Szerintem még soha az életben nem meresztettem a szemeimet ekkorákra, mint jelenleg, amikor Miss Thredson előadja, hogy mi mindent szándékozott magára locsolni a fürdőmben, feltéve ha nem lett volna kibékülve a felajánlott tusfürdőm tömény tesztoszteronillatával. Másodpercenként hezitálok aközött, hogy csak viccel, meg aközött, hogy komolyan gondolja a dolgot, ismerve a meglehetősen szeles, és néha őrültségekbe hajló viselkedését, egyik verziót se tartom nála lehetetlennek. Azért magamban erőteljesen hajlok a hülyeség felé, és nem is tévedek, persze hogy szórakozik velem, és ugrat. Azt már tudom, hogy a mosolyomat nagyon szereti, de fogadok, hogy titokban a lapostányér méretűre táguló szemeim is bejönnek nála. - Nos bébi, akkor azt kell hogy mondjam, ebben az esetben a kanapé két átellenes feléből néznénk a filmet. Nyitott ablak mellett - teszem hozzá, aztán amikor meghallom, hogy utánozza a takarítónőt, ráadásul azzal az iszonyatos hangon, prüszkölve tör ki belőlem a nevetés. - Ezek szerint Mrs. Rosenberg még mindig nem ment nyugdíjba. Már az én időmben is ő pucolta az épületet. Fel nem foghatom, hogy ennyire nem öregedett még meg, vagy ennyire imádja a kölyköket. Vagy éppen a kölykök fegyelmezését. Igaz, az elmondottak alapján sokat szelídült az öreglány. Anno remekül dobálózott a felmosóronggyal, ha valaki nagyon felbőszítette. Chip Matthews egyszer például a képe kellős közepébe kapta a használt cuccot. Volt meglepetés, azt elhiheted. Onnantól ha meglátta bárki is, hogy Mrs. Rosenberg épp takarít, inkább mindenki megkerülte az épületet. Vérmes tudott lenni az öreglány. És ahogy hallom, a hangja se sokat változott. Szegény Mr. Rosenberg, tényleg nagyon szerethette ezt a nőt, ha képes volt ezt az orgánumot egy életen át elviselni - rázom a fejem még mindig nevetve. - Egyébként honey, ne nézd le a takarítókat. Gondolj csak bele, hogy nézne ki az az egyetem nélkülük. Egyébként emlékszem, bármilyen morcos is tudott lenni az öreglány, minden rendőrtiszti avatáson megjelent, és ha észrevette, hogy valakit nem kísér hozzátartozó, hát vérmes arccal hozzá szegődött, mintha minden mozdulatával azt sugallta volna, hogy ha más nem, hát akkor majd ő végigkíséri ezt a fiatalt ezen a fontos úton. És ettől általában a legnagyobb szájú, és legbajuszosabb ifjú rendőrnek is az a benyomása támadt, hogy valami fa vagy virág ezerrel szórhatja szét a pollenjeit, amitől rettenetesen csípődni kezd az ember szeme - szelídül mosollyá a nevetésem. - Mrs. Rosenberg egy mogorvának és nyűgösnek tűnő, de valójában csupaszív nő. És ami a férfias illatodat illeti... hát igen, átfutott az agyamon a gondolat. Borzadállyal. Hamarabb tartanék fegyvert a fejemhez, vagy vonulnék cölibátusba, mint hogy... - hallgatok el. Brrr. Még a gondolat is visszataszító. Hiába, én férfi vagyok, és a nőket szeretem. Méghozzá a kicsit sonkás, szép formás és nagy mellekkel megáldott nőket, mint Gyömbér kisasszony is. Tudom, hogy kissé gömbölyűbbnek tartja magát az átlagnál, de nekem pont megfelel. És akkor tényleg nagyon finoman fogalmaztam. Egy másodperc tört része alatt képes vagyok "bevetésre kész" állapotba kerülni a láttán. Eljutunk a kanapéig, ahová Miss Thredson bevackol, én pedig a dvd-vel vacakolok, de nem vagyok sem hülye, sem pedig süket, hallom hogyan csuklik el a hangja, amikor az édesanyjáról beszél. Ösztönösen meg akarom kérdezni, hogy akar-e beszélni róla, de végül mégsem teszem. Nem tudom, mennyire mély és friss még ez a seb, és nem én akarok az lenni, aki az épp ráhegedt varat letépi. Egyébként is, milyen bölcsességeket lehet ilyenkor mondani vigasz gyanánt? Olyanokat, hogy majd az idő megoldja, meg könnyebbé teszi, és a többi sületlenség? Igen, idővel ez kicsivel jobb lesz. De csak egy nagyon kicsivel. Egy idő után a könnyek majd átfordulnak keserédes nosztalgiába, de a seb, amit egy szeretett elvesztése tép a lelken, soha nem fog begyógyulni. Vesztettem már el szülőt, pontosan tudom, milyen érzés ez. Szóval inkább nem kérdezek semmit, de ha Miss Thredson bármikor is úgy érzi, hogy beszélni akar majd róla, akkor itt leszek, hogy meghallgassam, és ha vigasztalni nem is lehet, akkor átöleljem. Néha ez talán többet jelent a suta szavaknál. Most is átkarolom, ahogy leülök mellé, és elindul a film. Jólesik, elmondhatatlanul jólesik ahogy megbújik a karomban. Ahogy halad előre a mozi - és ahogy fogy a popcorn - úgy kerül hozzám Gyömbér kisasszony egyre közelebb. A végén már szinte a bőrömbe fúrja magát, a fejét a mellkasomon pihenteti meg, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy ne kezdjem el finoman cirógatni a vállát. A tibeti szerzetesek sokszor évtizedeket töltenek el azzal, hogy felfedezzék, és eljussanak a nirvana állapotába. Nekem elég durván másfél óra is hozzá, és nem kell hozzá sem lepel, sem meditáció, csak egy édes lány. Sokkal egyszerűbb recept, nem? Elmosolygom kissé magam a gondolatra, hogy Miss Thredson most olyan, mint egy kölyökcica, bújós és dédelgetni való. Azon sem lepődnék meg túlságosan, ha a film vége a dorombolásába veszne. Aztán ahogy a stáblista pörögni kezd, felteszek Tarának egy kérdést. Tényleg kíváncsi vagyok a válaszára, mert nem vagyok ugyan pszichiáter, és tévedhetek, de valami azt súgja, hogy a virágról virágra, jelen esetben pasiról pasira röppenő viselkedésének a kulcsa egy olyan csalódás, és egy akkora jelképes pofon, amelyet még talán most sem hevert ki igazán, és ami mindenkivel szemben bizonytalanná és gyanakvóvá tette. - Igazad van - bólintok aztán, figyelve, ahogy Miss Thredson - mily meglepő - de tud halálosan komoly is lenni, ráadásul a gondolatmenete nagyjából az enyémet követi. - Én azt hiszem, hogy nem csak nem a megfelelő helyen és időben jöttek össze, hanem nem is megfelelő emberrel. Katie talán valójában a szerelembe volt szerelmes - tűnődök el. - Bárhogy is, ez nem volt igazi szerelem. Egy férfi olyan szerelmes lehet egy nőbe, hogy a csillagokat is lehozhatja neki, a nő mégiscsak félig szereti viszont. A férfinak ezt vagy el kell viselnie, vagy lépnie kell tovább. Mindenkinek a lelke és a szíve dönti el - mondom el aztán a saját véleményemet, Tara következő kérdése után kicsit elnémulok, és a gondolataimba mélyedek. - Hogy volt-e ilyen az életemben? - kérdezek vissza. - Igen, volt. Sarah például. Tudod, addig szeretett, amíg tökéletes voltam. Már úgy értem, nem vagyok tökéletes... - magyarázom - csak az ő elvárásainak megfeleltem. Olyan voltam kicsit, mint te - mosolygom el magam, és finoman odakoppintok Miss Thredson orrára. - Vidám, vicces, jókedvű. Aztán amikor beütött a krach, kiderült, hogy ő valójában nem engem szeretett. Eliasnak csak egy részét szerette. Amelyikkel már együtt járt a baj, az az Elias már nem kellett neki. Jobb is, ha ez kiderült. Nem mondom, hogy nem szenvedtem, de inkább a fájdalmas igazság, mint a kegyes hazugság - araszolok közelebb Miss Thredsonhoz, aztán átölelem, majd hanyatt fekszem a kanapén, magammal húzva őt is. - Tudom, hogy te is csalódtál - nézek bele a szemeibe, ahogy arca fölém kerül. - Tudom, hogy neked is fájt már a szíved. A felnőtt élet ezzel jár. Ha nem mondod is tudom. Azt hiszem, olyanok vagyunk mi egymásnak, mint a gyógyszer, és mindkettőnknek az a sebe gyógyul meg egymástól, amelyik a legjobban fáj - hunyom le a szemeimet, és színes tüzijáték robban fel a szemhéjam mögött meg a lelkemben egyszerre, ahogy a szám a szájához ér.
Gyógyír, gyógyszer...de nem olyan mint a gyerekkorban kapott keserű kanalas orvosság, hanem az az édes fajta, amit ízesítenek, hogy szinte el is felejted, hogy gyógyszert veszel be. Elias ez utóbbi lehetne, ha hagynám, ha engedném, hogy kicsit többet tudjon meg rólam. Azt hiszem egyszer éppen Carolnak ecseteltem, hogy mekkora baromság az, hogy nem számít a külső, meg nem számít semmi más, csak az, hogy jól nézzen ki a pasi és jó legyen az ágyban. Rövid távon ez amúgy elég is szerintem egy olyan kapcsolathoz, amiben nincsenek nagy elvárások a másikkal szemben.De onnantól, hogy pár alkalomnál távolabb tervez az ember, akkor már igenis több kell mint egy pacekba vágott külső, meg az, hogy bírja szusszal akár egyszer vagy kétszer vagy sokszor.A tartós kapcsolat lényege szerintem abban van, hogy nem csak a jó dolgokat viseli el az ember, hanem azt is, ha valami rossz. Ha valami nem működik frankón. És amíg erre nem érett meg, addig felesleges erőltetni a dolgot. Vannak csajok, akik egyidősek velem, és már úgy beszélnek a pasijukról, mintha már az életük elválaszthatatlan része lenne. Házasság, meg család meg gyerekek….ezek olyan fogalmak számomra, amik misztikusak, szinte elérhetetlenek. És nem csak azért mert jó pár büdös pofont leosztottak már nekem érzelmileg, hanem mert valóban nem mozgatja meg a fantáziámat. Persze biztos köze van hozzá annak is, hogy anya egyedül nevelt fel engem és láttam mennyit küzdött és szenvedett, hogy mindenben megfeleljen, hogy semminek ne érezzem a hiányát, legfőképp egy apának ne. Persze ettől még éreztem, és ez nem feltétlen az ő hibája. Aztán mikor megtaláltam azt a bizonyos ezüst dobozt, rájöttem, hogy anya szerette az apámat. Pokolian nagyon. Hogy mi volt a baj, ami miatt mégsem maradt az apámmal, vagy mi volt az oka annak, hogy még nekem sem beszélt róla nem tudom. De már elég korán sejtettem, hogy lelki oka van. Minden évben valentin napon a mama felvette az egyik régi szürke kabátját, amit soha de soha nem volt hajlandó kidobni, állandóan őrizgette a szekrényben, és csak ezen az egy napon vette fel, soha máskor. Szóval fogott egy karton sört, a régi mp3 lejátszóját (azért is vért izzadtam, mire hajlandó volt az ócska, elavult dvd lejátszót lecserélni rá), amire feltöltöttem neki egy régi Yazoo számot, azt a bizonyos ezüst dobozt és felvonult vele a tetőre. Hajnalig le sem jött. Sosem faggattam miért pont akkor, miért abban a kabátban és miért azzal a zenével.Csak azt tudtam, hogy valami olyasmit él át újra meg újra ami számára egykor fontos volt. Ahogyan azt is tudtam, hogy én nem akarom így végezni. Egy szürke kabátban Yazoot hallgatva minden évben valentin napon a tetőn. Ugye említettem, hogy vannak az életemben kevésbé mókás és vicces dolgok is? Na ez pont ilyen. És talán egyszer erről majd mesélek Eliasnak is. Talán. Tudom, hogy én mindent elkomolytalankodok, meg olyasmiből is viccet csinálok amiből nem kellene, de az igazság az, hogy nem érdekel ki mit gondol. Ha úgy érzem eljött az ideje komolynak lenni, hát akkor az leszek. Eskü. Jelen pillanatban azonban még jókedvűen mászkálok az egy szál pólómba, flangálok Elias nappalijában, ismerkedem a hellyel. Látom ám a fején, hogy elképzelte, hogy a fél tisztítószer brigádot magamra locsolom mielőtt kilibbenek a fürdőből, olyan ájert vonszolva magam után, mint egy takarítós kocsi csumán megpakolva. Na hát ezek szerint Mrs Rosenberg számára sem ismeretlen jelenség. Merthogy az. Egy jelenség.De hogy lenézném, azt kikérem magamnak. - Dehogy nézem le őket! A vén satrafát sem nézem le, sőt tudom, hogy olyan munkát végez amire nem feltétlen lenne szükség, ha mindenki vigyázna a rendre. És bár alapvetően egy kurva trehány ember vagyok, mint azt a lakásomon láthattad is, de sosem dobálok el semmit a földre, lehúzom magam után a wc-t, a kefét is megfelelően használom, és nem félsülködésre, nem fröcskölöm szét a vizet kézmosás után, és mindig lábat törlök, mielőtt belépek a patinás műintézménybe. De ez a nő, ezzel a hanggal...hát egyszer olvastam, hogy Irakban az amerikai katonák Metallicával vallattak, mert az ottaniak nem bírták a metált...meg olyat is hallottam, hogy a Yellowstone parkőrei ACDC-vel riogatják a turistákat pofátlanul becserkésző mackókat….bárhogy is van, szerintem Mrs Rosenberg bármelyik bandát kenterbe veri.De amit mondtál….azt a tisztavatósat azt nem tudtam róla. Pedig elég sok pletyka kering róla. Hogy fiatal korában olyan faros begyes nőci volt, olyan mindenhol fogható, tudod...és fogták is, főleg a tanszékvezetők, meg a profok is.És hogy csak később lett olyan megkeseredett. Amúgy a férje pár éve meghalt. Gégerákja volt, legalábbis ezt mesélik.- vontam meg a vállam, majd a takarító témáját parkolópályára raktam. Helyette a figyelmem a saját vackolódásom, meg a film köti le, meg persze Elias. Jól esik elveszni itt és most az ölelésében, meg jól esik amikor a keze a vállamat simogatja, néha a fejem búbján érzem a leheletét, amikor csókot lehel a hajamba, én meg mint egy kismacska törleszkedem közelebb, és még morranok is közben.Én imádom ezt a filmet, de szerintem nullahuszonnégyben is el tudnám nézni végtelenítve, egy kifogyhatatlan popcorn tál és Elias társaságában. Leginkább az utóbbi, akitől őszintén szólva most így elég nehéz elszakadni. Meglepem saját magamat is azzal, hogy a film végén eltelik egy kis idő mire mozgolódni kezdek és hajlandó vagyok kibújni az öleléséből. Ne mááááááár! Vissza akarok bújni, hékás! Persze telhetetlen vagyok. De mikor nem? Főleg ha Eliasról van szó. Végül marad a beszélgetés. Fursa amúgy, mert a mamán kívül nem nagyon beszéltem még úgy meg senkivel filmeket. Persze ha időnként a társaságom összejött filmezni, akkor ment a poénos beszólogatás, meg hasonlók, és valahogyan nem mélyedtünk el egyetlen film témájában sem. Igaz velük inkább vígjátékok voltak menők, semmint az “Ilyenek voltunk”-hoz hasonló mélyenszántóbb témákat feszegető filmek. Egy vígjátékon meg röhög az ember és nem elemezgeti. -Igen! Ez jutott nekem is eszembe!- vetem közbe kissé hangosabban felkiáltva, még felé is bökök a mutatóujjammal, jelezve, hogy beletalált abba amiről én is makogni akartam, csak nem nagyon tudtam összeszedni a gondolataimat. Szóval, hogy Katie szerintem is inkább a szerelembe volt szerelmes, semmint a fasziba. Pedig hát őszintén Robert Redford az akkori idők Brad Pittje lehetett...legalábbis a mama egyszer ezt mondta. Nem tudom, én már úgy emlékszem a tagra, mint egy olyan arcú faszira, akit beraktak a mosógépbe és rányomták a főzőmosást. És a végén olyan ráncosan vették ki, hogy esélytelen volt kiegyenesíteni. Szó se róla, Redford szépen tudott megöregedni. Olyan mint Connery ha már itt tartunk.Nem….azért messze vagyok még a gerontofíliától, csak úgy megjegyzem, hogy a szépkorúak között is vannak jó pasik. Aztán jön az én kis kérdésem, ami tényleg érdekel, nem csak úgy lövöldözgetek vele a vakvilágba. Arra már rájöttem, hogy a jóég se gondolná, de amúgy Elias egy nagyon érzékeny pasas. Úgy értem valamikor tényleg ripityára zúzhatták a lelkét az enyémhez hasonlóan, most meg ott ücsörgünk a cserepek felett és rinyálunk, hogy nekünk milyen hűderossz, miközben itt vagyunk egymásnak. Azt hiszem ezzel kellene valamit kezdeni. Figyelem őt, ahogyan beszél, bár időnként az ujjam megnyalom és belemélyesztem a popcornos tálba, ami meg ráragad azt betolom a számba és lenyalogatom az ujjamról. Rém gusztustalan, legalábbis Linda szerint, de imádom a pattogatott kukorica végén megmaradó sós bizbasz részeit, a tál aljáról.Épp az ujjam húzom ki a számból, amikor az orromra koppint, és elvigyorodva, grimaszolva húzom be a nyakam. Aztán végigdőlünk a kanapén, ő meg magára húz úgy, hogy fölé magasodva olyan közelről láthassam az arcát, hogy majdnem kancsalítani kelljen. És beletrafál. Egyenesen a közepébe mindannak, ami bennem az utóbbi időkben végbement.Kicsit ijesztő, hogy ennyire mögém akar és mögém is lát.Hogy nem csak az idétlenkedő Tarát látja, hanem azt a másikat is, akinek tényleg összezúzták a csöpp szívét, és akinek egyszerűbb az élet ha elvicceli, semmint komolyan vegye és megint pofán basszák érte. Ez van. -Nem. Szerintem te nem gyógyszer vagy, hanem kanalas orvosság. Epres. Tudod amit recept nélkül lehet kapni, és baszottul finom, és az ember egy egész üveggel bevágna belőle. De ugye az mégiscsak gyógyszer, óvatosan kell bánni vele.- mosolygom le rá, és ha még akarnék bármit is mondani sem maradna rá lehetőségem, mert az ajkai az enyéhez érnek. Először finoman, majdhogyem csiklandoz aztán ahogyan megérzem a sóhaját, a forró lélegzetét a számon, na ott nekem filmszakadás van. Valahogy most minden olyan jó egyszerre. Minden annyira más, mint tegnap éjjel. Most nem rúgtunk be, nem füveztünk….most csak úgy natúrba mi vagyunk itt a kanapén, egymás hegyén hátán, és azt érzem, hogy nem akarok innen felkelni. Sem most, sem később. Apró mancsaim a pólója alá nyúlnak és a tenyerem a hasfalán át felvezetem a mellkasáig, egészen a szívéhez.Oda simítottam, miközben egy másodpercre abbahagytam a csókot…. -Ha megígéred, hogy nem töröd össze az enyémet, én is megígérem, hogy vigyázni fogok a tiédre.- súgom bele az ajkaiba, a fogaim egészen finoman érintik a felső és alsó ajkának találkozását.Aztán már nem beszélek...legalábbis szavakkal nem.Úgy fonódok rá a csókjaimmal mint egy kiapadhatatlan gyógyszeres fiolára. Epresre.
