Haza kellett jönnöm, hogy egy kicsit távol legyek Chicago-tól, azonban azzal ostoba mód nem számoltam, hogy így szembe kell majd néznem a családommal. Egyedül szerettem volna lenni, átgondolni, mi lesz a jövőben és meghozni egy olyan döntést, ami teljesen megváltoztatja majd az egész hátralévő életemet. Vagyis... tulajdonképpen nincs is semmi olyan, ami felett döntenem kellene. Állapotos vagyok, méghozzá fiatalon, úgy, hogy még a diploma sincs a kezemben. Van egy csodálatos barátom, aki a hír hallatán szinte azonnal megkérte a kezemet. Mit kellene akkor itt átgondolnom? Normális ember erre azt felelné, hogy semmit. Az én fejemben mégis ezernyi gondolat cikázik, ezektől pedig kezdek egyre rosszabbul és rosszabbul lenni. Pihenni jöttem haza, gondolkodni, félrevonulni, így bizony én senkit sem fogok beleavatni abba, hogy mik is történtek az elmúlt hetekben a szeles Chicago-ban. Apa tajtékzana a dühtől, hogy Holden nem jött el hozzá személyesen és nem kérte el tőle a kezemet. Anya felháborodna, amiért nem építettem előbb karriert magamnak és felelőtlenül vállalom ezt a gyereket. Az öcsémet talán nem nagyon hatná meg a dolog, ő talán még gratulálna is ahhoz, hogy fejest ugrok a nagybetűs életbe és ezt a családunktól távol teszem meg. Shane viszont... meghökkenne és szóhoz sem jutna. Vagy repülőre szállna és megverné Holden-t? Vagy engem részesítene egy alapos fejmosásban? Nem tudom. Igazából az ő véleményétől féltem a leginkább, mert ő állt hozzám a legközelebb. És mert tudtam, mennyire nem lesz oda ezért az egészért. Nem szóltam senkinek, hogy hazajövök a hosszú hétvégére, így elég nagy meglepetést okoztam mindenkinek, amikor ebédkor beállítottam. Bár legalább Shane nem volt itthon, így még tovább tolhattam a vele való találkozást. Anyáék nem tudták megmondani, hogy egyáltalán hazajön-e a mai nap folyamán, amiért jelen helyzetemben végképp hálás voltam. Mégis, mindezek ellenére lábujjhegyen közlekedtem egész nap a házban, jóformán bujkáltam, nehogy a végén még a bátyámba ütközzek. Egész délután ment ez a fajta huzavona, míg végül be nem esteledett. Shane pedig nem jött haza, így megnyugodva, elnyújtózva terültem el az ágyamon, hogy bekapcsoljam a kedvenc romantikus filmemet, amit mindenféle édesség elfogyasztásával kívántam társítani. Az eltervezett programhoz éppen csak nekiállok, amikor valaki kopogtat az ajtómon, ennek hatására pedig összerezzenek. Ne már! Eddig megúsztam Shane nélkül, erre pont most, éjfél előtt hazaállít és még hozzám is bekopogtat? Nem lesz ennek jó vége... Felállok az ágyról, magamra kapom a köntösömet, közben elküldöm a félig már megírt üzenetet Holden-nek és komótosan az ajtóhoz sétálok. Amennyiben Shane áll az ajtó túloldalán, úgy feltett szándékom lerázni őt, méghozzá minél hamarabb. Lenyomom az ajtókilincset, s míg kitárul az ajtó, addig én összekötöm magamon a köntöst. A terhesség ennyire korai szakaszában ugyan még semmi nem látszik, de valamiért félek attól, hogy Shane így is - úgy is észreveszi majd. Hisz fura dolgokra képes, az egyszer már biztos... - Shane... szia! - köszönök neki, megjátszott álmos hangon, közben pedig még egy ál-ásítást is előadok. Mindent bevetek annak érdekében, hogy ne óhajtson hosszabb beszélgetésbe bonyolódni velem ma este. - Ne haragudj, hogy nem szóltam arról, hogy hazajövök. Hirtelen ötlet volt... És az az igazság, hogy eléggé fáradt vagyok, szóval lehetne, hogy holnap beszéljünk? Még nem tértem magamhoz a repülőúttól. - mintha olyan sokat kellett volna repülni... Kerek egy teljes órányi időeltolódás van Chicago és New York között, úgyhogy a fáradtságom aligha fogható ezen indokra. - Jó éjszakát! - mosolygok rá, gyorsan még egy puszit is nyomok az arcára, hátha azzal le tudom kenyerezni, de olyan erős lábakon áll, hogy sajnos van egy olyan sanda gyanúm, hogy mindössze ennyi kis gyöszös erőfeszítéssel nem tudom elüldözni őt.
