Óvatosan hajoltam le, folyamatosan magam mögé pillantgatva. Mondhatni már-már üldözési mániával küszködök az elmúlt időszakban. Nagyjából három éve folyamatosan dolgozom ezen a helyen – gimi alatt azért nem voltak képesek berángatni ide a bácsikámék – de még mindig nem voltam képes hozzászokni ahhoz, hogy mennyire nehéz egyáltalán megélni ebben a kócerájban. Összességében már sokan hihetik azt, hogy megszoktam azt a bizonyos terrort, amiben tartva vagyunk itt mindannyian, de ez nem feltétlenül jelenthető ki. Egyszerűen csak arról van szó, hogy megtanultam nem kimutatni a félelmemet, hiszen azzal általában csak jobban feltüzeltem ezeket az állatokat. Pontosan tudom, hogy a családom tagjait fikarcnyit sem érdekli az, hogy velünk itt mi történik, ez pedig teljes mértékben megtanította, hogy magamon kívül senkire sem számíthatok.
Egyelőre megoldást még nem találtam. Igyekeztem a többi lányt a pultba állítani, vagy főzni küldeni, és én rengetegszer mentem ki sikálni a padlót, vagy vittem ki az általunk elkészített ételeket. Alapvetően próbáltam lehetőleg a kiskorúakat folyamatosan a konyhán dolgozgatni, hogy legalább ők ne szenvedjenek el hasonló borzalmas dolgokat. Persze ebből voltak nézeteltérések, hiszen a nagyszájúbb lányok nem feltétlenül tartottak jónak, de a végén szerencsére mindig meg tudtam győzni őket a saját igazamról. Mert csak nem hagyhatjuk, hogy valaki, akin akkora teher van, hogy iskola mellett csak egy ilyen helyen volt képes munkát találni, és a családja rossz anyagi helyzete miatt kénytelen itt dolgozni, azt nem feltétlen kell azzal is lelki nyomorékká tenni, hogy undorító, perverz faszkalapok tapogatják őket. És a többi lány pont azért értette meg, hogy ez nekem miért annyira fontos, mert ugyanúgy kimentem, mint ők… Még ha ez nem is volt biztonságos. Nem csak papoltam arról, hogy mennyire rossz lenne azokat a lányokat szimplán kiengedni a semmibe, hogy halálra tapogassák őket – és tényleg ki tudja ezek után mit műveljenek magukkal, ami ténylegesen az én lelkemen száradna – hanem igyekeztem a lehető legtöbbet kint dolgozni, és vagy felszolgálni, vagy takarítani. Mert attól még, hogy az én életem elbaszott, nem kell másénak is annak lennie.
Probléma inkább azzal a visszajáró vendéggel volt, aki folyamatosan rám volt akadva és állandó jelleggel igyekezett a közelemben lenni. A legtöbben csak gusztustalan megjegyzéseket tettek, és emlegették a nemi erőszakot, de ez a pasi ilyen téren más volt… Ugyanis ő ténylegesen molesztált engem is, és a többi lányt is. Mindenkit más, gusztustalan becenévvel illetett, és természetesen kidobatni nem tudtuk volna, hiszen állandóan itt verte el a pénzének azt a részét, amit nem piára költött.
Egy ideje viszont sikerült elkerülnöm, most viszont túl későn vettem észre a felém közeledő árnyékot, mert talán túlságosan is belemélyedtem a gondolataimba. Pont ezért nem voltam képes most elmenekülni, és magamra zárni az egyik ajtót, mint két héttel ezelőtt, és még mielőtt megfordulhattam volna, hogy hozzá vágjam a felmosórongyot, már elkapta a derekamat és magához is húzott, hozzám nyomva a meredező, gusztustalan testrészét.
- Tündérkém – suttogta a hajamba, én pedig minden erőmet bevetve próbáltam lefeszegetni a karját a derekamról, hogy elkerüljem a további érintkezést vele, de ezzel csak annyit értem el, hogy jobban hozzám dörgölte a testét, és a másik kezével próbált befurakodni az összeszorított combjaim közé – Ne játszd már ennyire a nehezen kaphatót. Már majdnem a nadrágomba élveztem, amikor megláttalak csak azért, mert mindig ezt csinálod.
Végül csak sikerült a terve és egy elégedett sóhaj szaladt ki a száján, amikor megérintett, nekem meg talán pont ez adott elég erőt ahhoz, hogy végül az alkarjába harapjak és visszakézből akkora pofont keverjek le neki, hogy meg tudjon tántorodni tőlem. Még mindig éreztem mind a két érintését, amitől majdhogynem elhánytam magam… Automatikusan kezdtem el hátrálni a fal felé, mert menekülési útvonalam amúgy sem volt a hosszú, és keskeny folyosó miatt, így csak annyit tehettem, hogy elhátráltam, és reménykedtem benne, hogy valaki erre fog járni. Elég gyatra, hogy ilyen is akkor történik, amikor természetesen nem a szobáknál takarítgatok, szóval még csak a szertárt sem tudnám magamra zárni, ami némi védelmet nyújthatott volna. Lassan meg is éreztem magam mögött a folyosó végét jelző fal hűvös simítását, és figyeltem, ahogyan egyre közelebb jön hozzám, már-már vicsorba torzuló, gusztustalan vigyorral az arcán.
- Azt hittem, hogy te egy kedves lány vagy – vetette oda nekem megvetően, én pedig természetesen nem mondtam rá semmit. Mit is mondhattam volna? Talán tényleg az voltam… De soha nem szóltam egyetlen szót sem ehhez a beteg baromarchoz, abban viszont biztos voltam. Mert rohadtul féltem tőle, és az egyetlen dolog ami érdekelt, hogy magam, és a lányokat is óvjam tőle… Mert mindannyiunkkal ezt a gusztustalan játékot űzte.