A közvélemény szerint azok az emberek szeretnek mindennél jobban aludni, akiknek az álmai szebbek, mint a valóság. Na de mi az igazság azokkal, akik egy halmazba kerülnek velem? Akiknek az ébrenlét és az álom lidérnyomásai megkülönböztethetetlenek egymástól? Mi van azokkal, akik nem tudnak az éjszaka megnyugvásába menekülni a mindennapok elől? A mi számunkra nem sok kiút marad: általában az alkohol, és más tudatmódosító szerek azok, amik ideig-óráig tartó kábulatba, és a szép nihilbe vezethetnek - de aztán a káprázat véget ér, és az emberre kétszeres erővel sújt le az ököl, amelynek útjából képtelen kitérni. Igaz, azóta nem nyúltam a morfiumtablettákhoz, mióta Adriana leleplezett, és a készletemet eltüntettem a fajansz végeláthatatlan csőrendszerében, bár arra sem vagyok büszke túlzottan, hogy két napja némileg sikerült kiütni magam egy gondűző-fű-kombóval. Az agyam azóta is kattog a csak magamnak feltett kérdésen: vajon akkor is olyan fergeteges éjszakába bonyolódtam volna Miss Thredsonnal, ha színjózan vagyok? A válaszom egyértelmű igen. Tény, hogy Borisz bá' kotyvaléka segített kissé elsöpörni a meglehetősen erőteljes gátlásaimat, de minden egyéb dologban nem más motivált, mint Gyömbér kisasszony varázsereje. Ha nem így lenne, azóta se vágynék a társaságára, nem éreznék valami fura hiányt, amikor nincs mellettem. Rájövök, hogy amikor itt tartom a karjaimban, amikor odabújik hozzám, a rémálmok nem csak eltűnnek, hanem olyanok, mintha soha nem is léteztek volna. Könnyebben lélegzem, eltűnik a mellkasomról a folyamatosan érzett nyomás, nincsenek félelmeim - olyan, mintha egy csapásra felhajtanám a Tündér keresztanya "boldogít-amíg-meg-nem" italát. Most pedig bőven van alkalmam kimaxolni ezt az érzést, mert amíg Miss Thredson a zuhany alatt ázik, a gondolataim képtelenek elszakadni tőle, és mikor mellém kuporodik, hozzám bújva, mint egy dédelgetni való kiscica, már nem csak a gondolataim vannak szorosan mellette. Kezem a vállán pihentetem, meg-megsimogatva lágyan, és noha - természetesen - fél szemmel a filmre pislogok, sokkal jobban kitölti a figyelmemet a tény, hogyan lélegzik mellettem, hogyan mozdul, érzem a hajából áradó illatot összekeveredni a tusfürdőm bukéjával, de még ezen is átérzik a bőrének saját, természetes illata, ami egyszerűen olyan hatással van rám, mintha fejbe vágtak volna egy rombológolyóval. Kikészít, na. Jó értelemben persze. Pedig ha belegondolok, alig tudunk még valamit egymásról, csupán apró, villanásnyi részeket láttunk még a másikunk világából, de azt hiszem mindketten érezzük, hogy van valami, ami ezer százzal húz bennünket egymáshoz. Most példának okáért annyira, hogy a film végén elég tisztességes akaraterőre van szükségem ahhoz, hogy képes legyek megmozdulni, és kikecmeregni a vörös démon öleléséből. A kérdések, amiket oda-vissza lövünk tulajdonképpen apró tapogatózások. Villámrandikon rajlik így, amikor a delikvenseknek csak annyi ideje van kifürkészni a másikat, amíg a csengő meg nem szólal, ennél fogva az ismerkedés sokkal inkább egy morbid kérdezz-felelek játékká fajul. Csak éppen szerencsére előttünk még ott áll az éjszaka, meg a következő alkalmak. Mert bármibe fogadom, hogy lesz még. Bőven lesz. Ezúttal már nem csak én akarom így. - Wow! - reagálok kicsit meglepetten, mikor Miss Thredson felkiált, majd felém bök, mintha le is akarna lőni. - Na látod, tudunk mi egyformán gondolkodni is. Amúgy kezdem azt hinni, hogy nálad bejönnek a szőkék. Brad Pitt, Redford... lehet festetnem kéne - túrok bele vigyorogva a sötét hajamba. - Vagy szokj át erre a színre. Készíttetek magamról egy felfújható Elias babát, és Mr. Pittet kidobhatod a fenébe - cukkolom. Jézusom, féltékeny vagyok egy hülye babára. Nekem tényleg elmentek otthonról. Bár abban a tekintetben ez bocsánatos tény, hogy Miss Thredson vette el az eszemet. - Mert hát ez végeredményben mindkettőnknek főnyeremény. Magamra nem vagyok féltékeny, és ott vagyok neked akkor is, ha mondjuk a munka miatt nem érnék valamikor rá - teszem hozzá. - Dupla epres meglepetés - mosolygom el aztán magam Miss Thredson szavain, aztán még mielőtt folytathatná, vagy replikázhatna, máris magamhoz húzom egy csókra, és nem kell hozzá sok, hogy megérezzem az apró, meleg tenyerét ahogy utat talál a pólóm alá, és megpihenteti ujjait a szívem felett. És ekkor Miss Thredson szájából elhangzik valami. Valami, amire a legkevésbé sem számítottam, amit mondhatni, hogy szinte lehetetlennek tartottam. De kimondja, én pedig tetőtől talpig beleborzongok a szavaiba. Érezted már, ahogy meghallasz egy dalt, és minden porcikádat átjárja valami bizsergés úgy, hogy az összes szál szőr égnek áll tőle a testeden? Valami egyszerre fájó és keserű zsongás, amelyeknek a hallatán vagy érezvén úgy érzed, hegyeket lennél képes mozdítani, vagy világgá kiáltani a szívedben épp lezajló örömöt, de az emóció olyan bénítóan jóleső, hogy nem vagy képes másra, vagy bámulni, és átadni magad ennek? Pontosan ezt érzem ebben a pillanatban. Csak nézek bárgyún, mint Spongyabob csigája, de Gyömbér kisasszony ujjai alatt már megmozdul bennem valami. Valami, aminek egyszerűen nem tudom a nevét. - Az én kedvenc filmem a Forrest Gump. És ilyenkor eszembe jut belőle egy idézet. "Mama azt mondta, hogy néha az embereknek az összes könnyüket el kell sírniuk azért, hogy a szívükben újra legyen elég hely a boldogságnak" - szólalok végül meg. A fenébe is, az emberek ilyenkor olyan szép szavakat vesznek elő a filmekben vagy a színpadon, nekem meg csak ez a suta hülyeség esik ki a számból. - Nem fogom neked azt mondani, hogy könnyű lesz velem. Egy csomó dolgot el fogok hibázni, és nem leszek tökéletes. Ilyesmit nem ígérhetek. De azt igen, hogy minden erőmmel igyekezni fogok vigyázni hogy ne okozzak fájdalmat neked - suttogom végül. A nagy románcokban ilyenkor jön az összeborulás, de én még mindig csak pislogok felfelé Miss Thredsonra, de úgy hiszem, a pillantásomból jelenleg jobban lehet olvasni, mint egy könyvből, és többet mond, mint amire én szavakkal képes lennék. A kezem viszont önálló életre kel, az enyém is beóvakodik Mr. Conerry alá, amíg markomba nem kerül a feszesen kemény melle. Mármint Taráé, nem James Bondé. - Tudod, csak a szimmetria kedvéért, ha már te is... - vigyorgok rá végül. Eddig nem értettem, nem tudtam, hogy Sarah miért hagyott el, mikor a legnagyobb bajban voltam, és a legnagyobb szükségem lett volna rá. Azt hiszem, már tudom. Azért ment el, hogy Tara Thredson jöhessen.
Nem terveztem. Az úgy nekem amúgy sem szokásom. Mármint faszi ügyben. Elég spontán nőszemély vagyok, és ebben a kérdésben meg pláne. Szeretem ha az ösztöneim, semmint a józan eszem vezet, és már csak akkor szedem elő a kemény kobakom, ha egy kicsit hosszabban kell tervezgetni mint egy kis simimimi az ágyban. Ha valaki hatással van rám, mert amúgy érted az kurva veszélyes ám, amikor nem veszed észre és már ott toporog valaki a kis szíved előtt egyenesen igényt tartva rá, akkor amúgy is dobhatnád sutba a terveidet.Nem úgy értem, hogy direkt módon az arcodba tolva tolakszik, hanem úgy egyáltalán, a puszta létezésével. Mikor azon kapod magad, hogy húbaszki, ebből még többet akarok. Akár beismerem, akár nem, mire az estében odáig jutottunk, hogy felmentünk Elias lakására, bennem is megfogalmazódott, hogy ebből többet akarok még.Mármint úgy alapvetően, és ez azért továbbra is ijesztő. A szívemet összetörték párszor, igen, erre ő is ráérzett, és nem azért mert olyan kis törékeny virágszál lennék. Talán nem is hinné senki, de az alapvetően amúgy vidám lányok, meg az örökké pörgős lányok, meg a világra úgy alapvetően magasról tevő lányok kis szivecskéjét is össze lehet törni egy olyan pillanatban, amikor nem számítanak rá. Ha jobban visszagondolok nem egy ilyen eset volt, és persze minden alkalommal megfogadtam, hogy na velem ez bizony többé nem fordul elő, nincs az a faszi aki még egyszerrel birtokolja majd az én kis ketyegőmet...de megint belesétáltam egy csapdába. Mert én az a fajta hülyegyerek vagyok, aki semmiből nem tanul. A saját hibájából meg főleg nem. És megint belezúgtam valakibe olyan istenes módon, és megint elvesztettem az eszem, és megint nagyon rágerjedtem arra, hogy majd ez a szerelem az igazi lesz, és jött az ébresztő hidegzuhany. Amikor te vagy az a lúzer, aki nem veszi észre, hogy a pasid már hónapok óta három csajjal kavar szimultán, te vagy az a lúzer aki rájuk nyit a női tusolóban egy edzés után és te vagy az, aki később egy másiknál korábban érkezik a megbeszélt talira….szóval a te hibád baszod, miért nem elég neked az amit nem tudsz? Persze azért mert nem tudok valamit, még nem jelenti azt, hogy minden frankó és tökéletes. No de aztán elhatározni, hogy sosem leszek szerelmes, persze megint könnyű, mindaddig amíg egy olyan épületes fickóba nem botlik az ember, mint Elias. A tököm se nézte volna ki belőle, hogy ennyire spontán, hogy lelövi nekem az ezerpálcikás nyulat, és annyi vattacukrot eszik velem, hogy még a hátsója is összeragad eskü olyan édes, és elszívjuk életünk első füves cigijét együtt, és még a vetkőzős dartsban is lenyom. Jóóóóó azért azt tegyük hozzá, hogy ha nem lett volna bennem annyi pia, és nem lettem volna úgy rágerjedve az este előrehaladtával, lehet elpicsázom, és hamarabb lekerült volna a ruha róla, minthogy engem levegyen a lábamról. Én nem tudom mi ez, komolyan. Egyetlen nap alatt így megszédíteni engem, azért az már büntetendő. - Nem a hajszín a lényeg, bébi, de komolyan. Felőlem hupilila is lehetnél hányás színű tincsekkel...mondjuk akkor nem tudnám eldönteni, hogy azért van hányás színe, hogy ha egy vadabb buliban belerókáznak ne legyen olyan feltűnő, vagy neked bejönnek ezek az extrém színek- vigyorgom, miközben átnyúlok, és vele együtt túrom át a barna haját. Ujjacskáim végigszántják, de csak finoman, olyan enyhe izgató éllel. Állítólag a pasik többségének a fején is van erogén zónája, és bár nem bánnám, ha már a filmet együtt megnéztük kellően hatást gyakorolhatnék rá, de annak más módja is van. Viszont kifejezetten engem is izgat maga a mozdulat. Finom tapintású a haja, kellemes és borzongató.Beharapom az ajkam és még mindig vigyorászok ezerrel. - De nekem bejönnek a barna hajú pasik is, hát most mit csináljak, hogy Brad Pitt pont szőke, meg Redford is...de héééé Christian Bale például barna, és ő is bejön. Nem tudom ki hogy van vele, de a bőregér uniformis kifejezetten szexin állt rajta. Okés, tudom, hogy te nem éppen a Batman jelmezes Bale-re gerjedsz be, de azért el kell ismerni, hogy jobban nézett ki benne mint mondjuk Val Kilmer….na őt kifejezetten rühelltem...Clooney meg egyszerűen nevetséges.- fogacskáim elengedik az eddig harapott ajkat és hátravetett fejjel felnevetek. - Felfújható Elias baba? Minek nekem felfújhatós, amikor van egy igazi, hamisítatlan, akihez bármikor hozzáérhetek, és nincs műanyag szaga, vagy mondjuk nem rajzolták félre az orrát. Az első példányos Pitt babát vissza kellett küldeni,mert olyan kampós orrot fröccsöntöttek neki, hogy ijesztő volt, komolyan.Jó leszel nekem amúgy is triplaepres meglepetésként….és hogy mi a tripla eper? Hm….testmelegről fagyit enni, na az az igazán izgalmas. - búgtam félig tréfásan, félig komolyan fölé hajolva, miközben az ujjaim a mellkasát simogatták. Aztán jön az a bizonyos mondat, ami….hát bevallom, hogy ha részeg lettem volna, akkor arra fognám, meg a felfokozott kissé szexuálisan túlfűtött lelkiállapotomra….de baszki színjózan vagyok, és azért a vágyakra sem foghatok mindent.Most kellene az, hogy kicsit visszavenni, nehogy megint pofáraesés legyen a vége, de azt hiszem említettem már, hogy én az a fajta kismajom vagyok, aki nem tanul semmiből….most sem fogok. A Forrest Gump egy olyan film, amihez szerintem meg kell érni. Egyszer régen láttam, de csak Tom Hanks idétlen feje, meg mozgása maradt meg, semmi más. De majd egyszer talán újra megnézem, de ez az idézet nagyon betalál. Tényleg el kell sírni az összes könnyünket, hogy legyen elég hely a boldogságnak? -Hát akkor én elég szar helyzetben vagyok, mert nem nagyon szokásom sírni. Mondjuk lehetek ettől még boldog, nem?- szólalok meg kissé közbekotyogva a mondanivalójára és ott felette csak mosolygom. Most így jó. Szívesen mondanám, hogy álljon meg az idő, meg az efféle közhelyeket, meg szerintem irtó cuki lenne a csókunk lassított felvételben, mint a filmeken, de ettől még ugyanúgy élvezem. Az ajkaira tapadva épp csak annyi időre, hogy amikor elválunk máris visszavágyakozzak. Csak bólogatni tudok, mert elhiszem, hogy nem lesz vele könnyű, ahogyan azt már tapasztaltam a vidámparkban. Biztosan régen felszabadultabb volt, de történt az a….szóval az a szarság az életében és emiatt nagyon bezárkózott. Valószínű az sem volt rá jó hatással, hogy az a Sarah is elhagyta. Na ja….persze nem mondom, hogy feltétlen hibás, nem vagyunk egyformák, és inkább menjen el, minthogy ott maradjon és csalja fűvel fával miközben azt hazudja mennyire jól megvannak. Szóval vacak érzés egyedül maradni, és talán most először jut el a tudatomig, hogy mennyire rohadtul jó dolog, hogy találkoztunk egymással.Jó hatással lehetünk a másikra. Én talán kicsit jobban átélhetem, megélhetem az élet komolyabb dolgait, ő pedig belezúzhat velem a felszabadultságba, amikor elegedi a gondokat, meg a problémákat, meg a múlt árnyait, meg az efféle sötét és rémisztő dolgokat. Csak nézzük egymást, és tudom, hogy vagy meg kellene mozdulni, vagy mondani valamit, de se megmozduni nem tudok és nem is akarok, mondani meg aztán főleg nem tudok mit. Tara a kukkendáré. Na ilyen sem sűrűn van. Már éppen hajolnék le, hogy valami über romantikus módon egy finom csókkal zárjam az egészet, mert szerintem ez passzolna ide, mikor Elias keze a pólóm alá csúszik és finoman bölcsőbe zárja a kézfeje az egyik mellemet. - Majd adok én neked olyan szimmetriát! Különben is, szerintem ott kurvára nem a szívem van, vagy ha igen akkor régen rossz, mert akkor valami korcs vagyok, vagy x-man, vagy tököm tudja.- nevetgélek fejcsóválva, miközben a saját kezemet kihúzom a pólója alól és felegyenesedem, valamiféle lovagló ülésbe, testsúlyomat az ágyéka alá, a combja irányába helyezve.Elgondolkodva nézek le rá, aztán a tekintetem a pólóm alatt pihenő kezére téved.No majd adok én neked olyan szimmetriát! A gondolatot tett követi, és két apró mancsomat a derekára vezetem, és az ujjacskáim fürgén, megállás nélkül csiklandozni kezdik.Vele együtt nevetek, és csak akkor hagyom abba, amikor végül kihasználva, hogy amúgy tényleg erőfölényben van le nem állít végre. Zihálva, csapzottan, kipirultan, nevetgélve nézem amikor most már ő magasodik fölém. - Van itthon eper fagyid, vagy bármilyen fagyid?-kérdezem vidáman és cinkosan….mert a mai estének meg kell adni a módját. A mainak is különlegesnek kell lennie. Mindenféle szempontból.
