Konferenciateremnek mondjuk nem mertem volna csúfolni, de a havi vezetőségi gyűlésekre kölcsönkapott irodahelység bőven ellátott minden funkciót, amire nekünk szükségünk volt az esemény alatt. Pont akkora volt, hogy a közepére helyezett asztalt és a köré szórt székeket kényelmesen körbe lehessen járni, és mivel az irodánk folyosójának másik végében kapott helyet, gyakorlatilag pillanatok alatt megközelíthető volt egyikből a másik. A késéseket természetesen így sem sikerült nullára redukálni, de azért nagyszázalékos sikerrátával dolgoztunk a pontos értekezletkezdések terén, pont ezért volt annyira bosszantó, hogy a mostani egyre csak húzódott.
Lisa mellettem – mint helyettesem, és ép elmém egyetlen mentsvára – unottan húzott egy újabb X-et a rácsos papírlapra, majd megelégelve a másfél perces várakozási időt, úgy döntött, belekönyököl a bordáim közé, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Naaa! – morranok automatikusan, nem is a fájdalom, sokkal inkább a meglepettség vezérelte reakcióként, mire Ő az előttünk árválkodó papírlap felé bök némán, jelezve, hogy az én köröm következik.
Péntekenként általában mi nyitottuk az irodát, így már bőven a meeting kezdete előtt az épületben voltunk. Ez együtt járt azzal, hogy mire elfoglaltuk szokásos helyünket a kerekasztal körül, már elkészültünk mindennel, ellenben a többiekkel, akik a kezdés előtti percekben még céltalanul lézengtek, kávét főztek vagy épp a jegyzeteiket keresték. A Tic Tac Toe nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé, de az 5x5-ös pálya legalább addig lefoglalt mindkettőnket, amíg mindenki a helyére került. Kevésbé volt ez így azután, hogy kezdtünk. Volna. Clyde pillanatokkal a start előtt döntött úgy, feltétlenül fontos ember lévén telefonbeszélgetésbe kezd, és nem úgy tűnt, hogy huzamosabb határidőn belül tervezett volna ismét felbukkanni. A helyettese már a helyén volt, ami más esetben azt jelentette volna, hogy elkezdjük nélküle a megbeszélést, most viszont a szokásos témák érintése mellett ki kellett térnünk az éves adománygyűjtő eseményünk programjának áttárgyalására is, a részvétel így ajánlottból kötelezővé avanzsált.
Behúzok egy O-t találomra az egyik üresen lévő rubrikába, mire Lisa már lendül is és kritikus helyre helyezi a következő X-et. Két lépésből meg tudja nyerni a játszmát, látom én is, a figyelmem mégis inkább az asztal közepén felsorakoztatott anyagok foglalják le, azok közül is leginkább a Metropolitan Múzeumban tartandó gálánk vendéglistája köti le. Kis és nagy emberek, ismert és ismeretlen nevek sokasága kígyózik fekete tintával nyomva a hófehér papírlapon, egyetlen közös metszéspontja az egyeneseiknek, hogy mindegyikük bankszámlaegyenlege lehetne akár telefonszám is. Elég volt csak néhányukat meggyőzni arról, hogy a felesleges dollárjainkat az újságunkba öljék, ez viszont halmozottan nehéz feladatnak bizonyult, hogyha sokkal nemesebb célok is voltak az asztalon. A gazdagok – ideológiáktól és elvektől függetlenül – szerették hinni, hogy a létezésüknek haszna van, a céljuk pedig nemes, így az önigazolás érdekében mondjuk egy egészségügyi kar kutatási programját támogatni egy hetilappal szemben sokkalta logikusabbnak döntésnek bizonyult. Minden évben, nem sokkal az esemény előtt összeültünk, hogy átnézzük a visszajelzett vendégek listáját, mert felkészületlenül érkezni megengedhetetlen luxus volt számunkra. Úgy gondoltam, ezzel Clyde is tisztában van, de úgy tűnt, ismét csalódnom kell benne.
A szemem sarkából látom, hogy Emily mozdul, hogy megnézze, merre tekereg a részlege vezetője, mégis csalódottan kell konstatálnom, hogy nélküle tér vissza az asztalhoz, némán ingatva a fejét. Nem ér el a hangja a terem végébe, de a „telefonál” és a „fontos” kettősét elkapom, illetve valamit, ami leginkább arra hajaz, hogy „rendőrörs”. Ezutóbbit annyira nem tudom kontextusba helyezni Eastonnal, hogy inkább el is hessegetem a gondolatot, helyette elhelyezem az első O-t a frissen rajzolt rácsok közé. Még két menetet sikerül lejátszanunk Lisával, - egyet Ő nyer, egyet én – mikor végérvényesen elfogy a türelmem.
- Na jó, elég volt. - a ceruzámat az asztalra ejtve hátra lököm a székemet, és néhány lépéssel az ajtónál termek, hogy ha kell, erőszakkal rángassam be az illetékest a küszöbön. Ha ehhez az kell, hogy ripityára törjem az istenverte telefonját, hát arra is hajlandó vagyok.
Kidugom a fejem a félfán túlra, tekintetem pedig nyomban bele is akad Clyde fel-alá járkáló mozgásába. Sápadtnak tűnik, a megszokottnál jobban is, ahogy idegesen járkálva olyan tempóban rója fel-alá a köröket a folyosón, hogy félő volt, kikopik talpa alatta a járólap. A kékjeim az övét keresik, Ő viszont, mintha tudomást sem venne a létezésemről – eseményünk fényében nem meglepő fordulat, tényleg – szorítja a füléhez a telefonját, és magyaráz valamit, ami a távolság miatt leginkább csak frusztrált morgásnak tűnik.
Megköszörülöm a torkom, de nem sikerül több reakciót kicsikarnom belőle, mint eddig, így jobb híján ököllé formálva a jobbom ujjait, kopog párat az ajtófélfa tömör anyagán. Hármat-négyet, ritmikusan, és elég lendületesen ahhoz, hogy a visszhangja végigfusson a folyosón, és elérjen Clyde-ig.
- Rád várunk, jössz? – megtámaszkodom a kereten, karjaimat tüntetőleg összefonva a mellkasom előtt, a hangomban viszont nyoma sincs annak a dühös élnek, amivel elindultam az imént. Talán a tény, hogy nem volt időnk vitába kezdeni, vagy Easton elgyötört képének a látványa, esetleg ezek kombinációja okozta, minden esetre sikerült a kérdő hangsúly mögé bepréselnem a teljes közöny illúzióját. Nem volt nyoma türelmetlenségnek, dühnek, bosszússágnak, a szavaim olyan tökéletesen hűvösen hatottak, hogy meg se lepett volna, ha kirázza tőlük a hideg.        

Már nem is tudtam pontosan megmondani, hogy mennyi idő telt el azóta, mióta a folyosón újabb és újabb köröket róttam le, miközben drága öcsémet hallgattam, amíg próbáltam megoldást találni a fennálló problémára. Hogy miért is? Tény, eddig erős kinyilatkoztatás lett volna azt mondani, hogy Oliver a családunk fekete báránya, de a történtek után már nem is tűnt olyan lehetetlennek, elvégre nem mindenkit visznek be a rendőrőrsre emberrablás vádjával. Igaz, voltak olyan rosszmájú megjegyzéseink Conraddal, hogy egyszer majd a börtönben fogjuk látogatni Olit, de eddig olyanokra tippeltünk volna, mint közszemérem sértés, tiltott szer birtoklás, avagy valamilyen erőszakos megnyilvánulás, mint mondjuk emlékmű rongálás és társai… nem hogy majd embereket csempész ki az otthonából! Tisztában voltam vele, hogy Lolita és ő elég régóta jó viszonyt ápoltak, de a szülőkkel kapcsolatos aggályok még újak voltak a számomra. Nem hittem volna, hogy valaha is Oliver nyakába akarnak varrni egy ilyen vádat, de nem igazán volt időm ezen merengeni.
Először csak Emilynek hadartam el, hogy kezdjék el nélkülem a megbeszélést – mert persze, mikor máskor történne ilyesmi, mint a kiemelt meetingkor, aminek a lényege a WSN adománygyűjtő eseményünk programjainak átbeszélése lett volna – mivel előreláthatólag nem is nagyon fogok részt venni benne. Oliver is elég beszédes volt, feltételezem mert akkor épp szimpatikusabb társaság voltam, mint a kedves biztosurak, de lassan meg kellett álmodnom azt is, hogy miképp húzom ki őkelmét a pácból. Épp ezért kellett valamennyire nyugodtnak maradnom és úgy reagálnom Olivernek.
- Meglátjuk mit tehetek érted. Ha nem járok sikerrel és még ki is tudlak onnan hozni, akkor szerintem bőven megtettem mindent, amit mint testvér megtehete… – nem tudtam befejezni mondandómat, mert valamiféle jellegzetes kopogó hang zavart meg. Ahogy tekintetem a zaj irányába szegeződött, természetesen megpillantottam azt az embert, akit utoljára akartam látni abban a pillanatban. Kérdését hallva pedig önkéntelenül is egy hatalmas sóhaj tört fel ajkaimról.
- Oliver, most le kell tennem. Ígérd meg nekem, hogy miután kinyomtad a telefont, utána már csak egyetlen egy mondatot ismételgetsz a rendőröknek, ami valami olyasmi, hogy „csak az ügyvédem jelenlétében válaszolok”. Megfogalmazhatod másképp is, de szeretném, hogy ez legyen a fő tartama. Ennyit meg tudsz tenni a kedvemért, remélem – persze, reagálnom kellett volna a „Rád várunk, jössz?” kérdésre is, amit Bradford intézett felém, de volt egy olyan megérzésem, hogy egy fordított szituációban ő se nagyon foglalkozott volna velem. Nem hallottam a hangjában nyomát haragnak, vagy frusztráltságnak, ez inkább valami más volt… de ez se tett boldoggá. Főleg abban a helyzetben.