- De te is csak egy ugyanolyan mocskos kurva vagy, mint az összes többi nő – a hangja talán egy cseppet szomorú volt, de épp eléggé kiéreztem belőle azt is, hogy mennyire fojtott volt a dühtől, és ez az egész annyira megrémisztett, hogy automatikusan csuktam le a szemem, és húztam össze magam a földön. Teljesen ösztönszerű volt a mozdulat, és én magam is éreztem, hogy mennyire irreális és gyerekes dolog ez tőlem, de nem tudtam ellene mit tenni. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha a két kezemet a fejemre teszem, összegubódzom, és lehunyom mind a két szemem, akkor nem látom őt.. Tehát ő sem lát engem. Olyan volt, mint amikor kiskoromban beadták nekem a nagyszüleim, hogy a mumus nem fog megtalálni, ha a fal felé fordulva, mélyen a takaróba burkolózva alszom… Mert a mumus csak azokat a gyerekeket eszi meg, akik nem alszanak. Emlékszem, hogy anno rákérdeztem, hogy miért van ez így… Hiszen a gyerekeknek ugyanolyan ízüknek kell, hogy legyen. Erre a nagyanyám pedig mindig azt mondta, hogy nem, mert az alvó gyerekeknek egyszerűen csak rossz íze van. Ezért mondogatta mindig nagyon serényen, hogy aludjak el korán, mert akkor sosem fognak elvinni… Ellenben a Mikulás tudni fogja, hogy mennyire jó kislány vagyok, és minden karácsonykor megajándékoz… Mindenesetre ez rosszabb volt, mint akkor bármi, amit beetettek velem… Mert a valóságban történt.

Az ember azt gondolná, hogy a szexuális molesztálás egy olyan dolog, amihez hozzá lehet szokni idővel, ha maga előtt is letagadja annak a tényét, hogy ami történik vele az bizony rendellenes. Ezer meg egy indokot találtam arra, hogy miért jobb, ha velem történik, és nem a kis csillogó szemű, 15 éves lánykával, aki tele van álmokkal, csak éppen a családja annyira szegény, hogy gyakorlatilag mindennapi kenyérre alig futja nekik. Valahol csodálom is azt a kis fekete hajú szépséget, amiért képes ennyire pozitívan látni ennek ellenére a világot, és pont ez az oka annak is, hogy nem engedem ki a konyhából, és Theot is megkértem, hogy kísérje ki állandóan, ha éppen egyszerre dolgoznak. Szimplán csak érzem, hogy belőle lehet még valami, és nem akarom, hogy az ezernyi teher mellett még az ártatlanságát is elveszítse. Anno rám nem vigyázott ennyire senki, de pont ezért nem akarom, hogy a többi lány keresztül menjen azon, hogy nem tudnak innen kitörni, és éveken keresztül csak gusztustalan alakok fogdossák őket.
Ennek ellenére szar dolog belegondolni abba a ténybe, hogy a legtöbben csak egy sokkos picsának tartanak, és bár vannak napok amikor jól elvagyunk, ettől függetlenül ha valami történik, ami miatt egy picit össze akarok omlani – akár a szemük előtt, akár nem – folyamatosan csak azt sutyorogják mögöttem, hogy „hagyd rá, ő ilyen”. Ez pedig kifejezetten rosszul esik, és a legtöbb lánynak ki is tépném miatta az utolsó szál haját is, de mégis képtelen vagyok rá. Mert akármennyire rossz, ha velem történik valami, ha ráfognak az alkaromon a sebhelyre, vagy éppen a folyosón erőszakolnak meg majdnem, akkor is az van a szemem előtt, hogy a többiek ugyanezt nem tapasztalhatják meg, mert belőlük még lehet valami, viszont engem soha az életben nem fog elengedni innen a családom és nem is tudom, hogy miképp kéne megakadályoznom majd azt, hogy a kishúgom is így járjon majd.
Viszont nem mehetek el a tény mellett sem, hogy ez nem egy olyan dolog, amit meg lehet szokni, viszont ezt a beismerést mindig csak akkor teszem, ha valamelyik baromarc megtalál és elkap munka közben. Leírni nem tudom, hogy mennyire gusztustalannak érzem magam miatta, nőietlennek és mocskosnak, ahogyan megérzem a kezeiket olyan területeken, ahova normális srácokat sem feltétlen engedek... Mert nem csak úgy mennek azok a dolgok. Túlságosan erkölcsös és vallásos vagyok ahhoz, hogy össze vissza keféljek fűvel-fával attól függetlenül is, hogy a legtöbben elsőre hat pluszra saccolják a srácok számát, akik valaha kikötöttek az ágyamban. Lehet, hogy meg is lepődnének, ha ezt a számot egészen pontosan nullára kerekíteném le, de mindez nem sokat segít az önbecsülésemen azok után, ahogyan a visszajáró vendégünk is bánik most velem. Szinte már éreztem ahogyan csattan az ökle az arcomon, és láttam magam előtt a saját végemet, ezért is szorítottam össze jó szorosan a szemeimet és imádkoztam, hogy ne következzen be. Magam sem tudtam, hogy pontosan miért, de úgy éreztem, hogy nem érdemeltem meg ezt a bánásmódot, hiszen sosem kísértettem a sorsot. Nem tettem magam senkinek, nem illegettem a csípőmet idegen férfiak előtt, egyszerűen csak... Csak jöttek, én pedig mindezt nem tudtam megakadályozni.