Nem vagyok főnyeremény, ez tény. Soha nem állítottam, most sem állítom az ellenkezőjét. Elmondhatatlan mennyiségű problémát tudok hurcolni magammal a hátamon: nem szeretek korán kelni, kávé nélkül olyan a viselkedésem, mint Hannibal Lecteré két héttel az utolsó főzőműsora után, hihetetlen hangulatember vagyok, ennél fogva olyasmiért is morogni tudok, amin mások csak nevetnek, és imádom a másik elől felkutatni meg felzabálni a dugi csokikat. Szóval kösse fel a gatyáját, aki esetleg kikötne mellettem, mert lesznek nehéz napjaim, csak más formában, mint egy nőnek. Emberek vagyunk, jellemmel és személyiséggel, hibák tömkelegével egyetemben. De az biztos, hogy minden nyűgöm és hülyeségem mellett egy dolgot nagyon tudok: szeretni, ha van valaki, akit érdemes. Végeredményben minden kapcsolat nem más, mint kompromisszumok össszesége. Valaki bennem él annyira, hogy elviselem minden defektjét, cserébe ő is viseli az enyémet. Talán kicsit ki is javítjuk egymást, jobbá tesszük, változunk és változtatunk. Mindezt közösen, önként és örömmel. Sajnos ez az, amit az életem folyamán még csak nagyon kevés alkalommal tapasztaltam meg. Mert a reakció-elmélet tulajdonképpen az élet minden területére alkalmazható, kivéve a szerelemre. Egy férfi odaterítheti egy nő elé az egész lényét, egész valóját, lehozhatja a csillagos eget, a nő mégis csak félig-meddig tudja viszontszeretni. Ilyenkor az ember kemény dolgokat sommáz magában. Rossz ízeket, lehangoló színeket, amelyek eddig a szerelem fénye mögé elbújva álltak. Az ember lelkében a végén nem marad más, csak egy hiány, egy érzés, ami lassan haldoklik, majd kihűl. Így szűnnek meg azok a dolgok, amiket apróságoknak szoktak nevezni, pedig egy egész világ van bennük - a tegnap és a holnap, vagy épp a szerelem egész léte. Így tűnt el mellőlem Sarah, vagy éppen előtte még jó néhányan, és így maradtam egyedül. Azt szokták mondani, egy magányos férfi megőrjíti a nőket, mert meg lehet érte veszni. Lehet valami ebben, mert Miss Thredson eléggé úgy tűnik, hogy már meg van veszve, persze jó értelemben. Én alapvetően nyugodt típus vagyok, mint egy tibeti szerzetes aki épp ezerrel robog a nirvána felé, ennek ellenére az Gyömbér kisasszony őrültsége simán magával tud ragadni, mint a hurrikán a szarul rögzített háztetőt. Hát most komolyan, mikor csináltam volna én magamtól olyat, hogy elmenjek egy vidámparkba? Nem csak elmenjek, hanem felpattanjak egy körhintára, vattacukrot faljak, meg egy baszom nagy plüssnyúlra lövöldözzek? Sohanapján. Legalábbis eddig ezt hittem. Ettől a vörös démontól meg elég egy mosoly, hogy máris lelkesen loholjak utána, és részt vegyek bármi őrületben, amit ki tud találni. De valójában még vigyorognia se kell rám, elég a társaságában lennem ahhoz, hogy 180 fokos fordulatot vegyen az életunt meg emberutálat központú viselkedésem. És ami a pláne az egészben az az, hogy elmondhatatlanul élvezem ezt az egészet. Most, miközben a keserédes film fut a képernyőn, azon kapom magam, hogy már tervezem a következő találkozást. Olyan helyre akarom elvinni magammal, ami különleges, amire sokáig fog még emlékezni, akkor is, ha valami oknál fogva egyszer csak úgy döntene, hogy nem kér belőlem többet. De azért remélem, hogy még semmi olyat nem tettem, amivel elijesztettem volna, és amire így kellene reagálnia. Valószínűleg nem, mert ha így lenne, már a bezárt bejárati ajtón dörömbölne, és hangosan sikítozna segítségért a kijutáshoz. Ehelyett most itt térdel velem szemben, a hajamban turkál - jóleső borzongással ajándékozva meg - és a világ legborzalmasabb színeit hozza fel nekem ajánlat gyanánt. - Fúj! - reagálok csak ennyit a szavaira, és még a szemöldökömet is összerántom hozzá. - Gusztustalan. A hányás színű tincsek elvetve. A lila is. A kékkel meg a zölddel egyetemben. Fene tudja, nekem a szőke haj valahogy nem éppen a férfiassággal hozható összefüggésbe - vonok vállat. - Szőke sem leszek. Meg amúgy is, hát mondd csak, nem vagyok sokkal jobb képű így barnán? - vigyorgom el magam, kissé fényezve magam. A külsőm igazán nálam sosem volt olyasmi, amivel behatóan foglalkoztam volna. Mármint a jólápoltsággal természetesen igen, de nem tartozom azok táborába, akik képesek fél óráig tipródni a tükör előtt csak azért, hogy megállapítsák, melyik részükön kéne javítani, ha másképpen nem, akkor a plasztikai sebész szikéjével. Vannak olyan vonásaim, amitől megremeg a lányok lába, vannak olyanok is, amik nem éppen a tíz pontos kategóriába tartoznak, ez igazából az adott partnertől is függ. De azért alapjáraton nincs okom panaszra, nem hiszem hogy olyan formájú fejem lenne, ami maximum egy szellemvasútban biztosíthatna nekem munkát, és halloweenkor sem velem fogják ijesztgetni a kölyköket. És azt hiszem, Miss Thredsonnak bejövök, ezen kívül meg más nem érdekel. - Na hát... most már Christian Bale is? - fonom fektemben karba a kezeimet, nagyon morcos pillantásokat lövellve a vörös ördög felé. - A fehérmájú úristenit. Legalább közöld, hol állok a listádon. Azt már most megmondom, hogy ha egy Batman-babád is van a szekrényben, nem kilyukasztom őket, szépen egymás után, hanem felgyújtom az egész hóbelevancot. Biztos, ami biztos - lengetem meg az ujjamat az orra előtt. - Egyébként nem vagyok otthon a bőregér-filmekben. A legutolsó amit láttam, az volt, amiben Nicholson domborította Jokert, még az ősidőkben. Szétröhögtem magam a moziban, és eléggé meglepődtem amikor közölték, hogy ez nem vígjáték. Pedig esküszöm, én annak hittem. Szimplán nevetséges volt az egész - tárom szét kissé a karjaimat. - Na a Macskanő viszont... húh - bólogatok kajánul. - Azon a filmen nem röhögtem. Mást csináltam - fűzöm hozzá sokat sejtetően, aztán kitör belőlem a nevetés Miss Thredson ábrázatát látva. De a röhögés gyorsan el is illan az ábrázatomról, mikor kapok egy nekem címzett mondatot, és biztos vagyok benne, hogy Gyömbér kisasszony legalább annyira meglepődött a szavai hallatán, mint én magam. Mert oké, nem volt ez szerelmi vallomás, messze áll tőle, de mégis valami személyes volt. Mert végeredményben zöld utat jelent, valamivel kapcsolatban, ami... ami jelenleg elég képlékeny, és megfoghatatlan. Csak annyit tudok, hogy ez nemes egyszerűséggel azt jelenti, van valami, amit meg akarunk próbálni. Együtt, közösen elindulni egy úton, amelynek még nem látni a végét, sem az elágazásait, de azt hiszem, ha erősen fogjuk közben egymás kezét, és visszarángatjuk a másikat a kitaposott ösvényre, ha le akarna térni, akkor eljuthatunk valameddig. Talán valami elképzelhetetlen jóig is. Ezt még most nem tudom, nem tudhatom, és nem is akarok pörögni azon, hogy mi lesz, ha... idővel eldől. Most inkább én dőlök el, magammal húzva Miss Thredsont is, de naná, hogy nem hagyom ki a ziccert, hogy a kezem ne kerüljön a felsője alá, ráadásul egy meglehetősen izgató domborulatra találva rá. Hogy ettől-e, vagy még mindig a saját szavai visszhatásától, de megtörténik az, amit nem nagyon feltételeztem volna: Miss Thredson elveszti átmenetileg a hangját. Csúfondárosan nyelvet öltök rá, aztán csaknem bele is harapok a kinn lógó szervembe, amikor ő aljas módon a derekamig araszol az ujjaival, és be is veti őket ellenem. Én mindig azt mondtam, és szentül hittem is, hogy nem vagyok csiklandós. Hát a francokat nem! Úgy ficánkolok, mintha legalábbis a 220-at vezették volna bele a kanapémba, és úgy röhögök, hogy szerintem Gyömbér kisasszonynak egészen a gyomromig nyílik rálátása. Szerencsére sikerül kihasználnom egy másodpercet - meg az önvédelmi jártasságomat - ahhoz, hogy lefogjam a kezét, és mire kettőt pislogna, máris alattam fekszik, mozdulatlanságra kényszerítve. - Nyavalyás boszorkány... - zihálok még mindig a nevetéstől, és nem kell hogy lássam magam ahhoz, hogy tudjam, a pillantásomból és minden vonásomról sugárzik az a jókedv, amit csak ennek a dilis nőszemélynek a társaságában érzek. - Tudd, hogy ez most bosszúért kiált. Na lássuk csak... talán elő kéne vennem a polcról a "Kínzások és kivégzések" című könyvemet. Bár, ami azt illeti, lenne egy ötletem - dugom a fejem hirtelen elhatározással a pólója alá, és az előbb tenyeremben dédelgetett testrészén végigsiklok a nyelvemmel. Ez is kínzás, legalábbis egy fajtája... mert ennél nem kap többet. Egyelőre legalábbis. És tudok én olyat művelni, hogy vinnyogva könyörögjön majd kegyelemért. Vagy éppen másért. Ha jól emlékszem, az előző éjjel is neki szállt el hamarabb az önuralma. - Fagyi? - bukkanok aztán újfent a felszínre Mr. Connery alól, és bánatosan megrázom a fejem. - Nincs. Semmilyen. De - jut eszembe a mentő ötlet - van egy flakonos tejszín a hűtőben. Mit szólnál ahhoz? - mosolygok. Előre borítékolom, hogy hívnom kell majd valami takarítószolgálatot, akik rendbe vágják a kanapét, és kipucolják belőle a tejszínfoltokat, de ki a fenét érdekel? Hacsak Miss Thredsonnak nincs laktózallergiája, akkor hamarosan Habcsók kisasszonyá fogom változtatni őt.
A boldogságért pokolian meg kell szenvedni, és nem biztos még így sem a siker. Tartotta a mamám, noha nála vidámabb embert keveset hordott hátán a föld.Sosem faggattam róla, hogy amikor a papát megismerte akkor ő tényleg boldog volt e, vagy amikor megtudta, hogy terhes velem, vajon megfordult e a fejében, hogy esetleg mégsem tart meg. Látva azokat a régi fotókat, amik az ezüst dobozból kerültek elő nyugodtan kijelenthetem, hogy abban az időszakban, amikor még nagyon szerelmes volt, meg talán azt is hitte, hogy ők majd örökre együtt maradnak apával, akkoriban tényleg boldog volt. A szobor előtt bohóckodva abban a rémes mustársárga bojtos sapiban, vagy a hóval borított fenyők között a campuson, és szerintem akkor is amikor elmentek a Niagarához az egyik sikeres vizsgája után...nem sok fotó készült róluk, de azon a pár darabon igenis a boldogság sugárzott róluk. Aztán vége lett. Bárcsak tudnám, hogy miért. Hogy melyikük volt aki lezárta. Én voltam az oka? Hogy várandós lett velem? Ha nem jövök olyan hamar akkor lehet együtt maradnak és valaki más születik meg helyettem, akit mindketten vártak? Ezek a gondolatok azért mindig is foglalkoztattak, de sosem kérdeztem meg. Azt gondoltam, hogy majd egyszer egy alkalmasabb pillanatban, meg összegyűjtöm a bátorságot, mert azért paráztam a választól rendesen.Most azonban jó lenne ha itt lenne, és megmondaná, hogy vajon jól csinálok mindent? Vajon az, hogy egy olyan pasas mint Elias...szóval érte érdemes megszenvedni a boldogságért? Nem tudom, őszintén. Csak azt érzem, hogy esélyt kellene adni neki. És nem csak azért mert egy csomó baromságra rá tud venni, ahogyan én is őt, és nem csak azért mert szerintem úgy összecsengünk mint két idióta hang a félrehangolt zongorán, megvan mindkettőnk kettyója, hanem azért is mert szerintem a mi találkozásunk olyan fordított film volt. Szóval megvolt a sűrűje, bár azért nem a teljes, és most egy picit nyugisabb. Bár esetünkben teljes nyugiról nem beszélhetünk, maximum a film alatt, mert szeretem ezt a mozit.És nem hittem volna, hogy az egyik kedvencemet ilyen hamar megosztom Eliassal és mégis. Szeretem kiakasztani. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy még a felét sem látta annak mennyire hülye vagyok, lehet végül ez fogja elijeszteni. Ámbár úgy vagyok vele, hogy ha én elfogadom az ő kissé begubózott viselkedését, meg azt, hogy nem olyan extroverált tipus mint mondjuk én, akkor ő is elfogadja, hogy én meg ilyen vagyok. Alapvetően sem vagyok az a csendes fajta, tudom néha rém bunkó tudok lenni, meg a legalkalmatlanabb pillanatban megszólalni, vagy olyat tenni amire egész életemben nem leszek büszke. Talán a legmorbidabb helyzet, egy tanárunk temetését volt. Ha megkérdeznék melyik volt életem legnegatívabb értelemben vett élménye, vagy mikor volt az, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, olyan apróra összemenve, hogy a hangyák is morzsának néztek volna, akkor ez az. A tanár úr temetésén mindannyian ott voltunk. Szerves kémiát oktatott és pokoli jól csinálta, szóval mér csak ezért is érzem kényelmetlenül a helyzetet, amikor a szertartás vezető pap hangját meghallottam egyszerűen kibukott belőlem a nevetés. De olyan röfögős, amit megpróbálsz visszafogni, mert mégiscsak egy temetésen vagy és nem megy. Szóval a hang...ami éteri magasságokban csengett, nagyjából mint egy mutálás előtti kisfiú hangja, aki megpróbál a Bibliából idézni. Szóval a röhögést igyekeztem zokogásnak álcázni, a zsebkendőmet az arcom elé tenni s abba röhögni, mert nem bírtam. Leírhatatlan volt ahogyan rázkódtam előrehajolva, mire mellettem kettővel egy cigarettától karcos női hang megjegyezte, hogy lám mennyire szerette az elhunytat, hogy így kiborul. Mármint én. Ettől még jobban röhögni kezdtem, egyre erősítve az a gyanút mindenkiben, hogy hisztérikus sírási rohamot produkálok. Őrületesen kínos volt, azt sem tudtam hova bújjak szégyenemben, és a szertartás után úgy iszkoltam el, mint akit üldöznek. Remélem, hogy az alapvetően jó humorú tanár úr megbocsátotta ezt nekem, hiszen nem tehettem róla, és ez nem vont le semmit abból, hogy sajnáltam, hogy már nincs közöttünk. Szóval ilyen is tudok lenni, és ha akkor valaki velem van valószínű ő is kellemetlen helyzetbe került volna. Bele sem akarok gondolni Elias hogyan kezelte volna ezt a helyzetet.Ahogyan most azért sem repes túlságosan, hogy hányásszínű hajról beszélek neki. Van ilyen. New Wave Punk-oknak titulálják magukat, de tényleg olyan fejjel mászkálnak, mintha egy jól sikerült rave party után egymás fejére küldték volna a tetemes piamennyiség után felkívánkozó vacsorát. Fúj! Sokszorosan. De poénnak elmegy, és látva Elias fejét, amit a kijelentésem után vág elröhögöm magam. - Jobb barna képed van, vagy micsoda? - direkt kuszálom össze a szavait, és még pofátlanul ugráltatom mellé a szemöldököm is. - Egyébként a szőke haj nem állna jól neked, az igazat megvallva a fekete sem...és a habcsókrózsaszín sem éppen mutatna rajta csinin, feltéve ha nem éppen a pride-ra készülsz polgárpukkasztani.Jójó….mielőtt a sok ráncolástól összenől a szemöldököd, beismerem, istenbizony beismerem, hogy ez a hajszín áll neked a legjobban. Istenkirály vagy….egy etalon, egy...egy...nem tudom milyen hatalmasságos dolog létezik még a földön de az mind te vagy!- tettetett rajongásom jeleként még elalélást is mímelek, és meglegyezgetem az arcom, mintha éppen elájulni készülnék. Hangosan kacagok fel, amikor a sértettség jeleként Christian Bale kapcsán karba fonja a kezeit - Mit durcizol?A listámon….hátőőő lássuk csak! Ott van ugye Brad Pitt és Redford és Connery és Christian Bale és ki ne hagyjuk még DiCapriot, meg Afflek-et és persze Roger, Henry,Clark, és az ikrek...és Szende, Szundi, Hapci...azt hiszem ezután következel te.- röhögtem el magam, miközben láttam , hogy nyúlik az arca és a végén beígérte, hogy bármilyen egyéb babám van még otthon azt tuti tönkreteszi.Csak a fejem ráztam. Nem...a Pitt baba poén és ajándék, csak ugye ki kellett cserélni a kampós orra miatt, de a mostani tényleg tuti. Csak azért nem találkozhatott vele, mert valahol a gardrób és a fürdőajtó takarásában rejtőzködött. Időnként átpakolom, hogy érezze az otthon varázsát.Hehe. - Macskanő mi? Mást csinálni, mi? Hát persze. És még engem szólsz meg Mr Bale miatt! Hát nem vagy te egy kicsit kabbeapöcsöm?- röhögtem és már ekkor felkészültem arra, hogy aljasba le fogom támadni.De nem ám csak egyszerűen ráfonódom...és...hm...bár ez is opció volt, ám még bennem volt a korábbi élcelődés, a jókedv...és hát röhögve mégsem lehet előjátékot kezdeményezni, mert az ember teste irtó csikis….az enyém legalábbis. Tapasztalat, hogy ilyenkor komolytalan vagyok, és nem bírom elviselni ha izgatás címszóval hozzám érnek, mert nagyjából a hajszálaim is csikisek, és minden mozdulatnál vihogni kezdek. Az meg milyen illúzióromboló már egy pasinak, ha éppen a vágyakat készül felkorbácsolni a csaj meg csak nyerít mint a pejló. Ha nem kapja el a kezeim, és nem állít le fogalmam sincs mikor hagyom abba a csiklandozását, mert imádom a nevetését. Ha lehetne felvenném és lejátszanám olyankor amikor amúgy szar kedvem van. Ennek a pasinak veszélyes a mosolya és a nevetése is. Ha bele tudnék szeretni, azt hiszem az elsők között ez lenne a ludas, ez az észbontó vidámság, amit elő lehet hozni belőle és ami egyszerre nevetésre ingerel, másrészt meg...hát mondjuk ki: kurvára izgató is egyben.Végül aztán győz az erőfölény, meg a tapasztalat és úgy maga alá gyűr mint a használt törcsit. - Jól van...jól bosszulj csak...ááááá jézusom….jézusom!- visítok fel hangosan röhögve és kapálózni próbálva kézzel lábbal, amikor a pólóm alá kúszik és a szájával másodpercek alatt rátapad az egyik mellemre. Nem tudom, hogy hirtelen egy hangosat sóhajtsak, üvöltsek, hörögjek vagy röhögjek….ez így végül együtt szakad ki belőlem. Baszki, végem! Nagy nehezen akkor szakad el a kínzástól, amikor a fagyi után érdeklődöm. Zihálva görbítem le az ajkaimat, de végül megrántom a vállam. A tejszínhab is jó. - Frankó. Akkor maradj itt, mindjárt hozom. Ééééééén hozom, nem te!- jelentem ki határozottan miközben lehámozom magamról szelíd erőszakot alkalmazva, hogy felálljak a kanapéról. A konyha felé indulok, miközben félúton megállok neki háttal és egy laza és hanyag mozdulattal ledobom magamról a pólómat. Nem akarom, hogy Mr Connery habos legyen. Elég ha a kanapé az lesz a végére. Nem nézek hátra, csak a hangosan felszakadó sóhajból hallom, hogy ha visszajövök meg fog nyúzni ezért a húzásért, de annyi baj legyen. Addigra már felkészülök, vagy nem. A konyhában kiveszem a hűtőből a flakon, és miközben jobbomba tartva egyenletesen rázom, hogy eloszlassam benne a tejszínt, visszasétálok a nappaliba. - Macskanő, mi? Majd adok én neked olyan macskanőt….Nyaúúúúú- vigyorogva térdelek le elé, cica mód domborítva és a hasára teszem az államat ahogyan a hátán fekszik, egyik kezemmel lepattintva a flakonról a kupakot.Ha csak be nem előz, én leszek az aki először lakmározik majd róla.
Azt gondolom, hogy alapvetően baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, vagy épp nem futja rá az erejéből, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni. Ahogy nézem, a viszonyok fele tönkremegy, jön az elhidegülés, a megcsalás, vagy csak simán elválnak útjaik, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, új kapcsolatba bonyolódnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell. Mert végül is mi a szeretet? Az, hogy a másik ember jó érzése, öröme fontosabb nekem, mint a sajátom. Vagyis az ő öröme nekem is öröm. Ez a dolog lényege, de ez nagyon könnyen sérül, ezt pedig rettenetes traumaként élik meg az emberek. Pedig el kell fogadni, hogy van, amikor az ember csak akkor fedezi fel az addig láthatatlan, mégis lényeges dolgokat, miután kiütötték, és a földön fekszik. Azt hiszem, ezt a helyzetet pedig mindketten ismerjük, Miss Thredson és én egyaránt. Kaptunk már annyi pofont, hogy szinte bucivá dagadt tőle a lelkünk, és lehet hogy egy életre nyomorékká vált az önértékelésünk. Valójában nem tudom, hogy két sérült ember tud-e segíteni egymáson, mondjuk úgy, mint két sánta, akik összekapaszkodva könnyebben haladnak, vagy éppen ellenkezőleg, egymást átkarolva zuhannak majd el. Nem tudom, de nem is érdekel. Csak annyit tudok, hogy Miss Thredsonnal én tenni szeretnék egy próbát. És ez nem a szexről szól, meg arról, hogy legyen valakihez szólni, mikor épp kurva magányos vagyok, és attól a perctől félek, amikor rámrohannak és darabokra cincálnak a mumusaim, hanem arról szól, hogy vágyom rá. A személyiségére, az egyéniségére, az őrültségeire, a folyamatos szájalására, a mély, elhallgatott titkaira, mindenre, ami ő, és bármire, aminek köze van hozzá. Szerintem pontosan tudja, és érzi ezt, és talán ezért dönt ő is úgy, hogy bele akar kezdeni valamibe, ami az első pillanatban is talán ott volt már köztünk, csak igyekeztünk nem venni róla tudomást. Meglátjuk, mivé forrja ki magát a kettőnk ismeretsége, vagy most már megkockáztatom a kifejezést, hogy kapcsolata. Remélek egy pozitív végkifejletet. Feltéve persze, ha addig nem bolondulok bele az állandó dumálásába, vagy nem lesz olyan mértékben elegem az állandó pörgéséből, hogy gúzsba kötve bezárom a Brad Pitt babája mellé, aztán egy darabig hagy bűvöljék egymást. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez nem fog megtörténni, mert eddig még bármi is jutott eszébe, élvezettel vettem részt minden hülyeségében, pedig alapvetően nem ilyen típus vagyok. Sőt, kimondottan a csendes és nyugodt életet szeretem, de Miss Thredson mindig magával húz, mint az örvény a úszni alig tudót. A különbség az, hogy amíg a süllyedő ember az életéért kapálózik, én élvezettel hagyom magam sodorni az árral. Már amikor persze. Most példának okáért kissé felpaprikázódom és kissé be is durcizok azon a hosszú listán, amelyen szerepelnek más pasik is, mint az a hülye Pitt pasas, meg Bőregér Bale, és még olyanokat sorol fel ezek után, hogy másoknál ez már egy válóokkal ér fel. - Remek - mormogom, és már úgy ráncolom a szemöldökömet, hogy lassan egymásba nőnek. - Kimondottan örvendetes, és önbizalomnövelő, hogy engem a hét törpe is megelőz a listádon. Hogy az a Roger, meg Clark, meg mittudom már én ki volt a harmadik, na hogy ők kik, arról meg fogalmam sincs - remélem nem valami fetrengő-társai az egyetemről. Ha kiderül, hogy igen, azt hiszem a következő önvédelmi órán kénytelen lennék ezt a néhány hallgatót tanóra címszó alatt egy kicsit jobban belenyomkodni a tatamiba, mint ahogy egyébként szoktam. Konkrétan simán fel fogom törölni velük a padlót. Hogy féltékeny vagyok-e? Teljes mértékben. Mert addig nem igazán érdekelt a másokkal való osztozkodás, amíg csak egy éjszakára terveztünk, de most már más az alapszitu. Most már enyhén kiakadnék, ha én tényleg csak egy lennék a listáján sok közül. Most már eszem ágában sincs elnézni, ha megosztja magát rajtam kívül másokkal is. - Kabbeapöcsöm? - visszhangzom aztán. - Felhívnám a figyelmed, hogy az én listámon csak a Macskanő van, ellentétben veled. Ami meg a kedves ajánlatodat illeti, én azt hittem, ez pont fordítva lesz - vigyorgom el magam, mert ekkor már összeáll a fejemben a bosszú mivolta, és mikor végül kiszabadulok Miss Thredson csiklandozó kezei közül, hogy magam alá gyűrjem, hamar hozzá is kezdek a megvalósításához. Most bezzeg a kis nyavalyás vörös macska viharos gyorsasággal elfelejti a szájalást, egyszerre visít, sikít, hörög és nevet, amiből olyan egyveleg származik, hogy én se állom meg röhögés nélkül. Csak a kérdése hallatán bukkanok fel ismét a pólója alól, és kissé bánatosan osztom meg vele a nyilvánvaló tényt, hogy nem vagyok cukrosbácsi, nincs itthon semmiféle édességem, fagyival az élen. Szerencsére gyorsan jön a mentőötlet, és persze Gyömbér kisasszony azonnal kap is a lehetőségen. - Parancsára! - tisztelgek, mikor rám fegyelmez, hogy ne merjek moccanni, aztán engedem kikászálódni magam alól, és figyelem, ahogy a hűtőig sétál. Természetesen az előbbi bosszúmért azonnal revansot is vesz: ledobja magáról a pólóját, mire egyszerre sóhajtok és mordulok fel. Tudja, pontosan tudja, hogy kikészít. Ráadásul ha eddig azt mondtam, fél perc is elég ahhoz, hogy akciókész legyek, akkor tévedtem. Elég oda három másodperc is. Amíg ő előszedi a tejszínt a hűtőből, én se maradok tétlen, úgy szabadulok meg a pólómtól, mintha sündisznótenyészet termett volna hirtelen alatta, mire Miss Thredson visszasétál a kanapéig, már meztelen felsőtesttel vigyorgok rá. - Ha esetleg mondjuk felvennél egy olyan fenékre feszülő bőrnacit, a legszebb álmom váltanád valóra - vonogatom szemét módon a szemöldkömet, és figyelem, ahogy lepattintja a tejszín tetejét. Nem moccanok, a fejem alá tett kezekkel figyelem kíváncsian, vajon mennyire piszkos és élénk Miss Thredson fantáziája. Amikor viszont megküld egy adag tejszínhabbal, úgy sikítok fel, vékony fejhangon, mint egy kislány, mert a vetkőzős kis magánmutatványa tökéletesen háttérbe szorította az agyamban azt az információt, hogy ez marha hideg lesz. - Fogadok, ez is a bosszúd része - dünnyögöm, de nem ellenkezem. Fogalmazzunk úgy, hogy a vörös ördög ezúttal személyemben kap egy terülj-terülj asztalkámat. Hogy aztán felhabzsolja-e vagy lassan kiélvezi az ízeit, rá bízom. Részemről mindkét megoldásban simán benne vagyok. És már most tudom, hogy ha az én kezembe kerül a flakon, akkor Miss Thredson ma tejszínhabban fog fürödni. Ki tudja... talán utána mégis rá tudom venni egy közös zuhanyra. Ott még úgyse csináltuk. Ideje lenne kipróbálni.
