Ha egy rémálomból felébredsz, az nem hoz feltétlen megkönnyebbülést. Lehet, hogy egy másik rémálomba csöppensz, amelyből már nincs ébredés, amely kitart meglehet életed végéig.Lassan másfél órája ülök dermedten egy férfi teste felett, mely nem lélegzik többé, mely csak az ég felé meredő üveges tekintetet rejt, melyben egykor szív dobogott. Rideg és számító szív, mely hamisan elhitette velem, hogy van benne helyem.Én pedig mindent megtettem azért, hogy ez így is maradjon.Kezemen a vér alvadt absztrakt mintázata lenyomata az elmúlt óra minden keserves rádöbbenésének. Sosem voltam fontos, képes volt engem úgy tekinteni mint egy árut, mint egy polcról leemelhető könyvet melyet bárki megkaphat, csak hozza vissza.
Önámító életet éltem, egy víz alatti buborékban lebegve a saját belső jajjkiáltásom sem jutott el hozzám. Illúzió, szép élet, luxus, drága cicoma mögött rothadó lélek, alapok nélküli házasság, képmutatás.Ez volt öt év mérlege, melyet most egyetlen döntéssel,egyetlen hirtelen és majdhogynem minden átmenet nélküli cselekedettel lezártam.Milyen érzés volt megtenni? Felemelő, eufórikus. Lélegeztem, szabadnak hittem magam, miközben még mélyebbre süllyedtem erkölcsileg.Már nem lettem volna már eddig is oly mélységekbe, hova talán nem is lehet látni. Vért szívtam magamba a levegőn át, minden döféssel a bordák közé szakadva, szinte magamat is feláldoztam. A tekintetében a halála előtti másodpercekben nem kérdések voltak, hisz azt tudta, szinte tökéletesen tudta miért teszem, hanem átok. Megvetés és szánalom. Mivé leszek majd nélküle? Hiszen egész azóta, hogy maga mellé emelt, ő volt aki az életem minden szempontból irányította, aki nem érezte szükségét, hogy önálló döntéseket hozzak, aki majdhogynem még önmagam elől is elzárni igyekezett. Kifosztott. Üres volt nélküle minden, és én ebben a csendben most vakon és tántorogva keresem a megszerzett szabadságom új útját. De be kell látnom igaza van. Nélküle egy senki vagyok. Nélküle azt sem tudom ki vagyok.
Mikor hazajött, a dühe már az előszobából úgy ömlött felém akár a haragvó láva.Forrón perzselte a másodperceket, amidőn közeledett. Ingujját haladtában tűrte fel, az ütések már ott viszkettek a tenyerében. Ezúttal kemény és gyors lesz. Kíméletlen. Nagyon sok pénzről volt szó, az ügyfél komoly összeget adott neki, ráadásul egy olyan üzletfele volt, akinél szüksége volt az efféle elismerésre. Az ötvenes arab férfi számára a szőke haj, a fehér bőr a kifinomult mozgás volt a tökéletesség megtestesítője, Robert pedig örömmel elégítette ki az efféle igényt.Velem.
Ez az este azonban nem úgy végződött mint sok más. Ezen az estén már nem úgy láttam a dolgokat mint korábban. A férfi sivatagi homoktól nehéz lélegzete szinte megfullasztott, a vörös viasz olyan volt mint valami kíméletlenül rám sütött billog. Hát meddig hagyom még, hogy ezt tegyék velem? Mi végre? Erre vagyok jó, csupán ennyit érek? A testem meggyalázását holmi tűzzel, és vért idéző vörös olvadó viasszal? Nem akartam. Nem akartam többé ezt csinálni, nem akartam drága játékszer lenni, ajándék, odadobható szép csecsebecse, aki a tükörben már nem is magát látja, hanem a lelkének értéktelenségét, az elhasznált test börtönében. Elrohantam, otthagytam az ügyfelet, amit korábban sosem tettem.Holott tudtam, hogy ezúttal olyasmit tettem, amelyet a férjem nem fog