Utálom az efféle szórakozóhelyeket. Vagy legalábbis nem nyitották meg még azt, amelyik az én világom lenne. Nem jártam efféle helyekre, mert idegesített a túl sok egymást taszigáló ember, a túl hangos zene, és úgy összességében minden. A karaoke, meg egy kellemes kis laza sörözgetés még jöhetett, de ez a zene is… szörnyűnek találtam. Szívem szerint bedugtam volna a fülem, fel sem foghattam, hogy egyáltalán milyen ritmusra mozogtak azok, akik körülöttem lötyögtek. Talán más ment a fejükben, mint amit én hallottam, már ezen sem lepődtem volna meg. Mindenesetre én sokkal jobban kedveltem a régebbi számokat, abból is inkább a rockos vonulatot. A munka azonban nem úgy alakul soha, ahogyan az én igényeim megkívánnák, és ha menni kell, akkor bizony megyek. Teljesen mindegy, hogy mennyire nem tetszik a helyszín, akkor is kénytelen vagyok betenni a lábam, mert ez a kötelességem. Egyébként már jóval korábban megoldható lett volna a találkozás, de valahogy folyamatosan elkerültem Jayt, és mire sikerült ismét a nyomára bukkanni, sajnos már bevette magát egy klubba. Szinte kedvem lett volna kitépni az összes hajam, ám végül ellenálltam a kísértésnek, és meghagytam Greene-nek, hogy várjon meg kint. Úgy gondoltam, hogy az sokkal egyszerűbb lesz, és ha valami oknál fogva meg akarna lépni – erősen kételkedtem benne -, akkor utána tud menni egyből. A tömegen szinte szó szerint át kellett verekednem magam, de szerencsére nem kellett félteni. Viszonylag könnyűszerrel törtem magamnak az utat, időnként erősebben könyökölve bele egy-egy tapló oldalába. Teljesen mindegy volt, hogy férfi vagy nő az illető, ha az utamat állta, akkor arrébb taszítottam. Az ilyeneknél ez az egyetlen létező megoldás, erre már magamtól is rájöttem. Egyébként nem volt könnyű rátalálni az általam keresett férfira. Egészen addig, amíg fel nem bukkant a neve a legújabb gyilkosság nyomán, addig nem is emlékeztem arra, hogy egyáltalán ismertem. Szerettem időnként túllépni a múlton, és nem túl sokat rágódni azon, ami volt, meg azokon agyalni, akik ott voltak. A fotós amúgy is csak epizód volt az Afganisztánban töltött éveimből, habár akkoriban jó viszonyt ápoltunk, ennyi bizonyos. Mintha egy teljesen másik világban lett volna, de arra álmomban sem gondoltam, hogy ismerősbe fogok botlani. A harmadik áldozat csak nemrég került elő, de erre számítottam is sajnos. Sorra hallgattuk ki azokat, akiknek akár csak érintőlegesen is köze volt a fickóhoz, és bizony Jay volt a következő a listámon. Reméltem, hogy egyelőre csak az enyémen, az elkövetőén pedig egyáltalán nem is szerepel. Míg ezen a gondolaton emésztettem magam, íriszeim a környezetem pásztázták serényen, és egy idő után futólag meg is láttam az általam keresettet. Nem sokat teketóriáztam, azon nyomban már meg is indultam felé. - Jay? – kérdeztem rá azért a biztonság kedvéért, miután odanyomakodtam hozzá a pult közelében. Évek óta nem találkoztunk, abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán felismer, habár hónapokat töltöttünk egymás mellett majdnem minden egyes napon. – Szia! – üdvözöltem, nem akartam lerohanni egyből, habár nem volt kenyerem a forró kása kerülgetése sem, úgyhogy csak percek kérdése volt, mikor térek rá a lényegre. – Nem is tudtam, hogy New Yorkban vagy! – csodálkoztam el, arra meg már nem emlékeztem, hogy annak idején már itt éltem-e, vagy még nem. De miért is keresett volna fel? Sokan, akik jártak odaát, inkább elfelejteni akarták azt az időszakot, nem pedig folyton feleleveníteni.
Réges-rég le kellett volna már szoknom erről, és az igazat megvallva, tulajdonképp meg is tettem párszor, ha szigorúan nézzük, tényleg felhagytam vele, esküszöm, nem is egyszer, csak aztán újra meg újra betoppan valaki az életembe, aki… Mindegy, nem olyan lényeges. Ma épp egy olyan éjszaka van. Nem akartam szétcsapni magam. Nem ez vezérelt. Most aztán pláne nem, de tudnom kellett, hogy igaz-e ez az egész. A mese, a szer, és ami esetlegesen mögötte húzódhat. Elsőre nem akartam elhinni. Őszintén szólva, még másodikra sem. - Nem, nem, nem! Nem ezt mondtam. A kaucsuknak, csak az első része vág ide, a csuk az már csak amolyan extra… kéretlen faroknyúlvány. Nem kell. Felejtsd el – magyarázok elmélyülten a pultnál, kicsit hangosabban és kicsit nagyobb átéléssel, mint azt eredetileg elterveztem volna. A szakértelmemre viszont úgy látom, égető szükség van. Ezek az emberek szart se tudnak az etimológiáról. Meg úgy kábé semmiről. A drogokról aztán végképp teljes a homály, csak játsszák itt a lali királyt. - Amúgy is ca-huchu eredetileg, de ez végül is nem olyan lényeges. Indiánul könnyező fát jelent, tudtad ezt? Nem? Elképesztő… - és csodálkozásomban le is húzom a söröm maradékát. A két ázsiai pasas, akikkel ilyen jól eldiskuráltam, csak pillognak rám. Hol egymásra. Végül a pultosra. A két könyököm a fedőlapot támasztja, úgy csúsztatom vissza rajta a kiürült poharamat, az elején még számoltam, de mostanra elvesztettem a fonalat, az alkohol jótékony hatásait mégsem érzem magamon. - Mágikus ez a hely. Én mondom, mágikus – mormogom félhangosan, és már-már újabb szónoklatba kezdenék, ám ekkor meghallom a nevem, és a hang irányába fordulok. - Hát visszajöttél, szépségem? Mégis mi a fene tartott ennyi ideig? – kérdem, hogy mondjak is neki valamit, a válasz viszont egyáltalán nem érdekel. Talán mosdóba ment? Vagy el kellett intéznie valamit? Felőlem, az űrlények is elrabolhatták erre a pár percre, a lényeg, hogy újra itt van, és a tenyerem is újra a feszes hátsójára markol. Ezzel egy időben közelebb is húzva magamhoz. Ahogy hozzám ér, ha csak egy másodpercre is, az ingem vékony védőbázisa mögött a testem azonnal elárulja: a pulzusom és a légzésfrekvenciám a normális többszörösén pörög. A hangos, lüktető zene olyan energiatartalékokat szabadít fel bennem, aminek nehéz ellenállni. Soha életemben nem éreztem magam ennyire könnyűnek és tettre késznek. - New York? - nevetek fel röviden. - Utálatos egy hely, de egyszer majd oda is elviszlek. Ígérem. De most, menjünk táncolni… - Azzal az ajkai felé hajolok, és ha csak nem kezd masszív ellenállásba, megkísérlem megcsókolni. Nem is kis hévvel. De hát miért is tenne ilyet?
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Pént. Jún. 28 2019, 14:45
Jay & Kate
Az elég gyorsan nyilvánvalóvá vált számomra, miután sikerült megtalálnom Jayt, hogy teljesen felesleges köröket futnom, és körbeudvarolnom őt. Sőt, az is gyorsan egyértelmű lett számomra, hogy a külvilágból csak korlátozottan fogja fel a dolgokat, és nagyon messze áll attól, hogy józannak lehessen titulálni. Konkrétan teljesen be volt állva, és ugyan nem a drogosoknál dolgozom, de elég gyorsan fel lehet ismerni a jeleket, ha volt már dolgod hasonló helyzetbe került egyeddel. Nekem már volt, sajnos nem is egyszer. Csak éppen arra nem számítottam, hogy ma is egy ilyet sikerül leakasztanom. - Vissza. Már jó pár éve… - próbáltam még mindig menteni a menthetőt, főleg, hogy először még azt hittem arra gondolt, hogy Afganisztánból jöttem vissza. Aztán elég gyorsan leesett, hogy rohadtul elbeszélünk egymás mellett. – Jay! – olyan váratlanul ért a markolása, hogy tőlem szokatlanul nem az volt az első, hogy képen töröltem, hanem megugrottam egy kicsit. Ám elég gyorsan összeszedtem magam ahhoz, hogy a következő másodpercben az ujjaim satuba fogják a csuklóját, és úgy próbáljam meg lefejteni magamról az oda nem illő kezet. Azért a váratlan merénylet számlájára írtam, hogy egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyomat, és a mellkasának támaszkodva tudtam csak visszanyerni azt. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy valamilyen tudatmódosító hatása alatt áll – és itt nem csak az alkoholra gondolok -, akkor most már minden kétséget kizáróan tisztában voltam vele. És egyáltalán nem voltam elragadtatva a gondolattól, ha finoman akarok fogalmazni. Még szerencse, hogy sem megfigyelők nem voltak, sem pedig Greene nem jött be velem. Valószínűleg mindenki remekül szórakozott volna rajtam addig, amíg nem látom. - Jay! – szóltam rá ismét, ezúttal már számítva az újabb próbálkozásra, így a fejemet hátrébb rántottam. Épp csak nem érte el az ajkaimat, talán még sikerült is súrolnia egy kicsit. Nem járt volna jól, ha azzal próbálom magához téríteni, hogy erősen beleharapok, hogy a vére is kiserkenjen, de esküszöm megtenném, ha nem lenne más választásom. – Nem akarlak bántani, de ha ezt még egyszer megpróbálod, esküszöm, hogy betöröm az orrod! – tettem meddő próbálkozást arra, hogy esetleg jobb belátásra térítsem, de esélyem sem volt. - Oké… menjünk táncolni! – közöltem hirtelen ötlettől vezérelve, de nem a kezét fogtam meg, hanem az alkarját. Elég erősen ahhoz, hogy magam után tudjam vonni, neki pedig úgy tűnjön, mintha csak a tömegen akarnék átvágni. A fenébe is, egy gyilkost kellett elkapnom, és nem azzal akartam pazarolni az értékes időt, hogy bébicsőszt játszom egy felnőtt férfi mellett, aki világát sem tudja. Minél gyorsabban helyre kellett tennem, mert végezni akartam a munkámat. - Csak előbb kísérj el a mosdóba… - súgtam oda neki, hátha ráharap. Erőszakkal is kivihettem volna, ha akarom, de ilyen sok ember között egészen biztos, hogy valaki olyat löknék meg, akinek túl nagy a pofája, aztán megint simíthatnám el az ügyet, ha kárt teszek az illetőben. Közben már kormányoztam is magunkat a megfelelő irányba, időnként hátra pillantva rá a vállam felett. Nem mintha olyan könnyen el tudott volna tűnni, mikor erősen kapaszkodtam belé, de sosem lehet tudni. - Bishop hadnagy vagyok a rendőrségtől, kifelé! – robbantam be a férfi mosdó ajtaján, szavaimat immár a három bent tartózkodóhoz intézve.
