to the boys

Lesters at the lake house

25 évvel ezelőtt
Ma reggel anyu bejött a szobámba, és azzal ébresztett, hogy megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha suli kezdete előtt még egyszer utoljára kiélveznénk a nyarat, és elutaznánk valahová a hétvégére? Én igazából nem bánom, hogy pár nap múlva kezdődik az iskola, inkább izgatott vagyok, mert végre már nem elsős leszek, ráadásul újra láthatom majd a barátaimat. De ettől függetlenül nagyon megörültem az ötletnek, rögtön ki is ugrottam az ágyból, hogy segítsek összeválogatni azokat a ruháimat, és más holmikat, amiket szeretnék magammal vinni. Közben anyu elmondta, hogy egy tóhoz fogunk menni, ahol lehet úszni majd, labdázni, akár csónakázni is, vagy nagyokat sétálni, vagy mondjuk sátrazni, ha szeretnék, bár egyébként lesz egy ház is ott, ahol aludhatunk, meg lehet, hogy hinta is lesz, és lesz ott majd egy-két barátja is, akivel szeretné, ha megismerkednék. A végére teljesen bezsongtam. Nagyon ritkán utazunk el valahová. Párszor már voltunk Coney Island-en, vagy csak úgy a parton, amit nagyon szeretek, de messzebbre kirándulni vagy kempingezni még sosem mentünk. Igaz, az elmúlt évben megígérték a szüleim, hogy jövőre elmehetek majd az osztályommal Washingtonba én is. Azt is nagyon várom.
Reggeli után már útra készen is álltunk. Néhány dolgot én is segítettem bepakolni az autóba, hátamra vettem a hátizsákom, és kivételesen magammal hozom a macimat is, bár öt éves korom óta már nem szokásom mindenhová magammal cipelni, de arra gondoltam, hogy ha végül tényleg egyedül fogok aludni egy sátorban, azért még jól jöhet. Apu mondta, hogy az út hosszú lesz, sokat fogunk kocsikázni, de akkor még nem is sejtettem, hogy mennyit. Útközben egy út menti büfénél meg is álltunk egyszer ebédelni, de utána már nem, mert apa mielőbb oda akart érni. Aztán a szüleim egyszer össze is vesztek, elég sokáig vitatkoztak, párszor még kiabáltak is, de nem nagyon értettem, mi miatt, mert anya szinte azonnal feljebb tekerte a hangerőt az autórádión. Úgyhogy végül inkább csak hallgattam a zenét, magamhoz szorítottam a macimat, és néztem ki az ablakon. Egy idő után egyre szebb és szebb tájakon haladtunk át, ami sokáig lefoglalt, de végül, azt hiszem, elszundíthattam, mert arra eszmélek, hogy anya guggol előttem a nyitott kocsiajtónál, és a hajamat simogatja.
- Nor... Norie, drágám, megérkeztünk... - álmosan nyújtózom először, aztán hirtelen kitágulnak a szemeim, és felkapom a fejem. Egy nagyon szép tóparton vagyunk, kisebb faházakkal, amelyek viszonylag közel épültek egymáshoz. Apa már nagyban pakolja ki a csomagokat, én meg anya kezét fogva sétálok közelebb.
- Gyere, szeretnék neked bemutatni valakit – mondja, miközben egy idegen férfihoz irányít. - Ő egy régi barátom, Harvey. Ő is itt tölti a hétvégét a fiaival, a másik házban – magyarázza, a megnevezett pedig közelebb lépked, majd kicsit lehajol hozzám, hogy üdvözöljön.
- Szia, Eleonora! Milyen szép nagylány vagy már. - Kicsit elmosolyodom, de anyára sandítok, mert nem nagyon tudom, mit válaszolhatnék erre. Mindig kicsit zavarba jövök, amikor ilyeneket mondanak nekem.
- Helló – nyögöm ki végül picit szégyenlősen, de igyekszem udvariasan viselkedni. Ekkor a bácsi leguggol hozzám, és megölel. Ettől még furábban érzem magam, megint anyára lesek.
- Nézd csak, ők a fiaim: a magasabb Jake, a kicsi pedig Jason – mutat a férfi felegyenesedve a part felé két fiúra. - Ha szeretnél, nyugodtan menj oda hozzájuk játszani. - Megnézem magamnak először a két másik gyereket, mielőtt felelnék. A nagyobb tényleg elég magas, ő pár évvel biztosan idősebb, de a kisebb nagyjából pont olyan korúnak tűnik, mint amilyen én vagyok. Lehet, hogy ő is épp most lesz másodikos. Bólintok. Inkább a korombeliek, mint a furán viselkedő felnőttek. A macimat a lábánál fogva lóbálva sétálok el a partig. Ott kellett
volna hagynom a plüsst az autóban, most azt fogják hinni rólam, hogy egy kis pisis vagyok, de útközben már csak nem dobhatom félre.
- Sziasztok. Norie vagyok. Apukátok azt mondta, hogy idejöhetek hozzátok játszani. Mit csináltok? - kíváncsiskodom, majd hirtelen a hátközépig érő hajamba belekap a szél, és szinte az egészet az arcomba fújja, én meg prüszkölve próbálom kiszedegetni azt a látóteremből.