szó nélkül hagyni. Tettek nélkül pedig még inkább nem. Ezerszer a tudomásomra hozta, hogy az övé vagyok, hogy azt tehet velem, amit akar, én pedig hagyom.Mert mindig tökéletesen tudta adagolni a szép szavakat, az ölelést, a csókot, amit szívből jövőnek hazudott, én pedig úgy akartam, olyan nagyon mint a korty vizet a kiszáradás előtt.Darla nagyon meg akarta érteni, mi végre nem teszem meg azt amit ő megtett, miért nem hagyom el….a válaszom azonban olyan magától értetődő volt mint az, hogy lélegzem: szeretem. Nem tudok mást. Hogy miért? Bárcsak érteném….bárcsak kiszabadulhatnék belőle.Megértettem azonban ezen az estén, hogy amíg Robert itt van, amíg az életem része, amíg a világ része, nem fogok tudni szabadulni tőle. Menthetetlenül szeretem. Az érzés egyszerre fojt meg, egyszerre szakít darabokra, és egyszerre ítél mozdulatlansága. Elrothatszja a lelkem és eltűnök, mint a köd a látóhatár felett a párás őszi alkonyon.Mikor kezemmel megéreztem a penge markolatát, mikor az agyamig eljutott a tudat, hogy nem csupán lehetőségem van megtenni, hogy minden fájdalmat megszüntessek, amitől nem tudok szabadulni, de erőm is talán, az hiszem akkor szakadt el bennem az utolsó gátlás is. Nem akartam többé, hogy rám telepedjen, nem akartam, hogy másnak lásson a világ mint amilyen valójában vagyok csak mert az ő tükrében látnak viszont. Vissza akartam kapni mindent amit tőlem elvett, noha tudtam, hogy erre nincs lehetőségem. Túl sok minden változott, visszafordíthatatlan. De talán megállítható. Talán.
Váratlanul érte a támadásom. Váratlan volt számomra is,leginkább az indulatos erő, amivel megtettem. Hol volt bennem ez mindezidáig, mi táplált, és vajon mióta? A szerelem képes ekkora haragot gerjeszteni, ekkora dühöt ha ölelkezik a csalódottsággal és az árulással. Robert elárult mindent amit igaznak hittem.Darabjaira törte az illúzióimat, és a szilánkjaiból épített magunknak hamis világot, melyben királynővé tett. De talmi és becstelen volt a korona,mely koppant a konyhakövön. És percekkel később a méregdrága márványt Robert vére förcskölte imresszív festménnyé. A haláltusájának utolsó lenyomata.Számolatlanul csaptam le rá újra és újra, a lélegzetem szaggatott volt, majdhogynem belefulladtam abba amit éppen csináltam.Végül erőtlenül ejtettem le a kést. Még mindig fel nem fogva a történteket botorkáltam el a telefonig és Darlat hívtam. Ki máshoz fordulhattam volna? Ő volt az egyetlen aki tudta mi folyik ebben a látszatra és érzelmi kihasználásra épülő házasságban, amiből nem vagyok elég erős kitörni. Áldozatok nélkül nem,és ezt most a férjemmel fizettettem meg. Az ő halála az én jövőm záloga. Milyen szemét módon ironikus.Azt mondta két órán belül itt lesz, addig ne engedjek be senkit, és legyek erős. Azt is mondta, hogy ne pánikoljak, hogy majd segít keríteni valakit, ügyvédet, és kitalálja mit csináljunk. Ne hívjak senkit, ne használjam a telefont.Bontsak egy üveg bort és várjam meg.Én meg még mindig itt ülök Robert teste felett, figyelem a szemeit, amint az ég felé merednek és negyed órája azon meditálok, hogy ki kellene nyújtanom a kezem és lesimítani a szemhéját, ne legyen ilyen szürreális az egész. Mégsem merek hozzáérni, pedig a vére már lassan a bőrömre szárad, a ruhámon odaragadva, a kezeim is véresek, még csak annyira sem álltam fel onnan, hogy megmossam őket.
