hogy minél hatékonyabban tudjunk dolgozni. Már majdnem végeztem a rám bízott helyiségekkel, csupán egy utolsó van hátra. Pont az, ahonnan este olyan sietősen távoztam. Bentről a második kopogás után sem érkezik válasz, ezért a saját kulcsommal nyitom az ajtót - a régi épületeknek még megvan a szépsége, hogy nem kártyával nyílik minden, hanem klasszikus módon kulccsal. Tegnap hasonló helyzetben sokkal rosszabb látvány fogadott, amikor az ajtónyitás után azokkal a rémes fotókkal találtam szemben magam. Most szerencsére egy teljesen üres szoba van előttem. A viszonylag nagy méretű, tiszta ágyneműket, törölközőket, szennyestartót és szemeteszsákot is tartalmazó kocsival kitámasztom az ajtót. Az első utam a fürdőszobába vezet, ahol kicserélem a használt törölközőket. Egy darabig csöndben koncentrálok a dolgomra és igyekszem minél gyorsabban végezni, mielőtt még visszaérne a férfi. Általában mindkét félnek kellemetlen, ha pont akkor takarítjuk a szobáját, amikor pont itt tartózkodik a vendég is. A teendőim végén járok és a szemetet szedem össze, amikor egészen közelről határozott lépések hangja üti meg a fülemet. Csak pár perccel kellett volna korábban jönnöm, hogy elkerüljük egymást.

- Jó reggelt - köszöntöm halványan mosolyogva, ha már úgy alakult, hogy ismét egymásba botlunk. - Jól telt az éjszaka?

Rutinos mozdulatokkal végzem a munkám, a helyszín ugyan most szokatlan és a maga módján különleges, a feladataim nagyrészt ugyanazok, ezért sok újdonsággal nem találkozom a délelőtt során. Igyekszem minél előbb végezni az összes rám bízott lakosztállyal, amíg üresen találom azokat. Általában kellemetlen, ha a vendégek éppen bent tartózkodnak, amikor takarítani szeretnénk, de olyankor csak egy szavukba kerül és később visszamegyünk. Gyakran ne zavarj táblákkal adják a tudtunkra, hogy az időpont nem alkalmas a szoba rendbetételére, a mai reggel viszont egy ilyen táblácskával sem találkozom a folyosót végigjárva. Az utolsó szoba is üresnek bizonyul, ezért annak is gyorsan nekilátok. Még nem sikerül mindennel végeznem, amikor Dr. Al Nassar lép be a szobába. Jobban örültem volna, ha a tegnap esti megalázó helyzet után elkerüljük egymást, de nem vethetem a szemére, amiért vissza merészelt jönni a saját lakosztályába.

- Jól, köszönöm - válaszolom némi gyanakvással a hangomban, ugyanis kíváncsivá tett, ugyan mégis miért keresett engem. A kérésének eleget téve várok és ahelyett, hogy befejezeném, amiért tulajdonképpen fizetnek, illetlen módon azt figyelem, amit ő csinál. Ha akarnám sem tudnám levenni a szemeimet a táskában lévő szerkezetekről, a sok, számomra teljesen idegen műszerről, és arról sem, ami ezután jön. Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy nemes egyszerűséggel a teljesen élethűnek tűnő bőrt, ami ezek szerint nem igazi, fogja és egészen a könyökéig felhúzza. A meglepő, vagy inkább sokkoló látványtól a lábaim teljesen a földbe gyökereznek. Tátott szájjal nézem a folyamatot és a furcsa szerkezetet a karja helyén. Még levegőt is elfelejtek venni egészen addig, amíg felém nem fordul végül.

- Elnézést, nem akartam megbámulni - mentegetőzöm a kezeimet védekezően magam elé emelve és hátrálok két lépést. A bocsánatkérés ellenére a tekintetem még mindig azon a karon időzik, ami az előbb csupán valami isten tudja miféle mechanikus szerkezetnek tűnt, most viszont teljesen olyan, mintha igazi lenne.

