I, I always want to run, run, run away, but, but then I crawl into your arms, it, it's like we're starting drama every day, but, but you know that's my favorite part

Mark and Ophelia

A nyárral idén nem csak a felszökkenő hőmérséklet, a hosszabb nappalok, és a légkondicionáló készülékek folytonos, halk, ámbár annál megnyugtatóbb búgása érkezett meg – nincs is annál illúziórombolóbb, ha a mesterségesen hűvös levegő opciója nélkül kell megtervezned az öltözéked bárminemű baleset elkerülése érdekében -, de olyan váratlan problémák is, amikkel mindezidáig még soha nem kellett foglalkoznom, mint például egy tizennégy hónapos kisgyerek és a nyári bölcsődeszünet.  
A kettő egyvelege, a Markkal való betáblázottságunk, és az én minél bébicsősz-mentesebb nevelési elvemnek köszönhettem a vendéget a nappaliban – Mark lakásának nappalijában –, Mrs. Vivienne Dermot személyében. Már akkor sejtettem, hogy hibát követek el azzal, hogy rábólintok a felajánlására, miszerint én csak ne aggódjak, hazahozza – Markhoz – ő Connort, amikor valamiféle elmebaj hatására megtettem, de látva a tökéletes fekete vonallal kiemelt csillogó, szarkalábakkal keretezett szemeit, amint kutakodva felmérik a lakást, hallani a – nem mellesleg gyönyörű – Jimmy Cho cipőjének sarkait a feddhetetlenül tiszta parkettán koppanni, ahogy körbefordul, már kétségem sincs felőle.  
Egy fürdővel később már úgy vélem, vennem kellett volna a fáradtságot, hogy én magam menjek Connorért, de a kérdés pillanatában épp egy Versace fotózás után voltam, kimerültnek és dehidratáltnak éreztem magam, és a gondolat, hogy nem kell Connorral is bűvészkednem, míg megpróbálok kapkodva lezuhanyozni, akkor és ott felbecsülhetetlen értékkel bírt.
- Köszönöm, hogy hazahoztad – ismétlem meg újra, amikor a beszélgetés csendjét nem tőri meg az édesanyám elköszönése. Egyszer már végigmentünk az illem követelte párbeszédeken. Kíváncsi vagyok, hányszor kell még ugyanazokat a köröket lefutnunk, mire Vivienne Dermot hajlandó rátérni az ittléte valós okára. Merem remélni, hogy ez még Mark megérkezése előtt megtörténik. Nem repesek az örömtől, hogy az ő lakásában fogadok vendégeket, kissé úgy érzem, mintha visszaélnék a bizalmával, amiben amúgy sem bővelkedek. Jelentős mennyiségre ugyan nincs szükségem belőle, épp csak annyira, hogy valamelyest megüssük a kompetens, összedolgozni képes szülők mércéjét, de ha választhatnék, ennél azért súlyosabb esetekre tartogatnám a bizalma eljátszását. – Értékelem a fáradozásaidat.
- Ugyan, az unokám sosem fáradtság – legyint egy manikűrözött kéz. Meglepően kevés ránc szabdalja a kézfeje bőrét, annak ellenére, hogy lassan ő is betölti a hatvanat. Nem sokszor vágyom az anyám iránti hasonlóságra, de remélem, ebből a szempontból az ő genetikáját örököltem. – A nagynénédnél voltam, útba esett.
Rebecca édesanyjára gondol, és nem, nem esik útba, éppen ellenkezőleg. Kitérőt tett, és mindketten tökéletesen tisztában vagyunk vele.
Mindezt természetesen már hallottam egyszer, ahogy azt is, mennyire imádja ő is, és a nagynéném is a fiamat, Connor mennyire jól érezte magát velük, és mennyire nem okozna gondot sem anyámnak, sem apámnak, ha több napot kellene rá vigyázniuk. Más esetben sem kaptam volna túlságosan a lehetőség után, a szüleimet ismerve bőven elégnek tartom, ha egy-egy napot vannak csak egyhuzamban Connorral, de a zaklatóm ügyében elindult eljárás óta még kevésbé fűlik hozzá a fogam, hogy máshol legyen, mint én, vagy az apja.
- Úgy gondoltam, az egész… hogy is nevezik ezt? Stalker? Szóval a rajongós ügyed mellett biztonságosabb, ha én jövök ide, nem pedig te mozdulsz ki feleslegesen. Be kell vallanom, az apáddal meglepődtünk, hogy ide jöttél, és nem pedig haza. Itt talán biztonságosabb? – Az engedékeny, már-már megengedő mosoly az arcán sértő, ha finoman akarok fogalmazni, és egyenesen felháborító, ha nem. Mintha szükségem lenne az engedélyükre, hogy ahhoz- és odaköltözzek, akihez és ahová csak akarok.
Vagy mintha valaha is önként hazaakarnék költözni. "Haza".
- Connor miatt tettem, ahogy ezt akkor is elmondtam, amikor először meséltem a szituációról – felelek felszegett fejjel, visszafogva az ösztönt, hogy összefűzzem magam előtt a karjaimat. Kislányként mindig azt hittem, az anyám jámbor, ártatlanabb, mint az apám. Talán igaz is volt, és csak a Marshall Dermot mellett eltöltött évek alatt keményedett meg, talán mindig is az volt, és csak én láttam színezett lencsén keresztül az otthonunk dinamikáját. Valószínűleg sosem tudom meg, bár manapság nem is kifejezetten érdekel. Leköt a saját életem. – Tökéletesen biztonságos, mert ahogy ezt is említettem már, nem vagyunk valós veszélyben.
A biztonsági csapatom különben is ragaszkodott hozzá, hogy egy civil autóból megfigyeljék az épületet. Ha bárki olyan feljut, akinek semmi keresnivalója idefent, fejek fognak érte hullani, és kivételesen nem én fogom a bárdot tartani, hanem a biztonsági főnököm.
Vivienne Dermot hümmögve fordul a játszószőnyegén csücsülő Connor, és az őt körülölelő Gordo felé.
- Hallottam a válásról – jegyzi meg az anyám, tekintetét ártatlanul a halkan játszadozó Connoron tartva. – Azt hittem, talán ez motivált.
Nem mondhatnám, hogy meglepődök; valahol éreztem, hogy ez fog következni, de a végletekig hittem benne, hogy talán, csak talán, de mégsem.
Követem a pillantását a szokottnál jóval csendesebb fiam felé; valószínűleg fáradt, különben be sem állna a szája. Az utóbbi hetekben meglehetősen rákapott a kezdetleges beszéd ízére.
- Nem vagyok benne biztos, hogy értékelem az implikációdat, anya – felelek, és továbbra sem engedek a vágynak, hogy a testbeszédem kényelmetlenséget vagy védekezést fejezzen ki. Nem mintha kényelmetlenül érezném magam, a szavai inkább csak a felháborodottságomat szítják tovább, melyet remekül továbbít a fagyos mosolyom, és az ennek merőben ellentmondó, szikrázó szemem.
- Ophelia, drágám, az égvilágon semmit nem értékelsz, amit nem tudsz a lábadra a húzni. Az apád és Brie talán megpróbálnak melletted tojáshéjon lépkedni, de én az anyád vagyok, kettőnk közt nincs szükség óvatoskodásra. Beszélhetünk nyíltan.
Mekkora kibaszott hazugság.
