Estére jár már. Az óra éppen megütötte a kilencet, de a város egy percig se csendült le. Hogy is csendült volna? Hiszen ilyenkor kezdődik el az igazi élet! Oliver már csak tudja, nem hiába hogy ilyen tájt indul neki portyázni, hátha összeszedi legalább a lakbérre valót. Ilyenkor már az emberek figyelmetlenebbek, plusz a sötétben fel sem tűnik, ha valaki kiemel a zsebedből valamit. Jól megszokott túra ez a számára. Munka előtt kicsit bezsákmányolja a szembejövők pénztárcáit. A munka meg hát… mikor ez, mikor az. Nincs állandó és azokból se mind legális tevékenység, de kit érdekel addig, míg ügyes az ember és haszna van belőle? Manhattan utcái gyönyörűek, az esti fényekben. A hold halvány sugarai jobban bevilágítják a teret, mint azok az alig pislákoló lámpák, amikben már ideje lenne égőt cserélni. Persze ez a nagy homály számára inkább előny, mintsem hátrány. A zúgolódás elhagyva egy kisebb utca felé veszi az irányt. Alig van egy lélek, aki arra járna, csak a fák halk suhogása töri meg a csendet, na meg a szomszédos utcából jövő nevetgélések, a bulizni induló csapatoktól. Egy pillanatra el is hagyja a remény, hogy jó irányba fordult volna, mikor meglát a távolban egy női alakot. Talán ez mégse indul olyan rosszul, hiszen rajtuk kívül alig van itt mozgolódás. Terelésképpen, előveszi mobilját és azon gyakorlatozik, míg egy véletlen folytán bele nem ütközik a lányba és löki is fel azt. Vagyis, csak lökné, ha nem kapna hirtelen utána és a helyzetet kihasználva, pördítene még rajta egyet, hogy aztán a földtől pár centire tarthassa karjaiba és egy bájos vigyort vessen a másikra, csak úgy, mint a filmekben szokás. Talán kicsit nyálas is, de ez talán eléggé jó elterelés ahhoz, hogy megkeresse a másik pénztárcáját, feltűnés nélkül, majd a farzsebébe csempéssze egy gyors mozdulattal, mikor visszaállítja majd. – Jaj, bocsáss meg, az én hibám! – szabadkozik és igyekszik a legangyalibbnak tűnni a másik számára, ami nem is olyan nehéz a babapofijának köszönhetően. Ilyenkor azért csak van haszna. – Minden oké? – pislog is körbe hagyott e el valami mást is a másik, vagy csak Olivér telefonja találkozott a földdel. –Nem veszélyes egy nőnek egyedül mászkálnia, egy ilyen környéken? Elég érdekes arcokat láttam itt az előbb. – mondjuk olyanokat, akiknek legalább lerí az arcukról, hogy nem éppen jófiú szerepében portyáznak errefelé, hogy aztán majd valamelyik nőnek eljátsszák majd a fekete lovagot. Persze, ha akarná, ő is szabathatna magából veszélyesebb arcot is, de abba mi a buli? Így legalább a kutya se sejti valódi szándékait. Hiszen mit lát, ki ránéz? Egy bájos pofit, kék hajjal, bőrdzsekiben, fehér tépett trikóban, fekete farmerben és tornacsukában. Ugyan már, hisz még rossz fiúnak se néz ki, inkább az a tipikus szomszédsrác összhangot adja. Ami néha átok, az máskor áldás, szokták mondani. Talán most az áldáshoz húzhatja be a strigulákat a papírkáján.