Éve? Ennyire még egy nő sem túlozta el, ha nem figyeltem rá eléggé. És ez meg is mosolyogtat. - Bocs, bébi, semmi személyes – fordulok hátra, a hátamat kényelmesen a pultnak támasztva. Csak egy fél órája futottunk össze, de határozottan bejön a stílusa. Az előbb még doromboló kiscica volt, most pedig harcias és ragaszkodó. Ami nem csupán a szavaiból érezhető… úgy rászorít a csuklómra, mintha egyenesen le akarná törni magáról. Nocsak. Ennyire felhúztam volna? - Majd megpróbállak kiengesztelni valahogy… – kísérlem meg magamhoz vonni egy csókra, de épp csak az ajkait sikerül súrolnom, megint megszökik előlem, amin megint csak elmosolyodom. Szóval cicázni akarsz? - És ha épp arra vágyom, hogy bántani akarj? – suttogom mély hangon, majd ahogy az ajkai után nézek, a színes, vibráló fényben az arcát is jobban szemügyre veszem. Nem sokat látok, de ismerős. Eddig nem tűnt fel, de most azért kezd mocorogni valami a tudatom hátsó peremén, valahol már biztos, hogy láttam. Indokolatlan és túlságosan random felbukkanó képek árasztják el a memóriám zugait, de minden egyes villanás olyan távoli és kellemesen elmosódott részletekre fókuszál, hogy csak borzolják az érzékeim. Fogalmam sincs, hogy a szertől van, vagy valódi emlékek töredékei lehetnek. De mikor megragadja a karom, és hirtelen elindul velem a táncoló tömeg, és az ereimben pulzáló zene forrása felé, már nem is érdekel. Azért még vigyorogva hátraintek a pultnál hagyott ázsiai haverjaimnak. Tanuljatok csak bátran, a mestertől. - Ahová csak akarod – biztosítom, hogy menjen csak nyugodtan, én itt leszek a nyomában, már csak a bilincsként rám kulcsolódó ujjai is megnehezítenék a leválási szándékom. De eszemben sincs ilyesmi. Szinte hasítunk a lökdösődő vállak között. Az adrenalin úgy pörög bennem, hogy úgy érzem, reggelig megállás nélkül képes lennék táncolni. Vagy szexeni. Az sem egy rossz elfoglaltság, pillantok ismét az előttem ringó hátsóra, ahogy meg-megvilágít minket egy-egy kósza fénypászma. Ahogy betörünk a mosdóba, remekül elszórakozom a meglepett arcokon, és a gyorsan tűnő pöcsökön. El is röhögöm magam. Hát, ez óriási. - Hogy ez nekem eddig mért nem jutott eszembe?! – töprengek el hangosan, miután másodpercek múlva egyedül maradunk. – Bishop hadnagy! Zseniális. Remélem, nem baj, ha közben én is így szólítalak – hajolok ismét közelebb hozzá, és az eddigiek alapján, meggyőződve róla, hogy az extrémebb helyzeteket kedveli, gondolkodás nélkül a falhoz préselem, és ezúttal nem hagyom megszökni. Most én fogom le a csuklóit, hogy magam és a fal közé szorítva a testét, ismét megpróbáljam megcsókolni. Előbb a nyakát, aztán az ajkait.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Pént. Jún. 28 2019, 22:39
Jay & Kate
A szituáció kezdett egyre bizarrabbá válni számomra. Oké, máskor is kezdtek már ki velem olyanok, akik be voltak állva, vagy éppen nem nézték ki belőlem, hogy fél kézzel el tudom törni a karjukat. Olyankor rendszerint lerendeztem az illetőket, de arra még nem nagyon volt példa, hogy ismerős tette ugyanezt. Azért egy kicsit akár meg is sértődhettem volna, hogy nem ismert meg, szer ide vagy oda. Annyira meg akart volna szabadulni ő is annak az időszaknak az emlékeitől? Mondjuk, meg tudtam érteni, nem tudtam hibáztatni érte. Én is hasonlóképpen tettem. - Azzal tudnál kiengesztelni, ha minél előbb képes lennél használni a fejedet is, nem csak a farkadat. Na, nyomás! – sürgettem, mert kezdtem kissé türelmetlenné válni. Ez az én esetemben a lehető legrosszabb volt, mert akkor hajlamos voltam egy kicsit teret engedni az indulataimnak. Nyilván nem terveztem, hogy kárt teszek benne ténylegesen is, de ha nem fogom tudni megfékezni másképp, vagy jobb belátásra téríteni, akkor valamit mindenképpen tenni fogok. Márpedig ki venne elő engem ezen a helyen? - Nem hinném, hogy te arra vágynál. Ha magadnál lennél, akkor nagyon jól tudnád, hogy azzal mennyire rosszul járnál… - látott már bevetés közben, vagy legalábbis olyan helyzetben, amikor tettlegességig fajult egy szóváltás. Az együtt töltött hónapok alatt volt ám mindenre precedens, és már akkor sem hagytam magam csak úgy. Pedig az nem most volt, azóta nagyon sok dolog történt velem, és pontosan tudtam, hogy időnként összesúgtak a hátam mögött, mert befásultnak tituláltak. Nem voltam az, csak a sok szar, ami a nyakamba borult az elmúlt években, néha egy kicsit megtépázta az egyébként kemény lelkem. Szerencsére még csak eszembe sem jutott, hogy tényleg élvezné, ahogyan átrángattam magam után a tömegen. Valamiképpen sürgősen magához kellett térítenem, és itt néhány pofon bizony nem fog használni, ezt már most láttam. Így azonban használhatatlannak bizonyult, pedig nekem muszáj volt beszélnem vele, méghozzá most. Nem holnap, hanem még ma, mert minél több ideje van a gyilkosnak a további tervezgetésre, annál több áldozatot tud majd szedni. Már a gondolattól is felfordult a gyomrom, hát még a mosdóban uralkodó szagoktól! - Mert neked jelenleg még az sem jut eszedbe, hogy mi a neved! – reflex-szerűen bukott ki belőlem a válasz, szinte oda sem figyeltem rá. Helyette a helyiséget mértem fel, hogy tényleg kettesben vagyunk-e. Úgy tűnt, hogy igen. – Nem baj! Sőt, kifejezetten szeretném kérni, hogy így szólíts. Ha beviszlek az őrsre, akkor meg pláne! – úgy beszéltem hozzá, hogy rá sem néztem eddig, de mire lendületből megfordultam, már túl közel volt hozzám. - Eszedbe ne jusson! Megmondtam! – szűkültek össze a szemeim, és mivel nem feltételeztem, hogy tényleg ennyire ostoba lenne, ezért volt esélye az újabb merényletre ellenem. – Eressz el, Jay! – sziszegtem a fogaim között, teljes mértékben higgadtságot erőszakolva magamra. Mondjuk úgy, hogy nem az erősségem az ilyesmi. – Ha nem fejezed be, fájni fog! – próbáltam én figyelmeztetni, de nagyon olybá tűnt, hogy nem jut el a tudatáig egyetlen szavam sem. Nem mondom, hogy nem reagált a testem a közeledésre, hiszen elég régen engedtem teret a hasonló közeledésnek, de első sorban most nyomozóként voltam itt, így egyetlen másodpercnyi gondolkodás után meglendült a lábam, és egyenesen az ágyékába csapódott a térdem. Amennyiben lazult a szorítása, könnyűszerrel téptem ki a kezeimet az ujjai közül, majd simítottam le a ruhámat, a tincseimet pedig a helyükre ráztam. - Nos, befejezted végre?! – köszörültem meg a torkomat. Ha ez nem téríti magához valamelyest, akkor bizony kénytelen leszek egyéb módszerekhez folyamodni, és nem leszek rest megtenni, ez már most tiszta volt a fejemben.
Sok hülyeséget csináltam már életemben, és ha legalább elméleti síkon legalább a felét beismerném, ez a mai valószínűleg akkor is elég előkelő helyet foglalna el köztük. De el kellett jönnöm. Ez az egész sztori döbbenet. Muszáj volt megtudnom, hogy Scotty igazat mond-e, legalább minimálisan… utánajárni egy kicsit. Hogy a saját szememmel is lássam. Anélkül képtelen lettem volna hinni neki. És még mindig combos nagy túlzás azt állítani, hogy hiszek, de momentán ettől égetőbb problémám is akad. Ott voltam a megfelelő helyen, a megfelelő időben, és azt is tudtam, mit kell mondanom. Könnyebben ment, mint vártam. Megkaptam a cuccot, de arra nem igazán számítottam, hogy ott helyben bevetetik velem. Valamit mégis elkúrhattam. Gyanút fogtak. Bennem pedig egy olyan szer dolgozik jelenleg, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Ilyesmit még sosem tapasztaltam. - Minden a megfelelő alku kérdése – mondom vigyorogva, de abban sem vagyok biztos, hogy hallja, kiabálni nem esik jól, ahogy a tömegben lavírozunk, és a zene felerősödik, az eufória újra éget belülről. Teszek pár kísérletet, hogy megálljak vele, és mögé simulva rávegyem, hogy ne caplassunk tovább, inkább álljunk meg. Jobb lesz az nekünk, de úgy látszik, hajthatatlan bige. Ahogy azt kezdi ecsetelni, mennyire rosszul járok vele, ismét vigyorognom kell. - Hát persze... – Mikor végül, nekem hála sokkal több szarakodással, de mégis berobbanunk abba a mosdóba, hirtelen kap el a röhögés. Annyira bizarr, amilyen határozottan mindenkit kizavar, mintha tényleg katona lenne. Nem, is, bocsánat: hadnagy! Bishop hadnagy, a haditengerészettől, majd’ elfelejtettem. Ezek pedig fület-farkat behúzva pucolnak. De az is épp ennyire vicces, hogy azt állítja, a saját nevemet sem tudom. Tényleg? Ennyire szétcsaptam volna magam? Nekidöntöm a hátam a falnak, és beletúrok a hajamba. Jól esne egy cigi, de hiába nézek körbe, sehol sem látok. Leszarom, ha minden igaz, most valami sokkal ígéretes program van kilátásban. Az eufóriám oszladozik, szóval épp jókor estünk be ide. - Ahogy parancsolja. Hadnagy – mosolyodom el szélesen, ahogy a falhoz szorítom, egy-két pillanat erejéig belenézek a szemeibe, közelről, nagyon közelről. Megint az a furcsa érzés, hogy ismernem kellene, és hogy ez a jelenet nem először történik meg, tiszta deja-vu, baszod, vagy már hallucinálok is? - Ez az… ne legyél már ilyen merev picsa, gyerünk, lazulj el, kislány… – Ez a sok eressz el, meg hagyd abba, Jay – ho-hó, hát Jay-nek hív, vagyis elárulta, a kis butus –, de a gondolatmenetet már nem tudom befejezni, mert a fájdalom úgy hasít belém, mint ahogy még sosem éreztem. - Baszki… - nyögöm elhalóan, az ujjaim lecsúsznak a csuklóiról, úgy megtántorodom, hogy a falba kell kapaszkodnom. Az egyik kezemmel, a másikkal fájlalt testrészemet szorongatom. A fájdalom viszont, mintha fordítana a kockán, fokról fokra… mintha egyre távolabb sodródnék a valóságtól. A fülem zúgni kezd, olyan tisztán és olyan hangosan hallom a saját pulzusomat, mintha egy egész hadsereg tartana lőgyakorlatot a fejemben. Felnyögök, majd újra a falnak vetem a hátam, a kezeimet a halántékomhoz szorítom. - Baszki – ismétlem meg előbbi közlendőmet. A mosdó forogni kezd velem. - Na, ne. Ezt ne – próbálok a falba kapaszkodni, de semmiben nem találok fogást. Ha valamit istenigazából gyűlölök, az a szédülés-érzés, mikor az egész világ kimozdul alólam, és csak pörög, és pörög… én pedig zuhanok. Másodpercek alatt hideg verejték gyöngyöződik a homlokomon. A pánikszerű érzés lassú lávafolyamként szétfolyik a bőröm alatt, míg végül körbekeríti a szívem. Az erek annyira kitágultak a szemeimben, hogy a szemfehérje már-már teljesen vörösnek hat. Nem tudom, hogy kerültem a földre, de arra nyitom ki a szemem, hogy nyílik az ajtó, és két röhögcsélő suhanc lép be. Nem látom őket tisztán, de a hangok alapján ez az első tippem. De amint rájuk nézek, legalábbis abba az irányba, megtorpannak. Le fogunk zuhanni. - Azt a geci – mered rám az egyikük. – Komoly cuccot tolhat a tata. Most lőtte be? Mennyi? - kezdik Kate-et is méregetni. - Le fogunk zuhanni… - szólok közbe halk, zavaros mormogással.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Kedd Júl. 02 2019, 12:32
Jay & Kate
Jaynek az volt a legnagyobb szerencséje, hogy gondolatolvasásra egyelőre még képtelen voltam. Ha hallottam volna, hogy micsoda zagyvaságok jártak a fejében, biztosan már régen betörtem volna az orrát. Nem hibáztathattam érte, hiszen alapvetően nem az ő hibája volt. Mindössze csak annyi, hogy bevett valamit, mert egyébként a megérzésem azt súgta, hogy önszántából tette, nem pedig beadták neki, vagy belecsempészték az italába. - Állj. Le. – tagoltan próbáltam beszélni, igyekeztem olyan hangot megütni, ami elég határozott. Tapasztalataim szerint az ilyesmi bevált ilyenkor, de nála nagyon olybá tűnt, hogy nem használt semmi. Csodálatosan jó. Nem gondoltam volna, hogy beszélni egy régi ismerőssel ennyire fárasztó, és energia leszívó lesz. Arra számítottam, hogy könnyű lesz, és valamilyen szinten az ügyem kellemesebb része. Hatalmasat tévedtem, de hát erre mégis ki gondolna? - Jay, ha még egyszer kislánynak, vagy picsának nevezel, te leszel az, aki soha többé nem lesz képes merevedést produkálni. – szűrtem a fogaim között. Igazából direkt mondogattam a nevét, hátha előbb-utóbb használ valamit, és kijózanítja, ha hallja. Eddig nem jártam sikerrel, és kezdett annyira tovatűnni a türelmem maradéka is, hogy tényleg kezdtem félteni magamtól. Képes vagyok ideig-óráig visszafogni az indulataimat, de ha előhozzák belőlem, vagy kényszerhelyzetbe kerülök, akkor annyi. Ott és akkor gondolkodás nélkül csapok oda, márpedig a kedves fotóriporter úr nagyon jó úton haladt abba az irányba, amibe nem kellett volna. Miután tényleg elszakította azt a bizonyos cérnát, és a nemesebbik felének sikerült közelebbi ismeretséget kötnie a térdemmel, elégedetten fújtam egyet. Nem szívesen tettem kárt benne, de ez volt a szükséges rossz, hogy úgy mondjam. A következő reményem amúgy is az volt, hogy majd a fájdalom kicsit magához téríti, és oszlik valamelyest a köd az agyáról. - Én szóltam… - vontam meg a vállaimat, oldalra billentett fejjel szemlélve, ahogyan tántorgott és próbált kapaszkodót találni, több-kevesebb sikerrel. A mozgáskoordinációja amúgy is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ám ahogy teltek a másodpercek, már megint nem az történt, amit vártam. Nemhogy javult volna az állapota, hanem még úgy tűnt, hogy rosszabb lett. – A francba! – szitkozódtam az orrom alatt, méghozzá nem is olyan fojtott hangon. – Jay! – szólaltam meg, immár odalépve hozzá, és az állánál megragadva próbáltam a szemeim nézni. Olyan tág volt a pupillája, hogy alig láttam azokat a kék íriszeket. - Jay! – szólítottam újra a nevén, de hiába. – Esküszöm, ha magadhoz térsz, szíjat hasítok a hátadból! – kedvem lett volna keményen beleöklözni a falba, ám helyette letéptem néhány törlőkendőt, és a csaphoz lépve benedvesítettem. Mire ismét felé fordultam, már csak a földön heverő testet láttam. – Ó, hogy baszd meg! – úgy rászorítottam a papírra, hogy a nedvességtől elkezdett szétforgácsolódni. – Szarul nézel ki! – állapítottam meg, miután sebtében mellé guggoltam, és a homlokáról elkezdtem felitatni az izzadtságot. Ekkor lépett be a két jómadár. - Húzz el, de nagyon gyorsan, ha nem akarod zárkában tölteni az éjszakát! – szűkültek össze a szemeim, fél kezemmel megvillantva a jelvényem. – Kifelé, amíg szépen mondom, és nem csuklak le mind a kettőtöket kábítószer birtoklás vádjával. – ha vett volna, akkor valószínűleg akadt is valami a zsebében, az egyikükében biztos. Két kezüket feltartva hátráltak ki, én meg végre visszafordulhattam a másik motyogó idióta felé. Ez az este egyre jobb, és jobb lesz. Mondtam már? - Ennél lentebb egészen biztos, hogy nem zuhanhatsz. Ajánlom, hogy csak valami ostoba sztori miatt csináld ezt, és nem azért, mert komolyan használod ezt a szart, bármi is legyen! – ennyire nem csúszhatott le az elmúlt években, igaz? – Jobb? – kérdeztem, miután igyekeztem lehűteni az arcát. – Azt hiszem, most felállunk! – jelentettem ki hirtelen ötlettől vezérelve, azzal pedig már nyúltam is a hóna alá. – Képes vagy rá? – abban sem voltam biztos, hogy a szavaim egyáltalán eljutnak a tudatáig.
