„Egy hídon akkor kelünk át, mikor elérkezünk hozzá, azután felégetjük magunk után. Semmi sem jelzi, hogy ott jártunk, csak a füst szagának emléke és azé, hogy könnybe lábad a szemünk.”
Általában én vagyok a csapat lelke, állandóan szórakozok, és mindenkit szinten tartok, de ez nem megy olyan könnyen, főleg nem ezekben a napokban. A múltam tudatosan vett célba, úgy érzi, hogy nem dagonyázhat az idősíkon hátul, elveszve a tejfehér ködben, mintha sosem létezett volna. A gyermekkorom aprócska buborékfoszlányai új színt, és értelmet nyernek, miközben a szüntelenül hulló esőcseppeket bámulom a szélvédőn keresztül.
Kéjesen nyögök fel, úgy érzem, hogy megszűnt létezni a világ. Nem söpör be maga alá a kosz, a bűntudat sem nyúl utánam, hogy a mélybe rántson. Noémi halálának napja elhalványulni látszik. Nem mondom, hogy nem visel meg az egyedüli szülőség, és biztosan akkor lennék teljes, ha a feleségem mellettem lenne, de az élet megy tovább, és én sem várhatok arra, hogy mikor csap le ismételten a kaszás. A női lelkek megbabonáznak, egyszerűen érzem, hogy ennek a nőnek most rám van szüksége, és a pillanatnyi adok-kapok játékra, mellyel immár második alkalommal játszunk. Nem olyan sok ideje lakom New Yorkban, de elég ideje ahhoz, hogy elkezdjek kikapcsolódni, és ne csak a munkámnak, és a lányaimnak élni. A láncokat levetettem, és úgy döntöttem, hogy továbblépek. Még nem temettem el magam, és sajnos, vagy nem sajnos…nekem is vannak igényeim. A nőkre eddig úgy tekintettem, mint valami eszközökre a családtagjaim, vagy éppen kollégákon kívül. Nono elvesztése megviselt, nem szerettem volna másokhoz kötődni, újra szerelembe esni, mert nem állt volna jól nekem ez a fajta magatartás. Még belül gyászoltam, aztán az első határfeszegetés után elmúltak a rossz érzések bennem. Finoman húzom végig a csípője vonalán a karomat, zongorázok a selymes bőr felületén, és a fülébe harapok. Lágy, amolyan cicás dallamok törnek fel a garatjából. Véletlenül találkoztunk, nem is kellett volna, de valamiért egy helyre lettünk terelve. Kate első pillantásra az esetem volt, még ki sem lehet mondanom ezt, mert mindketten éreztük a levegőmolekulák vibrálását. A feszültséget más körülmények között vezettük le, én már akkor tudtam, hogy eleget vártam, és nem is baj, hogy ennyi idő kimaradt a képletből. A vadászösztöneim újra felébredtek, és becserkésztem őt. Gyorsan estünk egymásnak, szavak nélkül hangolódtunk a másiknak a rezonanciájára. Hihetetlen, hogy mennyire határozott, és életigenlő…mint amilyen én is voltam régen. Nem mellesleg azt hozzá kell tennem, hogy rendőr, mint én. A saját berkeken belül találtunk oda, ahova kellett. Nem mondtuk azt az aktus után, hogy ennek lesz folytatása, vagy jövője, mégis akartam látni, és folytatni a megkezdett játékunkat. A hajába túrom az orrom hegyét, és beszippantom az illatát. A szmogos nagyvárosi idill közepén megakadok, és megragadom a lényeget. Egy virágmezőn vagyok, meg nem tudnám mondani, hogy milyen növények ölelik körbe az érzékeimet, de határozottan kellemesek. Nem vagyok jártas az efféle dolgokban, de bizonyosan felizgat vele. A tarkójánál a hajába túrok, és a nyaka peremén csúsztatom végig az ajkaimat. Mikor lesz elég belőle? Sosem…nem érzem már, hogy vissza kellene fognom magam, és cölibátust játszani, ha nem muszáj. Elérkezett az idő, hogy sodródjak az árral, és élvezzem a jelent.
Egy dudaszó ránt vissza a gondolataim útvesztőjéből, amikor valaki elém vág, és éppen, hogy csak sikerül beletaposnom a fékbe. Kiálthatnám, hogy te barom, vagy őrült…de nincs kedvem hozzá. Nem sokat látok az aláhulló cseppektől, egy egész függöny választ el az utaktól, szóval nem ártana, ha jobban figyelnék, és nem merülnék bele az emlékekbe. Nehezemre esik találkozni vele, pedig kedveltem régebben is, de ami összehoz a mai napon…a munkám részét képezi. Az irodában még átfutottam az aktákat, és elkértem a főnöktől. Nem szabadna beleavatkoznom, mert Brooklyn nem az én felségterületem, de ha nem teszem meg, akkor a húgom fog, és annak nem lesz jó vége. Elborzasztottak a képek. A helyszínelés már véget ért, és most várunk a fejleményekre. Bárcsak ne láttam volna meg azt a kis pillangós kitűzőt. A húgom jutott eszembe…Leah, aki már nem lehet közöttünk. Mélyen felkavar a mai napig annak a tudata, hogy megszégyenítették, és aztán úgy vetettek véget az életének, hogy félt. Nem voltam ott, ahogyan a szüleim se. Nekem kellett volna vigyáznom rá, de nem jött össze a történet. Már elfogadtam, hogy nem oldhatok meg mindent egyedül, és a szüleim sem hibáztattak anno, hogy nem vigyáztam eléggé rá, de mégis ott van az a kis emóció. Mi lett volna, ha nem megyünk el? Láttam volna a gyilkosát, vagy már akkor ott ólálkodott, amikor piknikeztünk? Észre sem veszem, hogy megérkezem a rendőrőrs elé. Beállok, és leállítom a motort, és kicsatolom az övemet. Az idő nem csillapodik, hiszen elegendő tíz másodperc, hogy a hajam vizes legyen, a bőrdzsekim meg elázzon. Valaki éppen jön ki, és ki más, ha nem ő. - Szia… - köszönök rá. Nagyon régen találkoztunk, de a mai napig érzem a csókja lenyomatát a számon. – Beszélnünk kell. – vetem fel, és belemélyedek Kate szempárjába.