- Ez felettébb gazdag tőled, miközben épp figyelmen kívül hagyod, amit mondok – vágok vissza kapásból, hitetlenkedő mosollyal rázva meg a fejem. Connor felkapja egy kicsit a fejét a megemelkedett hangerőre, de nem tűnik túlzottan zaklatottnak. – Nyíltságot akarsz? Legyen! Nem vagyok Mark szeretője. Az a múlt, ez pedig egy szükséghelyzet. Nem miattam válik, és nem tudom hanyadjára kell ezt kimondanom, de nem, továbbra sem fog feleségül venni.
Ha belegondolok, hogy mindezt elkerülhettem volna, ha csak ügyeletet kérek Connornak, de a szülői közösség – főleg üzletemberek, egy tucat híresség, néhány jogász, és azt hiszem, egy plasztikai sebész is akad köztük – olyan megvetéssel nézett mindenkire, aki így tett, hogy a büszkeségem nem engedte.
- Kár – biccenti oldalra a fejét Viviene Dermot kibillenthetetlen nyugalommal, lassacskán közelebb lépkedve felém. Magasabb is nálam, magassarkút is visel, bosszantó, hogy fel kell néznem rá. Majdnem annyira, mint a legkevésbé sem irritált hangja, amivel ezt az egész beszélgetést kezeli. Szinte már dallamos, mintha játszana velem. Én is ilyen érzéseket keltek másokban? Mert akkor remekül végzem a dolgom. – A helyedben megfontolnám. Nem feltétlenül rögtön a házasságot, természetesen, de valamit. Csak jót okozhatna; neked, Connornak, az apádnak. Nehezemre esik elhinni, hogy annyira boldogtalanná tenne a gondolat – érinti meg az arcomat gyengéden. Jól esik, olyannyira, hogy el akarom hinni, hogy azzal a valós anyai szeretettel teszi ezt, mint ahogy a Briannának szánt büszke mosolyokat is osztogatja, de nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. A szüleim bizalmatlankodása az életem összes meghozott döntése kapcsán mindenről árulkodik, csak őszinte és önzetlen szeretetről nem. Persze, szeretnek a maguk kifacsart módján, de irányítani is akarnak, és egy élet a tanúm rá, hogy a kettő náluk kéz a kézben jár. Legalábbis, ha rólam van szó.
- Tisztában vagyok vele, hogy az egyik legkedvesebb elfoglaltságod azt a gondolatot éltetni, hogy az egész család szövetkezik ellened, de hiszem, hogy valahol te is tudod, hogy ez nem igaz. Tényleg azt gondolod, hogy számomra a boldogságod mit sem jelent, Ophelia? – A mutatóujjával ösztökéli feljebb a fejem, amikor az arca helyett a nyakláncára kezdek fókuszálni. Tiffany, mi más. – Gondolkodj el ezen, és az előző témánkon is. Talán ráébredsz valamire – nyom egy rövid csókot a homlokomra, mielőtt elköszönne (ugyanúgy megpuszilva Connor homlokát) és távozna.
Máskor ilyen esetben legyőzöttként és lenézettként gondolnék önmagamra, most viszont meglehetősen összezavar az érzet, amit az édesanyám finoman burkolt célozgatása hagyott bennem; a célozgatás, ami nem tudom, mi célját szolgálja, de nem fogom hagyni, hogy megpróbáljon befolyásoljon bármiben is, amivel a kezére játszhatok, éppen ezért nem fogok esélyt adni rá, hogy a kriptikus szavai otthonra leljenek bennem. Ha az anyám azt hitte, kijátszhat, tévedésben él. Lehet, hogy nem én vagyok a család intellektuális büszkesége, de mindig is értelmesebb voltam, mint amilyennek tartottak.
- Légy óvatos a nagyanyáddal, prücsök. Legalább olyan ravasz, mint a róka – guggolok le Connor mellett, és finoman megpöckölöm az ujjbegyemmel az orra hegyét, mire ő gurgulázó kuncogással próbálja meg félrecsapni a kezem. Annyira elképesztően aranyos gyereket szültem, szinte már számomra is hihetetlen, hogy ezt is ennyire jól összehoztam. – De nem olyan ravasz, mint mi, ugye? Mit szólsz egy pancsihoz?
- Gooooo? – meríti el a kis ujjait Gordo szőrében. A kutya meg se rezzen, pedig erősen kétlem, hogy Connor finomkodna.
- Nem, a kutya nem jöhet. Ha utánad ugrik, ázott kutya szagod lesz.
- Gooooo!
- Ó, rendben, de neked kell majd szagolnod magad, és ha apád kérdezi, téged teszlek felelőssé!
Egy órával, rengeteg Connor kacajjal, egy – TERMÉSZETESEN – kádba ugró kutyával, és egy sebtében leadott ételrendeléssel később a pizsamás Connor limonádét szürcsölget a csőrös poharából a nappaliban, kivételesen nem a Toy Storyra, hanem valami kisbabás mesére tapadva rá úgy, mintha legalább Jézus második eljövetele lenne, a hátát kényelmesen az immáron száraz kutyának vetve, párnaként használva őt. Korábban szerettem volna egy kicsit nagyobb távolságot Connor és Gordo között, főleg egészségügyi okokból, mára már annak is örülök, ha nem akarja bekapni az állat fülét. Ha meg lenyel egy kis szőrt, hát egye fene, immunerősít.
A konyhapultnál állva szedek ki egy kis csirkét és párolt zöldséget Connor egyik mesefigurás tálkájába, amikor meghallom a nyíló ajtót. Szemforgatva érintem meg a pulton heverő telefonomat; negyed nyolc. Nem tudom, Mark mit hisz, mit művelek a lakásával, de az együttélésünk első napján még nyolckor jött, a másodikon fél nyolckor, ma pedig negyedkor. Ha lenne bármi összetörésre érdemes dekorációja, talán lelökhetném, hogy legalább ne hiábavalóan aggódjon.
- Szia – pillantok fel a közeledő lépteket hallva, apró mosolyra húzva az ajkaimat. Még várat magára az első veszekedésen, azonban addig is örülök a ténynek, hogy belement ebbe az egészbe. Elkerülhetetlennek tartom, hogy ne legyek még rengetegszer dühös rá az elkövetkezendő hetek alatt. Addig tartalékolom az energiáimat, és fenntartom a béke látszatát. Felé emelem az egyik papírdobozt. – Éhes vagy? Vietnámit rendeltünk. Connor, apa hazaért! – szólok át valamivel hangosabban a nappaliba, majd a mikró felé fordulok, hogy egy leheletnyit rámelegítsek Connor vacsorájára. Mire visszafordulok, már elhangzott a jól megszokott „Dada”, és Connor botladozva álldogál, egyelőre még egy helyben. – Gyerünk, szívem, ide tudsz jönni apához?
Connor nagyon koncentrálva húzza össze a szemöldökét, mielőtt elhatározásra jutna. Lépésre emeli a lábát, egy pillanatra megőrzi az egyensúlyát, és ahogy a felemelt lábára helyezné a súlyát, fenékre esik. De legalább a szőnyegen teszi mindezt. Egy kissé zavartnak tűnik, mielőtt ráeszmélne, hogy a járással ellentétben kúszni már tud, és eképp indulna meg sebesen az apja felé. Az átlaghoz képest az első, igazi lépésével kissé késében van, de mivel annyival előbb kezdett beszélni, nem aggódok.
- Milyen napod volt? Fáradtnak tűnsz - fordulok vissza Mark felé. Ez nem különösebben egyedi eset, ha az elmúlt két napból indulok ki. Undorítóan domesztikusak vagyunk. - Rád férne egy hidratálókrém - teszem hát hozzá, mielőtt abba a valótlan hitbe ringatná magát, hogy túlságosan érdekel, mi van vele.