„Egye meg a fene akkor” legyintéssel tényleg leállok, mikor már nagyon ellenkezni kezd, és engedem, hogy ő irányítson, egészen addig, amíg meg nem feledkezem róla. Ez a pont pedig a mosdóba lépve be is következik. - Kemény szavak egy… - mormolom látszólagos élvezettel a választ, de még mielőtt hozzá tehetném az előbbi két, frissen tiltólistára került szó egyikét, érkezik is a rúgás, amiből eredő fájdalom valósággal kettévágja előttem a világot. Bizonyára ezt is a bennem dolgozó drog erősíti fel, de szinte másodperceken belül olyan lejtőn indulok el, ami az eddigihez képest merően más irányba mutat. A külvilág eltompul, mintha a fülem tejesen bedugult volna, és perpill a látómezőm sem több színes, összemosódó, ide-oda billegő térfoltoknál, ami a zuhanás érzetével párosulva kikészít. Az izzadság most már patakokban folyik rólam. Az emlék, a látomás és a valóság között eltűnik a határ, olyan szorosan összemosódnak előttem, hogy szinte fel sem fogom a két fickó érkezését, ahogy Kate szavai és ténykedése is egyre távolabbinak hat. A testem lüktet, és úgy érzem, itt fogok meggyulladni a padlón. - Hú, bazd meg, ez zsaru! – torpan meg újra a hívatlan vendégseregünk, majd feltartott kézzel rückvercbe is fog. – Jól van. Jól van. Már itt sem vagyunk – azzal az ajtó csukódik is mögöttük. Kár, hogy nem sokat észlelek belőle, a magam módján biztos tennék egy-két megjegyzést Kate még évek után is töretlennek látszó hatékonyságára. Ahogy mellém guggol, és a vizes kendővel megérinti az arcom, a balommal rögtön fogást keresek az egyik karjában, olyan ragaszkodóan, mintha az életemért kapaszkodnék. Próbálok válaszolni neki, de a szavak, amik kellenek, nincsenek a helyükön, és mire elgondolkodhatnék, hogy vajon merre is kereshetném őket, már félig meddig talapra is állok vele. A sarokban nekidőlök a falnak, és próbálok mélyeket lélegezni, nagyjából ez az a pillanat, amikor újabb látogatók érkeznek. Csak a cipőkopogást hallom, de ketten-hárman is lehetnek. Furcsamód nem a mosdókhoz, hanem felém közelednek. Vagy megint csak hallucinálok? - Innen most már átvesszük – szól az egyikük Kate-nek, egyértelművé téve, hogy álljon arrébb a faltól. Tőlem. A hangja, akár a friss kígyómarás a bőrön, szinte sistereg. – Sajnáljuk a kellemetlenséget, a bárányka elkóborolt egy kicsit, de most már rendben lesz – tesznek újabb néhány lépést felénk. – Nem tett kárt önben? – kérdi szórakozottan, de valójában rá se pillant Kate-re, inkább futólag a helyet pásztázza körül, míg a másik kettő két oldalról megragadja a vállam, és kapok is néhány biztonsági gyomrost, mielőtt még esetleg tiltakozni kezdenék. - Tudja, ezek a drogos bűnözők nagyon veszélyesek. – A hang továbbra is idegesítően negédes és leereszkedő. – Köszönjük, hogy segítette a munkánkat, de lévén ez egy férfi mosdó, most már élvezze inkább odakint tovább az estét – tesz most már erőteljesebb célzást az ajtó felé, a tekintetében, és úgy az egész légkörben benne van, hogy ez volt az utolsó szépen kérős szava.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Csüt. Júl. 04 2019, 15:15
Jay & Kate
Én tényleg nem akartam őt bántani, és kárt tenni benne, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem némi elégedettséget a merényletem után. Megérdemelte, a fenébe is! Még ha nem is tehet a jelenlegi állapotáról – de, arról biztos tehetett, maximum a viselkedéséről nem -, akkor is fairnek éreztem, hogy leállítottam. Természetesen mindezt a magam, lehet éppen nem túl kedves módján. Annyi legyen a mentségem, hogy eleinte tényleg ragaszkodtam a békés megoldáshoz, azt hittem egy-egy dorgáló szó majd hatni fog. Ám annak érdekében, hogy egy pillanatnyi nyugtunk se legyen, én pedig megpróbálhassam kicsit gatyára rázni, már jöttek is a zavaró tényezők. Szerencsére a két srácot nem volt olyan nehéz leszerelni, Jay állapota valahogy sokkal jobban aggasztott, mint az a két bámészkodó idióta, akik szórakozni vágytak ezen a lepratelepen. Értelmes ember hogyan teheti be ide önként a lábát, most komolyan?! - Igen, zsaru, és a fegyverét sem fél használni, ha kell! – közöltem, a roppant éles elmére valló megállapítás hallatán. – Na, tipli van! – sürgettem őket, és hála istennek elég vaj lehetett a fülük mögött ahhoz, hogy ne akarjanak kekeckedni velem. Most amúgy sem volt hangulatom ahhoz, hogy suhancokat tegyek helyre. Hány évesek lehettek, hogy a nálam fiatalabb Jayből tata lett? Te jó isten! - Hé! – szóltam rá közben a földön fetrengő másik hülyére, amikor ráfogott a karomra. – Így nem fogok tudni segíteni, ha lefogsz! – szóltam rá, de úgy sejtettem, hogy éppen annyit érnek a szavaim, mint eddig; semmit. – Kezdek tőled komolyan fáradt lenni, pedig kemény nap van mögöttem, de eddig jól bírtam! – dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül, közben pedig eljutottam végre oda, hogy ténylegesen is összekaparjam a mocskos padlóról. Számomra meglepő módon még rá is segített egy kicsit, amit határozottan javulásként könyveltem el magamban. Végre azt láttam, hogy haladunk valamerre, és ez egészen addig ki is tartott, amíg nem nyílt újra az ajtó. - Hát, ezt nem hiszem el! – szitkozódtam fojtott hangon, valószínűleg csak az előttem rogyadozó Jay hallotta, már ha eljutott egyáltalán az agyáig. Erről sem voltam teljesen meggyőződve, ennyire jól ugyanis még nem álltunk a józanítási hadművelet terén. – Nem szükséges! – válaszoltam reflex-szerűen, először arra gondolva a szavaik alapján, hogy mentősök. Logikusnak tűnt volna, hogy valaki odakint kihívta őket erre a marhára, de elég volt megfordulnom ahhoz, hogy lássam, egyáltalán nem erről volt szó. Sőt, igazából három nagydarab fickó érkezett a társaságunkba, és ez megkondította a vészharangot a fejemben. Különösen ezzel az imitált udvariassággal, amit próbáltak itt elővezetni nekem. - Nem, magán kívül senkiben sem tett kárt. – szűrtem nem túl barátságosan a fogaim között, fél kezemmel próbálva álló helyzetben tartani Jayt úgy, hogy nekinyomtam a mellkasánál fogva a falnak. – Korántsem annyira veszélyesek, mint a magukhoz hasonló, öltönybe bújtatott férgek, igaz fiúk? – testem megfeszült, ahogy ütlegelni kezdték a továbbra is bódult állapotban lévő Jayt, de egyelőre még nem fajultam tettlegességig. Képes lettem volna igazából elbánni velük, megvolt hozzá a képzettségem, de valahogy akkor is nagyon kezdtem bánni, hogy egyedül jöttem be. És arra mérget vettem volna, hogy ma nem fogok valami jól aludni. Ha szerencsém lesz, talán nem gyűjtök be megint egy monoklit a szemem alá, hogy mindenki lássa az őrsön. Elég lesz azokra a helyekre a folt, ahol a ruha eltakarja a testemet. - Lévén, hogy rendőrtiszt vagyok, oda megyek, és azt csinálok ebben az átkozott férfi mosdóban, amit akarok! Bishop hadnagy vagyok, a gyilkosságiaktól! – azonosítottam magam, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, közben pedig előhalásztam gyakorlott mozdulatokkal a fegyveremet is. Olyan biztos kézzel fogtam rá arra, melyik a főnöknek tűnt, hogy még egy bomba sem robbanthatta volna ki az ujjaim közül. – És most megtennék, hogy elengedik a gyanúsítottamat? Szépen, lassan! – böktem a fegyveremmel feléjük, határozottan megvetve a lábaimat. Szándékosan nem mondtam, hogy tanú, nehogy véletlenül még nagyobb veszélyforrásnak lássák. – Nem fogom kétszer mondani, uraim! Pontosan ott tudnak távozni, ahol bejöttek, és akkor nem varrom be magukat testi sértés vádjával. – utaltam itt vissza a korábbi néhány gyomrosra. Ó, Jay, mi a francba keveredtél? Az azonban mindenki számára egyértelmű lehetett, hogy én bizony innen elmozdulni nem szándékoztam.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mióta belém erőszakolták a cuccot, de ez a szédüléses, hallucinálós borzalom már annak a jele, hogy nagyrészt lecsengett a szer. Remélem. Legalábbis a chill mostanra abszolút elmúlt, és a mélypont után, mintha az érzékszerveim is kezdenének, egy hangyafasznyit, de mintha kezdenének ezt-azt befogadni a külvilágból. A pulzusom zúgásán és a tejfehér, ragadós semmin kívül most már Kate hangját is egyre tisztábban hallom. Várjunk csak… - Kate…? - fordítom felé a fejem, miután a kölyköket kizavarta, most már dereng, honnan olyan ismerős az arca, és azt is sejtem, hogy miért épp ebbe a háborús rémálomba csöppentem. Ha én magam nem is voltam annyira magamnál, hogy beazonosítsam, a tudatalattim attól megkapta a megfelelő ingereket, és ki is kereste a hozzá tartozó emlékképeket. Ritka pocsékul festhetek. És ami azt illeti, úgy is érzem magam. Koránt sem annyira ideális újratalálkozás. És az sem sokat segít a tényen, hogy minderről egy mosdó padlóján fekve elmélkedek, de még mindig forog velem az istenverte szoba, és addig aligha vagyok bármire is használható. Baromira fáradtnak érzem magam, mintha három napot megállás nélkül átbuliztam volna. Vajon mit kereshet itt? - Nem is tudtam, hogy… mostanában technóra rázod a bulát. Feltéve, ha nem csak idehallucinállak. Csinálj valami… kevésbé fájdalmasat – mormogom, ahogy eszembe jut az előző akciója. Te jó ég. Nem számít, hogy fejben közben hatszor lezuhantam Afganisztán közepén, még mindig érzem a térdét. A segítségével megpróbálok felkapaszkodni, de még azért bőven szükségem van a fal nyújtotta kétoldali támasztékra, egyelőre talpon maradni is combos kihívás. Ekkor viszont újfent vendégeink érkeznek, nem is akárkik. Az egyik az a fickó, akivel még az elején diskuráltam. Ez a behízelgő, bicskanyitogató stílus… öt másodperc után kipiszkálja az emberből a vágyat, hogy egy tekintélyeset behúzzon neki. Látom, Kate-t is egyből felpaprikázza. - Ez nagyszerű hír – dudorássza a fickó. – Ezek szerint épp időben érkeztünk. – Kate mondatát hallva viszont az arcán bekészített őszintétlen, pengeéles mosolyt halvány meglepetés váltja fel. - Öltönyös férgek? Úgy látszik, a kisasszony sincs teljesen magánál. Olybá tűnik, hogy kétes hallucinációk kínozzák, de hát nem is csoda, ha ilyen társaságban találtunk rá – pillant végre ténylegesen is rá, de csak futólag. A tekintete aztán rajtam állapodik meg. – Tudja, a barátja zűrös egy alak. - Nem ismerjük egymást... – igazítom ki szinte azonnal, de aztán tesznek is róla, hogy megértsem, tőlem jelenleg nem várnak dumát. Ebben az állapotban nem tudok mit kezdeni a két gorillájával, néhány ütés után már megint nem állok a saját lábamon, ha nem tartanának, nagy valószínűséggel megint elborulnék a padlón. - Nocsak, gyilkosságiak? – vonja fel újra a szemöldökét Kate szavaira a pasas. – Szóval tényleg zsaru, de látja, igazam volt: veszélyes a fickó. – A mondat első felén láthatóan nem lepődik meg annyira. De miért nem? Pedig Kate egész ijesztően elő tudja adni ezt a hadnagyos szöveget, hallottam már egy párszor. - Gyanúsított? Hát akkor idézze be egy kihallgatásra… van önnél hivatalos papír? Mert ha nincs, akkor az úr most inkább velünk jön, azt a pisztolyt meg jobban tenné, ha máris visszatenné, hacsak nem akar arról magyarázkodni, miért nyitott tüzet egy bedrogozott rendőrtiszt az egyik belvárosi szórakozóhelyen, már látom is a szalagcímet: az ámokfutása során számos civil került kórházba. Talán poszttraumás stressz áll a háttérben? Vagy a munkájába fásult volna bele? – vázol egy verziót, ami az igazságtól ugyan távol áll, de mivel egy ideje már a médiában dolgozom, jól tudom, hogy egyáltalán nem lehetetlen, ha így akarják beállítani. Elég egy kis drogot juttatni a szervezetébe, és ehhez abszolút túlerőben vannak. Ráadásul velem is tudják zsarolni. - Az a helyzet picinyem, hogy mind a hármunknál lapul egy-egy olyan fegyver, magácska meg láthatóan egyedül van, legalábbis a kis kémjének jelenleg nem sok hasznát veszi - bök felém a fejével, egy kicsit félreértelmezve a szituációt. - Szóval szerintem okosabb lenne, ha – rendőrtiszt vagy sem – jobban felmérné, és gyorsan átgondolná a helyzetet. – Majd ugyanazzal a fejmozdulattal int a másik kettőnek, hogy vigyenek a kijárat felé, ők pedig el is indulnak velem. - Remélem, nincs harag. Ígérem, kihallgathatja majd, ha mi végeztünk vele – mosolyodik el újra. - Kate… – szökik ki belőlem újra a neve, nem is tudom, mit várva tőle pontosan, de ha ezek bezsákolnak valahová, nekem biztos, hogy annyi. Az adrenalin megint pörögni kezd bennem. Háromszor megjártam Afganisztánt, erre egy szaros diszkóban fognak kinyírni. Hát csodálatos.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Hétf. Júl. 15 2019, 19:45
Jay & Kate
Pontosan tisztában voltam azzal a pillanattal, amikor Jayből kezdett végre kiürülni a szer, ugyanis akkor szólított először a nevemen tudatosan. Az ilyesmit észreveszi az ember, legalábbis akkor, ha nem először találja magát hasonló szituációban. Nekem sajnos nem ő volt az első ilyen esetem, és valószínűleg nem is az utolsó. Nem egyszer kellett már narkósokat kihallgatnom gyilkossági ügy kapcsán, szóval hiába nem a kábszereseknél vagyok, mégis volt némi fogalmam a dolgokról ezen a téren. - Nem, nem csak hallucinálsz! – ráztam meg a fejemet, és már-már el is mosolyodtam. – Bocs, de te erőszakoltad ki, és egyébként nem rázom én semmire a „bulát” – még a szó is idegenül hatott a számból, de direkt az ő szavajárásával reagáltam -, téged kerestelek. – árultam most már el, bár még mindig nem voltam biztos abban, hogy teljes mértékben sikerült felfognia mindazt, ami körülötte zajlott. Ám, mielőtt még igazán beleringathattam volna magam a megnyugvásba, és kicsit fellélegeztem volna, hogy nem fog itt az én kezeim között elpatkolni, megjelentek a kétajtós szekrények. A „már csak ez hiányzott” nézésemet valószínűleg csak Jay látta, ha egyáltalán látott, mert mire rájuk néztem, már nyoma sem volt az arcomon semmi ilyesminek. Felvettem a remek kis pókerarcom, amit a kihallgatásoknál szoktam. - A kisasszony teljesen magánál van, köszöni szépen! – szűrtem a fogaim között tartózkodóan, szemeim gyanakvóan szűkültek össze, ahogyan őket néztem. – Hogyne! – biccentettem felé, inkább ki sem javítva, hogy nem teljesen a barátom, de letagadni sem akartam, mert félig-meddig azért tekinthettük akár annak is. Helyettem megtette Jay, mire csak futólag néztem le rá, de hagytam, hogy ennyiben maradjon a téma. Nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy mi lenne a jobb. - Persze, hogy az vagyok. Mit hitt, hogy viccelek? Vagy a jelvényemet is hallucinálom? – gunyorosan mosolyogtam rá, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne legyek önmagam. A veszélyes helyzetekben amúgy is mindig így szoktam, ez az én elbűvölő természetem varázsa, azt hiszem. – Nem megy az úr sehová, és nincs semmi köze hozzá, hogy miért akarom kihallgatni, vagy hogyan akarom azt tenni. Higgye