- Tessék? - kérdezem végül nagy nehezen összeszedve magam és visszatérni a való világba. Ahogy hallgatom a mondandóját, ami egy figyelmeztetésnek is felfogható, fokozatosan szökik ki a vér tulajdonképpen minden testrészemből. - Micsoda? Nem… Én… Nem… - hadarom szinte artikulálatlanul, hevesen csóválva a fejem. A szívemet hirtelen a torkomban érzem, és megint bevillannak a tegnap látott fotók. Szóval azok a képek valósak voltak, azok az emberek tényleg akaratuk ellenére vannak azon a helyen, megkötözve, embertelen körülmények között. Levegőért kapkodva próbálok eloldalazni az ajtó felé, hogy minél előbb kijussak innen. Csak most jut el a tudatomig, hogy mindennek tetejében még lopással is vádolnak, ami természetesen nem igaz. De ha ez kiderül és valakinek a fülébe jut, akkor nem csak innen repülök, de a városban is elbúcsúzhatok a munkámtól. Egy pillanatra elhomályosodik körülöttem minden, a fejem zúgni kezd, a fülem sípol. Megszédülök, a legközelebbi kapaszkodónak pedig a közeli komód tűnik. Ügyetlenül próbálom megtámasztani  magam és azzal a mozdulattal véletlenül a díszítésül szolgáló vázát sikerül levernem. Az antiknak tűnő darab a földön landol és darabjaira hullik. Reflexből utána nyúlok, de a mostani szétcsúszott állapotomban a józan észt mellőzve, kézzel állok neki összetakarítani a szilánkokat. - Sajnálom, feltakarítom - motyogom halkan, még mindig kissé kábán, miközben a padlón térdelve próbálom egy kupacba összehúzni a váza kisebb-nagyobb darabjait.

Tekintetem szabályosan odaragad a dolgos kézre és a másikra, ami annyira emberinek és igazinak tűnt egészen idáig, mintha csak a sajátom lenne, erre mégsem az. Az emberi bőrnek tűnő fedés az egyik pillanatban még könyékig felhúzva enged betekintést az alatta lévő elektronikus szerkezetbe, a következőben pedig ismét eltakarja azt. A folyamat végezetéig nem tudom elfordítani a fejem másik irányba. Tudom, mennyire illetlenség bámulni - pláne szinte tátott szájjal -, de valami olyannak voltam szemtanúja, amiről soha nem gondoltam volna, hogy látni fogom, de még csak ehhez hasonlót sem. Elnézést kérek a tapintatlanságom miatt, ennek ellenére tovább időzik a pillantásom azon a bizonyos karon.


- Nagyon sajnálom - pillantok rá őszinte együttérzést kimutatva. Nehéz lehetett gyerekként ezt a traumát átélnie, hiszen olyankor kéne a leggondatalnabb éveinket élnünk. Őt mégis korán megpróbáltatás elé állította az élet. Ami mégis száz százalékosan visszarángat a földre, az a figyelmeztetése; már nem az élethű művégtag ejti rabul a tudatomat, hanem a szavai. Nehéz felfognom mindezt és teljesen hatalmába kerít a pánik, amit a mondandójával kelt bennem. Hirtelen óriási súly nehezedik a mellkasomra a tények és a tegnap látott képek miatt is; szóval az nem valami beteges szerepjáték vagy ilyesmi, hanem igaz. Minden valóságos, ami azokon a fotókon szerepel: a kétségbeesett csillogás a szemekben, a kérlelő tekintetek, az eszközök, a hely, a körülmények. Azok az emberek rossz emberek, és nem elég, hogy olyat láttam, ami bajba sodorhat, még valótlan vádakkal is illetnek. Nem tudom, mihez kezdjek ezzel az információval, pláne azt tekintve, hogy még majdnem két napot itt kell lennem, és ha valóban igaz, amit Dr. Al Nassar mondott és annyira veszélyesek azok az alakok, akkor finoman szólva is pórul járhatok.