És magam sem tudom, hogy miként történt meg a csoda, de végül pont a semmi lett gyanús, és az apró dulakodás hangja, ami miatt rögtön védekezve felhúztam mind a két térdemet és csak hatalmasra tágult szemekkel vizslattam az érkező ázsiai srácnak a sziluettjét. Éreztem, ahogyan a szívem a torkomban dobog, viszont valamiért nagyon nyugtatólag hatott az egész jelenléte, és pontosan ez a kettősség volt, ami miatt nem tudtam eldönteni, hogy éppen utálom, vagy pedig hálás vagyok neki, amiért itt van, és szimplán a jelenlétével eléri, hogy egy kicsit biztonságban érezzem magam. Mindenesetre végül neki hála sikerült nem túl kecsesen összeszednem a földről a végtagjaimat, és felállni. Olyan érzés volt, mintha a hirtelen képlékennyé vált testem újra szilárd alakot öltött volna, hiszen... Veszettül féltem. Vagy őt féltettem? Én magam sem voltam biztos abban, hogy mi van most, viszont az adrenalin annyira pörgetett, hogy azzal sem foglalkoztam jelenleg, hogy nem túl bölcs döntés pont a támadóm arcába táncolni.
Óvatosan fontam az egyik kezemet a csuklója köré, miközben a pillantásomat mereven a napocskás tetoválásomra, és az ujjaimra függesztettem, amik nem érték körbe a kezét. Képtelen voltam rászorítani, olyan lagymatag módon fogtam rá, hogy inkább volt az nevezető simogatásnak, mint szorításnak. És pont ez volt annak az oka is, hogy végül nem néztem rá... Nem akartam, hogy hirtelen megsejtsen mindent. Alapvetően olyan zavart okoz bennem ez a srác, hogy jobban szeretem ha akaratos, lelketlen dögnek gondol, amíg magam sem tudom hova tenni. Határozottan sok nekem az a „kaszt” amibe alapvetően elhelyeztem – nem mondom, hogy nem hibásan – ezért sem akarom, hogy mindezt észrevegye rajtam.
- Theo. – szólaltam meg végül kissé rekedtes hangon, angolosan ejtve a nevét, amibe még mindig vegyült egy kicsi az ír akcentusomból – Engedd el kérlek.
Ha nem lenne muszáj eltűrnöm ezt az egész helyzetet, akkor minden bizonnyal már kitéptem volna a beleit ennek az utolsó fasszopó állatnak, de valószínűleg akkor ugyanez várt volna rám is, amint lejár a munkaidőm, másnap meg kezdődne előröl ugyanez, csak éppen egy másik férfi csinálná.
Pár pillanatig még kivártam, mielőtt egy kicsit mégis rászorítottam volna a bőrére és felnéztem rá. Minimális lelki erőt össze akartam szedni, hogy legalább a maradék méltóságom megmaradjon a szemébe, és azt az erős, semmitől sem félő lányt láthassa, aki mindig is voltam... Még ha egy kicsit túlságosan paraszt és bunkó stílust is engedtem meg magamnak vele szemben, akkor is legalább a szemébe tudtam nézni. Most viszont érzem, ahogyan könyörgök neki a barna tekintetemmel, és ettől olyan mélységes szégyenérzet árasztott el, hogy legszívesebben ott a helyszínen elbőgtem volna magam. És talán őrültségnek hat ilyenkor arra gondolni, hogy később milyen kép fog a fejében élni rólam, valamiért nem akarom látni a sajnálkozó pillantását vagy hallani a kedves szavakat, amikkel vigasztalni próbál. Én inkább csak... Szeretek úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. És talán itt bizonyosodik be az, hogy valójában mennyire gyáva vagyok, de másképp ezt a helyzetet nem tudom kezelni.

Magam sem tudom pontosan mi volt az istentelen szégyenérzet, ami elöntött, mikor tudatosul bennem a tény, hogy Theo itt van. Addig pedig csak küzdeni akartam a férfi ellen, mert valahol mélyen én magam is tudom, hogy mennyire félek tőle, viszont szinte lehetetlenség eltekinteni attól, hogy mennyire büszke ember vagyok, és pont emiatt nem akartam magam áldozati bárányként érezni, vagy feltűntetni a jelenlegi helyzetben sem. Hiszen én vagyok az a lány, aki állandó jelleggel pattog neki valami miatt, és szinte lefogadom, hogy ő mindezt hihetetlenül gyűlölte bennem. Legalábbis az lett volna a logikus, hogy ezt tegye, hiszen azon túl, hogy néha csináltam neki egy-egy teát, amikor nagyon fáradtnak tűnt, és ilyenkor megpaskoltam a vállát reménykedve abban, hogy jobban lesz majd az édes nedűtől, amit a kezébe nyomtam. Ennél többet sosem tettem érte, holott voltak gyanús sejtéseim vele kapcsolatban, de erre nem igazán mertem rákérdezni soha. Ahányszor rászántam volna magam, végül mindig visszakoztam, mert úgy voltam vele, hogy semmi közöm nincs hozzá, és ha olyan lenne a kapcsolatunk, már elmondta volna. Viszont nem olyan... nagyon nem. Ennek hála pedig képtelen voltam feltenni neki a kérdéseket, amik nyomasztottak. Hogy miért tűnik egyre szürkébbnek az amúgy gyönyörű, rézszínű bőre, hogy miért izzad egyre jobban munka közben, és, hogy csak a szemeim kápráznak, vagy pedig tényleg nagyon sokat fogyott?
És pont ezek miatt éreztem magam rosszul. Igazából egyre nehezebb volt a közelében tartózkodnom, hiszen talán magamnak sem ismertem be, de egyre inkább kezdtem rájönni arra, hogy nem csak egy idióta kis fuckboy, aki konkrétan megdug mindent ami él, mozog és nőnemű, hanem egy srác, akinek nem szimplán érző lelke van... Hanem talán olyan problémái is, amikkel én magam sosem lennék képes megbirkózni. Magam sem tudtam, hogy jelen esetben mi lenne az igazán helyes tett. Traktálni azzal a kérdéssel, amit talán mindenkitől megkap... Hogy mi van vele? Jól van? És mi van akkor, ha ő ezektől a kérdésektől már hányni tudna és csak nyomasztónak érezné a társaságom? Esetleg – amúgy jogosan – teljességgel elutasítóan viselkedne velem, mert én is az voltam vele egészen eddig? Mennyire lenne számára megterhelő a társaságom?
