Nem terveztem a mai napra semmi különöset, csupán csak annyi feladatom volt, hogy a húgomat elhozzam az óvodából. Pont ezért is döntöttem el, hogy produktív napot tartok, és a reggeli szobatakarítás, a mosás, és a mosogatás után gyorsan megalkottam egy bevásárlólistát is, miközben azon agyaltam, hogy mit kéne főznöm, amit úgy lenne is időm megenni. Anno a gimiben a háztartástan volt a rajz és a tesióra mellett a kedvencem, mert világ életemben kifejezetten szerettem főzni, viszont az utóbbi időben egyszerűen nem kényszerültem rá arra, hogy ilyesmikkel szórakozgassak. Én magam szinte egész nap a motelban dolgoztam, és pont ez volt annak az oka, ami miatt inkább csak bekaptam ezt azt meló közben, illetve reggel a nagy rohanásban magamhoz vettem egy banánt, aztán annyit lötyköltem a gyomromban... Akár estig is. Ez nem kifejezetten volt egészségesnek nevezhető, ettől függetlenül jobbat nem tudtam kitalálni, ami időben is belefért volna, és nem rohadt volna rám az idő elteltével. Kat alapvetően az oviban kapott enni, szóval innentől kezdve gyakorlatilag meg is szűnt annak a szükségessége, hogy odaálljak a tűzhely mellé és főzőcskézzek.
Viszont most ahogyan a szupermarketben válogattam az étel alapanyagjait, amit szerettem volna elkészíteni, valahogy... Megjött a kedvem ahhoz, hogy csináljak valami finomat és egészségeset... Valakinek. Ez volt az első olyan eset, amikor nem húztam el a számat, miközben fizettem, holott a havi bérem egészen karcsú volt ahhoz, hogy túl sokat költsek. Tény és való, hogy van egy kisebb megtakarított összeg a számlámon, de ez még nem jelenti azt, hogy rögtön el is kéne vernem azt... És igen, az örökségem sem utolsó szempont, de szintén hasonlóképp gondolkozom a helyzetről. Mivel 25 éves koromig amúgy sem férhetek hozzá, lényegében teljesen mindegy, hogy akkor most mi van vele... Mert olyan, mintha nem is lenne. Szóval úgy voltam vele, hogy bőven elég lesz majd Kat tanulmányaira félretenni azt a bizonyos pénzt, ezzel is előbbre leszünk majd. Boldog lettem volna, ha legalább ő ki tud törni abból a szerencsétlen helyzetbe, amibe keveredtünk... Akkor valamilyen szinten be tudom váltani apa akaratát, és rendbe tudok hozni valamit, ami annyi évvel korábban ment tönkre... Lényegében csak arra akartam gondolni, hogy Katherine-nek mindent megadjak, és bárhová is kerül az élete folyamán mindig úgy emlékezzen vissza a gyermekkorára, majd a pubertásra, és az egyetemi éveire, hogy mosoly kerül az arcára, vagy ha mindezt nem is tudom elérni, akkor legalább nem kell semmiben sem hiányt szenvednie a társaihoz képest.
Mivel most gyalogosan voltam, magam is éreztem, hogy sokkal gyorsabb lesz átvágni a parkon, nem pedig azzal tökölni, hogy az utcán, az embereket kerülgetve bosszankodjak minden második belém ütköző személy miatt. Pontosan tudtam, hogy valamiért a nagyvárosban élőket degradálja az érzés, hogy ki is lehet kerülni a másikat, ezért is döntöttem úgy, hogy most nincs kedvem kettő hatalmas zacskóval azon spekulálni, hogy éppen ki akar fellökni, vagy ki nem... Így inkább hosszabbítottam egy kicsit, ellenben szinte biztos voltam abban, hogy megvédhetem a megvásárolt zöldségeket attól, hogy teljesen összetörjenek mielőtt a konyhámba kerülnének.
Alapvetően elég gyorsan szedem a lábaimat, de ettől függetlenül figyelek a környezetemre. Éppen ezért is kúszott annyira hamar egy vörös hajkorona a látókörömbe, miközben végighaladtam a macskakövekkel kirakott úton. Normál esetben nem álltam volna meg, de valahogy a kissé homályba vesző alak ismerősnek hatott, és végül ez vezetett arra, hogy egy pillanatra megtorpantam, és jobban szemügyre vettem a padon ücsörgő lánykát.
- Nahát! – mosolyodtam el, miközben odaléptem hozzá – Susan! Vagy ezer éve láttuk egymást utoljára.
Ez nagyjából igaz is volt, hiszen a lánnyal ugyanabba az iskolába jártunk. Ő pár évvel fiatalabb volt nálam, viszont azon kevés diákok közé tartozott, aki annak ellenére, hogy keveset értett az elején az ír akcentusom miatt a szavaimból, hajlandó volt visszakérdezni. Pont ezért is t udott legalább a nyelvtudásom fejlődni, noha még így sem mondanám tökéletesnek azt ahogy beszélek, mert távolról sem az... Egy enyhe kis ír él még mindig elveszik, de sokkal szebb az amerikai angolom, mint az elején volt.
- Mesélj miújság van veled? Durva, hogy egy városban lakunk, de konkrétan az érettségim óta nem volt lehetőségünk találkozni, pedig egyáltalán nem költöztem el – le is pakoltam a cuccaimat ezennel mellé. Úgy voltam vele, hogy egy picit tovább fennmaradok majd, ahogy megpillantottam a lányt, rögtön úgy éreztem magam, mintha valami normális még mindig lenne az amúgy egyáltalán nem egyszerű életemben... És szerettem amikor ritkán ugyan, de felcsillant egy kis reménysugár. Egyelőre nem öleltem meg, mert magam sem voltam biztos abban, hogy ő hogyan viszonyulna hozzá ennyi idő elteltével, de reménykedtem, hogy van egy kis ideje beszélgetni, ha már így összehozott minket a sors.