™️ • Bocsánat a késésért, remélem kezdésnek megteszi!
Én egyszerűen képtelen vagyok megérteni a nőket, az a nagy helyzet. Lea folyton hisztizik, amiért nincs időm rá, mikor megmondtam neki hatszázszor, hogy most kurva fontos ez a hülye rezidens képzés. Már elcsesztem egyszer, nem akarom még egyszer, mert akkor nekem annyi. Meg a karrieremnek is annyi. Így pedig, hogy a kórházban egyébként is ott van Cat, már nem annyira érdekel Lea. Őt legalább össze tudom egyeztetni a kórházzal, mert nagyrészt egyszerre van a munkaidőnk. Ha vannak unalmas óráink, még hasznosan is el tudjuk tölteni. És ő legalább elköteleződni sem akar, plusz pont érte. Anyámék folyton zaklatnak ezzel az egésszel, a gyerek-témával együtt. Pont elég nekem azt hallgatni, nem akarom még mástól is. Szóval Lea hisztije elég volt, így kidobtam. Lehet, hogy hirtelen felindultság volt és holnapra majd megbánom, de most nagyon nem hiányzik ez az egész. Nem akarok komoly kapcsolatot. Majd talán három év múlva esetleg... Hazaérve ledobom a cuccom az előszobában és akkor veszem észre a női cipőt, ami biztos, hogy nem anyáé. Itthon lenne Janice? Arról csak szólt volna azért... legalábbis remélem. Jó a kapcsolatuk, és habár nincs közel, beszélünk minden héten, de nem említette az előző telefonunk alkalmával, hogy bármiféle ilyen merényletet tervezne. Bár én kétség kívül örülnék neki, nem mondom. Ahogy beljebb megyek, hülyeség, de megérzem a parfümének az illatát. Olyat használ évek óta, amit én csak Janice-illatnak hívok. Még szerencse, hogy eddig más nőn nem éreztem. Szóval felfelé, a szobája felé veszem az irányt és bekopogtatok az ajtón, és már nyitnék is rá, de megelőz. Az álmoskás hangjára -vagyis amit inkább megpróbál megjátszani- érdekes ábrázattal meredek rá. - Nem is akartál szólni, hogy itthon vagy? – kérdezem oldalra biccentett fejjel, méricskélve őt. Ez nem jellemző rá. - A repülőúttól? Megviselt két órás repülőút? – feszegetem a témát. – Ennél azért... – kezdek bele, majd csak pislogni tudok kettőt, olyan gyorsan csattan a puszi az arcomon és vágja... vagyis vágná az orromra az ajtót, ha nem kapnék oda rögtön. - Hé! Te most komolyan lerázol? – veszek fel mérges arckifejezést, mert valóban nem esik jól. Ha néhanapján személyesen találkozunk, akkor általában végre tudunk egy jót beszélgetni. Szóval nem tudom, most mi lelte, de nem a fáradtság az indok, az ezer százalék. Betessékelem magam a szobába, de először azért alaposan körülnézek, hogy nincs-e itt más, hátha valami pasi van a dologban. Bár jobban venném, ha más indok lenne. És azt sem gondolom, hogy itt találkozgatna bárkivel is, mikor az élete nagy része Chicagoban van. - Meddig maradsz? És fontosabb kérdés, miért nem szóltál, hogy jössz? Legalább egy SMS-t dobhattál volna és akkor korábban hazajövök. – És talán akkor Leát sem dobtam volna, de ez már egy másik történet. Nem bánom, hogy így történt, de mint mondtam, egyelőre, aztán ki tudja mi lesz. Csoda, hogy még nem kezdett telefonálgatni. - Jól nézel ki – mosolyodom el, majd miután kinyitottam az ablakot, ledőlök az ágyra mit sem zavartatva magam és rögtön rá is gyújtva egy szál cigire. – Kérsz? – nyújtom felé. Nem tudom, hogy szokott-e még dohányozni, suttyomban elszívott egy-kettőt bulikban, mikor még a „szárnyaim alatt" volt, de csakis úgy, hogy anyáék ne tudjanak róla. Pont, ahogy most is itt bent, mert ha anya megtudná, hogy a szobában cigizünk, valószínűleg páros lábbal rúgna ki minket a házból, de mindketten tudjuk, hogy amiről nem tud, az nem fáj neki...