el, pontosan tudom, hogy mi az eljárás menete. – azt már inkább nem is tettem hozzá, hogy egy egész osztályt vezetek, megjártam Afganisztánt, és különben egész jól tudok boldogulni a közelharc terén is, ha arról van szó. - Jobban jár, ha nem fenyeget egy rendőrtisztet! – természetesen eszem ágában sem volt leereszteni a fegyveremet. Még csak az kellene! – És most engedjék el a gyanúsítottat, különben kénytelen leszek meggyőzőbbé válni. Képzelje, én is látom a szalagcímeket: a hős rendőr, aki kiiktatta a drogkereskedőket egy felkapott szórakozóhelyen, miután azok ámokfutásba kezdtek. Nos? Jól csinálom? – oldalra billentettem a fejemet, ajkaimon pedig megjelent egy cseppet sem vidám mosoly. Látszólag abszolút nyugodt voltam, hiszen ennél rázósabb helyzetekbe is keveredtem már odaát, de a szívem azért mégiscsak a torkomban zakatolt, az adrenalin meg csak úgy száguldott az ereimben. Nem vagyok én sem fából, de ezt nekik nem kellett tudniuk. - Amúgy sem venném. – vontam meg a vállaimat, hiszen Jay civil, nem hiszem, hogy a közelharcban túl sok haszna lenne, bár még okozhatott meglepetéseket ő is. – Higgye el, már abban a másodpercben átgondoltam, hogy besasszéztak ide. Nem mondom többször, engedjék el! – a fegyveremet továbbra is biztos kézzel tartottam, és nem szándékoztam megfutamodni. Még mit nem! Ráadásul sikerült annyira felhúzniuk, hogy finomkodni sem terveztem. Amint elindultak ki, engem pedig semmibe vettek, meghúztam a ravaszt. Mesterlövész vagyok, vagy mi a fene, nehogy két méterről ne találjak már el egy izomkolosszust. A golyó a másodperc töredéke alatt csapódott bele pontosan oda, ahová szántam; a térdébe. Szétroncsolta a csontot, hiszen tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy hogyan öljek, vagy csak sebesítsek meg úgy valakit, hogy az utána harcképtelen legyen. - Megmondtam! Ha megpróbálja elővenni a fegyverét, abban a másodpercben lövöm el az ujjait is, hogy többé ne tudja használni a ravaszt! – közben a másik kettő lelökte szerencsétlen Jayt a földre, és megindultak felém. – Á-á! – ráztam meg a fegyvert, aztán visszairányítottam a főnökükre, aki eddig is beszélt. – Jobb, ha rájuk szól, és akkor mind a hárman elmehetnek. Ha nem, akkor ők is kapnak egy-egy figyelmeztetőlövést azért, mert rátámadtak egy rendőrtisztre, és megtagadták az őrizetbe vételt. Aztán néhány évre a hűvösre kerülnek, fiúk! – csak futólag pillantottam fel rájuk, de elég volt ahhoz, hogy lássam, ezek nem hátrálnak meg, és a figyelmeztetésem is falra hányt borsó csupán. Az események onnantól gyorsultak fel, hogy az a kettő továbbra is felém tartott, aztán dördült a következő lövés, ám ezúttal nem az én fegyveremből távozott a golyó, hanem egyenesen felém jött. Hogy az ösztön, vagy a szerencse vezette a mozdulatomat, nehéz lenne megmondani, de sikerült éppen kitérnem a golyó elől úgy, hogy csak a ruhámat szakítsa meg egy kicsit. - Hogy a jó büdös francba! – szitkozódtam az orrom alatt, és máris leadtam a következőt, egyenesen az engem megtámadó idióta combjába. Eret ugyan nem talált el, viszont izmot és ideget egyaránt szakított valószínűleg, mert ordítva rogyott a földre. – Te is akarsz egyet, nagyfiú? – erre a harmadik már elég gyáva volt ahhoz, hogy megtorpanjon. Olyannyira, hogy az ajtó felé vette az irányt, arrébb lökve Jayt az útból. A kezem remegett az idegtől, de a fegyvert továbbra sem eresztettem le. – Jay, megvagy? – nem néztem rá, csak a szemem sarkából érzékeltem a testének helyzetét. - Itt Bishop hadnagy! – emeltem szabad kezemmel a telefonomat a fülemhez, miután tárcsáztam a rendőrséget. – Kérek egy mentőt, és némi erősítést ehhez az istenverte clubhoz. Mérjék be a hívásomat! – azzal bontottam a vonalat, és mivel az a kettő a földön immár ártalmatlannak tűnt, elraktam a tokba a fegyvert, hozzájuk lépve pedig átkutattam a zsebeiket, és a pisztolyokat tisztes távolságba helyeztem tőlük. – A helyükben nem nagyon mozognék! – figyelmeztettem őket, aztán megindultam Jay felé. – Hahó, magadnál vagy még? – guggoltam oda hozzá.
A fölém görnyedő, szutykos férfi mosdóban térdelő Kate-ről hamar kiderül, hogy mégis csak igazi. Hiába próbálják meg illékony látomássá mosni a mögötte mozgolódó falak, és a kintről beszűrődő, fáradhatatlan tuc-tuc, ami hozzám még csak-csak eladható, de tőle aztán végképp nagyon idegennek hat. A szavai, és az ágyékomban gyűrűző tompa fájdalom viszont eloszlatja a kételyeimet. - Régen nem voltál ennyire barátságtalan… - köhintem, még mindig inkább csak mormogva, és megkísérlem kisöpörni a szememből az oda nem illő hajszálakat, titkon abban reménykedve, hogy a dörzsölés után minden pikk-pakk visszaváltozik, de ha nem is, legalább abbahagyja ezt az őrjítő mocorgást. Régen, régen volt. Legalábbis, amit Kate-re és rám vonatkozik, a háborúval és az összes borzalmával fűszerezve. De azért, azt be kell látni, voltak jó pillanataink is. Nem is tudom, mikor láttam utoljára, de ha agyonütnek sem találtam volna ki soha, hogy épp itt fogunk újra találkozni. Keresett? Ezt a morzsát még épphogy csak sikerül félig-meddig feldolgoznom, miközben segít lábra állnom, de ekkor újra nyílik az ajtó, és már-már dejavu érzéssel hagyom, hogy Kate kezelésbe vegye az érkezőket. Én addig a két fal közé simulok, és remekül elszórakoztatom magam a feladattal, hogy megpróbáljak egyedül is állva maradni. Baszki. Nem mondom, hogy rögtön, de ahogy halad a beszélgetés, egy ponton sikeresen beazonosítom a fickót, akivel nemrég én is tárgyaltam, és akinek a jóvoltából ilyen beszámíthatatlan kuglibábuvá változtam. De azt semmiképp nem akartam, hogy Kate-et összekössék velem, ő amúgy sem tudja, hogy mi a manó ez az egész, amibe belecsöppent. Azért nem kell nagyon félteni, azt megtanultam már róla, de most fogalma sincs, hogy nem csak egyszerű droggal üzletelő bulipatkányokkal áll szemben. - Akaratos egy bige – emeli égnek a tekintetét a pasas. – Nézze, mi tiszteletben tartjuk a jelvényét, nem akarjuk bántani. De amit szeretne, momentán nem áll módunkban teljesíteni – folytatja a sajátos, idegesítően mázos hanglejtésén. – Még egy rendőrtisztnek sem kellene mindenbe beleütni azt a szépséges orrát. Főleg, amihez semmi köze. Azzal biccent a társainak, hogy vigyenek ki a helyiségből. - Nézze, hölgyem, itt egyelőre egyedül maga erőszakoskodik. Maga tartózkodik indokolatlan helyen – mutat körbe jelzésértékűen a férfi mosdóban. – Ráadásul egy árva bizonyítéka sincs rá, hogy a helyszínen drogkereskedelem folyna, és ha engem kérdez, nem is lesz. Mindezt a pasas már mögöttem mondja, csaknem elérték velem az ajtót, mikor az első lövés eldördül. Nem látom, ki adja le, és kit talál el, csak a reakcióul következő fájdalmas kiáltást hallom, de nemsokára amúgy is követhetetlenné válik a helyzet. Legalábbis számomra, próbálom összeszedni magam, és feltornázni magam a lábaimra, de nem igazán megy. A picsába. Mit tömtek ezek belém? Kate hangját hallom, ahogy a hűvösre tétellel fenyegetőzik, aztán megint a fickót. - Ne legyen ennyire optimista – szűri a fogai közt, valószínűleg a fájdalom és a düh keverékével küzdve, de tartva a méltóságát. Hát, persze, biztos megvannak a megfelelő kapcsolatai, ha mindaz igaz, amit hallottam, és elviekben épp azért jöttem ma ide, hogy erről bizonyosságot szerezzek. Az újabb lövések már feltűnő gyorsasággal követik egymást, én pedig megpróbálok arra fordulni, hogy legalább lássam, mi történik. - Kate… - mormogom a nevét, csak reménykedek benne, hogy ez a két idióta nem lőtte meg, mesterlövésznek mesterlövész, de három pisztoly az egy ellen, azért bennem is kelt némi aggodalmat. Aztán még egy lövés, újabb ordítás, oké, ebből legalább tudom, hogy nem őt találták el. A harmadik manus pedig már siet is az ajtóhoz, próbálok félrehúzódni, félig így is átgázol rajtam. De leszarom, már annak is örülhetek, hogy nem lő agyon. A nevem hallatán ismét Kate felé fordulok. - Meg. – Mondhatni, megvagyok, ám mikor a segélyhívását hallom, már verném is a fejem a falba. Ó, baszki, ezt nem kellett volna. Bár mire is számítottam egy rendőrtől. Amint befejezi, már nyitom is a szám. - Kate, el kell tűnnünk innen. Segíts felállni – nyújtom felé a kezem, és ha mozdul, a másik kezemmel a falba kapaszkodva, újra felegyenesedem. Kell egy-két másodperc, hogy megszokjam a helyzetet, de aztán folytatom, tisztában vagyok vele, hogy nem érti, mért mondom, és azzal is, hogy ellenkezni akar. – Mennünk kell, nincs idő megvárni őket. Aki kiment, hidd el, nem hazáig rohant, hanem szintén erősítésért. Sokan vannak. – És ők hamarabb itt lesznek, mint Kate kollégái, nekem pedig semmi kedvem a tűzharc közepébe keveredni, vagy beszorulni, és hősi halált halni egy férfi mosdóban. Idebent akárhogy nézem, csapdában vagyunk. Más mondandóm is lenne, de azt nem akarom a pacákok előtt. Remélhetőleg sikerült rávenni, hogy menjünk ki innen, és egy kicsit arrébb vánszorogjunk, hogy minimálisan elvegyüljünk a tömegben, idekint minden zavartalan, a hangos zene miatt bizonyára nem tűntek ki a lövések, vagy ha valamennyire mégis, az emberek többsége mostanra valamitől biztos be van már állva. Közel hajolok hozzá, jelenleg nincs energiám túlkiabálni a hangfalakat. - Most nem tudom elmagyarázni, de nem találhat itt a rendőrség. Tudom, hogy ezer szabályba ütközik, és hogy baromi nagyot kérek, de segíts kijutni innen, mielőtt megjön az erősítés – szorítok rá a karjára, hogy nyomatékosítsam a szavaim. Mással jelenleg nem tudok érvelni, mennyire fontos ez most, de ismer, tudnia kell, hogy csak úgy nem kérnék ilyet. Oké, volt néhány őrültség, amibe belemásztam, és történetesen ő is tud róla, és nem is téved olyan sokat, ha azt hiszi, ez a mostani épp egy közülük. - Kérlek. – És azzal is tisztában kell lennie, hogy egy kezemen meg lehetne számolni, fél éven keresztül hányszor mondtam ki ezt a szót a jelenlétében. – Nem láthat meg senki.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Hétf. Aug. 05 2019, 00:04
Jay & Kate
Régen neki sem volt szokása erőszakoskodni velem, amit kénytelen voltam a finomabb után durvább módszerekkel leállítani, de ezt most nem is tettem inkább szóvá. Nem volt helye, mert a férfiak beözönlöttek a mosdóba, és őket már nem lehetett olyan könnyedén kiebrudalni, mint ahogyan én azt elképzeltem. Persze elég volt rájuk nézni ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen, de feleslegesen nem pattogtam volna, hiszen nem miattuk jöttem. Ha nem kötnek belém, ha nem próbálnak meg eltakarítani innen, akkor egészen biztos, hogy futni hagytam volna őket, hiába ránézésre is rossz arcok. Így azonban… nem sok választást hagytak. - Azt áll módjában teljesíteni, amit én mondok. Az a jelvény feljogosít erre is, ha tiszteletben tartja, akkor nyilván ezt is megérti. – negédes mosolyt kapott a szavaim mellé, holott forrt bennem az indulat. Utáltam, mikor megpróbáltak leiskolázni, vagy lekezelően bántak velem. Attól még, hogy nőből vagyok, egyáltalán nem lehetett veszélytelennek titulálni, és akkor még finoman is fogalmaztam. Én el tudtam képzeni, hogy ezek itt sok szörnyűséget műveltek már életükben, arról viszont halványlilájuk sem lehetett, hogy én mennyit, vagy éppen mennyit láttam. Sajnos, vagy nem sajnos, az életem része volt mindezt, és eléggé megedzett ahhoz, hogy ne hagyjam magam csak úgy. - Uraim, magam is el tudom dönteni, hogy mihez van közöm, vagy miért vagyok itt. Ideje távozniuk! – szólítottam fel őket újra, nyilvánvalóan mindhiába. – Egy szóval sem mondtam, hogy drogok után nyomoznék. – ráncoltam a homlokomat, hiszen egyszer már közöltem, hogy a gyilkosságiaktól vagyok, amikor azonosítottam magam. Akkor mi közöm lenne mégis a drogkereskedéshez? Magasról tettem az egészre. Úgy tűnt, hogy ők meg a jelvényemre, mert innentől kezdve az események túlontúl felgyorsultak, szinte követhetetlenné váltak. Még szerencse, hogy a fegyverem eléggé biztos kézzel tartottam ahhoz, hogy a hirtelen támadt káosz se zavarhasson meg, és tökéletesen eltaláljam a két idiótát. Csak az zavart még mindig, hogy kiszakították a kabátomat, de minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy sikerüljön ezen az apróságon túllendülni. Lehetőleg minél előbb, hogy végezni tudjam a munkámat. - Majd akkor, ha a mentők megnéztek. Nem ürült még ki a szervezetedből ez a szar. – közöltem ellentmondást nem tűrően, de azért elfogadta ma felém nyújtott kezét, és segítettem neki feltápászkodni a földről. Amúgy is némi húgyszag terjengett, ami igencsak facsarta az orromat, úgyhogy nem bántam volna, ha kimehetünk innen minél előbb. – Jay, majd én eldöntöm, hogy mire van idő. – higgadtan próbáltam beszélni, mert még mindig nem voltam biztos benne, hogy magánál van. Sőt, biztos, hogy nem volt még magánál, csak kezdett javulni a helyzet. - Nem fognak ide bejönni, főleg, ha kint zsaruk vannak. Ezt hidd el nekem, nincs mitől tartanod! – próbáltam én megnyugtatni, már amennyire tőlem telt. Néhányan azért így is voltak kint, hiába jöttem be egyedül. – Viszont a friss levegő jót tenne neked, úgyhogy most szépen kimegyünk. – ebben legalább egyet tudtam érteni. Odakint túl hangos volt a zene az én füleimnek, de ettől most eltekintettem, apróságnak tűnt. Tekintetem ide-oda járattam, és csakhamar kiszúrtam egy közeledő járőrt, akinek oda is intettem, feltartva a jelvényemet. - Üdv! Van bent a férfi mosdóban két férfi lőtt sebbel. Álljon az ajtó elé, és amíg nem jön az erősítés, senkit ne engedjen be. Aztán vigyék be őket az ősre a kábszeresekhez. – adtam ki az utasításaimat a fiatal rendőrnek. Reméltem, hogy erre azért még képes lesz, és a többiek is gyorsan kiérnek, mielőtt tényleg bekövetkezne a baj, amiről Jay az előbb magyarázott. – Jay, hahó! A rendőrség már itt talált! Én vagyok a rendőrség! – lebegtettem előtte is a jelvényt, ha már a kezemben volt még mindig. – Nyugi, kimegyünk, de aztán beszédem van veled, mivel hozzád jöttem erre a francos helyre! – kezdtem türelmetlenné válni egy kicsit, ami az én esetemben sosem jelentett jót. Ránézve semmiképpen sem. - Nem fogom áthágni a szabályokat a kedvedért, Jay! Ezt ne is kérd tőlem. – ráztam meg határozottan a fejemet. – De, mivel ez nem az én ügyem, így hagyom itt, és csak téged viszlek. Nem mellesleg, a társam tisztában van vele, hogy miattad jöttem ide, szóval… - megvontam a vállaimat, közben átvágtam a tömegen, őt is magammal rángatva. Alig pár másodperc múlva már kint voltunk a friss levegőn, a kocsimtól nem messze. - Szállj be, megyünk hozzád, vagy az őrsre, választhatsz. Vagy a kocsiban beszélünk… - vázoltam fel a lehetséges alternatívákat, amikből választhatott. Közben lefékezett néhány járőrautó a klub előtt.
