Sietve iktatok be egy kis takarítást a délutáni programjaim közé. Mára már végeztem a tanulással, direkt letudtam előre, hogy a mai délután felszabaduljon pihenő időnek. Sőt, sikerült Polával lebeszélnem egy csajos délutánt, így örülök, hogy a tanulást már kihúzhatom a listáról. Ami pedig a csajos délutánt illeti, lehet, hogy mások mást értenének alatta, de mi nem vagyunk olyan lányok. Nálunk a kockulás igen is közös kikapcsolódás.
Ezért igyekszek most gyorsan tűrhető állapotba varázsolni a szobámat, melyet a héten kicsit elhanyagoltam és kezd úgy nézni, mint egy szemétdomb. Oké, nem vagyok rendmániás, de oly nagy trehány se vagyok… Legalábbis szeretném ezt hinni miközben gyorsan felkapkodok egy kupacnyi ruhát a padlóról és a szennyeskosárba pakolom őket. Az ágyamról összeszedem a kinyomtatott jegyzeteimet, és az íróasztalom fiókjába csúsztatom őket. Végül magán az asztalomon rakok gyorsan rendet, becsukom a könyveimet és felrakosgatom őket a polcra. Így most már a laptopomhoz oda lehet férni, főleg, hogy a rajztáblámat is átköltöztetem inkább a fiókosszekrényem tetejére, ideiglenesen.
Bár még nem tudom, hogy a szobámban fogunk-e lenni vagy a nappalit foglaljuk el. De majd eldől. Pakolás közben a szemüveg lecsúszott az orromról, így most visszacsúsztatom, közben újra megnéznem a telefonomat, küldött-e már Pola üzenetet, hogy itt van. Elégedetten látom, hogy jött is tőle a kis üzenet, így a készüléket a zsebembe csúsztatva vidáman megyek le eléje a bejárati ajtóhoz. Azonnal beengedem a kapun, majd az ajtót is kinyitom neki.
Sőt, eléje megyek, nem törődve azzal, hogy csak zokni van a lábamon, amihez melegítőnadrágot és egy mérettel nagyobb, uniszex, de gamer témájú (’I’m a gamer, not because I don’t have a life, but because I choose to have many”) pólót viselek, alkalomhoz illően. Kit érdeke, ha valamelyik szomszéd meglát így? Engem biztosan nem.
- Pola! – kiáltom neki mosolyogva, majd hirtelen késztetést érzek arra, hogy megöleljem, holott nem igen szoktam embereket ölelgetni. De végtére is, mióta már végeztem a középiskolával, kevesebbet látom őt, a kevés barátaim legjobbikát. Megérdemli az ölelést emiatt, meg amúgy is elég barátság XP-t szerzett hozzá. – De jó látni! Örülök, hogy áttudtál jönni – teszem hozzá, ellépve tőle és a nyitva hagyott bejárati ajtó felé intek a fejemmel, jelezve, hogy kövessen és én magam visszaindulok a házba. -  Ha minden igaz, majdnem mindenki itthon van, szóval jó lesz, ha a nappali helyet most a szobámba megyünk? A laptopomat fent hagytam… Hoztál laptopot? Vagy játszhatunk konzolon is, de akkor befoglaljuk a nappalit. Te döntesz – bombázom egyből kérdésekkel, szavakkal, beérve a házba. Míg gondolkodik bezárom az ajtót és hagyom, hogy ő döntsön, mert ő a vendég.

Szószám:416 Megjegyzés:

- Süti! - kiáltom el boldogn magam, kicsit már ujjongva amikor meghallom, hogy Pola mit hozott még magával.
A süteményeiért képes lennék bármennyit megadni, mindegyik nagyon finom, de a csokis... A csokis az egyik kedvencem tőle, ha nem a nagybetűs KEDVENC. Igazán finom, főleg ha közben olvasok egy jó kis regényt, nézek egy sorozatot vagy mint ahogyan majd most fogjuk tenni: ha úgy nyomkodjuk a klaviatúrát közben fél kézzel, mint akinek az élete múlik rajta, hogy a játékban nyerjen és a sütit is elmajszolja. Egyszerre.
- Te aztán mindig tudod, hogyan kell vendégségbe menni... - jegyzem meg mosolyogva, miközben először akkor a konyha felé vesszük az irányt.
Most már a ház többi tagja is előmerészkedik, talán azért mert ők is meghallották milyen becses kincset hozott Pola a házhoz, vagy túl kifinomult a szaglásuk. Vagy mindkettő. Mindenesetre az ikrek, Ben és Zoe megjelennek és vidáman köszöntik Polat.
- Hello Pola! - mosolyog a kisfiú őszintén rá, majd nyújtva is ki az egyik kezét a finomságok felé.
- Szia Pola! - jön Zoe is köszönteni, no meg a sütiért és nem halassza el, hogy ne tegyen megjegyzést mikor ő is lecsap egy csokis sütikére. - Képzeld, ha lenne királyságom, hercegnői jogom miatt megtennélek a főcukrászommá.  
Nem tudom megállni, hogy ne forgassam meg a szememet az ikrek viselkedését látva. Tipikusak... Ha valami finomság kerül a házhoz, mindig így viselkednek.
De azért el is mosolyodok az őszinte lelkesedésükön.
- Oké, ennyi már elég, hagyjatok a többieknek is! - szólok az ikrekre, mielőtt többet merészelnének venni a hamardik darabnál. Kis torkosok, hát nem tudják, hogy ha még egy kicsivel többet fogyasztanak az megárthat? Na, majd később kiokítom őket a sütizés egészségügyi tényezőiről, aza biztos.
De az ikrek picit mérgelődve elvonulnak a nappali vagy a hátsó kert irányába, én meg Polaval végre a szobám felé vesszük az irányt. Közben hallani, hogy anyu 2.0 szintén köszönti Polat az emeletről, de már siet tovább végezni a teendőit, mielőtt felérnénk a lépcsőn.
- Ó, hát tudod, nem könnyű az egyetem. Itt is tanulni kell, nyilvánvalóan - kezdek bele picit sóhajtva, majd a töritanár említésére kicsit grimaszt vágok. - Nehezen! Mármint, oké, egész szép eredményt értem el nála. Plusz évszámokat tudni kell és alapvetően semmi bajom ezzel, meg a számokkal, de amilyen évszámokat az a tanár számonkért... A matek és az informatika órák joggal voltak a kedvenceim. Na, és te? Hogy megy a suli? - kérdezem meg tőle, érdeklődve pillantva feléje. Az iskola kapcsán kérdem, de úgy az egész állapota érdekel, csak nem szeretem felhozni neki a betegségét, mert sejtem, hogy nem igazán lenne kedve róla beszélni.
Már rutinosan vezetem Polat a szobám ajtajához, melynek tetején, az ajtókereten egy ma már eléggé jól ismert szállóige van: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel". Illetve maga az ajtó szép kékre van festve, úgy néz ki mint a Doctor Who sorozatból a TARDIS kívülről. Az én szobám, az én TARDIS-om. Belülről a falak türkiz árnyalatúak és egészen normálisnak mondható, van a falnál egy nagy ágy, melyen az ágyhuzat éppen régi levél mintájú. Az ágy felett pár polaroid fotó függ, az egyik fotó Polaval készült közös kép. Majd polcok vannak még ott, polaroid kamerám, 1-2 pici szobanövény és pár könyv van rajtuk. Vannak még sötétbarna fából készült könyvesszekrényeim is, mindegyik roskadozik könyvektől, néhány bekeretezett családi fotónak és több  Funko Pop! figurának szolgáltatnak lakóhelyet, utóbbiak javarésze szuperhősös, sorozatos vagy filmes karakterek. Van persze ruhásszekrényem is, no meg íróasztalom is, rajta a laptopommal. Ja és talán még az a pár filmes, sorozatos, videójátékos faliposzter érdemel említést, de ennyi.
- Nyugodtan helyezd magad kényelembe az ágyon. Úgy is ott van még egy konektor... Mutatni akarok valamit mielőtt játszunk - jegyzem meg mikor belépünk a szobába. Pola már járt itt, tudhatja, hogy nyugodtan kockulhat az ágyamon, nem kell a padlót választania. Én magam leülök az íróasztalomnál lévő székembe és gyorsan elindítom a kis játékot, amit nemrég csináltam, de csak a tetsvéreimnek volt alkalmam megmutatni, akik nem értékelték annyira, hogy a saját magamról megformált 2D-s karakter könyvekkel és klingonul kiabálva püföli a banánt meg focilabdát dobáló bátyánkat, aki Tarzant megszégyenítve ordítozik közben. - Na, szerinted ugye egészen ötletes játékot hoztam össze? - kérdezem meg miután egyjátékos módban gyorsan bemutattam neki az egészet. - Ugye? - kérdezem meg újra, szinte könyörgő bociszemeket vágva, hogy mondja azt, hogy igen.