Mindig is nagyon közel álltam a bátyámhoz, s talán pont ezért ódzkodtam annyira attól, hogy most találkozzunk. Féltem attól, hogy túl jól ismer, s hogy majd egyből átlát rajtam, ami aztán egy jó nagy veszekedéshez vezet majd. Nem voltam minderre felkészülve, s habár jó ötletnek tartottam hazajönni, hogy kiszellőztessem a fejem, hogy a kedvenc helyeimen gondolkodhassak, hogy az otthonom a mentsváramként funkcionáljon... ahogy telt az idő, egyre inkább tartottam a Shane-nel való újratalálkozástól. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor kezdtem el írni neki az sms-t, de mivel mindegyik szöveg bénának hangzott, végül egyet sem küldtem el. Tudtam, hogy éli az életét, szórakozik, hajtja a nőket, és nem én akartam az lenni, aki mindettől megfosztja. Aki egy olyan dolgot közöl majd vele, amitől valószínűleg eldobja majd az eszét is. Miért okozzak neki fájdalmat, miért borítsak rá egy jó nagy adag feszültséget és aggodalmat, ha még egy kicsit úgyis el tudom rejteni a világ elől a terhességemet. Legalább addig is úgy néz majd rám, mint az imádott hugicájára... a megvető, hitetlenkedő, lenéző, de legfőképp csalódott tekintetére ugyanis még nem voltam felkészülve. De csak bekopogtatott az ajtómon. - Dehogynem! Feltett szándékomban állt reggel rád törni az ajtót és jó hangosan köszönteni Téged - mosolyogtam rá aranyosan, mialatt ezeket a szavakat mondtam. Volt már rá példa, hogy így köszöntöttem, ráadásul azt hiszen pont másnapos is volt akkor, így nem épp úgy reagálta le a helyzetet, mint ahogy reméltem, de az emlék így is örökre megmaradt. - Fáá-radt vagyok! Nem aludtam jól az elmúlt napokban... - ez mondjuk tényleg igaz volt. A sok stressz, az "örömhír", a vizsgák... mind-mind kihatással voltak az éjszakai pihenésemre, ami aztán valóságos insomnia-vá csapott át. - Na... nem rázlak le! Csak megpróbáltalak - elnevettem magam és figyelemmel kísértem, ahogy beljebb tessékelte magát a szobámban. - Nincs itt senki - közöltem vele egyértelműen, miután láttam, ahogy gyorsan körbevizslatott a szobán. Tudott Holden-ről, arról, hogy hűséges vagyok, ám az, hogy mégis körbevizsgálta a szobát, kicsit azért fájt. Csak nem azt szeretné, ha rá hasonlítanék ilyen téren és csak úgy falnám a pasikat? - Néhány napot, talán egy hetet is, ha sikerül az utolsó vizsgámat kicsit arrébb pakolnom. - felvázoltam neki a terveimet, de rögtön ezután bele is kezdhettem a szabadkozásba, s saját magam mentésébe, amiért elhallgattam előle, hogy hazajövök. - Nem akartam, hogy miattam át kelljen szervezned a programodat. Meg igazából eléggé hirtelen jött ez az ötlet. Mire jobban észbe kaptam már a repülőn ültem... - ezzel végül is nem is hazudtam, hisz tényleg így történt. Az már más tészta, hogy hazaérkezésem után, itthonról sem küldtem neki üzenetet. De megpróbálom elterelni erről a témát inkább. - Miért, merre jártál? Kitől kellett volna, hogy megmentselek? - viccelődtem vele, miközben leültem az ágyra és figyeltem, ahogy az ablakhoz lépett. - Te meg jól hazudsz. Pocsékul érzem magam, úgyhogy ez biztos látszódik a külsőmön is. De te viszont... tényleg igazán fess vagy! - elismerő bólogatásokkal