- Ne csinálj semmi hülyeséget, amíg nem érek oda, oké? Beszélek Stephennel, hátha le tud akasztani valahonnan egy jó ügyvédet - őt magát inkább nem kérem meg, nem biztos hogy jó ötlet, mert drága barátom annyira szerette a szakmáját, hogy semennyire, nem tűnt jó ötletnek, hogy Oliver legyen az első kísérleti nyula.
Igazából tényleg egészen nagy bajban lehettünk, hiszen Olivernek sose volt szokása megköszönni nekem semmit, hacsak nem ironizált. Más esetben lehet piros betűs ünneppé tettem volna a napot, de így kénytelen voltam csak megjegyezni az elhangzott szavakat.
- És vigyázz magadra – kicsit elmosolyodtam a szavaim végén, leginkább azért, mert ismertem őt, mint a rossz pénzt… és tudtam, hogy nem fog. Még megvártam, amíg válaszol, csak utána nyomtam ki a telefont, hogy egy újabb csodás beszélgetésnek nézzek elébe.
Elvégre hiába reméltem valahol, hogy Warren megunja és olajra lép, ő még mindig ott állt, rezignáltan, vagy a fene tudja miképp írjam le az egész Bradford jelenséget, amitől már egy jó ideje kirázott a hideg, ha rá gondoltam.
- Igazán kedves tőletek, hogy rám vártatok eddig, de nem tudok részt venni a mai megbeszélésen – indultam el felé, de leginkább azért, hogy visszasétáljak gyűlésünk helyszínére és összeszedjem a cuccaimat. - Halaszthatatlan családi problémám állt elő – nem voltunk annyira jóban, hogy mélyebb magyarázatot adjak a helyzetre, főleg nem mikor ő maga is egy púp volt inkább a hátamon.
Emily igazából a gondolataimba olvasott, hiszen kiszúrtam, ahogy felénk közeledett, kezében a cuccaimmal, ezért nyúltam újra inkább telefonomhoz, hogy egy gyors üzenetet firkantsak Connie-éknak a fennálló helyzetről.

Clyde egészen hamar észrevesz – mert hát, persze, hogy észrevesz –, éppen csak a figyelmét nem hajlandó nekem szentelni, ami egyébként egy érhető reakció, mikor az ember telefonál, éppen csak számomra nem volt elfogadható. Az ajkait elhagyja ugyan egy sóhaj, de a szavait rendületlen a vonal másik oldalán lévőhöz intézi, így nem tudom eldönteni, hogy vajon nekem szól-e. Talán jobb is, mert a társaságomban történő sóhajtozást csupán egy adott helyzetben voltam hajlandó eltűrni, és attól azért igencsak messze voltunk.
Az egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontom, hátha az ilyen apró, mellékcselekvésnek betudható mozzanatok majd segítenek megbirkózni azzal a bosszantó ténnyel, hogy épp nem rám figyelnek. Sorra hangzanak el a nevek egymás után, – Oliver, Stephen –, az én jelenlétemnek bezzeg egyetlen pillanat erejéig adózik csak, utána ingázik tovább fel-alá, hol a padlót, hol a köztünk feszülő nagy semmit bámulva. Engem még véletlenül sem.
Épp akkor fordul, és kezdi a következő körét, mikor elhangzik az ügyvéd ígérete, amire azért, így kontextus nélkül, meglepetten szalad a homlokom közepére a szemöldököm. Mert hát Clyde, az a Clyde Easton, akinek az életében már az is túl sok izgalmat jelent, ha megsózza az üres spagettitésztáját, mielőtt megeszi, jogi képviseletet emleget. Bárhogy is nézem, ez azért nem mindennapos. A feszült arckifejezés, ami a vonásaira költözik, szintén igazolja az állítást. Hiába mosolyodik el még halványan, - amiről legalább biztosan tudtam, hogy nem nekem szánja –, a hívás bontása után az arca visszarendeződik abba a szoborszerű semmitmondásba, amiről mostanra már azért sejtettem, hogy valamiféle alapállapot lehet nála. Nem hiszem, hogy külön az én számomra tartott volna fenn egy sajátos arckifejezést, mert hát Eastonról beszéltünk, esze ágában sem volt bármilyen téren is kivételezni velem. Ezért mondjuk nem igazán tudtam hibáztatni, ami nyilván nem azt jelentette, hogy nem is tettem, már csak a biztonság kedvéért is, hátha valami csoda folytán a gondolataim közé férkőzik, és meglátja, hogy bármiben is igazat adtam neki. Életem végéig hallgathatnám, és hát legyünk őszinték, a pokol bármelyik bugyrát szívesebben választottam volna, mint Clyde okoskodó hangszínét.
Alig teszi le a telefont, már érkezik is a kifogása, udvariasan jellegtelen, és még véletlenül sem árul el semmit. Még csak rám sem néz közben, a telefonja képernyőjét nyomkodja. Remélem, azért levegőt nem felejt el venni a segítőkész magyarázkodása közben.  
- Tudod, hogy ez az éves adománygyűjtő előtti utolsó megbeszélés, ugye? – valahol félúton a kérdés, és a kijelentés között dobom felé a szavakat, nagyjából olyan gépiesen, mintha a google fordító monoton tónusával olvastatnám fel őket. Feleletet nem igazán várok rá, inkább csak amolyan baráti emlékeztetőnek szánom, hátha a rögtönzött félmaraton közben, amit az imént lesétált, esetleg elfelejtette volna, hogy az, amiért itt vagyunk, szintén halaszthatatlan.
A hátam mögött valahol megjelenik Emily, kezeiben felhalmozva pedig ott pihen Clyde kabátja, táskája, minden holmija, ami a távozáshoz szükséges. Segítőkészen nyújtaná is egyből az illetékes irányába, ha nem lendülne elé a mellkasom elől kibogozott karom, hogy útját állja a mozdulatnak. A jobbom megtámasztom az ajtófélfa távolabb eső részén, sorompóként elzárva ezzel az utat Emily elől, akinek a tüdejéből meglepett kis szusszanással távozik a levegő a mozdulat hirtelensége mentén. Mielőtt még bármelyikük rám szabadíthatná a haragját, vagy kioktatna arról, hogy ez miért fontos, sürgős és elengedhetetlen, megelőzöm őket, és én nyitom szóra a számat.
- Kérlek, ne vedd bóknak, de tudom, hogy sokkal okosabb vagy annál, hogy nyomós ok nélkül megkockáztasd a főszerkesztőnk haragját – Danielle szemében a megbeszélésen történő részvétel elmulasztása semmivel nem volt indokolható. Családi program, randi? Mondd le. Vizsgák? Bukj meg, vedd fel újra a tárgyad. Épp a sürgősségin küzdesz az életedért? Kérd meg az egyik nővért, hogy tartsa helyetted a telefont, amíg facetime-olsz. Meghaltál? Semmi baj, megidézünk egy ouija táblával. Ha azt hitted, hogy hat láb mélyen a föld alól majd nem fog előrángatni, hát tévedtél.
Ezek fényében Clyde, aki egyébként úgy tepert a főszerkesztői posztért, hogy alig tudtam lépést tartani vele, távozni akart, megkockáztatva ezzel Dannie földrengető haragját. Még jó, hogy érdekelt, hogy miért. – Danielle úgysem engedi, hogy magyarázat nélkül itt hagyj minket, szóval ki vele.
A mondatom végeztével leengedem a kinyújtott karomat, felszabadítva ezzel az utat Emily előtt, aki viszont mozdulatlanul szobrozik továbbra is egy helyben, érdeklődő tekintetét ide-oda járatva köztünk. Nem tudom, vajon ő is magyarázatra vár-e, vagy csak előrelátóbb annál, hogy kettőnk ellenszenve közé szoruljon, talán mindkettő. Engem igazából egyik sem érdekel, én egyedül Clyde reakciójára figyelek, mert most úgyis csak az számít.      

Véleményem szerint sok ember igazán boldog lett volna, ha Warren Bradford hajlandó várni rájuk. Én abban a pillanatban nem hánytam cigánykereket örömömben és jobban értékeltem volna, ha ugyanúgy kezel, mint ahogy az elmúlt időszakban: szinte tudomást se vett a létezésemről. Így lehetőségem volt újra tudatosítanom magamban, hogy ő nem más, mint egy öntelt aranyifjú, aki képtelen felmérni mennyire idióta módon viselkedik.
Tény, kellemetlenebb lett volna, ha idegesen odacaplatott volna mellém is kirántja a kezemből a telefont, de hála a jó égnek ennyire még ő se lehetett elszállva. Mindenesetre tisztában voltam azzal, hogy őkelme tekintetével követi minden egyes mozdulatomat, rám vár… és az, hogy megvárakoztathattam, az azért kellemes volt. Vagyis, kellemes lett volna, ha az Oliver probléma nincs jelen. De nagyon is ott volt, nekem pedig megoldást kellett találnom rá, meglehetősen sürgősen.