öltözet; 1773; sok-sok INTx érzéssel | ⚶

And every mornin' when I wake up I wanna be who I couldn't say I'd ever been, But it's so much more than I ever was. If every night I go to sleep knowin' That I gave everything that I had to give

Ophelia and Mark

A legtöbb olyan családban, mint az enyém, ahol a szülőknek nem adatott meg feltétlenül a továbbtanulás lehetősége, de eléggé tanultak és intelligensek ahhoz, hogy felismerjék a diplomák értékét, ráadásul megfelelő körülményeket tudnak teremteni ahhoz, hogy legalább egy vagy két gyerekük továbbtanulását finanszírozzák, három lehetőséget adnak: orvos, mérnök vagy ügyvéd. Nem principiális alapon döntöttem; mindegyik szakmának megvannak a maga kihívásai, a jobban vagy rosszabbul kereső részei, így az sem befolyásolt. Valójában az egyetlen dolog, ami az ügyvédi pálya felé hajtott, az az volt, hogy az idősebb nővérem építész lett, a kisebbik pedig gyermekorvos. Eszemben sem volt eljátszani azt, amit sokan, hogy egy idősebb rokon nyomában elindulva folyton lehetetlenül magas elvárásokkal találkozik, mert újat csak akkor tud mutatni, ha megdönti az Ő személyes rekordjait. Szerencsére a bátyám úgy döntött, hogy éhező művész lesz, úgyhogy nem happolta el előlem a jogi pálya lehetőségét. (És a jövőben sem tervez tovább érni nálam, mert különben nem a nővérem és a férje cégének dolgozna afféle second-hand üzletkötőként.)
Nem a szerencsén múlott, hogy végül nem csak jó, hanem egyenesen kiváló lettem a szakmámban, csak elhatározásé. Bármit meg lehet tanulni, ha az ember ráveszi magát, úgy igazán. A hazugság és ferdítés pedig egyébként is az emberek vérében van – legalábbis a legtöbbünkében. Tom mindig borzasztóan hazudott, és a pókerarca se volt jobb. Ezért nem szerettem vele játszani; nem érződött igazinak a győzelem.
– Persze, hogy semmi sincsen eldöntve, és mondhatsz nemet – pislogott rám meglepetten a mahagóniasztala túloldaláról. – Biztosan… tudunk valaki mást küldeni.
Szerintem már eladták az ötletet az én nevemmel. Vagy legalábbis elég nagyot mondtak ahhoz, hogy tudják, Tomot nem küldhetik, mert élve felfalják az ottaniak, Willt pedig akkor se engednék ilyen ügyek közelébe, ha purhabot nyomhatnának a szájába és kikötözhetnék egy falhoz, hogy biztosan ne tegyen kárt semmiben. Nem mi voltunk az egyetlen senior partnerek a cégnél, de ha az embernek azt mondják, Hall & Schneider, akkor valahol jogosan gondolhatják, hogy vagy Hallt, vagy Schneidert kapják egy ekkora horderejű fúzióra.
– Jó. Küldjetek.
– Csak azt nem értem, hogy miért? Azt hittem, repesni fogsz az örömtől, hogy még fizetjük is a nyaralásodat! Mert ez az, ne vicceljünk, Mark!
– Ha ennyire jó ajánlat, miért nem mész te? – mosolyodok el a bőrhuzatos szék karfájára könyökölve.
– Te is tudod, hogy én nem mehetek el innen.
– Hát, én se.
– Ez a kölyök miatt van?
A szemöldökeim közé ülő ránc az övét másolja, bár az enyémnek inkább némi haragos éle van. Tudom, hogy tudja, Connornak hívják. – Részben, igen. Részben pedig csak túl öreg vagyok ehhez az ide-oda ingázáshoz, megölne a jetlag, nem tudnék megfelelő munkát nyújtani se ott, se itt, és a maximumnál nem vagyok hajlandó kevesebbet felmutatni. Ráadásul kínaiul se tudok.
– Ne már! Hallottam, hogy egyszer kínaiul olvastál fel valamit, valami alapod csak van.
– Az egy étlap volt, és azt jelentette, hogy „narancsos kacsa” – hunyorgok rá, majd sóhajtva teszem vissza a korábban átvetett lábam a padlóra. – Nézd, sajnálom, ha csalódást okozok, jó? Ha a németekkel akarnál üzletelni, vagy az izraeliekkel, megérteném, miért csak én jöhetek szóba, de Kínához semmit se konyítok. Ha kell, a kijelölt ember segítségére leszek, elérhető vagyok konferenciahívásra hajnali háromkor, mint eddig is, sőt, ha kell, évente egyszer vagy kétszer utazok is. De ne kérj arra, hogy hónapokat töltsek ott.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire el tudok fáradni; már a puszta gondolatba is belesajdult mindenem. Valószínűleg tíz évvel ezelőtt élveztem volna ezt a pörgést, de tudom, hogy most már képtelen lennék rá. Mi több: nem is kérek belőle. Lehet, hogy később majd megbánom ezt a döntést, de most vártak tőlem választ, még ha egyelőre nem is hivatalosan. Tom eldugott piás asztalán már ott volt egy megtöltött whiskys kristálykancsó; feltételezem, az egyik harminc-negyven éves üvegét bontotta fel, azt gondolva, hogy biztosan ünnepelni fogunk. Én azt, hogy micsoda remek ajánlatot kaptam, ő pedig azt, hogy innentől ezzel a teherrel sem kell foglalkoznia.