Van amikor nem kell azon agyalnod, hogy adott szituban mit kellene csinálnod, hogy tartsd a kezed, hogy vegyél levegőt, figyelj a szádra, semmi csúnya szó...szóval nem kell megerőszakolni a saját tudatodat, hogy másnak tűnj, jobbnak mint amilyen valójában vagy. Volt idő, amikor nem ilyen voltam. Volt idő amikor meg akartam felelni...istenuccse még ki is csíptem magam. Flancos gúnya, meg bokatörő magassarkú, meg smink, meg minden kutyafasza, csakhogy az adott talin minden klappoljon, és elnyerjem annak a pasinak a tetszését, aki miatt komplett ünnepi karácsonyfát csináltam magamból. Már csak a habcsók, meg a csokimikulás hiányzott rólam. Meg az aranydió. Igen, volt idő, amikor ez számított, és közben persze egész idő alatt ott volt bennem az érzés, hogy hé ez nem én vagyok, vedd már észre a hatvan tonna festék alatt, meg a csecsás gúnya alatt azt az ordenáré bitang nagy szívemet, de persze nem jött át. Hátigen. Ha valaki kurvának öltözik ne csodálkozzon rajta ha megdugják. Jöhettem én aztán sírva a csajoknak, felvilágosítottak, hogy a srácoknak nem kell más, és ha olyanokra vágyom, akiknek lelke is van, meg szíve meg mifaszom, akkor rossz helyen keresgélek.Szóval ahelyett, hogy vettem volna a fáradtságot keresgélni, inkább belementem abba, hogy erről szól. Semmi többről. Nem mondom, hogy közben nem fordult elő egyszer vagy kétszer, hogy sikeresen belehabarodtam az egyéjszakásaimba, de az esetek többségében ez hamar el is múlt. Vagy igazából csak én gondoltam többnek mint ami. Érzékeny kis lélek vagyok én alapvetően, és ha valaki megszeret ahhoz nagyon tudok ragaszkodni. De megvannak a magam rossz tulajdonságai is. Például íjjjj….hát szóval nem vagyok a leghűségesebb tipus. Ezt nekem még gyakorolni kell, és azt hiszem ez a legsarkallatosabb pont jelenleg, ami az Eliassal való lehetséges kapcsolatomban kerékkötő lehet. Nekem úgy istenesen bele kell vesznem a szerelembe, hogy lehorgonyozzak egy kikötőbe, és ne akarjak a hullámokon császkálni mint a bolygóhollandi.Megvan rá az esély, de addig mi lesz? Mi lesz ha holnap beállít Scotty egy üveg jóféle piával, meg néhány sodort érzékfokozóval és azt mondja hallgassunk überszar zenét, közben füstöljünk, aztán lesz ami lesz. És a lesz ami lesz annak az a vége, hogy összegabalyodunk...nem így tervezzük, ez lesz a vége.Ismerem magamat meg őt is. Nem tudok egyik napról a másikra megváltozni, és nem várom el Eliastól sem. Szóval gyaníthatóan lesznek még itt súrlódási pontok, tekintve, hogy még az ő édes pofijáért sem vagyok hajlandó másodpercek alatt kicserélődni.Napok alatt sem, ami azt illeti. - Most mit vagy úgy oda, rajta vagy a listán, nem? -pofátlan vagyok ez tény, és egy szavam nem lehetne, mert féltékenységben azért én is rendesen tudom überelni még őt is, de ez a tulajdonságom az, ez a fajta önző kis dög viselkedés, ami nehezen változik. Olyan vagyok amúgy mint jóidő: hol ilyen, hol olyan, hol ehhez van hangulatom, hol ahhoz és kiszámíthatatlan, hogy holnap éppen mihez. - A te listádon a Macskanő van, amit bevallottál, hogy pontosak legyünk. Honnan tudjam, hogy kik szerepelnek még ott rejtőzködve sutyiban? De tudod mit, veled ellentétben engem nem zavar. Ha egy Macskanőnek simán be tudom törni az orrát ha csak rád néz a kis gyík testével, akkor nem okoznak gondot az egyéb nőszemélyek sem akikről említést sem tettél.- vigyorgok pofátlanul, és naná, hogy komolyan is gondolom. Elég vehemens tudok lenni ilyen szempontból. - A kedves ajánlatomat pedig tartogatjuk későbbre. Milyen kis mohó már valaki! Végül nagy vagányan kivonulok a konyhába, hogy némi tejszínhabot vegyek magamhoz. A fagyi tényleg jobb lett volna, de ez sem rossz. A póló landol valahol és magamban jóízűen kuncogva állapítom meg, hogy a hátam törtfényben megbújó látványa éppen olyan ingerlően hat rá, ahogyan rám az előbb amikor éppen a pólóm alatt készült megjárni az El Camino-t. Ha nem jut eszembe a tejszínhab, azt hiszem elég komoly kínt kellett volna kiállnom, mert az utolsó másodpercig húzta volna, és nem titok, hogy érzékeny ponton barangolt...ahhh a gondolat is végigborzongat, amikor elindulok vissza, és jelen pillanatban bármit megadnék azért, hogy a meleg, finom húsos ajkait megint magamon érezzem. Okés, azt hiszem borítékolható volt a mai estében, hogy ez lesz a vége. Úgy értem eléggé egymásra vagyunk pörögve, kérdés az, hogy ezen túl is működik e dolog. Fontos nekem most így ezen agyalni? Azt hiszem nem túl sok hely maradt a gondolatiam között, mert a nagy részét Elias köti le póló nélkül, a lábujja hegyéig tejszínhabosan, meg az, hogy hányféleképpen fogom róla lenyalni a finom, hűsítő édességet. Visszatérve bőrnaciról, meg álom valóra váltásról magyaráz, én meg csak nézem, afféle “hülye vagy te?” pillantással, végül elnevetem magam. - Hallod, béjb? Szerinted úgy nézek én ki, mint akinek a kistáskájában egy komplett bőrnaci garnitúra lapul? Vagy esetleg te vagy olyan perverz, hogy tartasz itthon ilyesmit, kis szőrös bilinccsel, meg fegyelmező pálcával egyetemben? Ahhhhhh, Mr Anderson ötven kibaszott árnyalata.- nevetem el magam még a fejem is hátravetem, elképzelve azt az idióta filmet….na jó annyira nem volt idióta, mert Carol meg én beültünk rá, és el ne mondd senkinek, de oda voltam érte. Vajon minden huszonéves csaj bukik arra, hogy pecsenyevörösre náspángolják a hátsóját? Szót se róla többet. Hol is tartottunk? Ja igen ott, hogy csak úgy lazán közelítem meg, kezemben rázva a flakont, hogy kellőképpen eloszlassam benne a tejszínt. A kérdést hallva elvigyorodom, de úgy Tarásan gonoszkásan, és a fejemet rázom. - A-a...tévedés. Ez nem a bosszúm része. Ezt én nagyon élvezni fogom, és hidd el, hogy te is. Hideg a hab, és szélesen terül el az önelégült mosoly az arcomon, amikor valamiféle vékony hangon sikít fel, az első habcsík után. Végignyomom egészen a nyakától, lefelé, a köldöknél megállva, apró kacskaringókat rajzolva vele. Aztán keresztben folytatom, jobb csípőtől a bal csípőig haladva, egy picit köldök alatt, de még bőven elkerülve a legérzékenyebb területet. Végül apró kis pöttyöket fújok a csípőtől lefelé haladva a belső comb vonalában, egészen a térdhajlatig. Még a nyelvem is kidugom, akár egy kibaszott tejszíntetováló művész. Elég absztrakt az alkotás, és másodperceken belül úgysem nagyon marad belőle semmi, mert amikor végzek vele a flakon leteszem magam mellé a földre, és Elias fölött magasodva csodálom meg a művemet. Elég hívogató ami azt illeti, és rohadtul izgató, amint a habcsíkok fel és le emelkednek minden levegővételnél. Ő pedig szuszog rendesen. Nem mintha én nem így tennék. - Kurvára izgató vagy, ugye tudod?-simítok végig az arcán, le egészen addig a pontig ahol már a tejszínhab kezdődik - Én pedig imádom a tejszínhabot lassan….kitartóan….lenyalogatni.- a szavaim közepette már mozdulok is előre, és a nyaka vonalától kezdem. Az ádámcsutka környékén habzsolom be az első tejszín adagokat, körkörösen végignyalva a bőrt, az utolsó cseppig behabzsolva a finom édes, hűsítő finomságot. Nevetve nézek fel rá egy pillanatra a szám széléről éppen lenyalva egy pár csepp túlcsordult édességet.A szemeim gonosz huncutsággal nevetnek és még mindig őt nézem amint visszahajolok, hogy a mellkasán végighaladjak a kacskaringókon, le egészen a köldökig, ahol aztán a pici nyelvem örömtáncot jár egy ideig, megjárva ennek a különleges testrésznek a mélységeit. Imádom a hangokat amiket előcsalok belőle, és azt hiszem ha eddig nem kínoztam meg eléggé nem csak őt de magamat is, akkor most jön a java. Érzem, hogy annál a pontnál, amikor lejjebb merészkedek, a keze a hajamba túr valahol tarkó környékén. Felmorranok és felnyögök egyszerre. Izgalmas az egész helyzet és nem tudom jelenleg melyikünk imádja jobban ezt a rögtönzött kis terülj asztalkámat. Mielőtt azonban a combjához indulnék, az ajkaim között tartogatott tejszínnel feljebb csusszanok. A testem tökéletesen rásimul az övé, ragadunk rendesen, és a tejszín maradványaiból rám is jut. Ajkammal az ő ajkát keresem, és amikor rácsókolok, a számból a forró tejszínt összekeverem kettőnkkel. Izgalmasan forrón ölelkeznek a nyelveink, és én még bele is nyögök az egészbe, mert bevallom kegyetlen módon dobta meg a vágyaimat.Érzem a mohóságát, érzem a sajátomat is, ahogyan szinte másodpercek alatt képes lennék magamba rántani nem csak az ajkain keresztül, hanem a testem is mozdul, egy apró csípőmozgással. Lassan fejtem le magam róla, a csókot még hosszan elnyújtom nyelvemmel aprón, szinte simogató finomsággal nyalogatom végig a felső majd az alsó ajkát, a leheletem perzselőn fut az ajkai közé.Fogaim egy végső búcsúval még óvatosan megharapják az alsó ajkát, mielőtt visszacsusszanok, hogy az elmaszatolt tejszínt finoman és érzéssel nyalogassam végig a combja belső részéről. A forró levegő a bőre alá fut minden lélegzetvételem egy üzenet, hogy mennyire vágynák valami egészen másra, mégis mennyire felvillanyoz a közelség….de még nem. Még mindig csak azzal vagyok elfoglalva, hogy jó kis macska módjára minden cseppet lenyalogassak róla. Végül elégedetten nézek fel rá, államat megtámasztva a jobb térdkalácsán. A szemeim ragyognak, kicsit csapzott vagyok, de látnia kell rajtam, ó igen, látnia kell, hogy e pillanatban megveszek érte. Mit nekem bámelyik másik pasi? Ő kell és kész! Jelen pillanatban csak Elias.
Akik hisznek valamelyik vallásban, és ezen vallások különféle isteneiben, tézisüket általában azzal az érveléssel támasztják alá, hogy a földön minden élőlény olyan kristálytiszta működési elven alapul, amely nem lehet egy véletlen evolúció alapja, csak a teremtésé, és hogy minden teremtmény közül a legtökéletesebb alkotás maga az ember. Nos, ha ez így is van, úgy hiszem, amikor engem teremtett a Nagy Programozó, jókora bug került a gépezetbe. Nálam valahogy semmi nem úgy működik, mint másoknál, millió flúgom van, köztük talán az egyik legnagyobb, hogy valamin mindig kattog az agyam. Nagy előszeretettel azon a kérdésen, ami mindig úgy szokott kezdődni, hogy "mi lett volna, ha..."? Ha mondjuk nem durrantottak volna mellkason egy évvel ezelőtt, akkor is tele lett volna a hócipőm a rendőrséggel? Vajon ha most nem oktatóként látogatnám az egyetemet, megismertem volna Miss Thredsont? Ha nem lettünk volna ismerősök egymásnak, odajött volna a bárban? Ha ellentmondást nem tűrően elhajtottam volna mikor duettre invitált, faképnél hagyott volna, és nem lett volna olyan fergeteges éjszakánk, mint amit adtunk egymásnak? Ezek valójában felesleges kérdések, válaszok nélkül. Kár, hogy az embernek nincs olyan tükre, amibe ha belenéz felsejlenének a döntésein alapuló másféle végkifejletek, nagyjából úgy, mint amikor a filmben homályosan megjelenik a főhős tükörképe mögött a régi ház kísértete. Az élet viszont nem egy film, pláne nem Mátrix-film, még akkor sem, ha Gyömbér kisasszony néha Neo-nak titulál engem, önmagát pedig a fehér nyuszinak, vagy éppen akár Trinity-nek. Itt nincs kék vagy piros tabletta, nincs jó, vagy rossz választás, egyszerűen csak szimpla döntés van, amelynek kifejletét egyedül az idő határozza meg. Az az idő, ami most per pillanat iszonyatos lassúsággal telik, amíg Miss Thredson a flakon tejszínhabbal a kezében visszasétál az ágyhoz. Sztornó. Lehet, hogy mégis hiszek Istenben. Igaz, azt nem tudom, melyikben, de mindegy is. Az viszont tény, hogy amíg nézem a vörös démon sztriptízelőadását, magamban sűrűn mantrázom a feljebbvaló nevét, ráadásul olyasféle elragadtatással, ahogy a templomjáró öregasszonyok szoktak nézni a székesegyház szentjeire különféle szerencsés történések idején. Persze erre a kis enyhülésre szüksége is van, mert még mindig morgolódok magamban a hülye listája miatt. És nem csak magamban. - Azért örülnék, ha a lista elején állnék - szólok utána, mikor a hűtő felé indul, hogy szavakkal válaszol-e nem hallom, de el is tereli a figyelmemet azzal, hogy ledobja a pólóját, ezzel én is elnapolom a Brad Pitt-baba témáját. A kérdésére, miszerint az én listámon még vajon kik szerepelnek a Macskanőn kívül, csak egy sokat sejtető vigyorral válaszolok, bár ez már csak a meztelen hátának szól. Húsz éves korom táján felnőtt filmes "művésznők" posztereivel volt kitapétázva minden négyzetcentiméter a falamon, korábban meg, még kamaszként egy jókora Pamela Anderson faliképet sikerült beszereznem, amit még - elő az őszinteséggel - egyszer le is smároltam. Oké, többször is. Konkrétan azon a poszteren gyakoroltam a csókolózást. Egészen addig, míg anyám egyszer rajta nem kapott. Emlékszem, hogy akkor fülig vörösödtem, néhány napig kerültem anyát, és este le kellett ülnöm apával egy felnőtt beszélgetésre a test és az ébredező hormonok kamaszokra gyakorolt hatásáról. Nem tudom, ez a helyzet kinek volt kellemetlenebb. Már csak azért is, mert azért az ember 14 évesen már tudja, mire való a farka a pisilésen kívül, és ha Pamela Anderson gondolatolvasó lenne, már leégett volna a falamról azért, amit őt bámulva műveltem esténként magammal. Piszkos fantáziáért azonban úgy látom, Gyömbér kisasszonynak sem kell a szomszédba mennie, ahogy visszatér a tejes édességgel, és eltelepedik rajtam, olyan pillantással néz rám, mintha csak azt mondaná, hogy "itt vagy, és most a kezembe kerültél". A kérdésére nevetve rázom meg a fejem. - Szerintem olyan típus vagy, akihez marha jól illene egy bőrnaci. Egy bőr melltartóval. Az a látvány egy életre a retinámba égne, és a halálos ágyamon is emlékeznék rá - válaszolom végül, aztán az Ötven árnyalat-sztori hallatán megforgatom a szememet. Most komolyan, miért van ezért a marhaságért mindenki ennyire oda? Nagyon gáz a sztori. Vagy egyszerűen csak női gondolkodás kell hozzá. Ha jobban belegondolunk, a pasas egy mentális és lelki beteg. Ha én valakit szeretek, eszem ágában nem lenne kezet emelni rá, amikor ő meg női seggeket akar pirosra verni, mindenki elalél a lehetőségtől. Ez egy simán bántalmazó kapcsolat, ráadásul lelki és érzelmi terror. Fel nem foghatom, mit esznek a nők abban, hogy valaki az életük minden területén kordinálja akarja őket, ráadásul az ágyban olyan dolgokat tesz, amiket a többség csípőből utasítana el. A csajok bugyija simán nedves lesz a könyvtől, de azt megnézném, hogy ha én, vagy bármelyik nő párja berendezne otthon egy szadomazo szobát, és berángatná oda szíve párját, a nő a gyönyörtől, vagy az ijedtségtől visítana-e. Szerintem az utóbbitól. És záros határidőn belül segítségért sikítozva tárcsázná a rendőrség számát. - Mondjuk, egy lájtos lekötözésben azért benne lennék egyszer - hunyorgok felfelé Miss Thredsonra, de a mondat vége vonyításba vált, amikor a jéghideg tejszínhab a bőrömhöz ér. Mozdulatlan maradok, mert ugyan Gyömbér kisasszony kínzásnak minősíti amit csinál, nekem a gyötrelemről más fogalmaim vannak, és ha anno az inkvizítor is így bánt volna az eretnekekkel, akkor azok úgy költöztek volna be a középkori börtönökbe, mint villalakók a Big Brotherbe. Csak a szemeimmel követem a tejszínhabnyomvonalat, ami lassan a bőrömre rajzolódik, a mellkasomtól egészen a combomig. Aztán a vörös démon végignéz rajtam, olyan elégedettséggel, mint ahogy Michelangelo nézhette a Sixtus-i kápolnát az elkészülte után, és máris nyalja a száját. Hogy a tejszín vagy én váltok-e ki belőle ilyen reakciót, arra nem tudok választ. - Nagyon remélem, hogy vagyok annyira izgató, mint te nekem - mormolom kissé rekedt hangon, és lehunyom a szemem, mikor Miss Thredson forró nyelve a bőrömhöz ér. A nyakam, a vállam, a mellkasom és a köldököm szépen, egymás után kerülnek sorra, és mire idáig ér, már úgy lélegzem, mint egy kovácsfujtató. Aztán rájövök, hogy miért is szerepel ez kínzás címszó alatt az ifjú hölgy fogalmai között, mert amire elmondhatatlanul vágyom, azt bezzeg elkerüli. Biztatóan a hajába túrok, erre felfelé indul el, hogy adjon egy mély, tényleg őrjítő csókot. Egyszerre érzem számban a nyelvét, és a tejszín édességét, a hatás pedig olyan, mintha bomba robbanna bennem nagyjából úgy azon a tájon, ahová a lelket szokták tájolni a hozzáértők. Már nyitnám a számat, hogy folytatásra biztassam, de szerintem gondolatolvasó: újra lefelé indul, ezúttal a combomról nyalakodja fel a tejes édességet, mint egy sóvár kismacska, aztán megtámaszkodik a térdemen, és ragyogó szemekkel, kihívó mosollyal néz a szemembe. Már amennyire tud a szeme előtt - igaz még boxer fedte - ágaskodó akadálytól. - Azt... azt hiszem, van még ott bőven elég tejszínhab mindkettőnknek... szóval csak ne sajnáld rólam - erőltetem meg magam, hogy képes legyek értelmes, egybefüggő mondatot kinyögni, bár ez olyanra sikerül, mintha a torokfájás elvitte volna a hangomat. Per pillanat három lehetőséget látok magunk előtt: az egyik, hogy megtörténik az, amire utoljára 18 éves korom táján volt példa, és a saját boxerembe fogok elmenni. A másik, hogy nemes egyszerűséggel elvisz egy szívroham itt helyben, vagy csak simán megőrülök. A harmadik, hogy sírva fakadok, és úgy fogok könyörögni azért, hogy tovább menjünk egy lépcsővel. Vagy kettővel. Vagy bármennyivel.