Nehezen mozdulok. Talán fel sem fogom, hogy végül mégis felállok mellőle, a fejét finoman helyezem vissza a kőre. Ki kell törnöm ebből az apátiából, össze kell szednem magam, különben képtelen leszek józanul gondolkodni. A hűtőben találok egy üveg italt. Vodka. Gyűlölöm már a szagát is, de a tompasághoz szükségem lesz egy pohárkával. Vagy kettővel. Négy lesz belőle, maradhat?Esetlenül tántorgom a fürdőszoba felé, és megtámaszkodom a kézmosó fajanszon. A fejem felemelve a tükörbe nézek. A smink szétfolyt az arcomon, a hajam csapzottan omlik alá, a végein helyenként száradt, alvadt vérdarabok. A hajkefe után gyúlok, és esetlenül, talán kicsit darabosan kezdem kifésülni, majd egy mozdulattal és egy csipesszel a fejem tetején összefogni. Megmosom az arcom is, és a kezeimet. Nem mintha segítene. A víz elmossa, de én még mindig ott látom Robert vérét. Még mindig hallom a borda reccsenését, hallom a sóhaját, az erőtlenül elnyúló, hangtalan üvöltését, mely a fájdalom első másodperceiben kiszakadt belőle.Hatalmas levegővétel, és kienged. Még háromszor ismétlem, nem tudom mit várok tőle. Hogy esetleg jobb lesz? Egy frászt!Mikor kilépek a fürdőből, talán csak egy fokkal vagyok jobb állapotban, mint amikor beléptem. Kevesebb a vér, de ettől még nem érzem magam kevésbé mocskosnak. Amíg bent voltam nem hallottam, nem hallhattam, hogy odakint valaki leállít egy motort. Nem hallhattam, hogy a ház felé indul,és elbizonytalanodva lép a bejárati ajtóhoz, amit a férjem óvatlanul az érkeztekor félig nyitva hagyott. Nekem pedig nem volt figyelmem eddig bezárni azt. Most sincs. Egész egyszerűen a környezetem az amire jelenleg a legkisebb figyelmet fordítom.Sokkal inkább befelé koncentrálok. Hogy tudjak újra szabályosan levegőt venni, hogy csillapítsam a pánikot, hogy egyáltalán ép ésszel fel tudjam fogni mit tettem.Persze képtelen vagyok rá, de igyekszem…
Aztán meghallom a lépteket. Bizonytalan, eleinte csak óvatosan lépked befelé, néha megállva fülel, mire nagy nehezen a hangját is meghallom. Robert nevét említi, meg valami olyasmit, hogy nyitva az ajtó….
Az emeleti lépcsőforduló mellett lépek ki, amikor a bejárati ajtón éppen áthaladó idegennel találom szembe magam. A mozdulatom megreked, még a lépteim is megakadnak, amint megpillanom.Fiatal férfi, talán velem egyidős lehet, és nem nagyon láttam még errefelé…..vagy várjunk csak! De igen, láttam már.A különös mosolya elég jellegzetes. Az a fajta ami mosolyra ingerli az embert, most valahogy mégsem ezt a hatást váltja ki belőlem, sokkal inkább rideg és fagyos félelmet.Épp a konyha mellett halad el, még két lépés és ha oldalra fordítja a fejét megláthatja Robert kiterített holtestét. Könyörgöm ne fordulj oldalra! Egy hang belül fohászkodik, ám hasztalan. Az idegen arra fordul, és meglátja….én pedig kétségbeesve nézek rá.
- Ne! Könyörgöm….kérlek….ne!- fogalmam sincs, hogy mit akar. Hogy mit gondol mikor a férjem meglátja. Azt sem tudom miért jött….nem tudok semmit. De azt tudom, hogy nem engedhetem el.
- Könyörögve kérlek ne hívd a 911-et, meg tudom magyarázni!- szánalmasan egyszerű, szinte már kétségbeejtő mondat, ami rendszerint és leginkább olyan mint egy rossz filmes klisé. De ez most nem film, hanem a valóság. Kezem kinyújtva előre, teszek egy lépést felé. Ekkor válik láthatóvá az a kezem amit nem sikerült alaposan megmosnom a vértől….és persze a ruhám is árulkodó lehet.Mindent egy lapra teszek fel.Egy idegenre bízom most magam, mert egyszerűen nincs más lehetőségem. Csak bízom benne, hogy hinni fog nekem.