Talán még se volt olyan nagyon jó ötlet órákig a könyvtárban rostokolni, gondolta Hien, egy negyedórával ezelőtt. A könyvtár ajtaján kilépve a legközelebbi buszmegálló menetrendtáblázatából megpróbálta leolvasni, hogy a számára legkedvezőbb busz milyen hamar ér oda. Mikor tudomásul vette, hogy bizony álldogálhat ott jó pár percig, egyedül, a félhomályosságban, úgy döntött, hogy ezt a közlekedési opciót elveti. Kisvártatva a metró lehetőségét is, ez időtájat ugyanis nem állt szándékában még véletlenül sem összefutni a metróaluljáróban egy kétes kinézetű alakkal sem. Legyen Manhatten bármilyen jó környék is. Úgy döntött tehát, hogy a hazafelé vezető útnak gyalog vág neki, igyekezve minél előbb átvágni azon a pár utcán, amin kell. Az otthon és a könyvtár között amúgy is rengetegszer megtette már az utat, tudja merre kell mennie, csak nem lesz baja, ugye? Tehát ez indokkal járja most késő este az utcát. Nem buli az oka, bár, ha őt kérdezné valaki, biztosan azt felelné, hogy a könyvtár is tud szórakoztató hely lenni és a tanulás is szórakoztató, ha élvezi az ember. Egy taxi megállóhelyhez érkezik, mely láttán kicsit megtorpan és elgondolkozik, nem-e hívjon ide egyet azokból a sárga járművekből? A bal vállára akasztott vászontáskájába nyúl, hogy annak belsejéből, mi pár könyvet, a vizesüvegét, egy füzetet, egy tollat, a szemüvegtokját (benne a szemüvegével), egy iPadet és a pénztárcáját rejti, előhalássza az utóbbit és megnézze van-e aprója és kisebb címletű bankjegye. A bankkártyájával biztosan nem próbálna egy taxist se kifizetni. Mikor meglátja, hogy a bankkártyája mellett csak nagyobb címletű bankjegyek és csak egy kevés aprópénze van, a pénztárcáját gyorsan a farmerkabátjának egyik zsebébe csúsztatja. Kabátját bal kezével kicsit összébb húzza magán, kezd már érezhetőbben hidegebb lenni, még úgy is, hogy a kabátja alatt egy kék pulóvert, amaz alatt pedig egy inget visel. Folytatja tovább az útját. Néha talán egy-két járókelő szembe jön vele, de amúgy elég csendes környéken jár, olyannyira, hogy a csend kicsit már túl nagy csend a számára. Befordul a következő utcasaroknál és a túl nagy csendet megpróbálja azzal eltüntetni, hogy a kabátjának zsebéből előveszi a mobilját és a fülhallgatóját és elindítja az első zeneszámot a lejátszólistáján. Majd kisvártatva az egyik mobiljátékot is elindítja és menet közben elkezd játszani. Annyira belemerül az egészben, hogy a zebránál is csak éppen, hogy felpillant a kijelzőről, hogy a lámpa zölden villog-e, átmehet-e már, majd újra bele is temetkezik a játékba. Emiatt nem hallja meg, mikor valaki közeledik feléje, sebesen, hogy majdnem fel is löki. Vagyis tényleg el is hiszi, hogy az arca mindjárt találkozik a járdával, ha hirtelen kezek nem nyúlnak utána és nem tartják meg. Meglepetten pislogva pillantva fel a srácra, akinek sikerült majdnem szó szerint levennie őt a lábáról. Kioktatná, de még milyen szívesen mondaná neki, hogy mégis mit képzel, hogy csak így, tapló módon nekimegy? Csak azok a sötét szemek kicsit megbabonázzák, no meg az a bocsánatkérő mosoly… - Ö… Nem történt semmi - szólal meg ő is, lassan, egy ideig farkasszemet nézve az idegennel miközben megpróbálja visszaszerezni az egyensúlyát. Meg a magabiztos hangját. – Jól vagyok – válaszol a kérdésre és ő maga is körülnéz. Rögtön észreveszi, hogy a táskájának pántja lecsúszott a válláról és immár a földön volt, elejéből az iPadjének sarka kicsit kilóg. A vizesüvege kigurult a táskából, ahogyan a szemüvegtokja is kicsit arrébb landolt. Arrébb lép a sráctól, hátat fordít neki, hogy az elgurult vizesüvegéhez lépkedjen, felvegye. Amikor ezzel megvan a közelben, a járda és az amelletti bokor találkozásánál heverő szemüvegtokját is felkapja. – Tudom, az éj sötét és tele van iszonyattal, de én nem félek. Tudok magamra vigyázni – feleli magabiztosan. – Amúgy meg éppen hazafelé tartok. És te mit csinálsz errefelé? Tán csak nem egy koncertre sietsz és eltévedtél? – érdeklődik, teszi meg a felvetést, újra a srác felé fordulva, megnézve immár az öltözetét és a lámpaoszlop fényében megcsillanó kék haját is. Elkönyveli magában, hogy az előbbi történés bár olyan drámákba illik, amiket nézni szokott, a srác megjelenése nem hétköznapi, tényleg olyan számára mintha egy fiúbandából szalasztották volna. Mielőtt meghallaná a választ, hirtelen észreveszi, hogy a fülhallgatója csupán csak a fél füléből lóg, utána nyúl, ekkor észreveszi, hogy a végéhez nem csatlakozik a mobilja, ami még pár percre ott volt. Pontosabban még a kezében. De most csak a felvett vizesüvege és szemüvegtokja van nála, a mobilja nem. A pulzusa újra megugrik kicsit, a táskájához siet, felkapja gyorsan a földről. – Jaj, elejtettem a telefonom! Nem látod valahol a földön? Remélem, hogy nem esett bele a járda szélén lévő csatornába… - pillant segítség kérően a srácra, közben beleejti a felszedett cuccait a táskájába, meg a levett fülhallgatóját is, majd lefelé kezd el pillantgatni, reménykedve, hogy a mobilját megpillantja és az esés nem tett benne kárt.