Végül, mikor befejeztem drága kisöcsémmel a beszélgetést hajlandó voltam végre némi figyelmet fordítani rá, de csak annyit, amennyi szükséges volt. Még valahol jó is, hiszen kérdése hallatán végre megkaphatta azt a figyelmet, amire igazán vágyhatott… bár nem, azt hiszem mégsem. Elvégre az arcomra úszó pillanatnyi fintor, ami a nagyjából „ó, nem mondod?” megfelelője lehetett volna szavakban, nem hiszem, hogy túlságosan is kellemes dolog lehetett számára. Bár nem hinném, hogy nagy mestere lenne az arcról olvasásnak, de úgy gondolom kellően sötét tekintettel néztem rá, ami alapján dekódolhatta mennyire értékelem az észrevételét. Bár tudtam, hogy sajnos nem hagyhatom szó nélkül.
- Köszönöm Bradford, hogy emlékeztetsz rá, ha nem mondod, akkor sose jutott volna az eszembe – még tovább emelhettem volna olyanokkal, mint „azt hittem, hogy csak Activityzni gyűltünk össze a konferencia terembe”, de az már nekem is erősen túltolásnak hatott volna, de azért belegondolni érdekes volt.
Nem igazán szerettem volna tovább húzni ezt a beszélgetést, elvégre Emilynek elmondtam a lényegi információkat, de… volt egy kis hiba a képletben. Bradford, mint mindig, igazából meg se kellett volna lepődnöm az események ilyetén alakulásán. Láttam Emilyn, hogy nem számított erre a fellépésre, de se neki, se nekem nem volt időm reagálni Bradford lélegző útzárlat viselkedésére, máris jött a magyarázat, amiben persze volt ráció, de jelen pillanatban egyáltalán nem tudott érdekelni. Mivel eleve ideges voltam, az egészet úgy életem meg, hogy Warren már megint a magánéletemben vájkál, amihez semmi az ég egyadta világon köze nincs. És mégis, megint itt tartottunk, ami miatt egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy újra kiüljön tekintetembe a haragom, amit épp éreztem. Persze, nem mind Bradfordnak szólt, hanem Olivernek, a rendőrségnek, Lolitának és a szüleinek… de Warren volt a legközelebb és ő piszkált fel egyre jobban.
Persze láttam, ahogy Emily háta mögött egyre több alak tűnik fel, úgy téve, mintha csak véletlenül pont arrafelé lenne dolguk, de akadt, aki azért nem köntörfalazott és látványosan bámult minket. Mint Dion. Volt egy olyan érzésem, hogy ez az affér lehet felkerül majd a WSN belsős twitterre, valami kedves címmel, mint mondjuk „Tesztoszteron harc! – Bradford VS Easton, azaz a főszerkesztői kihívók immár nem csak a címlapért mérkőznek meg, immár tettlegességig fajultak a dolgok? Vajon valami több is van a háttérben?” Aztán alakít belőle egy szép bulvár pletykát. Túlzottan jól ismertem ehhez, főleg mikor már kiszúrta, hogy észrevettem nagy érdeklődését. Úgy éreztem szánt szándékkal tartja úgy a telefont, hogy tudjam: ő bizony most fotózik. Kérdéses, hogy a neki háttal álló Bradford hátsóját, vagy valóban a kialakult helyzetet. Végül is, nekem már egyre ment…
- Nyugodj meg, tőled eszembe se jutna egy bókot se komolyan venni – haragos tekintetem helyét egy mosoly vette át az arcomon, bár újfent biztos voltam benne, hogy eléggé érezhetően nem volt részemről egy őszinte megnyilvánulás.
- Magyarázatot szeretnél? Hát legyen – felesleges lett volna közölnöm vele, hogy semmi köze a dologhoz, mert igen, valahol igaza volt, joga volt tudni, ha pedig nem tőlem, mástól tudta volna meg. Az ilyesmi nem marad sokáig titokban.
Épp ezért beljebb léptem a terembe, tekintve, hogy Bradford immár nem állta utamat, egy biccentés kíséretében átvettem a holmijaimat, majd a szerkesztőség többi tagja felé fordultam.
- Egyfelől köszönöm a türelmeteket, hogy eddig vártatok rám, de sajnos a mai megbeszélésen nem fogok tudni részt venni, sürgősen el kell mennem. Ennek az indoka egészen pontosan az, hogy a drága kisöcsém épp az egyik New Yorki rendőrkapitányság vendégszeretetét élvezi azzal a váddal, hogy elrabolta az egyik legjobb barátnőjét. Ismerem őt, tudom, hogy hajlamos kissé őrült dolgokba belevágni, de az emberrablás pont egy olyan dolog, ami nem hinném, hogy a hobbijai közé tartozik. Ezen felül eléggé úgy tűnik, hogy nem kicsit rá hozták a frászt a rendőrök, ezért még az előtt szereznem kell neki egy ügyvédet, még mielőtt valami ostobaságot csinál. Remélem ez elég kielégítő magyarázat mindenki számára – nem néztem Warrenre, de a vége mindenképp neki szólt. Tekintetem Danielle-re függesztettem, akin láttam, hogy ezt az indokot még ő is be tudja nyelni, amiért hálás voltam, épp ezért mikor mondta, hogy menjek nyugodtan, de azért jelezzem, miképp mentek a dolgok, akkor még egy hálás mosollyal biccentettem az irányába. Mielőbb el kellett indulnom, továbbá neki kellett állnom minél több követ megmozgatni, hogy találjak valakit, aki hajlandó képviselni Olivert.
Miközben magamra rántottam a kabátom Emily felé fordultam, majd kezeim a vállaira tettem.
- Megbeszéltünk mindent, jegyzetelj le és jegyezz meg mindent ami fontos lehet. Ne aggódd túl, én bízom benned, mint ahogy a többiek is – persze, nem volt időm hosszú lelkesítő beszédekhez, de Emilynek mindenképp karakánnak kellett lennie, ha nem akarta, hogy a többiek elnyomják.
Ezzel a végszóval akartam eltűnni a helyszínről miközben tekintetem újra a telefonra szegeztem. Ki kellett találnom mivel járok a legjobban: ha megpróbálom nagybátyjaim valamelyikét elérni, hátha tudnak valahonnan szalajtani egy ügyvédet, esetleg próbálkozzak Stephennel… egyik se tűnt hirtelen olyan biztos opciónak.
Magyarán újra a telefonomba merülve indultam el újra a folyosó felé és az volt a tervem, hogy Warren mellett elhaladva újra a folyosón legyek, majd a lehető leggyorsabban elhagyjam az épületet. Vagyis átkozottul reméltem, hogy Mr. Bradford nem áll neki újra belekukacoskodni valamibe.

A kérdésem költői mivoltát teljességgel figyelmen kívül hagyva, Clyde Easton olyan ragadós szarkazmusba mártja a felém intézett, teljességgel felesleges válaszát, hogy kis híján füttyentek egyet elismerésem jeléül. Noha meg kell hagyni, felettébb szórakoztató az a bosszús kis él a hangjában, azért némileg indokolatlan egy olyan helyzetben, ahol egyébként Ő a probléma forrása. Bármelyik másik esetben valószínűleg bele is állnék ebbe a vitába, így viszont, hogy most minden rezdülése agyvérzés-közeli az idegbajról árulkodik, olyat teszek, amit talán még soha. Csendben maradok.
Nem úgy ő, akinek az arcán egymást váltják az érzelmek, de végül csak kinyög egy egyébként maximálisan helytálló, de igencsak meglepő magyarázatot. Danielle-nek, természetesen, mert hiába én voltam a kérdező, az én jelenlétem ténye megint elkerülte a figyelmét.
Az ajtófélfának dőlök, és a feladat nélkül maradt karjaimat, jobb híján ismét összefonom a mellkasom előtt. A tekintetem rendületlenül fürkészi Clyde arcát, aki viszont, egy pillanat nem sok, annyit sem néz rám a magyarázata közben, mindegy, milyen erőteljesen szuggerálom. Egyenletes hangszínnel, tényközlő monotonitással ismerteti a távozására felhozott kifogást, pont olyan érdektelenül, ahogy Simonelli tartja a Kvantitatív Politikai Elemzéseket csütörtök délutánonként, én pedig némileg sértetten ugyan, de le vagyok nyűgözve. Nem azért, mert az öccse börtönbe került – amivel máris sokkal szimpatikusabb, mint a bátyja – hanem, mert valószínűleg Clyde Overthinking Easton az egyetlen ember a földön, aki képes egy emberrablásról és letartóztatásról szóló sztorit ennyire unalmasan előadni. Az én személyes preferenciámtól függetlenül persze, hiába száraz az előadásmód, megállja a helyét az indok, és erre még Danielle is az áldását adja. Eastont a dolgára küldi, a többieket pedig ellenvetést nem tűrve kezdi el visszaterelgetni a helyükre, hogy végre valahára elkezdjük a megbeszélést. Fél füllel még hallom, ahogy Clyde a világ legergyább lelkesítő szövegét duruzsolja Emilynek, miközben magára szenvedi a kabátját és indulni készül, aztán egyszer csak megszűnik az álmosító búgás, és mire a székemhez érve visszafordulok, ő már nincs sehol.

Beletelik néhány percbe, mire tényleg mindenki visszatalál a helyére, és az Easton magánélet körül forgó pletykák is elviselhető duruzsolásra halkulnak. Danielle a noteszében lapozgat a gondosan összeírt napirendi pontjait keresve, az konferenciaasztal tetejére dobott telefonom pedig csendesen rezeg néhányat, jelezve, hogy Dion rekordsebességgel tájékoztatott mindenkit az twitterünkön a legfontosabb aktualitásokról. Egy darabig csak nézem a kék madaras logót a képernyőn, majd dühösen morranva egyet végül a kabátommal együtt felkapom, és indulásra kész állapotba rendezem magam. A saját széke támlájának dőlve Lisa olyan látványosan forgatja a szemét, hogy szinte hallom, de mivel az én pakolásommal együtt benne is tudatosul, hogy helyettem is dolgozhat, nem kezdek vitázni vele. A főszerkesztőnknek ugyanakkor nincsenek fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy megnehezítse a dolgom.