Gyűlölöm az esőt. Amit pedig még annál is jobban utálok, az, ha munka van, és szétcseszi az eső a helyszínemet. Ma reggel pontosan ez történt. Még alig keltek volna fel a nap első sugarai – ha a vihar fellegei hagyták volna előbukkanni őket -, amikor megcsörrent a telefonom. Amúgy sem vagyok sajnos valami jó alvó, de tudjuk ezt be szakmai ártalomnak. Én már évek óta nem próbáltam meg mással magyarázni, gyógyszerekkel pedig természetesen nem szívesen éltem volna. Így aztán, amikor hívtak, hogy dolog van, nem esett annyira nehezemre kikászálódni az ágyból. Gyorsan kaptam magamra a ruháimat, út közben pedig megkaptam az iránymutatást is, hogy egészen pontosan merre fogom találni a hullát. Nem volt mondjuk nehéz dolgom, mivel hemzsegtek a kedves kollégák a hajnali óra ellenére is. Ez volt a dolguk, mindenki tette, amit tennie kellett. Szerettem, amikor gördülékenyen ment minden, bár ez volt a ritkább. Természetesen mindez az öröm és elégedettség addig tartott, amíg meg nem jelentek az első esőcseppek. Hiába kezdtek el a helyszínelők egyből kapkodni, már késő volt. A nyomok egy részének búcsút mondhattunk, még annak ellenére is, hogy elég hamar felkerült az a sátorszerű építmény, amivel megvédhettük a helyszínt. Én egy darabig csak türelmesen álltam, és vártam, hogy a hozzáértők elvégezzék a saját munkájukat. Az én dolgom majd csak azt követően fog kezdődni, hogy adtak némi támpontot a nyomozás elkezdéséhez. Ők ahhoz értettek, én pedig a továbbiakhoz. Kideríteni, elkapni, és felgöngyölíteni az ügyet, ez volt az én reszortom. Mire emberi idő szerint is reggelnek lehetett titulálni a napszakot, én bőrig áztam, és a kedvem sem volt túl jó. Közölték a nyomrögzítők, hogy sajnos bizonyos lábnyomokat eltüntetett a környéken az égi áldás, amitől határozottan morcos lettem. Sőt, igazából mindenkit elküldtem a fenébe, kezdve a Jó Istennel, amiért nem bírta ki, és eláztattam a helyszínemet, az áldozatomat, mindent. Igen, hajlamos voltam birtokolni egy-egy ügyet, mivel teljes mértékben a magaménak éreztem őket. Kivétel nem volt. Amikor már végképp semmi értelme nem volt annak, hogy még én is áztassam kint magam, végül szájat húzva bár, de visszaindultam az őrsre. Inkább el akartam kezdeni a papírmunkát már most, már amennyit meg lehetett belőle csinálni. Utáltam az aktákkal szöszölni, de valakinek ezt is meg kellett csinálnia. Például nekem, mint a nyomozást vezető rendőrtisztnek. Nagyjából félórával azután, hogy neki kezdtem eme felemelő munkafolyamatnak, már meg is untam az egészet, és kedvem lett volna a kukába vágni mindenféle adminisztrációt. Úgy döntöttem hát, hogy túl régen volt már az a hajnalban elfogyasztott kávé, amit út közben szereztem be. Most kellett egy újabb adag, és ennek érdekében hajlandó voltam megkockáztatni egy újabb hideg zuhanyt odakint, hiába kezdett el már száradni a hajam. Gondolataimból a belém akadó ismerős zökkentett ki. Először fel sem fogtam, és nem azért, mert nem ismertem őt fel, hanem egyszerűen máshol jártak a gondolataim, és fel sem néztem teljesen az érzekéséig. - Matt… - súgtam végül elcsodálkozva. Ritkán esik meg, hogy kiesek a magabiztosságomból, de most néhány pillanat erejéig előfordult. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is a bizonytalanság, és helyét átvette az alapállapot. – Valami azt súgja, hogy ez nem egy baráti látogatás. – közöltem végül, gyanakvóan méregetve a fölém magasodó férfit. Voltunk mi egyáltalán valaha barátok? Csak azok? Nem kaptam el a tekintetem, mint talán sokan tették volna lányos zavarukban, hanem keményen álltam, kihúzott háttal, felszegett állal. – Gyere, menjünk az irodámba! – döntöttem végül, és azzal a lendülettel meg is fordultam. Nem tudtam igazából, hogyan kellett volna reagálnom a hosszú idő óta most először bekövetkezett találkozásunkra. Puszit adni? A csók túlzás lett volna… - Éppen kávézni akartam, de azt hiszem, hogy akkor be kell érnünk az itteni automatás szurokkal, amit kávénak csúfolnak. Kérsz? – pillantottam hátra a vállam felett, miközben mutattam az utat a folyosón át, a nevemmel díszített ajtóig. – Régen láttalak. – fűztem hozzá. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor ért véget, vagy egyáltalán véget ért-e, ami közöttünk volt. Az ilyesmi lehet, hogy sosem huny ki teljesen.
Kezdőlap