Levegőre és térre van szükségem, amikből ebben a lakosztályban most vajmi kevés van jelen. Szeretnék megszabadulni ettől a fojtogató érzéstől, minél előbb egy kis friss oxigént juttatni a tüdőmbe, hátha az segít észhez térni. Az előbb elhangzottak méregként isszák be magukat a tudatomba és töltik ki minden gondolatomat. Ahogy szép lassan minden kirakós darabot a helyére rakok fejben, egy pillanatra megszédülök. Ügyetlenül leverem a komódon díszelgő antik vázát, amit utolér a sorsa és darabjaira hullik. Esetlenül próbálom összeszedni a kisebb-nagyobb darabokat, amíg a férfi óvatosan meg nem próbál felállítani. Legfeljebb a fizika törvényei hiúsíthatják meg ez a kísérletét, én magam nem igazán ellenkezem. Egyszerű rongybabának érzem magam, akit ellenállás nélkül lehetne ide-oda rángatni. A hangjában megbúvó határozottság és magabiztosság elvonja a figyelmem az összetört vázáról és igyekszem rá fókuszálni. Abban reménykedve, hogy tényleg tud segíteni, mert jelenleg jobb lehetőségem nincs, kész vagyok megosztani vele a látottakat, ezt azonban valaki a folyosóról szabotálja. Ismét eluralkodik rajtam a félelem; mi van, ha ez az egyik férfi tegnapról? Mi van, ha határozott céllal jött pont ehhez a szobához? Pánikszerű reakcióból kapaszkodom Dr. Al Nassar karjaiba, amíg össze nem szedem magam annyira, hogy cselekedni tudjak. Bólintok, majd a kocsit magam után húzva a fürdőszobába megyek és bezárom annak ajtaját. Fel s alá kezdek járkálni anélkül, hogy bármi zajt csapnék. Egyik kezem a homlokomra tapasztom, a mási a derekamon pihen. Némi feszült téblábolás után megtámaszkodom a mosdókagylón és próbálok mély levegőket venni, hogy lenyugtassam magam. Kis idő után ez nagyjából sikerül. Lassan felemelem a fejem és saját tükörképemmel találom szemben magam. Nagyon nem tetszik, amit látok; az arcom sápadt, a szemeim vörösek, alattuk pedig jobban kirajzolódnak a fáradt karikák, mint azt gondoltam volna. A figyelmem viszont hamar a kintről beszűrődő beszélgetésre terelődik. Aggodalommal ötvözött kíváncsiság tapasztja végül fülemet az ajtóra, hátha meghallok egy-két olyan morzsát, amiből számomra is kiderül, miről van szó odakint. Nem illik hallgatózni, lefülelni mások privátnak szánt beszélgetését, és általánosságban elég távol áll tőlem az erkölcsi normák és az etikett áthágása, de azt hiszem, most túl vagyok azon a ponton, hogy ez legyen a legfőbb gondom. Az előbbi beszélgetésünkkor átléptük azt a határt, amin belül az udvariaskodás a legfontosabb, ez most már nem arról szól. Most nem a munkám mielőbbi, minél pontosabb elvégzése az első számú prioritásom, csak szeretném, ha ez a horrorfilmbe illő rémálom véget érne. Egy pár napos, jól fizető munkának indult az ittlétem, számomra szép extra bevétel reményében hagytam Eddie-t is magára erre a kis időre. Ehhez képest nem kellett sok idő, mire valami nagyon félresiklott, és nem csak olyan dolgokat láttam, amikről a legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy valaha látni fogok, de még lopással is vádolnak.