Leemeli az orráról a szemüvegét és az orrnyergét kezdi dörzsölni. Az én szemem is égni kezd, bár az órámra pillantva látom, hogy még alig múlt hat, annak ellenére, hogy kint már szuroksötét van – már ha leszámítjuk a milliónyi utcai lámpát és az autók reflektorait, ahogy megcsillannak a nedves aszfalton.
– Értem, hogy mit mondasz. De azért arra kérlek, hogy gondold át még egyszer, Mark. Ha gondolod, beszéld meg a lányaiddal is, de… gondolod át.
Szerencsére én jobban hazudok, mint Tom. Úgyhogy nagyon könnyen elhitetem vele, hogy mindenképp átgondolom – valójában viszont nem jut eszembe egészen addig, amíg haza nem érek. Akkor is csupán annyi, hogy eszemben sincs mindezt Kínában tenni meg.
– Szia – viszonzom Ophelia köszönését, néhány másodpercnyi fáziskéséssel. Nem ez az első, hogy arra érek haza, valaki van a lakásban; hol a lányok tették ezt, hol a bébiszitter, ha véletlen mégis be kellett mennem dolgozni és itt kellett hagynom Connorral. Természetesen ezen alkalmakról Opheliának nem kell tudnia. Tény viszont, hogy se a bébiszitter, se Nicole-éknak nem szokása kajával várni. Vagy úgy egyáltalán várni. Ha Connor nem volt itt, legfeljebb Gordoval tudtam beszélni. Meglehetősen ritkán szólt vissza. Úgyhogy hazaérve ezzel találkozni… Nos, ez is egyfajta első.
– Tulajdonképpen… Igen. – Bár a vietnamit nem szeretem különösebben, amíg a zöldön kívül valami más is van benne, örülni fogok neki. És ha nem, akkor sem mondanám meg Opheliának. Eddig egészen békésen megvoltunk egymás mellett, feltehetőleg főleg azért, mert alig voltam itt, de nem kockáztatnám a törékeny békét teljesen feleslegesen.
Épp az öltönyömből bújok ki és akasztom a kezemre, amikor meghallom Connor lelkes gügyögését, aztán Ophelia bátorító szavait. Érdeklődve figyelem, ahogy Connor rugózik párat a kanapéra támaszkodva, majd… seggre ül. A vigyorom valójában együttérzésből fakad. Együttérzően nem nevetem ki. Nem mintha fájna neki, úgyis pelenka van rajta, és mivel egyikünk sem ugrik oda hozzá ijedten, ezért nem igazán törődik vele, Gordoval versenyezve indul meg felém a padlón. Lábhossznyi előnyök végett utóbbi ér előbb oda hozzám, de legnagyobb bánatára a kúszóbbik vetélytársát veszem csak fel; ő egyelőre be kell érje egy fültővakarással.
– Hmm. Felajánlod a sajátod? – sétálok közelebb Connorral a kezemben; némi helyezkedés után sikerül kihúznom alóla az öltönyömet és amennyire tudom, fél kézzel a székre teríteni. Connort közben teljesen lefoglalja, hogy mepróbálja az ujjai közé csippenteni a borostámat. Láthatóan nem érti, miért van az arcomon, és miért nem tudja úgy meghúzni, mint a hajamat. De mint minden „felület”, ami egy kicsit más érintésű, felettébb lenyűgözi.
– Feltétlen beszélni fogok a bőrgyógyászommal a szem alatti ráncaimról, mielőtt akkorára nőnek, hogy Connor meg tudjon kapaszkodni bennük. Bár így is feltalálod magad, ugye, öcskös? – pillantok rá, aztán elkezdem fel-le ugráltatni a karomban, ami majdnem annyira tetszik neki, mint a borostám.
Ophelia mellé lépek, hogy belenézzek a tárolókba a válla felett. Az étel aromáján és Ophelia lassan már ismerőssé váló parfümje mellett, amit már akkor is érezni véltem a lakás bizonyos pontjain, ha feltehetőleg órák óta nem járt már ott, volt ott valami más is, de nem tudtam rájönni, micsoda.
– Még jó, hogy végül mégse hoztam haza kaját. Korábban végeztem és gondoltam hozok pizzát a Grimaldi’sból, de borzasztó volt a forgalom. Pedig az biztos tetszene, ugye? Igazi európai. A legjobb európai, igazából – ezt már természetesen Connornak magyarázom. – Kivéve, ha a nagyi kérdezi. Mert akkor a legjobb európai az ő főztje. Soha ne mondj mást neki, negyven éve hazudok, összetörné a szívét.
Connort láthatóan mélyen megérintette a kérdésem, ugyanis immár az arcomat kezdte pofozgatni. – Daaaaa-da. Da. Dadada…
– Jó napom volt, egyébként. Minden nap jó, amikor embereket utasítgathatsz és hallgatnak rád, nem? Feltételezem nagy tapasztalatod van ebben. Persze csak a szerepedre gondolok – vigyorgok Opheliára. – Nem úgy volt, hogy mostanra már tudni fogod majd a következő forgatási intervallumot? Vagy csúsztok?