to the Lester's

Lesters at the lake house

25 évvel ezelőtt

A nyarakat akkor még szerettem, amikor az öcsém nem létezett. Apa gyakran vitt el a tóhoz, hogy együtt legyünk, és amolyan kettecskén töltsük el az időnket. Imádtam vele lenni, anya mindig azt mondta, hogy jobban szeretem apát, pedig ez nem volt igaz, csak sokkal kevesebbet láttuk odahaza, mert elszólította a munka. Tisztában voltam vele, hogy sokat dolgozik, és nem szabad zavarni akkor sem, ha bezárkózik a dolgozóba, de most úgy örültem volna, ha csak ő és én vagyunk. - Jake…mit mondott anyád, amikor eljöttünk ide? – pillantott rám apa oldalasan, miközben még mindig duzzogva meredtem kifelé az ablakon, és arra vártam, hogy odaérjünk már, mert akkor nem kell az idegesítő szopott gombóc rinyálását hallgatnom arról, hogy mennyire várja a halakat. Ez az én időm…nem az övé. Rezignáltan hagytam figyelmen kívül, hogy apa mit akart elérni, mert tudtam, ha most beadom a derekamat, akkor rám fogja sózni Jason-t, és még a délutánomat is vele kell eltöltenem, és nem mehetek el mondjuk egyedül a partra, vagy éppen ismerkedni. A suliban már tetszett egy lány. Melanie-nak hívták. Minden angol, és irodalom órán egymás mellett ülünk, és néha úgy mosolyog, mint anya. Nem mondanám tipikusan szépnek, az egyik osztálytársam Billy azt mondta rá, hogy attól olyan pöttyös az arca, hogy kiskorában elkapott valami betegséget. Engem nem érdekelt, hogy mit gondolnak róla a többiek, mert akkor és ott…na szép volt. Nem értettem, hogy miről beszél, csak néztem őt egész órán, és otthon anya szóvá is tette, hogy miért nem jegyzeteltem. Nem mertem elárulni senkinek sem, hogy mit műveltem, mert akkor tuti beégettek volna, és anya elhívta volna hozzánk vendégségbe.
- Jake hozzád beszélek az isten szerelméért. – apa türelmetlen hangjára már én is megrázkódtam, a hátul kuksoló öcsém meg egyenesen frászt kapott, mintha rossz fát tettünk volna a tűzre. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Kaján vigyor terült el az arcomon, és szendén, már-már angyalian pillantottam fel apára. – Hogy ne veszekedjek Jason-nel, és fogadjak szót neked. Én csak jobban… - elharaptam a mondat végét, mert ekkor érkeztünk meg a szokásos faházunk elé, és a drága pöcsfej úgy döntött, hogy visítva adja a tudtunkra, hogy mennyire boldog. Egyedül csatoltam ki a biztonsági övet, és a szemeimet megforgatva szálltam ki a kocsiból, hogy megkerüljem azt, és átvegyem a táskámat. Apa kiemelte Jason-t hátulról, aztán már engedte is mellém. – Hagyj békén….olyan ragadós vagy, mint egy pióca. Nem érdekelsz. – hajoltam lejjebb, hogy egy szintmagasságba kerüljek vele. – Fiúk..ezt most fejezzétek be. Itt van a táskád Jake, menj előre. – nem maradt időm, hogy jobban kioktassam a potyautast, így inkább odaballagtam, és a faház oldalának dőlve vártam, hogy apáék is megérkezzenek. Szinte még le sem pakoltunk, de már azon fújtunk Jason-el, hogy ki aludjon az ablak mellett, amikor apa szólt, hogy vendégek jönnek, ezért menjünk ki a tópartra. Előrefutottam, hogy véletlenül se érjen utol a tökmag, de már hallottam a hátam mögött, hogy rinyál. Esküszöm, hogy ezen a hétvégén még átbaszom, és úgy fog iskolába menni, hogy megemlegeti a napot is, hogy megszületett. Az első követ kaptam fel a földről, hogy kacsázzak vele, amikor a pillantásom az érkező autóra siklott. Idegenek. Még sosem láttam őket. A nő, és apa úgy köszöntik egymást, mintha régi ismerősök lennének. Most először merül fel bennem, hogy anya miért nincs velünk. – Nézd… - mutattam előre az öcsémnek, és akkor mind a ketten arra a kislányra néztünk, aki megszeppenve állt apa előtt. Vajon ki lehet ő? Nem mozdultam, a markomba szorítottam a kis kavicsot, amikor elindult felénk a kislány. Szép barna haj, talán pár évvel fiatalabb, mint én. Jason sem mert megszólalni mellettem, amikor odaért, és egy félkört bezárva alkottunk immár egy triót. Nora…hmm. – Én Jake vagyok, ő meg az öcsém Jason. – mutattam az utálatos puffancs felé. – Én kacsázok. – fűztem még ennyit hozzá.