- Érdekes elképzelés – nyugtázza Kate szavait egy gunyoros mosollyal a fickó. – Látja, pont ez a baj a zsarukkal. Annyira el vannak szállva maguktól és a jelvényüktől, hogy nem tudják felmérni az erőviszonyokat. Gondolom, ezért állnak mindig a vesztes oldalon. – Lebecsüli Kate-et, ez világos, valószínűleg szándékosan provokálja is, de a szavai mögött más is rejlik, amivel viszont Kate nincs tisztában. Nem ez a két gorilla és szóvivőjük a teljes díszkompánia, mikor érkezéskor a drogot átvettem, jóval többet láttam. Épp csak ez a három lett utánam küldve. - Távozunk is. – Azzal az emberei már visznek is az ajtóhoz. – Ez bölcs döntés – veti még oda félvállról, ahogy Kate száját elhagyja a mondat: nem a drogok miatt van itt. Nem is, az az idióta én voltam. Ha hadnagy asszonyság nem állít be, nem sok sansszal éltem volna meg a reggelt, szóval még az is megeshet, hogy hálás leszek neki. Azt azért némi megnyugvással tapasztalom, hogy egyre több az ép és tiszta gondolatom, bár a szer hatása még mindig tompít és nehézkessé teszi az összpontosítást, meg a koordinációt, és kábé olyan rosszul vagyok tőle, mint mikor először ittam magam hányásban fetrengős csont részegre még valamikor a középiskolában. A nézeteltérés végül lövöldözésbe torkollik, ami azért így a padlón héderelve – félholtan és fegyvertelenül – jelentősen megdobja az adrenalin szintemet. Vagy emiatt van, vagy még ez is a drog műve, de azon túl, hogy az agyam teljes mértékben felfogja: veszély tekintetében abszolút piros zónában van, valahol szórakoztatónak találom a tényt, hogy ők most éppen rajtam veszekednek. Az azért nem kétséges, hogy kinek szurkoljak, és nem csak azért, mert az illető akár szoknyát is viselhetne. Tudom, hogy milyen pontosan lő, hiszen jó párszor láttam már a saját szememmel is. Eszembe nem jutna kételkedni benne, de a fegyveres küzdelem általában a szerencsén is múlik. Tekintve, hogy három az egy ellen a felállás, ez már azért ad némi okot, hogy aggódjak miatta. És vele együtt a saját bőrömért is. De mikor odalép hozzám, átmenetileg megkönnyebbülök, hogy kábé egy másodperc múlva ő hozza rám a frászt. Mi? Mentők? Isten őrizz. Nem akarok meghalni. - Ne csinálj úgy, mintha értenél a drogokhoz, ha eddig nem haltam meg, ezután sem fogok – nyögöm ki, miközben segít talpra állni, ezt még részben csak baráti csipkelődésből, de igyekezve én is minél határozottabbra faragni a hangom, hogy felvehessem vele a versenyt, ám hamar rájövök, hogy ez perpill – legalábbis hangszínben – lehetetlen. Már el is felejtettem, milyen hatékonyan és magától értetődően tud parancsolgatni. Régebben is falra másztam tőle. Kellett egy kis idő, mire a táborban összecsiszolódtunk. El kellene mondanom neki, hogy miért jöttem ide, hogy mi történt, miért nem akarom, hogy megnézzenek a mentősök, és még vagy száz dolog kering egyszerre a fejemben, de egyrészt jelenleg baromi nehezemre esik sűríteni, és a lényegre szorítkozni, másrészt a harmadik fickó kijutott, ami azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet a többi gengszterbiztosító legénnyel. A mondatai viszont egyáltalán nem nyugtattak meg. Sőt, kezdek egyre idegesebb lenni. Miért esik annyira kurvára nehezére egyszer az én szavamra is adni? Nem ismeri a körülményeket, csak random besétált azon az ajtón, és úgy csinál, mintha egy szervezett akció parancsnoka lenne. - És mi alapján akarod eldönteni? Nincsenek információid. Nekem viszont igen. – És az a helyzet, hogy sietnünk kell, ha nem akarunk szembetalálkozni még vagy öt-hat felfegyverzett testőrrel. Vagy ha nem akarjuk, hogy civilek is megsérüljenek. – Ezek nem kintről jönnek, hanem két szobával arrébbról – próbálom értésére adni, hogy attól, hogy lerendezte itt ezeket még bőven nem vagyunk megmentve, legyenek akármilyen gyorsak is a kollégái, az itteniek az alagsorból biztos, hogy hamarabb ide fognak érni. Nem hinném, hogy hagynák, hogy a főnökük a rendőrség kezére jusson, ha nélküle húznának el, valószínűleg ők se nagyon élnék meg a reggelt. A maffia és a droghálózat ehhez túlságosan jól szervezett. Ráadásul irtózatos pénz lehet ebben az új bizniszben, amit szintén nem hagynának bukni. Szinte biztos vagyok benne: ki fogják vinni innen, még mielőtt az erősítés befutna. És ha még mindig itt találnak, akkor már kérdés nélkül lőni fognak, nem csak ránk, de civilekre is, pont azért, mert tudják: nincs idő. De mindezt esélyem sincs elmondani Kate-nek ennyi idő alatt, és az eddigiekből ítélve, nem is hallgatna rám. Vitatkozni pedig szintén nincs időnk, így inkább csak hagyom, hogy kijjebb vonszoljuk magunk ebből a mosdóból, ebben szerencsére ő is egyetért. A fiatal rendőrsrác, akit út közben beküld, nagy eséllyel vagy halott lesz, vagy csak hatástalanítják, de egyedül, készületlenül esélye sem lesz. Ám inkább erről is hallgatok, mert még ha szomorú is, a saját életem momentán többet ér. Nem maradhatunk. Van viszont más is, amit valahogy szintén meg kellene értetnem vele a makacssága ellenére is. Mégpedig, hogy nem véletlenül voltam itt, és kábé az egyetlen garancia, hogy a későbbiekben is túlélem ezt a kis kirándulást, hogy a kilétem homályban marad előttük. Nem számítottam rendőrségre, sem ekkora felhajtásra, kábé semmi sem úgy sült el, ahogy akartam. Sőt, grátiszban a lehető legrosszabbul. De ha bárki is megemlíti a nevem egy jelentésben, a névtelenségemnek annyi. Biztos, hogy van informátoruk a zsaruknál, és azok után, hogy így kibabrált velük, biztos nem akarják majd ezt csak úgy elfelejteni nekünk. Ő meg tudja védeni magát, de én aligha. És nem is akartam ennyire belefolyni. Szóval mikor élből nemet mond a kérésemre, azon túl, hogy igyekszem nem annyira mellre szívni, hogy ismét semmibe veszi, amit mondok, és úgy csinál, mintha egy vadidegen civil lennék, akinek fogalma sincs semmiről, veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom minél jobban összeszedni magam. Mielőtt kimennénk, megkapaszkodok az egyik falba épített fogasban, hogy szembeforduljak vele. - Figyelj, Kate. Én elhiszem, hogy helyesen akarsz eljárni, de ez nem az az akció, hogy lecsukatsz néhány lövöldöző alakot, olyasmibe nyúltál, amiről fogalmad sincs, mégsem hallgatsz rám, csak mész csökönyösen a saját fejed után, mint régen. A rendőrtisztin talán ezt tanítják? Hogy besétálsz egy helyre, és a semmiből, a helyzet ismerete nélkül nekiállsz parancsokat osztogatni, csak mert a kezedben van egy kibaszott jelvény? – Az enyémben lehet, hogy nincs, de attól perpill jobban tudom nála, hogy mi folyik itt. És mostanra eléggé felhúzott ahhoz, hogy ne finomkodjak tovább, az az előző kör volt. Próbálok olyasmit mondani, amiknek talán hatása is lesz, de azért küzdök a szavakkal, lassan az egész testem verejtékben úszik. Még mindig geci szarul vagyok, de valahogy el kell érnem, hogy ne a rutin mozgassa, hanem hallja meg végre, amit mondok. - Miért esik annyira nehezedre egyszer hallgatni rám? Úgy nézek ki, mint aki viccel? Vagy szórakozásból ül nyakig ebben az egész kurvanagy szarban? – Itt muszáj elhallgatnom, ha akarok, ha nem, mert a levegőm teljesen elfogy. Persze, tudom, hogy ki vagyok szolgáltatva neki, úgyis az lesz, ahogy ő akarja. Idebent nem maradhatok, mert akkor pláne kinyírnak, ha kimegyek vele, és bármilyen jelentésbe is beleírnak, akkor csak pár nap múlva. Hurrá. Egy esélyt viszont még látok, ha addig tuszkol be a kocsijába, amíg még nem érnek ide a kollégái, egyedül a társát kell később meggyőzni róla, hogy hallgasson rólam. Persze, rajta kívül. És bár még mindig torkig vagyok a parancsolgatásától, nincs erőm újabb vitába szállni, minden más kommentár nélkül kimondom a címemet, nekidőlök az ülésnek, és próbálok regenerálódni. Csak tűnjünk el innen minél hamarabb. Közben néhány perc múlva csörög a telefonja, és eljutnak hozzánk az infók. - A két pasast, akit említettél, nem találtuk meg. Valószínűleg az egyik hátsó kijáraton lógtak meg. Mire megjött az erősítés, és bemehettünk volna, a belső lövöldözéstől kitört a pánik, a civilek egymást taposva igyekeztek kifelé, ami jelentősen megnehezítette a dolgokat, szóval elég nagy káosz van. Egy rendőr megsérült, az állapota súlyos, de a mentők már úton vannak. A civilek többsége drogos vagy sokkot kapott, néhányuk könnyebben sérült. Te megtaláltad, akit kerestél? – kérdi végül a férfihang, valószínűsítem, a társa lehet. Ezt hallva, felnyitom a szemem, és ránézek. Próbálva a pillantásommal megüzenni, hogy ez egy remek alkalom lenne, ha szólna neki: még véletlenül se keverjen bele az ügybe. Mintha ott sem lettem volna.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Csüt. Szept. 19 2019, 22:06
Jay & Kate
Inkább megpróbáltam elengedni a fülem mellett azokat a megjegyzéseket, amikre alapesetben reagáltam volna minden további nélkül. Nem akartam ugyanis időt és energiát pazarolni arra, hogy egy bűnözővel bonyolódjak egy értelmetlen vitába. Miért hőzöngtem volna hát azon, hogy én sosem szoktam veszíteni? Sajnos van, amikor én sem tudok úgy lezárni egy ügyet, ahogyan szeretnék, de azért általában szoktam igyekezni, és elég jók voltak a statisztikáim is, már ami a megoldott ügyek arányát illeti. Ezt is szerettem volna éppen így lezárni, noha úgyis jelentést kell majd írnom, amiért használtam a fegyveremet, szerencsére sikeresen. Csak a kabátom bánta egy kicsit, de legalább Jay és én is úgy tűnt, hogy még megúszhatjuk ép bőrrel ezt a mai estét. Valahogy nem így képzeltem el ezt a beszélgetést, talán jobb lett volna nem ennyire sürgetni a megoldást, hanem szépen kivárni a holnapot, és vagy behívni az őrsre kihallgatásra, vagy az otthonában felkeresni. De nem, nekem mindenáron most azonnal kellett ezt elintézni, meg is lett az eredménye. - Láttam már egy-két túladagolást, Jay. Hidd el, valószínűleg jobban értek hozzájuk, mint te. Legalábbis remélem, mert ha tévedek, akkor elég nagyot fordult ez a világ… - szűkültek össze a szemeim. Eddig nem olvastam sehol egyetlen jelentést sem arról, hogy köze lenne valamihez. Ez persze nem zárta ki azt, hogy az eltelt idő alatt, mióta nem találkoztunk, labilis riporter vált belőle, aki drogokkal igyekszik enyhíteni a feszültséget. - Valóban? – emelkedett meg az egyik szemöldököm. – Akkor nagyon gyorsan kezdj el regélni, azt ajánlom! – lehet, hogy ismertük egymást, de egyrészt most húztam ki a seggét a szorítóból, másrészt első sorban rendőrként voltam itt, és nem barátként. Már ha nevezhettük magunkat annak, mert nekem nem nagyon akadtak olyanok a környezetemben, akiket ilyen megnevezéssel illethettem volna. Annak idején azért jóval közvetlenebb voltam, de ezt nyilván egyelőre még nem tudhatta. Talán nem is fogja. - Remek! Ha előre tudtam volna, szervezett akciót bonyolítunk az erre szakosodott csoporttal, de én jelenleg csak miattad vagyok itt. – azért egy kicsit sajnáltam, hogy ezt a sok szemetet most nem tudom eltakarítani, de bizonyos esetekben bizony az én kezeim is meg voltak kötve. Akár tetszett, akár nem. Lehetett nekem bármekkora a szám, ha a törvény mást mondott, és jelenleg semmiféle jogalapom nem volt razziát tartani. Majd megteszi más pár hét múlva, amikor már leülepedtek itt a dolgok. Nekem annyi volt a lényeg, hogy Jay életben maradjon, végtére is ezért jöttem ide. Többek között. Az volt mind a kettőnk isteni szerencséje, hogy gondolatolvasó képességre még nem tettem szert az évek során. Máskülönben biztos, hogy Jay seggét már régen szétrúgtam volna, amiért egy hülyeség miatt ennyit kockáztatott. Nem csak a saját életét, de másokét is, és most már az enyémet is. Oké, az tudom, hogy nem volt szándékos és csakis magamnak köszönhettem, de a lényegen nem változtatott. Ráadásul az információk hiányában nem is lehettem teljesen tisztában azzal, hogy mibe csöppentem bele merő véletlenségből. Bezzeg, ha ebben az ügyben nyomoztam volna, akkor biztosan nem tenyerelek ennyire a közepébe. - Nem fogok úgy rád hallgatni, hogy nem mondod el a tényeket. – vágtam vissza, mivel szerettem én magam mérlegelni és döntést hozni, nem csupán más szavára hagyatkozni. – Nem a kibaszott jelvényem miatt parancsolgatok, hanem azért, mert egy osztályt vezetek. Ez a dolgom, irányítani az embereket. – közöltem nemes egyszerűséggel, mivel ezt nyilván nem tudhatta. Az után lettem rendőr, hogy a mi nem túl hosszú közös útjaink szétváltak. – De, mint már említettem, kezdj el mesélni, hogy mégis mi a francba keveredtél. Az ügy amúgy sem hozzám tartozna, a nyomozást át kell adnom. – és nem is erre