nyomatékosítottam felé a kijelentésemet. Az általa időközben kinyitott ablakon kellemes hűvös levegő szállt be, ám, hogy miért is volt szüksége friss levegőre, az egészen addig nem esett le, míg meg nem gyújtotta a szájában lógó cigarettát. - Jaj ne, most ne, Shane... kérlek! Mindjárt széthasad a fejem, nem tudom ezt most elviselni. És a hajamat is nemrég mostam meg, nem akarom, hogy füst szagú legyen. - megpróbálkoztam azzal, hogy kihúzzam a szájából a cigarettát, s csak az ellenállásától függ, hogy vajon sikerrel jártam-e. Hátradőltem az ágyon, hogy nyújtózkodva elérjem az egyik bonbonos dobozt a sok közül, ami szanaszét hevert az ágyamon. Csodáltam is, hogy Shane még nem tett egyetlen megjegyzést sem a nagy édességhalmazra. - Nem kérsz inkább ebből? - nyújtottam felé az ínycsiklandó csokoládékockákat, hátha rá tudom venni arra, hogy inkább valami édesség fölött folytassuk a beszélgetést. A cigifüsttől most tényleg rosszul voltam és különben is... a babának sem tesz jót ezzel. - De van Pringles is. Meg kesudió. Válassz nyugodtan. - mutattam hátra az ágyra, s ha eddig nem is, most aztán biztos, hogy észrevette a halomnyi rágcsát és édességet. Stresszevő voltam, az eddig is világos lehetett a számára is, bár bizonyos, hogy ilyen nagy mennyiségben azért sosem fogyasztottam ilyeneket. Ez idáig.
Abszolút de nem tetszik, hogy Janice eltitkolta, hogy hazajön. Nagyon bűzlik ez nekem. Nem szokott ilyet csinálni, de hátha van magyarázata rá, azért egy esélyt már csak megérdemel. - Ugyan. Vétek lenne kihagyni az egész éjszakát, hogy elmesélhesd, mi történt veled a bűnös Chicagoban. Régebben az első utad hozzám vezetett vagy legalább rám csörögtél, hogy „heló te balfasz, hazajöttem”. Nem tetszik ez a fajta üdvözlés – forgatom meg a szemem. Nem mindenkivel tudok úgy elbeszélgetni, ahogy a saját húgommal. Tulajdonképpen senkivel nem tudok olyan jót beszélgetni és azt hiszem, azért ő sem panaszkodhat. Igaz, néha csak egy halk hümmögéssel jelzem, hogy nem aludtam még el és hallottam, amit mondott, de ettől függetlenül mostanában, hogy tényleg kevesebbet beszélünk, mint régen, abszolúte jó hallgatóság tudtam lenni. - Nem aludtál jól? Hogyhogy? Látod, máris egy mesélnivaló – tárom szét a karomat és beljebb is megyek, ahol körbepillantok. Tudom, hogy van ez a Holden gyerek, de azért nem feltétlenül kell egy vasat tartani a tűzbe, na. Mondjuk az biztos, hogy én speciel nyugodtabb vagyok, ha így van. Nem hiányzik, hogy valami kósza numerából gyerek legyen vagy hasonló. - Érted bármikor átszervezem az egész hetemet is – vonok vállat. Egyébként is sokat lógok mostanában a kórházból, az a plusz pár nap nem számít már semmit. Lea meg tényleg közel sem számít annyit, mint a húgom. - Maximum Leát mentetted volna meg attól, hogy kidobjam, de aztán ki tudja, holnapra majd hogy fogom látni a dolgokat? – biccentem oldalra a fejem, majd miután nyitottam ablakot, már le is heveredek az ágyára. - Te is… kurva jól hazudsz – röhögök fel, mert habár igen, én is túloztam egy kicsit, de én tényleg messze vagyok a „fess” jelzőtől. A számba nyomom a cigit és már meg is gyújtom, felé nyújtva, mikor aztán ki akarja