to the boys

Lesters at the lake house

25 évvel ezelőtt
Még mindig alig hiszem el, hogy végre kirándulunk. Én már tavaly is szerettem volna, de a szüleim azt mondták, hogy nincs rá pénz. Mindig mindenhez pénz kell, és legtöbbször nincs. Ha valami új játékot szeretnék, akkor azt is általában inkább a nagyitól kérem. Aztán előző évben meg azért nem tudtunk menni sehová, mert anya beteg volt. De most végre minden jó, és hihetetlen, de olyan szép minden. A fák, a tó, a fű, a faházak, még az ég is valahogy más. Meg az illatok. Én szeretek a városban is lenni, vagy ha a parkba megyünk, ott is jó, de itt sokkal szebb. Szeretnék majd sétálni is menni, és fürdőzni, bár úszni még nem tudok, de a part közelében ez biztos nem lesz baj. És remélem, lesznek más gyerekek is, akikkel játszhatok, vagy legalább egy kutyus. Régóta szeretnék egy kutyát.
Az érkezés után anya bemutat Harvey bácsinak, aki egy kicsit fura, főleg ahogy megölel, mintha a nagybátyám lenne, vagy nem is tudom... Általában akik csak most ismertek meg, nem szoktak megölelni, de igazából annyira nem zavar. Csak várom már, hogy én is közelebb mehessek a parthoz, szétnézhessek, vagy láthassam legalább az ágyamat, ahol a hétvégén aludni fogok. Szóval amikor Harvey és anyáék megengedik, hogy odamenjek a másik két gyerekhez, sietve meg is indulok feléjük. Legtöbbször kicsit szégyenlős vagyok, amikor új emberekkel vagy gyerekekkel találkozom, és ez most is így van, de próbálom ezt nem annyira kimutatni, és hát inkább ezekkel a fiúkkal vagyok, mint a felnőttekkel. A nagyobb fiú, Jake, bemutatja magukat, aztán meg szeretném kérdezni tőle, hogy mi az a kacsázás, vagy esetleg a kacsatáncra gondol-e, mert olyat én is tudok, de akkor Jason közelebb jön, és elvonja a figyelmem.
- Batman, az olyan, mint Superman, ugye? - kérdezem a homlokomat ráncolva, és a figurát nézegetem, amit a kezében tart. - Van az osztályomban egy Tommy nevű fiú, aki nagyon szereti Supermant, mindig arról beszél, meg van Superman-es pólója és hátizsákja is, meg hasonló babája, amit párszor el is hozott a suliba megmutatni, csak az kék és piros – magyarázom meg a feltételezésem eredetét. Tommy biztos említette már Batmant is valamikor, de amúgy én nem sokat tudok a szuperhősökről. - Batman is tud repülni meg átnézni a dolgokon? - érdeklődöm, közben át is veszem tőle a sötét köpenyest, hogy jobban megvizsgálhassam. Nem éppen olyan, mint az én Barbie babáim, mert a maszkjától még csak nem is látszik az arca rendesen.
- Ha szeretnéd, te is megnézheted a macimat – ajánlom fel Jasonnek, és felé nyújtom a játékot. - Nem szoktam amúgy mindig magammal vinni, csak most véletlenül nálam maradt – jegyzem még meg szégyenlősen. Azt hiszem, menőbb lett volna, ha a plüss helyett a szivárvány szín sörényű játékpónit hozom el, amelyet fésülni is lehet, de most már mindegy. Aztán megint az idősebb fiú felé lesek.
- Jake, hogy kell kacsázni? Az a kacsázás, hogy kavicsokat dobálsz a tóba? - billentem oldalra a fejem érdeklődve figyelve a dolgot, aztán Jasonra pillantok, hogy ezt ő is tudja-e?