kívántam fecsérelni a drága időmet, mivel nekem nem egy sima gengsztert kellett elkapnom, hanem egy mentálisan zavart sorozatgyilkost. - Elég szarul nézel ki. – jelentettem ki, mintegy mellékesen, ahogy jobban elnéztem őt. Nem kívántam hazudni, és talán sikerül belegázolnom a fene nagy férfias önérzetébe ahhoz, hogy többé eszébe se jusson ilyen ostobaságokat művelni. Nem volt nyomozó, a francba is! – Szerintem mégiscsak jól jönne az a mentő… - én a magam részéről ragaszkodtam volna hozzá, noha az is igaz volt, hogy fordított esetben én is élből utasítanám el a segítő szándékot, már ha az egészségügyisektől jönne. - Igen, megtaláltam. Majd megírom a jelentésemet az ügyről. A te embered sérült meg? – beszéltem immár a telefonra koncentrálva, miután sikerült beülni a kocsiba mind a kettőnknek. A másik osztályt vezető nyomozó volt egyébként, és nem szándékoztam beavatni a saját dolgomba, egyszerűen csak riasztottam őket. – Remélem rendben lesz… - nem éreztem különösebben bűntudatot, mert a munkánk ezzel jár, rendőrként pedig kötelességem volt szólni nekik. Ez minden. Nem nagyon érdekelt egyébként Jay jelentőségteljes pillantása, igazából teljes mértékben lepergett rólam. Azt követően azonban, hogy bontottam a vonalat, beindítottam a kocsit. - Na, hogy vagy? – kérdeztem, megjegyezve közben a címét. – Húzd le az ablakot, a friss levegő jót fog tenni. Remélem kávé is van nálad, mert az meg nekem tenne jót, miközben beszélünk. Út közben pedig vázolhatnád, hogy mi a jó büdös francot képzeltél, mikor belekeverted magad ebbe! – ripakodtam rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Úgy sejtettem, hogy munka lehet a háttérben, legalábbis reméltem. Ezzel a magyarázattal még meg tudtam volna barátkozni, azzal már kevésbé, hogy ő maga nyúlt a tiltott szerekhez. - Nyugi, majd azt mondom, hogy egy informátorom riasztott, akkor nem kell kiadnom a neved. Úgy látom nagyon ódzkodsz tőle… - állapítottam meg, lefékezve egy piros lámpa előtt. – Hallgatlak! – noszogattam újra, immár nem is tudom, hányadik alkalommal.
Valószínűleg jobban ért hozzá, mint én? Ez akár még így is lehet. Fogalmam sincs, hogy az utóbbi időben mivel foglalkozott. Felőlem drogtémában is tovább képezhette magát, azt nem tudom elképzelni, hogy ő maga akármelyik szerrel is élt volna, a pillantásából viszont veszem a lapot, hogy ő is épp ezen gondolkodik – velem kapcsolatban. Nem így értettem. Sosem voltam függő, de nagyon kevesen tudják rólam, hogy sokkal mélyebb rétegből származom, mint amihez most tartozom. - Remélem, azt nem tudod jobban, hogy hogy érzem magam. – Én sem vagyok kevésbé makacs, úgy sejtem, velünk valahogy mindig ez volt a probléma. Nem kétlem, hogy jót akar, majd valamikor jóval később megköszönöm neki, hogy felbukkant, és kihúzott a szarból. A szintén esedékes „mennyire vagyok egy kibaszott, őrült idióta” címre keresztelt önvizsgálatot szintén inkább máskor tartom meg, most csak egy dolog biztos: nem vihetnek kórházba. Nem akarom, hogy ehhez a helyszínhez köthetően bárki is felvegye az adataimat, el kell tűnnöm egy időre ezek az alakok elől. Illetve kettő. Le kell lépnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. - Melyik füledre nem hallasz, Kate, mikor azt mondom: nincs rá időnk? – Hogy regéljek. Majd regélek később, ha élve kijutunk innen, és nem ragaszkodik hozzá, hogy megvárjuk, amíg itt helyben lő agyon az alaksorból érkező gengszter-erősítés. Most már ideges vagyok, hát mi olyan kurva bonyolult ezen? Éppenséggel úgy érzem magam, mint akit jó apróra rágtak, aztán kihánytak, kábé kétszer, baszottul nem hiányzik, hogy még vele is harcolnom kelljen, ahelyett hogy megkönnyítené a dolgokat, és én is rábízhatnám magam. A hirtelen felállástól máris émelygek, és ettől a néhány lépéstől annyira zsong a fejem – belülről is –, hogy a körülöttünk lüktető-dübörgő zenéből alig tudom kihámozni a szavait, a mondat vége viszont nagyon is eljut az agyamig. Miattam van itt? Fogalmam sincs, hogy ez jót jelent, vagy rosszat. A megérzésem inkább az utóbbi felé billen, de erről most szintén nem érünk rá beszélgetni. Ha egy ilyen helyre is utánam jött, anélkül hogy előtte felhívott volna, akkor úgy sejtem, fontos lehet, vagyis úgysem fogom megúszni. Ismerem már annyira. De vajon régi ismerősként, vagy nyomozóként keres? - Hát pedig muszáj lesz – dünnyögöm. Tisztában vagyok vele, hogy utál másokra hallgatni, csakhogy jelenleg nincs más választása. Ahogy ő is mondta, ez most nem egy szervezett akció, amire rálátása, és ami fölött kontrollja lenne, itt most egyedül rám hagyatkozhat. És ha én azt mondom, hogy most azonnal ki kell mennünk, akkor jobban tenné, ha elhinné. Odakint szívesen elmondok ezt-azt, hogy miből mennyit, azt még én sem döntöttem el, az eddigi együttműködési hajlandóságát mérlegelve, nem biztos, hogy annyira sokat. Másrészről talán többet tudna tenni az ügy érdekében, mint én. Kérdés, hogy akarna-e. Lehetne-e. És még úgy félezer másik kérdőjel. Egy egész osztályt vezet? Az szép. Akkor már értem, miért olyan szokatlan neki, hogy jelenleg nem uralja a terepet. - Odakint beavatlak… – A részletekbe… hangozna a folytatás, de most már, ha akarnám, se menne, nincs több beszédre pazarolható energiám, ha nem megyünk ki most rögtön, itt csuklok össze. Nem is igazán emlékszem, hogy jutottunk el a kocsiig. Elmosódott foszlányok rémlenek csak, mintha ezt a pár percet kompletten végig flasheltem volna. Az még megvan, mikor azt mondja, szarul nézek ki, és hogy a mentőket is újra felemlegeti, de ezek szerint mégis megkönyörült rajtam. A fejem az ülésnek vetem, a következő etap, ami eljut a tudatomig, az a rövid telefonbeszélgetés. - Igen – közli a fickó a vonal másik végén, az ő hangszínéből szintén lehetetlen olvasni, csakúgy mint legtöbbször Kate esetében. – Én is. Hasba lőtték, baromira vérzik, de a mentősök azt mondták, van esély, hogy megússza. Akkor majd várom a jelentést. – Azzal el is köszön, és Kate figyelme újra felé fordul. - Én is megmaradok, ne aggódj. Csak kell egy kis idő… – gondolom; úgy érzem, mintha három napot átbuliztam volna, megállás nélkül, kábé mint tíz évvel ezelőtt, az időérzékem teljesen tropa, megtippelni se nagyon merném, ez valós időben hány órát, vagy hány percet jelenthetett. Az ablakhúzás valóban jó ötlet, el is kezdem tapogatni a gombokat, de valami egészen mást sikerül aktiválnom vele. - Hopsz – lehet, jobban járunk, ha inkább ő húzza le nekem. – Van kávé. Én is azon élek. – Bár most lehet, kihagyom, az csak felerősíti a szervezetemben rekedt drogokat. Mondjuk, azt nem tudom, ez esetben hogy fogom ébren tartani magam. Most is el tudnék aludni. - Azért inkább nyugger-tempóban vezess – nem szívesen hánynám össze a kocsiját, de momentán még mindig eléggé émelygek, a szédülés sem múlt el teljesen, szóval jobb, ha nem ráz össze annyira. Ahogy elindulunk, a frisslevegő beáramlik az ablakon, lehunyom a szemem, és veszek pár mélyebb lélegzetet, mielőtt újra megszólalnék. - Nem akartam belekeveredni. – Legalábbis nem ennyire. – Nem vagyok drogos. – Sok minden van, amit én is magammal hoztam a háborúból, hiába nem voltam katona, csak egy háborús fotós, aki védelmet is kapott, de talán pont ezért, nem is voltam eléggé felkészülve rá. Még harmadszorra sem. Nem tudom, hogy egyáltalán fel lehet-e. Ettől függetlenül nem vagyok PTSD-s, és nem is kezdtem drogozni az ott látottak, vagy átéltek miatt. Ha esetleg erre gondolna. És ha elhiszi. - Kösz – lehelem, mikor azt mondja, megőrzi az inkognitómat, és ez most igazán őszinte. Egyszerű lenne csak annyit mondani, hogy belekeverték az italomba, de ezzel nem tudom megmagyarázni, hogy miért támadtak rám a mosdóban, és azt sem, hogy miért fontos ennyire, hogy ne tudják meg, ki vagyok. - Kaptam egy fülest, egy állítólag újfajta drogról. Talán emberkereskedelemhez is kapcsolódik, a kiszemelteket függővé teszik, felhasználják, a fizetségük pedig a lassan létszükséggé vált újabb adag… – A szemeim még mindig csukva, nem beszélek olyan artikuláltan, de azért talán érthető, amit mondok. Itt szünetet tartok, veszek néhány újabb mély levegőt. Lehet, túlbecsültem magam – előfordul néha –, mégsem fogom kibírni hányás nélkül. - Állj meg – kapaszkodok bele az ajtóba. Szerintem nem kell külön magyaráznom, hogy mi a kérés apropója.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Vas. Jan. 12 2020, 23:42
Jay & Kate
- Hála istennek fogalmam sincs, hogy érzed magad! – forgattam a szemeimet. Ha tudtam volna, akkor az azt jelentené, hogy voltam már kábítószer hatása alatt, de hála istennek ez nem volt rám igaz. Ezt azért szerettem volna benne is nyomatékosítani, illetve volt egy sanda gyanúm, hogy önként vette be azt az akármilyen vackot, és nem csak belekeverték az italába, ahogy a randidrogokkal szokás tenni. Sőt, ez biztos, hogy valami durvább cucc volt, de a kábszeresekhez semmi közöm nem volt, így nem is akartam ezekre a részletekbe belefolyni. Én sem örültem volna, ha az én ügyembe akar beleavatkozni egy másik ügyosztály embere. - Elég gyanúsan viselkedsz, Jay! Remélem tudsz róla… - állapítottam meg, és cseppet sem tetszett, hogy ő akarta megmondani, hogy mire van idő és mire nem. Szar a helyzet, ezt magamtól is láttam. Főleg, miután kilyuggatták a kedvenc dzsekim, de ez már igazán csak részletkérdésnek tűnt a jelenlegi szituációban. – Ez nem is volt kérdés! – morogtam az orrom alatt, még mindig a szemeimet forgatva, míg kiverekedtük magunkat arról az átkozott helyről, egyenesen a kocsihoz. Az jelentette most az egyetlen biztos pontot, vagy legalábbis nagyon úgy tűnt. És, ha már sikerült így belekeverednem ebbe, akkor a minimum elvárásom volt, hogy beavasson. Ezen pedig szerettem volna minél előbb túlesni, valamint azon is, ami miatt eredetileg felkerestem őt. A saját ügyem mindenképpen előnyt élvezett, már csak az áldozatok növekvő száma miatt is, de azért az is piszkálta az agyamat, hogy milyen őrültségre vetemedhetett. Egy sztoriért mindenre képesek voltak egyesek, nem ő volt az egyetlen ilyen ismerősöm, aki a média berkein belül dolgozott. - Jézusom, a végén még elrontasz valamit! – fújtattam, akár egy felhergelt ló. Megnyomtam a megfelelő gombot, és immár beáramlott némi hűvös éjszakai levegő. Nekem is jót tett, ami azt illeti. – Ez a mai nap első jó híre! – állapítottam meg, már-már vidáman. Magamhoz, és a helyzethez képest vidáman, mert az arcomon természetesen a mosoly egyetlen szikrája sem jelent meg továbbra se. Fáradt voltam, és a fenébe is, nagy volt rajtam a nyomás. Tudtam, hogy lesz következő áldozat, és valószínűleg az nem Jay lesz, mert jelenleg még itt voltam vele. - Drága az időm, Jay! Nem érek rá lassan vezetni, ketyeg az óra… - talán az övé is, még ha nem is tudott róla egyelőre. Épp elég baj, hogy én tudtam, és ezt vele is közölnöm kellene hamarosan, ha beszámítható állapotba sikerülne varázsolni. – Nem most jöttem le a falvédőről. – jegyeztem meg mintegy mellékesen, de eszem ágában sem volt ám félbe szakítani a mondókáját. – Ez igazán pompás, most mégis úgy találtam rád, hogy azt sem tudod, melyik bolygón vagy. – emlékeztettem csak úgy mellékesen, szépen küzdve le a lakásáig vezető utat. - Nesze, itt egy fél üveg víz! Húzd le az egészet. – dobtam oda neki a palackot, amit nem olyan régen szereztem be egy benzinkútnál, mielőtt megkerestem volna őt. – Értem. Szóval a klasszikus nóta. Azt áruld el nekem, hogy mi a francért nem fordultál akkor a rendőrséghez? Önjelölt hősnek képzeled magad? Mert nem vagy az, és már ne is haragudj, de túl kevés vagy ahhoz, hogy megoldj egy ilyen kaliberű ügyet. Még a nyomozóknak sem kis falat, nemhogy neked, civilnek… - nem fért a fejembe, mégis mit gondolt. Illetve sejtettem, de nagy ökörségnek tűnt az egész. - Ó, a jó büdös francba! – úgy léptem rá a fékre, hogy kis híján bele verje a támlába a fejét, és csak remélni tudtam, hogy még időben kinyitotta azt a rohadt ajtót. Pedig mondtam volna még tovább szívesen, de ez a két szó sikeresen belém fojtotta a mondandómat. – Nyisd ki! – szóltam azért rá a biztonság kedvéért, de bíztam benne, hogy ennyi esze még maradt, vagy már lett, ahogy ürült ki a szervezete. Csak ne lenne ilyen rohadt lassú folyamat. – Úgy látom már nem vagyunk messze. Lehet jobb is, ha kiadod magadból. Ha végeztél, akkor hallgatlak tovább… - a világért sem akartam én megnehezíteni az amúgy is macerás helyzetét, talán csak egy kicsit. Úgy éreztem, megérdemli, és különben sem vagyok az a pátyolgatós típus.