Mindezek ellenére sikeresen bajba kerültem előtte, amitől olyan erős szégyenérzet öntött el hirtelenjében, hogy majdnem kinyírta a faszit velem szemben. Szerencsére még épp időben sikerült felfognom a helyzet komolyságát, és léptem oda hozzá, hogy meggátolhassam. Nem voltam biztos abban, hogy nem bánja ha valami olyat tesz vele, ami maradandó lesz, illetve én sem akartam kis nebáncsvirágnak tűnni, akit sajnálni kell... Valahogy nagyon nem volt az én stílusom a dolog.
- Theo, ne egy ilyen ember miatt csukjanak le – suttogtam végül oda és az álla alá nyúltam, hogy magam felé fordíthassam a fejét. Nem tudom, hogy hirtelen honnan sikerült ennyi bátorságot összeszednem, de a vonásaimat is sikerült rendezni és némi fejcsóválásra is jutotta. Nagyon reméltem, hogy tudok majd rá legalább annyira hatni, hogy ne csináljon hülyeséget. Főleg ne miattam. Nagyot nyelve kellett beismernem magamnak, hogy sajnos a saját életem még akkor sem érne annyit, hogy más tönkretegye miatta a sajátját, ha nem történik meg a tűzeset korábban.
Én magam is úgy néztem Theora, akár egy riadt őzike, amikor végül elengedte a férfi nyakát, és bár nem néztem rá, szinte biztos voltam benne, hogy ugyanezt látnám viszont az ő arcán is... Még soha életemben nem láttam így beszélni. Lehet, hogy alapvetően sokat vitáztam vele, és néha elég flegmán válaszolgatott vissza nekem, attól függetlenül viszont soha nem hallottam ilyen gyűlölettel beszélni.
Az enyhe bizsergés térített magamhoz, amit a csuklómban éreztem, ahogyan a régi égési sebem köré fonta az ujjait. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lettem volna ebben a helyzetben teljesen megkukulva, akkor kirántottam volna a markából a kezem, viszont így csak vártam, hogy leterítsen a sokszor érzett fájdalom, ami akkor tört rám, ha valaki hozzáért a hosszúkás kis elszíneződéshez az alkaromon... De az most elmaradt. Magam sem tudom miért, pont ezért is léptem egy picit közelebb Theohoz, és kapaszkodtam meg a másik kezemmel a felsőjének alsó szegletében. Egy pillanatra baromira sebezhetőnek éreztem magam. Hirtelen ordítani tudtam volna, mert magam sem értettem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a sok szart az életemben. Viszont az Ő érintése a csuklómon legalább annyira valóságosnak hatott, hogy még mindig képtelen voltam elhagyni magam, szóval egy mély levegő kíséretében visszapislogtam a könnyeimet és csak az irányítása segítségével elléptem az útból, hogy a férfi végül el tudjon menekülni. Azok után szinte azonnal le is hajtottam a fejem csak azért, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem. És bár alapvetően állandóan zavart a hajam, amikor dolgoztam, mert mindenhova odalógott, most ugyanezek miatt igen hálás voltam, hiszen legalább eltakarta a szégyentől vöröslő fejemet. Azzal viszont tisztában voltam, hogy nem álldogálhatok így, míg világ a világ, szóval inkább gyorsan le is hajoltam az elejtett felmosórongy után, de a következő lépéssel sikeresen beletrappoltam a vízbe. Még pont az utolsó pillanatban sikerült elkapnom Theo karját ahhoz, hogy lehetőleg ne zúgjak hátra egy rohadt nagyot, ezzel terpesztve is előtte egy csodásat. Azt hiszem úgy lett volna már tökéletes a mai napom.
- Izé... Ne haragudj – sütöttem le végül a tekintetem, és kiléptem a vödörből – Be kell ezt fejeznem...
Persze igazából csak nagyon mondani akartam valamit, amivel elterelhetem magamról meg az előbb történtekről a figyelmet de én magam is érzem, hogy ez egy kifejezetten gyenge próbálkozás volt. Mindenesetre ennél többre nem tellett, szóval inkább csak remegő kezekkel és térdekkel guggoltam le a földre és a farzsebemből előszedett ronggyal kezdtem el felitatni a vizet, miközben mélységesen szégyelltem magam.
- Ma nem is dolgoznál – szólaltam meg végül, reménykedve abban, hogy észreveszi mennyire görcsösen próbálom terelni a témát, és ő maga is így tesz majd – Hogyhogy bejöttél? Itthagytál valamit? Mert ha igen a többi lányt kell megkérdezned, én nem találkoztam se idegen telefontöltővel, se mással...
A hangomat némiképp tompította a vízcsobogás, ahogyan az ujjaimmal kifacsartam a rongy tartalmát a vödörben. Olyan erővel szorítottam magát a textilt, hogy az öklöm elfehéredett, és finoman remegett, ami miatt próbáltam úgy helyezkedni, hogy Theo még véletlenül se lássa a dolgot. Csak azt szerettem volna, hogy elfelejtse, és holnap ismét elővegye az idegesítő mosolyát, amit titkon talán egy picit imádok benne, de ezt még magamnak sem lennék képes beismerni.