Ritkaságok egyike, hogy most ilyen korán indul útnak, de így talán még időben is ér majd be a munkahelyére. Mármint, amennyire, azt munkának lehet nevezni… Mindenesetre, a korai indulás oka, az erős unatkozás volt. Nincs túl sok barátja, és azok közül egy se ért rá, ő meg megunta a négy fal közötti lézengést, s inkább nekiindult egy hosszú sétára. Így legalább hátha szerez némi pluszt is. Mondhatni, amolyan borravaló? Először metrón gondolkozott, de aztán még időben meglátta az ellenőröket és letett róla. Jó egy menetjegy, nem ökör ára, de most feleslegesen minek adjon ki rá? Az ellenőrök úgy is szökőévente egyszer lépnek akcióba. A taxi túl drága, így minden bizonnyal marad a séta. Néha az is kell, ha sportosabb akar maradni. Úgy sincs hideg, idejéből kitelik, addig is nézeget. Legalább is gondolta ő, mikor elindult, de az út felénél, már kedve támadt volna levágni a lábait. Csak tudná, hogy miért nem ezen a környéken keres magának egy lakást, akkor legalább közelebb lenne a munkához. Jó, mondjuk akkor meg az egyetem miatt nyafogna. Igen, ő jár olyan helyre is…már amikor nem alszik el és időben beér. Azért nem hülye gyerek ő, inkább csak kicsit lusta, és kalandvágyó. Most viszont csak unottan csoszog az üres úton, minden reményét elvesztve. Azt hitte, hogy legalább lesz is ma valami balfék, akit megszabadíthat pár zöldhasútól. S, láss csodát, mintha fent meghallották volna kérését –na persze – egy lány tűnik fel a távolban. Egyből egy széles vigyor ül ki az arcára, amit le se tudna onnan vakarni. Talán a mai napot, mégsem kell még temetnie. Előveszi hát a telefonját, mint figyelem elterelési eszközt, hogy legyen mire fogni az ütközést. Szerencséjére a lány is nagyon elmélyülten figyeli a villogó képernyőt, így sima ügye van a mi kis rókánknak. Próbál nagy erővel nekimenni, hogy még csak véletlenül se maradjon talpon, majd, hogy jobb színben tüntesse fel magát még el is kapja. Igazán drámába illő az a jelenet, ahogyan az utána lévő szemezés is. Egy külső szemlélő –és talán maga a lány is – mit sem vesz észre ebből, de Olinak elég ideje volt ez idő alatt, hogy meglelje a másik pénztárcáját és finoman ki is emelje onnan, majd, egy nem feltűnő mozdulattal csúsztatja is a kabát zsebébe, miután felállította a másikat. Reméli, hogy legalább van is benne valami. – Áh, annak örülök. Nem szerettem volna, ha baja esik egy ilyen széplánynak, a figyelmetlenségem miatt. – csábosan vigyorog is rá, majd segít neki összeszedni a szét gurult dolgokat. –Oho, egy kemény csaj. Csak nem jártas vagy valamelyik harcművészetben? Most szólj, ha fekete öves vagy, mert akkor nem kekeckedek. –kuncogva méri végig. – Nem dehogy! Errefelé dolgozom, csak éppen tettem egy kitérőt, mert elég sok időm van még műszakig… Vicc, hogy mekin kívül már alig van nyitva ilyenkor valami, ahová beülhet addig az ember…. – csóválja meg a fejét. – Csak nem esett bele… -veszi fel a földről a sajátját, majd zseblámpát kapcsol, hátha többet látnak, mint így a félhomályban. Azért ez nem volt benne a forgatókönyvben, de hát, üsse kő, nem hagyhatja itt csak úgy. Még a végén túl feltűnő lenne, és még azt hinné, hogy meglopta… Mármint, hogy a telefont is ellopta, pedig ahhoz hozzá se nyúlt! Mire menne vele? Manapság úgy se adnak sokat egy használtért, legyen az bármennyire is ultramodern kiadású. –Aish, most szörnyen érzem magam… Nagyon drága telefon volt? –reméli, azért nem neki kell fizetnie ezek után. Szép is lenne, nyert egy pénztárcát, veszített egy telefont, vagy annak az árát… ráadásul tuti nincs annyi a csaj tárcájában, hogy esetleg abból fizesse ki. Nem túl lovagias, de ha már nincs sok pénze máshogy nem tudja megoldani. –Meg ugye volt rajta minden? Tok, fólia? Persze kifizetem én a kárt, ha már én okoztam, de néha egyszerűbb új telefont venni, mint üveget cseréltetni rajta… - egyik se olcsó mutatvány és nem nagyon szeretne ebbe beleesni. Inkább meghívja a csajt egy szelet sütire, vagy egy kávéra, de telefont nem akar venni.