Ha jottányival vidámabb hangulatban lennék, és nem az élve kijutás reménye foglalná le az összes életenergiám, erre azért nem mulasztanék el sandán visszakérdezni. Most komolyan? Soha? Egy ártatlan füves cigit sem? Fel se nőtt igazán, aki ezt kihagyta, de ezt a megjegyzést most mégis inkább magamban tartom, nincs idő bájcseverészésre. Csak jussunk már ki végre. Sajnos nem ő az első ma este, aki szerint gyanúsan viselkedem. Jól elkúrtam az egészet. Nem kérdés. És az sem biztos, hogy ki tudok mászni belőle. Meg kell húznom magam néhány napig-hétig, ez teljesen biztos. Abból azért még lehet némi előnyöm, hogy Kate akciója révén bizonyára azt hiszik, hogy én is az FBI-hoz tartozom. És ha már itt tartunk, nem is lennék olyan rossz társak… támad lesből a szórakozott gondolat, már a kocsiban, mikor a véremben dúló adrenalin-felhő az ajtó csattanása után oszlásnak indul. Már csak egy kis levegőre vágyom, de a próbálkozás nem jár sikerrel, Kate harapós kifakadására inkább feladom, és megadóan az ölembe ejtem a kezeim. Jól van, akkor rábízom. - Abban egész jó vagyok ma este… – nyögöm ki egy tompa köhintéssel, majd lehunyom a szemem, és az jár a fejemben, hogy vajon mióta lett ennyire, nem is tudom, mindenre háklis és kiállhatatlan. Komolyan, egy zsémbes öregúr jut róla eszembe, vagy egy kanos, pökhendi ficsúr, akinek a kocsi egyet jelent a farka meghosszabbításával, nőt legalábbis még egyszer sem hallottam ennyire aggódni a járgánya miatt. Túl sokat van férfiak közelében. Úgy értem, arrogáns, karót nyelt, unalmas férfiak közelében, és a jelek szerint kifejezetten rossz hatással vannak rá. Nem tudtam eldönteni, hogy már alapjáraton feszült volt-e, vagy csak az előbbi fennforgás hagyta rajta a bélyegét a hangulatán, de nehéz lett volna nem észrevenni – még ilyen félholt állapotban is –, hogy valami nem stimmelt. Nem mondanám, hogy annyira jól ismerem, de azért néhány hónapot lehúztunk Afganisztánban. Miért éppen most jutottam eszébe? Ha jól rémlik, azt mondta, engem keresett, ami tekintve, hogy az utóbbi… franc tudja, hány évben egyszer sem fordult elő, valószínűleg nem azt takarja, hogy meg akart hívni néhány felesre. De meg sem próbáltam túráztatni magam rajta, néha még a gondolkodás is fájt, és abban is biztos voltam, hogy hamarosan úgyis rátérünk a lényegre. - Pedig a te érdekedben szóltam. – Nekem aztán édesmindegy, hogy lehányom-e a kocsiját, vagy sem. De érdekes, az előbb még én könyörögtem – hosszasan –, hogy haladjunk már, de akkor nem lehetett gyorsítani a tempón, most meg hirtelen nincs ideje. Kezdem gyanítani, hogy nem pont ő lehet a beosztottjai szíve csücske, pedig egy egész osztályt vezet, ugyebár, mint volt szíves megemlíteni. Ahogy kimondja… ezt a falvédős hülyeséget, azonnal megjelenik előttem egy kép. Egész alakos. Róla. Nem homályos vagy derengő, egészen határozottan valóságosnak tűnik, mintha egy különösen éles emlék szippantana magába. A meztelensége azonnal foglyul ejti a tekintetem, de aztán… baszki! Kis híján hátraugrok, mikor a falon lógó, kétdimenziós Kate hirtelen felém fordul, először csak a szeme mozdul, mint valami kibaszott kaméleon, majd lassan a fejét is felém fordítja; a pillantása sötét és szikrázó, süt belőle a kendőzetlen gyilkolási vágy. Megdermedek. Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogom, de a gyomromba hasító félelmet nagyon is érzékelem. Előbb a lábát mozdítja, a talpa puhán és kecsesen földet ér, majd a teste többi része is fokozatosan leválik a képről. Nemes egyszerűséggel kilép belőle, és egyenesen felém... Megrázom a fejem. Na, jó. Ez… nagyon bizarr volt. A mutatóujjam végighúzom a homlokomon. Egy frászt. Inkább két kézzel beletúrok a hajamba, és egy ideig ott is hagyom a tenyerem. Azt hittem ennek már vége van. - Megtennéd, hogy... nem beszélsz költői képekben. Tudod, az agyam most kicsit túlságosan reaktív a… mindenre. – Még mindig csak pislogni tudok, ahogy próbálom kikotorni magam az előbbi dermedtségből. Hogy mennyire utálom az ilyen pöcs hallucinációkat! Mért nem inkább pezsgőfürdőzni akart, vagy tejszínhabot nyalogatni az izmos mellkasomról...? Az önirónia általában be szokott jönni, de most még ettől sem érzem magam sokkal jobban. Inkább ez utóbbi képet is kidörzsölöm a szememből, mielőtt… a picsába, mi lehet ez a szar? Elveszem a vizet, és a felét egy húzásra, szó nélkül magamba öntöm, próbálok regenerálódni, és amennyire tudok, koncentrálni, hogy ne csússzak újabb rémképekbe. - Értékelem az aggodalmad, de hidd el, pontosan tudom, melyik bolygón vagyunk – mormogom, azon igyekezve, hogy inkább erős iróniának hasson, mintsem ami az igazság: nyomatékosítani akarom, még mielőtt ismét megtörténne, ami az előbb, és valami bolygóközi zombi-apokalipszis közepén találnám magam. Ezúttal inkább nem hunyom le a szemem, erőszakkal nyitva tartom, és az előttünk kígyózó, éjszakai utat figyelem. Mi a picsáért nem lehet egyenes utakat építeni… - Abba ne hagyd. Mindig is szerettem hallani, milyen jó véleménnyel vagy rólam – szúrom közbe egy alkalmas pillanatban, mikor egy légvételnyi szünetet tart a méltatásom közben. – Kár, hogy nem a te lakásodra megyünk, az évek alatt biztos szobrot is készíttettél rólam. – Valahol persze tudom, hogy igaza van. Hülyeség volt. Nem gondoltam át, vagy inkább nem hittem el eléggé, de a szavaiból csöpögő felsőbbrendűségi tudat karcolja az önérzetem. - Nem hősködni akartam. Csak szerezni egy pirulát. Ennyi. – Tudnom kellett, hogy igaz-e, nem akartam a rendőrségre várni, sosem a türelemről voltam híres, ezt ő is tudhatja. Hetekig elbaszakodtak volna vele, ha nem tovább. Addigra már a dílerek is úgyis másik helyet választottak volna, de még ha – tegyük fel – komolyan vesznek, és találtak is volna valamit, akkor sem hiszem, hogy tájékoztattak volna a fejleményekről, engem, mint tiszteletbeli senkit, a civilek oldaláról, ahogy az előbb ő is hangsúlyozta. Mára viszont pontos helyem és időpontom volt. És ha már itt tartunk, Pam sem a rendőrségre ment. Nem mondta el, hogy miért nem, de látszott rajta, hogy retteg. A kanyargások és a sebességünk viszont rövidesen meg is teszi hatását, én igazán igyekszem időben kinyitni az ajtót, de ahogy satuféket nyom, a megszokott állóképességem és a bekapcsolt öv hiányában a fejem egy az egyben a kesztyűtartóhoz csapódik. Majd rögtön vissza. - Baszki… – Ennyit sikerül kinyögnöm, mielőtt elfordulok, és sikerül a külső talajt megajándékozni. Kábé egyetlen centin múlt. És nem mintha megérdemelné. Nemsokára visszadőlök az ülésre, a fejem kimerülten a támlának vetem, és iszom még néhány korty vizet. Hát, jó rég voltam utoljára ennyire szarul. Pompás újratalálkozás. Úgy kapkodom a levegőt, mintha két háztömböt körbefutottam volna. A homlokom meg-megcsillan az izzadságtól. Nem szólok semmit, csak egy jelképes csattanással visszahúzom az ajtót. Csodálkoznék, ha nem repedt volna fel a homlokom, és ha nem dagadna-lilulna be reggelre. Egy agyrázkódás ide vagy oda már nem igazán rontana vagy javítana a helyzeten, viszont holnap valahogy be kellene tornáznom magam dolgozni. Legalábbis, egyelőre még él bennem az elhatározás. - Nincs tovább – adok gyors, és nem túlcifrázott választ a folytatásra vonatkozóan. – Megszereztem, de bevetették velem. A többit te is láttad. – Vagyis nem, bizonyára volt közte legalább egy óra, csak lószarra sem emlékszem. És az időérzékem is teljesen tropa. – De inkább felejtsd el ezt az egészet, mintha ott sem lettem volna. Én is azon vagyok. – Az út hátralevő része hamar eltelik. Mikor megérkezünk, és sikeresen felküzdjük magunkat a lakásig – jobban mondva engem –, az ajtót kitárva, ismét a fürdőszobát célzom meg, hagyva neki egy kis időt, hogy megismerkedjen a hellyel. Modern és igényesen berendezett lakás, két hálószoba, amerikai konyha, itt-ott egy csöppnyi művészettörténeti érdeklődésről árulkodó tárgy, vagy festmény, de összességében nem múzeumra, hanem egy elegáns, de otthonos lakásra emlékeztet. Ami az első perctől egyértelmű, hogy nem az enyém. Nem azért, mert az én ízlésem nem lenne ennyire kifinomult jó-jó, kicsit talán ez is benne van, hanem mert a bekeretezett képeken idegenek pislognak vissza a szemlélődőre. Többnyire egy fiatal férfi és egy nő. Rajtunk kívül viszont senki más nincs itthon.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Pént. Ápr. 17 2020, 19:39
Jay & Kate
Azért bármilyen nehezemre esett is beismerni, szar volt ilyen állapotban látni Jayt, és be kellett látnia mind a kettőnknek, hogy ez bizony nem sokon múlt. Most lehet, hogy mérges volt rám, amiért keresztbe tettem a kis akciójának, de a fenébe is, én is mérges voltam őrá. Remekül tudtam időzíteni, úgy látszik, de nem tudom mi lett volna, ha nem éppen ezt a mai estét választom arra, hogy felkeressem őt. Kimászott volna ebből? Volt egy sanda gyanúm, hogy nem feltétlenül. Lehet, hogy már csak a hullájával találkoztam volna a törvényszéki boncnok társaságában. - Hé, megmaradsz? – kérdeztem újra aggodalmasan, ezúttal már csak a visszapillantóban nézve hátra. Fogalmam sem volt, hogy mi játszódhatott le a fejében, de mind a kettőnk érdekében talán jobb is, hogy nem hallottam a gondolatait. Valószínűleg egyből kiverte volna nálam a biztosítékot egy ilyen agymenés, a meztelen énemről már nem is beszélve. Vannak dolgok, amiket jobb a múltban hagyni, igaz? A mi kettőnk kalandja is pontosan ilyen volt, én legalábbis mindent ott hagytam biztos távolságban, évekkel ezelőtt. - Jó, oké. – szusszantam nagyot, mert a válaszából már sikerült rájönnöm, hogy valami orbitális nagy baromság járhatott a fejében, amikor olyan „értelmes” fejet vágott az imént, és úgy pislogott rám, mint aki kísértetet látott. – Csak ne képzeld nekem azt, hogy képes vagy sértetlenül kiugrani egy mozgó kocsiból, vagy repülni, mert az nem sülne el jól, világos?! – ezúttal hátra fordultam, és jelentőségteljes pillantást vetettem rá. Úgyis piros volt a lámpa, neki meg némi lassításra volt szüksége. - Ez nem a véleményem, hanem a tények. Civil vagy, Jay, ezt ne felejtsd el! – közben újra a gázra léptem, hogy ismét métereket hagyjunk magunk mögött, végre közelebb kerülve az úti célunkhoz. Szívesebben lettem volna már a lakásban, mit ne mondjak. – Persze, az egyik polcom olyan, mint egy szentély. Ugyan felismerhetetlen agyagszobrok vannak ott, de az mind te vagy, különböző szemszögekből… - természetesen egy szavam sem volt igaz, inkább én is piszkálódásnak szántam, nem feltétlenül viccelődésnek. Nem voltam épp poénkodós hangulatomban. Legszívesebben lemartam volna az arcomat, úgy a csontomig, de ellenálltam a kísértésnek. Annak is, hogy az ő arcával tegyem meg ugyanezt. - Nem hősködni akartál, hanem a nagy sztoridat. – szögeztem le egy bólintás kíséretében. Értettem én mindent, ismertem a hozzá hasonlók gondolkodásmódját, és cseppet sem rajongtam értük. Lehet, hogy sok dologban benne volt már, és sokat