- Mit csinálsz?
- Minek tűnik? – Széles mosolyba húzom az ajkaim, miközben magamra kapom a kabátom, és a zsebébe dobom a telefonom. Aztán, ahogy arra számítani lehet, Danielle nem esik hanyatt a humoromtól, az arckifejezése pedig egyértelműen árulkodik arról, hogy ő bizony nem fogja még egyszer feltenni a kérdést, szóval jobban járok, ha önként szolgáltatok magyarázatot, különben a távozásom kizárólag halálbüntetés terhe mellett történhet. – Engem nem kell megtanítanod arra, hogyan kell gazdag emberekkel csevegni, Dani, csak fénymásoljatok nekem egy vendéglistát, és boldogulok. Most viszont megyek, és segítek Clyde-nak, ugyanis ő jelenleg nem mondhatja el magáról ugyanezt.
Egy kis részem bánta, hogy Easton már hallótávolságon kívül van, mert majdnem biztos voltam benne, hogy ezt a megjegyzést nem hagyta volna szó nélkül a fene nagy büszkesége, és mindig szórakoztat, ha megsérthetem. Pedig kivételesen mentes voltam minden előítélettől és becsmérléstől, pusztán a tényekre alapoztam. Én hobbiszinten nehezítettem meg az NYPD dolgát, nem okozott különösebb gondot kimenteni magam egy-egy helyzetből, ő viszont, aki valószínűleg a legtöbb kitűzőt összegyűjtött táborelső kiscserkész volt világéletében, kevésbé tűnt olyannak, aki helyén tudja kezelni a kialakult szituációt.  
- Jó, menj, de ha miattatok bukjuk el a támogatói estet, egyikőtök se kap fizetést a következő félév végéig.
- Igenis, főnök! – hajolok meg – szó szerint – Danielle akarata előtt, és készségesen nem teszem szóvá, hogyha így alakulna, az egyfelől nem rajtam és a kifogásolhatatlanul hízelgő bájcsevejemen fog múlni, másfelől meg a bankszámlám fedezi a működési költségeink teljes egészét, úgyhogy a fizetés hiánya sem olyasmi, ami álmatlan éjszakákat okozna.
Eastonnal ellentétben én nem fáradok azzal sem, hogy lelkesítő beszédet tartsak Lisának, mert nem szokásom úgy viselkedni a beosztottaimmal, mintha teljesen inkompetensek lennének, és csupán a motivációs szónoklat tartaná őket életben a mélyvízben, de búcsúzóul azért még a lelkére kötöm, hogyha bármit is elszúr, kirúgom. Az erre érkező „baszd meg, Bradford”, mint válasz, pedig újfent csak megerősít abban, hogy Lisa a tökéletes helyettes.

Átlépve a konferencia terem küszöbét, a tekintetem egyből Clyde-ot kezdi keresni az alagsori folyosón, majd a lépcsőházban, végül aztán az előtérben sikerül utolérnem. Még mindig a telefonját nyomkodva lép ki a kollégium épületéből az utcára, nekem pedig igencsak gyorsítanom kell a lépteimet, hogy még azelőtt elkapjam a Third Ave North nehéz üvegajtaját, hogy becsukódna mögötte.
- Balra fordulj, nyuszifül, a Keleti Tízesen parkolok, elviszlek. – Nem kérdés, nem javaslat, kijelentés. Élek persze a gyanúval, hogy egy pillanat törtrésze alatt képes elkezdeni őrlődni a fene bonyolult gondolatai között, így, mielőtt még esélye lenne összeesküvéseket szőni a felajánlás mögé, csettintek egyet-kettőt az arca előtt, hogy rám figyeljen. Szólongathatnám a nevén is, de arra már immunis, ha az én számból érkezik. - Megígérem, hogy nem kell barátságkarkötőt fonnod cserébe, de, ha esetleg nem olvastad volna a mai híreimet, akkor egyrészt szégyelld magad, másrészt meg, csak hogy tudd, le van zárva a Keleti Nyolcadik és a Tizennegyedik közötti összes metrómegálló. Ha csak nincs leküzdhetetlen vágyad feltúrázni a 28-ashoz a Madison Square parkig, megspórolok neked vagy tizenkét percet. Plusz a menetidő különbözet. Nagyon szívesen.
Megveregetem a vállát, majd időt sem hagyva neki, hogy túlgondolja a döntését, otthagyom a járdán. Nekem aztán édes mindegy, hogy él-e a felajánlott sofőrszolgálattal, vagy inkább elpazarol egy órát az életéből, csak, hogy még véletlenül se kelljen a társaságomra kényszerülnie, én akkor sem vagyok hajlandó visszaülni Dani meetingjére, ha már egyszer elszabadultam.

Az Icon Parking több, mint 300 parkolóházat üzemeltetett csak New York városának területén, és hiába volt képük mocskosul túlárazni a havi parkolójegyeiket, még így is inkább megérte megkockáztatni, hogy valaki megkarcolja a fényezést a garázsban, mint, hogy fent hagyjam a BMW-met az utcán, ahol garantáltan össze is törik. Nyolcvan dolláros felárért cserébe a parkolóház biztosított külön egy szintet azok számára, akik különösen kényesek az olyan apróságokra, ha vezetni nem tudó sofőrök leverik a visszapillantójukat és meghúzzák a vadiúj dísztárcsát, én pedig, egyikeként ezeknek az embereknek, évek óta erre a szintre kértem vip belépőt. A -4.-en ott is várt a grafitszürke X5-ös, sértetlenül, mint mindig, és innentől már csak azon kellett aggódnom, hogyha Clyde úgy dönt, hogy igényli a nagylelkű segítségemet akkor majd méltóztatik megtörölni a lábát, mielőtt beszáll. Én, értelemszerűen nem szólíthattam fel erre, mert már az, hogy levegőt vettem, az egekbe emelte a vérnyomását; félő volt, hogyha hangképzés is párosul a létezés mellé, annak végzetes következménye lesz. Az orrvérzése nyomát például sokkal nehezebb lenne kitisztíttatni az elegáns barna bőrülésből, mint az East Village utcakoszát.  

Azt hittem, ha más nem, annyi szépsége lesz a nap további részének, hogy egy perccel se kell több időt egy légtérben töltenem Bradforddal. Tudtam, hogy az utóbbi időben a viselkedésem az irányában egyáltalán nem volt felnőtthöz méltó, de őszintén szólva ő se nagyon erőltette meg magát. Való igaz, leginkább a magyarázat hiánya zavart, vagyis az, hogy mi az átkozott fenéért kellett aznap annyira az arcomba állnia, de volt egy olyan érzésem: erre a választ maximum csak a saját elmémben logikázhatom ki, hiszen Warren Pojáca Bradford akkor fog velem leülni egy kávéra és rendezni a nézeteltérésünket, amikor hajlandó lesz csapvizet inni… mármint olyan csapvizet, ami rögtön a csapból jön és nincs átszűrve semmiféle szerkezeten. Nyári napokon megesik, hogy az ő átkozott vizei foglalják a legtöbb helyet a céges hűtőben, ez pedig csak még több okot adott az irányába egyre inkább növekvő ellenérzetemnek. Rendben, ez a kijelentés nem volt részemről helytálló, mivel az utóbbi időben előszeretettel néztük egymást levegőnek, ebből adódóan pedig már nem tudott hova romlani a kapcsolatunk.
Tény, abban a pillanatban Bradford és a vele való viszonyom volt az utolsó, ami foglalkoztatott, tekintve, hogy bár jeleztem Courtnek és Connie-nak a helyzetet, így legalább biztos volt valaki, aki foglalkozik anyával, de a leglényegesebb probléma még mindig fennállt – honnan a fenéből szerezzek ügyvédet? Nagybátyám telefonja kikapcsolt állapotban volt, magyarán nagy eséllyel valami fontosabb megbeszélésen ült, Stephen pedig… hozta a szokásos formáját és a sokadik csörgetésre se vette fel a telefont. Volt egy olyan kétségbeesett gondolatom, hogy meglehet ő még az igazak álmát alussza egy keményebb buli után – őszintén, abban a pillanatban nagyon utáltam magam, hogy nem mentettem le magamnak a szülei számát. Nem, nem azért, hogy befújjam a családnak, de Mrs. Hallnak csak megesett volna a szíve annyira rajtunk, hogy felhajtson egy ügyvédet, elvégre nem egyszer mondta el, mennyire jó hatással vagyok a fiára… abban a helyzetben pedig kivételesen visszaéltem volna irányomban tanúsított lelkesedésével. Persze, volt egy olyan érzésem, hogy lehet, kicsit csökken a szemében az Easton név, ha megtudja épp Olivert szeretném kihalászni a rendőrség karmaiból, de ki tudja, lehet simán elkönyveli drága kisöcsémet valami félre sikerült végterméknek.
