Mindig fel kell állni. Amióta csak az eszemet tudom és mindig megkérdezték, hogyan jellemeznéd magad annyit tudtam biztosan mondani, hogy kitartó vagyok. Főleg a sportban tud ez rajtam igazán ki jönni.
Bátor vagyok, mert bátornak kell lennem. Mindig előre kell vinnem a többieket akkor is mikor azt érzik semmi esélyünk nincs és minden vesztésre áll. De tudom, hogy mindig van lehetőség akár hányszor is kell neki ugrani.
A sok megpróbáltatás ellenére, nem fordultam el a világtól. Nem félek megosztani az emberekkel a kedvesség, a jó indulat és a segítség nyújtást. Tudom, hogy a világ jó minden rossz ellenére is.
Sokan mondják, hogy ostoba vagyok azért amilyen nézeteim vannak. Hogy túlságosan naiv vagyok, hiszek egy megromlott világban. De soha nem érdekelt mások véleménye. Vagyis amióta felnőtt lettem azóta nem érdekel a negatív visszahúzó vélemények.
Boldog vagyok, mert elértem valamit amit szeretek csinálni és örülök, hogy még mindig csinálhatom. Most már az új cél a világbajnokság a mi csodálatos csapatunkkal.
Szeretem az embereket, könnyen barátkozok mióta kosarazom, az előtt voltak nehézségek de az 8 éves koromig tartott talán.
Szeretem a nőket, de melyik férfi nem?
Számomra nincs lehetetlen. Soha nem is lesz. Bal kezes vagyok és mindig balszerencsének vették, most mégis a világ egyik legjobb kosár klubjában játszok.
Szeretem a bagettet és a csiga levest mindenki legnagyobb meglepetésére, de a spanyol konyha a kedvencem.  
3 tetoválásom van és mindegyiknek külön története van.

Holly nagyon ideges volt. A mai nap egy kész katasztrófa volt számára. A munkahelyén a főnök folyamatos zaklatása és oda szólogató kérdései most, hogy frissen elvált önálló anyuka lett. Nem is érti, hogy a férfiak egyes része mért gondolja, hogy egy nagyobb előre lépésért a nők azonnal az ágyékukra cuppannak, és persze ha nemet mondasz udvariasan, vagy a folyamatos szivatások tengere esetleg a kirúgás veszélye fenyeget. Egyenlőre megúszod a munkanélküliség táborának bővítését de folyamatos stressz, és nyomor érzése nem is tudod hova fogsz kerülni. Sokszor azzal nyugtatja magát, hogy lehetne rosszabb is, hogy valakinek tényleg rosszabb de ő maga is sejti, hogy ennél rosszabb lesz még ez az egész. A megérzései pedig nem is csalnak. Soha nem is hagyták cserben és most a gyomrában az ideg csúnyán összerándul mikor az iskola parkolójába érve áll be az egyik helyre és állítja le a járművet. Hatalmasat sóhajt és homlokát a kormánynak támasztja. Érzi, hogy könnyei ismét kiakarnak fakadni ahogy munkahelyének mosdójában is történt de most nem teheti meg. Felnőtté kell válnia és beszélnie kell az igazgatóval. Matt érdeke is ez és reménykedik, hogy újra megtudja menteni fiát a szorult helyzetből de tudja lehet ennek az esélynek is lőttek. Igyekezett Mattnek mindent megadni miután Robin elhagyta őket. Igyekezett elfelejtetni a fiúval, hogy akit életében legnagyobb példaképének tartott az most cserben hagyja és soha többé nem lesz velük. Tényleg mindent megtett amit csak tehetett de az amúgy sem könnyű kezelésű fiú most már teljesen magának való lett és a világ közveszélyes ellenség lett a szemében. Sokszor hallotta a fiút éjszaka lefekvés előtt imádkozni és mindig az apjáért könyörgött, de Holly tudta, hogy többé nincs a fiának apja és egyedül kell belebújnia abba a támogató szerepbe is amire a fiú annyira vágyik. De hogy tehetné? Ő aki minden fájdalmas nap után csak zokogni tud az ágyában és arra gondolni, hogy minden rosszabb lesz, és a kételyek minden reggel a torkára szaladnak? Legszívesebben folytatná a sírást az ágyban az ébredés után is de Matt ott van. Mattnek ha már másra nem hát az anyjára szüksége van, és anya lesz. Még ha bele is hal de végig csinálja és boldog gyermeket varázsol a fiából. Ahogy kiszáll a kocsiból megigazítja kissé zihált fürtjeit majd felveszi váll táskáját és bezárva az autót indul be az iskolába. A szokásos út vonal immáron a 3-dik hónapban. Ahogy a felső folyosóra ér az igazgatói szoba már ott tündököl a végén Matt az ajtó melletti székek egyikén ül lábai nem érnek le csak ha a lábfeje hegyét lenyújtja. Hátán a táska és himbálózó lábai előre hátra ringatja. Matt 8 éves és korához képest elég lassan nő. Sokszor megvizsgáltatta már Holly de semmi veszélyes vagy maradandó vissza maradást nem találtak a fiúban. Egyszerűen csak tényleg későn érő típusú gyerek. Ahogy Holly oda ér hozzá kisfia felnéz rá és a szeme alatti lila zúzódás köszön vissza elsőre a nőnek.