1223 szó | ⚶

I, I always want to run, run, run away, but, but then I crawl into your arms, it, it's like we're starting drama every day, but, but you know that's my favorite part

Mark and Ophelia

Ha valaki néhány hónappal ezelőtt azt mondja, hogy a nyáron majd Mark Schneider konyhájában melegítem a „családi” vacsorához valót, a hangulatomtól függően kinevetem, vagy dühösen hozzávágom a táskámat. Egy jól elhajított cipő ugyan halálosabb fegyver, de nincs az az isten, amiért önként leveszem a cipőm, hogy aztán barbár mód fegyvernek használjam. Legfeljebb az igazi vészhelyzetek során, esetleg akkor, ha régebbi cipőről van szó, és maximális bizonyossággal tudom, hogy végigszolgálta a maga idejét.
Mindenesetre, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy szép napon papás-mamást fogok játszani valakivel, hát még Markkal. Nem mintha valaha is őszintén elhittem volna, hogy majd pont életem fénykorában fogok egyedül élni (nem mintha most erről lenne szó), mindenesetre az elképzelésem nem tartalmazta sem Markot, sem pedig bármiféle gyereket, ami azt illeti. Előbbi érthető okokból, utóbbi pedig nemes egyszerűséggel sosem tartozott azon kitűzött célok közé, amire különösebben vágytam volna. Nem túlzás azt állítani, hogy hiába a közelebbi környezetem meglepettsége a terhességem és az anyává válásom láttán, a saját hitetlenkedésem - főleg azzal kapcsolatban, hogy mennyivel több élvezetre leltem az egészben, mint amire számítottam – az övéken is túltett. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmi akárcsak megfordul a fejemben, de őszintén, ha Connor nem lenne, nem csak a puszta lénye hiányozna, hanem a szerepköröm is, amit neki köszönhetek. Általában az ilyen elmélkedéseket szokta a „mi lenne, ha…” kérdéssor és a gondolataim közé furakodó rózsaszín babaszobák látványa követni, és ilyenkor jut eszembe emlékeztetni magam arra, mennyire borzasztóan éreztem magam a bőrömben a hatalmas hasammal, és milyen érzés volt 21 óráig fájdalomban létezni.
Felejtsük is el az anyaság témáját. A végén még úgy végzem, mint Jennifer Schneider, vagy rosszabb, valami „influencer”, aki szentül hirdeti, hogy a gyerekek kincsek, vagy tudom is én. Akkor ásd el őket.
A lényeg, hogy ez az egész meglehetősen… családias volt. Már-már ijesztően. Kétlem, hogy Mark erre gondolt volna, amikor óvatosságra és egészséges mértékű ódzkodásra intett a stalkerem kapcsán. (Akitől nem mellesleg továbbra sem félek, és nem is leszek hajlandó félni, bárki bármit mondjon.)
Visszafogok egy nem túl nőies horkantást. – Értékelem a kozmetikumaimba vetett bizalmadat, de legyünk őszinték: az én korosztályom hidratálása a tiédnek már… kevés lenne – pillantok fel rá egy gonoszkodó mosollyal, amit rögtön barátságosabbra váltok, amint Connor felém fordul Mark kezében. Nem mintha túlságosan figyelne rám, valahányszor az apja karjaiban van. Kissé sértő, hogy mennyire megszűnök ilyenkor létezni. Nem értem, a kisfiúknak nem az anyjuk az első szerelmük? Miért nem ÉN vagyok a kedvenc szülő?
Minimális kutakodás után előveszek még két tányért (mert ha három nap nem lett volna rá elég, hogy kiismerjem magam, akkor sem ez az első, hogy többet mozgok Mark lakásában), Marknak és magamnak, hogy aztán mindenki magának tetszőt szedessen a dobozokból, és ne vesződjünk a felesleges tálalásokkal.
- Jobb ez így, nem kell rögtön rákapatnunk a gyereket az olasz konyha nem kifejezetten egészséges ételeire. Arra ott van még az egész élete – lépek hozzájuk közelebb, hogy puszit nyomjak Connor feje búbjára. Annyira sok haja lett ilyen kis rövid idő alatt. Imádom, ahogy göndörödik, hát még, amikor erre ő csodálkozik rá. – Beraknám az etetőszékébe, ha megengeded – nyúlok a fiúnk hóna alá, hogy aztán a sóvárgó „dadaaaa”, és a haragos „mamaaaaa” hangjait figyelmen kívül hagyva is beültessem a székébe, és elkezdjem ráadni a Mickey egeres előkéjét. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Anja ajándéka lehetett, de ki tudja már ezeket számon tartani?