Ha valaki adna most egy kis időt feldolgozni a hallottakat, az lenne a legnagyobb segítség. Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, úgy zuhanok össze pillanatok alatt. Időre lenne szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat és racionálisan tudjak gondolkodni, hogy a pánikot és a félelmet le tudjam küzdeni, de a folyosóról érkező kopogás meghiúsítja ezt. Jobb ötlet híján a fürdőszobában húzom meg magam, ahol a nyugtalanság miatt képtelen vagyok egy helyben maradni. Arra természetesen figyelek, hogy ne csapjak zajt, mert nem szeretném felhívni magamra a figyelmet. A kíváncsiság az ajtóhoz csal és próbálok hallgatózni, hátha elcsípek valamit a beszélgetésből, ami érinthet engem is. Óvatosan az ajtóhoz tapasztom a fülem, de eleinte nehezen veszem ki a két férfi szavait; számomra irreleváns dolgokról beszélgetnek néhány percig, és pont, amikor már azt hinném, távozik a másik alak, akkor valamiféle eltűnt dolgokról kezd faggatózni. Nem értem pontosan minden szavát, de le merném fogadni, hogy ez összefügg azzal az alaptalan váddal, amivel engem illetnek. Egészen a halk kopogásig az ajtó mellett maradok, hogy minél több információhoz jussak, de a jelek szerint a másik férfi elment. Ellépek az ajtótól, veszek pár mély lélegzetet és csak akkor nyomom le a kilincset, amikor valamelyest sikerül lenyugtatnom magam.

Lassan, óvatos léptekkel hagyom el az eddig biztonságot nyújtó helyiséget és a fürdőből kilépve azonnal körbenézek, mintha arról akarnék megbizonyosodni, hogy valóban csak ketten vagyunk a szobában. A mostani helyzetben nehezen alakul ki az a természetes bizalom, ami nálam jellemző; amíg valaki nem ad okot az ellenkezőjére, addig nem lesz bizalmatlan és nem fogom azt feltételezni róla, hogy átverne vagy kijátszaná a bizalmamat. Most ez mégsem jön olyan könnyen, hiába tűnt eddig is segítőkésznek és kedvesnek Dr. Al Nassar. Most mindenhol ellenséget és veszélyt látok, és egy kis hang a fejemben azt mondja, vigyázzak a férfival, mert nem ismerem. Az ismeretlenbe fejest ugrani pedig nem szeretek, azonban jelenleg nincs jobb opcióm, mint bizalommal fordulni felé. Egyelőre ő tűnik az egyetlennek, aki nem a legrosszabbat feltételezi rólam és talán segíteni is akar. Mivel rajtunk kívül nem látok mást a szobában, a kérésének eleget téve az egyik székre ülök. Némán bólintok, mert értem, mire céloz. És ez sajnos nem nyugtat meg egy cseppet sem. Ha ezekkel az emberekkel ujjat húzok, garantáltan én húzom a rövidebbet. A tegnapi nap nem az a nap, amire szívesen visszaemlékszem. Nem akarom újra átélni a szobában történteket, ismét felidézni a látottakat. Mélyet sóhajtok, hogy egy kis időt nyerjek magamnak. Most ez a pár másodperc is sokat jelent. A halántékomat masszírozva idézem fel az előző nap történteket. A fotók elég erősen az emlékezetembe vésték magukat, azokat a tekinteteket, a rémült arcokat, a félelem csillogását nehéz elfelejteni.

- Csak a bankkártyáját akartam visszaadni az egyik vendégnek. Nem nyitottak ajtót, úgyhogy bementem, és rögtön a szoba közepén lévő asztalon megláttam néhány fotót, amin… Nem is tudom, mit láttam pontosan - a fejemet ingatva keresem Dr. Al Nassar tekintetét. - Férfiak és nők voltak azokon a képeken, egy részük kába volt, mintha valami kiütötte volna őket, akik maguknál voltak, ijedtnek tűntek. Talán… talán valamiféle kórteremben lehettek - írom le a látottakat olyan pontosan, ahogy tudom. - De nem vettem el semmit - szögezem le a jelenleg tőlem telhető legtöbb határozottsággal a hangomban, ami valljuk be, nem túl sok. Viszont soha nem loptam meg semmit, és nem tetszik, hogy ezzel vádolnak. Ha akár ennek a gyanúja is eljutna rossz emberek fülébe, az nem csak ezt az alkalmi munkámat torpedózná meg, de hazaérve is kereshetnék magamnak új állást - és csak bízhatnék benne, hogy találok.