Jó okés, azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy az efféle játszadozás amire most készültem nem tartozott a hétköznapi szexuális szokásaim közé. Hétköznapi szexuális szokások? Elég hülye szókapcsolat, vagy akár egy alternatív banda neve is lehetne. Na mindegy! Szóval én a gyors numerák híve voltam. Pontosan azért, hogy közben ne alakuljon ki semmiféle érzelem meg kötődés. Most azonban, legalábbis a mai nap már sokadszorra írom felül a korábbi szokásaimat. Persze nem mondom, hogy nincs bennem egy adag para sem azt illetően, hogy mi lesz ebből az egészből, de a pokolba is, amíg jó, amíg mindketten élvezzük, miért ne? Azért az is nyilvánvalóvá válik, hogy az alapvető különbözőségeink ellenére nagyon is passzolni tudunk. Mármint nem csak úgy, hogy az ágyban vagy kanapén, vagy a földön vagy a jóég tudja hol kellően össze tudunk gabalyodni, hanem úgy lelkiekben is. Talán igaza volt anyának….talán csak türelmesnek kell lennem, és nyitott szemmel járni. Ez eddig is megvolt, ez volt a baj….mondjuk lehet mindez azért volt így, hogy most így a bazi nagy semmiből felbukkanjon Elias, meg az az ijesztően kurvaizgató gondolat, hogy én feltétlenül tejszínhabot akarok falatozni róla. Mondjuk először a fagyi jobb lett volna, érdekesebb hangokat elő lehet csalogatni az emberből, és nem feltétlen arra gondolok, amikor én maszatolom el rajta a hűsítő finomságot. De okés, a hab is jó lesz. Még mindig azon kuncogok, hogy rápörgött a listámra, amelyen tengernyi faszi áll. Nem vagyok én fehérmájú vagy ilyesmi, bár tény, hogy a jó szexért nem sétálok a szomszédba….kivéve ha a szomszédban egy észbontó, kockahasú kerekseggű lakik, akkor napjában többször is….de a lényeg, hogy a fiatalságomnak tudható be ez az egész.Vagy nem minden csaj ilyen? De nem simizgetem még az egóját azzal, hogy egy pár órája úgy száguldott fel a lista elejére, hogy hat napalmbombával nem lehetne lerobbantani onnan. Meg aztán nem vagyok az a nagyon vallomásozgatós fajta, elég eredetin, néha ezerszer körülírva fejezem ki az érzéseimet. Elias nem csak a fantáziámat, és a testemet meg a vágyaimat pörgette be, hanem ha lehet így mondani, gyakorlatilag besétált, mit besétált, bemasírozott a kis lelkembe. Na és pont ez az….ez amitől olyan nagyon tartottam. Mert ha most meg kisétál, vagy én leszek olyan hülye, hogy valamivel alaposan elbaszom a dolgot, akkor azt hiszem verhetem azt a hülye fejem a falba. Akkor aztán fogadkozhatok, hogy én soha többé senkivel….meg kolostorba is vonulhatok akár….ha ezt most sikeresen elszúrom, akkor meg is teszem. Rém idétlenül festene rajtam az apácaruha, de megteszem. - Figyelj bébi, ez, ami itt van eredeti bőr. Minek ezt fokozni? Túl jó ez ahhoz, hogy mindenféle fekete cuccba dugdossam. De ki tudja, egyszer még ráveszel erre a hülyeségre.Szerzek magamnak olyan fényes latex cuccot. Itt combnál kicsit megfeszül, leszűkül boka részen, hozzá passzoló kis push-up cuccos, amitől nagyjából úgy fogok kinézni, mintha az állam alá nőtt volna két akkora didkó, amit bármelyik szilikongyártó megirigyelne.Még lesz ilyen kis ostorom is, mint a macskanőnek, két cicafüllel és úgy fogok nyervákolni mint a bagzómacskák tavasszal. Én megteszem ha ez a vágyad, fene a kurvaérdekes gusztusod!- nevetek fel hangosan, mert szándékosan forgattam ki a szavait. Tudom, hogy mire gondolt, és amúgy lehet, hogy egyszer majd tényleg rá fog venni. Aztán még tovább fokozódik a nevetésem, amikor a szürkeötvenre a szemeit forgatja. Tudom….tudom. Egy pszichológiai tanulmányt megérne a pasas, de lássuk be az ember fantáziája kiapadhatatlan, és esküisten, ha engem Jamie Dornan verne pecsenyére az sem érdekelne. Max egy hétig jegelném...okés, még egy pasi a listán. Már nem is említem Eliasnak, mert azt hiszem végképp bevágná a durcit. És én most nem egy duzzogó pasira vágyom, hanem arra, hogy végre csillapodjon az a vágy, amit szerencsésen felkorbácsolt a puszta létezésével és a jelenlegi látványával….mert az mocskosul izgató tud ám lenni. Már a kezemben a tejszínhabbal éppen arra készülök, hogy végigfújom olyan mintával, hogy egy intarziakészítő elbújhatna mellettem. Absztrakt művészetben császár vagyok. Amikor megemlíti ezt a kikötőzös dolgot. No lám! Mik fognak még róla kiderülni? Még a végén megtudom, hogy úgy imádja ide-oda csapkodni a nőket a tatamin mint egyszeri hentes a csontozott karajt a vágódeszkán. Gonosz mosollyal vontam fel a szemöldököm, mert az alaphelyzet is olyan, hogy alaposan helybenhagyja az ember fantáziáját, és akkor megemlíti ezt a lekötözős dolgot. Na ezt bébi, ezt bizony tényleg fontolóra veszem. - Mármint úgy érted ezt a lájtos lekötözést, hogy én- mutattam itt magamra, majd közvetlenül rá. -...lekötözlek téged. Hm….benne vagyok!- hogyne lennék már. Akkor meg főleg megerősödik bennem az egész, amikor az első fújásoknál olyan hangok jönnek ki a torkán, hogy az összes szőrszál vigyázzba vágja magát a karomon.Mármint mindezt pozitív értelemben persze.Nem tudom még eldönteni, hogy maga a tény gerjeszt jobban be, hogy egy nagyon is izgalmas pasas bőrére tejszínrajzot készítek, vagy a gondolat, hogy perceken belül mohón fokom róla megenni, kínzó lassúsággal, merthogy ez nem csak neki gyötrelmes, hanem nekem is. Vagy azt gondolja, hogy olyan öröm otthagyni az ajkait azután, hogy szinte bele tudtam volna fojtani magam egyetlen levegővel az édes ízű csókjába?Az ajkaim harapni vágynának, nem csupán kényeztetni, de nem teszem még meg. Vissza tudom fogni magam. Még. Nem tudom meddig, hiszen itt fekszik alattam, én pedig birtokló kis szemét módjára mindent meg akarok szerezni róla. Azért pár apró harapás csak kiszalad, ahogyan a combján haladok végig, le, egészen a térdéig. Valahol a lágy részeknél az apró fogacskák kérlelőn, szinte követelve még többet maguknak mélyednek bele a bőrébe. Finoman húzom magam felé, de csak lassan és érzéssel. Nem fájdalmat akarok okozni, hanem izgalmat. Remélhetőleg. Hogy mit váltott ki belőle az amit éppen műveltem itt van a szemeim előtt. Szó szerint. De még csak érzéssel nyúlok fel a szabad kezemmel a combján, a maradék tejszínt szétkenve, aztán a mutatóujjam az ajkamhoz emelve akkurátus pontossággal nyalogatom le róla. De nem ám egyszerűen. A pillantásom rabul ejti, nem ereszti, egészen addig amíg az ujjam az ajkaim között ide-oda mozog hol lassan, hol gyorsan, hol egy vágytól égő nevetéssel, melyben a rekedtség az egyetlen ami elárulja, hogy nekem sem sok kell, hogy az ujjacskám helyén valami egészen más legyen. Valami sokkal izgalmasabb, sokkal édesebb...a tejszínnél is édesebb. Hatalmas cuppanással engedem ki az ajkaim közül a lenyalogatott ujjam, majd újra a combja felé nyúlok, és apró lépésekkel sétál fel a mutató és középső ujjaim lábain a kezem, egészen a boxer száráig. A gumi részt óvatosan emelem meg, tartom ott majd engedem el. Végül finoman, szinte kérlelve húzni, vonni kezdem róla. Ha segít úgy könnyebb dolgom lesz, de ha nem akkor is megoldom.Beharapom az alsó ajkam, mosolyogva nyúlok el végül rajta...óóó nem még nem életem, még nem sietek annyira előre, és különben is kell még rám is abból a habból. Jó félig maradt még a flakon.Ajkaimmal mohó polipként csapok az ajkai közé. Vonom, húzom és óvatosan harapom egyszerre, mintha a legvágyottabb finomság lenne jelenleg. Nyelvem szabad utat keres nála, és szinte felfalom, lehetősége sincs tiltakozni. A levegő megvadult élő gőzként áramlik ki az orromon. A testem forrósága jelenleg képes lenne fegyújtani körülöttünk az egész világot.A nyelvét egy óvatos mozdulattal, finoman szívom be, majd engedem el, a mozdulatot megismételve, és aprót nyögve...megőrülök, annyira kívánom ezt a pasast! Érzem rajta az édes tejszín illatát, és a saját vágyaink gerjesztette bőrből áradó párát, amitől kis híjján eszem vesztem.Időtlen lassúsággal engedem el végül az ajkait. Éppúgy nehezen veszi a levegőt mint én. Megemelem a flakon, és óvatosan végigfújom az ajkait. Két vékony fehér csíkot nyomok rá, hogy aztán a flakont a jóég tudja hova dobjam magunk mellé valahova a kanapéra. Nyelvem játékosan kezdi érzéssel végignyalogatni az ajkait. Bizsergető az érzés, és egyben csókra hívogató, de még nem…..még csak lakmározom azokat a húsos, csábító alsó és felső ajkakat. -Ah...nyira...fi..hhh...nooomm….vagy.- sóhajtom bele egy-egy apró mozdulat közé, a szavak alig akarnak kijönni, a hangom végtelen mélységekből, alig érthetően szól. Feljebb húzom a lábam, és a combjaim szorításába veszem őt, majd ajkaim megint lecsapnak rá. Újra tejszín ízű, ragacsos , vágytól rezgő csókkal. Ha megfulladok szép halálom lesz, de úgy érzem nem tudok szabadulni tőle. Belőle veszem a levegőt.
Apró, finom mozdulatokkal simítom végig a kanapé bőr borította karfáját, miközben figyelem, ahogy ujjaimon megvillan a hátam mögötti ablakon át betűző nyári napfény. Szeretem ezt az érzést. Ilyenkor, június elején a napsütésnek még nem érezzük az iszonyú forróságát, sugarai sokkal inkább hasonlítanak a lecsurranó méz arany színéhez és édességéhez, amelybe az ember örömmel tartja bele az arcát, és gyönyörködik a lehunyt szemhéjai mögött vibráló vörös szín árnyalataiban. Szeretem a bőr érintését is a tenyerem alatt. Igaz, fogalmam sincs miért. Talán mert hasonlít kicsit az emberi bőrhöz, és ha lehunyom a szemem, még a meleget is érzem, ami olyan, mintha egy lélegző lény bőrét simogatnám. Vigasztal és felold. - Kérem Elias, meséljen. A kérdés adott. Mondja el, hogy mit érez. Vállat vonok. Alapjáraton sem vagyok közlékeny típus, a mostani helyzetemben meg még kevésbé. - Hogy milyen érzés, ha lelövik az embert? Szar. Csak így simán - válaszolom végül tömören. Semmi kedvem cizellálni a dolgot, ahogy azt sem, hogy milyen a fájdalom, a jeges érzés a bordáim alatt, ahogy a szívem küzd egy újabb és újabb dobbanásért, hogy milyen a sötétség, amely rám borul, miközben hangok köröznek és orvosok matatnak mellettem: érzékelem őket, de csak olyanformán, mint mikor az ember télen felvesz egy jókora jéghártyát egy útjába eső pocsolyából, és azon át nézi a világot. Homályos, elmosódott, de a lényeg mégiscsak ott van mögötte. - Nézze Elias... - sóhajt fel Mrs. Moose, de csak a hangját hallom, tekintetemet úgy függesztem az ajtó kilincsére, mintha valami csodát várnék tőle. - Tisztában vagyok vele, hogy efféle dolgokról nem könnyű beszélni. Megértem, komolyan. De emlékszik, miről beszéltünk múltkor? - hát ez csúsztatás a javából. Ő beszélt, én hallgattam. - Nem zárkózhat be. Beszélnie kell az érzéseiről. Ismét megvonom a vállam. Igazából rohadtul nem érdekel ez az egész. - Akkor lépjünk tovább - türelmetlenséget hallok kicsendülni Mrs. Moose hangjából. Megértem. A helyében már a francba küldtem volna saját magamat. - Mit érzett akkor Elias, amikor Sarah elhagyta? Ismét egy kényes kérdés. Ha egy pszichiáternek az a dolga, hogy a legfosabb dolgokat piszkálja meg valakiben, akkor ez a nő külön diplomát érdemelne. Hallgatok egy ideig, aztán megerőltetem magam hogy adjak valami választ. Ennyi kitartás ugyanis valami jutalmat érdemel. - Értetlenséget - most sem lépem túl az egy szavas határt. De végeredményben nem hazudok. Szerelmet abban a pillanatban nem éreztem, haragot pedig még nem. Mi mást érezhet az ember akkor, mikor jelképesen a pofájába csapják az ajtót? Meg mondjuk ténylegesen is. - Elias, kérem szedje össze magát - hajol előre Mrs. Moose a fotelban, ujjai megfeszülnek a mappáján meg a ceruzán. - Dolgoznunk kell az érzelmei kifejezésén. Azért vagyunk itt. Megmozdulok, ránézek a pszichiáterre, lassan és közönyösen, mint egy robot. - A francokat - mondom nyugodtan. - Nem azért vagyunk itt. Maga azért, mert ebből él, én meg azért, mert ezt az utasítást kaptam a főnökömtől. Engem ez az egész mocskosul nem érdekel, és szerintem magát sem. Mi jó abban magának, hogy az én problémáimat hallgatja? Ez csak kábítás. Önkábítás nekem, és magának is. Olyan, mint a drog. Bevesszük, és elhihetetjük magunkkal, hogy minden frankó körülöttünk. Maga olyan, mint egy díler, aki a remény drogjára akar rászoktatni. Szóval tudja mit? Csessze meg. Én kiszállok - végre, kimondtam. Elegem van. Elég a kérdésekből, elég abból, hogy jópofiznom kellene olyasmiről, amiről nem akarok. Ismét lehunyom a szemem, a fejem hátrahajtom, és megfürdetem a napfényben. Ujjaim alatt még mindig érzem a bőrkanapé puha érintését. Ezt nagyon szeretem.
Mindig vonzódtam a bőr dolgokhoz. Talán ezért is villan fel előttem ez az emlék, amikor felvetem Miss Thredsonnak, hogy felvehetne egy bőrruhát. Hülye átvezetés, de ilyen az emberi agy. Sokszor logikátlan. De egyébként komolyan gondoltam ezt a latex-bőr szerkót. Na nem olyan szadomazósat persze, combig érő csizmával meg korbáccsal, és valahogy az sem indítana be, ha marcona tekintettel vezényelné nekem, hogy "lábhoz", de tényleg vadítóan nézne ki bőrben. Puha bőr az ő puha bőrén. Elképzelhetetlenül beindítana vele, igaz ez bőrruha nélkül, pusztán egy pillantással is megy neki. Szerintem egyébként mindenkiben van valami perverzió, kiben kisebb, kiben nagyobb mértékben. Nekem például a Macskanős ruha a gyengém. Ez is perverzió? Ha igen, akkor végeredményben eléggé alapfokú. Azért az Ötven árnyalat már túlzás. Az már tényleg nagy mérték. Én ilyesmiben sosem vennék részt. Persze, ahogy most rám telepedve felkacag azon, ahogy reagálok a Mr. Gray témára, egy havi fizetésem simán rátenném, hogy a pasast játszó bájgúnár is a listáján van. Igazából ebbe már nem is megyek bele, mert ha komolyan venném, akkor ez lenne az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, és tényleg duzzogni kezdenék, ettől meg olyan lennék, mint egy sértődött óvodás, akinek nem vettek meg valami fröccsöntött műanyag vackot a Wallmartban. Szóval, maradjunk csak a koromnak megfelelő viselkedésnél - de azért magamban bosszút forralok. Már előre vigyorgok a tényen, hogy a következő alkalomra, mikor Miss Thredson feljön hozzám, rendelek mondjuk egy Pamela Anderson babát. Aztán felfújva kirakom a kanapé mellé, és megnézem a vörös ördög arcán, hogy milyen érzés az, amikor a fagyi visszanyal. Tessék... mondom én, hogy mindenkiben van némi romlottság. Miss Thredsonban is. Elmondhatatlanul gonosz és kaján mosollyal veszi tudomásul a kikötözésre tett javaslatomat, és naná, hogy egyetért. - Igen - bólintok. - Pontosan így értettem. Hogy te engem... - akad el a hangom a mondat kellős közepén, mert a pimasz kis boszorkány rám hajol, és mintákat fúj rám a flakonból. Moccanás nélkül engedem, hogy tegyen velem, amit csak akar, de a szemem jobban jár, mint valaha. Egyszerre figyelem a bőrömön megjelenő fehér mintákat, és Miss Thredson arcát, aki kipirulva, a nyelve hegyét kidugva éli magát bele az élő vászon szolgáltatta művészet lehetőségébe. Aztán az addig sem túl értelmes gondolatok katyvasszá állnak össze bennem, mert kínzó lassúsággal kezdi rólam lefalatozni és nyalogatni a művét, apró harapásokkal tarkítva néhol az amúgy is izgató manővert. Mire elér a térdemig, már úgy lélegzem, mint egy maratoni futó a táv végén, nem sokkal a végcél előtt. És ha már végcél, hát naná, hogy csak azért sem adja meg nekem, amire vágyom. Helyette a térdemre támaszkodik, és utánozhatatlanul pimasz mosollyal néz rám. Szerintem imádná, ha könyörögnék, és ha ezt még így folytatja, akkor azt hiszem, nem is sok választ el ettől. Aztán a következő mozzanatától még az a kevés levegő, amihez jutok is elakad bennem, mert szájába veszi az ujjait, és ahogy közben a szemembe mered, nem kell hozzá sok képzelőerő, hogy valami mást gondoljak oda az ujja helyett. Úristen, én itt helyben fogok becsavarodni. Megőrjít ez a nő! Minden porcikája maga az erotika, a testet öltött vágy, és úgy teker engem az ujja köré, mint a fodrász a hajcsavarót. Én meg persze hagyom is magam készséggel tekergetni, mert elmondhatatlanul élvezem. Amikor pedig elkezd megszabadítani az egyetlen még rajtam lévő ruhadarabtól, a csípőmet megemelve lelkesen segítem a dolgát. Bár az kissé zavar, hogy rajta még hozzám képest elég sok a ruhadarab... na de majd teszek róla, hogy ez megváltozzon. Egyelőre viszont belefeledkezem a csókjába, abba ahogy az ajkamra fújja a habot, és rám tapad. Ami a torkomból kitör, már nem is értelmezhető hang, egyszerre mormolás, nyögés és sóhaj, éhesen szorítom Miss Thredsont magamhoz, az ujjaim pedig önálló életre kelve tévednek a hátára, hogy egy mozdulattal kipattintsam a melltartóját, nagy nehezen kihúzom magunk között a csipke-csoda ruhadarabot, és átadom magam a csók és meztelen mellei kiváltotta együttes hatásnak. Aztán szétválunk, nagyjából a megfulladás előtt tizedmásodperccel, nem csak az én eszem utolsó foszlánya tűnt el az ajkaink találkozásával, ő is nehezen tördeli már a szavakat, felemelkedve a csípőmre nehezedik, a combjai találkozásánál a nadrágon keresztül is eleven tüzet érzek, és képtelen vagyok megállni, hogy ne nyújtsam ki a kezeimet, tenyerembe simítva két mellének feszes és káprázatosan súlyos domborulatait. - Tara... - lihegem, de már én is abban az állapotban leledzem, amikor minden egyes szón gondolkodni kell, mert a szürkeállományom utolsó sejtje is szabadságolta magát. Nem is csoda, a fejembe már egyetlen csepp vér nem jut. - Kérlek... - nyöszörgök. - Tudod, mennyire vágyom rá... - nem, nem bírom tovább. Ő pedig azt hiszem pontosan tudja, hogy mire is gondolok. Ha most nem teszi meg, akkor... nem tudom, mit csinálok. Talán helyet cserélek vele, egy másodperc alatt lerángatok mindent, amit még fedi a testét, és mire egyet pisloghatna, már félúton leszünk a mennyországba.