Hient valóban váratlanul érte a fellökés, a hirtelen felbukkanó kékhajú srác. Persze, elkönyvelte magában, hogy ez egy kis semmiség, hiszen nem lett semmi baja belőle. A kapott kis bókot meghallja ugyan, de válasz ként csupán csak még mindig megpróbálja megtalálni a hangját és hogy most már újra két lábbal biztonságosan áll a talajon egy apró fél lépést hátrál a sráctól. Magánszféra és ilyesmi miatt. - Láttam a „Karate kölyök” filmet. Meg egy csomó Jackie Chan filmet. Szóval tudom, hogy hogyan kell ütni. Elméletben… - válaszol a kérdésre, hogy jártas e valamilyen harcművészetben. Nos, technikailag nem űz egy martial arts-ot sem, nem is az a személy, aki utcán leáll verekedni másokkal. Hiszen ő lány és nem elég edzett hozzá. De, ami késik nem múlik, és még van rengeteg ideje megtanulni egy harcművészeti ágat. Nem mellesleg úgy is a bakancslistáján van a dolog. - Mit dolgozol? – kérdezi meg aztán kíváncsian. Rossz dolog a kérdezősködés, a kíváncsiskodás olyan dolgok iránt, amihez semmi köze az embernek, ezt tudja is jól, de érdekli, hogy a másiknak mi lehet a munkája, hogy szabadidejében egy ilyen szép lakókörnyéken sétálgat, ahol csupa módosabb ember él. Persze, lehet, hogy a környéken bérel magának egy lakást, jut eszébe a gondolat. Gondolkozik el ezen, ahogyan gyorsan összeszedi az elgurult holmijait, majd a telefonját kezdi el keresni. Hova eshetett? Kicsit elfogja a pánik, mert a telefonját nem akarta két év használat után az elveszett vagy törött telefonok temetőjébe küldeni. - Remélem is, hogy nem esett bele! – szólal meg, idegesen pásztázva a földet. Nézi a járdát és a járda melletti vízlefolyót, ami a föld alatt lévő csatornába vezet. – Ugyanis nagyon nem szeretnék találkozni Pennywise-al… - jegyzi meg. Igen, a horrorfilmek, főleg, amikben gonosz bohócok vannak, nem a kedvencei. De nem látja arrafelé, így elkezd kutatni másik irányba is, a járda másik oldalát is megszemlélve, a fűvel és bokrokkal borított részét. – Drágának drága volt, de nem ezért érdekel. Igen, van rajta üvegfólia és tok, nem amúgy igyekszem védeni. Már két éve meg van és csak azért féltem, mert legalább a fél életem rajta van a memóriakártyáján… - válaszol a kérdésekre, miközben még mindig kutat. Néhány pillanat múlva aztán diadalmasan felkiállt, megpillantva a készüléket egy bokorból kihalászva. Az üvegfólia egy picit megsérült, de nem olyan vészesen, még simán használható így. Bekapcsolja a kijelzőt, világít, elhúzza az ujját az érintőképernyőjén párszor, a kijelző érzékel. Működik. Ez a lényeg. Megkönnyebbülten sóhajt fel és megmutatja a srácnak, hogy működik, nincs baj. – Működik. Nincs baj, nem kell újat venned nekem – mondja, odasétálva hozzá, hogy felmutassa neki a működő mobilt. Igaz, van a fóliáján sérülés, de az harci sérülés. – Nos, akkor én… Azt hiszem, hogy most már megyek. Vagyis úgy két sarokra lakok innen – mutat a maga mögötti irányba. Igen, ilyen szép, gazdagoknak való lakókörnyéken él. Most pedig már tényleg későre jár, ideje hazaérnie, már így is késésen van. Nem az a fajta, aki éjnek éjjelén az utcákat rója. – Ha akarsz, nyugodtan elkísérhetsz… - teszi hozzá félszegen. Hiszen este tényleg veszélyes egyedül mászkálnia, ezt elismeri. Ha a srác vele tartana, akkor talán nem törhet vele semmi baj míg hazaér, ugye? – Ja, amúgy Hiennek hívnak – mutatkozik be, elmondva csupán csak a második keresztnevét, melyet a barátai, ismerősei és úgy az összes többi ember körében szeretett használni.
Kezdőlap
× 