   

Az életnek mocskos nagy ára van. Ezúttal szó szerint is ára. Amikor annak idején becsaptam magam mögött a szülői ház ajtaját, és úgy lőttem magam ki a szabadság felé, mint a hosszú ideig megfeszített, majd elengedett nyílvessző, valahogy másképp képzeltem az előttem álló jövőt. Szent és gyermeteg meggyőződésem volt, hogy záros határidőn belül meredeken ível majd felfelé a karrierem, lemezstúdiókat láttam magam előtt, élő fellépések helyszíneinek színpadát, és Grammy-díjak olyan özönét, amibe bele lehet fulladni, mint a tengerbe. A valóság ezzel szemben az, hogy egy lakókocsiban dekkolok keresztapám telkén, hetente kétszer fellépek egy bárban, és erőteljesen meg kell gondolnom hová költsem az utolsó centjeimet is, ha nem akarok valamelyik gyorsétterem konténerében kutatni még viszonylag fogyasztható falatok után. A sors lényegében egy szétcseszett ribanc, mert választás elé kényszeríti az embert, és nem ad semmit egyszerre: vagy önállóság, vagy pénz. Nyilván vannak olyanok, akik birtokában vannak mindkettőnek, de nekem nincs ekkora mázlim. Persze van erre megoldás, úgy hívják tisztességes, napi munka. Csakhogy nekem ehhez az égvilágon semmi kedvem, egyrészt azért, mert nem vagyok hajlandó eladni magam, és semmi kedvem konszolidálódni a társadalomba, másrészt meg kétlem, hogy két kézzel kapkodnának bárhol is egy olyan fickó után, aki a húrok nyűvésén kívül nem ért semmihez.
Az egész egy szívességgel kezdődött. Olyan szívességgel, amely a legjobbkor érkezett, egy ismerős hozta magával. Vicces és szánandó egyszerre, hogy léteznek olyan emberek a földön, akik egy küszöbön sem képesek átlépni combnyaktörés nélkül, de bármennyire is szürreális, ezúttal csakugyan ez volt a helyzet. Mit csinálhat ilyenkor egy haver, mármint azon kívül, hogy hülyére röhögi magát és verbálisan szétszívatja a balekot? Tartja a hátát, és besegít, pláne ha ez a segítség nem kerül semmibe, csak némi szabadidő feláldozásába.


- Figyelj Hawk, totál egyszerű helyzet. Elmész Southamptonba, és elhozol egy csomagot ide. Nem nagy ügy az egész.
- Lehet róla szó. Southampton nincs messze - vállat vonok, ez tényleg simának tűnik.
- Haver, tévedésben élsz. Ez a Southampton a szép öreg és ködös Albionban van.
- Te normális vagy? - nyelem félre a sört, előregörnyedek a fotelban, köhögök néhányat, és tenyeremmel letörlöm a nyakamba csurgott piát. - Ha ez szívatás, akkor nyertél. Ha meg komoly, akkor húzz a francba, és felejtsd el. Nem megyek Angliába. Itt, a szép amerikai földön elviszem azt a szart bárhonnan bárhová, de ki nem teszem az államokból a lábam. És nyomós okom van rá.
- Mi? Csak nem a fellépéseid száma? - érkezik a kérdés némi csípős éllel, mire szó nélkül felmutatom a középső ujjamat.
- Nem, valami más. Annyira hülye nem vagyok hogy ne jöjjek rá, valami nem oké ezzel a csomaggal, és nincs kedvem nemzetközi hercehurcához ha valamelyik határon kapnak el mittudomén hány kiló droggal a hátizsákomban. Ennyi az egész. És ha lenne eszed, ami nincs, akkor adj hálát az égnek a lábad miatt, mert most te mennél. Hozzászoktam már a marhaságaidhoz, de ez még tőled is meredek lenne.
- Akkor csak hogy tisztázzuk... - tornázza magát a haverom feljebb az ágyon fekve, majd kötőtűt dug a gipsz alá, és keserves ábrázattal vakarózni kezd. - Szó sincs drogról. Ennyire zűrös dolgokba én sem megyek bele. Mellesleg a fickó akinek dolgozom nem olyan fajta, aki efféle szeméttel üzletel. Nem tudom mi van a csomagokban, de nem is érdekel, és nem is kell tudnom. Én csak szállítok, ennyi. Ha megbukom, honnan kellett volna tudnom mit cipeltem magammal? Logikus, nem?
- Hm.... ahogy vesszük. Lényegében igen - adom meg magam némi elgondolkodó hümmögés után.
- Figyelj, felhívom a főnököt. Megbeszélem vele, hogy Angliára nem vagy hajlandó, de ha beér a csomag az országba, akkor itt minden további nélkül kézbesíted. Kézbesíted? - vonja fel a szemöldökét, mire biccentek.
- Ha rábólint, hívlak. Megadom a címet ahol felveszed a cuccot, és azt is, ahová le kell adnod. Ez így kevésbé necces, ha már ennyire be vagy szarva egy kis kalandtól - nem fortyanok fel a megjegyzésre, egyetlen biccentéssel jelzem hogy ez így összehasonlíthatatlanul jobban hangzik, mint az egyes számú verzió.