Kiegyenesedve szinte reflexszerűen nyúlok Mark nyakkendője után, hogy megigazítsam, aztán inkább meglazítsam, amikor eszembe jut, hogy ma már nem igazán lesz rá szüksége. Mire észbe kapok, már legalább egy perce matatok a mellkasánál, és rá kell szólnom magamra, hogyha hirtelen kapom el a kezeimet, ahogy azt szívem szerint tenném, mert nem értem, mi motivált erre, csak még inkább felhívom a figyelmet a gesztus szokatlanságára, így lassan, noha továbbra is kissé furcsállva engedem le a karjaimat.
Fáradtabb lehetek, mint hittem.
Nem teszek említést a dologról, miközben visszaigyekszek a konyhába, hogy megragadjam Connor tálkáját és egy babakanalat. Connor egyedül való étkezése még messze nem tökéletes, de ha kap ő is valamiféle evőeszközt, lelkesen megpróbálja magát megetetni. Ha e mellé még három szabad óra is járna, talán többé-kevésbé sikerrel is járna; így viszont időtakarékosabb, ha valaki besegít neki. Brie egyik új kedvenc hobbija, hogy csillogó szemekkel ad elő vonat-, méhecske-, és hajóhangokat, és ezzel próbálja meg elcsábítani Connort a saját kanalától. Kivételesen nem panaszkodok, addig sem velem akar beszélgetni.
- Ezt most úgy mondod, mintha tagadtam volna valaha is, hogy jobban tudom, mit hogyan kellene csinálni, mint a többség – felelek szórakozottan, amikor már csak két pohár és a jeges, ízesített vízzel teli kancsó hiányzik az asztalról. – Habár ezzel minden bizonnyal te kevésbé értenél egyet. Etessem én, vagy eteted te? – biccentek a Connor etetőszéke melletti székre, és Mark válasza alapján foglalom el a helyemet. Megpróbálok úgy tenni, mint aki nem veszi észre az asztal körül egyre inkább sündörgő Gordo jelenlétét. Mark kutyája, nevelje meg ő.
- Jövő hónaptól – javítom ki a kérdést. – Augusztus elejétől forgatjuk a Rule utolsó évadát, és ha minden igaz, december közepére végzek is a saját jeleneteimmel. Többnyire beltéri helyszíneken leszek, úgyhogy túlságosan sokáig nem is kell majd kettesben maradnod Connorral, egy, legfeljebb két hétre kell Olaszországba utaznom – mesélem, cha cha-t szedve magamnak az egyik dobozból. Valahol sajnálom, hogy a stúdió jobbnak látta megépíteni a saját belső díszleteit, ezzel is csökkentve a valódi olasz helyszíneken töltött időt, de megértem, hogy a kisebb építkezésekbe ölt befektetés hosszútávon jobban megérte, hiába az évadról évadra növő költségvetés. Elvégre, öt évaddal ezelőtt az én fizetésem is harmada volt a mostaninak.
- Aztán rövid szünet, és januártól forog a Palace of Sand folytatás – teszem hozzá valamivel lassabban, felpillantva a tányéromról. Nem mondanám, hogy szánt szándékkal kerültem ezt a beszélgetést, de valamiért nem repestem érte. Nem tudom, hogy az első marokkói forgatást megelőző találkozás és a nevetséges szerződésünk okán bennem maradt ellenérzések vezéreltek-e, netalántán a mostanitól való tartózkodás, tekintve, hogy hónapokról van szó, és el kell döntenünk, mi legyen Connorral, de egyikkel sem voltam megelégedve. Az első kifogás szimplán csak szentimentálisnak tűnt a szememben, a második pedig észszerűtlennek. Miért bánná Mark, ha magammal akarnám vinni Connort? Ha bármit érezni fog, az kétségtelenül a megkönnyebbülés lesz.
Ez késztet rá végül, hogy letegyem az evőpálcikámat.
- Erről ejtenünk is kellene néhány szót, ha már itt tartunk – helyezem az egyik lábamat a másikra, és magabiztosan hátradőlök a székemben. – A marokkói forgatás hozzávetőlegesen most is 4-5 hónap lesz. Nyilván sokkal ideálisabbak a tárgyalási feltételeim, mint a múltban voltak, ettől függetlenül nem tartom esélyesnek, hogy egy-két hétvégénél többre hazaengedjenek majd a forgatás közben, és szerencsés lehetek, ha azt a 12 órás repülőúton kívül számolhatom. Connor viszont már nem kisbaba, az óvoda rugalmas, és itthon is ugyanúgy szüntelen odafigyelést igényel, ahogy azt odakint is tenné. Szeretném magammal vinni erre az időre.