Végül is, lehet csak túlaggódtam a dolgot, hiszen nyomós indok nélkül nem tarthatták bent az őrsön és igen, Oliver sokszor egy idióta, de egy emberrablásba még ő se menne bele – hacsak nem Zay vezeti fel neki, mint valami kolosszálisan jó ötlet. Egy pillanatra megfagyott az ereimben a vér erre a gondolatra, de hamar elhessegettem – annak a hátsóját is bankókkal törlő baromnak semmi köze nem volt Lolitához, kisöcsémbe meg még szorult annyi ész, hogy egy ilyen kétségbeejtő esetben ne hazudjon. Legalábbis mertem remélni. Viszont annak a legapróbb esélyét se akartam meghagyni, hogy valami ostobaságot csináljon, így mindenképp jobb ötletnek tűnt, ha egy ügyvéd is van a társaságában.
Már épp elhagytam az épületet, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem, majd beütött a teljes képzavar, hiszen az egymást követő események sorozata nem igazán tűnt valósnak.
Egyrészt: Mit keres itt Bradford? Másrészt: miért ajánl fel nekem fuvart? Harmadrészt pedig…
- Nyuszifül…? – bukott ki belőlem a dolog, de nagyjából eddig is jutottam, hiszen a következő pillanatban már az arcom előtt csettintget ujjaival, hogy megtartsa saját… nagybeszédét? Ismert már annyira, hogy sejtse, máris valamiféle hátsó szándékot szimatolnék a felajánlás mögé, a kissé lekezelő stílusa viszont nem sokat segített a helyzet pozitív megítélésében. Mármint most komolyan: ki az, aki boldogságtól úszott volna egy ilyen felajánlás után? Persze, van aki annyira oda meg vissza van Warrenért, hogy az se zavarja, ha lekezelő, meg akadnak azok a kétségbeesett emberek, akik a lába nyomát is megcsókolnák örömükben egy ilyen lehetőség hallatán, de én közel se tartoztam egyik csoportba se.
- Tudtam róla – szűrtem a fogaim között kicsit összevont szemöldökkel. Tény, a nagy aggodalomból ez az infó kiment a fejemből, de neki erről nem kellett tudnia.
Igazából meg se várta a válasz reakciómat, már ment is a parkoló felé… én pedig nem követtem rögtön. Az egész szituáció totálisan abszurd volt, hogy Bradford, aki tökélyre fejlesztette miképp ne vegyen tudomást a létezésemről se és maximum sértett pillantásokkal bombázott, mint valami nagyra nőtt óvodás, most hirtelen felajánlja, hogy csak úgy elfurikáz engem a rendőrőrsre? Miféle párhuzamos dimenzióba estem át? Vagy valaki túl nagy ütést mért a fejére a nap valamelyik szakaszában? Esetleg… ivott? Vagy netalántán rájött, hogy baromi idegesítően viselkedett, így ebben a formában próbálja elsimítani a nézeteltérésünket? Őszintén, az összes lehetőség közül ez tűnt a legvalószínűtlenebbnek.
Így végül kitört belőlem egy nagyobb sóhaj, hogy aztán kicsit megszaporázva a lépteimet utána siettem.
- Lehet jobban járnék a barátságkarkötő fonással, hacsak nem épp baráti jóindulatból tetted ezt a mérhetetlenül nagylelkű felajánlást – őszintén, gondolhattam volna arra is, hogy Bradford épp újságírói mivoltában kísérget engem, ergo ebből a kis eseményből akar majd valami cikket lehozni, de ennyire azért még ő se unatkozhat. Vagyis… átkozottul reméltem.
Végül elértünk az autójához, ami egy újabb kisebb sokkot okozott számomra. Persze, tudtam, hogy tulajdonképpen ha akarna, akkor úszkálhatna is a vagyonában, de még így is szíven ütött a gondolata annak, miszerint az ott álló BMW minimum öt évnyi fizetésemből jött volna össze, ha nem több. Persze, nyugtathattam volna azzal a lelki világom, hogy az ilyen típusú gépjárművek nem jó hosszútávú befektetések, hiszen az első öt év után hamar nem egy hibát produkálnak, azok javítása pedig nem kevés pénz – viszont volt egy olyan érzésem, hogy Warren abban a pillanatban lecseréli az autót amint kijön egy „menőbb” és újabb modell. Már maga a gondolat is horkantásra sarkalt.
Mindezek ellenére maga a tudat is zavart, hogy egy olyan szerkezetbe ülök, amiből ki tudja hány, masszív gépjárművet vehetnék, épp ezért már reflexből leporoltam kicsit a ruhám – nem mintha poros lett volna – meg próbáltam valamennyire megtörölni a lábam. Szinte már meglepett, hogy a kinyíló ajtó nem spriccelt rögtön az arcomba egy adag fertőtlenítőt és nem hívta fel egy géphang arra a figyelmem, miszerint ennyi meg ennyi százalékos baktérium lefedettségben vagyok, térjek vissza, ha már kellően procc állapotban vagyok a beszálláshoz.
Végül aztán csak sikerült helyet foglalni anélkül, hogy úgy higgyem bármiféle kárt okoztam a BMW-ben, hogy aztán vázoljam az úticélt.
- Oliver azt mondta, hogy a házunkhoz legközelebb eső őrsre vitték, így nagy eséllyel a Sugar Hillihez vitték, így igazán megköszönöm, ha odaviszel. Addig pedig… próbálok találni egy ügyvédet – ez utóbbi kijelentést inkább magamnak címeztem, nem is neki, elvégre addigra már megint inkább a telefonomnak szenteltem a figyelmem. Mindeközben elgondolkoztam azon, hogy megkérjem-e Courtöt, hogy hozzon az őrsre ruhát Olivernek, de… őszintén, a történtek után lehet megérdemelte volna, hogy úgy sétáljon haza, elvégre nem tudtam Warrennek mi is a terve pontosan. Elvisz az őrsig, aztán továbbáll? Vagy… ő akar majd lenni a lelki támaszom az adott szituációban? Ha ez utóbbi jár a fejében, akkor valaki tényleg nagyon csúnyán fejbe vághatta reggel…

Clyde arca meglepően rezzenéstelen maradt ahhoz képest, hogy valószínűleg egy titkosítási algoritmus számsorának teljes kriptológiai kódfejtése pörgött éppen a fejében. Sokaknak évek kemény munkája fekszik az efféle sztoikus semmitmondás művészetének elsajátításában, neki meg elég voltam hozzá én, hogy tökéletesre fejlessze a képességet. És ezek után még csak nem is volt hálás nekem, elképesztő.
- Persze, hogy nem baráti jóindulatból csinálom, nem vagyunk barátok – forgatom meg a szemem drámaian, miután Eastonnak még van képe felhorkantani az autóm láttán. – De lehetnél kevésbé szarkasztikus, épp szívességet teszek.
Az, hogy melyikünknek, részletkérdés.
Ezzel befejezettnek tekintve a beszélgetést, beszállok a volán mögé, remélve, hogy a helyzetre való tekintettel Clyde most az egyszer majd megkímél attól a detektívregénynyi „miért” kezdetű kérdéstől, ami megfordult abban a bosszantóan kíváncsi fejében. Nem azért, mert nem lett volna minden joga válaszokat követelni a szokatlan ajánlat hallatán, egyszerűen csak nekem nem voltak válaszaim. Legalábbis olyanok nem, amiket szívesen beismertem volna hangosan.
Előhalászom a zsebemből a telefont, és műszerfalba épített tartóba pattintom, majd ugyanezen mozdulat lendületével, egy érintéssel bekapcsolom a műszerfali GPS-t is. A mentett címek helyett az új keresésre megyek, majd néhány másodpercnyi böngészés után le is szűkítem a keresést a hivatali épületekre a listából. Ezzel, mint aki elintézettnek tekinti a feladat rá eső részét, Clyde-ra bízom a továbbiakat.
- Ha beírod a címeteket, fellistázza neked az összes közeli kapitányságot, bár ha biztos vagy a Sugar Hillben, oda azt hiszem a 32. körzet tartozik – volt ott egy lövöldözés nem olyan régen, egy Columbiás diák majdnem az életét vesztette. Nem a legszebb része Manhattannek, de messze nem is a legrosszabb. Remélem Clyde is tisztában van vele, hogy ha lelopják a felniket a kocsimról, kifizettetem vele.
Míg Easton a GPS képernyőjét simogatja, én közvetlen a kézfeje mellett a telefonom névjegyzékét kezdem pörgetni, amíg rá nem akadok Asha nevére – Headache címszóval, egy barack emojival a neve mellett. Nem is kell Clyre-ra néznem, hogy tudjam, ha látja, akkor most gondolatban épp teljes gőzzel elítél. Fogadni mernék, neki az összes telefonszám teljes névvel szerepel a kontaktok között, abc sorrendben, mert valójában ötven éves, és minden bosszantja, ami szórakoztató.
Asha Talbot gépies bemutatkozása a negyedik csörgés után érkezik, én meg akaratlanul is elmosolyodom a rám pazarolt, felesleges professzionalizmuson. Valószínűleg nem nézte meg, ki hívja, ami megmagyarázza, miért fogadta a hívást szinte azonnal. Meg hát kinek akarok hazudni, talán az egyetlen oka, amiért egyáltalán felvette.
- Warren vagyok, ki vagy hangosítva – figyelmeztetem nyomban, amíg rükvercbe téve az autót, kitolatok a mellettem parkoló Audi mellől, és elindulok kifelé a parkolóházból a GPS által berajzolt útvonal célpontja felé. – Ha emlékeim nem csalnak, tartozol nekem egy szívességgel, azért hívlak, hogy behajtsam.
A vonal másik végén hangzó tompa sóhaj az egyetlen, ami arról árulkodik, hogy Asha nem tette rám nyomban a telefont, ám, mielőtt szükségtelen magyarázkodással törné meg a néhány másodperc hatásvadász hallgatását, készségesen visszaveszem tőle a szót. Úgyis tudom, mit szerente mondani, és azt is, hogy a legkevésbé sem érdekelnek a kifogások.