to the Lester's

Lesters at the lake house

25 évvel ezelőtt

Morcos vagyok, hogy az apás hétvégémet éppenséggel az öcsém jelenléte teszi tönkre. Már reggel azon veszekedtünk, hogy el akarta venni az autómat. Minden helyzetben az kell a kis pöcsnek, ami nekem, és rohadt idegesítő. A sarkamban liheg, anya már többször rászólt, de csak finoman, aztán engem is megkért rá, hogy az állandó ellenségeskedés helyett játsszunk együtt. Apa nem szeretné, ha rossz testvérek lennénk. Már számtalan alkalommal elmondtam, hogy nekem nem kell Jason. Nyávog, és ráadásul még a papáék is őt tartják a legaranyosabb kisfiúnak a világon. Most már nemcsak én kapok a mama sütijéből, mint régebben, ha vasárnap átmentünk ebédelni, most már az öcsém a sláger. Anya mostanság nem dolgozik, velünk tölti a legtöbb idejét…de apa. Olyan ritkán látom, a legtöbb esetben bent van az irodában, vagy otthon is a saját szobájában ül a számítógép előtt, és nem zavarhatjuk meg. Minek kellett még ide is elhozni? Durrogok a kiszállás pillanatában, nem hat meg a tóvidék sem, pedig régebben imádtam idejönni. A többi gyerekkel játszottam, a vízbe ugráltunk, és a közelben a fák takarásában van egy gumihinta is. Mekkora poénok voltak…és most mi lesz velem? Nincs egy értelmes srác sem, akivel pokémonozhatnék, vagy megbeszélhetném, hogy mi volt a Yu Gi Oh legújabb részében. Anya még nem engedte meg Jason-nek, hogy ilyeneket nézzen…szerencsére, bár már elgondolkodtam rajta, hogy a frászt hozom rá. Ne kelljen minden egyes percben a nyomomban lennie. A házig pufogva teszem meg azt a néhány lépést, és ledobom a hátitáskámat az előtérben. Apa mondott valamit, hogy mások is jönnek erre, de nem nagyon értettem, hogy miért olyan fontos neki. Jason megint itt lábatlankodik, úgy döntök, hogy kimegyek a partra kacsázni, de jön utánam, mint egy kiskacsa. Az első követ veszem fel a földről, amikor megáll egy autó, és mindketten odakapjuk a tekintetünket. Mi a fene? Egy kislány száll ki belőle a szüleivel együtt…anya vajon tényleg annyira elfoglalt? Már most hiányzik…de amint a kékjeim végigszántanak az ismeretleneken, valami fura érzés kerít a hatalmába. Apa nem szokott más gyerekeket öleléssel üdvözölni.
- Nézd, Jason…az kicsoda? – mutatunk a közelünkben lévő események sorozatára, de kellően távol állunk, hogy halljanak bennünket a felnőttek. Még van egy kis időm, de aztán észreveszem, hogy az előbbi kislány felénk tart. A kaviccsal a kezemben állok meg, és mérem végig. Szép, nem tűnik nyávogósnak, de ez még nem jelenti azt, hogy kedvelni fogom, egyelőre a semleges terepen hagyom. A bemutatást én végzem el, mert az öcsém csak tátog mellettem, vagy megint bepisilt…az utóbbi jobb lenne, mert akkor apa kiakadna. Elmosolyodom…és a nevét ízlelgetem a lánynak. Nora...még életemben nem hallottam róla, és apa sem mesélte, hogy lennének ilyen barátaink. A kavicsot bedobom a tó tetejére, és mókásan kísérem végig a kéklő lélektükreimmel, ahogyan a fodrozódás szekundumában eltűnik a mélyben. A háttérben valami eszmefuttatás megy a figurákról, én már kinőttem Superman-ből, most Thor a nagy kedvenc…apa mutatta meg a képregényét. Nem foglalkozom velük, amíg Nora rá nem kérdez, hogy mit csinálok, így feléjük fordulok. Remek alkalom, hogy az öcsémet kizárjam.
- Megmutassam? Gyere közelebb. – intek neki, és leguggolok, hogy felvegyek egy tetszőleges kavicsot. – A lényeg, hogy lapos legyen, mert akkor siklik jól a víz felszínén. – magyarázom, és ebben a testhelyzetben maradva mutatom meg, hogyan fogja meg a mutató és hüvelykujjával, majd lendületből elhajítom, és kettőt bukdácsol a tetején. Jason is mellettem áll, és látom, hogy kíváncsi rá. – Nem próbálod meg? – érdeklődöm a lánytól.