látott, de akkor sem volt rendőr. Nem fityegett jelvény a nyakában, nem volt fegyver erősítve az övére, és cseppet sem volt az a típus, aki képes megvédeni magát veszélyes alakokkal szemben. Ezt ma első kézben volt alkalmam megtapasztalni, hiszen én mentettem meg a seggét. Ezt azonban kivételesen nem dörgöltem újra az orra alá, talán elég lesz majd akkor, ha kijózanodott teljesen. Most még annyit ért volna, mint halottnak a csók. Míg ezen pörögtem, addig neki is sikerült kinyitnia az ajtót, hála a jó istennek. Nem tudom, hogy mit csináltam volna vele, ha összepiszkítja a kocsimat, de az biztos, hogy miután belenyomtam az arcát, vele takaríttattam volna ki. Úgyhogy gyakorlatilag magának tett szívességet azzal, hogy elég ügyes volt ahhoz, hogy ne a saját ölébe adja ki a gyomra tartalmát. - Igen, láttam. Van fogalmad róla, hogy mennyivel rosszabbul is elsülhetett volna ez az akció, ha nem pont ma toppanok be? – nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. – Te talán elfelejted, vagy egyáltalán nem is emlékszel, én viszont minden egyes pillanatára. Már csak azért is, mert a kedvenc dzsekim bánta. – emlékeztettem arra a kis lyukra, amit az egyik golyó okozott, és természetesen az is miatta történt. Általában nem így szokott zajlani egy kihallgatás, vagy vallomás felvétel, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Egyelőre ugyanis még nem volt hivatalosan köze ehhez, hanem én akartam felkeresni, még mielőtt bármi baj történne. Ez a gondolat egy kicsit azért görcsbe rántotta a gyomrom, még ha a világ minden kincséért se ismertem volna be. Még akkor is ezen járt az eszem, amikor végre elértünk a lakásba, és ajtón belül kerültünk. Kezdtem azt hinni, hogy már sohasem jön el ez a pillanat. - Jay, kinek a lakása ez? – kérdeztem, megállva a fürdőszoba ajtajában, amit idő közben gondolkodás nélkül nyitottam rá. Már ha egyáltalán bezárta. – Tessék, igyál még! – léptem be, a kezébe nyomva azt a pohár vizet, amit a felfedezés során vettem magamhoz. – Talán nem ártana, ha lezuhanyoznál, aztán majd megnézem a sebeidet… - ajánlottam fel, habár nem ápolónői minőségemben jöttem ma ide. – Biztos van itt valami fertőtlenítő. Ha mást nem, majd alkohollal. Vegyél be fájdalomcsillapítót is. – a legjobb persze az lett volna, ha alszik egy kicsit és utána beszélünk, de annyi időm nem volt. Haladnom kellett tovább az üggyel, úgyhogy valamivel jobb szintre kellett őt küzdenem most.
A kérdésre inkább csak hümmögök, vannak olyan útszakaszok, mikor jobbnak érzem, ha inkább csukva marad a szám. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, és hazáig kibekkelni valahogy az időt. - Igyekszem észben tartani… – mormogom, cseppet sem megnyugtatásnak szánva, valójában nem is áll neki olyan rosszul, ha ideges. Esély, mondjuk tényleg van rá, hogy agresszívabb hallucinációk jelentkezzenek, de kiugrani azért csak nem fogok a kocsiból. Remélem. Volt már rosszul sikerült tripem, ecstasy után, de ez most valami egészen más. – Majd hívom a repülő felhőcskét, ha nem lennék elégedett a fuvarral – teszem hozzá egy vigyorral, és újra lehunyom a szemem. Persze, tény, hogy civil vagyok, de ha már itt tartunk... - Azért nem teljesen. Elég sok időt lehúztam a sereggel – vetem ellen, csak mert úgy szeretnék ellent mondani. Egyébként büszke is vagyok rá, hogy eddig épségben hazakerültem minden háborús övezetből. – Ne mondd, hogy egyáltalán nem rémlenek részletek... – Háború ide vagy oda, azért vannak jó emlékek is, bár abban is biztos vagyok, hogy ez az utolsó téma, amiről jelenleg beszélgetni szeretne. A beharangozott köcsöggyűjtemény ennek pompás bizonyítéka, elmaradhatatlan félmosolyt húz az arcomra, még ebben az állapotban is. - A jelek szerint még mindig speciális helyet foglalok el a szívedben – de ahogy kiejtem, újra elfog a köhögés, talán ez meg annak a jele, hogy jobb lenne, ha befognám végre valahára. Kinézek az ablakon, lassan hazaérünk most már. Remélem, megmaradok reggelig. A nagy sztorival viszont megint sikerül felkapirgálnia az idegeimet. Egy fenét sztorizni mentem! Utáltam, ha engem is firkásznak néztek, képriportot meglehetőst nehéz lett volna készíteni odabent, pláne, hogy nem is hoztam felszerelést. Másrészről… igen, a sztorit akartam. De nem azért, amiért gondolja. - Inkább maradjunk a hősködésnél – azt még mindig szívesebben magamra vállalom. A szent beszéd ezzel folytatódik is, felsóhajtok… nos, igen, azt hiszem, van elképzelésem, mi történt volna, ha nem talál rám időben. A dzsekije említésére mégsem bírom ki szó nélkül, pedig hálám jeléül, ezúttal igazán megpróbáltam csendben tűrni a fejmosást. - Szereznéd, ha licitálnánk, ki járt rosszabbul? A lakásba érve nyomban birtokba is veszem a fürdőszobát, kulcsra nem zárom, nem gondoltam, hogy még ide is utánam jön, de szerencsére épp, hogy kész vagyok, mire az ajtó újra kitárul, már a wc mellett gubbasztok a földön, a hátam és a fejem a falnak támasztva. - Téged aztán nehéz lerázni – dünnyögöm az orrom alatt, de a pohár vizet szó nélkül átveszem. – Ne nyomozd le, ha kérhetem, csak egy régi ismerős – válaszolom meg a lakással kapcsolatos észrevételeket. A hosszabbik verzióra most inkább nem vállalkoznék, csak ha mindenképp ragaszkodik hozzá. - Ez jó ötlet – méltatom a zuhanyzásra tett javaslatát. – Leszámítva, hogy kizárt, hogy megállnék a lábamon – öntöm szavakba a tagjaimban érzett erőtlenséget. A sebeket viszont tényleg ki kéne tisztítani, annyi mocsokban fetrengtem az éjjel, hogy még a gondolata is több, mint undorító. Ráadásul az éberségem is az utolsókat rúgja, mióta feljöttünk, olyan fáradtság lett rajtam úrrá, hogy itt helyben el tudnék dőlni és aludni. A fürdő pár pillanatra összemosódik előttem, az üvegpohár pedig kicsúszik a kezemből. - Basszameg... – Hallom a javaslatait, de jelenleg ez az össz, amit sikerül kisajtolni magamból. Egyszerre szól a törött pohárnak, a sejtszintig kúszó, szaggató, nem múló rosszullétnek és ennek a szánalmas tehetetlenségnek.
We all make choices in life. The hard thing is to live with them.
★ foglalkozás ★ :
fotóriporter, háborús fotós
★ play by ★ :
Bradley Cooper
★ hozzászólások száma ★ :
99
★ :
Re: Jay & Kate
Szer. Márc. 10 2021, 19:29
Jay & Kate
- Ne vicceskedj itt nekem, mert egyáltalán nem vagy poénos! – szóltam rá szigorúan, csak futólag pillantva felé. Ha nem akartam közúti balesetet okozni azért, mert egy beállt idiótára koncentrálok a vezetés helyett, akkor muszáj volt nem őt bámulnom. Márpedig egyáltalán nem hiányzott most még ez is. Mára elég volt a dzsekim, a kocsimat már nem akartam tönkre tenni miatta. Egy kicsit drágább mulatság lenne, és a rendőrség azért nem fizet olyan jól, hogy bármikor megvehessek egy új kocsit. Az pedig nem szerepelt a terveim között, hogy járőrkocsit kölcsönözzek magamnak néhány hét erejéig, amíg meg nem oldódik a helyzet. Az én melómhoz az túl feltűnő lenne. - Az egy dolog, hogy mit csináltál a seregben, de emlékeim szerint most nem a Közel-Keleten vagyunk, hanem New Yorkban, ahol te egy fotóriporter vagy, én pedig zsaru. Ez mindenképpen arra enged következtetni, hogy itt bizony mégiscsak civil vagy, semmi más. Én meg a hivatalos szerv. – dörgöltem az orra alá, mert tényleg ez volt az igazság. Egy veterán ugyanúgy civil lenne, bárhogy nézzük is, míg nekem itt lapult a zsebemben a jelvényem, amely elég sok dologra feljogosított vele szemben. - Túl sok olyan részlet rémlik, amire nem szeretnék emlékezni, és itt most zárjuk is le a témát! – mondtam figyelmeztetően, mert tényleg egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé a háborús emlékek. Elég rossz volt az nekem, még ha nem is küzdöttem olyan rémképekkel, amivel sokan mások. Nekem a mostani munkámban is volt bőven borzalom, ami kísérthetett éjszakánként, és akadt a magánéletemben is olyan szörnyűség, ami néha túlszárnyalta még a seregben eltöltött időmet is. Nem könnyű az élet, mondjuk úgy, és én nem ringattam már rég magam abba a tévképzetbe, hogy ez meg fog változni, és minden helyrejön. Már semmi sem fog, ezt kellett elfogadni. - Titokban a rajongód vagyok! – halkítottam le egy pillanatra a hangomat, mintha valami titkot árultam volna el neki. Aztán úgy, hogy ő ne lássa, egy kósza félmosoly azért végigkúszott az ajkaimon, miközben szigorúan előrefelé szegeztem a tekintetem. – Nem javítasz ezzel sem a helyzeten! – utaltam a hősködésre, ha már itt tartottunk. Azért aggasztott, hogy ha nem sztori miatt, akkor mégis mi a francnak keveredett bele ebbe az egészbe. - Nem szükséges! Te magadnak kerested a bajt, mert nyilván tudtad, hogy mivel járhat ez az egész, én meg csak belecsöppentem. Nálad benne volt a pakliban, én viszont meg kellett, hogy mentsem a segged, miközben beszélgetni mentem oda, semmi másért. Erre tessék! – dühösen megráztam a fejem, ahogy eszembe jutott megint a sérült ruhadarab. Jay meg is érdemelte, hogy így járt, örülhetett, hogy ennyivel megúszta, na de a dzseki?! Az semmiről sem tehetett! Még akkor is ezen dühöngtem magamban, amikor feltámogattam magunkat a lakásba a parkolást követően. Sejtettem már kezdettől fogva, hogy ez nem az ő lakása, de amikor beértünk, akkor már abszolút nyilvánvalóvá vált számomra, és nyomozónak sem kellett volna lennem hozzá. - Munkaköri ártalom valószínűleg. – vontam meg a vállaimat. Valóban nehéz volt lerázni, ha valamire rákattantam, de ez volt a feladatom. Nem eresztettem soha senkit csak úgy szélnek. – Már miért ne nyomozhatnám le? – ráncoltam a homlokom értetlenül. – És mondd csak, az illető is tisztában van vele, hogy nála húzod meg magad? – összefontam a két karomat, úgy figyeltem, ahogy megitta a vizet. - Jó, nem gond! Segítek, de semmi olyan, mielőtt félreértenéd! – szögeztem le gyorsan. Még szerencse, hogy nem vagyok az a könnyedén zavarba ejthető fajta, így aztán abszolút nem okozott gondot a meztelen férfitest látványa, és különben is láttam már őt. – Amúgy sem tudsz semmi újat mutatni… - legyintettem végül könnyedén, miközben kibújtam a kabátomból. – Ezt én sem mondhattam volna szebben! – morogtam az orrom alatt dühösen, mikor a poharat sikeresen megismertette közelebbről is a padlóval. – Meg se moccanj, majd én feltakarítom. Maximum a ruháidat kezdheted el levenni, hogy azt legalább ne nekem kelljen. Túlságosan élveznéd a helyzetet… - forgattam a szemeimet, miközben kivonultam a helyiségből, hogy keressek valami takarításra alkalmas eszközt. Meg is találtam a partvist, azzal és egy lapáttal felszerelkezve értem vissza, és kezdtem neki a szilánkok eltüntetésének. - Nem látom, hogy iparkodnál, pedig hidd el, már éppen eléggé súrolja az ingerküszöbömet az is, hogy én fürdetlek meg. Tényleg nem vetkőztetlek le! – böktem felé az egyik kezemmel figyelmeztetően. Ah, te jó ég, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az este így fog végződni, és határozottan nem volt ínyemre, de segítenem kellett rajta.
Kezdőlap