- Mielőtt fennakadnál a helyzet szempontjából teljességgel lényegtelen részleteken, cserét ajánlok. Jogi segítség kéne.
- Jézusom, Warren, mit műveltél már megint?
Lopva oldalra pillantok, hátha elkapok bármiféle reakciót Clyde részéről, mielőtt még visszaterelném a tekintetem a Keleti Huszonhármasnál húzódó útkereszteződés irányába. Manhattan ezen részén különösen ostobán vezetnek a taxisok, jó lett volna nem beleszaladni egybe, hogy aztán hónapokig hallgathassam Eastontól, hogy szörnyen vezetek.  
- Nem nekem kell, de köszönöm a bizalmat. Az egyik munkatársam öccsét azzal vádolják, hogy elrabolt valakit, és jelenleg épp arra próbálják rávenni a rend büszke őrei, hogy beismerje azt, amit nem követett el. Rendőri erőfitoktatás, hamis vádak, hatalommal való visszaélés, gyerünk Ash, ezt imádod.
- Tudod, hogy nem ez a szakterületem, ugye?
- Én igen, de nekik nem kell. Ha vállalod, kvittek vagyunk, megtarthatjátok a támogatásotok egészét. A harminckettes kapitányságon leszünk úgy negyed óra múlva.
A vártnál sokkal rövidebb ideig fontolgatja az ajánlatot, alig fordulok rá a Roosevelt Drive-ra, Asha beleegyező sóhaja már bele is hasít a kocsi csendes duruzsolásába. Vajon tudja, telefonon keresztül milyen bosszantóan zavaró a susogása? Ha nem lenne szükség a segítségére, szóvá is tenném, így viszont inkább hagyom, hogy ő beszéljen.  
- Legyen. Még bent vagyok az egyetemen, de tíz perc és indulok, ott találkozunk.
- Akarod, hogy felvegyünk?
- Isten mentsen. Amúgy is felesleges kerülő lenne, csak érj oda mielőbb, jó?
Mielőtt lehetőségem lenne megköszönni vagy egyáltalán elköszönni, Asha leteszi a telefont, így én is csak addig nyúlok az enyém felé, hogy lezárjam a képernyőjét. Közben erőszakosan nem nézek Eastonra, mert ugyan az FDR Drive lényegében egy egyenes szakasz végig az East River mentén, valahogy hirtelen mégis roppant veszélyesnek tűnik levenni a tekintetem az útról. Főleg, mert félő, ha szemontaktust létesítek vele, akár csak egy percre is, megint kérdései lesznek, és arra most igazán nem vagyok felkészülve.
- Ügyvéd elintézve. Remélem az öcséd tényleg ártatlan, mert ha kiderül, hogy nem, örök életre Asha adósa leszek. Annyira még te sem utálhatsz, hogy erre kárhoztass...

A húsz perces autóútból a közlekedési lámpák készségesen lefaragtak nekünk kettő egészet, de ennek még így is a dupláját kell rászánni arra, hogy olyan parkolóhelyet találjak a rendőrkapitányság közelében, ahonnan se elvontatni, se ellopni nem fogják az autómat. Nem voltam benne biztos, hogy Clyde nem fogja már a párhuzamos parkolás alatt feltépni a kocsiajtót, hogy idegesen szaladjon az öccse megmentésére, de mostanra már tényleg tartottam attól, hogy rohamot kap, és azt a frissen tisztított padlókárpit érdekében nem akartam megkockáztatni, így méltóztattam nem fokozni az idegállapotát.
Asha Talbot, ahogy ígérte, a rendőrörs bejárata előtt vár ránk, elegáns mélykék kosztümben, feszes lófarokba fogott hajjal, és egy vasokos mappával a hóna alatt. Utóbbiról sosem lehetett tudni, hogy az ügye céljait szolgálja, vagy csak kellett valami, amivel lefoglalhatja a kezeit, de láttam már, ahogy tarkón verte vele Wyndhamet egy hasonló találkozó keretein belül, úgyhogy nem vitattam a fontosságát.
- Késtél – szegezi nekem közvetlenül a vádat, majd ennél többet nem is áldozva a jelenlétemnek, nyomban Clyde irányába fordul, és elegáns mozdulattal felé nyújtja a kezét. – Asha Talbot. Ha jól sejtem, a te testvéred került bajba. Szükségem lesz a nevére, és némivel több információra, mint amivel Bradford szolgált.
Felém billenti a fejét, és vet rám egy számonkérő pillantást, amit kihasználva, egy félig tisztes köszönés gyanánt a dereka köré fonom a balomat és egy gyors puszit nyomok az arcára. Meglepő mód nem bontakozik ki egyből az ölelésből, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy amint kettesben maradunk, leszid majd, amiért aláaknázom a tekintélyét holmi arcrapuszival.
- Szeretném tudni, hogy mikor és honnan hozták be, és, hogy mi a vád ellene – folytatja végül a Clyde felé intézett követeléseit, a határozott hangja pedig egy pillanatra sem inog meg, nehogy felelőtlenül azt higgyem, bármilyen hatással is lehetek rá. – Nevek, dátumok, részletek, bármi jól jön, ami eszedbe jut.
 

Éleslátó kijelentését biztosan nem azért intézte felém, hogy jobb kedvre derítsen, mindezek ellenére mégis egy kisebb mosolyra sarkalt – bár nem csak azért, mert annyira humorosak lettek volna szavai. Valahol az egész helyzet abszurditása késztetett erre, elvégre ő maga is elismerte: nem vagyunk barátok, ergo semmiképpen se azért vállalja be a fuvaros szerepét, mert annyira a szívén viseli a sorsom. Viszont… mindennek ellenére még így se ment bele, hogy mégis mi az indokoltsága ennek a hirtelen jött nagylelkűségnek. Persze, a Bradford család is minden alkalommal adakozik a rászorulóknak, de még nem hallottam róla, hogy külön adomány alapot hoztak volna létre a rendőri túlkapások áldozatainak, vagy a jogtalanul bebörtönzötteknek… esetleg az Easton családnak. Azt hiszem, ha ez utóbbi mégis létre jönne, akkor józan ész ide vagy oda, lehet megpróbálnám megfojtani, még annak ellenére is, hogy tudom, esélyem se lenne a lebirkózására.
- Te pedig lehetnél kicsit kevésbé lekezelő, mert megeshet, akkor nem reagálnék reflexből szarkasztikusan – és bár már ott ültem Bradford autójában, még mindig nem értettem mi a jó fenét keresek én ott. Vagyis de, pontosan tudtam, túlzottan is elkeserítő helyzetbe kerültem, ezért elkaptam az első felém nyújtott mentőövet – ami épp Warren irányából jött. Ostoba lettem volna nem élni a lehetőséggel, de már a hátamon is végigfutott a hideg annak gondolatára, hogy micsoda árat fogok én még ezért fizetni.
Valaki más társaságában és a jelenlegitől eltérő körülmények között nagy eséllyel még kifejezetten érdekesnek is találtam volna annak lehetőségét, hogy így szórakozzak a gépjármű GPS rendszerével – most viszont ez nem a játékról szólt. Meglepő módon csak egy pillanatra suhant át az a gondolat a fejemen, hogy jó ötlet-e Warren Bradford GPS-ébe beleírnom a családom címét… de őszintén, mihez kezdene vele? Meglepetés gyümölcskosarakat küld? Amúgy se otthon lakom már egy jó ideje, így maximum csak a szüleimet vagy a kisebbik testvéreimet találja ott, annyira unalmas élete meg még Bradfordnak se lehet, hogy csak úgy átrohanjon a „nem-barátja” családjához.
- Szerintem a Sugar Hill lesz, de azért le ellenőrzőm. Kösz – persze, már előbb is megköszönhettem neki az eddigi „lelkes” segítségnyújtást, de őszintén, a bicskanyitogató stílusa nem sokban segítette elő, hogy átjárjon a hála. Mindenesetre nekiláttam beírni a címet, miközben fél szemmel oda-oda pillantottam, hogy őnagysága mit is csinál… és tény, kicsit feljebb emelkedett a szemöldököm, mikor megláttam, kihez is intéz hamarosan egy telefonhívást. Ott volt a nyelvemen, hogy rákérdezzek, engem vajon milyen néven tárolna a mobiljában, már ha egyáltalán hajlandó volt lementeni azt a készülékbe, de azon pillanatban nem szabadott átlépnem egy bizonyos határt. Még mindig Warren volt a vezető pozícióban – abban a pillanatban több szempontból is – és ha túlzottan felidegesítem, akkor nyugodt szívvel rakhat ki a kocsiból, elvégre nem tartozik nekem semmivel. Vagyis, egyelőre nem tudtam arról, hogy bármilyen szempontból a lekötelezettem lenne és ez a gesztus irányából épp a visszafizetés egy formája lenne.
Mindeközben GPS belőtte a szüleim házához legközelebb eső őrsöt, Bradford telefonja lelkesen csörgetni kezdte azt a bizonyos Headache-et, akinek személyéről akkor nem sok mindent tudtam, de úgy véltem a telefonhívás majd elég magyarázatot ad arra, hogy ez a titok is megoldódjon. Nem is tévedtem.