Egész testemben reszkettem, miközben a srác háta mögé helyezkedve próbáltam megfejteni azt, ami konkrétan az életemmel történik. Világ életemben gyűlöltem, hogy ha valaki ok nélkül állt mögém és bánt velem úgy, ahogyan én magam is tudtam, hogy nem érdemlem meg. Soha nem voltam az a fajta lány, aki kellette magát, és bár tény és való, hogy 15 évesen kifejezetten cserfes voltam, de ez egyáltalán nem úgy nyilvánult meg, hogy össze vissza ribanckodtam magam körül, hanem csak szimplán szerettem, ha néznek a srácok. Az volt a korszakom, amikor el tudtam hinni, hogy szép vagyok, amikor még volt lehetőségem tanulni, és kifejezetten szerettem is suliba járni, mert rengeteg barátom volt. Mert az otthoni srácok egyáltalán nem olyanok voltak, mint az itteniek. Mi mondhatni együtt nőttünk fel, tudtuk tisztelni egymást, és az osztálytársaim nem fütyültek utánam a suliba, szimplán csak kedvesen mosolyogtak rám. Sosem vettem észre, ha egy srác szerelmes volt belém, mert túlságosan félénkek voltunk még abban a korban, amikor szóba jöhetett ez a helyzet.
Valahogy akkor minden olyan... Gondtalannak tűntek. Persze voltak kis hullámvölgyek, és kifejezetten stresszesek voltak az év végi vizsgák, de abban az időben még úgy éreztem, hogy élek. Hogy valamerre haladok, viszont most egy helyben toporogtam.
Olyan elánnal dobtam el magamtól az összes korábbi álmomat, mintha soha nem is lettek volna, pedig én magam is tudom, hogy mennyire keményen dolgoztam a gimnázium végéig a jegyeimen, hogy később lehetőségem legyen belső építésznek tanulni. Kiskorom óta szenvedélyem volt a lakberendezés, és a mai napig szívesen tologattam át a szobámban a bútorokat, és vettem egy-két olcsóbb, de csinos darabot, ha arról volt szó. Ennyiben ki is merült minden ambícióm, pedig nagyon szívesen foglalkoztam volna érdemben is a dologgal, de nem volt rá lehetőségem.
És hogy ez hogyan kapcsolódik a mostani helyzethez? Pont a saját álmaim miatt nem akartam, hogy miattam ez a srác olyat csináljon, amit később esetleg... Sőt nem esetleg, hanem BIZTOSAN megbánna. Mindenesetre valamiért nem akartam, hogy miattam tegye tönkre az életét. Mert attól függetlenül, hogy nem mondtam vagy kérdeztem tőle semmit, vak sem vagyok, és ugyanúgy odafigyelek rá, mint a többiekre. Pont ezért nem akartam, hogy valami olyat csináljon, amivel még nagyobb bajba kerül... Ebben a pillanatban értettem meg, hogy fontos nekem az, ami vele történik, még ha ezt nem is mutathatom vagy mondhatom ki neki.
Pont ezért is lélegeztem fel, amikor végül elengedte a férfi torkát és hagyta futni. Ha most kinyírja, még öt ilyen fog minket ugyanúgy szekírozni, ellenben ő magának csak bajt csinál ezzel az egésszel, amire neki sincs szüksége, és én sem akarok magamnak lelkiismeret furdalást, amiért végül baja esik lényegében miattam.
Persze én magam is megijedtem attól, amilyen állapotba kerültem, miután a férfi elhaladt, és már annyira próbáltam terelni a témáról a dolgot, hogy az csak még kínosabbá tette az egész dolgot. Ennek hála értem el azt, hogy beleléptem a fertőtlenítős felmosóvödörbe az egyik lábammal, és óvatosan meg kellett kapaszkodnom Theo alkarjaiban ahhoz, hogy lehetőleg ne boruljak fel. Éppen ezért is néztem fel rá egy riadt kismadár pillantásával, amitől éreztem, hogy a fejem egy hatalmas paradicsommá változik.
- Uhm.. persze – válaszoltam serényen bólogatva, aztán gyorsan el is húzódtam tőle, mert attól függetlenül, hogy igyekeztem tartózkodni tőle, még van szemem, és nőből vagyok... Szóval csak szimplán nem akartam, hogy a bűvkörébe kerüljek, mint a többi lány. Már ha egyáltalán eddig nem történt meg a dolog. Lényegében jelenleg semmiben sem voltam teljesen biztos, csak a remegő mancsaimra tudtam koncentrálni és arra, hogy lehetőleg az időközben összeszedett rongyot rendesen a kezemben tudjam tartani.
- Áhh... Már azt hittem – húztam el végül a számat, de valahol hálás voltam neki, amiért nem hozta fel az előbbi esetet. Emiatt egy kicsit könnyebbnek éreztem a vállaimat, habár szinte biztos voltam abban, hogy nem lesz egyszerű éjszakám az eset után. Magam is tisztában voltam azzal, hogy ezt nem lenne szabad ennyiben hagynom, de mit tehettem volna? Ezen a helyen az én állapotom a legkevésbé releváns, és amúgy sem hiszem, hogy bárki mást érdekelne a kínom. És ezért nem voltam rájuk mérges, mert természetesen mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, empátiát és megértést sem vártam se Theotól, se a lányoktól, csak néha jól esett volna, ha nem úgy néznek rám, mint egy darab húsra, és úgy beszélnének ki, hogy lehetőleg ne halljam azt. Mert talán ők csak annyit érzékelnek az egészből, hogy folyamat baszogatom őket, amiért ide be vagyok zárva, mint valami kibaszott tündérmesében, de abba már senki nem gondol bele, hogy a legapróbb kis hibájukért is az én hajamat tépik ki... És ha felmondanak miattam, akkor azért is. Ha vendégpanasz van, az én hibám, mert „nem tudom kézben tartani a dolgokat”. De ezt nem kell tudniuk nekik, egyszerűen csak örülnék, ha nem úgy tekintenének rám, mint egy idióta ribancra, akinek nincsen jobb dolga a cseszegetésen kívül.