Ahogy felidézem a tegnapi napot és beavatom Dr. Al Nassart a látottakba, úgy elevenednek meg a fotók a szemeim előtt, mintha most lépnék be a kérdéses lakosztályba. Nehéz elfelejteni azokat a rémült tekinteteket, amik szinte segítségért kiáltanak, még ha szavak nélkül is teszik mindezt. A félelem egyértelmű volt azokon az arcokon, a körülményeik és a helyzet, amikben voltak pedig jól tükrözték a kiszolgáltatottságukat. Egy embernek sem szabadna ilyen helyzetbe kerülnie, ilyen megaláztatást és szenvedést senki nem érdemel. Azok az emberek akaratuk ellenére vannak azon a helyen, hiszen bárki, akinek egy csöpp esze is van, el akarna onnan jönni - és el is jönne, ha nem akadályozná meg ezt valaki. Vagy valakik. Hátborzongató belegondolni, min mehetnek keresztül azok a férfiak és nők, de némi megkönnyebbülést érzek, hogy megoszthatom a gondolataimat és aggodalmaimat valakivel. Habár azt furcsállom, hogy Dr. Al Nassar továbbra is ennyire nyugodt tud maradni, ezt egyelőre nem teszem szóvá. Azt viszont igyekszem kihangsúlyozni, hogy az állításokkal ellentétben nem vettem el semmit a szobából, ami nem az enyém lett volna.

- Nem - csóválom a fejem határozottan. - Biztosan nem. Ezt lehetetlen félreérteni. - Egy pillanat erejéig sem fut át az agyamon, hogy esetleg neki lenne most igaza. Ha rosszul láttam volna, amit láttam, akkor az a két fickó sem úgy reagált volna, ahogyan azt tették. A félreértéseket megmagyarázni szoktál általában, amennyire én tudom. Tekintetemmel követem az övét egészen a kocsimig, aztán ismét az arcát fürkészem. Összevont szemöldökkel hallgatom a kérdését, és én is Tony-n kezdek gondolkodni. Nehéz lenne elhinnem róla, hogy bármi rosszat tett volna szándékosan, a rosszulléte pedig akár teljesen véletlen egybeesés is lehetett volna.

- Nem tudom - ingatom lassan jobbra-balra a fejem, miközben tovább merengek a gondolataim között. - Nem ismerem annyira őt, de nem olyannak tűnik, aki lopna másoktól. - Nehéz ilyen távlatban megítélni bárkit is, hiszen nem olyan rég találkoztunk csak, de kedves és barátságos fiúnak tűnik. Persze ez nem jelenti azt, hogy esetleg nem rejtőzhet a felszín alatt ennél sokkal több, de nehéz lenne elképzelni egy ennyire kedves és barátságos fiúról, hogy szándékosan tenne rosszat.

- Tessék? - kérdezek vissza értetlenül és elveszem a felém nyújtott vizet. - Azoknak az embereknek segítség kell… Magát ez nem érdekli? - szegezem neki a kérdést, aztán ismét szöget üt a fejembe, hogy mennyire nyugodt, ami viszont belőlem az ellenkezőjét váltja ki. - Hogy tud ennyire nyugodt maradni? Miért nem döbbenti meg ez az egész? - kérdezem gyanakvóan, miközben felállok és hátrálok pár lépést. A javaslatára csak a fejemet csóválom; szükségem van arra a pénzre, amit ígértek, úgyhogy nem akarok semmiféle kitalált indokkal hazamenni.

- Nem - vágom rá röviden, de határozottan. A pohár vizet érintetlenül rakom le a komód tetejére. Egészen eddig a beszélgetésig szimpatikus volt a férfi, most viszont látom, mennyire rosszul ítéltem meg. Minél kevesebb időt szeretnék ilyen ember társaságában tölteni, eszem ágában sincs még ebéd közben is egy levegőt szívni vele. Látom, hogy induláshoz készül éppen, és tulajdonképpen nekem sincs már maradásom, ezért csöndben, de kapkodva összeszedem a dolgaimat, hogy magam mögött hagyhassam ezt a szobát és a beszélgetést is.