- A pénz egyébként kimondottan jó - kapom meg aztán a végső lökést, hogy ne csesszem el ezt a lehetőséget akkor se, ha nem teljesen törvényes - biztos vagyok benne, hogy nem az. - Hat hét, amíg ez a szar lekerül rólam. Nem minden napos munka, csak néha kell beugranod helyettem. Én is jól járok, mert nyugodan forraszthatom a csontomat, és te is, mert kicsit megszedheted magad. Alku? - nyújt kezet a haver.
- Alku - csapok bele a tenyerébe, aztán még mielőtt kisétálnék az ajtón - amolyan revansként - megpaskolgatom a gipszbe csomagolt lábát, mire felüvölt, és röhögve hallgatom a folyosón, ahogy a legkülönfélébb átkokat szórja utánam.


Leállítom a motoromat a ház - vagy inkább palota - előtt, és azonnal rám zuhan az éjszaka csendje, amit csak a kabócák ciripelése tör meg, de az fülsiketítően. A másik zaj a lépteim zaja, ahogy megcsikordulnak bakancsom alatt a kavicsok a murvával felszórt feljárón, ami a birtok kapujáig vezet. Odatartom a képemet a kamerának, majd megvárom amíg felberreg a kapu nyitását jelző hang. Miközben a bejárati ajtón kopogok azon agyalok, hogy már fokozni sem lehetne azt a gyűlöletet és undort, amivel ide járok. Nem a házat gyűlölöm, vagy a minden sarkát átitató önimádatot, jegességet és fenyegetést, ami akkor is árad a falakból, ha a királya nem tartózkodik itthon: pedig olyan ide minden alkalommal belépni, mint amikor a kellemes tavaszi melegben hirtelen esni kezd a hó, és épphogy életre kelő mozdulatokban fagynak deressé a jó idő első hírnökei, a virágok. A gyűlöletem koncentráltan azé a patkányé, aki a villa urának mondja magát, és úgy hiszi joga van dönteni élet-halál, test és lélek felett egyaránt, legyen szó bárkiről.
Azon az éjszakán leszállítottam a csomagot, egyenesen a kezébe, ahogy a parancs érkezett. Akkor mindössze egy-két szót szólt hozzám, és kezembe nyomta egy borítékban a munkám ellenértékét, nem is keveset. A következő néhány alkalommal sem változott a koreográfia, de nem is tartottam rá igényt, ahogy szemmel láthatóan ő sem. Én nem óhajtottam többet tudni arról, amit csináltam, ő meg nem szándékozott leereszkedni abba a mélységbe, ahol én léteztem.
Éppen ezért volt mindennél megdöbbentőbb, ami néhány nappal később történt...


Ülök az országút melletti kis motelszobában, ahová küldtek. Figyelem a tévében villózó képeket, és várok türelmesen. Ugyan nem közölték, miért jelenjek itt meg, és pont ma este, de nagy logika nem kell hozzá, nyilván újfent a motoromra, meg az én szolgáltatásaimra lesz szükség. A szoba mellesleg - ahogy bejelentkezéskor megtudom - egész éjszakára ki van fizetve, tehát azt hiszem, a következő csomag érkezésének időpontja a napnyugtától napkeltéig lévő órák bármelyikében várható, akár az éjszaka közepén is. Nekem mindegy. Az ágy kényelmes, időm meg bőven van. Tudok várni.
Épp valami kilencvenes évekbeli sitcom fut a készüléken, mikor kopogás hangzik fel. Azonnal kikapcsolom a készüléket, de még el sem érek oda, hogy a számat kinyitva kikiáltsak egy "szabad"-ot, az ajtó feltárul - és a következő néhány pillanatban meg vagyok róla győződve, hogy álmodom. A belépőről ugyanis pontosan tudom ki ő: nem csak hallottam már, hogy a főnök felesége gyönyörű nő, de egy alkalommal volt is lehetőségem látni, és meggyőződni róla, hogy ez a megállapítás a legkevésbé sem volt túlzó, vagy légből kapott. Csak azt nem értem, mit keres itt, nagyjából a világvége küszöbén: azt erősen kétlem, hogy ő lenne a szállító.