Volt egy fazon az örsön, egy bizonyos Collin tizedes. Nagypofájú, állandóan minden hülyeségben benne nyakig, lottólázban égett, ő vette a srácoknak minden héten a szelvényeket, és naná, hogy a jelvényszámmal játszottak, mint a legtöbb zsaru. Collin tizedes szintén ír volt hozzám hasonlóan, és ezt előszeretettel hangsúlyozta is, merthogy a csajok valamiért buktak az ír akcentusára. Nekem fel sem tűnt őszintén szólva, mire röhögve kijelentette, hogy talán azért, mert nekem is van egy egészen kicsi. Anyának is lehetett valószínű, nem tudom én ezt így annyira nem vettem észre magamon. Igaz nem vagyok olyan szerelmes a hangomban, hogy éjjel-nappal azt hallgassam.Visszatérve Collinra, a heti egy nagy sörözések alkalmával, amire néha engem is elrángattak, amolyan csapatépítő jelleggel, egyszer megjegyezte nekem a nagy bölcsességet, mely szerint soha ne kezdjek szakmabelivel. Mármint ne kezdjek zsaruval, exzsaruval, nyomozóval, magánkopóval, senkivel akinek bármilyen köze van a szakmához.Merthogy ez nem jó, és az ilyen kapcsolatok alapból halálra vannak ítélve. Megkíséreltem neki elmagyarázni, hogy én igazából laboros vagyok, nem valódi utcai járőr, vagy nyomozó, vagy akármi, de azt mondta, hogy az tök mindegy, mert akkor is ugyanazon a területen mozgunk. Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a surlódás, a szakmázás a magánéletben. Ebben őszintén még nem gondoltam bele, és nem is nagyon terveztem. Abban reménykedtem, hogy nekem úgysem lesz olyan, hogy egy zsaruval kezdjek, meg őszintén másik laborossal sem, sem senkivel az örsről….de persze az ilyenek mindig tervek, amelyeknek a végén ott állok, és rájövök, hogy feldughatom én magamnak az elhatározásaimat. Eliasról, amikor még Mr Anderson néven emlegettem az egyetemen, tudtam, hogy exzsaru, ahogyan azt is, hogy történt vele valami ami miatt már nem az egyenruhások között szolgál. Őszintén szólva nem mélyedtem különösebben bele a történetébe, hiszen nekünk csajoknak nem ez volt a lényeges. Carol eleinte odáig volt érte, én meg egyszerűen jó pasinak találtam, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Linda szerint valami gyíkja van, ami miatt nem lenne szerencsés kavarni vele, s nem is értettem mi a fakkomért beszélünk erről, amikor eszembe sem jutott a dolog. Hé...azért mert valaki fasziból van még nem fogok egyből rányomulni. Akkor még. Persze most már más a helyzet. Huszonnégy óra alaposan fel tudja az ember érzelmeit kavarni, felborzolja az érzékeit, és alaposan összekuszálja a gondolatait.Methogy Mr Anderson az elmúlt sokórában eléggé felkeltette a figyelem ahhoz, hogy már ne csak úgy tekintsek rá mint a kettyós exzsaru az egyetemről, aki néha önvédelmi órákat tart nekünk, és amit mi csajok valamiért soha nem hagynánk ki. Mondjuk ha ezek után Carol rámoccan istenuccse letördelem a műkörmeit és pörköltet csinálok belőle, majd megetetem vele.Hogy mikor formáltam magamnak magántulajdont Eliasra, nem tudom. Talán a vattacukrozás után, vagy akkor amikor a buzinagy nyulat lőtte nekem...vagy akkor amikor feljöttünk hozzá, és gyakorlatilag pillanatok alatt elfogyott a levegő a szobában, mert pokoli módon sütött a bőrünk a másik közelségétől. Az önuralom egyik jeleként megnéztük a kedvenc filmemet, és tegyük hozzá, hogy szerintem egészen jól sikerült, hiszen nem kevésszer jutott az eszembe, hogy szarok az egész filmre a hátára döntöm és egyszerűen megmászom mint a Mount Everest-et. Lazán, palack nélkül. A lájtos kikötözést támogatom….hé mikor lettem ilyen kis perverz? Vagy mindig ez voltam? Hozzá kell tenni, hogy a szexuális életem nyolcvan százalékát többnyire nem túl beszámítható állapotban éltem. Mivel nem voltak állandó kapcsolataim, így nagyrészt egyetemi partikon, házibulikon kavarodtunk egymásba az éppen aktuális egy vagy sokéjszakással, és másnap már nem volt érdekes mi történt...csak jó volt és kész. Kivéve Scotty. Na igen, ő talán az egyetlen kivétel, és a röhejes az egészben, hogy mindenki sokáig azt hitte együtt vagyunk. A lófaszt vagyunk együtt….túl egyformák vagyunk, hogy hosszú távon elviseljük egymást, de néha egy tizennyolc plusszos pizsiparti nála vagy nálam belefér. Részegen azt hiszem kétszer Freud is megvolt, bár erre egyikünk sem emlékszik tisztán, szóval abban maradtunk, hogy lehet csak annyira kíváncsiak voltunk egymásra, hogy egy erősebb trip alkalmával beképzeltük a dolgot. Szóval a nagy része az együttléteimnek gyors volt, jobbára érzelmektől mentes és csak arról szólt, amiért létrejött. Hogy ez másképp is lehet, azt hosszú idő óta először Elias mutatta meg.Talán felszínre is hozott valamit, amit nem is igazán tudnám megmondani, hogy mi lehet, ahogyan azt sem, hogy ez egyáltalán mióta létezett bennem? Érzelmes is tudok lenni. Pimaszkodón érzelmes, de mégis. Jó érzés. Ami azt illeti túl jó, és ebbe még az is belefér, hogy izgalmasnak találom a gondolatot, hogy egy helyes kis szőrmebilincset kattintsak a csuklójára és kikötözzem az ágyhoz. És benne lenne baszki! Durván meglepődöm, de ennek első jeleit visszanyelem. Huhúúúú ezt a gondolatot szépen elpakolom és azt hiszem beszélnem kell Blue-val az első adandó alkalommal. Neki vannak elég elvont spanjai akik közül egyik vagy másik dolgozik olyan shop-ban ahol mindenféle cuki kis kelléket lehet kapni. Volt valami csaja is egy időben, amikor azt hitte leszbikus, közben kiderült, hogy a pasik is bejönnek neki, szóval két térfélen lavírozott….szóval Blue meg én párszor elmentünk a csaja boltjába. Izgalmas egy hely volt, és némelyik cuccról nem tudtam eldönteni, hogy kínzásra vagy izgatásra használják. Egybe viszont beleszerettem és komolyan, olyan nekem kell. A hinta...az apám….azt biztos, hogy egyszer beszerzek. Mondjuk a fél nappalimat elfoglalná, szóval előbb egy nagyobb lakás kell hozzá….na mindegy. Szóval Blue majd segít az efféle holmik beszerzésében. Izgi lesz. Jelenleg azonban más az ami kellően izgalmas és azt hiszem másodpercek alatt szét fog feszíteni.Mert azzal amit művelek nem csak őt kergetem az őrületbe, hanem magamat is.Életemben először csinálom ezt a tejszínhabos rajzot egy férfi testre, és életemben először ízlelem meg róla. Az íze egészen megvadít, és azt hiszem még legalább öt flakon kellene, mert telhetetlen leszek tőle. Nem találjuk a hangunkat, sem ő sem én, noha beszélni egyikünk sem akar valószínű.Én csak levegő után kapkodok, a tejszínhab az ajkaim szélén fut ki, és a kezemmel kapva utána visszasimítom ajkaim közé. A nyelvem újra és újra lecsap a testének minden szabad részére, megunhatatlanul táncol rajta, és a fogaim időnként finoman mélyednek bele a húsába. Nehéz visszafogni magam, mert legszívesebben felfalnám. Lángol az arcom, az utolsó porcikám is eleven tűzben úszik. Íriszeimet a vágy ragyogó gyémántokká változtatja mosolyom, amelyellel őt figyelem egyszerre kaotikus és könyörgő….adjon még magából. Megunhattalan minden csók, amit elveszek, megunhatatlan a mélysége, ahogyan beleereszkedem az utolsó sóhajommal is. Amikor kifújom a levegőt érzem, hogy belőle kell vennem a következőt….tejszín íze van a világnak. Gyötrő lassúsággal simulok végig rajta. A bőrünk nem csupán összeér, hanem össze is forr, az édes nektár, amely bennem keletkezett hozzá láncol. Lassan csúszom lefelé, amikor eljut hozzám a hangja. Könyörgő, szinte alig értem, annyira kapar minden szó. Elém gurul, elém veti kérlelő pillantása szinte végigszántja az érzékeimet. Bólintok egy aprót. Tudom, mennyire szeretné….én is nagyon. És nem őt akarom gyötörni hanem még inkább elérni azt az őrületet amit előző éjjel csak a fűvel tudtunk elérni. Most mindketten józanok vagyunk, a józanság azonban ebben a túlfeszített formában részegítőbb mindennél.Ajkam újra lecsap. Követelőzően lassún indul el a nyelvem a combja belső felén. A bőr forróságát a lüktető vágy még inkább hívogatóvá teszi. Óvatosan kúszom feljebb, a mozdulataimmal kivárok néhány másodpercet, majd a nyelvem körkörös táncba kezd, spirálisan halad felfelé, amíg el nem éri a legérzékenyebb pontot. A vágyott magasságot, a csúcsot, melyen nem pihen, hanem szétnyitva az ajkaimat befogadom magamba. A forróságom közé a lüktetőn forró, és utánam vágyakozó húst, melyet ízlelni maga a gyönyörűség. Egy érzékien hangos nyögés hagyja el a torkom, amikor lejjebb ereszkedem, lassan és finoman. A fogaimat kizárom, fájdalmat nem akarok neki okozni, sokkal inkább izgalmat. Hosszan és lassan ereszkedem lejjebb, egy egészen rövid időre megállva csak, majd felfelé mozdul a szám.Mikor a végére érek mintha csak egy finom, vágyott édesség lenne a nyelvem körbehalad és kóstolja, szívja, ízleli...akarom, mindent amit csak ad. Elias kezét érzem a hajamban, érzem ahogyan a fejemet mozdítja, szinte könyörög a folytatásért, és én meg is adom neki. Számolatlanul. Bármit megadnék neki ebben a pillanatban.
Azt szokták mondani, hogy férfi és nő között nem lehet barátság, merthogy mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő a férfit. Nem tudom, mennyi igazság lapul ebben a néhány szóban, mert sosem voltak barátnőim, vagyis olyan nők, akik a barát kategóriába tartoztak nálam. Ha jobban belegondolunk, férfi barátaim sincsenek igazán. Ez a magányos farkas szindróma. Na mindegy, a lényeg, hogy tapasztalatlanságból kifolyólag sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom ezt a férfi-nő-barátság tézist. Viszont van valami, amit fixen tudok: mindannyian kissé furák vagyunk, maga az élet is kissé fura, és mikor találunk valakit, akinek furasága összeegyeztethető a mienkkel, együtt újfajta közös furaságba esünk. Ez a közös furaság pedig Miss Thredson és köztem tökéletesen ki van maxolva. Hát nézzék már meg, miféle bolondságokat követtünk el ketten alig másfél nap alatt: a vidámparkos szórakozástól kezdve a lelkes polgárpukkasztásig minden ki van pipálva a listán. Pedig én alapból a racionalitások embere vagyok, de azt hiszem Gyömbér kisasszonynak van valami olyan varázsereje, amiért még a Harry Potter bármely szereplője is irigységből tudna gyilkolni. Vagy talán csak én vagyok fogékonyabb a vonzásra, ami belőle árad? Szerintem egyszerűen minden téren összestimmelünk. Azt nem mondom, hogy pontosan ugyanúgy látunk dolgokat, ugyanúgy gondolkodunk, de mégis van egy közös pont bennünk, olyan, mint azoknak a bizonyos halmazoknak a metszéspontja. Igazából az ebben lévő dolgokat nem is kell nevesíteni, mert jól megfér egymás mellett minden. Közte a szex is. A tegnapi éjszakán nem voltunk túl beszámítható állapotban, mégis fergeteges volt vele lenni, most pedig immár józanul is megtapasztalhatjuk mindketten ezt az élményt. Ha eddig azt hittük, hogy csak a felfokozott állapot, a gondűzők, meg a fű okozta hogy teljesen belefeledkeztünk egymásba, akkor most kijelenthetem, hogy ez egy baromság. Józanul legalább annyira vágyom rá, és annyira élvezem ezt a közös gyötrelemnek mondható, mégis minden pillanatában izzó előjátékot, ahogy Miss Thredson is. Mert noha egyelőre maga alá tepert, és kéjes morranásokkal eszi le rólam a rám fújt tejszínhabot, a tekintete, az a parázsló folt mindkét arcán, a mohó vágy amivel megnyalja a száját, meglehetősen beszédes, szavak nélkül is. Ahogy a légzése is, a szomjas szája is, amivel a csókjaimat szívja magába, mintha belőlem kellene lelket nyernie magának. Nekem pedig elmondhatatlanul tetszik ez az egész. Ahogy az az apró, egyelőre az agyam egyik fiókjába tolt gondolat is, vajon mit művelne velem Miss Thredson, ha mozgásképtelenné és kiszolgáltatottá tenne egy bilinccsel. Oké, nyilván semmi korbács, sem hasonló eszköz nem kerülne elő - legalábbis nagyon ajánlom neki - de ha már most kikészít ezzel a lassú gyötrelemmel, akkor aztán végképp rajta lenne a témán, hogy elveszítsem a fejemet, mire belevágnánk a lényegbe. Ennek ellenére izgalmasan hangzik a gondolat, eszem ágában sincs elvetni, vagy ellent mondani neki. Egyelőre viszont hagyom, méghozzá roppant lelkesen, hogy lejjebb haladjon rajtam a csókjaival. A torkomból olyan hang tör ki, hogy csodálom, amiért ért belőle valamit egyáltalán, de persze lehet, hogy csak a beleérző képessége első osztályú, mert végre megadja azt, amiért már percek óta szinte remegek. Amikor megérzem magam elmerülni az ajkai között, az eddig visszatartott levegő egyszerre távozik a mellkasomból, egy hördülés kíséretében. Sima ügy, hogy nem ez az első ilyen élményem, amit egy nő nyújt nekem, de... a fenébe is, még talán sosem volt ilyen jó! Nem csak azért, amit csinál, hanem azért is, mert ő csinálja. Lehunyt szemmel élvezem a kényeztetést, a kezem öntudatlanul indul meg, és túr bele a hajába, némán kérlelve a folytatásra. Ennek ellenére néhány perc után elhúzódom tőle, mert... nos, mert nem vagyok egy önző disznó, aki magában élvezkedik, és hoppon hagyja a másikat. Azzal a mozdulattal pedig, ahogy eltávolodik egymástól kissé a testünk talpra állok, és egyetlen lendülettel kapom őt az ölembe, úgy ahogyan a vidámparkban is. - Óvszer... - zihálom, és az is csoda, hogy képes vagyok értelmes szavakat kiejteni a számon. - A hálóban... - teszem hozzá. Sajnálom, ennyire futja a szókincsemből jelen állapotomban. De nem is kell cizellálnom, ért ő ennyiből is. Úgy sétálok át Miss Thredsonnal a karjaimban a hálószobába, mint ahogy vőlegény viszi át menyasszonyát a küszöbön, na nem mintha az a tíz lépés elmondhatatlan távolság lenne. Néhány pillanatig felvillan az agyamban, hogy a falnak döntöm a vörös démont, aztán adj neki... de az előző éjjel a földön kötöttünk ki, és jó lenne ezúttal kényelmesebb körülmények között áldozni a gyönyör oltárán. Nem vagyok az a típus, aki szerint csak ágyban lehet két embernek egymásba olvadni, de ma éjjel szeretném megadni a dolgok módját. Leteszem Miss Thredsont az ágyra, amit meglepett kis sikollyal reagál le, de mire bármi mást tehetne, egy mozdulattal húzom le róla a nadrágot, és az alsóneműjét. Orromhoz emelve magamba szívom a csipkecsodából áradó, bármely férfi számára részegítő illatot, miközben konstatálom, hogy a tejszínhab a nappaliban maradt. Ott egye a fene, én sokkal inkább szeretném Gyömbér kisasszony ízét érezni, és hogy ne is várassam se magamat, se őt, máris mellé hemperedem. Ahogy ő is tette velem, elmondhatatlan lassúsággal, élvezetes kínokat okozva csókolom végig minden egyes porcikáját, a nyakát, a fülét, a kulcscsontját, a melleit, hasát, mígnem rátalálok az édes forróságra a lábai között, és mámorosan temetem fejem combjai találkozásába. Hallom a sóhajait, érzem ahogy megfeszülnek teste izmai az élvezettől, és halkan a nevemet tördeli, félig-meddig magánkívül. Ugye édesem, milyen gyötrelmes és gyönyörű tud lenni egyszerre a dolog? Közte és köztem csupán egyetlen apró különbség van: hogy én nem fogok leállni mindaddig, míg el nem juttatom a felhők fölé, a teljes megsemmisülésbe.