-Uram isten Matt!-térdel le mellé és finoman megérinti kisfia lábát aki abba hagyja a ringatózásukat és félre pillant édesanyjáról.
-Mi történt kisfiam?-kérdezi ahogy aggódó szemekkel néz gyermekére akin látszik nem akarja válaszra nyitni a száját.
-Matt…-szólal meg ismét Holly de az ajtó nyitódik és az asszony arra is kapja a fejét. Az igazgató Mr.Hadsom magas széles vállú fekete férfi és a nőre szegezi szigorú barna szemeit. Holly feláll és a férfi felé fordul az igazgató pedig kinéz a fiúra majd vissza az édesanyára és szó nélkül félre áll az ajtóból. Holly egy pillanatra vissza néz gyermekére eljátszva a gondolattal, hogy egyszerűen csak felkapja fiát és elszalad vele a világból. De nem…a problémák nem oldódnak meg maguktól és egy 8 éves nem oldhatja meg helyette. Ő az anyja és segítenie kell Mattet ahogy csak tudja. Belép az igazgatói irodába és megvárja míg az igazgató becsukja az ajtót.
-Miss.Holey…
-Kérem, csak Holly.-vágja rá azonnal. Nem akarja már a férje nevét magán érezni többé…Az igazgató habozva néz rá majd az asztalához sétál és hellyel kínálja a nőt aki elfogadja és le is ül az asztallal szembe. A férfi is helyet foglal és egy finom szusszanás hagyja el ahogy a tollát kezében tartja és megforgatja párszor mielőtt beszélni kezd.
-Azért hívam ismét ide, mert a fia problémái nem javulnak mikor a legutóbbi találkozásunknál megígérte, hogy Matt javulást fog mutatni. Ma ezek a problémák tetlegességig fajultak amit nem tűrök az iskolámban. Ilyen viselkedéssel és olykor felmerülő megnyilvánulásokkal nem szívesen látjuk itt a maga fiát.-fejezi be tömören a férfi miközben Holly felé néz. A nő ismét lehunyja szemeit és megszorítja válltáskáját amit időközben maga elé vett.
-Tudom…és sajnálom. Matt csak..próbál a maga módján beilleszkedni…-kezdene bele de érzi nagyon gyatra ami megfogalmazódik benne így fel néz az igazgatóra és rá kérdez végül.-Mi történt?
-Tesnevelés órájuk volt és Matt, Billy-vel összeverekedett. Sokak állítása szerint a maga fia kezdte a verekedést.-mondja az igazgató Holly pedig kihúzza magát. Tudja jól, hogy Mattet Billy és a barátai mindig is szekálták. Sokszor állított haza a fiú olyan sérülésekkel amik nagyon csúnyák voltak. Volt egy idő mire elárulta Matt a dolgot de Holly tudja az igazságot.
-Az a kisfiú sokszor bántja a kisfiamat…Gondolom most is valamivel kiharcolta, hogy Matt így reagáljon. Maga nem védené meg magát ha folyamatosan a sarkában lihegnek, kinevetik vagy csúfolják? Esetleg minden tesi órát rémálomnak tart mert valamivel megüthetik és egy életre nyomot hagyna magán?-fakad ki Holly ahogy a férfit nézi összehúzott szemekkel.