to the boys

Lesters at the lake house

25 évvel ezelőtt
Nem igazán tudtam, mire is számítsak majd ezen a kiránduláson, mert még sosem voltunk így együtt sehol messzebb a szüleimmel, de azt hiszem, nekem máris nagyon tetszik itt. Annyira szép a hely, amilyet még nem is láttam eddig élőben, csak képeken. A tó főleg, meg körülötte minden, az erdő, a part, a dombok a háttérben, a faházak is. Azok nagyon másak, mint New Yorkban a lakásunk, és ezért is tetszik annyira. Amiatt is izgultam kicsit, hogy lesz-e majd kivel játszanom itt, bár anyáékkal is mindig jól elvagyok, meg egymagam is, de azért az úgy sokkal jobb, ha vannak más gyerekek is, akikkel együtt lehetek. Nem is habozok sokáig a rövid, de fura bemutatkozás után, hogy a két fiú után menjek-e a partra, és csinálhatunk valamit. Egyelőre kedvesnek is tűnnek. A kisebbik, Jason, hamar közelebb is jön, hogy megmutassa nekem a denevéres babáját, és ez szerintem nagyon rendes tőle. Meg is vizsgálom, majd hozzáfűzöm az észrevételeimet.
- Áá, nekem is csak sima narancssárga, napraforgós iskolatáskám van, de szeretnék majd Power Rangers mintásat már nagyon, csak még anyát meg kell győznöm – közlöm csacsogva. - Azok szerintem olyan jók. Én a rózsaszín és a sárga rangert szeretem a legjobban. - Ha nem lenne egyértelmű, azért, mert ők a lányok a csapatból. Bár lehet, hogy Jason nem is nézi a sorozatot, ezért nem is tudja, miről beszélek, és akkor mindegy. Nekem is csak hétvégén engedik meg a szüleim, hogy nézzem igazából.
Mivel a macimat hamar visszakapom, gyorsan magamhoz is szorítom. - A nagymamámtól kaptam, még elég régen – árulom el csendesen, mielőtt a másik fiúhoz fordulnék. Eléggé kíváncsi vagyok erre a kacsázásra, hogyan is kell csinálni, és nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá. Szerencsére Jake nem bánja. Sőt! Fel is ajánlja, hogy megmutatja, hogyan kell, ezért közelebb merészkedek hozzá, hogy jobban lássam, milyen köveket válogat. Aztán megfigyelem azt is, hogyan dobja el.
- Hű, ez tök jó! - csillan fel a szemem, amikor a köve kettő is pattan a vízen. Leteszem a macimat a fűbe, hogy ne legyen útban, aztán leguggolok, hogy követ válasszak, olyan laposat, mint amilyet Jake is mondott, de mielőtt egyet is találnék, Jason már nyújtja is nekem, amit talált.
- Köszi! - mosolygok fel rá lelkesen, és átveszem tőle, majd a víz felé fordulok, és eldobom. Szerintem mindent jól csináltam, de akkor sem sikerül. Egyet sem pattan, csak beleesik a tóba. - Aaah! - sóhajtok fel csalódottan. Ismét lehajolok, és ezúttal több kavicsot is összeszedek, de a második, sőt, a harmadik próbálkozásra sem jön össze.
- Nekem valamiért nem megy – közlöm a nagyobb fiúval enyhén lebiggyedő szájjal. - Lehet, hogy tényleg nem jók a kövek. Te már tudod, hogy kell ezt csinálni? - az utóbbi kérdéssel ismét Jasont célzom meg. Talán csak én vagyok ilyen béna, hogy nem sikerül. Mindenesetre nekifutok még egyszer, még nem adtam fel.
- Ti is itt lesztek egész hétvégén? - kérdezem meg közben a fiúktól.