Először csak összevont szemöldökkel néztem rá, mert amúgy nem kifejezetten értettem, hogy vajon mi az a fontos dolog, ami miatt hozzám kellett jönnie, ezért hagytam is, hogy teljesen végigmondhassa amit akar, és csak utána eresztettem meg felé egy vérszegény kis mosolyt. Hirtelen a boldogságtól arcon tudtam volna csókolni, mert habár nem tudja, de most sikerült rendesen könnyítenie a szívemen.
- Intézd csak el, amit szeretnél – mondtam végül – Nyugodtan maradj szabadságon, ameddig szükséges. Eléggé rosszul néztél ki az utóbbi időben, és én is gondolkoztam azon, hogy el kéne küldeni egy kicsit téged, csak nem tudtam hogyan hozakodjak elő vele. Az itteni dolgok miatt ne aggódj, majd megoldunk mindent, és visszajössz, amikor úgy érzed, hogy jól vagy.
Az utolsó két szót eléggé megnyomtam és észre sem vettem, ahogyan lassan közelebb léptem hozzá, így már nem volt annyira kényelmetlen felnézni az arcába.
- Lehet, hogy nem értél volna el telefonon – húztam el a számat, mert rendszerint elfeledkezem arról, hogy magamnál kéne tartanom. És ha most nem jön be, akkor... Nem is akarok belegondolni abba, hogy mi történt volna.
- Inkább nekem kéne hálásnak lennem, amiért végül idejöttél a szabadnapodon. Köszi az előbbit is – egy nagy sóhaj után végül rá tudtam mosolyogni, és úgy nézni a szemébe, mintha minden rendben lenne. Már eléggé begyakoroltam a dolgot, szóval szinte probléma nélkül elő tudtam adni, hogy teljesen jól vagyok. Pont ezért is ragadtam meg végül a karját és fordítottam rajta egyet, hogy az ajtó felé irányíthassam őt – Viszont nem kéne itt lézengened ilyenkor. Menj haza nyugodtan és pihenj. Mégis ki az isten bájcseveg ilyenkor a munkahelyén...? Én ezt megcsinálom, és akkor mára végeztem is, szóval nyugodt szívvel elindulhatsz. Megígérem, hogy a következő ilyet majd agyonütöm valamivel.
Ezzel finoman hátba is veregettem a lapockája tájékán és el is kezdtem kifelé tolni. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy lényegében csak az elől akarok elmenekülni, hogy egyszer az életben komolyan szembenézzek a helyzetemmel, vagy pedig őt akarom ténylegesen hazaküldeni... Csak abban az egyben voltam biztos, hogy zavart, hogy látta ezt az egészet. Nem akartam, hogy undorítónak tartson és ez már éppen eléggé összekuszálta a gondolataimat ahhoz, hogy normálisan tudjak viselkedni a társaságában.

Teljesen meg voltam illetődve attól a helyzettől, amibe végül belekerültem, és magam sem tudom, hogy mi miért történt így, de egyszerre annyi minden játszódott le a folyosó közepén, hogy lehetőségem sem volt felfogni az egészet. Most éreztem át először az élményt, amikor minden lelassul hirtelen körülöttem, és képtelen voltam tisztán gondolkodni... Csak pár dologra tudtam odafigyelni, és az egyike volt az a cselekedetsorozat, ami az amúgy is túlságosan rendhagyó volt ahhoz, hogy ép ésszel fel tudjam fogni...
Ez pedig az enyhe bizsergés volt, amikor a heghez ért. Emlékszem még, hogy az első alkalommal kifejezetten megviselt az eset történése, és pont ezért igyekeztem a lehetőleg mindig hosszúujjú felsőt viselni a közelében, és a hátam mögé rejteni a kezeimet, hogy véletlenül se érhessen hozzám. Viszont most a meleg miatt végül – talán ez is okozta a vesztemet – kénytelen voltam pólót és rövidnadrágot választani magamnak, az események következtében pedig már képtelen voltam arra odafigyelni, hogy hol vannak a karjaim... Mert jelen helyzetben talán az lett volna az utolsó gondolatom, hogy elkerüljem a sötét kis folttal való érintkezést.
Viszont ahogy magamhoz tértem a sokkból, csak folyamatosan azon kattogtam, hogy mi történt... Miért nem fájt megint? Miért nem borították el az agyamat az emlékek a tűzesetről? Mi változott meg vajon az első találkozásunk óta...?
Persze magam is sejtettem a választ, még ha ezt nem is akartam feltétlenül elfogadni. Egyszerűen az egész csak lehetetlennek tűnt, mivel még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki befolyásolni tudta volna azt, ami már évek óta kísértett... Mégis mitől lett volna ő más? Miért nem reagált úgy az elmém és a testem az egészre, ahogyan eddig?
Na nem mintha kifejezetten hiányzott volna még egy adag sokk, de ettől függetlenül magam is tudtam, hogy a hirtelen jött határozottságom és engedelmességem talán részben emiatt lehet... Legalábbis szererttem volna ezt hinni. Mindenesetre az egész helyzet, annak a ténye, hogy látta az esetet, majd a keze, amit még úgy is éreztem a csuklóm körül, hogy már rég nem fonódtak rá az ujjai, hirtelen annyira sok volt, hogy képtelen voltam normálisan végiggondolni bármelyik cselekedetemet, amitől csak még inkább zavarba jöttem... Pont előtte.
- Már egy ideje eléd kellett volna állnom ezzel – motyogtam magam elé, és bűntudatosan pillantottam rá. Magam sem tudom hogy pontosan miért mondtam ezt el neki most, de túlságosan reszkettem és a történtek hatása alatt volna ahhoz, hogy normálisan tudjak gondolkozni – De azt hiszem meg tudom oldani azt, hogy mostantól ez másképp legyen.