húzni a számból, megragadom a csípőjénél és magam mellé húzom az ágyra, majd a plafont kezdem el bámulni, úgy parodizálom ki kicsit. - Jaj, a hajam! Füst szagú lesz, Shane! – mutogatok még a kezemmel is kicsit nőiesen, mielőtt még nagy slukkot szívnék a cigiből, de aztán el is nyomom, mert nem akarom, hogy füst szagú legyen a haja, ugyebár. – Jesszusom, mi lett veled? – sandítok rá oldalra, aztán megpillantom a rakás édességhalmazt is. El is kerekednek a szemeim a mennyiség láttán. - Jó ég, sok vizsgád van még? – ráncolom a homlokom, de aztán a további választékra már tényleg kezdek kicsit „aggódni”. – Nem kérek, de ahogy látom, te majd gondoskodsz arról, hogy elpusztítsd a maradékot – veszem szemügyre az üres zacskókat is. Mindig sokat evett, amikor stresszes időszaka volt, ezt jól tudom, na de nem ennyit! Ami viszont rögtön az eszembe ötlik, azt a gondolatot inkább el is hessegetem gyorsan. Csak nem lehet… terhes? Jan azért ennél felelősségteljesebb, gondolom. Nem hinném, hogy az lenne. Meg ha az is lenne, arról már csak szólt volna. - Na és mi van… Holdennel? – közelítem meg inkább innen a témát, mielőtt ezt a kérdést a nyakába zúdítanám és bár mindig halál őszinték voltunk egymáshoz, csak azért nem kérdezem meg, mert ezt kizártnak tartom. Viszont ahogy haladnak a másodpercek előre, egyre inkább bolygatja a fantáziám a dolog. – Jan, ugye nem vagy terhes? – ráncolom össze a homlokom és halkan fel is nevetek. – Az elég abszurd lenne – teszem hozzá, majd végül rávezetem a tekintetem.
Hiába volt nyomós oka a hazalátogatásomnak, ahhoz kétség sem fért, hogy jól éreztem magam itthon. Nyugalomban, békességben a szobámban, ahova nem tör be semmi ismeretlen és ahol nyugodtan hagyhatom szanaszét a dolgaimat anélkül, hogy bárminek is lába kélne. Mázsás súly nyomta a vállamat, s tudtam, hogy hosszú ideig nem titkolózhatom majd, de egyelőre próbáltam kiélvezni az utolsó, gondtalannak tűnő perceimet. - Kikérem magamnak, egyetlen egyszer hívtalak csak balfasznak és az is csak véletlenül csúszott ki, ráadásul eléggé illuminált állapotban is voltam. Igazából sohasem hívnálak balfasznak. - a pilláimat még nem kezdtem el rebegtetni, hogy hatást gyakoroljak ezzel is az én drága bátyámra, hisz az elbűvölést későbbre tartogattam, amikor is eléggé sokkoló híreket kell majd közölnöm vele. Addig csak szimplán maradok cuki és aranyos vele. Remélhetőleg az a bizonyos húgi-bűvkör még ugyanúgy működik, mint amikor mindannyian itthon laktunk és kicsit jobban össze voltunk nőve, mint most. - Csak rosszul osztottam be az időmet és kimerültem. - még próbáltam erre fogni a kimerültségemet. Túl nagy hazugságot nem mondtam ezzel, hisz tényleg keveset aludtam és sokat tanultam, de nyilvánvalóan nem ez volt a fő oka az egésznek. Ám mégis, addig volt jó, míg ő ezt nem tudta. Féltem ugyanis attól, hogy utána már nem tudna ugyanúgy nézni rám. A bátyám szeretetét, gondoskodását, törődését irányomba pedig sohasem akartam elveszíteni. - Aw, na látod? Ezért nem vagy te balfasz. - a magzat hány hetes korától hallja vajon a hangokat? Talán nem ártana elkezdenem figyelni ezekre a dolgokra, mielőtt még túl sok rossz