Szerintem az ember lánya kétszer veszíti el a szüzességét. Legalábbis ez az én teóriám. Egyszer amikor tizenéves kora végén(jobb esetben) valami meggondolatlanságtól vezérelve, vagy nagyon is tudatosan, esetleg eltervezve, vagy spontán...ízlés kérdése, szóval megtörténik amiről addig csak álmodozott. Mert hé! Ha valaki azt gondolja, hogy a csajoknak nincsenek ilyen jellegű álmai a tini korban azok eléggé el vannak tájolva. Vannak bizony. Csak nálunk ennek nincsenek külső jelei, főleg reggelente.Nálam emlékeim szerint olyan tizenöt éves koromban indultak meg nagy vágtába a hormonok, amik azóta is nyüzsögnek, mint a cukros hangyák.A szüzességemet pedig egy Cody nevű fiú vette el tizenhét éves koromban, az egyik valentin napi házibulin. Az első nagy szerelem volt, meg az első nagy pofára esés. Megvolt akkor a romantika, nem ezzel volt a gond,hanem azzal ami később jött.Fogadás tétje voltam. Ez egyszerre volt kurva szar és bosszantó. Pofán tudtam volna baszni Cody-t amikor ez kiderült, de helyette csak annyit csináltam, hogy az apjától kapott vadiúj, tintafekete Mercijét egy éjjel sárga festékkel leöntöttem és nagy betűkkel a motorháztetőre pingáltam, hogy “Ez is fogadásból volt, faszfej”. Persze lett is belőle botrány, és nagyapa meg az ügyvédei húztak ki a csávából. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, de alaphangon egy nagyon kedves aranyos, simulékony csajszi vagyok, ám ha felkúrják az agyam, nagyon be tudok gőzölni. Minden vitába és veszekedésbe beleállok, és olyankor sem hagyom abba amikor már tudom, hogy nem nekem van igazam. Köröm szakadtáig védem a faszságaimat is. Szóval Cody volt az első és sokáig az utolsó is, mert egy akkora nagy dörrentés volt ez a lelkemnek, hogy nem nagyon tudtam belőle sokáig talpra állni. Aztán jöttek még jó páran, voltak felejthetetlenek, de anya halála óta jobbára mindenki az egyszer használatos kategóriába került. Szóval azt gondolom, hogy technikailag el lehet veszíteni a szüzességet először...amikor megtörténik az emberrel. De van egy második is. Amikor úgy szívben és lélekben is elveszíti. Amikor adott pillanatban annyira jó, hogy soha azelőtt még senkivel nem volt, és legszívesebben ezerszer is megtenné még egyszer meg még egyszer...és a jóég tudja még hányszor. Szóval amikor valakinek a közelsége, a tudat, hogy van nekem annyira felvillanyoz, hogy nem tudok betelni vele.Na ez az ami még nem volt eddig. Mert okés, megvoltam én mindegyik faszimmal, akivel messzebb jutottunk pár éjszakánál, és több érdekelt belőle mint az, hogy milyen alsóneműt hord, és azt mikor veszi le. Ilyen nem igazán volt eddig, és bevallom, hogy az utóbbi időben nem is igazán hajtottam arra, hogy legyen. Eliassal sem terveztem többet. Talán még mindig nem tervezek, mert félek. A félelem pedig nem fog elmúlni egyetlen éjszaka alatt, vagy egy újabb jó dugástól. Jó lesz, meg minden, de ettől még bennem marad a para, hogy mi van ha mégsem működik, ha én nem leszek elég jó neki, vagy ő csinál valami olyat, amire az én reakcióm lesz olyan ami meg neki esik rosszul. Vágod ugye, hogy mi az igazi problem nálam? Freud szerint alkalmatlan vagyok a hosszútávú kapcsolatokra mert sok bennem a görcs, a faszik meg alaphangon nem azt akarják, hogy egy lelkizakkant csajt bogozzanak, csomagolgassanak kifelé.Lehet benne valami, igazából ezen még annyira nem gondolkodtam. Pedig most szeretnék hosszabb távra tervezni. Eskü. El tudnám képzelni, ahogyan azt is, hogy talán….mondom talán beleszeressek. Jó vele minden, de tényleg. Igaz ez még az az állapot, amikor egy csillámpóni rózsaszín leheletében lavírozik az ember, és minden heppi meg szánsájn, aztán jönnek a hétköznapok, és rájön, hogy nincs kolbászból a kerítés.Nem tudom mennyire működne, én mennyire tudnék alkalmazkodni, vagy ő mennyire tudna elfogadni engem olyankor is, amikor nem éppen egymást készüljük felfalni.Mert ez már működik, az fix. Blue szerint a jó szex a hosszútávú kapcsolatok alapja. Mondjuk szerintem ez nem így van, mert amennyire eseménydús az én nemi életem már lassan kétszáz évet élhetnék szimultán együtt minden olyan faszival akivel jó volt az ágyban. De tény, hogy nagyon meg tudja alapozni. Most az jut eszembe, hogy talán Elias lehetne...talán ő lehetne, aki elvenné azt a bizonyos második szüzességet, legalábbis nagyon jó úton halad felé. Szerintem az agyamban jelen pillanatban már egyetlen hely sincs épkézláb gondolatoknak. Talán annak sem, hogy felfogjam hol is vagyok, azt meg végképp nem tudom már, hogy melyik univerzumban, mert a szemhéjam mögött a világ ezer színben pompázik. Az ajkaim olyan mohón falják és ostromolják az ég felé kívánkozó vágyát, hogy kis híjján belefulladok. Ujjai a hajamba fúródnak, mire én lassan, morogva és kiéhezve felnyögök. Nem akarok tőle elszakadni, nem akarom, hogy visszahúzzon. Tincseim közé feszülő ujjai azonban a folytatásra biztatnak, és nem állok meg. Apró cuppanás, de csak egy pillanatnyi, amíg levegőt veszek, a kesernyésen édes íz az ajkaim között megrészegít és újra úgy csapok le, mintha csak az utolsó kortyokkal akarnám túlélni azt a vágyat, ami az én combjaim között virágzik forrón nedvesen. Ha most hozzáérnék azt hiszem felperzselném. Mikor elhúzódik tőlem még mozdulok utána, ajkaim olyan vággyal szorítanak rá, hogy alig vagyok képes elengedni, egy búcsúcsókkal azonban még megajándékozom, ahogyan a felsőajkam végighúzom rajta, nyelvem mint egy húsos inda megsimogatja az érdes, eres felületet. Csak nézek utána ragyogó, izzó tekintettel, ajkaimon a tőle csillogó ajkakkal, melyeken a nyelvem kacéran táncol végig, amint lenyalogatom. Hajam kócát hátrébb igazítom, és hagyom, hogy felsegítsen, majd az ölébe kapjon.Átkarolom a nyakát és belefúrom a fejem. A nyakának és a mellkasának a találkozását csókolom. Nem tudom hova megyünk. Valamit beszél, valamit mond, a hangjának mélysége eljut hozzám, de a szavait nem értem. Nem tudom felfogni mi történik körülöttünk, csak őt látom és érzem. Szavak nélkül, minden nélkül.Magamba szívom a bőrének az illatát, úgy falom ajkaimmal ahol csak érem, hogy menet közben néha megrogy a lába.Szinte ráfonódok, belefúrom magam. Zihálásom a verejtékkel együtt csapódik le a bőrén. Aztán egy gyenge szellő simítja át minden porcikám, a testem hirtelen emelkedik egy aprót, majd zuhan le, velem együtt ő is. Apró sikkantással érkezem az ágyra, a hűvöse sem tud lecsillapítani.Úgy vonom Eliast magamra, mintha attól félnék, hogy a levegővételem is megszakad ha akár egy aprócskát is távol van tőlem. Jelen pillanatban a saját szívverésem hallom a fülemben és az ágyékomban is azt érzem. Lüktetek és remegek egyszerre, mégsem vagyok képes lassítani.Lehet kellene...nem tudom...komolyan ez már az az állapot, amikor nem tudom mit akarok, csak azt, tudom biztosan, hogy őt. Rajtam, velem,bennem. Mindenféle módon. Ahogyan csókjaival végigszántja a testem úgy lobban fel a bőröm, lángokban áll a vágy, a kegyetlen sóvárgás, amely betelhetetlenül vágyakozik utána egyre lejjebb. Ölem kínzóan gyöngyöző forróságában akarom érezni az ajkáról kicsapódó sóhajt. Ajkainak puhaságát, vad kínzását. Mindent, mindent amit adni tud, és amit cserébe én akarok neki. Amikor elér...amikor tökéletesen belém olvad mint a napon hagyott karamellcukorka, amelyet az ember ajkai között görgetne, úgy görget engem is, úgy üldöz egy olyan mámorba hová szüntelen vágyakozom. Csúcsokat döngetek, pedig még hol van a vége….minél magasabbra jutok, annál inkább érzem, hogy van még feljebb. A fejem dobálom, szinte önkívülten könyörgöm, nyöszörgöm, a nevét. -Elias….istenem...Elias….ne….még...de...még...még….még….isteneeeem!- sikoltok fel az egyre erősebb és egyre fájóbban imádott mozdulatoktól. Az egész univerzum a csillagokkal a nem létező színeivel a szemeim előtt táncol, s a közepén őt látom, öleimbe fúródva ahogyan hajt a beteljesülés felé….de még nem.Még nem akarom. Nem így...azt akarom, hogy vele, hogy a szemeimbe nézzen...nem gondolkodom, nem akarom, hogy megszakadjon, még azt is elfelejtem, hogy védekezni kellene….a picsába vele, nem érdekel! A vállai után nyúlok, próbálok felülni, magamra húzni…. -Kérlek….kérek...ne….ne...így...gyere...Elias könyörgöm…- szuszogom és fújtatom a szavakat, szinte hosszú másodpercek telnek el egy-egy szótag között. Vonom őt magamra, kezem a keze után nyúl. Nekem úgy tökéletes, ha mindketten belefulladunk a másik világába, összeolvadva, tán soha el nem válva egymástól.
Gyereket nevelni mocskosul nem lehet könnyű. Persze, én ezt nem tudhatom, merthogy nekem nem jutott ki ebből a megpróbáltatásból, még a környékemen sincs gyerek, de magam is voltam kölyök, és azért láttam néha, hogy milyen szinten tudtam anyát meg apát elsodorni a gutaütés, meg a szívroham közelébe. Nem voltam én különösebben rossz soha, szó sincs erről, csak hát amikor valaki eléri azt a 15-16 éves kort, szülőjének szembesülnie kell vele, hogy az addig édes, bűbájos, tündéri kacajú szíve csücskéből egy minden és mindenki ellen lázadó, nagypofájú, mindeközben bizonytalan kamasz válik. Aztán beindulnak azok az istenverte hormonok, és ott a világ ki is fordul a sarkából. A lányoknál kifejlődnek a mellek, bedurrannak a mirigyek, mígnem egyik reggel arra ébrednek, hogy mészárszékké változott alattuk az éjszaka folyamán a lepedő. Mi srácok azt hiszem nagyobbat szívunk, mert dől ránk odafentről az áldás: a hónalj alá meg az ágyék fölé sűrű bozont mágneseződik, az arcon kifejlődik egy pattanás-szerpentin, a hangszálak meg átmenetileg egy köcsögdudává válnak. Na és persze ne felejtsük el azokat az éjszakákat, amelyeknek következtében reggelente akár egy egész cserkészcsapat is sátrat verhetne a takaró alatt. A helyzet aztán egy-két éven belül stabilizálódik, de a hormonok, na azok aztán dolgoznak, míg fel nem dobjuk a talpunkat. Persze, nincs ezzel az égvilágon semmi baj, mikor már az ember eljut a felnőttkorba, és fix helyre kerülnek az addig szétszórtnak tűnő dolgok, mert valljuk be, a szexnél kellemesebb elfoglaltságot nem találtak még ki az emberiség történelmében. Talán ezért is áldoz szívesen mindenki az oltárán, amikor és akivel csak lehet. Oké, én azt is belátom, hogy nekünk srácoknak ez mindig könnyebb, mint a lányoknak, mert... szóval mert, nem hiszem, hogy ezt cizellálnom kellene. A lényeg az, hogy aki nem szereti a szexet, az vagy bolond, vagy apáca. Hála az égnek, mi egyik kategóriába sem tartozunk, se én, sem pedig Miss Thredson. Utóbbi meg aztán tényleg a legkevésbé. Nincs ezzel gond, tisztában vagyok vele, hogy boldogan és önfeledten élvezi, és mindig is élvezte az életnek ezt az örömét, ahhoz meg nincs jogom, hogy számonkérjem az előéletét. Nekem is van, neki is, nem számít. Ami számít az az, hogy most itt vagyunk, az én lakásomban, egymás karjaiban, egymás minden elérhető porcikáján(ban) elmerülve, szinte belefulladva abba a forróságba, amely belőlünk tölti meg a levegőt. Ahogy eltűnök Miss Thredson ajkai között, a gerincemen végigsimít az az utánozhatatlan, leírhatatlan érzés, amely marokra fogja az ember minden egyes sejtjét, és elűzi tüdejéből a legutolsó oxigénmolekulát is. Pedig ha megkérdeznének, és tudatosan kéne válaszolnom, hogy mitől is jó a szex, nem tudnám szavakkal megfogalmazni. Nem is lehet. Talán attól, hogy úgy érinünk egymáshoz, hogy azonnal egy másik világban találjunk magunkat tőle? Vagy attól, hogy értelmetlen semmiségeket súgunk egymás fülébe? Vagy attól, hogy pontosan tudja, mikor milyen tempóban, intenzitással kell tennie a a dolgát ahhoz, hogy végképp elvegye az eszem? Vagy attól, hogy egész nap olyan pillantásokat küldünk egymásnak, amely már magában foglalja a mámor ígéretét? Esküszöm nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy Miss Thredsonnal nagyon jó együtt lenni - és nem csak az ágyban. Élvezek minden vele töltött pillanatot, a közös bolondozásainkat, a nevetéseinket, az apró, szinte véletlenszerű mozdulatokat, ahogy egymáshoz érünk - a szex igazából a megkoronázása ennek az egésznek. És mocskosul, elmondhatatlanul jó az az egész. Persze, én nem vagyok az a fajta, aki csak a saját gyönyörével törődik, szóval bármennyire is nehezemre esik, bármennyire is akarnám még tovább, de elhúzódom Miss Thredson közeléből, és ölembe kapva átviszem a hálóba. Igaz, ez nem könnyű, mert az eddigiektől, meg attól, hogy közben csókjaival a mellkasomnál csapong, a lábaimból eltűnnek a csontok, olyanná válnak, mint a kocsonya, kisebb csodának tűnik, hogy megtartanak egyáltalán. Sokáig nem is teszem ki őket efféle erőfeszítésnek, nemsokára az ágyon landolunk, Gyömbér kisasszony alul, én felül, és élvezem a remegését, mikor végigcsókolom a testét, hogy végül elmerüljön nyelvem a teste édes, nedves forróságában. El akarom sodorni egészen a teljes megsemmisülésig, érezni akarom, ahogy testének rejtett izmai összerándulnak, hallani akarom a hangját, amikor benyit a mennyország kapuján, de nincs rá esélyem. Kissé értetlenül nézek rá, mikor felül, és vállamnál fogva húzni kezd felfelé, nagyjából úgy érzem magam, mint aki azt álmodja, hogy elveszik tőle a csokiját, aztán felébredve rájön, hogy tényleg. Azt azért nem állom meg, hogy egy kaján, kicsit gonosz mosoly meg ne jelenjen az ajkamon, de teljesítem Miss Thredson kívánságát... már csak azért is, mert sikerült egymást olyan fázisba sodornunk, hogy úgy érzem, még fél perc, és nemes egyszerűséggel úgy robbanok fel, mint Tom a rajzfilmben, amikor Jerry egy adag dinamitot dug a feneke alá. Őrülten kapkodok levegő után, remegek minden egyes porcikámban, érzem még számon a vörös démon édes ízét, és egyszerűen képtelen vagyok tovább várni - legfőképpen úgy nem, ha a megváltásért könyörög. Oldalamra fordulok, kapkodva kihúzom a kis éjjeliszekrény fiókját, úgy tépem szét az előkotort óvszer csomagolását, mint a foxi a lábtörlőt, és két mozdulattal gördítem magamra a gumit. Aztán óvatosan megfogom Miss Thredson derekát, és magamra emelem. - Hölgyeké az elsőbbség - suttogom lázas mohósággal, és hatalmas levegőt veszek, mikor elmerülök benne. Hagyom, hagy irányítson, ahogy neki jólesik, és hagy diktálja ő a tempót - legalábbis egy darabig.
Mennyi volt a valószínűsége annak, hogy ma itt kötünk ki? Őszintén? Azok után, hogy a vacsorára igent mondtam, azok után, hogy hagytam magam meggyőzni, hogy utána elmenjünk valami olyan helyre ahol mindkettőnk ezer éve nem járt, ennek a valószínűsége az idő előrehaladtával eléggé megnőtt. Bár be kell vallani, hogy közben nem egyszer megfordult a fejemben, hogy visszavonulót fújok. Túl veszélyes, túlságosan egy érzelmi ingoványba visz, és kettőt pislogok már tökig gázolok benne. De ahogyan felötlött bennem a gondolat, ugyanolyan gyorsan messze is szállt.Ha vissza kellene gondolnom az életem eddigi élményeire, amelyek a pasikhoz kötöttek, és most tekintsünk el attól, hogy többnyire ilyenkor milyen állapotban voltam, azt kell mondjam, hogy Elias minden szempontból átlagon felüli. Egyrészt azt hiszem eddig ő a legidősebb pasim. Mármint jó, nem öreg vagy ilyesmi, de többnyire a saját korosztályommal kavarok. Ugyanakkor el kell azon gondolkodnom, hogy jó hülye voltam, hogy nem kavarodtam eddig össze egy olyannal mint ő. Persze belőle csak egy van de….a hozzá hasonlóak tudják hogyan érjenek úgy egy nőhöz, hogy másodpercek alatt beindítsanak benne egy olyan reakciót, aminek az a vége, hogy a falat kaparják kínjukban a gyönyör felé követelve valamiféle utat, valamit amin el lehet jutni a megsemmisítő beteljesülésbe. Ahogyan hozzám ér, az ahogyan tudja, hogy melyik másodpercben hol simítson végig, vagy mikor álljon meg. Az első együttlétünkre foszlányokban emlékszem, de azért az is feledhetetlen volt ám...mégis ez a mostani, ez messze túlszárnyal mindent. Kicsit még én is bizonytalan vagyok, hiszen életemben nem sokszor nyílt alkalmam, hogy az ajkaim a mostanihoz hasonló utat járjanak be, mintha azt gondolnám, hogy mohóságom hirtelen olyan csillapíthatatlan lett, hogy csak róla vagyok képes megszelidíteni. Lecsapnék én rá ezerszer is, előcsalogatnám a torkából a morgó, követelőző alfahímet, mert szerintem nincs attól mocskosabbul szép látvány mikor egy férfitest nekifeszül és magával ragadja a nőt….nevezzenek megrögzött szumbisszív ribancnak akár, de sosem voltam az ágyban uralkodó tipus. Sőt szerettem ha valaki maga alá gyűr….de erről csitt, ez az én fétisem, mert mindenkinek van, akár bevallja akár nem. Igen bizony, a hétköznapok nagyszájú, pofátlan, szókimondó Tarája az ágyban bizony megadó tipus...ugyanakkor soha nem hagynám viszonzatlanul. Azt hiszem az utolsó tiszta és beszámítható gondolataim között az a pillanat szerepel, amikor Elias felvesz és elindulunk valamerre. Ködös tudatom mélyéről csak a létfunkciók fenntartásához szükséges parancsok törnek a felszínre, meg az a bőrömből is párolgó vágy, ami némán sikoltja, hogy bárhova is megyünk érjünk a végére, és boruljon belém, mint a földbe a tavaszi záporeső. Megadnám én magam neki bármiféle módon, csak végre érezzem magamon a bőrét, érezzem a leheletét amint a pórusaim alá kúszik. A csókját, mely nem csak az ajkaim közé feszít be minden forróságot, fülledt néma könyörgést, hanem a testem összes apró sejtjébe amihez csak hozzáér, és abba is amire csak gondol. Az ágynemű hűvöse sem térit magamhoz. Ez már olyan forróság, ami vagy felrobban és lángba borítja nem csak a jelent, hanem a lehetséges jövőt is, vagy elemészt engem és vele őt is. A nyakam megfeszül, az ér vadul énekel az ajkai alatt, ahogyan lejjebb kúszik, a két domborulat között lassan időzik, mintha tétovázna nyelvével egy apró kitérőért, kezével támasztékot adva a mozdulatnak amely egy halk, de aztán mélybe zuhanó sikoltó hörgést vált ki belőlem. Vándorútja végtelen, nem szűnik meg, mert már a hasam környékén jár, hogy végül megtalálja azt az az egyetlent, azt amely csalogató nektárjával hívogató. Ő pedig megadja amiért már feszítem a csípőm egy ideje, amely szinte szempilla csapástól lélegzetvisszafojtásig kérlelte, hogy jusson el ide. Élvezettel emelem feljebb a derekam, és a hajába túr a kezem, rászorítok, rámarkolok, még inkább magamra húzom, mintha lenne már hova. Nyelve eddig még általam sem ismert mélységekben barangol, a puha vörösségben elveszik és összekeveredik ajkainak apró cseppjeivel. Csak még egy kicsit gyorsabban….és erősebben. Fogaim úgy mélyednek alsó ajkamba, hogy a vér is kiserken...a fájdalom és a gyönyör felváltva rohamoznak meg, de nem akarok szabadulni tőle. Érzem, hogy a pillanat hamarosan eragad, mert gyilkos módon feszül belém a nyelve. Végül megálljt parancsolok a kezemmel, ahogyan felülök és megtöröm az előbbi lázas kergetőzést a testem gyötrelmes megsemmisüléséért. Könyörgöm neki, hogy jöjjön, hogy az arcába akarom temetni magam, hogy látni akarom abban a másodpercben amikor képtelen vagyok tovább uralkodni a feltörni készülő robbanásnak. A mosolya ragyogó, csillogó, észvesztő, megbabonáz, és hirtelen az jut eszembe, hogy ha megint közel kerülök, lenyalogatom az ajkai szélén maradt érzéki cseppeket. Én nem gondolok a védekezésre, ő igen. Mikor magára emel, és kicsit kiegyenesedem, hogy tökéletes összhangban merülhessen el bennem, lassan engedem le a csípőm. Még nem mozgok, még egyelőre csak hátravetem a fejem és élvezem ezt a soha nem tapasztalt gyönyörű összhangot, ahogyan egymásba temetkezünk. Mintha a világ többé nem létezne nélküle és nélkülem, mintha csak arra várna minden, minden ami mozgatja előre a létet, hogy mi is mozogni kezdjünk benne. Egymásban. Kezemmel megtámaszkodom a mellkasán, a hajam kócosan omlik le a vállamra. Hátravetem a fejem, és lassú, körkörös mozgással kezdek mozogni. Gyilkos tánc ez. Hipnotizál, őrületbe kerget és egyre gyorsulni fog...de nem csak őt fogom vele egy csodás megsemmisülésbe kergetni, hanem magamat is. Mikor újra felnézek a vállam megfeszül a kezem elernyed és ráborulok, de a csípőm képtelen abbahagyni a mozgást. Nem csupán fel és le, hanem kissé oldalra is, mintha keresném a helyem, mintha nem lenne elég amit ad, mintha még többet akarnék belőle. Akarok is. Ajkaimmal az övét keresem. Nem csupán csókolom, már meggondolatlan szilajsággal, hanem a nyelvemmel körbenyalogatom, mindenhol ahol érem. Finoman beszívom majd elengedem az alsó ajkát, az arcán futtatom végig a szám, és a szemeit is csókolom a végén...a ritmus, a tánc pedig egyre erősebb egyre gyorsabb, egyre mélyebben engedem őt elmerülni magamban. Nem tudom, hogy meddig fogja bírni...csak azt, hogy én nem sokáig. Olyan tökéletes, annyira magával ragadó az érzés, hogy nem csupán a testem adja meg magát neki, hanem a lelkem is. Mintha oda is bejutott volna, mintha ez nem egy szimpla szex lenne, hanem valami sokkal több. Sosem éreztem még ilyet azelőtt. Észnél vagyok. Mármint olyan értelemben, hogy se nem füveztem, se nem ittam...tökéletes tisztaság uralkodik a fejemben, amit most az a gondolat tölt ki, hogy én ezt a faszit szeretem, de tényleg….belebolondulok ebbe a pillanatban, nem csak a testemmel, hanem az egész lényemmel. És szeretni akarom most, és mindig...és holnap is ezt akarom érezni. Pontosan ezt amit most érzek. Nem akarom, hogy elmúljon. Lázasan kapok utána, és ahogyan felegyenesedem, a mozgásom csak egy kicsit lassítom le, a zihálásom párája a mellkasának csapódik. Egy utolsó vágtába kezdek. A keze után nyúlok, és belekulcsolom a sajátomat, majd a feje mellett a párnára helyezem….kifehéredő ujjakkal markolom a kezét, és a nyögésből, morranásba átváltó hangom egyre zihálóbb lesz, egyre inkább érzem, hogy gyakorlatilag pillanatok választanak el attól, hogy az élvezet egy olyan helyre ragadjon magával, ahonnan nem akarok szabadulni. Összeszorítom ajkaimat, a levegőt szinte csak préselem, és robbanás előtti pillanatokban visszafojtott a hangom, a levegőm, mindenem. Szemeimet becsukom, és a világon át belé kapaszkodom. Ráfeszítem magam, az egész altestem lángol és lüktet egyszerre, és szorítok rajta egyet abban a pillanatban, hogy a lökést megérzem. Ezerszínű világba zuhanok, ahol nem érzek mást csak őt, ahol csak az a másodperc létezik, az a megismételhetetlen forró lebegés, az amikor képtelen vagyok érzékelni bármit, csak a puszta létet, csak azt, hogy ez valami olyan eufórikus gyönyör, amihez foghatót nem tapasztaltam és amit újra meg újra át akarok élni. A hang orkánként szakad ki belőlem, és miközben még mindig vadul mozdul a testem, még mindig rátekerem magam édes nedvességgel zihálva vallom be abban az utolsó másodpercben mielőtt ő is velem jönne ebbe a tarka világba. -Ahhhh….nyira….szeret...lek! Alig kapok levegőt. Megfulladok, de tőle kortyolok...az ajkairól, az arcáról...mindenhonnan… Abban a pillanatban amikor kimondtam tényleg úgy éreztem. Akkor is ha ez most a pillanatnak szólt.