Ez volt a pillanat, amikor felerősödtem, és óvatosan megérintettem farzsebemben pihenő kis kulcsot, ami a nyaralónk ajtaját nyitotta. Mindig magamnál tartottam, hogy véletlenül se veszítsem el az egyetlen dolgot, ami megmaradt nekünk. Még soha nem fordult meg a fejemben, hogy bárkinek odaadjam a pótkulcsot, amit anno apám rám bízott, de most valamiért szinte éreztem, ahogyan a ruhán keresztül égeti a bőröm és csak arra tudtam gondolni, hogy oda kell adnom neki... És, hogy nála jó helyen lesz az. Magam sem tudom miért gondoltam így, de a lelkemben éreztem, hogy megtaláltam azt a személyt, akiről anno apa beszélt kicsi koromban a tó mellett.
- Theo, nem fogom veled ledolgoztatni azt a két napot – sóhajtottam fel halkan, miközben a tekintetét kezdtem keresni – Ne magyarázkodj kérlek. Maradj ki amíg szükséges és visszajössz ha majd megy a dolog. Mi megleszünk, majd berendelem James bácsit, és ő tud figyelni ránk is, te csak pihend ki magad, mert nagyon nyúzottnak tűnsz.
De nem csak azért nem dolgoztattam le vele a dolgot, mert nem éppen volt jó bőrben egy ideje. Hanem részben hálás is voltam neki, amiért nem lettem megerőszakolva, nyilvánosan egy sarokban. Magam is tudom, hogy biztosan ez történt volna, ha ő nem jön... Mert a többi lány alapvetően túlságosan félt volna ahhoz, hogy segítsen nekem. Szomorú ez, de sajnos igaz. Szerintem előbb élték volna le úgy az életüket, hogy nekik legalább nem esett bajuk, még ha én meg is szívtam, és ezért hibáztatni sem tudtam őket. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy én cselekednék abban a bizonyos helyzetben, mint ők, és éppen ezért is éreztem magam iszonyatosan szerencsésnek, amiért a srác ideért idejében megérkezett... És ez is csak azon múlott, hogy hirtelen eldöntötte, hogy ő most be akar jönni beszélni velem... Ez volt az a pillanat, amikor talán el tudtam engedni vele szemben az összes aggályomat, még ha ez nem is volt feltétlenül teljesen indokolt... Mert konkrétan semmit sem tett annak érdekében, hogy jobb színben kerüljön a szemem elé, csupán csak... Véletlenül jókor volt jó helyen.
- Nem gondollak annak... Legalábbis annak pont nem – vontam meg a vállam miközben az arcát fürkésztem – Lényegében magam sem tudom pontosan, hogy miféle szerzet vagy, Kim Theo.
Persze mindennek egyszerű oka volt... Hozta az elején az arrogáns, nemtörődöm stílusát, sok mindent eltitkolt előlem, amivel én nem tudtam mit kezdeni, és éppen ezért volt közöttünk némi súrlódás, de egy alkalommal volt szerencsénk mindezt megbeszélni. Nem mondom, hogy azóta puszipajtások lettünk, inkább csak okosan viselkedtünk egymás társaságában, és mind a ketten próbáltuk kerülni azokat az aspektusokat, amivel felidegesítettük a másikat. Én egy picit visszaszívtam a véleményem, tiszteletben tartottam, hoyg ő az idősebb, és egy olyan kultúrából jött, ahol a kor tiszteletének nagyobb figyelmet szentelnek, mint mondjuk Amerikában. Mivel én magam is egy viszonylag vallásos és szigorú neveltetésű, komolyabb és földhözragadtabb országból származom, így ezzel nem is kifejezetten volt probléma... Azzal már sokkal inkább, hogy időközben néha azért mert merészkedni és párszor belemászott az intim szférámba, de éppen csak annyira, hogy súrolja azt... Mint ahogyan a fuckboyok szédítik a kislányokat. Nem tudtam, hogy mennyire tudatos ez tőle, de eléggé kellemetlenül éreztem magam tőle, és minden egyes alkalommal egyszerre akartam felpofozni, és vesztem el azokban a gyönyörű, fekete szemekben, de ez végül mindig az én kapumra játszott... Mert annyira mély és átható pillantása volt, hogy nem tudtam megmenekülni tőle, és esélyem sem volt továbbgondolni a dolgot, vagy netán olyat lépni, amit magam is megbánnék... Mert én magam sem tudtam, hogy mi az istent akar tőlem, viszont akaratlanul is úgy éreztem, hogy egyre közelebb kerül hozzám, és bármennyire is próbáltam küzdeni az érzés ellen, hirtelen furcsa gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Szerettem amikor dolgozott, mert biztonságban éreztem magam. Szerettem, ha körülöttem volt. Szerettem ha megkínált egy szál cigivel, vagy amikor csak leült mellém egy hosszabb nap végén, és néztük, ahogyan lassan az ég narancsszínűből, feketébe vált... Szerettem, amikor csak szimplán elkísért a szobám ajtajáig, mert féltett. Életemben először azt éreztem mellette, hogy talán tényleg számítok valakinek... Aztán pedig jött az ostoba játékaival és egy pillanat alatt zúzta darabokra a kislányos álmaimat a szívemmel együtt... És bár magamnak sem vallottam be soha, de az együtt töltött idő számomra először csak minőséginek tűnt, aztán már fontos lett... Most meg ott tartok, hogy talán egy picit meg is őrülnék ha nem lebzselne annyit a motelban, és pont ezt akartam egészen eddig elkerülni. Mert már én magam is láttam a saját vesztemet és éreztem, hogy egyetlen hajszál választ el attól, hogy ezek a kis ábrándok romantikusak, majd romantikusabbak legyenek és a végén felhelyezzem az orromra a már amúgy is kezemben szorongatott rózsaszín szemüveget, és egyenesen a felhők közé repüljek...