dolgot adok át neki és majd csak csodálkozunk, ha egyszer nagyobb korában megszólal és káromkodás lesz az első szava. Holden minden bizonnyal még a hitéből is kitérne. És én is. Shane meg valószínűleg büszke lenne a gyerkőcre. - Kíváncsi vagyok, megváltozol-e valaha és hátat fordítasz-e majd ennek a Casanova életnek. Bár... egyszer úgyis jön majd valaki, akibe halálosan beleszeretsz és nem tudsz majd menekülni. Én tudom. - igazából semmi problémám nem volt az életstílusával, viszont tényleg vágytam arra, hogy lássam, milyen lenne, ha szerelmes lenne. Vajon olyan lenne, mint én? Egyáltalán én szerelmes vagyok Holden-be? - Köszönöm, köszönöm! A legjobbtól tanultam - nevetve reagáltam arra, hogy ugyanolyan jól hazudok, mint ő. Végtére is, jó mesterem volt. - Semmi! Csak hiányoztak az itthoni ízek. Esküszöm neked, Chicago-ban még a chipseknek is más íze van. - néztem rá halálra rémült fejjel. Valahogy tényleg minden más volt a szeles városban... plusz persze a terhesség is rátett most mindenre egy jókora lapáttal. - Már csak egy, de az lesz a legnehezebb. A korábbi időponton is a vizsgázók hatvan százalékát megbuktatta a tanár... Szerintem direkt örül annak az a vén fószer, ha kicseszhet másokkal. - puffogtam párat, miközben ütlegeltem az egyik díszpárnámat. Tényleg idegesített az a vizsga, mert olyan szerencsétlennek és butának éreztem magam miatta, mint még soha ezelőtt. Pedig biztos voltam abban, hogy a nagy bukási arány nem a hallgatók felkészületlensége miatt következett be. Néhányan mindig buknak, ez tiszta sor. De azért nem ennyien. - Jaj nem, többet nem fogok. Már ez is sok volt, kezdem érezni... - kezemmel a gyomromhoz kaptam és aggodalmasan vettem a levegőket, hogy leküzdjem magamban az émelygés érzését. Jó volna, ha nem kellene pont a bátyám előtt kitaccsolnom. - Húha, beléd meg mi ütött? Nem szoktál Holden-ről érdeklődni. - néztem rá kíváncsian. Lázas lenne? Vagy részeg? Tekintettel arra, mennyire nem támogatta a komoly kapcsolatomat Holden-nel, eléggé váratlanul ért, hogy a hogyléte felől érdeklődött. - De köszi a kérdést, vele minden a lehető legnagyobb rendben, épp most... - elújságoltam volna neki, hogy milyen jól teljesített az én párom az egyetemen, de addigra már olyan mértékűre nőtt a rosszullétem, hogy képtelen voltam visszafogni magam. Egyetlen menekülésként azt láttam, ha azon nyomban kirohanok a fürdőszobába és kiadom mindazt ami vissza akar jönni. Sírva fakadva nyitottam ki a fürdőszoba ajtaját, miután jó pár perc alatt rendbe szedtem magam. Nem voltam még felkészülve erre a vallomásra, de ahogy Shane kerek perec rákérdezett a dolgokra... onnantól már úgy éreztem, nincs visszaút. - Épp csak egy kicsit. - hülye válasz volt ez, de nem mertem egy határozott igennel felelni. Pedig igen, terhes vagyok és ezen már semmi sem változtathat. Nem mintha lett volna szívem bármit tenni azért, hogy a magzat elmenjen. Szótlanul álltam ott, az ajtófélfának dőlve és vártam, hogy Shane rám zúdítsa az összes haragját, s hegyi beszédet adjon akár a fogamzásgátlás különféle módszereiről. De leginkább attól tartottam, hogy ezek után még csak rám nézni sem bír majd.
Kezdőlap