- Jó estét! - kapok végre észbe, hogy ne álldogáljak úgy félúton a küszöb meg az ágy között, mint egy fogyatékos. - Kérem... - teszem hozzá, és befelé intek a szoba felé, ami felesleges egyébként, mert már besétált. Hófehér ruha tapad a testére, meglehetősen jókora kivágással mind elöl, mind hátul, nekem pedig igencsak rá kell koncentrálnom a szemkontaktusra. Nem vagyok már tinédzser, és meglehetősen bunkó dolog lenne ha a pillantásom folyamatosan lefelé csúszna a testén, pedig - valljuk be őszintén - sokáig képtelen lennék betelni ennyi szépséggel.
- Megkérdezhetem, hogy mi járatban... - eddig jutok el a kérdéssel, mert a szavamba vág. Csendesen, de mégis belevág, és noha más körülmények között nem szeretem az ilyesmit, rá mégsem tudok haragudni érte.
- A férjem nagyon elégedett magával... - halk a hangja, szinte elveszik a szoba csendjében. Némán bólintok válaszul. Ezzel én is tisztában vagyok, és kétlem, hogy ezért autókázott volna idáig. - Azt talán nem tudja, hogy hálás önnek a hibátlan szállítások lebonyolításáért. És ezt jutalmazni szokta.
- De, ilyesmiről is hallottam - vonok vállat. A jutalom viszont nem jön rosszul. Néhány száz dolcsi egészen kellemesen melengetné a zsebemet. De nagyon úgy tűnik, naiv elképzeléseim vannak a plusz díjazást illetően.
Cipő koppan a földön, majd halk surrogás követi, ahogy a nő megszabadul előbb a cipőitől, majd alig két mozdulattal a ruháitól, és egy szál fehérneműben ácsorog előttem. Nem mer a szemembe nézni, a szőnyeget bámulja. Első tippem, hogy szégyenli magát, de valami azt súgja, nem igazán érez semmit. Vagy ha mégis, elnyomja, mintha nem is létezne. Olyannak tűnik, mint... nem is tudom, mint egy robot. Vagy mint aki belefásult már ebbe. Vagy... vagy mint aki megszokta már az ilyesmit.
- MICSODA??? - a megdöbbenés a hangerőben is érzékelhető. Moccanni sem tudok a megrőkönyödéstől meg a felismeréstől, amikor rájövök, mik is azok a suttogó pletykák a bónuszrendszerről, és miért is viselkedik így ez a nő... ettől pedig egyszerre tölt el a düh, és az émelygés. Persze egyiknek sem ő az alanya, hanem a férje, az a mocsok, szemétláda, patkány, az a.... !!!
Elfordítom a fejem, nem mintha nem lenne akár festői ecsetre is méltó ez a test ami előttem áll, de a szituáció már éppen elég kínos így is, nincs szándékomban tovább fokozni, ahogy nincs szándékomban lefeküdni sem ezzel az álomszép, de megalázott nővel. Felveszem a ruháját, és felé nyújtom - ez beszédesebb mindennél.
- Kérem, ne... - rázom a fejem, és pillantásommal unszonlom, hogy öltözzön fel. Amíg ez megtörténik, kinyitom a hűtőt. Sör van benne csak, de azt hiszem ahogy mondják, ez is jobb a semminél. Nekem kell egy ital, és vélhetően neki sem lesz ellene kifogása.
Mire visszaérek hozzá az üvegekkel már rajta van minden, amit az előbb leszórt magáról. Piros az arca - talán a visszautasításom okozta sértettségtől, talán a szégyentől, nem értek a női lélekhez - de a tekintetében amivel figyel rémületet látok, és sebzettséget.
- Nézze, ön gyönyörű... - kezdek bele a magyarázkodásba. - De ezt így... ezt nem... - rázom meg aztán a fejemet, majd némán nézzük egymást. A némaság csak külsőleges. Soha nem hittem a telepátiában, de esküszöm szinte gondolban cserélünk eszmét egymással.
- A szobát egészen reggelig kifizették - mosolygom el magam aztán halványan. - Ha már úgyis ideküldték... mondja, lenne kedve beszélgetni? Jó partner vagyok dumálásban, és hallgatásban is. Bízzon bennem.

Ez az oka a gyűlöletemnek és az undoromnak, amivel ma a házhoz érkeztem. Ahányszor a főnököm szeme elé kerültem attól az éjszakától fogva, megértettem és éreztem, hogy van az az ok, amiért ölni lehet...