to the Lester's

Lesters at the lake house

25 évvel ezelőtt
Köztudottan unatkozom, egy kicsit szerepet játszik a rosszkedvemben az is, hogy anya nem jött velünk, és Jason miatt már apa sem figyel rám akkora mértékben. Régebben én voltam az egyetlen, mindig azt csináltuk, amit én akartam, és nem kellett osztozkodnom a szüleimen. Anya párszor mesélt már arról, hogy mennyire jó, ha van az embernek testvére. Számíthatnak egymásra, játszhatnak együtt, de nekem az a különleges erő jutott, hogy az öcsémre ügyeljek. Nem mondhattam el Jason-nek, mert anya megígértette velem, hogy ez a kettőnk titka marad. Sose tévesszem szem elől, még akkor sem, ha haragszom rá, mert eljön majd az az idő, ha felnövünk, hogy csak én leszek neki (ezt nem tudom, hogy mire értette anya), de azt mondta, hogy ő is örült volna neki, ha születik mondjuk egy húga. Nos, ezzel egyet tudtam volna érteni. Egy kislánnyal jobban kijöttem volna. Peternek az iskolában most született meg a húga. Egy sírós csomag, mint annak idején Jason is volt. Nem tudtam vele mit kezdeni, de a felnőttek körberajongták, és úgy tettek, mintha ez lenne a világ legszuperebb dolga. Még trükköket sem tudott, mint a videókban, nem csinált egyebet csak sírt és aludt. Át tudtam érezni a barátomnak a helyzetét, és elmeséltem neki, hogy idővel jobb lesz, csak ne engedje, hogy a fejére nőjön a kisebb ivadék. Ezt a szót most tanultam az egyik számítógépes játékból, ahol a vikingharcosokkal meg kell hódítanom a világot. Szigorúan csak akkor használhattam, ha apa nem volt otthon, mert erőszakos volt, bár én ennek az igazi tartalmát sosem értettem, de anya azt mondta, hogy mivel jó lett a bizonyítványom ennyit megérdemlek a szünetben. Egy szó, mint száz, de az új kislány, akit már észrevettünk a kocsinál álldogálva immár a mi társaságunkban időzik. Egy ideig csak egyedül dobálom be a köveket, és fél füllel hallgatom, hogy miről beszélgetnek az öcsémmel. Nem szeretem Batmant, nem király, nekem már az érdekesebb szuperhősök jönnek be, de ezt sosem mondanám Jason előtt.
Végül én győzök, és a kisebbek is felém fordulnak, hogy meg tanuljanak kacsázni. Nora kedves kislány, még mindig nem értem, hogy apa miért ölelget egy idegent, de majd megkérdezem tőle, ha nem lesz ott senki. Már megjegyeztem, hogy vannak helyzetek, amikor érdemes csendben maradni, ha nem akarok kikapni.
- Szerintem is az. – mosolyodom el, aztán elindul a nagy kővadászat. Megy mindenki mindenfelé, én már találok is egy megfelelőt, de rájuk bízom a sajátok kiválasztását.
- Ezt még gyakorolni kell, de nem olyan rossz. – teszem mellé, aztán rápillantok az öcsémre. – Annak éles a széle Jason, nem lesz jó. – közlöm vele tényként, de nem adja fel, és makacsul ragaszkodik az elképzeléseihez. – Igen, apa hozott el bennünket, az a bácsi, aki átölelt. Nem ismeritek egymást? – nézek Nora szeme közé, hátha tud valamit, de nem úgy tűnik, mintha sikerülnie elmondania az igazságot, vagy nem is tud róla. – Jason…az nem jó. – rázom meg a fejemet, és most a kezemben lévő követ adom át neki, aztán leguggolok közéjük. – Nézzétek meg milyen lapos, ez az egyik alap. A másik, hogy a csuklódat elfordítsd dobás közben. – lassan csinálom meg a mozdulatot, és behajítom a kavicsot a tóba. – Menni fog, törpe? – kokizok rá a tesómnak a fejére.