Mindezek hatására pedig egyre nehezebb lett a farzsebemben lapuló kulcs súlya, erősebb az érzés, hogy talán ő a tökéletes ember arra, hogy megőrizhesse nekem azt... Magam sem tudom, hogy miből következtettem erre, de hirtelen megvilágosult előttem minden. Szinte hallottam apám szavait a fülemben csengeni, ahogyan azt mondta: Jól gondold meg, hogy kinek adod majd a kulcs másolatát, mert onnantól kezdve vele valamilyen szinten megosztozol azon a birtokon, amit tőlem kaptál ajándékba. Olyan embernek adhatod csak oda, akit már beengedtél a szívedbe, és nem akarsz onnan kizárni.
Magam sem voltam benne biztos, hogy Theo lesz erre a tökéletes személy, sokkal inkább éreztem azt, hogy túlságosan hálás voltam neki ebben a pillanatban... Át akartam még gondolni a dolgot, éppen ezért is kezdtem részben kitessékelni az épületből, máshonnan nézve pedig kínosnak éreztem, hogy semmi érdemlegeset nem tudunk mondani egymásnak.
De hát ugye minden csoda három napig tart, és pont emiatt nem voltam képes egyetlen normális, tiltakozó szót sem hallatni az ellen, ahogyan hirtelen megfogta a csuklóm és olyan szögbe állított, ami által a teremben elhelyezett kamerák nem voltak képesek már rögzíteni azt, amire éppen készült... Ez pedig hihetetlenül megijesztett az előbb lezajló esemény miatt, viszont a közelségétől szinte azonnal lángba is borult a fejem, és bármennyire törtem a fejem valami frappáns beszóláson, semmi érdemleges nem jutott az eszembe.
- Nem vagyok ostoba szőke – dünnyögtem végül az orrom alatt, miközben a tekintetem a csuklómat tartó kezére vonult. Nem szokott gyakran megérinteni – Nem minden szőke ostoba.
Magam sem tudom, hogy pontosan mit akartam ezzel mondani, szóval csak óvatosan elhúztam a kezem, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Megint ezt csinálja... Egy pillanatra már azt is megbántam, hogy eszembe jutott a kulcsos dolog, de akkor hirtelen megint a szemem elé került a múltkori ábrázata, amitől hirtelen összeszorult a gyomrom. Szüksége lenne valakire... És talán pont ez a kulcs lehet az, amivel segíthetnék rajta egy picit, még ha kimondatlanul is. Nekem is jó lenne, mert nem kéne magamnál tartanom folyamatosan azon aggódva, hogy mikor veszik el, vagy kerül illetéktelen kezekbe... Neki pedig egyfajta jel lehetne... És akkor talán végre komolyan tudna venni.
Hirtelen engedtem el a rongyot, ami elég gusztustalan hangot kiadva érkezett a földre, majd pedig – hála az égnek időközben a színem is normalizálta magát – ráemeltem a tekintetem és intettem neki a fejemmel a hátsó bejárat felé. Közben vettem is elő a saját, kissé viseltes dobozú cigarettámat, és innentől ő már kimondatlanul is tudta, hogy mi fog következni.
Szokásos módon foglaltam helyet a legfelső lépcsőfokon és húztam elő az utolsó szálat a dobozból. Lényegében már két hete nem jártam semmiféle dohányárut értékesítő helyen, mert ő mindig megkínált vele. Fogalmam sincs miféle lelkiállapotban voltam, de határozottan éreztem, hogy ez a mai nap nekem egyszerűen érzelmileg sok és felfoghatatlan... Szóval már el is engedtem az egészet és inkább elővettem a legjobb, kifejezestelen pillantásomat, amivel végül megajándékoztam.
- Te is tudod, hogy nem vagyok egy olyan ember, aki tartozni szeret a másiknak – persze, hogy tudja. Undorítóan büszke vagyok – Szóval most rád bízok valamit... Amiről nem beszélhetsz senkinek. Nem mutathatod meg senkinek. Csak te és én tudhatunk róla, különben hatalmas baj fog történni. Soha nem veszítheted el, és nem teheted le, mindig magadnál kell tartanod. Ha valaki meglátja és rákérdez, hogy mi az, hazudnod kell róla. Rendben lesz ez a részedről?
Csak pár pillanatot vártam arra, hogy reagálhasson, majd megemeltem a hátsómat és előhúztam belőle az amúgy már felmelegedett kulcsot, majd a kezébe nyomtam. Nyilvánvaló, hogy nem erre számított, pontosan ezért is bámultam bele a Nap utolsó sugaraiba, amíg egyetlen ködös magyarázatban próbáltam valahogy a tudtára adni, hogy miféle jelentősége is van annak a bizonyos kulcsnak.
- Egyelőre nem szeretném elmondani, hogy mit nyit maga az ajtó... Majd idővel szépen fokozatosan... Talán elmondom. Talán nem fogom. Legyen elég annyi, hogy az egész életem ott van a kulcs mögött. – csak itt néztem fel rá végül, mert szerettem volna, ha komolyan vesz – Még apukámtól kaptam, és azt mondta nekem ,hogy olyan embernek adjam oda, akiben meg tudok bízni. És még ha elcseszettnek is érzed a helyzetet, vagy talán engem... Valamiért úgy érzem, hogy az egyetlen ember, akinek odaadhatom, az te vagy. És nem csak a mai miatt. Szóval remélem elfogadod.
A mondatom végére már egészen elfúlt a hangom, és csak a kezemben tartott, még mindig gyújtásra váró, utolsó szálamat bámultam. Hirtelen éreztem, hogy el tudnám bőgni magam itt a helyszínen, de az eszem azt súgta, hogy erősnek kell maradnom. Nincs még itt az ideje.