Már az is érdekes volt, miképp változott meg a stílusa a hívás másik résztvevőjének, amint megtudta, ki kereste fel, de a folytatás… nos, az se volt felejthető. Ahogy Miss Talbot feltette azt a bizonyos „már megint” kérdésnél inkább már elfordítottam a fejem, mert kellemetlen helyzet ide vagy oda, megvolt a maga humor faktora a hallottaknak és volt egy olyan gondolatom, ha elnevetem magam, akkor aztán Bradford végképp nem zár a szívébe. Nem mintha amúgy ez alapjába véve annyira érdekelne, de mint már oly sokszor említettem – épp vészhelyzet volt. Oké, üdítő színfoltja volt azoknak a feszült pillanatoknak, hogy akadt valami, ami kicsit elterelte a figyelmemet aggodalmam tárgyáról, de azt hiszem még mindig nem én lettem volna Warren kedvenc embere, ha túlzottan is látványosan tudtára adom, mennyire élvezem a kialakuló… helyzetkomikumot? Mert nem úgy tűnt, mintha Bradford most először fordult volna segítségért a hölgyhöz.
Viszont ahogy haladt előre a beszélgetés, úgy vált egyre több dolog nyilvánvalóvá: Bradford épp az ügyvéd kérdést is megoldotta, továbbá azt a bizonyos „támogatást” emlegetve beugrott egy régi-régi kellemetlen beszélgetésünk is – ha pedig arról az esetről volt szó, amire gondoltam, akkor Warren épp akkor mondott le egy hatalmas előnyről, ami bebiztosíthatta volna neki a főszerkesztői pozíciót és nagyon sok lelkes kolléga támogatását.
Épp ezért, ha addig nem ült volna ki az értetlenség az arcomra, addigra már biztosan elég könnyen leolvasható volt a fejemről az a bizonyos totális zavar. Más kérdés, hogy Warrent jobban érdekelte az út, semmint hogy az én mimikámat elemezze… amiért kivételesen nem hibáztathattam.
- Bár nem tudom, hogy mivel jár pontosan, ha örökre a hölgy adósa lennél, de azt hiszem tényleg nem utállak hozzá eléggé… – mondtam végül egy mosollyal az arcomon, majd felsóhajtottam. - Igazából halvány fogalmam sincs, hogy milyen indíttatásból teszed ezt értem, de köszönöm. Lehet később azt is bánni fogom, hogy szóba álltam veled a mai napon, de… köszönöm – mondhatni akaratomon kívül az adósa lettem, nem mintha annyira ellenkeztem volna a szituáció ellen. - De azért valamikor beavathatnál, hogyha nem barátság karkötőket vagy origami darvakat szeretnél, akkor mivel érdemeltem ki ezt a… segítőkészséget – nem most jöttem le a falvédőről, ennek a dolognak ára lesz. Nagyon is meg kell majd fizetnem valamilyen formában, de akkor még fogalmam se volt arról, hogy miképp. Igen, még mindig kellően ideges voltam a helyzetből adódóan, de… annak ténye, hogy végül is már úton vagyunk az öcsém rabságának helyszíne felé, továbbá úgy tűnik, még ügyvédet is sikerült találni neki, az valamennyire megnyugtatott.

Ahogy a GPS tanulsága szerint egyre közelebb értünk a célállomáshoz, úgy lettem én is egyre nyugtalanabb, bár azért próbáltam visszafogni magam, hogy ennek ne legyen semmi látványosabb külső jele, bár… ki tudja, mennyire volt ez sikeres. Igaz, a parkolóhely keresés közben azért kedvem lett volna „felajánlani”, hogy ő keressen helyet, én addig elindulok, de sajnos én nem igazán ismertem volna fel az ügyvédünket, ami újabb időveszteséget okozott volna.
Végül talán kicsit gyorsabban szedtem a lábam, mint kellett volna, amire hála az égnek Bradford nem tett megjegyzést – akkor legalábbis még nem. Volt egy olyan borús elképzelésem, hogy a történtek után Warren még több dolog kapcsán fogja úgy érezni, hogy joga van beleszólni és kritikával élni – nem mintha amúgy bármi is visszafogta volna ebben, de az így létrejött „előnyét” állandó jelleggel az orrom alá fogja dörgölni… hacsak nem törlesztek neki valamijen formában.
- Clyde Easton. Nagyon szépen köszönöm, hogy szakított ránk időt és eljött – igen, ahogy hallottam, neki is megvan a maga előnye az ügyletből, de azért mégis csak illendő volt megköszönnöm, ha már áldozott rám időt. Természetesen a kézfogást viszonoztam, aztán nagy eséllyel belekezdtem volna a „magyarázkodásba”, hacsak Warren nem tűnik fel a színen. Bár számomra lehet túl közvetlen is volt az üdvözlésük, de abban a pillanatban már végképp kezdtem úgy érezni, hogy az égegyadta világon semmin se szabadna meglepődnöm, aminek valamilyen köze van Warrenhez. Még ahhoz se, ha titokban háremtartásban él.
- Az öcsémet Cecil Oliver Eastonnak hívják és nagy eséllyel azért került a rendőrök látókörébe, mert ő az egyik legjobb barátja Lolita Ryzhanovának, aki néhány napja eltűnt… és volt olyan idióta, hogy mivel úgy gondolta, Lolitát a szülei nagyon visszafogják, ezért többször is felajánlotta a segítségét, ha meg akarna szökni otthonról. Állítólag ő ezt csak humornak szánta és az említett napon, mikor Lolly eltűnt, akkor ő épp otthon volt – próbálom összegezni mindazt, ami akkor épp hirtelen eszembe jut mindabból, amit Oliver megosztott velem. - Ma délelőtt vitték be az őrsre, azóta már elvileg egyszer kihallgatták, aztán mikor szünetet kért, akkor hívott fel engem segítségért. Nem tudom mennyit számít ez, de Lolita szülei sose kedvelték Olivert, ezért is szerepel a kiemelt gyanúsítottak között, vagy legalábbis az öcsém biztos ebben. Tény, az is a történethez tartozik, hogy megismerkedésükkor Oliver többször is próbálta randira hívni Lolitát, de a lány visszautasította és… náluk valahogy bevált a „legyünk inkább csak barátok” szöveg – valahogy tényleg csak az öcsémmel történhet meg az, hogy az általános lepattintó szöveg valósággá válik. - Ez se biztos, hogy sokat lendít előre az ügyön, de Oliver meg volt győződve arról annak idején, hogy Lolita már csak a szülei miatt se ment vele randira, mert nem tartották őt elég… hogy is mondta? Pedigrésnek – tény, ezt az információt nem velem osztotta meg drága kisöcsém, hanem Connorral. És ezt honnan tudom? Leginkább onnan, hogy anyuék akkor vették el büntetésből a mobilját, Oliver pedig kikönyörögte, hogy adjam kölcsön az enyémet, mert valami életbevágóan fontos dolgot kell megosztania az egyik barátjával és ez nem várhat holnapig. Mint kiderült, ez a kedves hiszti áradat volt ennyire lényeges, amit kénytelen voltam végighallgatni, miközben vártam, hogy visszakapjam a telefonom és ne süllyedjek el teljesen a szekunder szégyenérzetben.
- Így hirtelen ennyi jut eszembe, nem tudom ez így mekkora segítség. Talán még annyi, hogy egy jó ideje tényleg nem merült fel kettőjük között ez a szöktetés téma, Oliver meg csak említette volna, ha Lolita valóban említett volna bármi olyat neki, ami arra enged következtetni, hogy le akar lépni otthonról – foglaltam össze mindazt, ami még a fejemben volt az ügy kapcsán. Fogalmam se volt, hogy Miss Talbot jut-e ezzel valamire, de bíztam a sikerben – meg aztán Oliver az állítása szerint valóban nem tett semmit. Én igazából tényleg csak attól féltem, hogy a pánik helyzetben valami olyat mond, ami esetleg felhasználható ellene valamilyen formában. De… nagyon reméltem, hogy megint csak a negatív hozzáállásom uralkodott el rajtam.

Huszonöt év alatt megéltem már pár kalandos pénteket, de a maihoz hasonlóra még így sem volt precedens. Alig húsz perc tétlen ücsörgés után Asha végül magabiztos léptekkel bukkant fel előttünk a rendőrkapitányság előterében, mellette egy pizsamás huszonéves sráccal, akiről hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy halálosan élvezi a helyzetet, vagy csak szimplán nagyon rosszul kezeli a feszültséget. Talán mind a kettő.
- Azt hiszem, ő hozzátok tartozik – elégedett félmosolyra húzva az ajkát egy finom mozdulattal Clyde irányába löki a srácot, mint aki épp visszaad egy elkóborolt kiskutyát. – A rendőrök kérésre sem akarták tájékoztatni arról, hogy pontosan miért tartóztatják le, a nyomozónő jegyzőkönyvbe akarta vetetni, hogy nem kért azonnal ügyvédet, mintha ettől nem lenne joga jogi képviselethez, ráadásul megfenyegette, hogy… hogy is mondtad?
Oliverre néz – szegénynek épp elég rossz napja van ahhoz, hogy akár csak gondolati szinten is Cecilnek hívjam – de választ igazából nem vár tőle. Ez csak amolyan felesleges közjáték, mintha mi lennénk az esküdtszék, ő pedig épp a saját igazáról akarna meggyőzni minket.
- Beleveri a fejét a kihallgatóasztalba. Nevetséges. Viszont nem minden nyomozó ennyire inkompetens, úgyhogy ha nem akarod, hogy legközelebb egész hétvégére vendégül lássanak, lehetőleg ne csinálj hülyeséget, és könyörgöm, semmiképp se nyisd ki a szádat ügyvéd jelenléte nélkül – Asha megveregeti Oliver vállát, majd ugyanazzal a lendülettel felém billenti a fejét. Az arckifejezése elégedettségből valami egészen másba vált, de mielőtt időm lenne kitalálni, ő folytatja – És ha már a hülyeségnél tartunk, Bradford, ezzel kvittek vagyunk. Hacsak nem tartóztatnak le, ajánlom, hogy ne hívj fel mostanság.