to the boys

Lesters at the lake house

25 évvel ezelőtt
- Nem ismered? Pedig nagyon jó film. A színesek kell, hogy legyőzzék a szürkéket, akik rosszak – ennél jobban nem tudom leírni, de úgy gondoltam, valamilyen magyarázatot azért kéne adnom. - Gondolod, hogy akkor nem felejtik el, ha sokszor mondom nekik? Majd kipróbálom. Ha sikerül olyan táskát kapnom, majd egyszer megmutatom neked is – ajánlom fel a kisebbik fiúnak. Így lenne igazságos, ha az ő tanácsára hallgatva sikerül majd kicsikarnom a vágyott ajándékot a szüleimtől. Hű, de nagyszerű lenne!
A játékokról, filmekről és képregényekről végül átterelődik a szó a kacsázásra, amikor rákérdezek Jake-nél, és ő hajlandó is elmagyarázni nekünk annak módját. Jason és én először csak kövekre vadászunk, próbálunk megfelelőket válogatni, hiszen elvileg ez az egyik titka a feladatnak. Ám vagy nem sikerül elég jókat találnunk, vagy valamit nem jól csinálunk – én legalábbis biztos nem –, mert az a vízen pattogás csak nem jön össze.
- Nekem sem megy – ingatom a fejemet Jason megjegyzésére, hasonló csüggedtséggel. De akkor Jake megmutatja, hogy kell a csuklót tartani hozzá, én pedig először csak figyelek, majd dobás nélkül próbálgatom a mozdulatot.
- Harvey bácsi? Én nem ismerem, csak most találkoztunk, de anya ismeri. Azt hiszem, barátok – vonom meg a vállam. - A ti anyukátok nem jött? – érdeklődöm, hisz nekem mindkét szülőm itt van, de velük nem láttam mást. Amúgy kedves apukájuk van, csak egy kicsit fura volt, hogy megölelt. Bár ha anyával régen barátok voltak, lehet, hogy látott engem, amikor pici baba voltam, és ismer, csak én arra nem emlékezhetek. Nem sok mindenre emlékszem abból, amikor olyan kicsi voltam.
Picit már kezdek ráunni erre a kacsás dologra, mert egyszer sem sikerül, és ettől kicsit szomorú is leszek. Aztán már egyre unottabban dobálom a köveket, de végül az utolsó hanyagul elhajított kavics egyszer csak pattan egyet a víz felszínén, és erre felkapom a fejem.
- Juj, ezt láttátok?! Egyet pattant! De tényleg! Egyet pattant! Ez biztos! – ugrálok egy helyben örömömben. Aztán újabbakat dobok, és a következő nem, de az azutáni ismét sikerül, ettől pedig hamar újra jó kedvem lesz. Azt hiszem, ráéreztem. Már kezdem érteni, hogyan kell. És bár a tó felé vagyunk fordulva, egyszer csak megérzek egy ismerős illatot a szülők felől, majd arra kapom a fejem. Grillfüstöt hoz felénk a szél.
- Ó! Nézzétek, grillezni fogunk! Nagyon szeretem a grillt – csapom össze a két tenyerem. - Odamegyünk? Lehet, kell segíteni majd megteríteni, vagy valamit... - kérdezem a fiúktól, mert nem szeretnék egyedül visszamenni a szülők közé. Úgyhogy nekem úgy is jó, ha itt maradunk, még úgysincs kész semmi. – De nem muszáj, ha nem akartok. Szerintetek ebben a tóban szabad fürdeni? - tűnődöm el aztán hangosan. Persze csak ha nem túl mély, mert úszni nem tudok.

