Erik & Willow

Mindig is azt gondoltam, hogy amikor valaki azt mondja; akkor ismerjük fel, hogy melyek a számunkra igazán fontos dolgok, amikor elveszítjük őket, tulajdonképpen csak emberi kapcsolatokról lehet szó. Ha a saját kapcsolataimról kellene beszámolnom, azt hiszem egyáltalán nem tekintettem igaznak ezt a mondást. A saját vőlegényem - most már ex-vőlegényem - értékével már a kapcsolatunk egy egészen korai szakasza óta tisztában voltam. Nem kellett elhagynia ahhoz, hogy ráébredjek erre. Nem jelentett semmiféle különleges, hirtelen megvilágosodást, amikor napról napra a hiányával ébredtem, vagy az ujjam a telefonom képernyője fölött körözött, Ty neve körül. A szakításomnak épp elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy legyenek napok, esték, amikor rettenetesen egyedül érzem magamat.
Az én lapjaimat azonban valahogy úgy keverhették meg, hogy amikor a harmincas éveimbe értem, ne szimplán a korom legyen az, ami miatt rosszul érezhetem magamat. Először a semmivé foszló jegyességem volt az, amit elveszítettem, aztán a lakótársam, akit egyben a barátnőmnek is tekintek. Hailee volt az, akivel ugyanolyan jól el tudtunk beszélgetni egy doboz jégkrém fölött, vagy egy bárban, a kedvenc italainkat szürcsölgetve. Ő volt az is, aki megpróbált lelket önteni belém, miután a vőlegényem elhagyott, holott neki magának is szüksége lett volna segítségre, egyszerűen csak nem szólt róla. Aztán elköltözött ő is, és a közös jégkrémezések is elmaradtak. Sőt, ma este azzal kellett szembesülnöm, hogy még csak jégkrém sem maradt a nő után.
Ha azt állítanám, hogy egy egytől tízig terjedő skálán történetesen mínusz hármas kedvvel rendelkeztem ahhoz a mai estén, hogy munka után és azt követően kimozduljak a lakásból, hogy hazaértem, akkor talán még kicsit komolytalan is lennék a helyzet leosztályozásával. Most mégis kívülről fogtam a kilincset és ütemes léptekkel közelítettem meg a lépcsőházat, hogy minél hamarabb az utcán tudjam magamat. Ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, valószínűleg egyébként sem ártott volna az a boltig - aztán pedig hazáig - tartó séta, mert nem kezdtem volna olyan dolgokon gondolkodni, amelyek kifejezetten rossz hatással vannak rám. A hivatásom miatt járok én magam is terapeutához, az utóbbi alkalmak viszont nagyon is a magánéletem miatt kellettek. Amíg pedig nem jött el a következő időpontom ideje, ott volt annak a lehetősége, hogy jégkrémmel és kalóriákkal kezelem magamat.
- Adhatok még valamit? - A kassza mögött álló fiatal férfi kérdőn pillant felém, én pedig gyötröm az agyamat, annak érdekében, hogy ne holnap délben kelljen rájönnöm, hogy vajon lesz-e miből ebédet készítenem, vagy megint hiányzik a paradicsomszósz, mint a legutóbbi alkalommal, amikor lasagne készítésre adtam a fejemet. A pulton fekvő árucikkekről - nem a két doboz Ben and Jerry's-ről - bevillan, hogy minek a hiánya lehet égető a hétvégén, ezért bocsánatkérően pillantok a boltos felé.
- Igen, elfelejtettem valamit. Csak egy pillanat! - Sietősen fordítok hátat a pultnak, és az ajtó fölötti csengőt megkoccantó új vásárlónak is, akit egyébként is a másodperc tört része alatt takar el előlem egy komplett sornyi polc. Olyan lendülettel érkezem a sor végére, hogy kis híján neki szaladok egy szintén ebben az esti órában vásárolgató illetőbe.
- Basszus, ne haragudj! Totál figyelmetlen voltam... - Rövidke mosoly villan át az arcomon, ahogyan futólag felpillantok a férfire, aztán csak reménykedem benne, hogy nem játsszuk a szokásos ide-oda lépegetést, amikor megpróbáljuk kikerülni egymást, hiszen a kasszás és a nagyra becsült jégkrémek is ott vártak a bolt elejében, ahová minél előbb vissza kellett volna érnem, hogy ne tartsam fel a sort.

"Rummaging in our souls,
We often dig up something
That ought to have lain there unnoticed. ”