-Miss.Holey…
-Holly!-nyomatékosít ismét az asszony mire a férfi rá néz és becsukja a száját majd kinyitva folytatja.-Holly…Beszélni fogok Billy-vel is és az ő szüleivel is. De többen állítják, hogy Matt kezdte az egészet..-Holly keserűen felnevet, mielőtt a férfi folytathatná.
-Gondolja, hogy majd befogja magának vallani az a fiú? Mikor rá is kenheti valaki másra a balhét?-kérdezi ahogy megrázza a fejét és savanyú mosoly szalad az arcára. Szusszan egyet és lehunyja a szemeit. Nem…elég volt számára…-Mondja, folytathatja a fiam itt a tanulást vagy kirúgja és mehetünk tovább?-kérdezi végül ahogy kihúzza magát és tudja, hogy Matt csak sokkal jobb helyre kerülhet ezek után…


Elhagytuk New Orleansot. Örökre. Anya nem adott esélyt annak, hogy apa vissza jöhessen közénk. Tudom, hogy már soha többé nem leszünk 3-an. De már nem haragszom. Nem haragszom a világra, benne anyára, az iskolára, Mr.Hadsomre, Billy-re vagy bárkire akire eddig haragudni tudtam. Anya Washingtonba hozott. Itt talált új munkahelyet, és azt mondta egy sokkal jobb iskolába fogok járni és sokkal jobb lesz az életünk ezek után. Én pedig elkezdtem ebben hinni. Az iskola kellemes volt. Legalábbis nem volt senki aki piszkált volna és barátaim sem lettek. De nem is zavart. Tanultam. Olvastam és tanultam. A szakkörök irányába indultam el egyik alkalommal mikor kötelező volt a választás. Minden megmaradt emlékem ellenére is sportolni szerettem volna és ami nagyon érdekelt az a kosárlabda lett. Apával sokat játszottunk a kis családi házunk kertjében a garázs falára tett zsákkal és gyereklabdámmal… Ahogy a szakkör időpontján megjelentem 12 fiúval találkoztam köztük az egyik osztálytársam Emett aki egy félig spanyol származású fiú volt. Furcsán is néztek rám mikor ott álltam a pár centimmel mint legkisebb gyerek. És ekkor ismertem meg életem legjobb edzőjét és mentorját, Roy bácsit. Ő volt az aki szárnyat, lehetőséget és tehetséget látott bennem. Esélyt adott mindannyiunk számára és keményen megmondta rólunk a véleményét. De olyasmit tettünk abban az iskolában amit még soha senki. Megalkottuk az első kosár csapatot az iskolában. Játékosok lettünk. Egy család lettünk. Barátaim lettek. A sötétség pedig elmúlt…

Megtanultam megbízni az emberekben, és hinni azt, hogy mindig van remény. Veretlen csapat voltunk ameddig tartott de a középiskolával új élet indult. New Yorkba utaztam legjobb barátommal Emmettel egy albérletbe mentünk és az új iskolánk kosárcsapatának tagja lettünk. Roy bácsi beajánlásával hamar megtaláltuk a helyünket és nem álltunk meg sehol sem. Anya pedig mindenben támogatott. Minden meccsemen jelen volt, minden hétvégén haza mentem és meglátogattam őt. Megtudtam ami végig előttem volt. Ő a legnagyobb hős az egész világon… A középiskola alatt történt, hogy felkeresett Manhattanből Woody Rhons a manhattan-i Sólymoktól. Azt akarta, hogy az ő klubjába lépjek át és anyámmal meg Roy bácsival való beszélgetés után bele mentem a dologba, így 17 évesen én voltam az ország egyik legjobb kosárlabdázó klubjának legfiatalabb tagja. Nem volt kérdés, hogy az érettségi után azonnal hivatalos klub tag lettem és nem sokkal kezdőthettek a világ körüli bajnokságok, országos versenyek és mi egymás. Hamar én lettem a világ egyik legjobb kosárlabdázója.

2016-ban Roy bácsi meghalt. Washingtonba utaztunk a fiúkkal és méltó búcsút vettünk tőle. Nem sokkal talán fél évre rá édesanyámnál rákot diagnosztizáltak. Most küzdünk. Ketten, közösen. Most neki van rám szüksége. Sokszor haza utazok hozzá és amikor tudok sok időt vele töltök. Az élet nehéz ezt tudom, de azt tudom, hogy boldog is lehetek mind ezek ellenére benne…