to the Lester's

Lesters at the lake house

25 évvel ezelőtt

Fogalmam sincs, hogy mennyire jó ötlet ez a kacsázás, mert nem találnak a többiek megfelelő követ hozzá, és valamiért fogy a türelmem is. Apa azzal az idegen nővel beszélget, anya nem jöhetett el, és Nora is aranyos, de apa miért ölelte meg? Nem mondok semmit, elveszem a felém kínált, vagy éppen szedett köveket, és újra megmutatom, hogy miképpen kellene helyesen elhajítani a kavicsot, hogy a víz felszínén maradjon, és ne süllyedjen el azonnal.
- Anyukád és a papa barátok? – megállok a tópart szélén, és zsebre dugott kézzel fürkészem a tőlünk nem is annyira messze lévő jelenetet. Apa magyaráz valamit a néninek, és lecsukja a csomagtartót, majd felénk mutat, és ha nem csal a tekintetem, akkor el is indulnak hozzánk, amivel megszakítják a szórakozásunkat, és tulajdonképpen az ismerkedésünket is.
- Nem jött el. Apa azt mondta, hogy ez apás hétvége, és elvisz minket a tóhoz, de arról nem volt szó, hogy mondjuk más anyukával lesz itt, mondjuk a tiéddel. – a hangomban érezhető egy kis irigység, mert én is azt akarom, hogy itt legyen anya, vagy pedig Jason ne legyen itt, mert akkor lenne igazán apás hétvége, ha az öcsém ne lógna rajtunk. Ezeket a gondolatokat most nem mondom ki, mert folyton bajba kerülök, és nem hiányzik, hogy szobafogságban töltsem a nyár utolsó hétvégéjét. Nora eközben gyorsan elsajátítja a kacsázást, és mosolyogva figyelem őt, na meg az öcsémet, aki még mindig a megfelelő kavicsot keresi, hogy a nyomdokaimba tudjon lépni.
Apa közeledik felénk, így csak későn felelek a kislány által feltett kérdésre. – Szabad, azt hiszem, vagyis mi szoktunk. – mondom, de apa belém fojtja a szót. – Na, látom, hogy kezdtek összeismerkedni. Nem jöttök segíteni? Éppen most állítjuk fel a grillt, és kellene zöldséget pucolni, meg lehet a mályvacukrokat is előkészíteni. – kacsint ránk, de engem ez már hidegen hagy. Nagy vagyok ahhoz, hogy egy kis édességgel le lehessen kenyerezni, de úgy tűnik, hogy a többiek nyitottak rá, szóval kénytelen vagyok csatlakozni. Némán ballagok hátul, nem akarok odamenni a többi felnőtthöz. Megállok sután a faházunk előtt, aztán gondolva egyet hátat fordítok mindenkinek, és az erdő felé veszem az irányt. Jobb mókát csinálok egyedül, mint ezzel az unalmas bandával.