- Azért a biztonság kedvéért ne tiltsd le a számom - vigyorodom el a fintora láttán. – Köszönöm.
Nem mondja, hogy szívesen, mert mindketten tudjuk, hogy nem szívesen tette. Azért tette, mert rákényszerítettem, és bármennyire is jól érzi magát ebben a szerepben, ez azért határozottan ront a diadala örömén. Hála az égnek nekem azért nem lesznek álmatlan éjszakáim miatta.
- Nagyon örültem a találkozásnak, Uraim – biccent egyet az Eastonok irányába – Warren.
Ezzel megigazítja a mappáját, majd minden további nélkül hátat fordít nekünk és ott hagy minket az előtérben. Egész addig figyelem szótlanul, míg el nem tűnik végleg a kapu mögött, csak azután vagyok hajlandó újra észrevenni Clyde-ot mellettem. A tekintetem egy pillanatra az öccsére siklik, majd vissza rá, és akármennyire is szeretnék Asha példáját követve szó nélkül eltűnni, mikor kinyitom a számat, egész más szavak jönnek ki rajta.
- Hazaviszlek titeket. – Nem kérdem, nem ajánlom, egyszerűen kijelentem. – Nem azért öltem bele egy egész délelőttöt és egy szívességet ebbe az egészbe, hogy utána visszahozzák ide az öcsédet, amiért pizsiben közszeméremsértést követett el a metrón.
Vetek egy jelentőségteljes pillantást Oliver pizsamanadrágján lévő lyukra, ami ugyan alig másfél centit mutat csak a térdéből, de szerencsétlen még így is messze túl fiatal ahhoz, hogy a neve mellé egy olyan megaláztatást is eltűrjön, hogy így kelljen metróznia. A közhiedelemmel ellentétben igenis volt bennem jóindulat. Meg hát útba is esett, de ne rontsuk az imázsomat holmi tényekkel.
- Mozgás, Easton, tudod, hol álltam meg. Nem fogok ideparkolni a bejárat elé, mint valami sofőr.
Ellépek mellettük, remélve, hogyha mást nem, Oliver legalább nem egy kibaszott amish, mint a bátyja, és lesz annyi esze, hogy az autóm kényelmét választja a new yorki tömegközlekedés helyett.

Alapvetően úgy gondoltam magamról, hogy egy nagyon türelmes ember vagyok, az adott szituáció viszont az én idegeimet is kicsinálta. Feltételezhetőleg ez Bradfordnak is feltűnt és ezért nem nagyon próbálkozott bármiféle mélyebb beszélgetésbe elegyedni velem. Hamar levonta a következtetést, hogy nem lennék jó partner benne – nem mintha bármelyik más helyzetben sikerült volna egy békés, összeszedett párbeszédet lefolytatnunk. Valahogy nálunk egy sose működött, de ennek a konkrét indokait se időm, se kedvem nem volt akkor elemezgetni.
Épp ezért, mikor megpillantottam a felénk közeledő két alakot, hirtelen úgy éreztem, mint akinek egy hatalmas teher hullik le a válláról és ez által egy felszabadult mosollyal tudtam Oliver felé intézni – az első néhány pillanatban. Mert ugye, minden ilyesmi szituációnak megvannak a fokozatai, én pedig elég hamar túllendültem a megkönnyebbülés fázisán, főleg mikor a kisebb taszítás után öcsém úgy kezdett felém rohanni, mint valami kilométerhiányos idióta. Ez után aztán végképp nem értettem, hogy minek kell a húgomnak és neki kutya – Oliver képes ugyanakkora káoszt okozni, ha nem nagyobbat és talán többet is kell takarítani utána. Jelenleg is épp egy ilyen „takarítás” kellős közepén voltam.
- Még egyszer nagyon köszönjük a segítséget, igaz Oliver? – bár egy mosoly ült az arcomon, de a tekintetem már közel sem volt ilyen barátságos. Az addig felém sprintelő öcsém mint a vadászkutya, rögtön kiszagolta a hangulatomban beálló változást, így nem lepődtem meg miképp fékezett be hirtelen. Érezte a bajt a levegőben, tekintetét ezért is fordította rögtön inkább Asha irányába… ó és tudtam, egyszerűen éreztem, ahogy a nőre nézett és nekiállt hálálkodni, hogy bizony a következő lépése nem lesz más, minthogy elkérje a telefonszámát és bepróbálkozzon egy randival. Na pont ez volt az, aminek az eshetőségét el akartam kerülni, még mielőtt a felmentőseregünk azt is megbánja, hogy fogadta Warren hívását. Bár… azt lehet így is, úgy is bánta.
- Cecil. Igazán értékelném, ha megfogadnád a hölgy tanácsát és a szabadulásod után fél perccel nem keresnéd a bajt – elvégre ha Asha nem teszi helyre első kézből helyre az idióta randi meghívás után, akkor ki tudja Bradford miképp reagálja le a helyzetet, elvégre túlzottan is szereti megjelölni mindazt, amit a területének tekint, arról pedig nem volt információm, hogy a hirtelen jött ügyvédnőnket mennyire tekinti a territóriumai részének.
Azért még egyszer kifejeztem hálámat a távozó irányába, hogy újfent Oliverre fordítottam figyelmem, aki közel se örült annyira a dolognak. Főleg mert nem hoztam váltás ruhát, amit volt képe a szememre vetni. Lassan az égnek emeltem a tekintetem, majd egy kissé rezignált mosollyal pillantottam rá.
- Komolyan itt szeretnél drámázni ezen? Hidd el, amint beterellek anyáékhoz, ott lesz lehetőséged rá bőven – rendben, a valóság az, hogy ott leginkább édesanyánk kérdéseire lesz lehetősége válaszolni, másra nem igazán. - De bokros teendőid között majd lehet mi is lefolytathatnánk egy kedves beszélgetést… mondjuk az önkényes költözködésedről, vagy esetleg arról, mennyire jól teljesítesz drága édesanyánk szerint az egyetemen. De ne aggódj, van még néhány témaötletem – lassan inkább valami igazán kellemetlen vigyor terült szét az arcomon, Oliver pedig nagy eséllyel azt kívánta akkor épp, bárcsak mégis csak a rendőrőrs egyik klimatizált zárkájában maradt volna. - De először gyere ide, hadd öleljelek meg, szabadulásod örömére! – tártam szét kicsit a karjaim. Az ostoba pedig felsóhajtott, mert azt hitte, tényleg csak riogatom és nincs semmi más a tarsolyomban, amit igen rosszul hitt. Így aztán túlzott nyugalommal battyogott felém, talán arra készült, hogy jól megszorongasson bosszúból, ha már rá hoztam a frászt, de nem jutott addig, mert persze, megpaskoltam a vállát, de rögtön nyert egy tockost is, amire persze, hogy feljajdult. Mondhatnánk, hogy gonosz lépés volt ez részemről, de minden tettem mögött csak a tanító célzat volt, elvégre az ember ébersége sose lankadhat, főleg, ha a minden hájjal megkent testvéreiről van szó.
- Ne nyafogj már… – forgattam megint a szemeim, hiszen Oliver már újabb műsorba kezdett volna, mire Warren megszakította a meghitt családi perceket. Először el is felejtettem, hogy ott van, második körben pedig meglepett jelenléte. Elvégre… már az is nagy dolog volt, hogy az eddigieket elintézte nekem, ezek után pedig még a hazaszállítást is felajánlotta? Tekintetem újfent elkerekedett és azon gondolkodtam: vajon Bradford milyen formában próbálja majd behajtani az adósságot?
- Igazán… nagyvonalú tőled, Warren – persze, nyomtam el magamban újfent a lappangó paranoiát, majd Olivert noszogatva követtem Bradfordot az autójához. Drága öcsém persze fényévekkel nagyobb lelkesedéssel adózott a járműnek, mikor meglátta, mintha valami kisgyerek szabadult volna a csokoládé boltba… mindeközben én pedig minden szekunder szégyenérzetemelt legyőzve próbáltam túlélni rövid utunk további részét. Hálával tartoztam Bradfordnak, de nem akartam túl sok mindent belelátni, elvégre nem hinném, hogy ezzel a tettével épp jelentkezését adná le az Eastonok tündérkeresztapja címre, meg aztán a barátság karkötőre se tartott igényt részemről így… értetlenül álltam a helyzet előtt. Végül persze nem agyalhattam rajta túl sokat, meg egy dologban biztos voltam: a Bradfordok mindig behajtják az adósságokat. Magyarán: előbb vagy utóbb úgy is szembe fogom találni magam egy kéréssel, ami után megeshet, hogy a pokolba kívánom majd Warrent, de meg volt kötve a kezem. Így csak egy dolgot tehettem: vártam azt a bizonyos pillanatot, mikor is a drága úr színem elé járul, addig pedig egy „köszönömmel” kvitteknek tekintettem magunkat. Igaz, beinvitálhattam volna a „nap hősét” az Easton rezidenciára, de ugye, úgy is túl sok időt „cseszett el” a társaságunkban, meg aztán a szerény körülményeink láttán lehet már az ajtóból kifordult volna. Gonosz gondolat lenne ez részemről? Meglehet. Mégse akartam megkísérteni.