"She's my baby and she's feeling alright" - ez a dalszöveg-töredék jut az eszembe, mikor az ágyra zuhanva beborítom testemmel Miss Thredsont. Fogalmam sincs, hogyan és miért ugrik ez a kis sor egyetlen másodperc alatt a fejembe, talán a helyzet hozta magával. Hogy a mondat első fele, miszerint ő az én csajom, mennyire állja meg a helyét, arról fogalmam sincs, de a második fele, miszerint ő jól érzi magát, az aztán faktum. De ez persze nem csak rá vonatkozik, hanem rám is. Mármint, én nem vagyok az ő nője, de elmondhatatlanul és piszkosul jól érzem vele magam. Feloldódok mellette. Nem csak testileg, hanem valahol mélyen odabenn is, és ez olyasmi, amire az elmúlt egy évben talán nem is volt példa. Mi férfiak olyanok vagyunk, akik ezerből talán egyszer mondanak nemet egy egyéjszakás kapcsolatra, max akkor, ha az ördög is szebb a nőnél, szóval az vesse rám az első követ, aki kihagyta volna a múlt éjszakát Gyömbér kisasszonnyal. Nem terveztem folytatást, a legkevésbé sem, de valami történt akkor köztünk, amit nem tudok sem megnevezni, sem megmagyarázni, csak annyit tudtam, hogy át akarom élni újra. Nem, nem a szex volt a mozgatórugó, sokkal inkább más. Ezért akartam ismét látni Miss Thredsont, ezért nem akartam a vacsora végén elköszönni tőle. Ezért éreztem magam hihetetlenül jól vele a vidámparkban, önfeledt bolondozás közben (még akkor is, ha a halál szele megérintett a hülye ciklonon). Hogy újfent ott kötünk ki, ahol tegnap is? Persze, ez simán benne volt az estében. De ha most nemet mondott volna a szexre, az sem érdekelt volna. Akkor is szeretném újra látni őt holnap is, és utána is. Nem tudom, létezik-e két ember között a különbözésük ellenére is azonnal összhang, de most úgy hiszem, ezek után azt mondhatom, hogy igen. És talán nem lövök bakot, ha ki merem jelenteni, hogy a vörös démon ugyanazt érzi, amit én. Nem ismerem életének minden mozzanatát - sőt igazából nagyon keveset belőle - de abból amit eddig tudok, kétségem sincs felőle, hogy szinte nagykanállal falta mindig is a férfiakat. Mondhatnánk úgy is, hogy különösebb problémázás nélkül szálldosott virágról virágra. Most viszont nem csak leszállt, de nálam is maradt, és megpihentette a szárnyait: már úgy értem, nem csak a vacsorát nem mondta le, de kapott az ötletemen, hogy elmenjünk szórakozni, feljött ide hozzám, megnéztünk egy filmet, miközben hozzám bújt - ez utóbbi mozzanat pedig talán a mai este legjobbja volt. Na jó, persze a mostani összegabalyodásunk előtt. Mert ez már a jónál is jobb. Egyszerűen eufórikus. Ahogy végigcsapong a nyelvem Miss Thredson testének minden porcikáján, nem csak őt varázsolom el ezzel, hanem önmagamat is. Szomjasan iszom teste ízét, mikor rátalálok végül legérzékenyebb pontjára, olyannyira belefeledkezem abba, amit csinálok, hogy szinte csak fél füllel hallom ziháló, apró kis sikkantásait. Akkor térek csak némileg vissza ebbe a világba, amikor megszakít, és vállamnál fogva felhúz magához. Nem szívesen hagyom abba az édes kis játékot, de talán tényleg itt az ideje, hogy ugorjunk egy fokot azon a bizonyos lépcsőn, és mikor magamra húzva elmerülök a testében, az a pillanat olyan, mintha megállt volna körülöttünk a világ forgása. Néhány másodpercig mindketten mozdulatlanok maradunk, kiélvezve az egyesülés momentumát, aztán Miss Thredson megmoccan. Feljebb csúszik, szinte teljesen kienged magából, hogy aztán újra visszafogadjon, és szemem lehunyva élvezem az irányítást. Ahogyan azt is, ahogy a tempó egyre és egyre gyorsabbá válik, egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy szeretnék én felülre kerülni, de ez csak annyi ideig tart, míg egy hullócsillag átzuhan a sötét égbolton. A kis boszorkány tudja, mit csinál, méghozzá nagyon is jól tudja, és nagyon jól csinálja ahhoz, hogy változtatni akarjak ezen: és a vég olyan gyorsasággal közeledik felém, amit egyszerűen nem tételeztem volna fel. De nem csak én vagyok az, aki közel áll a beteljesüléshez: érzem Tara lélegzetvételén, amely mellkasomnak csapódik, mikor rám borul, hallom a torka mélyéből előtörő hangok kavalkádját, csípője mélye már olyan forró, mint maga a pokol, míg végül fejét hátravetve, néhány szót sikoltva-zihálva jut el a felhők fölé. Teste rejtett izmai megszorítanak, ez pedig engem is átlök a határvonalon, követem őt a mámorba egy hangos nyögéssel, ami eszeveszett lihegéssé szelídül, mikor Miss Thredson félig öntudatlanul beterít magával. Kezem szinte öntudatlanul emelkedik fel, és kezdi cirógatni a hátát, verejtékem összekeveredik az övével, és kell némi idő hozzá, míg a látásom annyira kitisztul, hogy teljes valójában, határozott körvonalakban látom őt, és elégedett, kipirult arcát, amelyen még ott játszik a gyönyör visszahatása. Ekkor jut el végre a tudatomig is, mit nyöszörgött nekem a mámor közepette. Meglepődöm, bár igyekszem palástolni - mert felfogom, és meg is értem szavai értelmét. Nem vagyok bolond, aki beleéli magát dolgokba, pláne nem létező dolgokba, tisztában vagyok vele, hogy ez a "vallomás" miért is szakadt ki belőle. Olyasmi ez, mint az önfeldt pillanatokban szeretni bárkit, vagy éppen mindenkit, amikor át akarjuk ölelni a világot. Szeretünk mindenkit, aki örömöt okozott nekünk, és boldoggá tett bennünket. Ennyi az egész. Kevés? Egy részről igen, más részről a legkevésbé sem. Szerintem nem sokan hallgatták ezt a szót Miss Thredson szájából, úgyhogy ha nem is állok az élen ilyen vonatkozásban, azért legalább toplistás vagyok. Nem akarok óriási léptekkel rohanni előre, mert abban mindig benne van az elbukás esélye, hát megelégszem ennyivel. Hogy is mondják? Néha a kevesebb több. Elválunk egymástól, óvatosan magam mellé gördítem, és az oldalamra fordulva, alig néhány centire arcommal az övétől rámosolygok. Aztán ez a mosoly egy hangos nevetésbe vált, és látva Gyömbér kisasszony csodálkozó tekintetét, gyorsan el is magyarázom a vidámságom okát, még mielőtt azt hinné, a gyönyör az eszemet is magával vitte. - Hát ennyit a mai világ erkölcsi romlottságáról - vigyorgok. - Másfél nap alatt kétszer feküdtem le veled, és közben még a telefonszámodat sem tudom - hát ez tény. Igaz, valahogy tényleg nem ez volt egyikünknek sem a világ legfontosabb dolga a történtek sűrűjében. Aztán nyomok egy csókot Gyömbér kisasszony orra hegyére, majd hanyatt gördülve magamhoz húzom, hogy feje a mellkasomon pihenhessen meg. Nem tudok betelni Miss Thredsonnal. Még most sem. Egy férfiban, a testi jóllakás után általában megszólal a vészcsengő, és azt szokta gondolni: "elég". Aztán keresi a menekülés útvonalát, mert ilyenkor rátör a felismerés, hogy a férfilét legtisztább formája a magány. Én viszont semmi ilyesmit nem érzek. Gyönyörködöm a vörös démon minden porcikájában, és nem akarom elengedni. Jó mellette lenni, jó ölelni, érezni az illatát, és a lélegzetét, ami lágyan simogatja a mellkasom. - Holnap egész nap dolgoznom kell, de holnapután este szeretnélek elvinni valahová. Egy olyan helyre, valami olyasmit csinálni, amiben talán még nem volt részed - motyogom a hirtelen rám törő álmosság közepette. A gondolat, ami már a vacsora előtt is derengett a fejemben, most tisztán, és éles körvonalakkal kristályosodik ki. - Ne kérdezz semmit. Meglepetés. Ha benne vagy... - teszem hozzá, aztán magunkra terítem a takarót. Fáradt vagyok, és ahogy látom, már Gyömbér kisasszony is igen laposakat pislog. Vele töltöm az éjszakát - összebújva, rémálmok és lidércek nélkül. Mintha ő lenne a mentőangyalom.
Ha most össze kellene hasonlítani azt a lányt, aki anya halála előtt voltam, és aki most vagyok, bizony nagy lenne a kontraszt. Alapvetően soha nem voltam egy csendes fajta, vagy az akit letámasztottak egy sarokban és teljesen jól elvolt magának. Gyereknek is fecsegős, kicsit talán nyüzsgő, de annyira tele szeretettel, hogy fogalmam sem volt hogyan vezethetném le. Aztán persze megvolt a magam lázadása, megvoltak a hülyeségeim, a hajmeresztő húzásaim, és az egyetemi évek sem csendesítettek le. Az édesanyám halála egy éve mindent megváltoztatott, és ez az állapot valahogyan azóta is tart. A rengeteg érzelmi pofon amit fasziktól kaptam, vagy amit az élettől időnként, az apám hiánya akit soha nem ismertem, aztán az, hogy egyedül maradtam ebben az óriási metropoliszban, a nagyszüleim Chicagoban….szóval minden de minden valahogyan közrejátszott abban, hogy a végére kinövesztettem a magam kis tüskéit. Amikkel szúrtam, és amivel még kisebb volt annak az esélye, hogy bárki közel kerülhessen hozzám. Most mégis itt vagyok. Tudatosan, teljesen magamnál….már amennyire az a helyzet lehetővé teszi, hogy tulajdonképpen fuldoklom a gyönyörben amit Eliastól kapok. Jó ez így. Elég ez így. Elégnek kellene lennie, hiszen soha senkitől nem akartam többet, de ahogyan múlik az idő, ahogyan beleolvadunk az estébe úgy kezdem egyre inkább érezni, hogy a jövőben nem csupán az ágyban fogunk mi találkozni, hanem egyre több mindent ismerhet meg majd belőlem, ahogyan én is egyre többet az ő életéből. Nem tudom fel vagyok e erre készülve, nem tudom mennyire képes elhajlítani Elias azokat a bizonyos tüskéket, de azt tudom, hogy az esélyt meg akarom adni rá….talán csak így passzolunk.Talán nem lesz ez több ennél, de nem akarom később azt érezni, hogy valamit elszalasztottam. Annyiszor éreztem már életem során, annyi olyan pillanat van amit szívesen visszahoznék, de már nem lehet. Az a hajó már elment. És most, hosszú idő óta elöször azt érzem, hogy nem akarom sajnálni, ha mégsem úgy jön ki a lépés, hanem azt akarom, hogy meglegyen bennem a lehetőség, hogy én megpróbáltam. Az egész együttlétünk alatt egyre erősebben dobog és pulzál bennem a nagy fokú adrenalin és vágy keltette veszedelmes hormonok közepette a kitörni készülő érzelemhullám,amivel az egész világot át akarom ölelni. Ahogyan nekem feszül, ahogyan a testem megadóan válaszol neki, ahogyan a levegőt is kapkodva, vagy félve veszem, ahogyan belefulladok a csókjaiba, az ajkának mámorába...minden apró rezdülés ami felőle érkezik egyre erősebb érzelmeket generál, ami csak az adott pillanatnak szól, csak a beteljesülés, a gyönyör okozta perceknek, de én úgy markolom, úgy kapaszkodom bele, mintha lenne esélyem itt tartani. Szeretni akarom. Most is...később is...mindig is. Lehet nekem ilyet? Szabad nekem ilyet? Szabad kiszolgáltatni magam megint és ismételten, hogy aztán jöjjön majd a pofáraesés? Hányszor akarom még eljátszani újra és újra ugyanazt? De aztán az jut eszembe….valahol nagyon mélyen a levegővételek, a kortyolt élvezetek közepette, hogy nem akarom őt büntetni a múlt hibái miatt. Hiszen mit tehet arról Elias hány hülye tag használt engem lábtörlőnek, ha ő nem akar mást csak engem szeretni? Talán az sem lényeges, hogy az utóbbi egy évben én sem nagyon bántam túl kedvesen az éppen aktuálisokkal….de ő most más. Miért? Nem tudom. Ezt egyszerűen érzi az ember. Ott legbelül. Ahogyan most őt is érzem. Az ágyra zuhanva, az ágyneműbe temetkezve, elfojtani akart, de végül kiszakadó sóhajtott sikolyok közepette...az ujjaim amint fehéredésig marják a párnát magam mellett, aztán a vállába mélyednek, a húsára fonnám magam, nem akarom őt elengedni. Csak azt tudom, hogy semmi másra nem vágyom, mint hogy megosszam vele azt amit most érzek. Hosszú idő óta először akarok osztozni egy pasassal a gyönyörben. Látni őt, hagyni, hogy lásson, hogy elmerüljön ne csak bennem, hanem a tekintetemben is, abban a pillanatban, amikor az egész világ egyetlen színes üvegszilánkként táncol előttem. Ha lassan is de visszatér az élet a mellkasomba. A szívem dobbanása emlékeztet arra, hogy ebben a valóságban vagyok, Elias pedig mellém gördül és úgy figyel. Sóvárogva mosolygom, zihálásom lassan csillapodik, noha testem lüktetése még erőteljes, még érzem az utolsó mozdulatainkat. Azt hiszem holnap is érezni fogom, és később is….minden másodpercére annak amit most kaptam tőle. Kissé felvonom a szemöldököm kíváncsian amikor nevetni kezd, értetlenül billen oldalra a fejem, noha az ajkaim mosolyba húzódnak, bár fogalmam sincs mi késztette őt ilyen fajta vidámságra. A válasz azonban hamar megérkezik, és a fejem rázva vele együtt hagyom szabadon kiszakadni belőlem is a jókedvű hahotát. -Örülj neki, hogy voltunk annyira józanok, hogy legalább a nevem megkérdezted. Mondjuk már ismertél, ahogyan én is téged. Telefonszám! Cöh! Felesleges időpocsékolás. Minek, ha tudod hova járok, én meg tudom mikor van veled órám.- vonok vállat, miközben megemelem a kezem és apró köröket rajzolgatok szórakozottan a vállára, majd a mellkasára. -Amúgy ez olyan mint az a szar csajozós duma...az megvan nem? Hogy hívnak? Benne van a telefonkönyvben….és mi a számod? Az is benne van.- vigyorgok bólogatva, mert emlékeim szerint ez az egész velem majdhogynem megtörtént. Csak nálam ez faszilekoptatós verzióban futott. Lényegtelen. Kényelmesen bevackolom magam az ölelésébe, és miközben a plafonra pislogok, arra gondolok, hogy nekem most innen elmozdulni sincs kedvem, de még csak ahhoz sem, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Minden pillanatában izgalmas, és tartalmas nap volt a mai, és feledhetetlen. Ő tette azzá. Hogy olyan amilyen. Azon túl, hogy képes velem felvenni a fordulatszámot, azon túl is remek a humora, tudja hogyan vegyen le a lábamról -szó szerint is- és elérte azt, hogy feljöjjek hozzá, hogy itt akarjak aludni, és ne csak ma. -Holnap én sem érek rá. Megígértem Lindának, hogy elkísérem vásárolni. És ez nálam elég komoly dolog, mert gyűlölök vásárolgatni. Szóval élő fogasként fogok utánagrasszálni, és hagyom, hogy nagyjából ötven tonna ruhát aggasson rám, amiből jó ha egyet megvesz majd a végén. Jobb esetben.- forgatom a szemeimet, bár ő ezt valószínű nem látja.De a meglepetés említésére picit oldalra fordulok és a szemeibe nézek. Próbálok belőle valami információt kiolvasni, de nem sok sikerrel. -Ejj de titokzatos valaki!- mosolygom vidáman, ragyogó tekintettek, aztán szépen visszavackolom magam a karjába, még magamra is vonom, ujjaim az ujjai közé fűzöm. - Minden hülyeségre rá tudsz venni, szóval ezt sem hagyom ki. Legyen meglepetés. Bár azért felkészítelek, hogy rémesen tudok a meglepetésekre reagálni. De nem azért mert nem tetszene vagy ilyesmi….csak én nem vagyok ebben olyan jó. De….legyen...legyen meglepi, egye kenyér!- vágom rá végül, de a szuszogásom, ami aztán lassabbá válik, végül az álom határán egyensúlyozva még jobban hozzá bújok arról árulkodik, hogy hamarosan békésen fogok szuszogni az ölelésébe.Még érzékelem, ahogyan magunkra húzza a takarót, és a lassan mindent elborító puha melegségben magam is álomba szenderülök. Nem akarok a holnapra gondolni….sem a holnaputánra, sem az elkövetkezőkre.Csak anya szavaira: “Ha betoppan az igazi, azt érezni fogod.” Mondd anya, ez az amit éreznem kell?
Kezdőlap
)