öltözet; 1100   | ⚶

And every mornin' when I wake up I wanna be who I couldn't say I'd ever been, But it's so much more than I ever was. If every night I go to sleep knowin' That I gave everything that I had to give

Ophelia and Mark

– Aucs – vonom össze a szemöldököm a koromra tett sokadik megjegyzését illetően, majd Connorra nézek. – A Mami néha olyan ütéseket visz be, hogy bokszolónak kellett volna  mennie. Hm? Az tetszene? A boksz. Majd ha nagyobb leszel, megyünk meccsre.
Ha már pizzát nem ehet szegény.
Odaadom Connort a kérésre, annak ellenére, hogy nem igazán akaródzik neki elengedni. Lefejtegetem az ingem gallérjáról az ujjait és magamban azért büszkén mosolygom, amiért ennyire ragaszkodik. Fordított helyzetben talán Opheliához ragaszkodna ennyire, de egyelőre én vagyok, akit kevesebbet lát. És aki kevesebbet mond neki nemet. Alighanem ez később is így lesz.
Eléggé morcosnak tűnik ott a Mickey egeres előkéjével együtt, úgyhogy rágrimaszolok, ami eléggé meglepi annyira, hogy a lekonyuló szája felfelé kunkorodjon, ekkor viszont Ophelia lep meg engem azzal, hogy elém lép, és láthatóan nem pofozási szándékkal. Követem a tekintetemmel a kezei határozott mozdulatait, aztán a pillantásom a homlokára ugrik, arra az apró mélyedésre a szemöldökei között az orra felett ami mindig megjelenik ott, ha valamire koncentrál. Nem tudom, tudja-e, hogy ott van. Mindenesetre nagyon aranyos. Őszinte.
Nem szól semmit, úgyhogy én sem teszem, legalábbis ezügyben. – Véletlenül sem erre céloztam. Csak van, aki magára veszi, ha azt mondom, ugráltat másokat. Akkor is, ha történetesen ez az igazság, és mindennemű rosszindulat nélkül mondom. – Nem akarom Jenniferhez hasonlítani, de… Ez az összehasonlítás határozottan az ő pártján áll. Szeretem a határozottságot. Azt kevésbé, ha nekem akarják megmondani, mit csináljak; úgy gondolom, van, aki igényli az ilyen típusú vezetést és van, aki nem. Én utóbbi kategóriába sorolnám magam.
– Ezt most rád hagynám. Még elmegyek kezet mosni – emelem fel a kezem, mintha látszana rajta valami kosz. Tény, amint elengedtem Connort, Gordo odabújt alá és összenyalta. Úgyhogy mindenképp kell tennem egy kört a fürdőbe, mielőtt le tudnék ülni az asztalhoz; máskor talán az ingemet is lecserélném, de úgyis tudom, hogy még össze lesz kenve.
– Nos, legalább a turistaszezon vége lesz, nem kell megharcolnod a reggeli kávéért – teszem hozzá az Olaszországot illető részhez, immár ismét az asztalnál ülve. Az is igaz, hogy Olaszország olyankor sokkal unalmasabb is, mert az árusok nagy része külön  ilyenkorra készül, de alighanem nem is lesz ideje várost nézni vagy vásárolni. Nem csak azért nem mondok rosszat a színész szakmára mert félek, hogy Ophelia megharagszik; valóban kemény munka lehet ezen a szinten, a napi 12-14 órás forgatásokkal. – Nem fog hiányozni? Nem Connor, hanem a Rule. Hat év az sok idő. Hozzá lehet szokni.
Nem mondom, hogy nem élveztem különösen a kosztümös jeleneteit – meg azokat, ahol nincs rajta kosztüm –, de azt sem, hogy nem. Ennyi idő alatt ráadásul az ember hozzászokik a stábhoz is, gondolom. Nekem sem volt egyszerű ott hagynom a washingtoni irodát, kedveltem a kollégáimat, még ha nem is az összeset. A nosztalgia is benne volt; az volt az első igazi munkahelyem.
– Mm-hm. – A Palace of Sandet sosem néztem, részben azért, mert nem volt időm, részben meg azért, mert… nem akartam. Akkor pottyant az életembe Connor. Butaság volna emiatt haragudni rá, és azóta úgy tűnik, mintha egy fél élet eltelt volna, de nagyobb kedvem nem lett megnézni. Inkább elkezdek a saját tányéromra pakolni egy adag tésztát és salátát, mellé pedig az egyik kisebb dobozból a, ha jól sejtem, füstölt sertéshúst mártogatólével.
Épp az első falatot készülöm megenni, amikor Ophelia bedobja a saját bombáját. Szeretné elvinni Connort Marokkóba. Tulajdonképpen sejtenem kellett volna. Nem tudom, miért lep meg eléggé ahhoz, hogy megálljon a villám félúton. – Szóval el szeretnéd vinni. Értem. És ha most nem kérdezek rá, akkor mikor szeretted volna felhozni ezt a témát?
Rossz ízt érzek a számban, de nehéz eldönteni, hogy a témától vagy a szósztól. A vietnami sosem volt a kedvencem, nem tudnám megmondani, mikor romlott. – Értem, hogy mit mondasz, és egyetértek, hogy Connor már nem kisbaba. De nem vagyok biztos benne hogy a legjobb döntés az, ha magaddal viszed. – Tudom, hogy ez nem fog tetszeni neki, ezért igyekszem még azelőtt különösen nyugodtan rápillantani hogy közbe tudna vágni. – Megértem, hogy hiányozna neked, de… Ott nem lenne senki rajtad kívül. Te pedig egész nap dolgoznál. Tudom, hogy én is dolgozom, de nem annyit, és itt vannak Anjáék is, akik tudnak segíteni. Ott fél évre egy idegenre bízni, kiszakítva a jelenlegi környezetéből… Biztos vagy benne, hogy ez jó döntés lenne? Az ő szemszögéből, az ő fejlődését figyelembe véve. Konzultáltál erről egy szakértővel, például?

704 szó | ⚶

I, I always want to run, run, run away, but, but then I crawl into your arms, it, it's like we're starting drama every day, but, but you know that's my favorite part