De a munka az munka, és csúnyán kihúznám a gyufát, ha valamit elcsesznék. Már nem tart sokáig hogy a haverom végre visszavegye a helyét, és hogy elhúzzak innen úgy, hogy többé soha ne kelljen ezzel a népséggel keverednem. De már nem vagyok benne biztos, hogy akarom. Hosszú éjszakák telnek el azzal, hogy azon tanakodom, hogyan tudnék a nőnek - vagyis Genevieve-nek, ahogy azon az éjjelen megtudtam a nevét - valamilyen módon segíteni. Talán sehogy. Túl csóró, és túl kicsi hal vagyok én ehhez.
Ma éjjel csendes és üres a ház. Bár útikalauzra nincs szükségem, tökéletesen ismerem a járást a dolgozószoba felé. A teljes sötétséget csak egy-két éjszakai lámpa fénye, meg a konyhából kiszűrődő világosság töri meg.
- Robert... - szólok bele a szinte kísérteties némaságba. - Dylan vagyok. Bocsánat, nyitva volt az ajtó - óvakodom beljebb. Remélem hall engem, és nem egy golyóval fog megszabadulni a vélt betörőtől, vagy a konkurrencia merénylőjétől. Csúf és értelmetlen halálom lenne, ráadásul fájdalmasan fiatalon. Nem fűlik a fogam hozzá.
A némaság már-már szinte természetellenes, kísérteties. És csakhamar szembesülök az okával is, amitől halálra rémülten gyökerezik a lábam a földbe, érzem ahogy minden szőrszál az ég felé mered a testemen, és egy láthatatlan kéz egy jégtömböt nyom bele a gyomromba.
- Úristen... - nyögöm ki, majd hátrálok két lépést, a számra szorított kézzel - így próbálom magamba fojtani a borzadály üvöltését, ami a főnököm vérbe fagyott tetemének láttán kívánkozik ki belőlem. Nem látom ugyan magam, de valószínűleg úgy nézhetek ki, mint egy őrült: hatalmasra tágult szemek, égnek álló haj, és valami különös gombóc ül a torkomon - talán a ki nem engedett ordítás okozza, az íze mindenesetre olyan, mint a rothadó gyümölcsnek.
Remeg a kezem ahogy kihalászom a kezemből a telefonomat, de még mielőtt csak felemelhetném apró zaj támad mögöttem. Sarkon perdülök, átkozva magam, amiért nincs fegyverem, de rájövök, hogy nem is kell. A mögöttem álló alak ismerős. Túlságosan is az, bár legutoljára egy isten háta mögötti motelszobában volt alkalmam találkozni vele.
- Genevieve! - kiáltok fel ezúttal már visszatarthatatlanul. - Te jó ég... Mi történt itt? Maga jól van? - kérdezem, és biztosra veszem, hogy a ma esti horrort nem lehet tovább fokozni, de tévedek. Mert a megszólított ebben a pillanatban közelebb lép. A könyörgését nem értem, nem is érthető, talán a sokk a magyarázata... de a teóriám a következő pillanatban már meg is dől. Mert felém nyújtja a kezét, amit mint lassan száradó festék, vagy akár morbid kesztyű, vér borít be, a külseje pedig nagyjából az enyémre hasonlíthat: hatalmasra nyílt szemek, benne már-már nem is rémülettel, hanem egyenesen iszonyattal. A haja csupa kóc, egészében véve is úgy néz ki, mint akinek elmentek otthonról.
- De hát... - értetlenkedek, mert nagyon igyekszik lebeszélni a segélyhívásról, de végre eljut a dermedt agyamig a megfejtés, amitől kezdem sejteni mit érezhetnek azok, akik szép fehér nyugiköpenyben őrjöngenek valami pszichiátria párnás falú szobájában - konkrétan a teljes megőrülést. - Ezt maga csinálta? - a hangom merő hitetlenkedő suttogás, és önkéntelenül is megremeg kezem-lábam. Semmi másra nem vagyok képes, mint mozdulatlanul, lefagyva állni, részesévé, vagy inkább díszletévé válva egy Stephen King-i regénybe illő jelenenek. Nem tudok sakkozni, soha nem is tudtam. Gőzöm sincs mit kell csinálni, és hogyan kell lépni olyankor, amikor a királynő mattot ad a királynak. Csak eme helyzetben véresen, és visszavonhatatlanul.  

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~