Szószám:709 Megjegyzés:

- Rendben. Akkor a második otthonod. És igen, vannak hátrányai, de máskor meg klassz. Mikor hogy – vonok vállat mosolyogva. Mi tagadás, ez az igazság. A családi perpatvarok, veszekedések, hisztik nem a kedvenc pillanataim, de amikor nyugi van, vagy mindenki szívét melengeti épp a testvéri és anyai szeretet, egész jó itthon tartózkodni és a család része lenni, nagyon is.
Zoet még látom elégedetten mosolyogni Pollára, amiért elfogadná a kinevezését, majd az ikrek eltűnnek a szemünk elől.
- Nem tudom… A francia számomra furcsán hangzik. De nem csak te vagy az, akinek nehézkes nyelvet tanulnia. Ugye én egy jó ideje a kínaival állok hadilábon. Anyum, a biológiai, ugye segít néha, ha ráér, amúgy meg kínai drámákból tanulok és a netről összeszedett anyagból - mesélek neki, ezáltal megpróbálva egy kicsit feldobni a kedvét. – Biztos meg tudod majd tanulni a franciát, ügyes vagy – mosolygok rá bátorítóan, majd még hozzáteszem. – Az osztálytársaiddal meg tudod mit csinálj? Szard le őket. Ha nem érdemlik meg, hogy időt pazarolj rájuk, akkor ne foglalkozz velük. A végére én a saját osztályom legalább nyolcvan százalékával nem törődtem. Nem is bánom.
Mesélem el neki. Való igaz, mindig is különc voltam, antiszoc. Ez a suliban se volt másképp, pláne nem középiskolában. Az osztályombeli lányokat más dolgok érdekelték, mint engem, ők szerettek suli után vagy óra helyett plázában mulatni az időt, vagy pompomlánykodni vagy csak szimplán egyszer ezzel a fiúval randizni, máskor meg egy másik fiúval az évek alatt. A mi meg a fiúkat illeti… A fiúk hülyék. Nem is bántam hát, hogy nem voltam a népszerű lányok között.
Pola barátsága több, mint amit kívánhattam, hogy a középiskolás éveim alatt találok igazi barátot.
- Szerintem is hű másolata lett Danielnek. Tiszta huszonegyedik századi ősember – bólintok vigyorogva. Örülök, hogy Polának tetszik a játékom és ennyire lelkes a dolog iránt. De azt hiszem a barátok már csak ilyenek, mindenben támogatják egymást. – Naná, hogy játszhatsz vele! Van egy…- akarom kérdezni, de közben kutakodok az asztalomon a saját pendriveom után, amit pár pillanat múlva előhalászok az egyik ceruzatartóból. Hogy kerülhetett oda? Mindegy, nem lényeges. Gyorsan bedugom a laptopba, felveszem az asztalon árválkodó szemüvegemet (hogy jobban lássam a monitoron a betűket), és rámásolom a játékot, hogy aztán feltudjam telepíteni Pola gépére. – Mindjárt ráteszi a pendrivera és feltelepítem neked…- válaszolok a másik kérdésére is. Majd mikor kész, kihúzom az adatszállító eszközt a gépből és odamegyek Polához. – Feltelepítem neked gyorsan, hogy a saját gépeden próbáld ki. Egyszerre két gépen két játékos egymás ellen még nem tud küzdeni. De ha az egyikünk nyomogatja a w, a,s,d és bal shiftet, a másik pedig a jobb oldalt lévő shiftet és nyilakat, tudunk egymás ellen is játszani, nem csak a maga a játék ellen. Ja meg egyelőre csak ez a két karakter van, majd teszek bele más karaktereket is, csak még nem tudom kiket – magyarázok, lehuppanva melléje az ágyra. A laptopját megkapva hozzá is látok a játék telepítéséhez. - De téged tuti beleraklak, persze ha engeded – pillantok fel rá mosolyogva.
Mikor kész a telepítés, el is indítom a játékot, kettőnk közé rakva a gépet, hogy mindketten hozzátudjunk férfi a klaviatúrához. – Mehet egy játék akkor? Játszhatsz az én karakteremmel – kérdezem meg, noha már nyomom is le a space gombot, hogy induljon az a mérkőzés és győzzön a jobbik!

Szószám:533 Megjegyzés:

- Jó napot zǎo shàng hǎo, a szia nǐ hǎo és a köszönöm xiè xiè. – mondom el neki a kívánt kifejezéseket, megpróbálva lassan ejteni őket és a lehető legjobban artikulálva, már ami a tudomásomat illeti kínai nyelv területén. Hiszen még nekem is gyakorolnom kell, elég nehéz nyelv, főleg, hogy nem Kínában élek és így nem hallgatok a nap huszonnégy órájában a nyelvet beszélő embereket, nem látok mindenhol kínai szövegeket. De gyakorlok és tanulok. Kezdő azért már rég nem vagyok, de még azért picit messze vagyok az anyanyelvi szinttől.
De tanulás teszi a mestert. Polának viszont szívesen leszek az ő Yoda mestere a kínai területén. Vagy az informatika területén.
- Ez a beszéd! A francia nyelv is hasznos. Kanadában ugye az is hivatalos nyelv, Franciaországról nem is beszélve! Megtanulod a nyelvet, elmész Párizsba és talán egy szenvedélyes francia románcban is részed lehet egy bagettet és camembert evő francia pasival, aki a robogóján elvinne az Eiffel-toronyhoz… - bólintok rá az elhatározására, hogy csak megtanulja azt a nyelvet. Illetve nem tudom megállni, hogy ne bátorítsam egy kis kalandos románcra is. A romantikus könyveket faló részem kikívánkozta belőlem ezt, kicsit dramatikusan álmodozó hangnemben mondva, illetve lelkesen rá is mosolygok Polára.
Persze, tudok a betegségéről. Hogy ne tudnék róla, hiszen a legjobb barátnőm és hálás vagyok, amiért bízik bennem annyira, hogy elmondta. Igyekszem is nem felhozni neki a témát, nem emlékeztetni rá őt feleslegesen. De… Még olyan fiatal ő is! Nem érdemli meg, hogy netán fiatalon haljon meg, pláne nem úgy, hogy nem tapasztalta meg első kézből, hogy mi az szerelem. Szóval na ná, hogy bíztatom erre is, mert megérdemelné. Valakit.
- Á, a zseni srác… - bólintok a magyarázatára, miközben beugrik Harry arca. Aha, szóval az a fiú! – Biztos, hogy nem úgy? – kérdezem még, még erőltetve a témát. De ha nem úgy és már nagyon elege van, hogy még mindig ezzel jövök neki, akkor oké, a válasza után majd abbahagyom.
Pár perc múlva már a gépen ügyködök, hogy a játék normálisan elfusson rajta. Magyarázok közben neki, lelkesen, kicsit őrült tudós módjára a javaslatára hevesen bólintok és hirtelen az egyik kezemmel rácsapok egyet az ágytakarómra. – Ez egy remek ötlet! – kiáltok fel vigyorogva. Majd okoskodóan rámutatok. – De sok időbe fog telni meganimálni ennyi személyt - mondom neki, majd megigazítom az orromon a szemüvegemet és elvégzem az utolsó simításokat a játék indulásához. – Ó, és meg se fordult a fejemben lófogakkal rajzolni meg téged. Csupán csak sütikkel. A te fegyvered a csokis sütik dobálása lenne – adom a tudtára, ezt a kis információt.
A játék aztán elindul és igyekszek a legjobban teljesíteni, ezt a billentyűt nyomva le, majd a másikat. – Á, ezt most én nyertem! – kiáltom el magamban örömtelien mikor a meccsnek vége és a képernyőn megjelenik a felirat mely szerint én nyertem. – Igen, de azért te is szépen küzdöttél. Hamar bele lehet jönni. Lehet a következő kört te nyernéd. Még egy menetet? – kérdezem meg, megadva az esélyt, hogy Pola is nyerjen legalább egyszer. Bár, ha nem akar, akkor nem kell ezt játszanunk. Létezik még rengeteg más játék is. – Vagy játszunk inkább valami mást? Sims? Vagy van ötleted?

Szószám:509 Megjegyzés:

Örülök, mikor megpróbálkozik a kínai szavak kiejtésével, bátorító mosolyt is küldök feléje mikor megpróbálja. Igen, érződik rajta, hogy ő tényleg kezdő és még gyakorolnia kell, de nem nevetem ki a kiejtését. Hanem kedvesen kijavítom, megpróbálva rávezetni hogyan kell kezdésként ezt az egy kifejezést kiejteni, aztán csak bólintok, mikor már helyesebben megy neki a dolog és hüvelykujjamat felmutatom neki, jelezvén, hogy ez már így jó, egészen érthető és ügyes volt.
- Persze, hogy szép lenne! – kontrázok rá az ábrándos ötletemre az elképzelt párizsi útjával kapcsolatban. Tudom, hogy jó lenne, mert láttam már pár franciaországban játszódó romantikus filmet, melyek alapján azt hiszem, hogy egy biztos elképzelési alapon van arról, hogy milyen lehet. Meg különben is, azt hiszem senki nem vitatkozhat velem azon, hogy Franciaországba jobb elmenni nyaralni, mint Észak-Koreába, ugye?
- Vagy akár majd, ha meg… Akarom mondani majd, ha megnősz, hogy a bátyád elengedjen vagy megszerzünk annyi pénzt, mi ketten is elmehetnénk Párizsba pár napra nyaralni – vetem fel az ötletet. Igaz elég sután, mert majdnem kimondtam, hogy „majd, ha meggyógyulsz”, de gyorsan kijavítom másra. Nem azért, mert úgy gondolnám az a nap sosem fog eljönni, mert bízok benne, hogy Pola meg fog gyógyulni. Csupán csak nem akarom, hogy erre gondoljon ő is és esetleg elszomorítsam, hogy olyat mondok neki, amit ő valószínűleg nem fog tudni átélni.
De át fog tudni élni! Én hiszek ebben.
- Igen tudom. Csak gondoltam rákérdezek hátha változott valami azóta… - vonom meg a vállamat. Igen, még egy olyan dolog a betegségével kapcsolatban, ami kerülendő, révén, hogy nem igazán értünk egyet a dolog kapcsán. - De akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmi ezzel kapcsolatban.
Hagyom is a dolgot. Szerintem illenének egymáshoz, de persze nem erőltetem rá meg nem játszom neki a kerítőnőt, hogy csak azért is legyen valakije, akire ÚGY tekinthet.
- Majd holnap akkor nekikezdek a karakterednek – mosolygok vidáman, hogy áldását adta az ötletemre.
Aztán az újabb játékkörbe is szintén beleegyezik én meg a következő pillanatban indítom is el újra a játékot, igaz most karaktereket megcserélem, így a fair a dolog. Illetve most azért hagyom, hogy elverjen és ezt a kört ő nyerje meg, hogy kiélvezhesse a nyerést is. – Látod? Nem is olyan nehéz, mint amilyennek elsőre tűnik. Ügyes vagy! – dicsérem meg, kedvesen rámosolyogva mikor a monitor kiírja, hogy most ő nyert.
Ezután az én szerelmi életem kerül terítékre és sóhajtva dőlök hátra, az ágyamra. – Hát az egyetemen sok pasi van az biztos, de nem találkoztam még mindegyikkel, hogy pontos statisztikai adatokkal tudjak szolgálni róluk. Illetve tudod jól, hogy nem akarok bunkó, egosita seggfejjel összeakadni. A helyes egyetemista srácok egy része ezt a kategóriát képviselni.  Másik részük agya nem a koponyájukban található, hanem lentebbi testrészükben… Nem, olyanok sem érdekelnek – rázom meg a fejemet, miközben a szobám mennyezetét bámulom. – Azt hiszem, hogy olyan sráccal ismerkednék meg legjobban, akinek helyén van az esze, vicces, nem kell félistennek kinéznie és legyen legalább egy kicsit közös az érdeklődi körünk – gondolkozok hangosan, őszintén megvallja neki a preferenciámat. – Oké, a média pasik terén kicsit tényleg butít. Régebben a magas, szexi, titokzatos, igazi bad boy srácok jöttek be, a volt kedvenc filmes és sorozatos álompasijaim alapján, de most már inkább az ellenkezője azt hiszem? Hogy mit mondtam legyen okos meg jó humorú, valamennyire hozzám hasonló. Semmi eget rengető. De ilyen sráccal még nem igazán találkoztam. Nem igazán járok egyetemi bulikba… Tinderre meg nem regisztrálom fel magamat! – pillantottam rá, nagyon elszántan. Nincs az a pénz amiért rávehetne bárki is, hogy online társkeresőn próbáljak szerencsét. Akkor már tényleg inkább macskás nénivé változok.  

Szószám: 578 Megjegyzés:

- Nem vagyok biztos benne, de szerintem egy hétre szállást foglalni Párizsban nem lehet nagyon olcsó, bár attól függ milyen szállást találunk. Nem kell a legdrágább, persze, de nem akarok Remyvel, tudod a patkánnyal a Lecsóból találkozni. Vagy legalábbis a társaival nem… Meg nyilván kell még, hogy ha ilyen-olyan nevezetességet meg akarunk látogatni, ó és költőpénz is, ajándékokra meg ilyesmikre… - foglalom össze az utazás pénzzel kapcsolatos teendőit.
Örülök, hogy látom felel lelkesült a dolog iránt. Én is nagyon lelkes lettem. Nem igazán voltam még Európában, de természetes, hogy létezik az a földrész is és, hogy rengeteg ország van ott, több millió lakossal akik közt sok kultúra keveredik. Izgalmas kirándulás lenne meglátogatni emiatt Franciaországot és más országokat is. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha lehetőségem lenne beutazni az egészet. Elmosolyodok a gondolaton, na ez már tényleg a komfortzónámon kívül esne!
- Spanyolországba? – kérdezek vissza, majd elgondolkodok a dolgon. Megnézhetnénk egy bikaviadalt vagy flamenco táncosokat, kipróbálhatjuk a spanyol konyha remekeit… - Megfontolandó ötlet – jutok erre a következtetésre és mosolyogva tetőzöm a dolgot. – De tudod mit? Akkor Párizs és Madrid mellé írjuk hozzá Londont, Amszterdamot, Rómát és Berlint is! Menjünk el egy mini európai körútra!
Ha már az ember álmodozik, álmodjon valamicskét nagyot, nem? Meg, hogy mehetnénk el egy európai fővárosba, ha azon a kontinensen több szép főváros is van? Persze, ez még költségesebb lenne és hosszasabb megtervezést és nyaralási időt is ígérne, valamint még kérdésesebb lenne, hogy ilyen útra is elengednének-e minket. Hiszen végtére is egyikünknek sincsen kéznél egy Liam Neeson típusú szülője, aki megfenyegetne bárkit telefonon, hogy azonnal csomagol és megöl mindenkit, aki elrabolta a gyerekét és aztán valóra is váltja a dolgot… Talán nem ártana ilyesmi dologra is felkészülnünk, hogy megelőzzük? Vagy csak túl sok ilyen elrablós akciófilmet láttam mostanság.  Meg felesleges ezen agyalni amikor még csak álmodozunk a dologról.
Vidáman tapsolok amikor Pola a győzelmi örömtáncát járja. Persze, hogy hagyom neki ezt a szép pillanatot, a győzelem örömét. De utána elterelődik a játékról a szó és mikor ő is ledől az ágyamra nem kell fészkelődnöm, hogy helyet csináljak neki, nagy ágyam van, bőven van rajta hely, még sok is.
Végig hallgatom a véleményét és sóhajtok egyet. Igaza van, piszkosul igaza van, ezt el kell ismernem. Macskás néni leszek, ha így megy tovább és nem mozdulok ki a szobámból… A vénkisasszonyok pedig nem igazán kelendőek… Vagy még is, mert a 21. században élünk és a dolgok ebben a témában is megváltoztak? De nem hiszem, hogy várni akarok, hogy kiderítsem. – Igen, lényegesen több srác jár info karra, mint lány… Oké, igazad van, lehet nyitva is kéne tartanom a szememet és tényleg el kéne járnom bulikba ismerkedni… De akkor már vinnélek magammal! - felelem, feléje fordítva a fejemet és visszamosolygok rá. Egyedül biztos nem tenném be a lábamat egy buliba se. Szó se lehet róla! De ha Pola jönne velem, akkor nem érezném annyira elveszetten magamat és ő is szórakozhatna.
- Mondd csak, nem beszéltél össze valamelyik családtagommal, hogy „Vegyük rá Jesst, viselkedjen jobban úgy, mint egy lány?” – kérdezem meg, gyanakvóan felvonva a szemöldökömet. Persze azért az ötletén csak elgondolkodok. Nem tudok táncolni semmilyen táncot, így bármelyik megtanulása a nulláról menne és összetehetem a két kezemet, hogy ne lépjek senki lábára. De a táncórák olcsóbbak lennének, mint egy utazás és ez is komfortzónámon kívülre esne. Valamint meg… Polának talán ebben is igaza van. Nekem se ártana lányosabban viselkednem, neki se… Így hát mi veszíteni valónk lenne? Kipróbálni kipróbálhatnánk, aztán maximum nem mondjuk el semelyik családtagunknak és ismerősünknek.
- Szóval azt mondod, hogy iratkozzunk be táncórákra? – kérdezek vissza, immár másodjára is végig gondolva a dolgot. – A latin táncok nem néznek ki rosszul… Csak azok páros táncok nem? A hastánc… Nem hiszem, hogy azzal kéne próbálkozunk… Vagy valami társas tánc vagy modern tánc? Gondolom, valamit csak elmehetünk kipróbálni aztán meglátjuk, hogy valóban jó ötlet-e…

Szószám: 633 Megjegyzés:

Az ötletére összeráncolom az orromat miközben azt erősen fontolóra veszem. Hát Párizs nem a luxus szót hordozza magában, hogy ha az ember rágondol? Bár aztán arra jutok, hogy vendégházban megszállni talán még is csak jobb ötlet, ahogyan mondja. Hiszen talán úgy még a helyi kultúrába is jobb betekintést nyerhetünk. De persze nem kell, hogy a legolcsóbb helyre menjünk majd. Erről gondoskodni fogok.
- Rendben, legyen így! – bólintok. – Akkor ilyen helyen fogunk megszállni. De aztán úgy turbózd el a francia nyelvtudásodat, hogy a személyes nyelvtolmácsom leszel! – mosolyogtam.
A kínai nyelvtudásommal ugyanis nem sokra mennénk ott, de azt ő is tudja. Persze, lehet, hogy sok francia tud angolul és így csak nem lesz semmi akadálya annak, hogy én is megértsem az utca- és épületneveket, vagy hogy ha valaki helyi hozzám szól. De mindig jobb felkészültnek lenni. Hm… Akkor talán valami alap francia társalgási könyvet is be kéne szereznem, hogy tudjak majd kávét és bagettet kérni?
- Három év? – kérdezek vissza, kicsit meglepetten, kicsit tiltakozva miközben ülő helyzetbe tornászom magamat az ágyon. – Az nem sok egy kicsit? Igen, kell pénz, de… Miért nem inkább két év? Vagy egy? – próbálom közelebb hozni az időpontot. – Mindenesetre szerintem a nyári évszakban kéne mennünk. Akkor legalább attól nem kéne tartanunk, hogy megfagyunk.
Majd tovább terelődik a szó, mert vele képes vagyok mindenről beszélni, anélkül, hogy megszólná a geekségemet. Mit beszélek, mindketten nem vagyunk azok a tipikus lányok, akiket tinifilmekben lát az ember. Most viszont még is előkerül nálunk a fiútéma. Kötekednék vele, hogy az olyan lányokat, mint én, senki nem akar felszedni egy buliban, ami jó is, mert nekem nem is kéne semmi részeg állat, akinek az agya egyfolytában a bulizáson és piáláson kattogna, miközben az alkoholos lehetét el kéne viselnem a bőrömön.
De Pola kedves, könyörgő, nagy kismacskára emlékeztető szemei és a tudat, hogy végtére is kedvességből ajánlkozik fel kerítőnőnek, némiképpen meglágyít és mosolyt csal az arcomra.
- Oké, tudod mit? Leszervezhetsz nekem egy vakrandit, hogy ha így tovább tudunk lépni a fiútémán, legalább is mára - egyezek bele, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Bár a lányos csevegés és legjobb barátnőm hatása már csak ilyen.
A téma át is váltódik, ugyancsak valami olyanra, ami nem tartozik a mindennapi tevékenységeink közé. Tánc. Még is minek gondolja magunkat? A „Táncoló talpak” szereplőinek vagy a „Step Up” szereplőinek? Akárhogy is, a nevetésére és in elnevetem magamat.
- De csak ha utána én a cuki fiú táncpartneremmel megküzdhetek veled és a te cuki fiú táncpartnereddel, hogy melyik páros a jobb - felelem, szintén kinyújtva rá a nyelvemet és még mindig hahotázva ahogyan visszadőlök az ágyra.
Amíg aztán levegővétel miatt abba nem kell hagynom ezt és az oldalam fogását. Ezután az éjjeliszekrényem álló aprócska vekkerre téved a tekintetem és a számlapon lévő apró mutatók keringését figyelve tudatosult bennem, hogy amikor Polával vagyok az idő csak úgy suhan el, mint egy űrhajó átlépve a fénysebességet.
- Ó, kezd későre járni! Mi a terved még mára? – fordulok feléje, kérdőn pillantva rá. – Haza kell már lassan menned, vagy itt akarsz aludni? Utóbbinál persze, hogy ha a bátyádnak jó. Tudod, hogy a részemről anyumék bármikor megengedik, hiszen már tartottunk pizsi partit… De ha nem jó most, akkor máskor is tarthatunk majd! Például Halloweenkor!
Igyekezve elnyomni egy ásítást, bár kevés sikerrel. Valamint nem akarom őt elzavarni, szó sincs róla, csak tudom, hogy a bátyja félti. Persze egy szavába kerül és maradhat éjszakára, van itt hely bőven neki is.

Szószám: 561 Megjegyzés:

- Két év, tavaszi időszak – bólintok rá a változtatott időpontra, mely immár a végleges. – Nincs több, amit kifogásolnák. Persze, hogy van még időnk kitalálni, de jó ha a nagy dolgokat lefixáljuk, hogy ha közben netán bármelyikünkért is jönnek az űrlények, megmondhassuk nekik, hogy időben hozzanak vissza, vagy jöjjenek vissza miután visszajöttünk az Államokba, így nem kell az űrhajójukkal sokat menni az 51-es Körzettől…
Jegyzem meg mosolyogva, noha azért komolyan gondolom a szavaimat. Na jó, félig-meddig. De tényleg nem akarnék semmilyen kis kirándulás miatt lemaradni egy űrlényekkel való találkozásról és ezt ő is tudhatja, hiszen azon kevesek egyike, akik elviselik az űrrel és űrlényekkel kapcsolatos mániámat.
Elgondolkoztat azon gondolatával, hogy többet kéne kimozdulnunk.  Én szeretek a négy fal között lenni, de… Talán csak igaza van. – Hát… Lehet elmehetnénk együtt majd valamilyen egyetemis buliba… - bólintok rá, kicsit még is hezitálva, hogy ez tényleg jó ötlet? Töprengek, majd arra jutok, hogy új emberekkel való ismerkedés csak nem lehet nagyon káros.
A felém nyújtott kezét aztán elfogadom és megrázom. Ezzel le is van tudva, A nyeréssel kapcsolatban pedig elnevetem magam. – Hát a nyerés tudata nem elég? – kérdezem meg vigyorogva rá. A következő szavai aztán nagyon helytállóak, bólogatok is rájuk, jelezvén, hogy teljesen egyetértek. A tánc nagy kihívás lenne, csak úgy, mint a kimozdulás a négy fal közül. – Igen, a tánc is az lenne.
Majd udvarian megkérdezem mit tervezett még, megpróbálva jó házigazda lenni. Örülök, mikor közli, hogy itt terezett maradni. Vele mindig szórakoztató az ilyen pizsamaparti és nem hangzik olyan csajosan, hogy nagyon kényelmetlen lenne.
- Tudod, hogy nem baj, ha itt alszol! – szólok rá, vigyorogva. Van egy olyan érzésem, hogy remekül elleszünk. – Kiválaszthatod, hogy elsőként milyen filmet nézzünk meg, addig én megyek, szólok anyuméknak, hogy itt alszol és találkozunk lent a konyhában, jó? Megvacsizunk, eszünk a sütidből és kikapcsolódásként nézünk valamit.
Mondom el a tervet, a következő órákra szólóan, azzal felpattanok az ágyról és kimegyek a szobából, hogy a folyosón végig menve anyum dolgozószobáig, hogy aztán elkiáltsam magamat a küszöbön:” Pola ma este itt alszik!”. Visszakapok az ajtó mögül egy beleegyezést, de amúgy meg már megszokták, hogy a dolgot. A lényeg az, hogy ez után mosolyogva megyek Polához csatlakozni, hogy tovább boldogítsuk egymást és megkóstoljam a finom sütijét, mielőtt úgy eltűnik, hogy nekem nem marad egy se.

Szószám: 375 Megjegyzés:

- Igeeen, már látom is a lelki szemeim előtt ahogyan Bosszúálló módba kapcsolnál és megleckéztetnéd őket – mosolygok a kijelentésére, mely szerint adna az űrlényeknek, hogy ha elrabolnának.
Persze vitatkozhatnék, hogy azért van pár űrlény, mint például a Doktor, akit nem kéne bántania azért, mert magával vinne, mert pont az lenne a klassz, hogy egy utazásra, egy kalandra elvinne. Viszont az értékelendő, hogy ennyire képes lenne harcba szállni értem, ami miatt is nagyon tisztelem a kettőnk barátságát. Én is harcba szállnék a betegségével, hogy meggyógyuljon és egészségesnek lássam. Bárcsak meggyógyulna!
- Ó, nézzétek ezt a logikát! – kiáltok fel és elnevetem magam a gondolat kifejtésén a buli-pasi témát illetően. Meg persze aztán szemet forgatok, de csak ráhagyom a dolgot. Most. – Bár talán… Számításokat végezve lehet rá esély. De arra mindenképpen, hogy a bátyádnál engedélyt kérjünk és igen, egyetemi buliba menjünk – bólogatok.
Mert miért is ne mehetnénk egyszer mi is ilyen helyre, igaz?
- Akkor egy ebédmeghívás. Megegyeztünk! – megyek bele a kis versenyünk feltételeibe a nyerést illetően. Akkor legyen hát igazi tétje! Persze nem várok tőle semmi komoly, luxus éttermet, jó lesz egy kis kajálda vagy kifőzde is.
Ezután gyorsan elhadartam neki miket terveztem még, hogy csináljunk, majd szaladok is közölni, hogy itt alszik, jó ha anyuék tudnak róla.  
Aztán eszünk, majd végignézzük az általa választott filmet, s mikor az véget ér még nem hagyom békén, hogy szunyókáljon máris, mintha egy öreg hölgy lenne. Nem, még ez kicsit szórakoztatom őt a legújabb agymenéseimmel; milyen könyvet olvastam utoljára, most mit olvasok és illetve csajosabb dolgok, olyan kis semmiségek is megbeszélésre kerülnek még. Végül mosolyogva hajtom álomra a fejemet, örültem, hogy Pola átjött, mert jól szórakoztunk.