Mark and Ophelia

Nem zavar, hogy nekem kell magamra vállalnom Connor etetésének, ha nem is megerőltető, de mindenképpen kihívásokkal teli feladatát. Ami azt illeti, kimondottam szeretem az ilyen és ehhez hasonló feladatokat én magam végezni; emlékeztet rá, hogy én vagyok az anyja, a hozzá legközelebb álló személy, és ezen az sem változtat, hogy valamivel kevesebb időt tudok rá szakítani, mint a legtöbb anyuka, és ezáltal többet van bébiszitterek és más rokonok társaságában. A marokkói forgatás után nem sokkal különösen erősen fogott el az érzés, hogy hibát követtem el - még ha az agyam tudta is, hogy erről szó sincs, néhány hónap nem a világ vége -, és folyton kerestem az alkalmakat, ahol bizonyíthatok magamnak. Mára-már ennek nem sok nyomát tapasztaltam, de továbbra is meglepő mennyiségű élvezetet leltem az apróságokban. Főleg, ha nem kísérte őket sírás zaja.
- Attól függ, mire gondolsz. Részben igen, részben nem – felelek a Rule-lal kapcsolatos kérdésre, gondosan bekanalazva Connor alsó ajkáról a szökni készülő csirkedarabkát a szájába. – Szerettem a sorozatot, a stábot pedig még inkább, különösen, amikor terhesen forgattam velük, és messzemenőkig hajlandóak voltak odafigyelni a kényelmemre, de felesleges lenne tovább húzni. A történet elérte a végét, és örülök, hogy felszabadul pár hónapom, hogy újra filmekre koncentrálhassak.
Az égvilágon semmi problémám nem volt a sorozatokkal, kiváltképp az elmúlt pár évben, amikor nem csak gyakoribbá, de egyenesen megszokottá vált, hogy A listás színészek arcaival ugyanúgy találkozhat a nézőközönség a tévéképernyőn, mint a mozivásznon, de nem preferáltam őket. Nem gondoltam őket lejjebbvalónak, mint a filmeket, de egy sorozat kötött volt; többnyire egy szerepből és egyetlen jellemfejlődésből próbálhattad meg kihozni a maximumot, hiába álltak sokszor évek a rendelkezésedre, és míg leforgattál három évadot ugyanabból a sorozatból, minimum kettő, de akár ugyanennyi filmben is megfordulhattál, teljesen különböző karakterek bőrébe bújva.
Ha eljön az az idő, amikor úgy érzem, kezdek kiöregedni Hollywoodban, minden bizonnyal hálás leszek egy megbízható, állandó sorozatszerepért, de addig is, szeretném, ha minél több mindenben kipróbálhatnám magam, és színes és változatos (de mindenekelőtt, értékelhető) szerepfelhozatalt tudhatnék büszkén a hátam mögött. Meg aztán, sorozattal nem nyer az ember Oscart, legfeljebb Emmyt és Golden Globe-ot – amiket nem mellesleg 2022-ben a magaménak akarok tudni.
Nem szokásom meghunyászkodni, mégis, látva a Mark arcán átsuhanó… valamit az újabb marokkói forgatás témája kapcsán, szinte (de csak szinte!) érzem a késztetést, hogy elengedjem a tekintetemmel az arcát, és a tányéromra költöztessem. Egészen szánalmasnak érzem magam.
Ugyanakkor az érzés meglehetősen hamar tovaszáll, hogy felháborodásnak adja át a helyét.
- Miért feltételezed minden adandó alkalommal, hogy szándékosan nem avatlak be bizonyos dolgokba? NYILVÁN elmondtam volna, amikor pontosabb információkkal a kezemben állhattam volna eléd, mondjuk az indulás dátumával – vágok vissza szúrósan, véletlenül Connor arcába vezetve a kanalat a szája helyett. – Jaj, kicsim, sajnálom – nyúlok egy szalvéta után, hogy letörölgessem róla a szószt. Nem mintha Connort meghatná, ha rajta múlna, csak lelkesen üldözné a kanál útját, foltoktól függetlenül, megpróbálom hát nem nagyon megváratni.
Ami meglehetősen nehézkessé válik, amikor megáll a kanala a levegőben.
- Te most voltaképpen rossz anyának neveztél? – lehelem őszinte döbbenettel az első gondolatomat. Hirtelen lehetetlen feladatnak tűnik, hogy megpróbáljak úgy tenni, mintha meg sem hatnának a szavai, mintha nem hasítana belém jobban, nem okozna nagyobb fájdalmat, mint bármi más az elmúlt néhány hónapban, hiába hallom a vészcsengőt a fejemben, ami arra figyelmeztet, hogy mindenképp meg kellene próbálnom. Úgy érzem magam, mintha felpofoztak volna. Tehetetlenül pislogok párat. – Egek, pontosan ezt tetted! Mégis mit… hogy volt…? – keresem a szavakat, de nem lelem őket. Szívem szerint felállnék az asztaltól, és átvonulnék egy másik helyiségbe, amíg észhez térek, hogy aztán haraggal telve térjek vissza. Érthető okokból, erre nem igen van lehetőségem, be kell hát érnem a sokk alatt fellángoló düh erejével.
Torok köszörülve teszem le a saját evőpálcikámat, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy zavartalanul etessem tovább a fiamat - akit ezek szerint nem nevelhetek szakértő beleszólása nélkül, hiszen ahogy ezt az előttem ülő, végtelenül bölcs férfi is megmondta, elnézést, CÉLZOTT RÁ, alkalmatlan vagyok a feladatra -, és a tőlem telhető legjegesebb pillantásomat vetem Markra.
- Először is, azt hiszed, hogy ugyanezeket a kérdéseket én nem tettem fel magamnak? Mert megtettem, és a válaszok függvényében értelemszerűen intézkedni kezdtem. Lehet, hogy Connor nem látna annyit, mint átlagosan, de igenis látna; meglenne a maga kis játszósarka a legtöbb forgatás helyszínén, ahol a szünetek összes percét vele tölteném, ahogy a szabadnapjaimat is! Nem idegenek vennék körül, hanem az asszisztensem, akit nem csak ismer, de szeret is, és egy marokkói szuperdada, akivel webkamerán már az érkezésünk előtt elkezdene megismerkedni! Felháborító, hogy úgy gondolod, csak úgy, a semmire alapozva vinném magammal Connort! – magyarázom egyre hevesebben és hevesebben, mindössze arra figyelve, hogy a hangomat ne emeljem meg túlságosan, és azt is csak a gyerek miatt. A feszültséget így is érezheti, mert zavartan kezd köztem és az apja között váltogatni a kis kék szemeivel. Az apja átkozott szemeivel. – Gondolod, hogy jobb lenne neki az anyja nélkül? Néhány hónappal később emlékezni sem fog az egészre, a fejlődése tökéletesen és zavartalanul fog tovább folytatódni!
Egy percig sem akarok tovább itt maradni, de tisztában vagyok vele, hogy Connort nem rángathatom csak úgy, megfontolatlanul jobbra-balra; ettől függetlenül ostobaság volt azt feltételezni, hogy ez az együttélés hosszútávon működőképes lehet. El nem tudom képzelni, mit hittem, de borzasztóan naiv voltam, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Ahogy a száját elhagyó mondatokat sem Marknak.
- Miért, mégis miért tiltakoznál ez ellen? Mire számítottál, mi fog történni? – kérdezek vissza, és ha még a kezemben lenne az evőpálcikám, vélhetőleg vádlón böknék vele az irányába. – Ha bármi, hálásnak kellene lenned, hogy nem kell újra huzamosabb ideig egyedül lenned vele, és végre visszatérhetsz az érdektelen agglegényéletedhez, amit olyan nagyon szeretsz!

öltözet; 908   | ⚶